A kelet-európai cigány népcsoportok siralmas helyzetérõl
sok szó esett az 1989-es rendszerváltások óta
eltelt idõszakban - elsõsorban az anglo-amerikai mintájú
NGO-közbeszédben. Ennek a fellendülésnek az elsõ
hullámát az 1990-es évek elején a Human Rights
Watch megfigyelõ csoportjainak egymást követõ
emlékezetes jelentései jelentették, amelyeket még
számos további, a roma kisebbségek gyakran elviselhetetlen
helyzetével kapcsolatos jelentés és beszámoló
követett (l. legújabban Zoon, 2001).
Az a tény, hogy a romák ezerszámra kíséreltek
meg Nyugat-Európába, illetve Észak-Amerikába
emigrálni, felhívta a nyugati világ figyelmét
arra az elõször a kelet-európai liberálisok által
képviselt nézetre, amely szerint az "új demokráciák"
lakmuszpróbája lehet a romák problémájának
kezelése. Az újabb szociológiai kutatások is
meglehetõsen kilátástalannak ábrázolták
a roma csoportok helyzetét a munkaerõpiacon, illetve az oktatás
és az egészségügy területén. Ez a
két adatforrás - tehát az emberi jogi megfigyelõké,
illetve a társadalomtudósoké - eltérõen
magyarázza a problémát, illetve eltérõ
megoldásokat javasol a romák siralmas helyzetének
javítására. Mégis szembetûnõ,
hogy mindkét irányzat a nyugati társadalomból,
pontosabban az észak-amerikai közbeszédbõl vett
metaforákat használ. Így a posztkommunista depriváció
modellezésében a társadalomtudósok felhasználják
az "underclass" fogalmát, amely egy "a társadalom egészétõl
élesen elkülönülõ, diszkriminációtól
sújtott réteget" jelöl, amelynek "nincs esélye
arra, hogy bekapcsolódjon a munkamegosztás kialakulófélben
levõ új rendszerébe, hogy normális munkája,
jövedelme, lakása, társadalombiztosítása
legyen, hogy gyerekeit megfelelõen tudja iskoláztatni stb."
(Ladányi, 2000: 71. o.) Az emberi jogi aktivisták ezzel szemben
faji diszkriminációról beszélnek, és
az 1960-as évek Észak-Amerikájának "polgárjogi"
tradícióját elevenítik fel.
Csakhogy a posztszocialista országok "depriváltjainak",
kirekesztettjeinek helyzetét és lehetõségeit
mindkét modell félrevezetõen ábrázolja.
A romák mint a posztszocializmus "underclass"-a?
Rebecca Emigh, Fodor Éva és Szelényi Iván
(2000: 3-4. o.) szerint a roma népcsoportok egyre inkább
a faji alapon definiált "underclass" szerepébe kényszerülnek.
Az "underclass" azok közül verbuválódik, akik minden
valószínûség szerint munkanélküliek
és szegények maradnak egész életükben,
alacsony iskolai végzettségük és a szakértelem
hiánya okán, valamint akiknek a gyerekei hasonló eséllyel
szorulnak ugyanebbe a társadalmi pozícióba, miáltal
elszigetelõdnek a társadalom többi részétõl
- õk az "érinthetetlenek", a "méltatlan szegények",
a "reménytelenek". Miután a szerzõk is tisztában
vannak azzal, hogy miféle politikai célokra használták
korábban az "underclass" fogalmát - amikor magukat a "társadalmon
kívülieket" tették felelõssé nehéz
sorsukért, hogy igazolják kiszorításukat az
állami jóléti rendszerbõl -, elzárkóznak
attól, hogy viselkedési alapon határozzák meg
ezt a kategóriát. Ehelyett visszatérnek a Gunnar Myrdal
(1964) által bevezetett fogalom eredeti tartalmához. Õ
ugyanis "ezzel a kifejezéssel azoknak a hosszú távon
deprivált embereknek a különleges helyzetét jellemezte,
akik nem részesedtek a II. világháborút követõ
általános gazdasági fellendülés gyümölcseibõl,
(É) mert nem voltak birtokában, és nem is tudták
megszerezni azt az iskolázottságot, szaktudást, amelyet
a sokrétûbbé váló gazdaság megkövetelt"
(Emigh és mások, 2000: 3. o.). Amikor pedig William Julius
Wilson (1978) faji alapú megközelítését
is integrálják, arra tesznek kísérletet, hogy
túllépjenek Myrdal "gazdaságilag determinált
underclass" értelmezésén. Végezetül pedig
- Pierre Bourdieu nézeteire támaszkodva - egyszerre elemzik
a "strukturális munkanélküliség objektív
problémáját" és az "etnikai alapú szubjektív
osztályküzdelmeket". A két szempont egyidejû érvényesítésével
remélik elkerülni az amerikai újójobboldali retorika
csapdáját, amely támadja a "szociálisellátás-függõket"
és a "depriváltaknak a bûnözésbe süppedt
hányadát".
Jóllehet elismerem, hogy az "underclass" fogalmának használata
nagyon jól jöhet azoknak, akik az amerikai tudományos
közönség érdeklõdését kívánják
felkelteni, legalább két olyan okcsoport van, amely miatt
számomra feleslegesnek tûnik bármiféle "underclass"
azonosítása Kelet-Európában.1
Az "underclass"-elképzelések története
és a politika
Emigh és Szelényi (2000) maguk is tisztában vannak
azzal, hogy milyen veszélyeket rejt magában az "underclass"
koncepciója, de szerintük "a konceptuális zavar nagyrészt
tisztázható" (2000: 3. o.), ha gondosan visszatérünk
annak elsõ, Gunnar Myrdal munkáiban alkalmazott értelmezéséhez.
Myrdal az amerikai élet sokat tapasztalt kommentátora volt,
akirõl már hibátlan svéd szociáldemokrata
háttere okán sem tételezhette fel senki, hogy a moralizáló
"jobboldali" diskurzushoz akarna hozzájárulni. Ugyanakkor
az is kérdéses, hogy Myrdal értelmezése valóban
olyannyira "strukturális"-e, mint azt Szelényiék szeretnék.
Ugyanis nála ez nem is annyira szakkifejezés, Myrdal egyszerûen
keresett egy olyan angol megfelelõt, amellyel visszaadhatta a svéd
köznyelvi "underklass" szót, melynek jelentése: "a nemzet
egy nem teljesen integrálódott része, egy haszontalan
és nyomorult szubsztrátum" (Myrdal, 1964: 41. o.). A svéd
szónak meglehetõsen pejoratív jelentése van
- a jómódúak használják, és bárdolatlanságra,
rosszul neveltségre, iskolázatlanságra, hátrányos
helyzetre utal. Valami olyasmit fejezett ki egykoron, hogy a felemelkedõben
lévõ munkásosztály még mindig híján
van a kulturális tõkének, vagyis az, ahogy Myrdal
felhasználta, valójában saját prosperáló
farmer-családi hátterét tükrözte.2
Ebben az értelemben Myrdal maga is egy legalább a XIX.
század közepéig visszavezethetõ reprezentációs
tradícióhoz nyúlt vissza. Karl Marx már az
Osztályharcok Franciaországban elsõ részében
úgy írt a "lumpenproletariátusról", hogy az,
"az ipari proletariátustól pontosan megkülönböztethetõ
tömeget alkot, innen toborzódnak a tolvajok és mindenfajta
bûnözõk, a társadalom hulladékaiból
élnek, emberek, akiknek nincs meghatározott foglalkozásuk,
csavargók, emberek, akiknek se otthona, se meggyõzõdése."
Friedrich Engels pedig már néhány évvel korábban
is használja ezt a fogalmat, amikor meglehetõsen lealacsonyító
szavakkal beszél Britannia ír munkásairól A
munkásosztály helyzete Angliában címû
munkájában. A viselkedési értelemben vett hierarchia
alatt vagy mellett álló osztály (amelyekre az angol
egy megfelelõen birodalmi - tudniillik hindi - metaforával
mint "outcaste"-okra, számkivetettekre utal) része volt a
középosztály világképének, mint
azt Henry Mayhew (1851) újságírói munkássága
is bizonyítja, és éppen azért lehetett a fogalom
olyan erõteljesen jelen mind az újságok, mind a köznapok
nyelvezetében, mert alternatívát kínált
az osztálykülönbségek megszokott sémáihoz
képest. Ugyanis míg más társadalmi osztályok
konstitutív tulajdonsága éppen a többi osztályhoz
való viszonya, addig az "underclass"-t éppen e kapcsolatok
hiányával jellemezték. A hozzá talán
legközelebb álló angol fogalom, amelyre leginkább
asszociálhatunk, az "underworld", az alvilág, amely maga
is utal egy elkülönült, patologikus társadalmi térre,
a maga sajátos törvényeivel és szabályaival.
Természetesen ez a fogalomhasználat bizonyos fokig jogosult,
amennyiben léteznek olyan háztartások, amelyek ki
vannak zárva mindazon interakciós formációkból
és a társadalmi tagságból, amelyen keresztül
más csoportok a társadalomhoz való tartozásukat,
abba helyezett bizalmukat megélik. Csakhogy annak arányában,
ahogy a tiszteletre méltó kommentátorok számára
az általuk "underclass" fogalmával leírt viselkedés
többé vagy kevésbé tûnik különösnek,
úgy változnak annak politikai implikációi is.
Visszatérve napjainkhoz, illusztráljuk a jelenséget
egy Budapesten élõ emigráns roma család életével
(Kováts, 2000). Egy nemrégiben megjelent tanulmány
szerint, ennek a romániai roma családnak a tagjai nyáron
budapesti közparkokban laknak, és a város pályaudvarain
koldulnak. Havonta elutaznak a magyar-román határra, hogy
megújítsák vízumukat, de eközben elkerülik,
hogy ki kelljen fizetniük a menetjegyet. Ennek érdekében
extrém módon komplex manõvereket tesznek a kalauzok
elkerülésére, még annak árán is,
hogy így roppant hosszú idõt vesz igénybe az
utazás. Részben azért élnek parkokban, hogy
ezzel megspórolják a szállásköltséget,
de annak is szerepe van ebben a döntésben, hogy így
elkerülhetik azokat a kellemetlen konfrontációkat, amelyeknek
a számukra elérhetõ szállásokon ki lennének
téve (Vajda-Prónai, 2000: 101-102. o.). Ha egyáltalán
vannak olyanok, akik valóban leírhatóak egy a társadalom
alatt, vagy rajta kívül élõ osztály kategóriájával,
akkor ez a család biztosan közéjük tartozik. Csakhogy
mindazon tanulmányok, amelyek a jövedelmük nagy részét
koldulásból szerzõ romákkal foglalkoznak (például
Piasere, 1983; Tauber, é. n.; Engebrigsten, 2001), arra a következtetésre
jutnak, hogy ezek a családok más, "szabályos" jövedelemforrásokra
is támaszkodnak, és más kontextusban éppen
úgy jelennek meg, mint a "normális, asszimilálódott"
romák. Így aztán ezeknek az embereknek az "underclass"
fogalma segítségével történõ leírása
azért problematikus, mert ezzel túlhangsúlyozzuk a
ténylegesen létezõ különbségeket,
és éppen azt az ideológiát reprodukáljuk,
amellyel a "cigányok" kirekesztését igazolni szokták
(jóllehet, éppen a kirekesztés felelõs elsõsorban
"problematikus" viselkedésükért).
Az ideológiai alapon konstruált kirekesztési folyamat
különösen meggyõzõ példáját
szolgáltatja Ada Engebrigsten norvég antropológus
doktori disszertációja, aki a romákkal foglalkozó
etnográfusok között egyedülálló módon
egyszerre kutatott romák és paraszt szomszédaik körében
Nyugat-Romániában (2001). A parasztok szemében a "cigányok"
kivétel nélkül "nélkülözõk",
akiknek egy jó gospodaÿr ("rendes paraszt") mindig adhat valamit
jótékonyságból. Jóllehet, a legtöbb
cigány valóban függ paraszti patrónusától,
az elmúlt években néhány tâigani család
szert tett olyan anyagi forrásokra, amelyekre a parasztoknak is
szükségük van. De annak ellenére is, hogy ezzel
megváltozott a falusiak és a romák viszonya, mindenki
- beleértve a romákat is - továbbra is úgy
tesz, mintha a romák (tâigani) függõ helyzetben
lennének. Ezzel fenntartanak egy a román parasztok számára
nagyon fontos mítoszt, miszerint, mivel a romák (tâigani)
nem rendelkeznek földdel, a falusiaktól függenek, azaz
tulajdonképpen a "parasztokból élnek". A végsõ
csavar pedig az, hogy a falusiak úgy kezelik a romák alkalmazását,
mint a jótékonyság aktusát, amivel maguk elõtt
is legitimálják, hogy miért terményben, és
nem pénzzel vagy munkával (mint egyébként a
parasztok egymás közt szokták) ellentételezik
azt (Engebrigsten, 2001: 340-362. o.).3 Amíg a parasztok számára
ez a mítosz úgy értelmezõdik, hogy õk
"önként" adnak (rosszul honorált) munkát a cigányoknak,
addig a romák számára garanciát jelent arra,
hogy amennyiben pillanatnyi viszonylagos jólétük veszélybe
kerülne, úgy újraéleszthetik "tradicionális"
kapcsolataikat. De a falun, a parasztokon élõsködõ,
parazita tâigani ezzel együtt is csak mítosz marad.
A tendencia, hogy az "underclass" metafora alkalmazásával
túlhangsúlyozzák a különbségeket,
már azóta jelen van a szakirodalomban, hogy ez a szó
a szigorúan vett tudományos diskurzus világából
a hetvenes években átkerült a médiák által
meghatározott közbeszédbe. Vegyünk például
egy olyan vonást, amelyet a terminus használatának
egyik jelenlegi híve pozitívumként emel ki. William
Julius Wilson szerint "ami megkülönbözteti az underclass
tagjait más, gazdaságilag hátrányos helyzetû
csoportok tagjaitól, az az, hogy környezetük, a társadalmi
miliõ az õ esetükben egyedülálló
módon erõsíti marginális gazdasági helyzetüket,
a munkaerõpiachoz való laza kapcsolódásukat.
A marginális gazdasági helyzet és a társadalmi
elszigeteltség a koncentráltan deprivált területeken
kettõs problémája egy olyan megkülönböztetõ
jegy, amelyet az alsóbb osztályok standardizálódott
fogalma nem képes megragadni" (2001). Ez a földrajzi specifikum
a romák helyzetével foglalkozó más tanulmányokban
is nagy hangsúlyt kap (például Ladányi, 1993),
de itt és másutt is ajánlatos lenne, ha a tudósok
csak óvatosan használnák a populáris "gettó"-képzeteket,
amelyek a legtöbb esetben hajlamosak eltúlozni a kisebbségek
helyi elszigeteltségét (Kusmer, 1997: 706. o.).
Ladányi saját adatai azt mutatják, hogy Budapest
VIII. kerületének egyik részén, a Belsõ-Józsefvárosban
a lakosság 30 százaléka roma, amit persze úgy
is megfogalmazhatunk, hogy minden három lakosból kettõ
nem roma. Ugyanakkor csak minden hatodik budapesti roma él ebben
a kerületben (Ladányi, 1992: 80. o.),4 és, amennyiben
helyesen értelmezem Ladányi táblázatait, a
kerületben élõk valójában kevésbé
szegények, mint a Budapest más részein élõ
romák.
A legdepriváltabbak "elkülönülésének"
eltúlzásával annak a veszélynek tesszük
ki magunkat, hogy vakok maradunk helyzetük bizonyos, elsõ látásra
nehezen látható vonatkozásaira. A történelmi
bizonyítékok azt mutatják, hogy azok, akiket egy külön,
a fõáram alatt húzódó világ tagjaiként
címkéztek, meglepõ gyorsasággal képesek
kitörni helyzetükbõl. A kései XIX. századi
Londonban a prosperáló, módos rétegek hasonlóképpen
rettegtek attól, amit az életkörülmények
megfordíthatatlan romlásaként, az erkölcsi értékek
megállíthatatlan pusztulásaként, a bûnözésbe
való önreprodukáló belesüllyedésként,
a társadalom intézményeibõl (például
az oktatási rendszerbõl) való fokozatos kiszorulásként
láttak "maguk alatt", olyan reménytelen állapotként,
amely a következõ generációk számára
is lehetetlenné teszi majd a visszatérést a normalitáshoz,
a civil értékekhez (Stedman-Jones, 1984). Erre mi történt
a londoni "számkivetettekkel"? A legfontosabb társadalmi
problémák mind eltûntek a XX. század elején
- mégpedig nem a darwini kiválasztódás, a kipusztulás
útján, ahogy azt sokan várták, hanem a gazdasági
és társadalmi környezet megváltozásával
(Stedman-Jones, 1984: 348-349. o.).5 Ha Kelet-Európa gazdaságait
beengedik a tágabb európai szabad-kereskedelmi övezetbe,
ki állíthatja, hogy a romák helyzete az eljövendõ
generációkban majd statikus marad?
Végezetül ne felejtsük el, hogy az underclass-típusú
elképzeléseknek van egy még sötétebb oldala
is. Ennek talán legrettenetesebb megfogalmazásával
a német szociális, szocio-medicinális tradícióban
találkozunk, amely az "underclass"-t "aszociálisnak" bélyegezte,
amivel arra utalt, hogy ez az alakzat immúnis a "normális"
társadalmi életben való részvétel civilizációs
hatásaira (Weidling, 1989; Peukert, 1989: 208-235. o.). A XIX. század
végén és a XX. század elején hosszú
évekig ezek az eszmék voltak meghatározók a
szociálpolitika területén, amely ellenséges és
represszív volt az alacsonyabb társadalmi rétegekkel
szemben, mint azt az 1926-os, a cigányok, kóborlók
és munkakerülõk elleni harcról szóló
bajor törvény is bizonyítja (Eiber, 1993: 43-45. o.).
Késõbb az "aszociális" kifejezést "németesítették",
ebbõl lett a nácik Gemeinschaftsfremde fogalma, amit talán
közösségidegennek fordíthatnánk. A Zigeuner
volt természetesen ezen idegen prototípusa. Nem lehet, hogy
a társadalomtudományok mai szóhasználata éppen
az ilyen jellegû elképzelések legitimációját
eredményezi Kelet-Európában?
2000. augusztus 4-én a szlovák parlament egy jobboldali
képviselõje, Vitazoslav Moric kijelentette, hogy az "alkalmazkodásra
képtelen romákat" rezervátumokba kéne zárni
a bûnözési ráta csökkentése érdekében.
Moric ehhez még azt is hozzátette: fel kellene hagyni a szociális
ellátások folyósításával olyan
emberek számára, akik "a társadalomra nézve
kártékonyak", mivel az ilyen kifizetések "embertelenek
a népesség többi része szempontjából".6
Hadd említsünk meg még egy roppant tanulságos
példát Szlovákiából arra, hogyan torzul
elkerülhetetlenül az "underclass" fogalom strukturális
jelentése. Éppen amikor ezeket a sorokat írom, jelent
meg egy cikk a Szelényi/Ladányi-féle projekt7 egy
korábbi résztvevõjének tollából,
aki idõközben kivált a kutatásból. Ez
a kutató most éppen abban a viselkedési értelemben
használja az "underclass" fogalmát, amely ellen Szelényi
oly meggyõzõen érvelt. A mûvelt nagyközönségnek
szóló cikkében Michal Vasecka biztosítja olvasóit,
hogy "a szakemberek szemében a romák elindultak az underclass-szá
válás útján", amelyet "a tartós munkanélküliség,
a töredékes munkatörténet, a legfeljebb a másodlagos
munkaerõpiacon aratott hosszú távú siker és
a szociális ellátórendszertõl vagy az árnyékgazdaságban
végzett tevékenységektõl való függõség
jellemez", és amely egy olyan környezetben létezik,
ahol "általános beletörõdéssel, a hatóságok
csekély tiszteletével a társadalmi ellenõrzés
alacsony szintjével és hiányos munkaerkölcsökkel"
találkozunk (2001: 171. o.). Természetesen Szelényit
nem terheli semmilyen felelõsség egykori munkatársa
véleményéért, csakhogy - mint arra Herbert
Gans (1997) éppen ebben a kontextusban rámutatott - mivel
egy tudós csak kevéssé tudja ellenõrizni, hogy
mások mire használják nézeteit, véleményem
szerint roppant veszélyes ilyen rosszul körvonalazott és
talán sokak számára éppen ezért vonzó
elméleteket közreadni, támogatni. Hatványozottan
igaz ez a kelet-európai szegénységrõl folytatott
diskurzusban.
Az "underclass" és a "szegénység kultúrája"
Jóllehet a szocializmusban tabu alá estek az olyan kifejezések,
mint a szegénység vagy a strukturális egyenlõtlenség,
ez nem akadályozta meg azt, hogy forgalomba kerüljenek a modern
amerikai értelemben vett "underclass"-hoz hasonló elképzelések.
Ezek közül a legfontosabb mindenekelõtt az Oscar Lewis
(1966) antropológus nevéhez köthetõ "szegénység
kultúrája".
Ennek a megközelítésnek a legfontosabb implikációja,
hogy a szegényeket a "valódi kultúra" hiánya
jellemzi, hogy életük szervezetlen, és hogy gazdasági
helyzetük megjósolhatóan meghatározza értékválasztásaikat.
Ez a feltételezés már Puerto Rico és Mexikó
esetében is félrevezetõ volt, a kelet-európai
romák kapcsán viszont kifejezetten káros.
Az az elképzelés, hogy a romáknak és más
marginális csoportoknak "nincs kultúrájuk", a - Norbert
Elias értelmezésében vett - "polgári" (a francia
civilité megfelelõje) fogalmán alapuló közkultúra
nem antropologikus értelmezésének terméke.
Kemény István szociológus a hetvenes évek eleje
óta kutatja a magyarországi cigány/szegény
kérdést. Újabb publikációiban arra hívja
fel a figyelmet, hogy az oláhcigányt beszélõ
romák aránya az 1972-es 20 százalékról
mára mintegy 4 százalékra csökkent (például
1999: 10. o.). Egy ilyen drámai méretû "nyelvváltás"
majdnem példa nélküli, és feltétlenül
külön kutatást érdemelne, csakhogy ezeket az eredményeket
semmilyen más forrás nem támasztja alá, így
kézenfekvõ a feltételezés, hogy az adatfelvétel
hiányosságai eredményezték ezt a szokatlan
statisztikai adatot. Számomra az a legmeglepõbb Kemény
eljárásában, hogy minden kommentár nélkül
adta közre ezeket az adatokat, mivel a "szegénység kultúrája"
modelljében nem ismeri el a nyelvet a kulturális tõke
teljes értékû forrásának. Árulkodó
az is, hogy Kemény és munkatársai a romungrókra
- akiket magyar vagy zenész cigányokként is szoktak
emlegetni -, mint "magyarul beszélõkre" hivatkozik. Pedig
a szakembereknek - különösen a tanároknak és
más, romákkal foglalkozóknak - szóló
publikációkban figyelembe kéne venni, hogy néhányuk
a magyar nyelvnek egy a roma által befolyásolt dialektusát
beszélik, mások pedig olyan etnolektusokat használnak,
amelyeknek nemcsak az intonációja, de a szókincse
is õrzi a korábbi roma elemek hatását.8
A többségitõl eltérõ roma társadalmi
mintázatok el nem ismerése jellemzi azt a módot is,
ahogy a hivatalos szervek a romák problémájához
közelítenek. A kilencvenes évek elején magyar
szociológusok egy csoportja arra vállalkozott, hogy megvizsgálja
egy eldugott falu problémáit, és javaslatokat tegyen
megoldásukra. A századfordulón a csenyétei
romák jelentéktelen kisebbséget alkottak falujukban,
zenélésbõl, vályogvetésbõl és
más, a parasztoknak végzett szolgáltatásokból
tartották fenn magukat. Hetven évvel késõbb
a falu teljesen elcigányosodott. A külsõ, értelmiségi
beavatkozás következtében egy sor pozitív változás
történt: helyreállították a buszközlekedést,
újraindították az iskolát, óvodát
hoztak létre, és alacsony kamatozású vállalkozói
kölcsönök igénybevételére is mód
nyílt (l. Kereszty-Pólya, 1998). A kutatók ugyanakkor
kevésbé foglalkoztak a romák kultúrájával,
így amikor Kovalcsik Katalin népzenekutatót azzal
bízták meg, hogy gyûjtsön anyagot egy tankönyvhöz,
amelyet a helyi iskolában felhasználhatnának, a kutatók
közölték vele: a roma népi kultúra helyben
már régen kihalt, és inkább másutt kellene
gyûjtést végeznie, ahol a cigányságot
"nem zúzták össze teljesen". Két nappal azután,
hogy Kovalcsik beköltözött egy csenyétei roma családhoz,
rájött, hogy a kutatók miért nem hallottak soha
történeteket; ezek ugyanis hajnalban hangzottak el, a betegvirrasztás
során, amikor a szociológusok még aludtak. A régi
történetek és dalok "nem felejtõdtek el", és
Kovalcsik szerint értékes kulturális forrást
jelentenek. Ezek a romák nem voltak hajlandók "falnak fordulni
és meghalni" (2000: 5. o.). Az ilyen jellegû aktivitásokban
kifejezõdõ társadalmi kapcsolatok - a munkavállaláshoz
kapcsolódó szociális interakciók eltûnése
után - jelenthetik azt a támogatási hálót,
azt a legígéretesebb alapot, amelyre építve
a szakképzetlen magyarországi kisebbségiek új
gazdasági tevékenységekbe kezdhetnek.
A Csenyétéhez hasonló falvak esetében a
legnagyobb kihívás, hogy az egész falu számára
élhetõ stratégiává kell alakítaniuk
azt a mintázatot, amely eredetileg a szolgáltató kisebbség
és a paraszti többség együttélését
szabályozta.
Ezzel elérkeztünk a "szegénység kultúrája"-modell
második fontos vonásához, a szervezetlenség
és a társadalmi intézményrendszer összeomlásának
toposzához. Jól illusztrálja ezt Ambrus Péternek
a budapesti Dzsumbuj elszegényedett, kevert, roma és magyar
népességérõl szóló beszámolója,
ahol "a szegények életének legjellemzõbb jegye
mindenfajta stabilitás hiánya" (1988: 78. o.). Csakhogy lehet,
hogy ami valakinek rendetlenség, az valaki másnak rend. A
romák esetleg máshogy szervezik mindennapi életüket,
mint tiszteletreméltóbb (és szerencsésebb)
szomszédaik. A különféle magyar, illetve Magyarországon
élõ külföldi roma csoportok migrációs
stratégiáival foglalkozó kutatások visszatérõ
kérdése, vajon a romák hozzáférnek-e
a célországuk munkaerõpiacával és bevándorlási
lehetõségeivel kapcsolatos információkhoz.
Egyetlen kutatócsoport sem számolt be arról, hogy
a romák támaszkodnának "megbízható hivatalos
forrásból származó" vagy sajtóinformációkra.
Ugyanakkor kevés kivételtõl eltekintve - amelyek igazolták
a kutatók azon várakozását, hogy az emigránsok
"mindenfajta információ nélkül, egyszerûen
a szerencséjükben bízva vágnak neki a világnak"
- az alanyok sokkal jobban voltak informálva az õket érintõ
ügyekben, mint a kutatók (Kováts, 2000). Lehet, hogy
szervezetlennek tûnik, ha valaki magyar nyelvismeret és gyakorlatilag
pénz nélkül megérkezik a Nyugati pályaudvarra,
ahol kéri, hogy igazítsák útba a "román
piac" felé, de ez az ember mégis talált szállást,
munkát, és megélhette azt is, hogy elmesélhesse
történetét a kutatóknak (Vajda-Prónai,
2000: 104. o.; Hajnal, 2000).
A legegyszerûbb szinten a roma családok problémamegoldó
stratégiájának megkülönböztetõ
jegye, hogy eredeti megoldásokkal állnak elõ váratlan
helyzetekben. Szelényi Iván egy másik kutatócsoportja
beszámol egy észak-magyarországi elcigányosodott
faluban lezajlott változásokról, ahol - csak hogy
képet kapjunk, milyen fokú a depriváció - a
legszegényebb családok napi étrendje a következõképpen
néz ki:
"Reggeli: paprikás krumpli, tea;
Ebéd: krumplis tészta, paradicsomleves;
Vacsora: fõtt krumpli szalonnával vagy hagymával."
(Durst, é. n.: 55. o.)9
Vagyis ebben a faluban - mint annyi más roma közösségben
is - az 1989 utáni évek legfontosabb változása
a pénznek a gazdaságból való fokozatos eltûnése
volt. Egy ilyen közegben a kisösszegû szociális
segélyeknek is nagy jelentõségük van. Mint arra
Durst Judit rámutat, újjáalakultak a többgenerációs
közös kasszák hálózatai. A Magyar Posta
kifizetési ütemezése következtében "minden
hónap elsõ hetében érkezik a rendszeres szociális
segély, illetve a munkanélküli-támogatás.
A második héten jön a gyermekgondozási segély,
a harmadikon a családi pótlék, a negyediken pedig
a nyugdíj" (é. n.: 83.). Addig, amíg egy ilyen családi
hálózat több generációt ölel át,
a hó minden hetén érkezik új pénz, hogy
az elemi anyagi igényeket fedezze. Igaz, hogy pillanatnyilag ezek
a hálózatok legfeljebb arra szolgálnak, hogy megkönnyítik
a túlélést. De ugyanez a hálózat mûködik
megbízható információs csatornaként
is, amikor a roma kivándorlók arról döntenek,
hogy mi az elindulás, illetve a külföldön maradás
optimális stratégiája. Csak az elemzõ modelljének
hibája, ha ezek a stratégiák "társadalmi összeomlásnak"
vagy "szervezetlenségnek" tûnnek. Azt a tényt, hogy
a roma családok tagjai ilyen helyzetben egymás felé
fordulnak, nem kell az entrópia vagy a befelé fordulás
jeleként értelmezni - sokkal inkább "kulturális
tõkéjük" kifejezõdéseként. Hiszen
végsõ soron csak egy nagyon rövidlátó
modernizációs iskola szemében áll szemben a
"családi kötelék" a vállalkozással, az
üzlettel vagy a társulással.
A "szegénység kultúrája" modell harmadik
hibája az a feltételezés, hogy a hosszú távú
deprivációhoz való funkcionális alkalmazkodásnak
mindössze egyetlen koherens módja lehet.10 Ami ténylegesen
a deprivált emberek körében történik, az
ennél mindig sokkal összetettebb, mint arra Hannerz (1969)
is rámutatott az egyik washingtoni gettóval foglalkozó
tanulmányában. A posztszocialista országok - meglehetõsen
hasonló szociális körülmények között
élõ - roma népessége körében a
stratégiák hasonlóan komplex mintázatait találjuk.
A migrációval kapcsolatos kutatások szerint vannak
például olyan szegény romák, akik arra készülnek,
hogy az elviselhetetlen helyi viszonyok elleni politikai tiltakozásul
tömegesen elhagyják Magyarországot, mások illegális
munkavállalóként tartózkodnak az Európai
Unió területén, illetve akadnak olyan fiatal vállalkozók
is, akik Kanadába készülnek emigrálni, mert ott
"üzleti szempontból kedvezõbb adórendszert találnak"
(Kováts, 2001).
Mindezen okok miatt, amelyek az "underclass"-elképzelések
történetével és különféle politikai
felhasználásaival kapcsolatosak, arra biztatom kollégáimat,
hogy inkább a semlegesebb "társadalmi kizárás"
fogalmat használják. Ezzel biztosan kevesebb könyvet
lehet eladni, a magazinpiacra sem lehet betörni, de ez a kifejezés
világossá teszi, hogy itt élõ folyamatról
és nem a reménytelenségbe merevedett állapotról
van szó; illetve ráirányítja a figyelmet arra
(ahogy azt Szelényi és Ladányi is szeretné):
elsõsorban politikai harcok határozzák meg, hogy ki
számít "kinn-", illetve "bennlevõnek", nem pedig a
"deviáns viselkedés" vagy a "bûnözésre
való hajlam". Ignatiev (1995) például amellett érvel,
hogy a XIX. században az írek számítottak Amerikában
olyannak, mint ma a feketék, míg aztán a demokrata
párt választási érdekei és politikai
tettei meg nem változtatták strukturális helyzetüket,
és elérték, hogy "kifehéredjenek" - mindeközben
környezetük és társadalmi miliõjük
valójában csak minimálisan változott. Az "underclass"
fogalma azt sugallja, hogy ezekben a csoportokban vagy helyzetükben
van inherensen valami, ami ezt a folyamatot meglehetõsen érthetetlenné
tenné.
Létra és nem szakadék
Van-e esély arra, hogy Kelet-Európa mai roma népessége
esetében megismétlõdhet a XIX. századi amerikai
írek sorsa? Vannak, akik láthatóan pesszimistán
tekintenek közvetlen kilátásaikra. A Kanadába
emigrált több ezer magyar roma többsége ténylegesen
maga sem hiszi, hogy politikai vagy bármilyen más üldöztetés
miatt kellene elmenekülnie (Kováts, 2000), ugyanakkor végigjátssza
a menekültszerepet, mert ez tûnik számára az egyetlen
reális esélynek, ha életkörülményein
javítani akar. Ugyanakkor az ezeknél a romáknál
kevésbé mobilis szereplõk is új stratégiákat
fejlesztenek ki. Az Ózdon élõ munkanélküli
romák helyzetét már régóta különösen
súlyosnak tartják. 1980-ban 35 ezer munkahely állt
rendelkezésre a korábbi acélvárosban, ez a
szám 1996-ra 15 ezerre csökkent. A munkanélküliek
körében a romák aránya 50-60 százalék,
ami a tartósan munkanélküliek esetében eléri
a 80 százalékot is (Artemisszió, 2000).
A budapesti értelmiség körében támadhatatlan
közhelynek számított, hogy az ózdi romáknak
"végük van", mert mivel az acélipari szaktudáson
és tapasztalaton kívül mással nem rendelkeznek,
"semmi esélyük", hogy kilábaljanak szorult helyzetükbõl.
De egy a romáknak szóló átképzési
programokat szervezõ független alapítvány, illetve
a roma kisebbségi önkormányzat innovatív vezetõje
által nemrégiben közösen szervezett kutatás
eredményei azt mutatják, hogy egyre többen találnak
megoldást a helyzetükre saját erejükbõl.
Százak ingáznak hetente az ország nyugati felébe
- Székesfehérvárra és máshová
-, ahol olcsó szállást illetve munkalehetõséget
találnak a régió virágzó iparában.
Ma még keveset tudunk ezeknek a hálózatoknak a gyökereirõl,
de mindenesetre figyelmet érdemel a Világbank jelentése,
mely szerint - a közkeletû vélekedéssel ellentétben
- a munkanélküli romák nagyobb valószínûséggel
keresnek munkát, mint nem roma sorstársaik (Ringold, 2000:
16. o.).
Persze nem minden roma képes ilyen ügyesen segíteni
magán. Észak-írországi (Howe, 1990) és
lengyelországi (Pine, 1996) adatok világosan bizonyítják,
hogy egy csoport és az állam történelmi kapcsolatai
jelentõsen befolyásolják a közösségnek
a tartós munkanélküliség elleni harcban bevetett
stratégiáit.
Egy bizonyos fokú, a hatóságokkal szembeni egészséges
"távolságtartás" a hierarchia alján álló
vállalkozók túlélésének sine
qua non-ja. És valóban úgy tûnik, hogy éppen
a - "nomádokként" és "csavargókként"
legrégebben üldözéseknek kitett, a hatóságokkal
és az állammal legkonzekvensebben szembehelyezkedõ
- roma közösségek azok, amelyek a legtöbbet ki tudták
hozni az õket körülvevõ új világból.
Csakhogy Ózd esete még annyiban is különleges,
hogy az érintettek itt romungrók, akik a szocializmus évtizedeiben
megpróbáltak belemenni a "biztonságot szabadságért"
nevû szocialista csereügyletbe, és akik alaposan profitáltak
is ebbõl.
Abban a romániai faluban, ahol Ada Engebrigsten folytatta kutatásait,
a romák számára nyitva álló gazdasági
lehetõségek két irányban módosultak
Ceausüescu halála után. Elõször is megszûnt
minden hivatalos munkalehetõség - a szövetkezetben,
a vasútnál, a környék gyáraiban. Ugyanakkor
Skandináviából évente kétszer használtruha-
és más használtcikk-adományok kezdtek érkezni.
Ezeket a "nélkülözõ cigányoknak" szánták,
akik elosztották azokat maguk között, hogy aztán
nagyobbrészt eladják vagy elcseréljék a környékbeli
parasztokkal, akikkel a romák kénytelenek voltak jó
kapcsolatokat ápolni. Néhány család azonban
nagyobb összegeket keresett ezen az üzleten - õk azoknak
a "tiszteletre méltó szegényeknek" a hozzáállásából
profitáltak, akik a maguk számára "megalázónak"
tartottak egy olyan viselkedést, amely önmagában is
elég ahhoz, hogy akár a többségi társadalom
tagjait is romaként (tâigani) sorolják be. Ezen a ponton
újra hangsúlyozni szeretném, hogy a romák rugalmassága
nem csak rövid távú elõnyökkel kecsegtet.
A külföldi használt árukkal folytatott kereskedelem
a román kiskereskedelmi szektor jövedelmezõbb ágazataihoz
tartozik, és ebben a szektorban a romáknak komoly részesedésük
van. Engebrigsten falusi romái már felléptek egy hosszú
létra legalsó fokára. Amikor fellépnek a létrára,
rájönnek - mint sokan mások is a posztszocializmus világában
-, hogy sokat segít, ha társadalmi környezetüket
kettéosztják. "A bizalom és az erkölcs impliciten
helyi szinten van jelen, de ez nem terjed ki a szélesebb társadalmi
környezetre. A centrumot inkább a lehetõségek
mezejének tekintik, ahova be lehet nyomulni egy vállalkozással,
de itt már szó sincs erkölcsi kötelezettségekrõl,
itt már nincs jelen semmifajta közös identitásérzés
a centrumban elhelyezkedõkkel" (Pine, 1998: 121. o.). A centrumból
nézve a periférián elhelyezkedõk módszerei
persze hasonlíthatnak az "underclass" vagy a maffia módszereihez
- ahogy a XIX. század folyamán a zsidókat is látták
-, csakhogy alulról nézve a dolgok másképp
néznek ki.11
Faji rezsim, az állam és a "kizártság"
definíciója
Mind a tudományos irodalom, mind a jogõrök gyakorlati
segítsége szempontjából alternatívát
látszik kínálni az "underclass"-hoz képest
az emberi jogi modell. Míg az "underclass" teoretikusai a szociális,
oktatási és jóléti politikára és
gyakorlatra koncentrálnak, az emberi jogi perspektíva a jogi
szabályzók változtatásában gondolkodik,
mert a bevett jogi keretek megváltoztatása megnyithatja az
utat a "felszabadulás" irányába. Ugyanakkor az "underclass"-hoz
hasonlóan ez a modell is az Egyesült Államokból
származik, ahogyan a romák emberi jogai mellett elkötelezett
aktivisták egy része is. Egy az Egyesült Államok
faji politikájának különleges vonásaival
foglalkozó, nemrégiben megjelent tanulmány világossá
teszi, hogy mekkora távolság van a kelet-európai romák
és az amerikai feketék helyzete között, illetve
hogy ennek következtében mennyire hibás stratégia
az amerikai modellek kritikátlan átvétele.12
Anthony W. Marx politológus ambiciózus tanulmányban
hasonlítja össze a faji rezsimet három posztkolonialista
társadalomban, amelyek kivétel nélkül ismerték
a feketék rabszolgaságának intézményét.
Fejtegetéseiben elsõsorban az eliteknek és az államnak
a faji kapcsolatok átalakításában vállalt
szerepére koncentrál (1998). Marx professzor szerint az Egyesült
Államokban és Dél-Afrikában a rabszolgaság
megszüntetése és a korábbi gyarmattartótól
való függetlenség kiharcolása után a tartományok
vagy a nemzetállamok olyan törvényeket hoztak, amelyek
formálisan megõrizték a faji különbségeken
alapuló dominanciaviszonyokat. Ezzel szemben Brazíliában
sem a rasszista ideológiák, sem a faji dominancia politikája
nem jelent meg, hogy elõsegítse egy "fekete-ellenes fehér"
egységfront összekovácsolódását.
A továbbiakban azt állítja, hogy "a faji alapú
kizárás hivatalos politikája következtében
megjelentek azok a korlátok, amelyek megszilárdították
az alsóbbrendû faji identitást" (1998: 264. o.). Márpedig
az Egyesült Államokat jellemzõ faji mintázatok
nem is érthetõk ezen örökség figyelembevétele
nélkül, és tulajdonképpen az "underclass" gondolatának
megjelenése is csak ezekre a speciális elõzményekre
adott válaszként érthetõ, amelyek aztán
a Polgárjogi Mozgalom felvirágzásában csúcsosodtak
ki.
Három alapvetõ különbség rajzolódik
ki, ha az A. W. Marx által vázolt folyamatot párhuzamba
állítjuk a kelet-európai tapasztalatokkal. Elõször
is a romákat sehol sem sújtotta az amerikai feketékhez
hasonló törvényes megkülönböztetés
- ebben a tekintetben csak Románia jelent részleges kivételt,
ahol számos cigány formálisan is rabszolgasorban élt
a XIX. század közepéig.13 Természetesen léteztek
a diszkrimináció különféle formái,
a negatív és káros sztereotípiák, de
ezeket nem kodifikálták. Bármennyire is elnyomó
jellegûek és elítélendõk is ezek, illetve
falusi környezetben ma is tovább élnek, anélkül
azonban, hogy az állam intézményesen támogatná
õket. Egyszóval a diszkrimináció Amerikával
és Dél-Afrikával ellentétben Kelet-Európában
nem jogi jelenség, ezért aztán egy olyan stratégia,
amely elsõdlegesen a törvényi környezet megváltoztatására
irányul, elhibázott.
Másodsorban az Egyesült Államokkal ellentétben
a romaság meghatározásában nem érvényesült
az "egy csepp"-szabály, amely szerint még az "egynyolcad"
feketék is feketének számítanak - sõt,
semmilyen ilyen jellegû szabály sincs érvényben.14
Más szóval - Brazíliához hasonlóan -
itt is nagy a kevert lakosság aránya, akikkel szemben meglehetõsen
változatos hozzáállásnak lehetünk tanúi.
Achim (1998: 125. o.) azt állítja, hogy Romániában
például sok egykori rabszolga asszimilálódott.
Magyarország esetében szintén van arra már
bizonyíték, hogy a cigányok és a magyarok éles
szétválasztása új keletû fejlemény.
Ladányi és Szelényi (2000) kimutatták, hogy
voltak idõk, amikor a csenyétei cigányok nyíltan
is magyarnak vallhatták magukat, és lakóhely szerint
sem különültek el a falu szegénysorban élõ
lakóitól. Az a lehetõség, hogy az érintettek
akár a többségi társadalom tagjainak is "elmennek",
jól jelzi ezeknek a társadalmi kategóriáknak
a cseppfolyós voltát.
Ebben a tekintetben természetesen alapvetõ különbségek
vannak az egyes országok között, mégpedig nem csak
a fiziognómia - a legtöbb romát sokkal könnyebben
nézik románnak, mint mondjuk csehnek -, hanem a Szelényi
és Emigh (2000) értelmében vett "etnicitás
fajizálása" függvényében is. Érdekes
például, hogy amint a Budapest VIII. kerületében
lakó roma nõk felbuszoznak a budai hegyekbe, ahol az exkluzív
villákban dolgoznak mint takarítónõk, feltéve,
hogy megfelelõen felöltöznek, és hazudnak a címükkel
kapcsolatban, munkaadóik nem is gyanítják, hogy a
"félelmetes, bûnözéssel átitatott gettóból"
jönnek.15 Ez az élmény éles ellentétben
áll a chicagói gettó lakóinak tapasztalataival
(Wacquant, 1993).16
Végezetül - Anthony W. Marx érveire utalva - láthatjuk,
hogy a faji konfliktusok formái szisztematikusan különböznek
Kelet-Európa és az Egyesült Államok esetében.
Mivel hiányzik az a fajta jól azonosítható
cél, amelyet a faji diszkriminációs törvények
eltörlése jelent, a romák (máig) képtelenek
hatékonyan fellépni kollektív rehabilitációjukért.
Ebben a szocialista idõkben megakadályozta õket az
etnikai alapú romapolitika betiltása is, ám mára
már vannak arra mutató jelek, hogy a változás
megindult. Például azzal, hogy roma csoportok tömegesen
emigrálnak olyan helyekre, ahol a nemzetközi közvélemény
figyelmét hatékonyan felhívhatják helyzetükre.17
Az Egyesült Államokat jellemzõ reaktív faji politika
sem jelent meg szisztematikusan Kelet-Európában - az egyetlen
részleges kivétel Csehország, ahol a skinhead-támadások
mutatnak ilyen elemeket.18
Szembeötlõ, hogy a "verés" az etnikai dominancia
fenntartásának standard módja az általam ismert
romániai falvakban. A Déli-Kárpátokban található
Barsana nevû falu kapcsán Dumitriu Budrala és Kató
Csilla (é. n.) számolnak be olyan incidensekrõl, amelyek
látványosan demonstrálják a helyi interetnikus
kapcsolatok néhány vonását. A 2000 júniusában
megtartott helyhatósági választásokon egy románul
beszélõ baÿiesi (vagyis beás) is jelöltette
magát a polgármesteri posztra egy olyan faluban, ahol a lakosság
nagy többségét rideg birkatartásból élõ
emberek alkotják. Ez akkor példa nélkül álló
eset volt, és a néprajzkutatókkal a helyiek közölték
is: a roma férfit bizonyosan meglincselték volna, ha megnyeri
a választásokat. Valójában a háromezer
választóból mindössze 16 szavazott rá,
és még saját családja sem rá adta a
voksát, miután egy a cigány nyelvet beszélõ
romák érdekeit képviselõ párt színeiben
indult.
Ugyanez a választás a roma-juhász konfliktus más
aspektusaira is rávilágított. Az egyik polgármesterjelölt,
megszerezve a baÿiesi szavazatok nagy részét, második
fordulóra kényszerítette a birkapásztorok jelöltjét,
Ion B.-t, aki a nyolcvanas években, amikor központilag határozták
meg a hivatalos kenyéradagokat, a falu pékje volt. Akkoriban
a pék órákig várakoztatta a bolt ajtaja elõtt
hosszú sorokban álló, hetente kétszer esedékes
kenyérfejadagjukra váró tiganiókat, miközben
maga a hátsó ajtónál szolgálta ki a
juhászokat - igény szerinti mennyiségben. A helyzet
elmérgesedéséhez járult még, hogy a
kampányidõszakban a roma szavazatokra apelláló
másik jelölt - együttmûködve a még pozíciójában
lévõ elõzõ polgármesterrel - egy közmunkaprogramot
is beindított a falu elszeparált, romák lakta részében
- tette ezt mindjárt az elsõ alkalommal, amikor erre központi
támogatást lehetett szerezni. Budraláék beszámolója
szerint a második forduló éjszakáján
mintegy hatszáz fiatal juhász gyûlt össze a falu
fõterén, ahol gúnyverseket kezdett skandálni:
"Ion B., álld keményen a sarat,
nehogy egy szemét vezessen minket.
Õ nem más, mint egy rohadt cigány,
aki leszar minket!"
Budrala és Kató mindehhez hozzáteszi, hogy amennyiben
a birkapásztorok nem érték volna el, amit akartak,
félõ, hogy vérengzésbe torkolhatott volna a
demonstráció. A barsanai birkapásztorok szemében
egy baÿiesi nem tartozhat az "omi" (a férfiak) körébe.
Elsõ látásra nem különbözik ez attól
a faji megkülönböztetéstõl, amely az amerikai
feketék és fehérek viszonyát is jellemezte.
De a néprajzi kontextusból világos, hogy a birkapásztorok
nem úgy gondoltak a cigányokra, mint akik nem is emberi lények
- ahogy például a nácik -, vagy ahogy egyfajta alsóbbrendû
lényként néhány rasszista gondol a feketékre.
A birkapásztorok szemében a beás cigányok (baÿiesi)
legnagyobb baja, hogy nem lehetnek férfiak, hiszen nem értenek
a ridegtartáshoz, és képtelenek igazi gospodaÿróként
(gazdaként) viselkedni. Egy korábbi választáson
magam is tanúja lehettem annak, amikor a pásztorok nem voltak
hajlandók az elismerten minden szempontból legalkalmasabb
jelöltre szavazni, mert Románia egy szegényebb részébõl
származott, amelynek nagyon rossz a híre. Nem akarták,
hogy egy moldovan kormányozza õket. Nekem úgy tûnik,
hogy ebben a faluban a cigányok egyszerûen lejjebb helyezkednek
el a humanitási skálán - de azért rajta vannak.
Ez pedig nem azonos a modern faji diszkrimináció megközelítésével,
amelyben valaki, aki nem "közülünk való", nem ér
semmit. Az etnikai konfliktusok megértéséhez a jelenségre
erõltetett külsõ megfeleltetéseknek éppen
az a legnagyobb veszélyük, hogy szándékolatlanul
is eredményezhetnek egy efféle eltolódást.
Van egy megrázó magyar példa is: a Rádió
utcában lakó romák kitelepítésére
a prosperáló Székesfehérvár által
1999-ben tett kísérlet, amikor mindenfelõl visszhangozták
a rasszizmus és a faji diszkrimináció vádját.
Mások azonban amellett érveltek, hogy az ügynek gazdasági
meg társadalmi gyökerei vannak, és azért helytelenítették
különösen a gazdag város eljárását,
mert problémáit megpróbálja a környezõ,
forrásszegény falvakba exportálni. Azzal, hogy a tiltakozók
és az érdekeltek elkerülték a kulturális
különbségekre, az etnikai ellentétekre és
a rasszizmusra való utalgatást, sikerült ütõképes,
helyi többséget összekovácsolniuk. Egy olyan kampány,
amely az "állampolgári jogok" vagy a "faji diszkrimináció"
retorikáját használja, azzal a veszéllyel járt
volna, hogy egyesíti a helyi szervezeteket és hivatalokat
egy olyan kisebbség ellenében, amely nagyon is rászorult
arra, hogy mindenkit, akit lehetett, maga mellé állítson.
Záró megjegyzések
Tekintettel az Európai Unió protekcionista munkaerõ-piaci
politikájára, kevéssé valószínû,
hogy a posztszocializmus depriváltjai olyan jól fognak járni,
mint a londoni szegények az elsõ világháborút
követõ évek gazdasági fellendülése
idején. Ladányi János amellett érvel, hogy
a teljesen "elcigányosodott" falvak válsága mögött
mindenekelõtt az áll, hogy az ott élõ romák
el vannak vágva a gazdagabb és jobb kapcsolatokkal rendelkezõ
szomszédokkal fenntartott érintkezés által
gerjesztett szociális inspirációtól (2000).
A zenész cigányok, akik a múltban a legmesszebb jutottak,
abból kovácsoltak tõkét, hogy miközben
figyelték saját közösségüket, észrevették
a világban megnyíló lehetõségeket is.
Valóban nem könnyû ma elképzelni, hogy a Csenyétéhez
hasonlóan periferiális falvakban lakók miképpen
zárkózhatnának föl anélkül, hogy
tömegesen költöznének át az ország
gazdagabb régióiba. De szeretném még egyszer
hangsúlyozni, hogy a romáknak maguknak is vannak tartalékaik,
tehát nem kell teljes egészében külsõ
segítségre támaszkodniuk, ha változtatni akarnak
a sorsukon. És az is igaz, hogy nem minden roma él olyan
rossz körülmények között, mint a csenyéteiek:
azok számára, akik már megvetették a lábukat
a városokban, példaként szolgálhatnak más
szegények, akik képesek voltak kihasználni a piacon
megnyíló lehetõségeket.
A húszas és harmincas évek Londonjával
foglalkozó történelmi dolgozatok tanúsága
szerint a "számkivetettek" felemelkedésének motorja
az iparosodás volt, amelynek következtében aránytalanul
megnõtt az ipari munkahelyek száma, illetve az itt megszerezhetõ
jövedelem. Csakhogy e kép kialakulásában a források
hiányának is szerepe van. Nagyobbrészt bizonyíthatatlan,
hogy ebben a felemelkedésben mekkora szerepe volt a "kivetettek"
saját tartalékai mozgósításának,
azon képességüknek, hogy meglovagolják a "jó
idõk" hullámát (pedig akkor nem is volt igazi robbanásszerû
növekedés) - véleményem szerint ez is döntõ
tényezõ volt.
Manapság ahhoz, hogy a depriváció hasonlóképpen
felszámolódjon Kelet- és Délkelet-Európában,
nem csak (újra)iparosításra van szükség.
Impulzusoknak kell érkezniük a szolgáltat-szektor, illetve
a gazdasági tevékenységek rugalmasabb, a fejlett kapitalista
világban az elmúlt évtizedekben kialakult formái
felõl is. Jóllehet vitathatatlan, hogy a piacgazdaság
jellege az elmúlt száz évben alaposan megváltozott,
a kapitalista világpiacon a vállalkozói kezdeményezések
elõtt megnyíló, történelmileg példátlan
lehetõségek, az a kilátás, hogy bárki
felemelkedhet, származásra és társadalmi státusára
való tekintet nélkül - mindezek inkább tovább
szélesedtek a londoni kivetettek felemelkedése óta.
Másutt már érveltem amellett, hogy azok közül,
akik különösen alkalmasnak látszanak arra, hogy rájuk
húzzák az "underclass" kényszerzubbonyát, már
rácáfoltak az "osztályozókra", és bebizonyították,
hogy képesek helytállni az új világban. Mások
is követni fogják a példájukat.
Végezetül pedig fontosnak tartom, hogy emlékeztessek
Richard Evans megfigyelésére, miszerint Karl Marxnak a lumpenproletariátusról
adott definícióját éppen a német szociáldemokrata
párt használta fel elõször arra, hogy kizárja
a nem tiszteletreméltó szegényeket saját érdeklõdési
körébõl, és kijelölje a "kívánatos"
munkásosztályt (1997). Száz évvel késõbb
- ahogy azzal a magyar olvasók is tisztában vannak - a lumpenproletariátusnak
ez a felfogása határozta meg a kommunisták cigányokra
vonatkozó politikáját (Stewart, 1994, 1997, 2001)
- szinte teljes egészében negatív irányban.
Ezért aztán szégyen lenne, ha ennek a felfogásnak
az életét szükségtelenül meghosszabbítanánk
- miközben ma már legfeljebb csak a történelemkönyvekben
van helye.
Fordította Rádai Gábor
A tanulmány hosszabb, angol nyelvû változata idén decemberben a Routledge kiadónál megjelenõ Postsocialism: ideals, ideologies and practices in Eurasia címû tanulmánykötetben (szerk.: Chriss Hann lesz olvasható.
Irodalom
Abu-Lughod, J. 1997. The Specificity of the Chicago Ghetto: Comment
on Wacquantís íThree Pernicious Premisesí, Int. J.
of Urban & Regional Research, 357-362. o.
Achim, V. 1998. T,iganii "n istoria Romaÿniei. Bucuresüti:
Editura Enciclopedicaÿ. (Magyarul: Cigányok a román
történelemben. Osiris, Bp., 2001.)
Ambrus P. 1988. A Dzsumbuj: egy telep élete. Budapest: Magvetõ,
Gyorsuló Idõ.
Artemisszio Foundation 2000. The Ózd micro-region, a background
report, kézirat.
Budrala, D.-Kató Cs. é. n. Mockery and Luxury Houses:
reconsidering Roma (Baÿiesi) Identity in Romania. kézirat.
Durst J. é. n. The formation of a Romanian Rural Ghetto. Working
Paper in the Ford Foundation Study on racialisation and feminisation of
poverty in eastern Europe.
Eiber, L. 1993. "Ich wusste es wird schlimm": Die Verfolgung der Sinti
und Roma in München, 1933-45. München: Buchendorfer.
Emigh, R.-Szelényi I. 2000. Poverty, Ethnicity and Gender in
Eastern Europe during the Market Transition, Greeenwood.
Emigh, R.-Fodor É.-Szelényi I. The Racialization and
Feminization of Poverty?, in Emigh et al. 2000.
Engebrigsten, A. 2001. Exploring Gypsiness: power, exchange and interdependence
in a Transylvanian Village. PhD Thesis, University of Oslo, November 2000.
Evans, R 1997. Rethinking German History: From Unification to Re-unification
1800-1996. London: Routledge.
Gans, H. 1997. Uses and Misuses of Concepts in Americal Social
Science Research: Variations on Loic Wacquantís íTheme of
Three pernicious Premises in the Study of the American Ghettoí,
in Int. J. Urban and Regional Research, vol. 20. 504-507. o.
Hajnal L. 2000. Budapesti oláh cigányok migrációs
stratégiái. Mozgó Világ, 10. 105-108. o.
Hannerz, U. 1969. Soulside: Enquiries into Ghetto Culture and Community.
New York and London: Columbia University Press.
Horváth Á.-Landau E.-Szalai J. 2000. Cigánynak
születni. Tanulmányok, dokumentumok. Budapest: Új Mandátum.
Howe, L. 1990. Being Unemployed in Northern Ireland: An Ethnographic
Study. Cambridge: Cambridge University Press.
Ignatiev, N. 1995. How the Irish Became White. Duke University Press.
Kemény I. 1999. A magyarországi cigányság
szerkezete. Régió, 1. 3-15. o.
Kemény I. 2001. A romák és az iskola. Beszélõ,
1. sz. 62-68. o.
Kereszty Zs.-Pólya Z. 1998. Csenyéte Antológia.
Csenyéte-
Bp.-Szombathely: Bárkönyvek.
Kovalcsik K.-Pubínyi Zs. 2000. A csenyétei daloskert.
Pécs: Gandhi Közalapítvány, Gimnázium
és Kollégium.
Kováts A. 2000. Magyarországon élõ romák
migrációja. Mozgó Világ, 10. 77-95. o.
Kusmer, K. 1997. Ghettos Real and Imagined: A Historical comment on
Loic Wacquantís íThree Pernicious Premises in the Study of
the American Ghettoí, in Int. J. of Urban & Regional Research,
706-711. o.
Ladányi J. 1992. Középsõ-Józsefváros
északi területére készülõ rendezési
terv programja. Tér és Társadalom, 3-4. o., 89-162.
o.
Ladányi J. 1993. Patterns of residential segregation and the
Gypsy minority in Budapest. Int. J. of Urban & Regional Research. Vol.
17. No. 1.
Ladányi J. 2000. The Hungarian Neoliberal State, Ethnic Classification
and the Creation of a Roma Underclass, in Emigh et al. 2000.
Ladányi J.-Szelényi I. 2000. Adalékok a csenyétei
cigányság történetéhez, in Horvath A.
et. al. szerk.: Cigánynak Születni: Tanulmányok, dokumentumok,
Budapest: Új Mandátum.
Lewis, O. 1966. The culture of poverty. Scientific American, 210, Oct.
10-25. o.
Lucassen, L. 1996 Die Zigeuner: Die Geschichte eines polizeilichen
Ordnungsbegriffes in Deutschland 1700-1945. Köln: Böhlau.
Matras, Y. 1998. Para-Romani revisited. In: Matras, Y. szerk. The Romani
element in non-standard speech. Wiesbaden: Harrassowitz. 1-27. o.
Mayhew, H. 1851 London labour and the London poor: a cyclopaedia of
the condition and earnings of those that will work, those that cannot work,
and those that will not work. London: G. Newbold.
Marx, A. W. 1988. Making Race and Nation: A Comparison of the United
States, South Africa and Brazil, Cambridge: Cambridge University Press.
Myrdal, G. 1964. Challenge to affluence. London: V. Gollancz.
Pardo, I. 1996 Managing Existence in Naples: Morality, action and structure.
Cambridge: Cambridge University Press.
Peukert, D. 1989. Inside Nazi Germany: Conformity, Opposition and Racism
in Everyday Life. Harmondsworth, Penguin.
Piasere, L. 1982 Mare Roma: Catégories Humaines et Structure
Sociale. Une Contribution a Líethnologie Tsigane. Thse pour le
Doctorat du 3.me Cycle. Universtité de Paris. Published in Études
et documents balkaniques, no. 6.
Pine, F. 1996 Redefining Womenís Work in Poland, 115-132. o.,
in R. Abrahams szerk. After Socialism: Land Reform and Social Change in
Eastern Europe, Providence and Oxford: Berghahn Books.
Pine, F. 1998. "Dealing with fragmentation: the consequences of privatisation
for rural women in central and southern Poland." In S. Bridger and F. Pine
(eds.), Surviving Post-socialism: Local Strategies and Regional Responses
in Post-socialist Eastern Europe and the former Soviet Union. London: Routledge.
Ringold, D. 2000. Roma and the Transition in Central and Eastern Europe:
Trends and Challenges, http://www.worldbank.org/research/transition/pdf/BrankoEd3.pdf
Solt, O. 1976 (1998). A hetvenes évek budapesti szegényei.
Profil (szamizdat, 1976), megjelent még: Méltóságot
mindenkinek, Összegyûjtött írások, I. kötet,
Beszélõ, 242-288. o.
Stedman-Jones, G. 1984 (1971) Outcast London: A study in the relationshiop
between classes in Victorian society, Harmondsworth: Penguin.
Stewart, M. 1994. Daltestvérek: Az oláhcigány
identitás és közösség továbbélése
a szocialista Magyarországon. Budapest. T-Twins Kiadó.
Stewart, M. 1997. The Time of the Gypsies. Boulder, Co.: Westview.
Stewart, M. 2000. Spectres of the Underclass, in, Poverty, Ethnicity,
and Gender in Eastern Europe During the Market Transition szerk. Szelényi,
I. és R. Emigh, Greenwood Press.
Stewart, M. 2001 The Development of Communist Policy towards Gypsies
and Roma, 1945-1989. A Case Study, in W. Guy szerk. Between past and future:
the Roma of Central and Eastern Europe, Hertfordshire University Press.
Tauber, E. é. n. Die Andere geht mangel: Zur symbolischen Bedeutung
des mangel bei den Sinti Estraixaria.
Vajda I.-Prónai Cs. 2000. Románia romák Magyarországon.
Mozgó Világ, 10. sz. 101-104. o.
Vasÿecÿkaka, M. 2001 Roma, in Slovakia 2000 - A Global Report
on the State of Society. Bratislava: Institute for Public Affairs.
Wacquant, L. J. D. 1993. Urban Outcasts: stigma and division in the
black American ghetto and the French urban periphery, in International
Journal of Urban and Regional Research, 17, no. 3., 366-383. o.
Wacquant, L. J. D. 1997. Three Pernicious Premises in the Study of
the American Ghetto, in Int. J. of Urban & Regional Research, 341-353.
o.
Weindling, P. 1989. Health, Race and German Politics between national
Unification and Nazism, 1870-1945. Cambridge: Cambridge University Press.
Wilson, W. J. et al. 2001. íThe Underclassí, Abstract,
IEBSS, http://www.iebss.com.
Zoon, I. 2001. On the Margins: Roma and Public Services in Romania,
Bulgaria and Macedonia, with a supplement on housing in the Czech Republic.
New York: Open Society Institute.
1 Már akkor is visszaéltem Szelényi professzor
nagyvonalúságával és türelmével,
amikor egy éppen általa szerkesztett kötetben hívtam
fel a figyelmet ennek a terminológiának a veszélyeire
(Stewart, 2000). Csakhogy látván az elsõ aggodalmaim
kifejtését követõ reagálásokat,
kételyeim tovább erõsödtek.
2 Köszönöm Ulf Hannerznek, hogy errõl felvilágosított.
Már Myrdal elsõ, 1944-ben megjelent Egy amerikai dilemma
címû könyve is mutatja, hogy a szerzõt érdekelte
a szegénységnek "a kumulatív folyamatot eredményezõ
körbenforgó okozatok" hatására történõ
reprodukciója. Valószínûnek tûnik, hogy
ez a modell hatással volt Oscar Lewisra, aki a hatvanas években
explicitebb formában hasonló gondolatokat fejtett ki a "kulturális
szegénységrõl".
3 Mindez része egy átfogóbb tâigani-reprezentációnak,
amely szerint õk idegenek a faluban, emberek, akiknek nincsenek
gyökereik ebben a földben. Ez aztán radikálisan
félrereprezentálja mind a lokális munkamegosztásban
vállalt szerepüket, mind a köztük és a falusiak
között zajló interakciók intenzitását.
4 Vessük össze ezt az adatot azzal, hogy a chicagói
feketék 86 százaléka a South Side negyedben él,
ami a lakóhelyi szegregáció legsúlyosabb dokumentált
esete az Egyesült Államokban (Abu-Lughod, 1997).
5 Érdekes párhuzam a korabeli Nápoly esete, ahol
Italo Pardo kutatásai szerint a popolino - az a népcsoport,
amelyet a kor újságírói, politikusai és
szociális reformerei egyaránt misera plebsnek, "underclassnak,
harácsoló és elmaradott lumpenproletariátusnak"
láttak, "amelyet kultúrája és hite húz
a mélybe, amely menthetetlenül beleragadt a negatív
reciprocitásba, a marginalitásba és a deprivációba"
(1996: 2. o.) - annak ellenére is sikeresen elkerülte, hogy
belezuhanjon az erkölcstelenség szakadékába,
hogy a hivatalos diskurzus folyamatosan ezt a jövõt sulykolta.
6 A Szabad Európa Rádió 2000. augusztus 7-i tudósítása
szerint Moric a következõket mondta: "A romák rezervátumokba
zárása teljesen normális lépés, hiszen
Amerikában is vannak indiánrezervátumok (É)
amennyiben Szlovákia nem zárja most rezervátumokba
az alkalmazkodásra képtelen romákat, úgy húsz
év múlva õk zárnak majd oda minket (É)
statisztikailag bizonyított tény, hogy a retardáltak
nagy hányada a romák közül kerül ki. (É)
Hol van abban a humánum, ha engedjük, hogy elmebetegek újabb
elmebetegeket szüljenek, és ezzel növekedjen az elmebetegek
és az õrültek aránya a népességen
belül?" SZER/RL Hírek, Vol. 4, No. 150, II. rész, 2000.
augusztus 7. Moric képviselõi mentelmi jogát 2000.
szeptember 21-én felfüggesztették, hogy lefolytathassák
ellene az eljárást faji és etnikai türelmetlenségre
való felbujtás miatt.
7 1999-ben és 2000-ben Szelényi Iván és
Ladányi János vezetésével számos országban
- köztük Magyarországon is - lebonyolított Közép-kelet-európai
szegénység/etnicitás elnevezésû reprezentatív
kutatás. (A szerk.)
8 Járóka Lívia jelenleg Budapesten folytatott
terepmunkája azt mutatja, hogy a romungrók nyelvében
egyre erõsebben megjelennek, visszatérnek a roma nyelvi elemek,
ami elsõsorban az oláhcigányok hegemóniájának
következménye. L. továbbá Matras (1998) a para-roma
kapcsán.
9 A fõtt étel az elérhetõ legolcsóbb
élelmiszer, a fenti listában egyedül a tea az, amiért
kénytelenek pénzt kiadni.
10 Sok kiemelkedõ, a szegénység kultúrájával
foglalkozó magyar szerzõ is beleesett a túlzott funkcionalizmus
csapdájába. L. pl. Solt, 1976 (1998).
11 Érdekes lenne azon elgondolkodni, hogy a romák által
használt gazo (mások) kategóriájából,
akikkel szemben a romáknak semmiféle erkölcsi kötelességük
nincs, megkonstruálható-e a sikeres vállalkozáshoz
szükséges személytelen kapcsolatok templátuma
- éppúgy ahogyan a goyim fogalma is instrumentális
volt a zsidók számára.
12 Ebben tulajdonképpen Szelényi és Emigh egyik
javaslatát követem, akik szerint a kutatóknak jobban
oda kellene figyelniük a fajiság körüli küzdelmekre,
a diskurzív térben folytatott különféle
összecsapásokra.
13 Úgy tûnik, hogy Romániában az intézmény
utolsó hetven évében - bizonyos területek kivételével
- a rabszolgaság "házi" és nem a "termelõ"
vagy az "ültetvényes" típusa terjedt el, amely látszólag
nagyobb szabadságot jelentett az érintettek számára
(Achim, 1998). A rabszolgaság eltörlésének intézménye
viszonylag békésen ment végbe, és ezután
nem is iktattak törvénybe semmifajta jogi megkülönböztetést.
14 Meglepõ, hogy Kelet-Európában nyomát
sem találjuk az olyan, elsõsorban a német rendõri
szervezeteket foglalkoztató vitáknak, hogy ki számítson
a Zigeuner-nek (l. Lucassen, 1996).
15 Járóka Lívia személyes közlése.
16 De lásd Abu-Lughod (1997) figyelmeztetõ megjegyzését
Wacquant adataival kapcsolatban.
17 L. például ahogy több zámolyi roma család
politikai menedékjogot kapott Franciaországban.
18 Románia esete külön említést érdemel.
Egyrészt a második világháború évei
miatt, amikor az Antonescu-rezsim mintegy 30-40 ezer romát deportált,
másrészt a Ceausüescu-rendszer bukását
követõ idõszak miatt, amikor rendszeressé vált
a romák házainak felgyújtása. Lehetséges,
hogy ennek köze van a rabszolgaság történelmi örökségéhez,
de ennek tisztázásához további kutatásokra
van szükség.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu