Az írók, újságírók ellenállása, sztrájkja, majd passzív rezisztenciája 1963-ban már csak legföljebb a múlt emlékeként lapult az emberek tudatában. Kialakult az új sajtóstruktúra, mely az 1956-ot megelõzõ évekénél több és olvasmányosabb, nagyobb példányszámban megjelenõ napi- és hetilapot, folyóiratot kínált az olvasóknak.
  1963-ra a tárgyi feltételeket illetõen tágabb tere nyílt az írói, újságírói közlési szándék megvalósíthatóságának. A személyi feltételek sem hiányoztak. Az írók a hatvanas évek elejére csaknem valamennyien megszólaltak, megszólalhattak már, az újságírók pedig, számukat tekintve többen voltak a kelleténél egyes szerkesztõségekben. A „kapun belüli munkanélküliség" pedig „a munkamorál hanyatlásával járt". „Vannak a szerkesztõségekben – olvashatjuk az agit-prop. osztály egyik beszámolójában – olyan újságírók, akiknek hónapok óta egyetlen cikkük sem jelent meg." Igaz, e jelenség okai után kutatva megemlíti a szerzõ, hogy a sajtóban dolgozók egy része alkalmatlan az újságírói pályára. Arról azonban mélyen hallgat, hogy az alkalmatlanok java része valószínûleg annak idején az újságírók sztrájkja, majd a MÚOSZ égisze alatt végrehajtott politikai felülvizsgálat során kitaszítottak helyébe állított „átképzettekbõl", funkcionáriusokból és munkáslevelezõkbõl rekrutálódott. Gyakorlott, jó tollú újságírókban azért a nagy munkaerõ-felesleg ellenére is szûkölködhettek, különösen a vidéki szerkesztõségek. Ezért is javasolhatta már 1962-ben a Tájékoztatási Hivatal vezetõje felettesének, az MSZMP sajtóosztálya vezetõjének, hogy vizsgálják felül, és ahol lehet, töröljék a MÚOSZ-bizottságok által annak idején kiszabott büntetéseket. Ez iniciálhatta egy évvel késõbb a borsodi pártbizottság titkárának javaslatát: engedélyezze a Tájékoztatási Hivatal olyan börtönviselt újságírók alkalmazását, akik erkölcsi bizonyítványt nem kaphatnak. Kérelmében példaképpen az Észak-Magyarország címû lap volt szerkesztõjének nevét említi, aki szabadulását követõen a Pamutfonóban dolgozott.
  A javaslattevõket indítványuk megfogalmazásakor természetesen nem a humánum vezérelte, hanem abbeli meggyõzõdésük, hogy a korábban eltávolítottak visszafogadásával emelkedik a sajtó színvonala, s javulnak az MSZMP meghirdette eszmei offenzíva sikerének esélyei. Ez utóbbi törekvés elõmozdítása érdekében határoztak 1963-ban egynémely hetilap, folyóirat arculatának módosításáról, s döntöttek újabbak megindításáról. Az Élet és Irodalom címû hetilapot kivették az Írószövetség kezébõl, hogy megfosszák „irodalomcentrikus jellegétõl", irodalmi-politikai orgánummá alakítsák. A Valóság profilján is módosítottak, mert vitaképessé akarták tenni „az eszmék harcában". A magyar közélet igényes, magas színvonalú, külpolitikai és társadalmi hetilapjaként határozták meg a Magyarország és a „párt sajátos eszközeként" az új képes magazin, a Tükör arculatát. A következõ év elsõ felében megjelenõ ezen két új hetilappal egyetemben állították az eszmei offenzíva szolgálatába a Münchenbõl „hazatelepült" Látóhatár t, melynek a hazai közvélemény befolyásolásán túl „az emigráció soraiban kifejtendõ propagandából" is ki kellett vennie részét.
  A fentiekbõl is kitûnik, hogy igencsak megváltozott a hatalom és a társadalom viszonya 1956-1957-hez képest. A reményét vesztett értelmiség is beletört, beletörõdött a körülmények által rákényszerített helyzetbe. „Nehéz szembeszállni az örökkévalósággal" – állapította meg Andrzej Szczypiorski lengyel író a magyarral sok tekintetben rokon lengyel helyzet szülte magatartás ismeretében. Indoklásképpen vagy mentség gyanánt még hozzáfûzte: „A kelet-európai emberek évtizedeken át hittek benne, hogy ez a világ örökké fog tartani." Azonban alighogy megszületett a beletörõdés kényszerén alapuló kompromisszum, máris felütötte fejét a lazaság, a nemkívánatos esetek sorozata, amely valóságos irányzatként jelentkezett a napilapok, folyóiratok hasábjain és a rádiómûsorokban. E vészterhes tünetsorozat indította a Tájékoztatási Hivatal vezetõjét, Naményi Gézát arra, hogy panaszos levélben ismertesse az anomáliák ez aggasztó sokaságát pártbeli felettesével. Az alábbiakban közöljük az 1963. december 7-én kelt, csaknem húszoldalas feljegyzés rövidített változatát. A szerzõ által ismertetett tizenhét „nemkívánatos" eset közül a legjellemzõbbnek és legérdekesebbnek ítélt tizet reprodukáljuk a javasolt retorziók egy részével egyetemben.

Feljegyzés
Darvasi István elvtársnak (1)

  A kapott megbízásnak megfelelõen az alábbiakban ismertetem, melyek azok a cikkek és „ügyek", amelyekkel az utóbbi idõben foglalkoznunk kellett, s amelyek arra hívják fel a figyelmet, hogy egyes lapok, sajtószervek munkájában nemkívánatos esetek fordulnak elõ, az „ügyek" nagy számára tekintettel úgy is fogalmazhatnók ezt: nemkívánatos jelenség, tendencia mutatkozik.
[…]

  A jugoszláv nagykövetség diplomatája tiltakozott a Dunántúli Napló , továbbá a Népszavá ban megjelent Vozári-cikkek, valamint a Közgazdasági Szemle egyik cikke miatt. (Utóbb a nagykövet tette szóvá az illetékes külügyminiszter-helyettes elvtársnál a november 24-i Népszavá ban megjelent Szentiványi-cikket [ Reggeltõl estig a déli határon ], amelynek egyes részei: õrtornyok a déli határon; a homokban befelé vezetõ lépésnyomok; bûnözõ jött át a határon.) Nemzeti ünnepük alkalmával rendezett fogadásukon kifejtette nekem: ilyen cikk – szerinte – csak a Rákosi-idõkben jelent meg; Magyarországról is szöknek át a határon, ezeket visszaadják a magyar határõrségnek, de természetesen újságjaikban errõl semmi nem jelenik meg.
  (Ezekkel az ügyekkel a Külügyminisztérium s – ahogyan tudom – részben az Agit-Prop. Osztály foglalkozott.)
  Ehhez a „jugoszláv csokorhoz" tartozik az Élet és Irodalom november 30-i számának utolsó oldalán megjelent írás (Moldova György riportja: Per a városért ). A cikk egy szakasza: „Egy katona, aki itt szolgált a környéken, leszerelés után hazatért Monorra. Odahaza teherbe ejtett egy lányt, s hogy ne kelljen gyerektartást fizetnie, elhatározta: átszökik a határon. Mivel még katonakorából ismert minden ellenõrzési formát, posztot, mûszaki zárat , úgy ment át az egész határsávon, hogy azt sem kérdezték, kit keres, persze, aztán a jugoszlávok visszatoloncolták."
  Tudomásom szerint nincs is mûszaki zár a magyar –jugoszláv határon, de ha netalán lenne is, nem értem, mi értelme volt annak, hogy az Élet és Irodalom írjon errõl.
[…]

  Az albán nemzeti ünnepet megelõzõen a szerkesztõségek instrukciót kaptak, hogy az évforduló alkalmából megjelenõ glosszájukban a nézeteltéréseket ne említsék meg. A Magyar Nemzet november 29-i számának második oldalán a következõk jelentek meg: „Az utóbbi esztendõkben azonban az albán vezetõk letértek a marxizmus –leninizmus útjáról, elszakadtak a szocialista tábortól. Megtagadták azokat az eszményeket, az SZKP XX. kongresszusának szellemét, amelyet a szocialista országok többsége magáévá tett, változatlanul éppen az elítélt régi módszereket, a személyi kultusz éveinek káros gyakorlatát követik. A kettõs nemzeti ünnepen éppen ezért a magyar nép azt kívánja Albánia népének, hogy országa térjen vissza a szocialista közösségbe, és haladjon tovább azon az úton, amely felszabadulása óta életét gyökeresen megváltoztatta, s amely a haladás egyedüli célja." (Az üggyel az Agit-Prop. Osztály foglalkozott.)
  Az Élet és Irodalom november 23-i számának utolsó oldalán megjelent írás (Csák Gyula riportja: Nehéz ember ) – nézetem szerint – jó néhány helyen olyan inszinuációkat tartalmaz, amelyek miatt az egész cikket kifejezetten rendszerellenes izgatásnak minõsítem. Ezen a véleményemen még az sem változtatna, ha Csák Gyula be tudná bizonyítani, hogy cikkének minden állítása, minden szava – igaz. Hozzáfûzöm: kizárt dolognak tartom, hogy a cikk minden állítása, az egyes beszélgetéseket visszaadó valamennyi szövegrész pontos és igaz lenne.
  Magam is tudom, hogy sajnálatos módon és nem is kis számban elõfordulnak lazaságok, sõt visszaélések is, nem egy helyen jelentkeznek ezek eltussolására irányuló törekvések is. Helyesnek és szükségesnek tartom, ha egy-egy ilyen konkrét esettel – ahogyan például általában jól a Népszabadság és a Népszava teszi – lapjaink foglalkoznak. Megismétlem azonban azt a véleményemet, hogy Csák Gyula cikke rendkívül veszélyes asszociációk keltésére alkalmas, kétértelmû, általánosító fogalmazásokat tartalmaz.
  Túl sokat kellene idézni a cikkbõl ahhoz, hogy ezt a megállapításomat a szöveggel alátámasszam. Javasolom a cikk elolvasását.
  (A cikket szóvá tette nálunk dr. Katona Zoltán elvtárs, a Legfõbb Ügyészség vezetõjének helyettese, továbbá beszéltem errõl dr. Dallos Ferenc elvtárssal; kérik a lap fõszerkesztõjét: közölje velük, melyik megyében történt a riportban ismertetett ügy, hogy megvizsgálhassák. Kértem a fõszerkesztõ elvtársat: közölje velünk a megye és a szereplõ személyek nevét.) (2)
  Az Esti Hírlap november 27-i, szerdai számának 3. oldalán arról közöl cikket, hogy egy érettségi elõtt álló technikumi diák felakasztotta magát. Tettének oka – a cikk szavaival – „Nem vett részt az egyik tanítási napra elõírt burgonyaszedési munkában. Karfájásra hivatkozott. Osztályfõnöke orvosi igazolás bemutatására szólította fel. A fiú bemutatta az igazolást, de a tanár nem fogadta el, azt állította: hamis."
  Az újságíró felkereste a technikum igazgatóját. Beszélgetésük egy részét így adja vissza cikkében: „Véleményünk szerint a diákok elsõ dolga a tanulás. Miért kellett tanítási idõben burgonyát szedni?
  – Van egy rendelkezés, hogy segítsük a tsz-eket.
  A gépipari technikumnak ez nem tartozik a »profiljába«."
[…]

  Nyugati reagálás alapján most olvastam el az Alföld 10. számában megjelent írást (Horgas Béla: Ismerkedés a gyermekkorral ). A szerzõ nyíltan meg is írja: Szolzsenyicin és Lengyel József nálunk publikált írásai alapján tartotta szükségesnek, hogy közzétegye: mit beszélt el neki egy fiatalember a Hortobágyra kitelepítettek sorsáról. Néhány idézet az írásból:
  „A riadt család elõtt fölolvastak egy határozatot, amelynek értelmében azonnal el kellett hagyniok a várost. A teherautó ott állt a ház elõtt. Negyven percet kaptak a csomagolásra. A szobákat bezárták, lepecsételték, és a leponyvázott teherautó elszáguldott velük Miskolcra… Néhány hónap múlva bírósági eljárást folytattak A. M. apja ellen, és elsõ fokon három évi börtönre ítélték, amelyet másodfokon tizennégy hónapra változtattak, és a tárgyalás napjától számítva végre is hajtottak… A börtönbüntetés után úgy látszott, hogy sikerül lábukat megvetni Miskolcon, de 1952-ben újabb hullámvölgybe kerültek. Egyik éjszaka fölzörgették õket, és közölték velük, hogy azonnal el kell hagyniok a város területét, aztán a már ismert módon, negyvenperces csomagolás után leponyvázott teherautókon, majd lezárt ajtajú vagonokban elszállították õket a Hortobágyra, ahol 15 hónapot töltöttek egy gazdaságban. Ott látta A. M. a kunokat. – És a kunokat… miért vitték oda? – kérdeztem. – Nem akartak beállni a téeszcsébe, és megkergették a népnevelõket. Erre fölpakolták az egész falut, és kivitték a Hortobágyra… – Több mint kétezren voltunk a gazdaságban, négy hatalmas, magtárszerû helyiségben elhelyezve. Az ágyak két-két sorban, kettesével és egymás fölött feküdtek, egy ágyban csak ketten aludhattak. Ha páratlan számú volt a család, akkor odatettek egy idegent. Együtt voltunk gyerekek, lányok, férfiak, asszonyok, öregek. Az elsõ idõben még lepedõket feszítettek ki a nõk, ha mosakodtak, de néhány hét múlva ott öltözött, vetkõzött, szeretkezett, élt, halt mindenki az ötszáz ember tekintetének közönyös kereszttüzében. A terem alacsony volt, büdös és nedves; a keskeny ablakokat az ágyaktól nem lehetett kinyitni. A levegõ éjszaka néhány óra alatt elhasználódott, az ágynemûk vizesek voltak, a ruhák penészesek. Az épületektõl száz-százötven lépésre állt három parasztház, egy-egy disznóóllal. Tavasz felé megüresedtek az ólak, és az egyikbe beköltözött egy fiatal mérnök a feleségével… Hanyatt-homlok rohantak az emberek, és fogcsikorgatva, ordítozva követelték maguknak a disznóólat… A vezetõség négyhetes munkaversenyt hirdetett, és jutalomként a két üres disznóól tulajdonjogát jelölte meg… – Két nap múlva, mikor elkezdõdött a kölcsönjegyzés, hozzájuk mentek elõször. Jó, mi? Kölcsönjegyzés az internálótáborban!… A gazdasági vezetõ, egy gyomorbajos, negyven körüli férfi volt a teljhatalmú úr a telepen. Négylovas hintóval játa a „birtokot", és úgy terpeszkedett el a széles, bordó bársonnyal bevont ülésen, jobb öklére támasztva formátlan kockafejét, mint egy gróf… Maga elé parancsolta a brigádvezetõt, és mocskos szavakkal szidni kezdte az anyját. Az öreg, hatvannyolc éves ember egy darabig csak hallgatott, de aztán nem tudta megállni, hogy vissza ne szóljon. Erre az igazgató nekiugrott, és habzó szájjal ütni kezdte, de az öreg kitépte magát a kezei közül, és fölkapta a két lépésre heverõ vasvillát. Az igazgató villámgyorsan megfordult, és ordítva futni kezdett; az öreg meg fölemelt vasvillával utána. A kocsis és a hintót kísérõ õr fogta le, és tette ártalmatlanná néhány gyors ütéssel, de az igazgató még akkor is reszketve üvöltözött a hintó kerekei mögött, amikor az öreg már mozdulatlanul feküdt a földön, arccal a szénába borulva. Nem is kelt föl többet. Hiába rugdalta az igazgató késõbb a kútnál, ahol vödrökbõl öntözték rá a vizet, hogy magához térjen. Másnap reggelre meghalt… (Az igazgatótól) mindenki félt, még az õrség parancsnoka is, pedig az nagy fiú volt. Fehér lovon járta a gazdaságot, olyan pózban, mint Horthy Miklós, és vasárnaponként kivitt bennünket legelni a mezõre. – Hogy… mit… mi az, hogy legelni? – szóltam közbe erõtlenül. – Legelni?… Egyszerû mûvelet, könnyen és gyorsan elsajátítható! Leguggolsz, és békaügetésben lassan haladsz elõre, de közben téped tíz ujjaddal a gazt és a füvet! Képzeld el, milyen élvezetes látvány lehetett onnan a magasból, a fehér ló hátáról, hogy órákig képes volt hajtani bennünket! Képzeld el, milyen lehet a kétezer egyformán meggörnyedõ hát, amint nehézkesen, hullámozva, döcögve megy elõre az ágaskodó fehér ló patája és az õrök géppisztolycsöve elõtt!"
  Az Új Írás novemberi számában Csoóri Sándor kubai útinaplójának második részét közölte. Néhány idézet az írásból: „Tagadhatatlan, a kapitalizmusnak is megvan a maga eszméje. De mi ennek az eszmének a maximuma? Egyrészt a szakadatlan termelésre és a szakadatlan vásárlásra való csábítás, másrészt az, hogy van hatalmuk ezt az életformát mindenkor megvédeni. Ha meggondolom, mindkettõ negatív eszme. Állapotõrzõ és védekezõ. Nem is lehet más? A szûkölködéstõl, az aszkézistõl megszabaduló nemzetek sorsszerûen idehanyatlanak? A jóléti társadalmak végül kultúraellenessé válnak? Egy idõ után majd a szocializmus is?" – „A zárógyûlés minden mozzanata az ország fölfokozott idegfeszültségérõl és hangulatáról tanúskodott. A nyüzsgés, a lobogás, a túlfûtöttség, az öröm ugyanolyan volt, mint nálunk a felszabadulás után. Ezerötszáz népmûvelõ volt jelen az ország minden részébõl – hozzá kell tennem, nem funkcionáriusok voltak. Megfigyeltem, hogy élénkséggel és tapssal elsõsorban mégis a politikai és harcias szólamokat jutalmazták. Ez kiábrándított." – „A szovjetek ellen kipattanó ellenszenv odaérkezésünkre már elcsitult. Hetek óta elõször csattant fel õszinte taps, amikor mûvelõdésügyi küldöttségünk elfoglalta helyét a zárógyûlés elnökségében."
  Borbándi János vezérõrnagy elvtárs, honvédelmi miniszterhelyettes elmondta: az Agit-Prop. Osztálynak bejelentette, hogy a tisztek fel vannak háborodva a Hétfõi Hírek november 18-i számában megjelent egyik cikk miatt. (Faludi András: Miért loptál Gyurka? ) A cikk arról szól, hogy egy 15 éves gyerek betörésben vett részt; apja honvédtiszt volt, de leszerelt; azután italboltban dolgozott; sikkasztásért másfél éven át börtönben volt, azután otthagyta családját. E tények ismertetése után mégis a cikk végén ez olvasható: „A kép tiszta. Katonatiszt apa, szocialista frázisok, szív nélkül." (Az ügyrõl tárgyaltam a lap fõszerkesztõjével; javasoltam, hogyan lehetne – nézetem szerint – legalább helyreütni a súlyos hibát.)
  Borbándi elvtárs azt is szóvá tette, hogy a Veszprém megyei lapban nemrégiben egy szuperszonikus repülõgép pilótájának feleségérõl olyan cikk jelent meg, amely a rossz beállítás miatt olyan következtetések levonására alkalmas, mintha törvényszerû lenne, hogy a honvéd repülõtisztek asszonyainak erkölcstelen életmódot kellene élniük.
  Szerintem nem lett volna feltétlenül szükséges, hogy a Nagyvilág decemberi számában – az 1918. oldalon – úgy írjon Déry Tiborról, ahogyan ez megjelent. (3)
[…]

  A napokban szerkesztõségekbõl jelzést kaptunk, hogy az MTI Fotófõosztálya képeket ad el a szerkesztõségekben, amelyeket Albert Flóriánnak egy színésznõvel – a képaláírás külön kiemeli – a Szent István Bazilikában tartott esküvõjén készítettek részben az esküvõi szertartásról is.
  (Darvasi elvtárstól kapott megbízás szerint beszéltünk a szerkesztõségekkel, hogy sem képben, sem szövegben ne foglalkozzanak ezzel a házasságkötéssel. Barcs Sándor elvtárs az ügyet megvizsgálta: intézkedett, hogy az ilyen jellegû képek – a külpolitikai szerkesztõség gyakorlatának mintájára – legfeljebb bizalmas anyagként „a szerkesztõségek tájékoztatására" jelzéssel kerülhessenek ki a szerkesztõségekhez.)
[…]

  Jó néhányszori kérés és figyelmeztetés ellenére is újból meg újból elõfordul, hogy egyes lapok olyan témákkal foglalkoznak és cikkeikben befejezett tényként közölnek, amely témák csak a cikk megjelenését követõen kerülnek majd a Minisztertanács, illetve a Gazdasági Bizottság elé.
  Ugyanígy visszatérõ módon megsértik egyes esetekben azt az intézkedést, hogy a Magyar Közlöny ben kihirdetésre kerülõ jogszabályok közül csak azzal foglalkozhatnak, amelyekrõl – a tõlünk kapott anyag alapján – az MTI hírt ad; illetve: ha mégis más jogszabályokat is ismertetni kívánnak, a Tájékoztatási Hivatallal (vagy miniszteri utasításoknál a szóban forgó minisztérium illetékeseivel) elõzetesen ezt meg kell beszélniük. Egyik legutóbbi eset: a Kállai elvtárstól kapott instrukciónak megfelelõen kiadott MTI „ pro domo " (4) ellenére az Esti Hírlap ismertette a személyi tulajdonban lévõ házak tulajdonosainak felmondási jogáról szóló jogszabályt.
  Többszöri kérés és magyarázat ellenére évrõl-évre visszatérõ probléma, hogy egyes lapok közlik (vagy közölni kívánják) egyes minisztériumok következõ évi tervjavaslatait, mielõtt azokat az illetékes szervek jóváhagyták volna. A napokban Földes István elvtárstól kapott információ alapján akadályoztuk meg, hogy az Építésügyi Minisztérium jövõ évi tervjavaslata megjelenjék a sajtóban.
[…]

  Mindezek alapján néhány javaslatom van.
    1. Lehetõleg a pártközpontban – vagy esetleg a Tájékoztatási Hivatalban – mielõbb meglehetõsen széles körû fõszerkesztõi értekezletet kellene tartani. Ismertetni kellene a feljegyzésben felsoroltakat, s az általában jó, hasznos, értékes munka elismerése után kellõ nyomatékkal hangsúlyozni kellene, hogy a párt- és a kormányvezetés sokkal nagyobb felelõsségtudatot, sokkal alaposabb és gondosabb munkát vár el a fõszerkesztõktõl és általában az újságíróktól.
  Magától értetõdõ, hogy semmiképpen nem gondolok a régi vezetés adminisztratív módszereinek újbóli alkalmazására, hiszen annak magam is szenvedõ alanya voltam. Mégis meg lehetne és talán kellene is mondani, hogy a lazaságok folytatódása esetén egyes különösen kirívó esetekben intézkedésekre kerül sor. (Szintén magától értetõdõen legfeljebb fegyelmi intézkedésekre gondolok, s csak különösen kirívó esetben, többszöri hasztalan figyelmeztetés után egyes személyeknél az állásukból történõ elmozdításra.)
  A fõszerkesztõi értekezlet anyagát a szerkesztõségekben vagy szerkesztõségi értekezleteken, vagy talán kibõvített taggyûléseken kellene mélyrehatóan megtárgyalni, hiszen az alapvetõ cél és eszköz az emberek meggyõzése és nevelése.
    2. Az elõzõ pontban foglaltak megvalósítása – úgy gondolom – lényegében mégis csak – bizonyos értelemben – adminisztratív jellegû fellépés lenne (a fõszerkesztõ elvtársak és a vezetésben segítõtársak gondosabban megszûrnék és „megfésülnék" a nyomdába, illetve adásba kerülõ kéziratokat; jobban fegyelmeznének, ha ezt látják helyesnek stb.). Ez, persze, rendkívül fontos, mert legalább nem kerülnének együttvéve rengeteg példányban az olvasókhoz és a nagyszámú rádióelõfizetõhoz a közvéleményt helytelenül tájékoztató, sõt rossz irányban befolyásoló írásmûvek! Mégis: ettõl még nem változnak meg a gondolatok és nézetek azoknak a fejében, akik a felsorolt hibás cikkeket írták és nyilván a jövõben is írnák (vagy meg is írják), de az „öncenzúra" nem engedi megjelenni. Az „öncenzúra" különben is nagyon veszélyes lehet, s megint „a ló másik oldalára" kerülhetnénk.
  A hibás nézetek és a hibák forrásai ellen kell elvi-eszmei harcot folytatnunk az eddigieknél rendszeresebben, közvetlenebbül és jobban.
[…]

1        Magyar Országos Levéltár XIX-A-24b. III/TÜK/63.
2       Csák Gyula riportja szerint az alföldi kisváros korlátolt, szektás tanácselnöke ellen indított vizsgálatot azért szünteti meg a megyei ügyészség, mert félõ, hogy az ügy kibogozása során fény derül a többi vezetõ korruptságára is.
3       A Nagyvilág Krónika rovata mindössze néhány sorban ismerteti az író életét, munkásságát, ám mûvei közül megemlíti azokat is, melyeket Déry börtönévei alatt publikáltak külföldön.
4       Pro domo: az MTI továbbította a központi tilalmakat és kívánalmakat tartalmazó utasításokat.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu