Szakolczai Attila

Az amnesztia

 
A kegyelem jó dolog,
de elõbb egy kicsit akasztunk.  
Felix zu Schwarzenberg, 1849 

Ennek az egésznek a tendenciája nincs rendben.
Kádár János, 1957
  Nagyobb mérvû politikai változások természetes hozadéka valamilyen amnesztia. Amnesztiát hirdettek a Szovjetunióban Sztálin halálát követõen, Magyarországon 1945 után, majd 1953-ban, az új szakasz jegyében. A „Rákosi és társai által elkövetett párt- és népellenes bûnök kijavításáért" is sorompóba lépõ Kádár-kormányzattól joggal várhatta volna a magyar társadalom a közkegyelmet. Ez ugyan egyelõre nem szerepelt a kormány napirendjén, mindenesetre „a legutóbbi idõk eseményeiben részt vetteket" már elsõ nyilatkozatukban igyekeztek megnyugtatni: nem engedik, hogy bármi ürügy alapján üldözzék õket. Ezt három héttel késõbb, november 26-án elmondott rádióbeszédében is megerõsítette a párt és a kormány elsõ embere: „egyetlen dolgozónak sem lehet bántódása amiatt, mert az október 23-án kezdõdött tömegmegmozdulásokban részt vett". Igaz, ekkor már az „ellenforradalmárok, ellenforradalmi uszítók" törvény elõtti felelõsségre vonását is meghirdette, ám a forradalomban és szabadságharcban részt vettek (és majdan elítéltek) döntõ többsége még nem kellett, hogy ezért fenyegetve érezze magát. A társadalom döntõ többsége úgy értelmezte: Kádár amnesztiát hirdetett a forradalmi eseményekben részt vettek döntõ többsége számára, legföljebb a valóban reakciós, fasisztoid cselekmények elkövetõit fogják felelõsségre vonni. És természetesen az sem vált széles rétegek számára ismertté, hogy a Legfelsõbb Bíróság egyik tanácsvezetõje, Molnár László az 1957. március 28-án tartott országos bírói értekezleten milyen finom érveléssel gyõzte meg kollégáit, hogy a tényleges bírói függetlenség jegyében nyugodtan ítélkezzenek csak olyan ügyekben, amelyek a kormány elnökének szavai szerint büntethetetlennek látszanak.
  Sajátos módon éppen a módszeres és tömeges represzszió beindításával egyidejûleg, sõt azzal kapcsolatban került ismét napirendre az amnesztia gondolata, azért, hogy a fokozatosan ismét zsúfolttá váló börtönökben helyet tudjanak szorítani az '56-ért elítélendõknek. A megtorlás levezénylõi elõterjesztésükben arra figyelmeztetik az MSZMP legfõbb vezetõit, hogy elõreláthatólag 1958 elejére feltétlenül tele lesznek a börtönök, ami lehetetlenné teszi a további elítéléseket. Ennek elkerülése érdekében javasolják az 1956 nyara elõtt köztörvényes cselekmények miatt kisebb idõtartamra elítéltek további büntetését felfüggeszteni, és szabadon hagyni azokat is, akik a nyári mezõgazdasági munkák elvégzése érdekében kaptak halasztást. A Politikai Bizottság mereven elutasította az amnesztiának még a gondolatát is. „Nem tartunk még ott, hogy nagylelkûségrõl beszéljünk, és olyan hangulat alakuljon ki, elég volt a megtorlásokból" – állította Apró Antal; „az amnesztia a bírói karban, az ügyészségi karban zavart okozna" – vélekedett Kiss Károly, és emellett foglalt állást Kádár János is: „a közkegyelmi hangulatot vissza kell utasítani." Ugyanakkor a büntetéspolitikai irányelvek kidolgozása, a beérkezõ jelentések meghallgatása során az is nyilvánvalóvá vált, hogy rosszak a bûnüldözõ szervek statisztikái, az elítéltek között nagy többségben vannak a munkásosztály gyermekei, míg elhanyagolható az osztályidegenek, osztályellenségek száma; a párt vezetése úgy látta, hogy „a minõséget mennyiséggel igyekeznek pótolni" a bíróságok. Az MSZMP PB 1957. december 10-i ülésén Fock Jenõ vetette föl, hogy „hiányzik egy olyan pont, hogy a nem osztályidegen, olyan munkásemberek tehát, akik nem is megrögzött bûnözõk – csúnya szót használok – amnesztiában kellene hogy részesüljenek". Kádár János ekkor még nem használ ilyen csúnya szavakat, és az õ javaslata válik majd ténnyé a belügyminiszter, az igazságügyminiszter és a legfõbb ügyész közös utasításában, amikor függõben tartják a büntetés végrehajtását azok esetében, akik a mezõgazdasági munkák elvégzése érdekében kaptak halasztást, és azon államellenes bûncselekményt elkövetõk vonatkozásában, akiket egy évet meg nem haladó szabadságvesztésre ítéltek.
  Az MSZMP PB azonban már 1957 nyarán is gondolt az '56-osoknak majdan adandó amnesztiára. Elõterjesztésében a legfõbb ügyész, Szénási Géza arra hivatkozva sürgeti a büntetéspolitika szabatos pártutasítását, hogy ha majd eljön az ideje, ne a véletlenen múljon, ki szabadul büntetésének felezésével, és ki nem. A kérdés megzavarta az igazságszolgáltató szerveket is, többen nem értették, miért szükséges, hogy kemény ítéleteket hozzanak, ha úgyis amnesztia lesz. Ismét Kádár sietett a zavarban lévõk segítségére: „Meg kell mondani, hogy semmiféle kegyelem nincs. Ez olyan dolog persze, mindenki tudja, egyszer lesz kegyelem… de nem mindegy, hogy mikor és hogyan". Vagyis: pillanatnyilag nem a kegyelem, hanem a megtorlás van napirenden, a kegyelmezés kora akkor jön majd el, ha a pártvezetésnek módja lesz arra magát minden külsõ kényszerítõ körülménytõl függetlenítve elhatározni.
  A (régi)-új hatalom, egyben a megtorlás elsõ éveiben valóban nem is került sor közkegyelemre, a magyar október elsõ évfordulójától szorongó pártvezetés még a szovjet október negyvenedik évfordulóját sem tisztelte meg ilyen rendelkezéssel. Egyéni kegyelemmel azonban már ezekben az években is jöttek ki a börtönökbõl, akadt olyan, aki a rögtönítélõ bíróság által kiszabott halálos ítéletet kegyelem folytán követõ életfogytiglani börtönbüntetésébõl szabadult egy éven belül. Az elsõ részleges közkegyelmet 1959 nyarán, nem sokkal Hruscsov budapesti látogatása (és szinte napra pontosan egy évvel Nagy Imre és mártírtársai elítéltetése) után hirdették ki; az elsõ javaslatok szerint ekkor szabadult volna többekkel együtt Déry Tibor is. Ettõl kezdve minden év tavaszán – a felszabadulás, április 4-e tiszteletére – sor került részleges közkegyelemre, ezek közül talán az 1960. évi a legnevezetesebb, amikor – nem köz-, hanem egyéni kegyelem révén – kiszabadult Déry, vele együtt Donáth Ferenc és Jánosi Ferenc, valamint Farkas Mihály és Farkas Vladimir.
  A kül- és belpolitikai események 1963-ban tették lehetõvé az '56-os elítéltek „nagy" amnesztiáját. A kubai válságon túljutó szuperhatalmak egyaránt hajlottak a magyar kérdés szálkájának eltávolítására, és a szocializmus alapjainak lerakását deklaráló MSZMP is méltán láthatta úgy – különös tekintettel az 1963 februárjában tartott tanácsi és országgyûlési választásokon aratott elsöprõ arányú gyõzelemre –, hogy elérkezett a megbocsátás ideje. A szigorúan a színfalak mögött megtartott tárgyalások eredményeképpen az USA javaslatára levették az ENSZ Közgyûlésének napirendjérõl a magyar kérdést, befejeztetett (de nem elvégeztetett) Sir Leslie Munro megbízatása, az eddig Magyarországra be sem engedett U Thant fõtitkár meghívást kapott Budapestrõl. Megszûnvén a külsõ kényszer, a felelõs magyar vezetõ körök szabad folyást engedhettek szocialista humanizmusuknak. Kádár hatalmát immáron semmi nem fenyegette; az USA-val való megegyezéssel egyidejûleg kikerült a hatalomból az '56-osokkal szemben még ekkor is hajthatatlannak tûnõ Marosán György, az eddigi második ember: csak Kádár maradt, és a többiek, rangsorolhatatlanul.
  Még ekkor sem érkezett el azonban az alkalom arra, hogy a hatalom az '56-osoknak bocsásson, kegyelmezzen meg. Az amnesztiarendeletnek ugyan külön pontja vonatkozik rájuk, több megszorító rendelkezés érvényét veszti az õ esetükben, a törvényerejû rendelet mégis inkább általános, valamennyi korábbi ellenségnek megbocsátó jellegû. Cinikus fintorral már 1960-ban is együtt adtak kegyelmet a szocialista önkényuralom gyakorlóinak és áldozatainak, most tovább szélesült a kör, felölelve a teljes magyar politikai palettát fasisztáktól a kommunistákig. Kiszabadultak a börtönbõl a háborús bûnösök, ha büntetésük kétharmad részét már letöltötték, minden megszorítás nélkül visszanyerték szabadságukat azok, „akik hatalmukkal visszaélve, a szocialista törvényességet megsértették", az államellenes bûncselekményekért elítéltek többsége, valamint köztörvényesek is. Ahogy 1969-ben a tanácsköztársaság kikiáltásának ötvenedik, majd 1970-ben, felszabadulásunk huszonötödik évfordulója alkalmából Kádár Jánoshoz intézett levelében Bibó István kifejtette, az amnesztiarendelet – fennen hangoztatott humanizmusa ellenére – három szempontból is igen méltánytalanul bánt az '56-osokkal. Elõször amikor kizárta a visszaesõnek minõsítetteket, vagyis azokat, akiket 1951 után már egy alkalommal végrehajtható szabadságvesztés büntetésre ítéltek. Bibó okkal mutatott rá arra, hogy egy olyan korszak ítélkezési gyakorlatából, amikor futószalagon állították bíróság elé az embereket, nem lehet azt a következtetést levonni, hogy akit már a forradalom elõtt is elítéltek, az megrögzött bûnözõ, és így nem méltó a kegyelemre. A rendelet szerint például akit 1952-ben feketevágásért elítéltek, annak 1963 után is folytatnia kellett büntetését. De – noha a szöveg más értelmezést is megengedett volna – kizárták az amnesztiából azokat is, akiket ugyan a forradalomban való részvételükért, de különösen súlyosnak minõsített köztörvényes vádak (gyilkosság, rablás stb.) alapján (is) ítéltek el. Így a fegyveres felkelõk túlnyomó része bent maradt, és azok a sorállományú katonák is, akik november 4-én parancsra felvették a harcot a szovjet csapatokkal. Azt, hogy ezen megszorító rendelkezés nélkül is lehetett értelmezni az amnesztiát az '56-os elítéltekre, bizonyítják azok az esetek, amikor a fegyveres harcban részt vetteket szabadlábra helyezték, és csak amikor már beilleszkedtek volna a „szabad" emberek társadalmába, keresték meg õket, közölve, hogy tévedés történt, folytatniuk kell büntetésük letöltését. Végül nem vonatkozott az amnesztia az 1957. május 1-je után elkövetett hûtlenségre sem, így továbbra is börtönben maradtak azok, akik e dátum után fordultak elítélt felkelõk ügyében valamely nemzetközi szervezethez.
  Jóllehet az 1963. évi amnesztia valóban nagy volt, hiszen több mint négyezer ember nyerte vissza szabadságát, mégis jócskán maradtak még börtönben '56-os elítéltek, akik a 60-as évek során egyéni kegyelemmel vagy a felszabadulás negyedszázados évfordulójára kiadott közkegyelemmel szabadultak. Nekik az amnesztia a zsúfoltság és egyes szigorú rendelkezések megszûntét hozta csak. A kutatás jelenlegi fázisában még nem merjük állítani, hogy pontosan tudnánk a dátumot, mikor szabadult az utolsó '56-os. A soroksári nemzetõrség egyik tagja 1973-ban, az aradi vértanúk napján hagyhatta el a Budapesti Országos Börtönt. Ôt a szervezkedésben való részvételen túl a bíróság bûnösnek találta gyilkosság és társadalmi tulajdon kárára elkövetett rablás bûntettében is. Elõbbi alatt a fegyveres harc, utóbbi alatt az ehhez szükséges fegyverek megszerzése értendõ. Ráadásul visszaesõnek, méghozzá többszörös visszaesõnek minõsült, mivel 1950-ben négy hónap börtönre ítélték tiltott ajándékozás címén, 1952-ben tíz hónapra verekedésért, majd 1954-ben elõször nyolc, 1955-ben pedig már huszonkét hónapra, a katonaságtól való önkényes eltávozás vádjával. Egyik nemzetõr-, illetve pertársa pedig 1974. május 14-én hagyhatta csak el börtönét, de valószínûleg nem õ volt az utolsó.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu

C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/