Fekete lyuk. Igen, a fekete lyuk.
A fizikusok tudják, be is bizonyítják: van néhány
a mi saját világegyetemünkben. Hát még
az én saját különbejáratomban!
’65. A teljes sötétség.
Volt? Van.
Nézem ezt a négy-öt
oldalt. Révész Sándor küldte. Nézem, nem
hiszek a szememnek (jó, lapos hasonlat, mi?). Ezek mind akkor történtek?
Abban az évben? Johnson meg Vietnam. Az amcsi repülõk
ezredik bevetése. És tiltakozás a háború
ellen az egész világon? És a szarok elsõ titkárrá
teszik Csaut? És a kedves, jó Csermanek bácsi (ekkor
még szocialista hazánk, azaz akkor még szocializmust
építõ hazánk proletár erõtõl
duzzadó, de megfontolt öreg szakit mutató Kádár
elvtársa) átadja a kormányrudat vagy kereket vagy
mi a faszt Kállai Gyulának, alias Gyufának.
Apropó Kállai.
A lángoló, ifjú
parasztvezér, Kovács Imre (’45 után így kezdte
tömeggyûléseit: „Parasztok! Magyarok!” Szép, zengõ
hangja volt). Kettõt utált nagyon. Darvast meg a Gyufát.
Seggnyalók – mondta volt. Negyvenkettõ, negyvenhárom
lehetett?
Hívom Gyulát. Hernádit.
Nincs torgyánozás, õ se küld engem a picsába
a Szadesszal együtt, ahogy szokta.
Márton Pistivel megyek. Blokkház.
Õrzõ-védõ rácsok. Lassan jön elénk,
kicsit bizonytalan. Bottal jár. Azt mondja Pisti: te, Gyula, te
pizsamában is õrgróf vagy. Gyerekkorában így
hívta õt a sok hülye a piaristáknál. Kamásnit
hordott, karót nyelt. Rendes áldzsentri. Most is peckes.
Kicsit bizonytalan. Kettõs látása csak lassan múlik.
Magas vérnyomás, gyógyszerek. De peckes.
Én meg román õseim
esett vállát, hajlott derekát örököltem.
Pedig román létükre, azok valódi magyar dzsentrik
voltak. Nem jobbágyok.
Ja, bizony, azok a rohadt gének.
Na és a memória? Gyula
is, kezében Révész Sanyi papírjaival néz,
mint a moziban (megint egy kurva jó hasonlat!). „Hogy mik voltak!”
Persze, ezeréves tanulmányainkból
tudjuk, hogy az emlékezet diminuitur.
Dupla fekete lyuk.
Így hát, tisztelt
olvasó, itt már abba is lehet hagyni! A ci- devant korszak
jelentõs évének e mélyenszántó,
ezer forrásra támaszkodó és a többi, és
a többi analízise elmarad. A felkért személy
alkalmatlan rá.
Sõt, bevallom, hogy a kor
„mértékadó politikusait” (Biszku, Lázár,
Münnich meg a szakszervezetis – hogy is hívták? – mértékadó
politikusok? Röhögnöm kell… ámbár én
Schamschulára sem emlékszem már) még a budi
szemszögébõl se tudnám bemutatni – nem is találkoztam
velük. Talán Aczél. Csak-csak. Lehet, hogy szót
ejtek róla. Igaz, õt meg pont Révész Sanyi
írta el elõlünk.
Ahogy mondtam, itt abba is hagyhatnám.
Hiszen semmi mást nem tudok, csak ami velem történt.
Ennyi volt a bevezetõ. Túl
hosszú!
Na, kezdjem már el!
Elõször is… kikérem
magamnak, hogy a
Beszélõ
elõzõ száma
elszívta elõlem a kezdõ levegõt! (Jobbnál-jobb
hasonlatok!)
Bori Erzsébet agyba-fõbe
dicséri az
Így jöttem
et (késõbb
születtek szíves figyelmébe: ez egy filmcím)…
ó, semmi, semmi… nincs ellene semmi kifogásom… sõt
és pont ellenkezõleg… jólesik a simogatás még
egy megkérgesedett vénembernek is, és tisztelettel
küldi kézcsókjait Bori Erzsébetnek… csakhogy
és az ám, az
Így jöttem
címû
filmrõl a ’965-ös évrõl szóló akármiben
kell írni, mert akkor mutatták be.
Igaz, a kartoték-töltögetõk
és a filmbuzik száz év után se tudtak megegyezni
egymással, mikorra kell datálni egy filmet: amikor csinálták,
vagy amikor megjelent a moziban.
Na, az
Így jöttem
’65 januárjában (vagy februárban?) kapott vásznat.
És most jó harminc évvel utána büszkén
jelenthetem: hihetetlen nehézségekkel (persze politikaiakkal,
az átkos rendszer miatt) kellett megküzdenünk. És
a többi és a többi.
Ismétlem, büszkén
állíthatom, hogy akkor a szellemi ellenállás
egyik terméke volt. Jelentõs. Mindazok, akik „benne voltak”
így (bocs’ azoktól, akik kimaradnak e sokat érõ
felsorolásból): Hernádi, Somló, Karall Luca,
Kézdi-Kovács, Elek Jutka (asszisztens volt), Kende (nem is
volt benne), néhai Gyõrffi Jóska (õ volt a
gyártásvezetõ) és persze Mészáros
Márta, kollégám és akkor még feleségem,
mi mind tudtuk, hogy a Gonosz Birodalma (tetszenek még emlékezni
Ronald Reagen úrnak, a sikeres színésznek finom retorikájára?)
halálra van ítélve. Csak addig ki kell húzni.
Ezért, többen közülünk vöröskatona
papával/nagypapával rendelkeztek… õket késõbb,
azaz ma, a Jó Birodalmában sokan sikeresen más alakulatokhoz
vezényeltek… az ’56-os pesti srácok, a Corvin köziek,
Szabó bácsi távoli csodálói csapatába
satöbbi… vagy ha oda nem is, a politikailag üldözöttek
közé. Késõbb a papa múzeumi fõigazgató
lett.
…politikai tisztánlátásunkat
semmi se homályosította el. Hiszen csak pár üveg
vörösbort ittunk a bemutató után. A filmklubban.
Szóval, nem sokat, mert volt ugyan hitelünk, de limitált.
Az APV Rt. történetébõl és más
optimista anekdotákból már tudjuk, hogy hitelhez név
kell, támogatás és részesedés-felajánlás
(a cosidatto mancia, azaz borravaló) szükségeltetik.
Ez akkoriban hiányzott (most sincs).
Azt a filmklubi estét jórészt
Gyöngyössy Imre készpénz- kölcsönébõl
és patinás nevébõl finanszíroztuk… Sõt,
hétköznapi kenyerünket (körözött + két
szelet parizer) is nagyon sokszor neki köszönhettük… Mert
kettõnk fizetése – szóval a Mártáé
meg az enyém – a gyermekek ellátására fordíttatott.
(Boldog kor! A filmrendezõk állami hivatalnokok voltak, fizetéssel,
betegbiztosítással, nyugdíjjogosultsággal.
A Horthy-korban az altisztek és a vasutasok.)
Hajnal felé Makk Karcsi vitt
haza. Márta meg én csillogó szemmel néztük.
Micsoda megtiszteltetés! A Nagy Mester! És plusz: dicsér,
dicsérget! Megállunk az EMKE-ház elõtt (újonnan
születetteknek két információ: a) Rákóczi–Körút-sarok;
b) Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület. Hogy mi a fasznak
viselte a kávéház ezt a nevet… homály). Ott
laktunk a harmadikon. A Mester kifejezte óhaját, meglátogatna.
Kínos.
Hozzánk az alábbi
módon jutsz be. Gyalog, lihegve. Régi ház, magas emeletek.
Lift nuku (õsi magyar terminus). A három szoba, cselédszobás
lakás az elegáns, oszlopos folyosó (Belváros,
centrális fekvés, nyista gang) végében. Kovácsoltvas,
üveges ajtó. Végtelenbe veszõ belsõ folyosó.
Jobbra a WC-ajtó, balra a konyháé. Be a balon. A konyha
balvégében a fürdõszoba. A zárban nincs
kulcs, tilos tartani. Ha valaki fürdik (hat albérlõ),
behúzza a kád függönyét. Átmégy
a fürdõszobán, benyitsz Kovács nénihez.
Fõbérlõ. Már azóta, abból Brave
Old Word-ból, amikor a Körút helyén még
Duna-kanális volt. Kovács néni alszik. Mindig, de
ilyenkor különösen. Ágya balra a falnál. Az
ágy lábánál a mi szobánk ajtaja. Halkan
kell nyitni. Óvatosan, halkan kell nyitni. Albérlõ-attitûd.
A tisztelet jele. Mert persze az ajtó nem csikorog, sûrûn
olajozzuk.
Szobánk mutatós. Alakja
háromszög. A tervezõk sokat gondolkodhattak rajta. Megoldása
után hosszan szorongathatták egymás kezét:
sikerült. Berendezés: négy gyerekmatrac a földön,
kötéllel körbehurkolva. Így nem csúszik
szét. A sarokban madzagon lepedõ, mögötte néhány
szög a falban (Kovács néni nem tud róla, úriasszony,
nem leskelõdik), rajta a ruhakészlet. Minimális. Egy
része mindig zaciban.
Makk Károly, a Mester, egyenes
derékkal, maga alá húzott lábbal a matracon.
Festenivaló. Mi a lábainál. Még jobb pikturális
lehetõség. Isszuk szavait (most utoljára hívom
fel szíves figyelmüket pompás hasonlataimra… most bedobom
a gyeplõt, röpülj, hajóm!). Nem hiába. Alapvetõ.
Íme.
A sikernek nem beugrani! A siker
nem siker. Nem biztos. Szép hazánk objektív mércéi
Vazul, Kötöny és Tonuzoba óta nem léteznek.
Kritika: lófasz. Vagy lila köd, vagy szart se ér. Sunyít
vagy parancsot követ. Mozi? Nincs nyugati film. Csak haladó,
na meg orosz, na meg a többi testvéri. Mi a faszt nézzen
a nézõ, ha esik az esõ, fúj a szél?
Magyar filmet azt adnak. Na meg a Vígben, a Madáchban, a
Nemzetiben Osztrovszkij: Az erdõ.
Bent jártunk a fényes
délelõttben, akkor ment el. Mi meg át a Rákóczi
úton. A Metropolban hiteleztek kávét. Márta
törte a fejét, kinek lehet egy tizese? Tizes? Két-három
bé-mallér! (Ha, ha, ifjúság! Na, mi az a bé-mallér?
És mi az etimológiája?) Drága jó nevelõszülõje,
a „Maty” szóba se jöhet. Hogy mért nem, nem ecsetelem
(!!!), nézzék meg Mészáros Márta
Napló
-sorozatát.
Meg azt majd, amit most kezd forgatni kicsi koráról. Kirgiziában,
az egykori Frunzéban. Ne röhögjenek: annak a városnak
ma újra Püspök a neve. Csak Pispeknek írják
és mondják. Íme, újabb ékes bizonyíték
õsi népünk õsiségére!
Ja, nem elfelejtendõ még,
hogy én, a férj, ki voltam tiltva a „Maty” családjából.
„Kilépett a pártból” – közölte Mártával
ex-nevelõmamája, az aktív ezredes asszony. Féltette
tõlem. Hülyegyerek-frizura. Kopott kordnadrág. Apacsing.
Így néznek ki Párizsban a stricik. Esetleg Bécsben.
„Maty” jól ismerte Bécset, ott volt titkára Kun Bélának.
Alighanem a KGB delegálta mellé. És õ felejtette
a taxiban azt az aktatáskát, amiben Kun Béla titkos
pártiratai voltak. Vajon direkt? Direkt, hogy visszazsuppolhassák
a népbiztost Moszkvába? Na, álljunk meg! Elindult
bennem a Chandler.
Szóval a Metropol. Lajos,
a fõpincér, legyint, amikor a kávék miatt a
zsebembe nyúlok. Röntgenszeme van. A zsebembe minek nyúlogatok.
Üres. Sõt, lyukas is. De tényleg.
Szivárognak a mieink. Nem
mondom el a névsort. Hogy akkoriban ki kivel ült le, kit érdekel
ma már? Meséld a tiniknek, hogy ki ki volt… Meséld
csak. Tegnap egy „nagy mûvészeti” vitában kiejtettük:
Latinovits… A házból a tizennégy éves megkérdezte
(érdeklõdõ gyerek): az ki?
Belvárosiról, Metropolról
olvassatok Orbán Ottót. Egyáltalán, olvassatok
Orbán Ottót, meg Petrit.
Délfelé teltház
volt. A törzsön kívül egy-két ún. „fiatal”
is. Író vagy újságíró. Emléküket
alighanem azok a rendõrségi jelentések õrzik,
amiket rólunk írtak (minek?). Õrzik, ha be nem zúzták.
Egyikük Antall Jóskáék idején félnyilas
hetilapot csinált. Persze tudtuk róla, éreztük.
Szagról meg lehetett ismerni õket.
Most látom, néha fejedelmi
többest használok. Bocs. Ott, a jelentõsek és
jelentéssel bírók között nem voltam teljes
jogú. Csacsi filmes! Minden filmes csacsi. Nem is lehet más.
Másodrendû mesterség. Sõt! Csak a szar pénz
miatt kell csinálni. Egy kis elõleg a novellára… aztán
basszák meg az egészet. Úgyis rosszak a magyar filmek.
Hernádi a kivétel.
Élvezi a filmes hülyéskedést. Semmi köze
az irodalomhoz – mondja. Más mûfaj. Nem „megfilmesíteni”
kell az irodalmat, hanem „filmre kell írni”. Ha kell.
Ja, hogy mit kell? Amit lehet.
Merthogy csak egy producer van.
Az is eléggé elvont, megfoghatatlan. Az Állam. Nagy
Á-val. Ámbár, néha megfogható. Vannak
képviselõi. Az Elvtársak. A korszak Elvtársai
pókerarcúak. Hótt komolyak. Õk szarták
az Egyenlítõt. Azt mondja egyszer az egyik – Fábry-film
után támaszkodunk a pultnak – rám néz, azt
mondja: „túl sovány vagy, Jancsó elvtárs! Nem
tetszik a rendszer?” Ha hiszitek, ha nem, nem humorkodott. Vakbélgyulladás.
Szóval azért lehetett
lobbizni az elvtársaknál. Örülök ennek a
lobbi
szónak. Nem kell mindig használni magyar megfelelõit.
Õrizni lehet miatta a nyelv szalon- és egyházképességét.
Mert akkoriban az Elvtársak meggyõzésének két
útja volt, a seggnyalás és az átbaszás.
Esetleg mind a kettõ. Esetleg nem is magadnak kellett csinálnod,
hanem a stúdióvezetõdnek. Hogy nekik mit kellett föláldozni
hatékonyságukért, csak õk tudják. Igaz,
egyszer egyikük õszinteségi roham vagy félreértés
miatt, nem tudom, vallott magáról. „Ha nekem parancsolják,
én a Hamletrõl is bebizonyítom, hogy fércmû.”
Hát, így.
A lobbi tetszik nekem. Különösen
a kettõs b betû ejtése. Szép magyar szó.
Az
Így jöttem
„kritikai siker” volt. Nem volt közönségvonzata (tetszik
ez a szó?). Nem engedték laktanyákban vetíteni,
és nem vezényelték ki az általános iskolákat.
Aczél György akkor még
nem választott ki se engem, se a magyar filmet friss virágnak
a rendszer akkor még kicsit büdös gomblyukába.
Nem látta a filmet, de nem tetszett neki. Jobban mondva, utálta.
Balhé volt a filmmel. Valami oroszok hõzöngtek. Ne,
nem mellette.
Aztán Aczél György
allergiás természet volt. Makk Karcsi piros pulóverére
(abban ült a Gerbeaud-ban) meg az én kordnadrágomra
meg a Máriássyra (amerikai cigarettát szív),
és honnan a fenébõl szereznek valódi wishkyt
a filmklubban?
Nálam súlyosbító
körülmény: elszerettem a Párttól a munkásmozgalom
egyik mártírjának a leányát.
Bizony Mészáros László,
a zseni-gyanús szobrász, a szegény hólyag,
ahelyett hogy Rómába utazott volna, Moszkvába vitte
családját… bizony lassan- lassan kinõtte magát
a „személyi kultusz áldozatává”, és
így a mozgalom mártírjává… ha nem is
elsõ osztályúvá a tölgyfalombokkal és
a kardokkal.
Márta két húga
nem tudta, mi történt az apjukkal. Meghalt. Meghalt a Nagy
Honvédõ Háborúban. Za rogyinu! Za Sztálinu!
Nekem kellett elmondanom nekik.
Akkor már a Rózsa
Ferenc utcában laktunk. A sarkon ott volt a tábla: Rózsa
Ferenc, az illeg. Szabad Nép megölt szerkesztõje kapta
ajándékba a Rózsa utcát. Azóta az utca,
újabb kulturális szokásaink miatt, elvesztette toldalékát.
Egyszerû Rózsa. Valami tréfás kedvû az
Aradi utcaira odaírta: sárga. Ez zsidózás vagy
tisztelet Koncz Zsuzsának és Bródy Jánosnak?
Éjjel mentünk ki a Népköztársaságra
(ex-Magyar Ifjúság, ex-Andrássy, ex-Sugár út).
Csak mi voltunk. Elmondtam nekik.
Ikrek. A hangjuk is hasonlít,
meg nem tudod különböztetni õket. Ott, akkor a tök
sötétben egyikük – nem tudom melyik – azt mondta: visszaveszi
a Mészáros nevet. A két lány a „Maty” vezetéknevet
hordta. Aztán nem csináltak semmit, maradt a régi
nevük.
Hogy sírtak-e, nem tudom,
akkor éjjel nem.
Egyszer én sírtam
át egy teljes éjszakát a WEST END- ház mögött
a padon. Akkor akasztották fel Rajkot, és a barátom
biztosan tudta, hogy az egész hazugság volt. Õ is
sírt. Igaz, elõtte jól berúgtunk az Ilkovitsban.
Márta húgait színjózanul
rugdaltam vissza a múltjukba. Nem heverték ki. Lehet, hogy
szarság az egész emlékezés?
Az akkori filmfõigazgató
– vajon van-e még ilyen rangos beosztás? – no meg Aczél
György meg volt gyõzõdve, hogy mi, akik az
Így
jöttem
et csináltuk (szegény Vadász Imre novellájából
Hernádi írta, meg én) rosszul emlékezünk.
Ezt aztán megerõsítette az az öt orosz – pardon,
szovjet – tábornok, akiknek a fasz fõigazgató még
bemutató elõtt megmutatta a filmet. Kibuktak… „De elvtársak,
nekünk hisznek vagy a szemüknek?”
Kínos poén. A prémium
ugrott. Valami keveset adtak, de azzal kitörölhettük a seggünket.
Márta oktatófilmeket
gürizett össze. Abból koplaltunk.
Hõsi kor.
Aztán jött egy kis elõleg.
A következõ film forgatókönyvére. Azt is
Hernádival írtuk. Akkor már ötödik éve
dolgoztunk együtt.
Találkozásunkat, barátságunkat
a Tanár Úrnak köszönhetjük. Mondhatnók
Kürti tanár úrnak is. Így hívja Nemeskürtyt
a
Csutak és a szürke lób
an mindenki.
Nemeskürty meg akart engem
menteni, még ’59-ben. Már akkor elátkozott voltam
(hülyegyerek-frizura, zöld kordnadrág stb.), magatartási
problémák, barom, röhögnivaló filmek (
Goldman,
Város peremén, Harangok
), amik alighanem tényleg
nézhetetlenek, de akkoriban mások voltak. Mások, mint
a többi. Ez pedig nem megy egy szabad, demokratikus rendszerben, ami
tudja, hogy mi kell szeretett népének… folytassam?
Hernádi akkor éppen
munkásíró volt. Harminc munkahelye egyikében
éppen hátramozdított a vezérigazgatóságon.
A hajógyárban. Kazánkovácsokról írt
novellákat. Jókat. Nemeskürty mellém tette, hogy
megmentsen. Realizmus, a boldog jövõbe nézõ,
csillogó munkásszemek…
Elsõ tervünk mégse
sikerült, cigányokról szólt. Meg talán
– mi is? mi is? – talán frivol volt a hangneme. Akkor még
hangnem volt és nem stílus. A stílus csak késõbb,
a szerzõi filmek divatjával érkezett be nyerõnek.
Megint az a rohadt másság.
Megengedhetetlen – mondta Patachich Iván barátom, a jezsuiták
nem engedhetnek eltérõket szóhoz jutni. Azokat mindig
jezsuitáknak nevezte. Õ csak tudta, náluk, a jezsuitáknál
érettségizett. Jóban voltunk. Filmzenész lett
a kisebbik filmgyárban. A Fradi-pálya mellett. Az a filmgyár
valaha ingyenkonyha volt. Róbert bácsié. A régi
székesfõváros finanszírozta. Aztán leveldi
Kozma Miklós, Horthy PR-je híradókat meg kultúrfilmeket
(így hívták valaha a rövidfilmeket) gyártatott
benne. Aztán jött ’45- ben az MKP meg vele a MAFIRT… ugyan,
kit érdekel! Az a gyár nincs többé. Hatvan-nyolcvan
millióért vette meg két fiatalember, gépestül,
lámpástul… meg minden egyébbel, hangstúdió,
talán még autók is. Kiárultak belõle
mintegy háromszáz gurigát (egy guriga = egy milkó…
mai áron már csak hatszázezer zöldbéka).
Leborotválták. Benzinkút lesz. Arab. Nem az lett.
„Itt üzletközpont épül” – olvasható. Szeretett
fõvárosunkban a száztizedik MALL (tessék megnézni
az angol– amerikai szótárban).
Személyes gratulációm
a privatizációban kivívott sikerekhez az Antall-,
a Boross-, a Horn-kormánynak, sõt Demszky Gabinak is.
Hernádi nem mentett meg.
Kiderült róla, nem szocialista
nem realista. Sõt az, hogy se-se.
Nekem kellett megmenteni.
Együtt írtuk a forgatókönyveket,
de az õ neve nem jelenhetett meg a fõcímen. Így
az enyém se. Hernádi nem szerepel az
Oldás és
kötés
en, de alighanem az
Így jöttem
en
se. Sovány vigasz, hogy a kollégák becsülték,
ha vita volt, meghívták, véleményét
kérték.
A Belvárosi–Astoria–Metropol
szellemi bázisa volt Hernádinak, vitt magával. Mirõl
szólt a dal? Irodalom és más efféle lom… politika?
Persze. Morgás, mérgelõdés, olvasom, az Iszapesõért
Csoóri szilenciumot kapott. Hogyan reagáltuk le, ki tudja?
Azokkal senkinek nem volt informális kapcsolata. Különben
is, az a banda, a miénk, nem szerette (juj, de finoman fogalmazok)
azt a másik bandát. A Kádárét. Ötvenhat
forradalom volt, Nagy Imre kivégzése gyilkosság, s
a többi.
A megtorlást nem láttuk
át teljes mélységében. Szép, mi? Író-újságíró-perek,
azt tudtuk. Én a részleteit nem is akartam tudni! Éveken
át nem vettem újságot a kezembe. Valaki néha
mondta, megint kivégeztek valakit.
Sopronban forgattam, amikor reggel
berontott a szobámba a két gyártásvezetõ.
Diadalordítás. Kivégezték Nagy Imrét.
Nem ’65-ben volt, de akkor jöttem rá, ki mindenki dolgozik
a filmgyárban. Egyikük vadászrepülõ-tanonc
volt Horthyék alatt (meg a pletykák szerint Hunyadi SS),
a másik ugyanabban a korban rendõr õrmester. A filmgyárba
az ÁVH delegálta õket. Fõhadnagy, talán
százados volt mind a kettõ.
Egyszer jön szembe a folyosón
Fakan Balázs. Akkor került oda. Dramaturg. Jön szembe,
sápadt. Odavisz a büfé ajtajába, de nem enged
bemenni, csak a fejével int. „Ki ez a kettõ?” – kérdi.
Akkor már ismertem a káderlapjukat. Bemutattam õket.
Aztán megkérdeztem. „Miért?” „Ötvenhétben
ezek vertek. Engem meg a Csurkát. Sétáltunk a Petõfi
szobornál. Se ünnepség, se tüntetés, semmi.
Ránk rontottak. Pufajkások. Felvittek az elsõ emeletre.
A Mahart-irodába. Ott a szobornál. Gumibot, meg egyebek…”
Az egyik tán Hunyadi SS volt,
a másik horthysta rendõr õrmester.
A stúdióban sokan
támadtuk a Tanár urat, mért csinálunk szar,
romantikus Jókai-filmeket. Várkonyi rendezte. Egyszer azt
mondta Nemeskürty: ha nem tetszik, csináljatok ti történelmi
filmet. Nekivágtunk. Ebbõl lett a
Szegénylegények
.
Az egész évünk,
a teljes év, ráment erre a filmre. Akkor kavargott a gyomrom
az egész társadalom miatt. Nemcsak az enyém. Hernádié
is. A Metropol- bandáé is. Mi, Hernádi és én,
elhárítottuk magunktól a „mindennapi társadalmat”.
Találkoztunk Déryvel. Én sokszor Tardossal. Egy kurva
szót nem szóltak arról, mi történt velük
a börtönben. Déry már lassan-lassan barátja
lett Aczélnak.
Hernádival akkor már
sokszor egyedül ültünk az Astoriában. Odajött
Zoli barátunk. Fiatal író. Késõbb az
ÉS-t is szerkesztette. A kávéház egyik sarkában
elmesélte, hogy ’57-ben a kávéház pincéjéban
tartották fogva. A kihallgatója bemutatkozott. Megmondta
a nevét. Biztos, hogy hamis volt. Kesztyût húzott,
úgy verte.
Aztán ott volt a Rémiás
Gyuszi. Asszisztensem és barátom. Rákban halt meg,
szegény. Keserû volt, és szarkazmusa nem ismert se
istent, se embert. El-eltûnt. Mondják, hogy az ávó
vitte el. Néha. Azt is mondták, öngyilkos lett.
A rendszerváltás után
megjelent a kivégzettek névsora. Egyszer Orbánnal
olvastuk. De lehet, hogy nem vele. Haynau, Kun Béla, Horthy nem
termelt együtt ennyit. Benne volt Rémiás hadnagy neve.
Asszisztensem tesója.
Talán nem volt véletlen,
hogy Kádár János tisztára akarta mosni a kezét.
Erkölcsi okai nem nagyon lehettek. Végül is inkvizíciós
volt. Vagy jezsuita. Így mondta Patachich Iván. Arról
lehetett szó, hogy a vasfüggönyön túl nem
szerették a vérnyomokat a szalonba vezetõ kilincseken.
(Azért vannak kivételek: Noriea Pinochet – a mi kutyánk
kölykei. Ugye, drága, kedves ifjak, nem tudjátok, hogy
ez a mondás a nagyszerû Franklin Delano Roosewelttõl
származik.) Kádár kezén két hírhedt
gyilkosság vére száradt. Rajk, Nagy Imre. Mindkettõ
a barátja volt. Mi lenne, ha megölném Hernádit?
Megbocsátaná nekem a történelmi szükségszerûség?
És, persze, mi is, Belvárosi–Astoria–Metropol,
tudtunk néhány dolgot. Tudtunk vagy sejtettünk. Mit
kellett volna csinálni? Lõni? Tiltakozni? A késõbbi
tiltakozók akkor még maoisták voltak. Én nem.
Tudtam, hogy végrehajtani egy ideológiát: ölés.
Én már a háború idején sem akartam ölni.
Ma se akarok, még gazdasági eszközökkel sem. Igen,
ma nem Auschwitz a divat. A „szabad piac”. Az se akármi. Megöli
a gyengét. Gyerekkorom óta – családi hagyomány
– a gyengék, a szegények, az elnyomottak sorsa érdekelt.
Talán ezért csináltuk
meg Hernádival, Karall Lucával, Nemeskürtyvel, Somlóval,
Kézdi-Kováccsal (kivel még?) a
Szegénylegények
et.
Eredeti címe
Nehézéletûek
volt. Õk így hívták saját magukat. Nemeskürty
beszélt rá a most használatos címre. Tiltakoztunk.
Túl kommersz. Végül õ döntött. Õ
volt a producer. A producer mindig nyer. Nyert õ is.
Külföldi címei
szebbek.
Les sans-espoir. The round up Desperados
.
Folytatnám, de unnád.
Még van 30-40 oldalnyi jegyzetem. Majd máskor. Ha valaki
ad kommunikációs lehetõséget. Mért adna?
A kommunikáció ma világhatalom. ’68-ban a balhé
azért tört ki Amerikában és a világban,
mert Vietnamban szabadon lehetett fotografálni. Az Öbölháborúban
már nem. A kommunikáció az elnyomó privilégiuma.
Ritkán nem.
Abbahagyom. Akit érdekelnek az ezeréves anekdoták, szóljon. Majd egyszer elmesélem neki.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu