Vissza a kályhához
A demokratikus ellenzék egyik
– meghatározó – csoportja marxista indíttatású
késõbbi vezetõinek hosszú utat kellett végigjárniuk,
amíg a forradalmat az ellenzéki mozgalom megkerülhetetlen
hagyományának ismerték el. Hisz a demokratikus ellenzék
számára ’56-nál sokkal inkább ’68 volt sorsfordító
nemzedéki élmény. „Számomra ’68 a létezõ
szocializmusból való teljes kiábrándulást
jelentette” – mondta Demszky Gábor Csizmadia Ervin kérdéseire
válaszolva 1992-ben. „’68 beszédtéma lehetett, nem
úgy, mint ’56 (…). ’56 túl volt a kibeszélhetõség
határán. Szupertabu volt, és ezzel kapcsolatban minden
tudás, tapasztalat tökéletesen elfojtódott. Mint
sokan akkoriban, a környezetem is hitt abban, hogy a szocializmus
reformálható…”
(1)
A késõbbi ellenzék
egy része idegenkedett a gyerekként átélt forradalomtól.
Egy része, ezt hangsúlyozni kell, hiszen Solt Ottilia például
számos alkalommal elmondta, hogy az õ körét,
a Kemény István körül gyülekezõ fiatal
szociológusokat egyebek közt az különböztette
meg a Lukács- tanítványok legfiatalabb nemzedékétõl,
hogy a forradalmat õk kezdettõl fogva forradalomnak tekintették.
A marxizmus felõl érkezett
ellenzékiek ’56- ellenességének kézenfekvõ
okaként szokták emlegetni, hogy legtöbbjük kommunista
családból, zsidó kádercsaládból
származott. Ezeket a családokat, ha 1953 után fokozatosan
elutasították is a Rákosi-rendszert, ha a XX. kongresszus
után elutasították a sztálinizmust, sõt,
ha október 23-án rokonszenveztek is a tüntetéssel,
szorongással töltötte el a felkelt utca, a felszabadult
tömeg kiszámíthatatlansága. Ezért aztán
november 4-ét egyszerre élték át kétségbeesve,
de a szorongás idõszakának megnyugtató befejezéseként
is. Egyébként az érzéseknek ez a kettõssége
nemcsak a kádercsaládokban, de a zsidó családok
nagy többségében jelen volt, még akkor is, ha
a család – mint a revizionisták esetében – azonosult
a forradalommal: 1944, a nyilas uralom képei akkor is kísértettek,
ha zsidógyûlölettel a forradalom napjaiban alig lehetett
találkozni.
A késõbbi demokratikus
ellenzék marxista- lukácsista múltú csoportja
kemény baloldali bírálója volt a fennálló
szocialista rendszernek már a hatvanas években is – tehát
jóval kizárásuk, kitaszításuk elõtt.
A baloldali rendszerbírálat nem a sztálinizmus visszaáhítása
volt, mint értetlen (vagy rosszindulatú) kritikusaik vélték,
s nem is mozgalmár-nosztalgia. A bírálat tárgya
a létezõ szocializmus bürokratikus, s egyúttal
mégis a fogyasztói társadalom felé orientálódó
rendszere volt, amely zárójelbe tette a marxi szocializmus
felszabadító céljait. Lenin tagadta a békés
átmenetet a kapitalizmusból a szocializmusba. A hatvanas
évek kérdése a baloldali rendszerkritikusok számára
úgy hangzott: lehetséges-e békés átmenet
a szocializmusból – a szocializmusba. ’68 arra ébresztette
rá a rendszerbírálókat, hogy nem lehetséges
– ezért vált a generáció meghatározó
élményévé. De egyúttal kérdésessé
tette azt is, hogy a szocializmusból a szocializmusba kell-e eljutni.
A Prágai tavasz a nyugati
(új)baloldal értelmezése szerint baloldali mozgalom
volt, hiszen az egyre inkább védhetetlen szocializmust próbálta
megreformálni, emberarcúvá tenni. A nyugati újbalosok
a piac elidegenítõ uralma ellen léptek fel, a kelet-európai
reformerek a piac mellett, a rehabilitációjáért.
Mégis – a baloldali értelmiség érzületében
– Prága és Párizs mintha egyazon szabadságküzdelem
két színtere lett volna: Csehszlovákia ügyét
az európai baloldal a maga ügyének ismerte el.
A magyar ’56 értékelése
korántsem volt ilyen egyértelmû. Az orosz intervenció
ellen tiltakozva számos ismert baloldali entellektüel szakított
látványosan a kommunista párttal, és az egész
kommunista mozgalom hatalmas presztízsveszteséget szenvedett.
Ugyanakkor azonban a forradalom antikommunista, jobboldali ünneplése,
s ezen belül a magyar emigráció nagy részének
szabadságharcos retorikája zavarba is hozta az ötvenes
évek konzervatív kormányainak baloldali ellenzékét:
a szovjet intervenció ténye az újrafelfegyverzés,
a NATO, az atomfegyverkezés híveinek igazát támasztotta
alá.
1962-ben, amikor elõször
jártam Nyugaton, sokat beszélgettem egy olasz kommunista
lánnyal. Megdöbbenti, mondta, amit tõlem hall a forradalomról.
Eddig az Olaszországba menekült magyarokban egy szerencsésen
levert fasiszta lázadás kalandorlovagjait látta, és
a köreiben így vélekedett róluk mindenki.
Az ’56-os revizionisták minden
bizonnyal fontos szerepet játszottak abban, hogy a demokratikus
ellenzék késõbbi vezetõi a hetvenes évek
második felében saját hagyományukként
fogadták el a budapesti felkelést. „Én azt próbáltam
elmagyarázni nekik, hogy egy magyarországi szellemi ellenzék
csak ’56-tól indulhat el – emlékszik vissza Kende Péter
1979-es kolozsvári találkozására Bence Györggyel
és Kis Jánossal. Ez az a kályha, amelytõl elindulva
valahova el lehet jutni.”
(2)
A magyar revizionisták az
’56-os forradalmat mindig is baloldalinak tekintették. E meggyõzõdésüket
igazolta vissza, hogy a hetvenes évek közepén az európai
baloldal is felfedezte magának a magyar forradalmat. A huszadik
évforduló alkalmából Párizsban hangzott
el Claude Lefort elõadása, amely több hasonló
baloldali elemzéssel együtt a Kende Péter által
szerkesztett Magyar Füzeteknek a huszonötödik évfordulóra
kiadott számában jelent meg magyarul. E kiadványról
már a Beszélõ tájékoztatta az ellenzéki
irodalom hazai olvasóit 1982 elején, együtt több
más eseménnyel és publikációval, amelyek
többé-kevésbé ugyancsak a huszonötödik
évfordulóhoz kapcsolódtak. Lefort szerint a magyar
forradalom „egyszerre volt tõkésellenes és bürokráciaellenes,
jogrendet akart, de a köztulajdon alapján.”
(3)
A Beszélõ
egykori kommentárja szerint a francia szerzõ ’56 lehetõségeiben
az eurokommunizmus elõképét fedezi fel. Fehér
Ferenc és Heller Ágnes a forradalom szerveiben a közvetlen
és a képviseleti demokrácia kombinációját
látta: effajta megoldásokat keresett a nyugat-európai
parlamenti demokrácia újbalos kritikusainak mérsékeltebb
csoportja a hatvanas-hetvenes években. (A kevésbé
mérsékeltek inkább a kínai kulturális
forradalomban ismerték fel a bürokráciamentes közvetlen
demokráciát.) Donáth Ferenc – eredetileg a Bibó-emlékkönyvben
megjelent – tanulmányának a kérdésfelvetése
ortodox marxista, a válasz inkább újbalos, bár
egybevág Donáth korábbi, 1945 utáni szemléletével
is. A forradalom a marxista történetfelfogás szerint
az osztályviszonyok, a tulajdonviszonyok megváltoztatása,
forradalomnak tekinthetõ-e tehát ebben az értelemben
’56? (Kimondatlanul ezt a kérdést tette fel november 2-i
beszédében Mindszenty is, csak az õ válasza
nemleges volt.) Donáth szerint a forradalomban a munkásság
igenis megkísérelte a tulajdonviszonyok átalakítását:
az állami tulajdont köztulajdonná akarta formálni.
Mire ezek az írások
megérkeztek – vagy visszaérkeztek – Magyarországra,
a demokratikus ellenzék egésze túl volt már
azon, hogy marxista vagy neomarxista ideákban keressen igazolást
’56-hoz: túl volt már magán a marxizmuson is.
A Beszélõ ironikus
kritikája az egykor vonzó, de meghaladott gondolati konstrukcióknak
szólt. (A néhány hónappal korábban megjelent,
ígéretes elsõ száma után azonban megszûnt
másik szamizdat folyóirat, a Kisúgó publicistája
a Beszélõ recenzensénél sokkal élesebben
bírálta Európa baloldali értelmiségét,
amely ’56-ban „fanyalogva hiányolta a szocializmus jelszavait”,
és a nemzeti jelszavak mögött nem vette észre „a
demokráciáért, a szabadság mozgásteréért
folyó harcot”.
(4)
„Mint egy pecsét…”
Az 1981-es Magyar Füzetek szerzõi
közül közvetlen gondolati hatása Magyarországon
sajátos módon annak volt, aki a magyar forradalomról
a legszélsõségesebben baloldali nézeteket hirdette,
Bill Lomax angol történésznek. E jelenségnek
van persze egyszerû, gyakorlati magyarázata is: Lomax – ellentétben
a magyar emigránsokkal – ebben az idõben még beutazhatott
az országba, itt széles körû kapcsolatai voltak,
és Magyarország, 1956 címû könyve Krassó
György fordításában és a szerzõvel
vitázó lábjegyzeteivel megjelent a magyar szamizdatban.
De túl ezen, hatását mindenekelõtt az magyarázza,
hogy ha felfogása nem is, a témája egybevágott
azzal, ami a demokratikus ellenzéket és a demokratikus ellenzékhez
egyre közelebb kerülõ egykori revizionistákat foglalkoztatta.
Lomax a forradalom történetének
legfontosabb eseménysorát a munkástanácsok
megalakulásában, szerepük növekedésében
látta, és úgy vélte, létrejöttük
az „új szocialista társadalmat ígérte”. E következtetéssel
Magyarországon igen kevesen értettek egyet, a munkástanácsok
rendkívüli jelentõségének elismerésében
azonban a demokratikus ellenzék háza táján
szinte mindenki.
A forradalom munkástanács-vonulatának
ez a hangsúlyos jelenléte az ellenzék ’56-felfogásában
három körülménnyel magyarázható.
Rácz Sándor a Nagy-budapesti Központi Munkástanács
egykori elnöke húsz évvel szabadon bocsátása
után a Beszélõben megjelent interjúja révén
lépett újból a – korlátozott – nyilvánosság
elé 1983-ban. „A munkástanács, mint egy pecsét
hitelesítette a forradalmat”: Szilágyi Sándor, az
interjú készítõje ezt a mondatot emelte ki
a terjedelmes szövegbõl, és helyezte címként
a beszélgetés élére. Azaz: a forradalom hitelesítésre
szorul. Hitelesítésre a hatalom rágalmaival szemben,
hogy – s ezek Rácz Sándor szavai – „nem huligánok,
hanem munkások felkelése volt”.
(5)
De mintha hitelesítésre
szorulna a demokratikus ellenzék számára is: záróakkordja,
a munkástanácsok szervezõdése visszamenõleg
igazolja, hogy ami 1956-ban történt, valóban munkásfelkelés
volt. A munkástanácsok felé terelte az ellenzék
érdeklõdését a lengyel példa is. Budapesten
a harcok fõszereplõje egyszerûen a tömeg volt,
amelynek szociológiai összetételét, plebejus
karakterét csak utólag, a kivégzettek foglalkozási
mutatójából lehetett rekonstruálni. Gdanskban
a hajógyári munkások kényszerítették
tárgyalóasztalhoz a párt vezetését,
a Szolidaritás szakszervezetbõl nõtt politikai erõvé.
A magyar ellenzék számára ez a fejlõdés
volt a vágyott példa, ennek volt elõképe az
’56-os munkástanács-mozgalom.
Volt végül a munkástanácsok
történetének egy harmadik olvasata is, amely nem érzelmeket
és vágyakat tükrözött, mint a fentebbi kettõ,
hanem perspektívakeresõ politikai elemzés eredményeként
kristályosodott ki.
A munkástanácsok a
forradalom napjaiban az üzemi önigazgatás szerveiként
alakultak meg, sok helyütt elsõsorban azért, hogy a
megszûnt állami igazgatás szerepét átvegyék.
Funkciójukat tekintve nem különböztek a forradalmi
bizottságok, nemzeti bizottmányok sokaságától.
Az üzem falain túlnövõ politikai szerepet a munkástanácsok
– ekkor már általában így nevezték magukat
– a második szovjet intervenció után kaptak. Ekkor
– emlékszik vissza a már idézett interjúban
Rácz Sándor – a munkástanácsok november 8-i
kerületi gyûlésén „egyöntetû volt a
vélemény, hogy a munkástanácsokra most már
aktív szerep vár. Eddig nem avatkoztunk bele a politikába,
mert bíztunk Nagy Imrében, a forradalom politikai biztosítékát
benne láttuk”.
(6)
A Nagy-budapesti Központi Munkástanács,
bár továbbra is a szovjet csapatok kivonását
és a Nagy Imre-kormány visszatérését
követelte, voltaképpen megegyezéses megoldást
javasolt a Kádár-kormánynak: a munkástanácsok
és a szakszervezeti szabadság törvényi elismeréséért
cserébe az általános sztrájk befejezését
ajánlotta. A magyar munkástanács-mozgalom és
a lengyel Szolidaritás „hasonlósága – írta
a Beszélõ fentebb idézett recenziója 1982 elején
– nem abban van, amit akart, illetve akarhatott volna (…), hanem abban,
amirõl mindkettõ lemondott”.
(7)
Tudniillik abban,
hogy a munkástanács tudomásul vette, a Szolidaritás
pedig eleve abból indult ki, hogy a politikai rendszer gyökeres
megváltoztatása nem lehetséges, ahelyett megegyezéses
kibontakozásra kell törekedni, biztosítva a hatalom
birtokosait, hogy a társadalmi mozgalom önnön eleve határolt
céljait nem lépi túl. Ez a törekvés egybevágott
a Bibó-féle Kibontakozási javaslat alapeszméjével.
A tények logikája ugyanehhez a felfogáshoz vezette
el a hetvenes évek közepén a lengyel ellenzéki
mozgalom teoretikusait, és a magyar ellenzék – közelebbrõl
a Beszélõ-kör – mûködésének
is ez volt a vezérlõ gondolata 1981-tõl egészen
1989-ig. A megegyezés 1957 december elejéig, a salgótarjáni
sortûzig, a munkástanács-vezetõk letartóztatásáig
politikailag nem volt teljesen kizárt. E lehetõség
elutasítása révén – véli Kis János
Vég és kezdet címû 1986–87 fordulóján
írt cikkében – alakult ki „a hatalom máig uralkodó
politikai stílusa”. „A mai válság – így a cikk
– nem csupán a rendszeré: közelebbrõl nézve
az ’56–57-ben rögzített hatalomgyakorlási elvek válsága”.
(8)
Kézenfekvõ a következtetés:
a megegyezés a hatalom és a társadalom között,
amelyre 1987 tavaszán mind a hatalomnak, mind a társadalomnak
szüksége van, a „társadalmi szerzõdés”
csak akkor jöhet létre, ha a pártvezetés „vállalni
tudja saját múltjának ezt a vonulatát, amely
a párturalom korlátok közé terelése felé
mutat”. Ennek érdekében mellõzhetetlen a szembenézés
’56-tal.
„A pártreformerek dolga,
hogy eljussanak ’56 olyan értelmezéséhez, ami még
összeegyeztethetõ a hatalom folytonosságával,
de a párbeszédet nem zárja ki.”
(9)
A Beszélõ
körét nem a munkás-önigazgatás vagy a közvetlen
demokrácia balos bûvszavai késztették arra,
hogy ’56 történetébõl a munkástanácsok
történetének szenteljen megkülönböztetett
figyelmet, hanem az, hogy az akkor elutasított megegyezéses
hatalommegosztás a demokratikusan választott munkástanács
és a Moszkvában kiválasztott pártvezetõk
között a Társadalmi szerzõdés javasolta
alkotmányos hatalommegosztás elõképének
tetszhetett.
Minden kompromisszumkeresés
veszélye az, hogy összecsúszik az „amit akarunk” és
az „amit lehet”. A Szovjetuniónak nyújtandó alkotmányos
biztosítékok egy része például feltehetõen
azért került a Bibó-féle Kibontakozási
javaslatba, hogy növelje a megegyezés esélyeit. De már
a szocialista gazdasági és társadalmi rend alapjainak,
az államosítások eredményeinek a rögzítése
a tíz évig nem is módosítható alkotmányban,
a tulajdonszerzés törvényi korlátozása
korántsem biztos, hogy engedmény volt csupán, és
nem inkább Bibó saját, demokratikus-antikapitalista
társadalom-felfogásának szerves része. Az alapvetõ
szabadságjogokat, az egyesülési, a gyülekezési
és a szólásszabadságot keményen korlátozó
bibói törvényjavaslatok éppúgy szolgálhatták
volna a kényszerûségbõl vállalt kompromisszum,
mint a meggyõzõdésbõl ajánlott „harmadik
út” hatékonyabb védelmét.
A Beszélõ-kör
igyekezett mindig világossá tenni, hogy a társadalmi
szerzõdés, a korlátozott párturalom – kompromisszum,
a forradalom célja, „a semleges, többpártrendszerû,
önkormányzatú Magyarország” viszont továbbra
is élõ, távlati cél. Kisebb ficamok inkább
ott jöttek létre, ahol az ’56-os célok is kétértelmûek
voltak. A Társadalmi szerzõdés például
egyértelmûen a piacgazdaság, a piacon kívül
eszközökkel nem korlátozott magángazdaság
mellett foglalt állást. A vállalati szervezetet azonban
– beleértve a nagyobb magánvállalatokét is
– az önigazgatás kezébe akarta adni. Beszédes
példája ez annak, hogyan õrzött meg a demokratikus
ellenzék is – nem népi, hanem szocialista-szociáldemokrata
alapon – harmadikutas elemeket a maga gondolkodásában, egészen
a rendszerváltásig.
Kelet-európai világforradalom
1986 õszén, a harmincadik
évforduló kapcsán rövid vita alakult ki az ellenzéken
belül az ’56-os hagyomány idõszerûségérõl.
A vélemények mind a Beszélõ 19. számában
jelentek meg, azaz közvetlenül a folyóirat 20. számaként
kiadott Társadalmi szerzõdés elõtt. Szilágyi
Sándor úgy vélte, hogy a forradalom követelései
a belátható jövõben nem valósulhatnak
meg. Így ’56 nem lehet politikai program: a kor üdvtana az
emberi jogok ügye. Jómagam azt az álláspontot
képviseltem, hogy a szovjet típusú rendszer felbomlása
idején a politika lassan visszanyeri rangját és szerepét.
A meginduló politikai életben a demokratikus ellenzéknek
olyan csoportként kell részt vennie, amely a politikai realitások
közepette sem téveszti szem elõl, deklaráltan
vállalja ’56 forradalmi céljait. Az angliai emigrációban
élõ Krassó György azt vallotta, nem szabad az
örök realistákra hallgatni, akik azt mondják, hogy
a nép semmit sem tehet a kis hatalmakkal meg a nagyhatalmakkal szemben.
„Eljön még a pillanat, amikor maga az orosz nép lázad
fel elnyomói ellen.” Vagy: „amikor a Nagy Testvér nem lesz
olyan helyzetben, hogy újabb háborút indíthasson
Kelet-Európa ellen, különösen nem több országban
egyszerre. És ezt a pillanatot majd nem szabad elszalasztani”.
(10)
Akkoriban úgy tetszett, Krassó
álláspontja, radikalizmusa ellenére, voltaképpen
tehetetlenségre késztet, hiszen nem mond mást, mint
hogy várjunk a nagy robbanásra, a kommunizmust elsöprõ
világforradalomra, s addig legfeljebb törjünk borsot a
hatalom orra alá. Kétségtelen, hogy akkoriban a politikai
eszközökkel kikényszeríthetõ tárgyalásos
hatalommegosztás mérsékelt volta ellenére termékenyebb,
inkább mozgósító gondolat volt, mint a szenvedélyes
hit az óhatatlanul eljövendõ forradalmi apokalipszisben.
A hamarosan bekövetkezõ
események mindkét elõrejelzést igazolták,
hiszen a rendszerváltás valóban tárgyalásokkal
kezdõdött, de az egész régió forradalmi
mozgalmával, a szovjet impérium összeomlásával
folytatódott, és a Nagy Testvér valóban nem
volt abban a helyzetben, hogy újabb háborút indíthasson
Kelet-Európa ellen.
A megegyezéses kibontakozás
víziójában – és 1988 õszéig ez
volt az egyetlen következetesen végiggondolható lehetõség
– az is benne rejlett, hogy a politika bizonyos határokat nem lép
át. A kommunizmus utolsó korszakában a radikális
ellenzék joggal képzelte úgy, hogy a politika a következõ
években a demokrácia erõi és az elaggott birodalom
helytartói közötti küzdelemrõl fog szólni,
arról, hogy az önkorlátozó párt és
az önkorlátozó társadalom között hol
húzódnak a valóságos határok. Ez a vízió
a bibói álmot is magába foglalta: kapitalizmus lesz,
de monopoltõke azért mégsem. Szólásszabadság
lesz, de azért a politika szereplõi tiltás nélkül
sem fognak mindent kimondani. A liberális demokráciát
ki kell vívni a párthatalom ellenében, de a restauráció,
a régi világ feltámadása azért kizárt.
Azaz a mindkét felet korlátozó hatalommegosztás
a politikát a mérsékelten baloldali térfélen
tartja. Ehhez a jövõképhez jól illett a balról
szemlélt ’56.
Azt, hogy a létezõ
szocializmus összeomlóban van, hogy a forgatókönyv
megváltozott, hogy tárgyalni most már nem a hatalom
megosztásáról, hanem rendezett átadásáról
kell, azt a demokratikus ellenzékbõl kinövõ SZDSZ
meg a Fidesz fogta fel elõször. (A tilalmas szót, a
rendszerváltást, Magyar Bálint mondta ki elsõként,
és még õ is kontaminálta a tûrt-támogatott
modellváltást meg az állambiztonság fõ
mumus-szavát, a rendszerváltozást.) Ekkoriban még
az MDF–SZDSZ ellentétek egyik forrása az volt, hogy az SZDSZ
attól tartott, az MDF még a választások elõtt
megalkuszik a Pozsgay-féle állampárttal a kormányhatalomban
való részesedésérõl, az MDF pedig attól,
hogy efféle megegyezés nélkül megismétlõdhet
1956. november 4-e. Csak 1989 legvégén, amikor a prágai,
a kelet- németországi és végül a romániai
forradalom után kiderült, hogy a Varsói Szerzõdés
csapatai már nem jöhetnek, hogy a szovjet világrendszer
valóban összeomlott, és a túléléshez
már nemhogy az együttkormányzás, de még
egy kommunista államelnök sem szükségeltetik, akkor
lett vége az addig sub rosa beszélõ jobboldal önkorlátozásának,
akkor überolta az SZDSZ rendszerellenességét az MDF
antikommunizmusa. Akkor és még inkább az MDF választási
gyõzelme után egyszerre feltámadtak a háború
elõtti világ jelképei és politikai áramlatai
a koronás címertõl az állami ünneppé
minõsülõ körmenetig, az úri konzervativizmustól
a nemzeti radikalizmusig. Az újjászületõ radikális
jobboldal megszállta az ’56-os szervezeteket, szószólóik
lekommunistázták az egykori revizionistákat, kiszorították
õket a szervezeteikbõl, és önmagukat deklarálták
a forradalom kizárólagos örököseinek. Válaszul
a kiszorítottak a kiszorítók ’56- osságát
vonták kétségbe, és azt hirdették, az
a jobboldaliság, amely most a forradalom lobogója alatt felszínre
tört, akkor nem létezett. 1992-ben, amikor az ’56-os szervezetek
már fegyverrel fenyegetõzve követelték, hogy
az ’56-os Hankiss adja át a tévét a párttitkár
Pálfynak, az októberi évfordulón pedig „Boross
bajtárs” rendõreinek óvó gyûrûjében
Árpád-sávos neonácikkal együtt fojtották
belé a szót az ’56-os Göncz Árpádba, már
nem lehetett megkerülni a kérdést: Milyen is volt a
forradalom? Valóban olyan volt-e, kizárólag olyan
volt-e, amilyennek a kádárista mocskolódásokkal
szembeszegülve, a forradalom védelmében – de a magunk
megnyugtatására is – látni és láttatni
akartuk? Igaz-e az, hogy annak, ami 1992. október 23-án a
Kossuth téren történt, nem volt elõzménye
1956-ban? (Nézze el az olvasó, hogy az alábbiakban
– részben tartalmilag, részben szó szerint – a saját,
öt éve írt „szubjektív jegyzetembõl”
(11)
idézek, de jobban ma sem tudom megfogalmazni, amit akkor gondoltam;
a régi szöveget kiemelt szedés jelzi.)
Egy cellában…
1957 õszén két
hetet töltöttem a gyûjtõfogházban. Cellatársaim
egy része politikai „nehéz fiú” volt. Egyiküket
– nevezzük H.-nak – a Grösz-per egyik mellékperében
15 évre ítélték; negyedrendû vádlott
volt, a sorban elõtte állókat felakasztották.
„Nem volt az koholt per, mondta elégedetten, még egy légelhárító
ágyúnk is volt a szénaboglyában”. Így
tudtam meg, hogy volt a kommunista hatalomátvétellel szemben
tényleges ellenállás is Magyarországon; H.-nak
köszönhetem, hogy sosem ültem fel a mesének, amelyet
a társadalom majdnem elhitt: a Rákosi-rendszerben csupa koncepciós
pert rendeztek, fõként kommunisták ellen. H. egyébként
meggyõzõdéses náci volt: „A polgári
demokrácia jó dolog, csak az a baj, hogy a ruszkik nem félnek
tõle. Hitlertõl, attól féltek.” Egy más
alkalommal azt mondta: „Egyébként a zsi…” – majd rám
való tekintettel kijavította magát – „Egyébként
a cigányokért nem volt kár.” H. a forradalom alatt
azok közé tartozott, akik kiváltak a volt politikai
foglyok éppen megalakult szövetségébõl,
mert nem akartak együtt lenni a kommunistákkal, és megalakították
a keresztény világnézetû volt politikai foglyok
szövetségét. Másik cellatársam, L., egy
Corvin közi felkelõ, aki 1945-ben katonaként a várbeli
harcokban vesztette el a fél karját, és az egy kezével
bámulatos ügyességgel formázott kenyérbélbõl
mindenféle figurát, nagyon nem helyeselte ezt a szervezkedõsdit.
„Amikor hallottuk – mondta –, mi folyik ott az Uránia moziban, gondoltuk
is, hogy átmegyünk két tankkal, és szétkergetünk
benneteket.” Mindszentyt sem helyeselte. „A beszédétõl
a fiúk teljesen kiborultak. Nem azért harcoltunk, hogy a
papok visszakapják a földjüket.” Baloldalinak vagy „progresszív
gondolkodásúnak” mindazonáltal alig volt nevezhetõ.
Gyerekkorában az apja bevezette a magyar egyistenhívõk
fehérlóáldozó szektájába, ideálja
a lovas nomád magyarság volt, papellenessége is inkább
õsmagyar hitébõl táplálkozott, mint
a felvilágosodás antiklerikalizmusából. Harmadik
cellatársamról csak annyi derült ki, hogy az apja tábornok
volt, õ maga pedig 14 éves korában önként
jelentkezett a Waffen-SS-be.
Néhány nap múlva
egy másik cellába kerültem, könnyebb esetek közé,
ismerõsebb közegbe. Egy egyetemistával voltam együtt,
aki Spinoza és Marx etikájával kapcsolta össze
a forradalmat, meg egy tizenhét éves szakmunkástanulóval,
akit megtörten hoztak viszsza a kihallgatásról: a nyomozók
bebizonyították neki, hogy a szovjet csapatok visszatérése
elõtt kétezer csendõr készült átlépni
az osztrák határt, amerikai fegyverekkel, hogy visszaállítsák
a tõkések és földbirtokosok uralmát.
Az ávósok persze hazudtak.
Nemhogy a felkelõk, még az október utolsó napjaiban
szervezõdõ pártok között sem volt olyan,
amely a nem egyházi nagybirtokosokat vagy éppen a nagyüzemeket
visszajuttatta volna a volt tulajdonosaiknak. Csakhogy a kapitalizmusellenesség
nem egyenlõ a baloldalisággal. Ha a kommunista propaganda
hatására elfelejtettük volna, az elmúlt néhány
évben megtanulhattuk, hogy a nemzeti szocializmus is szocializmus.
Nem akartak kapitalizmust – ez valószínûleg
igaz a felkelõk túlnyomó többségére,
akik társadalmi hátterüket tekintve a munkásságból
és a budapesti plebejus szegénységbõl kerültek
ki. Korántsem igaz azonban arra a vállalkozói sikerre
is törekvõ középrétegre, amelynek a harmincas
évek második felében kezdõdõ mobilitását
mesterségesen akasztotta meg a kommunista hatalomátvétel.
Azok a rétegek, amelyek a konszolidált Kádár-rendszerben
boldogultak, már a forradalom napjaiban elkezdték szervezni
jövendõ vállalkozásaikat. Valószínû,
hogy a nagytõke visszatérését õk sem
akarták, de a szabad vállalkozásét igen. Államilag
korlátozott nagytõke plusz szabad vállalkozás
– a feltörekvõ középrétegek örök
álma. Politikai színezetét tekintve ez a társadalmi
berendezkedés éppúgy lehet szociáldemokrata,
mint jobboldali korporatív.
A pártkínálat
pedig mindenre lehetõséget nyitott a szélsõjobbtól
a szélsõbalig. A négypárti koalíció,
amelyet az Ideiglenes Nemzetgyûlés idején, 1944-ben
mesterségesen, antifasiszta népfrontként hoztak létre,
és amely ’56- ban feltámadt, aligha gyakorolhatta volna a
hatalmat hosszabb ideig. A Corvin közi felkelõknek nem tetszett
Mindszenty beszéde. De a konzervatív középosztály
számára a hercegprímás volt a tájékozódási
pont.
1956 október végén
néhány nap alatt éppúgy újjáéledtek
a lapok, pártok, mozgalmak és eszmék, amelyeket 1945
és ’48 között betiltottak, éppúgy kezdtek
újjáéledni a Horthy-rendszer külsõségei,
ahogy 1990-ben. Antall József azokban a napokban a Kisgazdapárt
ifjúsági tagozatát szervezte. A késõbbi
miniszterelnök politikai álma feltehetõleg már
akkor is az volt, hogy Magyarországot az Adenauer Németországához
hasonló konzervatív demokráciává formálja.
Sikeres lett volna-e a törekvése akkor, nem tudható.
Valószínû, hogy a munkástanácsok szerepe
nagyobb lett volna, mint a nyugat-európai üzemi tanácsoké,
hiszen – legalábbis egy ideig – õk gyakorolták volna
a tulajdonosi jogokat. De az is valószínû, ha Magyarországnak
1956-ban sikerül kiszakadnia a Varsói Szerzõdés
rendszerébõl, semleges országként inkább
Ausztriát igyekszik követni, és nem a jugoszláv
utat, ahogy a jugoszláv munkástanácsoktól elbûvölt
revizionisták tanácsolták. Ausztria egyébként
abban az idõben azért is követhetõ mintaországnak
tetszhetett, mert példája igazolni látszott: a sikeres
piacgazdaság és a nagyarányú állami
tulajdon nem zárja ki egymást.
A szamizdat Beszélõ
szerkesztõsége folyton keresett ugyan egykori felkelõket,
de azok olyan megfélemlítetten és annyira más
társadalmi közegben éltek, hogy nemigen sikerült
kapcsolatba lépni velük, szóra bírni õket
pedig végképp lehetetlen volt. De nem jöttek létre
a személyes kapcsolatok külföldön sem, igaz a jobboldali
emigráció is gyanakodva vett tudomást a Nyugaton utazgató
magyar ellenzékiekrõl. Pongrácz Gergelynek a hazai
szamizdatforgalomban is hozzáférhetõ könyve csak
a Malétert elmarasztaló állításai miatt
lett vitatéma: írása elitgyûlöletbe burkolt,
de félrehallhatatlanul antiszemita megjegyzéseit senki sem
tette szóvá. A történelem élõ szereplõi
közül maradtak hát a revizionisták meg néhány
munkástanács-vezetõ. Ez utóbbiakat ájult
tisztelet vette körül, Dénes Jánost talán
még inkább, mint a kissé túl fennkölt
Rácz Sándort. Rácz – így a meghatározó
vélemény – elszakadt az élettõl, Dénes
János ellenben ma is üzemi munkás. Ebben a minõségben
írta alá a Szabad Kezdeményezések Hálózata
alapító felhívását. Nagy volt is meglepetés,
amikor ’90-ben megszólalt a parlamentben! Pedig Rácz Sándor
romantikus keresztény kollektivizmusa, Dénes János
nemzeti radikalizmusa aligha volt pálfordulás. Csak korábban
a nézeteiket elfedte a címke, hogy a munkástanácsokat
képviselik.
A megrökönyödés
és riadalom, amelyet az önkorlátozás nélkül
fellépõ jobboldal – s azon belül a jobboldali ’56 –
agresszivitása keltett, nagyon megnehezítette, szinte ki
is zárta a higgadt választ. Holott az elutasítás
helyett el kellett volna fogadni, hogy az õ ’56-uk is ’56, s még
a dühödtségük is érthetõ (mármint
azoké, akik nem utólag rajzoltak maguknak felkelõ-múltat),
hiszen az ávósok bosszúja fáradhatatlanul üldözte,
a szabadulásuk után is zaklatta, fojtogatta õket huszonöt
éven át. Tisztázni kellett volna és fõként
érzelmileg is el kellett volna fogadni, hogy mind ’56 esemény-
és eszmetörténetében, mind pedig az ’56-os hagyományban
együttesen volt és van jelen a baloldali revizionizmus, a demokratikus
szocializmus illúziója, a bal- és jobboldali hamadikutasság,
a polgári jogállam kiépítésére
való törekvés, meg az – akár a nyilasságig
nyúló – kommunistaellenes-kapitalizmusellenes nemzeti radikalizmus.
(Szánalmas, hogy a Fidesz most újból az egynemû
– pre-fideszes – ’56-felfogás mellett voksol: vitairatuk a „rossz
börtönõrökkel”, Rákosival és társaival
szemben Nagy Imrét és csoportját „jó börtönõröknek”
titulálja.
(12)
Olyan történeti vakságra
és stiláris süketségre vall ez a kifejezés,
mintha egy hajdani ókommunista történész – de
ilyen talán nem is volt – azt állította volna, hogy
Haynau és Batthyány „lényegében” nem különböznek
egymástól, hisz szemben az igazi forradalmár Petõfivel,
mindketten monarchisták voltak. Az persze helytálló,
hogy a forradalom alatt – október 23-án este 10 órától
– a harc már nem a „szocializmus megjavításáért”
folyt, hanem a szabadságért és a függetlenségért.
De vajon nem éppen a revizionisták voltak- e azok, akik megértették
és elfogadták „a nép igazát”, vállalva
érte a börtönt és – Nagy Imre, Gimes Miklós!
– a halált.)
Ha a birkózás csupán
a történelemért folyt volna (és folyna, mint
a Fidesz iratából látjuk, máig), az események
túlléptek volna rajta, ahogy ma már senki sem akad
fenn a koronás címeren, amely körül hét
éve éles és szellemi tartalmukat tekintve nagyon is
fontos polémiák folytak.
Csakhogy a viszolygás a látszólag
hirtelen támadt jobboldal nyelvezetétõl, a jelképektõl,
amelyek eltemetett szorongásokat élesztettek fel, ahelyett
hogy saját ’56-os tradíciója védelmére
sarkallták volna, inkább a rendszerváltó radikalizmusától
való eltávolodásra késztették a demokratikus
ellenzék pártját. 1990 nyarán az SZDSZ még
az államadósság eltitkolóinak, az állambiztonsági
szervezet kései mûködtetõinek felelõsségrevonását,
a demokratikus politikába átcsusszant volt állambiztonsági
ügynökök azonosítását követelte.
Amikor viszont a jobboldal követelt a maga riogató szóhasználatával
igazságtételt, a liberális párt sommásan
elutasította azt is, hogy a foglyaikat saját kezûleg
halálra kínzó egykori ÁVH-s tisztek a bíróság
elé kerüljenek. Nem az a baj ezzel, hogy néhány
tucat kiöregedett ÁVH-s megúszta a tárgyalást,
hanem hogy a felelõsségrevonás elmaradása hozzájárult
ahhoz, hogy a kommunizmus nevében elkövetett emberiségellenes
bûntettek elanekdotázható emlékké szelídüljenek,
ellentétben a náci bûntettekkel, amelyektõl
– joggal – máig borzad a világ.
A demokratikus ellenzék egykori
marxistái már a hetvenes években leszámoltak
a marxizmussal; a demokratikus ellenzék egész története
arról szól, hogy hívei határozott választóvonalat
húztak önmaguk és a rendszerjavító reformszocialisták
közé. Ennek köszönhetõ, hogy az SZDSZ nagy
párttá lehetett, hogy nem haladta túl az idõ
a rendszerváltás pillanatában, ahogy túlhaladta
az a cseh chartistákat, akik demokratikus szocialisták maradtak,
amikor az egész cseh társadalom liberális piacgazdaságot
akart, ahogy túlhaladta az egykori keletnémet máskéntgondolkodókat,
akiknek a tudatában az újraegyesítés még
akkor is imperialista horror-szó volt, amikor az NDK több millió
lakója emelte a magasba a „Deutschland einig Vaterland” transzparenseket.
A piacgazdasággal együtt
az SZDSZ elfogadta a privatizációt, de a restaurációval
együtt elutasította a reprivatizációt. Gazdasági
érvekkel nem nehéz védelmezni ezt az álláspontot.
Az eredmény azonban mégiscsak az, hogy a volt tulajdonosok
Csehországban, Németországban de még Romániában
is jóval nagyobb mértékben juthattak hozzá
erõvel elvett tulajdonukhoz, mint Magyarországon. Aki a rendszerváltás
pillanatában hatalmi pozícióban volt, sokkal könnyebben
válhatott tulajdonossá, mint az, aki valaha gazdája
volt, vagy örököse lehetett volna a háznak, a földnek,
az üzletnek. A ’90-es kormánypártok „keresztény”
klientúrájától borzadozva az SZDSZ – a maga
számára is váratlanul – védelmébe vette
az állami vállalatok elbocsátott vezetõit,
és a politikai célzatú személycserék
ellen tiltakozva szemet hunyt afelett, hogy az új kormány
által átvett és átprogramozott fõrendõrök
és állambiztonsági tábornokok néhány
hazafias frázis árán a helyükön maradhattak.
Szembeszegült azzal, hogy a kormány az egész társadalom
költségén újraépítse a maga felfogásának
kedves intézményeket, mindenekelõtt az egyházakat,
de rendszerváltó radikalizmusát is feledve nem törõdött
azzal, hogy a rendszerváltást érintetlen szervezeti
formában vészelik át, megerõsödve hagyják
maguk mögött az állampárt olyan alapintézményei,
mint az ügyészség vagy a rendõrség.
A másságot, amelyhez
semmi közünk, könnyû a távolból tisztelni.
Azt elfogadni, hogy a velünk egyívású is lehet
gyökeresen más – nagyon nehéz. Az egyik számára
idegen kulturális és történelmi tradíciók
idegenkedést váltanak ki a másikból; a hagyományok,
a viselkedési meg gondolkodásformák idegenkedve, sõt
ellenségesen állnak szemben egymással, mihelyt többek
folklórnál, mihelyt életmeghatározó
erejük van. De ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne – ne lehetett volna
– eltûrjük egymást. Hogy a zsigeri ellenszenvnek erõsebbnek
kellett lennie az együttmûködés racionális
késztetésénél. Az eredmény elõttünk
terjeng. Orbán Viktor görcsösen próbálja
bizonygatni, hogy a társadalom, amelyrõl reményteljesebb
idõkben õ állította, hogy kétpólusú,
mégiscsak háromosztatú. Lehet, hogy a társadalom
az, a pártrendszer aligha. A liberalizmus jövõje ma
egy kormányképes, ám eszmételen és ingatag
erkölcsû konglomerátum-párt sikerén múlik,
miközben a szétzilált ellenoldal egyetlen számottevõ
pártja sokszorosan megbukott eszméket fedez fel magának
újakként, és mélységesen antiliberális
módon a társadalom tudatos „orvoslására”, átszabására,
újjáépítésére törekszik.
*
1988. október 23-án, a forradalom emléknapján hatalmas rendõri készültség próbálta megakadályozni, hogy néhány ellenzéki kimenjen az utcára. 1989. október 23-án véget ért a kommunista népköztársaság korszaka: kikiáltották a Magyar Köztársaságot. 1992. október 23-án egy csapat neonáci és a velük egyetértõ, „mérsékelt” jobboldal kifütyülte Göncz Árpád köztársasági elnököt, aki Bibó elítélt társaként hat évet töltött börtönben a forradalom után. Ma október 23-a annyit jelent a társadalomnak, mintha két héttel elõbbre hozták volna az évtizedeken át megszokott november 7-ét.
Elõadásként hangzott el 1997. április 11-én a berlini Magyar Házban rendezett Die Macht der Geschichte – Ungarn 1848/1956/1989. Geschichte als Politikum in Diktatur und Systemwechsel (A történelem hatalma – Magyarország – 1848/1956/1989. A történelem mint politikum a diktatúrában és a rendszerváltáskor) címû konferencián. A jelen írás az elõadás kiegészített, megszerkesztett szövege.
1
Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus
ellenzék története (1968–1988). Interjúk. T-Twins
Kiadó, 1995. 319. l.
2
Csizmadia Ervin: i. m. 46. l.
3
Beszélõ, 2. szám,
1982. január. Beszélõ Összkiadás I–III.
kötet [BÖK]. AB-Beszélõ Kiadó, 1992. I.
kötet, 97. l.
4
Beszélõ 2. szám,
1982. január. BÖK I. köt., 99. l.
5
Beszélõ, 7. szám,
1983. április. BÖK I. köt., 351. l.
6
Uo., 346. l.
7
BÖK I. köt., 98. l.
8
Beszélõ, 19. szám,
1987/1., BÖK II. kötet, 615. l.
9
Beszélõ különszám,
1987/2., BÖK II. kötet, 789. l.
10
BÖK II. kötet, 701.
l.
11
Milyen is volt a forradalom?
Szubjektív jegyzet. Beszélõ, 1992. október
24., 5–6. l.
12
A polgári Magyarországért
– a Fidesz-Magyar Polgári Párt vitairata.
A Fidesz Országos
Elnöksége, Fidesz Központi Hivatal, 1996. 41. l.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu