Miért Ceausescu?
A marosvásárhelyi Simó
Gyula, Magyarország késõbbi római nagykövete
a harmincas évek végén egyszerre ült Ceausescuval
Doftanán. (Rövidesen az ’56-os Dudás József is
odakerült: Simó utóda volt a Temes tartományi
illegális RKP-bizottság élén. Árulónak
tartották, a „baloldali kollektíva” nem állt szóba
vele a börtönben. Az erdélyi F., aki Dudással a
II. világháború után az erõdítménybõl
átalakított, több föld alatti szintû jilavai
[zsilavai] börtönben ült, mesélte: az újra
lecsukott Dudás naponta, ama néhány percre, míg
a függõleges aknán a pincéig villant a déli
nap, felhúzódzkodott a rácshoz, hogy arcát
némi verõfény érje; ha majd szabadul, ne legyen
oly börtönsápadt. A háború után a
mozgalom árulójaként elítélt Dudásnak
fura szövegei voltak; a politikai gyûlölet tébollyal
határos etûdjeit játszotta végig. Arról
ábrándozott, hogy a világ minden kommunistáját
egy szigetre deportálja, ott kiherélteti, hogy magvuk szakadjon.
Mintha a politikai meggyõzõdés genetikai gyökerû
lenne. Vajon igazából miként, mikor, hogyan került
azután Dudás Magyarországra? Akik Sepsiszentgyörgyön,
a textiliparból ismerték, máig töprengenek: az
RKP vezetõinek [akik Ceausescutól Gheorghiu-Dejig jól
ismerték Dudást], a román titkosszolgálatnak
volt-e szerepe ebben? Akkoriban kevesen utazhattak ki Romániából!)
A kölyök Ceausescu vad volt és szolgai. Egy idõs,
zsidó értelmiségi elvtársnak szegõdött
a börtönben kutyahûségû tanítványául.
Volt mit tanulni az öregtõl; képzett filozófus,
szociológus volt – és homoerotikus. Ez utóbbiért
fegyelmi elé állították, kizárták.
A baloldali börtönkollektíva elismert vezére, a
galaci Gheorghiu-Dej szervezte meg a rajtakapást.
Ceausescu játszotta volna
a szexuális provokatõr szerepét?
A mozgalomba sodródott suszterinas
(a fáma szerint elõször cipészmestere hasba szúrásáért
ítélték el), világéletében sovén
volt, a kezdetektõl magyargyûlölõ, antiszemita
– s igen törekvõ, tanulni vágyó. Dadogása,
tudatlansága erõs gátlásokat épített
ki benne – s a baloldal tele volt hozzá képest képzett
kisebbségiekkel. (A III. Internacionálé a húszas
években az RKP programjába iktatta a kisebbségek egyenjogúságát
– az elszakadásig! – a magyarok ezt Erdélyre értették,
ami növelte az RKP népszerûségét soraikban.
A félelem a fasizmustól, vasgárdától
ugyancsak sok kisebbségit tolt balra. A börtön „baloldali
szárnyában” tehát sok kisebbségi elvtárs
ült: itt szokatlanok voltak Ceausescu indulatai. (Bár Olténiában,
szülõvidéke táján nemigen ismerték
a zsidókat, Borsi-Kálmán Béla hívta
fel a figyelmet, hogy e térségben [ellentétben Moldvával]
nem, avagy alig telepedtek meg zsidók s más kisebbségiek.
A zsidó- és magyargyûlölõ vasgárda
mégis erõs volt itt. Az Eminovicsnak született moldvai
Eminescu sovén publicisztikájából Tg. Jiu-n
õk adtak ki válogatást. (Némelyek szerint az
oltyánok etnogenezise igen sajátos. A szlávos mármarosi–avasi
románoknál gyakori fehér bõr, kék szem
a cigányosan kreol oltyánoknál nagyon ritka.) Mellékesen:
„ceaus” törökül elöljárót, hajcsárt,
börtönõrt jelent – s jaj: zsinagóga-szolgát.
Tán a „csõsz” is a „csaus”-ból ered.
Miért épp az ultranacionalista
Ceausescu lett „Dej” után a párt (s az állam) elsõ
embere? Az okok talán Doftanáig vezethetõk vissza.
Az 1918-ban (!) született Ceausescu,
miután meghitt kapcsolata az öreg zsidó homoszexuálissal
megszûnt, Gheorghiu-Dej csicskása lett. Simó ugyan
nem tudott róla, rebesgették azonban, hogy szexuális
szolgája is volt a „fõnöknek”. Lényegesebb, hogy
amikor a „karlista diktatúra” (II. Károly) betiltotta a pártokat
és vasgárdistákat is bebörtönzött –
1938 húsvétján –, Doftanán Gheorghiu-Dej, a
„baloldali kollektíva” kivívta, hogy fejenként fél
liter bort vásárolhassanak. Már kiharcolták
a „cellarendszer” feloldását, napközben a cellák
nyitva álltak, szabadon jártak-keltek a börtönben,
dolgozhattak a mozgalom pénzébõl berendezett mûhelyekben.
Simó szerint a börtönvezetés
elõször a kialkudottnál drágábban kínálta
a bort, „Dej” azonban „visszaalkudta” az árat, majd az illegális
pártvezetés háta mögött, maga mellé
véve két ifjúkommunistát: földijét,
a galaci Dragomirt és Ceausescut, meglátogatta, demizson
borokkal a vasgárdista részleget, és húsvét
alkalmából felköszöntötte a legionáriusokat!
Gheorghiu-Dej ekkor csak a baloldali
„börtönkollektíva” vezetõje volt, nem az illegális
RKP elsõ vagy fõtitkára. (Még 1944-ben sem
õ volt az, hanem a csángómagyar Fóris István,
akit aztán Gheorghiu-Dej parancsára egy Pántyusának
becézett ukrán, késõbb Pintilie néven
belügyminiszter-helyettessé kinevezett híve vasdoronggal
vert agyon. „Dej” halála után buzgó tanítványa,
Ceausescu leleplezte ezt a gyilkosságot, rehabilitáltatta
Fórist – akinek neve azonban soha többé nem hangzott
el, miként a Köblös Eleké sem, aki az RKP elsõ
igazán jelentõs elsõ titkára volt. (Õt
Sztálin végeztette ki.) Még Gheorghiu-Dej idején
a baloldal kisebbségi mártírjainak neve eltûnt
az utcatáblákról, a gyárak cégtábláiról,
a történelemkönyvekbõl is: már senki sem
tudta, ki volt Breiner Béla, Józsa Béla, Fónagy
János, Ocskó Teréz, Herbák János, Encsel
Mór, Simó Géza, Salamon Ernõ, Brassai Viktor…
Sikerült románosítani a mozgalmi múltat is –
ahogy az erdélyi gótikát, barokkot is sokan ma már
románnak hiszik. Gheorghiu a vasgárdistákat (szolidárisan)
azzal köszöntötte, hogy õket is „ugyanaz a rendszer
zárta be”. (Csakhogy a „légió” már terrorcselekményeket,
gyilkosságokat is elkövetett.)
Gheorghiu-Dejnek nagyon kellett
bíznia Ceausescuban, hogy a pártvezetés tudta nélküli
furcsa politikai kiránduláson maga mellé vette. Simó
szerint az eset kiszivárgott, az illegális pártszervezet
(a szokásoktól eltérõen hattagú) fegyelmi
bizottsága szigorú szankcióval büntette Gheorghiut.
Még furcsább, hogy a fegyelmi bizottság tagjait mintegy
megeskették: sem Gheorghiu kisiklásáról, sem
fegyelmijérõl soha egy szót sem szólnak! Ez
volt „Dej” korai Molotov–Ribbentropp-paktuma… S különös,
hogy két-háromszáz elvtársa közül
épp a 20 éves Ceausescut választotta maga mellé.
(Dragomirral mégiscsak egy városbéliek voltak.)
E históriát két
évvel késõbbi, bizarr történet színezi.
Michel-P. Hamelet az „Editions Seghers” „Destins politique” (Politikai
sorsok) sorozatában közölt, Ceausescuról szóló
könyvében (1971) leírja, hogy 1940 õszén
(miután 1939. szeptember 21-én a vasgárdisták
meggyilkolták Armand Calinescu miniszterelnököt), az uralomra
jutott Antonescu a kommunisták ellen is kíméletlenül
fellépett. Ceausescu is a zsilavai börtönbe került,
ahol, úgymond, sikeres hazafias agitációs munkát
végzett az õrzésükre kirendelt katonák
között „Az ezt követõ események – írja
Hamelet – igazolják e (…) propagandamunka hasznosságát.
A teljhatalmúvá lett Vasgárda 1940-ben az egész
országban vad megtorlásokhoz folyamodott. (…) A vasgárdista
bandák eldöntötték, hogy valamennyi politikai ellenfelüket
megsemmisítik, »tiszteletre tanítják a népet«:
a legiszonyúbb gyilkosságokat követték el. Behatoltak
a gyanúsnak ítélt házakba, kirabolták,
felgyújtották azokat, és (…) gyilkoltak. Többek
között megölték Constantin David kommunista vasutast
és elvtársait, megölték Nicolae Iorgát,
a nagy történészt, a közgazdász Virgil Madgearut…
Jilava börtönét sem kerülték ki. 1940 novemberének
26-ról 27-re virradó éjszakáján a pisztolyokkal,
késekkel, vasdorongokkal fölfegyverzett legionáriusok
behatoltak az erõdbe, és a baloldali szárny celláira
vetették magukat: ott voltak a politikai foglyok.
Az elsõ húsz cellában
azokat õrizték, akiknek az volt a »bûnük«,
hogy nem értettek egyet a vasgárdisták »kezdeményezéseivel«.
Ott tartották fogva Károly király volt minisztereit,
a királyi titkosrendõrség volt fõnökét,
és a Vasgárda uralomra jutása elõtti más
állami tisztségviselõket. Minden elõzetes figyelmeztetés
nélkül, a legionáriusok valamennyiüket meggyilkolták:
egymás után nyitották ki a cellákat. Több
mint hetven foglyot »likvidáltak«…
A huszadik utáni cellákban
azonban már a kommunista és antifasiszta rabok ültek.
S akkor mutatkoztak meg a Ceausescu és elvtársai propagandamunkájának
áldásos következményei. A legionáriusok
a katonákkal találták szembe magukat, amikor folytatni
akarták gyilkosságaikat. »Hozzájuk ne nyúljatok!
– szólaltak meg a katonák, és elállták
útjukat. – E foglyok õrzéséért mi felelünk!«
Így menekültek meg (…) Jilava kommunista kollektívájának
tagjai. A katonák szövetségesek lettek…”
Hátborzongató! Hisz’
a Vasgárda a „rebellió” idején habozás nélkül
öntötte le benzinnel, gyújtotta fel a katonákat,
ha szembeszálltak velük. Magas királyi tisztségviselõk
lemészárlói, a hajdani jobboldali miniszterelnök,
kiváló történész Iorga megkínzói,
gyilkosai miért hõköltek volna vissza Zsilaván
néhány fegyõrködõ katona állítólagos
szembeszegülésétõl? S ki hiszi el, hogy némi
kommunista agitáció hatására a katonák
a volt miniszterekénél jobban õrizték kommunisták,
antifasiszták életét? Akik közt véletlenül
a vasgárdistákhoz nemrég Doftanán bort cipelõ
Ceausescu is ott volt?
Valószínûbb,
hogy Gheorghiu kapcsolatteremtése a Vasgárdával az
RKP-n belüli nacionalista csoport egyeztetési kezdeményezése
volt. Akkor érthetõ a zsilavai történet, s a
háború utáni (Gheorghiu-Dej, s még inkább
Ceausescu nevéhez fûzõdõ) korszakban sok minden…
Sajnos, nem találtam meg
azt a Jeler nevû nyugdíjas vasutast, egykori börtönviselt
temesvári kommunistát, aki háromnegyed életét
Ceausescu és a Vasgárda kapcsolatai tanulmányozásának,
idevágó dokumentumok gyûjtésének szentelte.
Archívumáról azonban mintegy elsõ kézbõl
tudok. Ceausescu mindenható „kancelláriájának”
két egymást váltó fõnöke volt:
a Kolozsváron végzett Silviu Curticeanu (tõszomszédja
volt szegény Méliusz Józsefnek) és Andrei Vela,
aki a temesvári piaristáknál osztálytársam
volt. A vasutas Jeler szenvedélyérõl tõle értesültem:
Bukarestben, a Cringului utcai házában, 1990. január
8-án és 9-én. Részletesen beszámolt
a diktátor végnapjairól, a Politikai Végrehajtó
Bizottság utolsó, 1989. december 22-i ülésérõl
is; azt is megtudtam tõle, mennyiben és kik hamisították
meg az ülés rekonstruált jegyzõkönyvét
– de errõl máskor. Nem tudom, idetartozik-e: Vela még
ezt megelõzõen a fürdõszobában, fejére
húzott harisnyával, felakasztva találta kamasz fiát
– majd késõbb maga is furcsa gépkocsibalesetben halt
meg: már 1989 után.
Gheorghiu 1965 márciusában
halt meg. Állítólag két utódjelöltje
volt. Ceausescu – s a nála sokkal gazdagabb múltú
Alexandru Draghiei. (Õt hajdan 9 évre, több mint háromszor
akkora szabadságvesztésre ítélték, mint
riválisát; õ nem suszterinas volt, hanem vasas – vasutas
– ami elõkelõbb mozgalmi státust jelentett. Gheorghiu-Dej
halálakor egy személyben volt a KB titkára, a párt
Állandó Elnökségének tagja, miniszterelnök-helyettes
és belügyminiszter. Alighanem a legtöbb állami
és párthatalmat tartotta a kezében. Nyilván
„Dej” bizalmasa volt. Talán épp e túl nagy hatalma
szólt ellene – és fõképpen az, hogy felesége
– Czikó Márta – magyar volt. Draghici „vegyes házassága”
akadályozni látszott azt a heves nemzeti irányultságot,
amely még Gheorghiu életében jelentkezett (fõképp
azután, hogy ’58-ban, Románia hûségének,
a magyar forradalom ellen felajánlott önkéntes beavatkozásának
jutalmaképpen Hruscsov egyedül innen vonta vissza a szovjet
csapatokat, részben talán a Titóval történt
kibékülése eredményeképpen – hisz’ a szovjet
csapatok fõként a Jugoszláviával határos
román Bánságban állomásoztak). A „nemzeti
irány” egyik vezéralakja I. Gh. Maurer miniszterelnök
volt – sokak szerint a „kínai kártya” kijátszását
Moszkva ellen is õ javasolta volt.
Az 1989-es fordulat után,
élete utolsó, mintegy másfél esztendejét
a már súlyosan beteg, 81 éves Draghici feleségével
együtt Magyarországon töltötte „vegyes házasságából”
származó, s a magyarságát választott,
már a nyolcvanas években idetelepedett leánya egyszobás
lakásában. A konyhában aludt egy matracon. Faggattam,
miért nem õ lett Gheorghiu utóda. Draghici már
nehezen beszélt, érelmeszesedése súlyos volt.
Károsodott a félreállítása után
ellene elkövetett merényletkor is (az utcán ütötték
le, jóval azután, hogy kizárták a Központi
Bizottságból, leváltották minden tisztségébõl
és falura küldték dolgozni). Eléggé összefüggõen
mesélte el azonban, hogy amikor a vezetõséget Gheorghiu
halálakor összehívták a KB székházába,
azzal, hogy mindenki várja be a szobájában az értesítést
a gyûlés megkezdésérõl, sokáig
várt, s végül gyanús lett neki, és hívás
nélkül is bement a tanácsterembe. Ott ült az összes
illetékes, megjelenése kínosan érintette õket,
és Maurer meg társai (például Bodnaras) azzal
mentegetõztek, hogy – úgymond – mindenütt keresték
telefonon, a szobájában is, de nem vette fel a kagylót.
S közölték, hogy már meg is született a döntés:
Ceausescut bízták meg ideiglenesen az elsõ titkári
teendõk ellátásával. (Ám soha senki
nem tudta meg, hogy ez csupán ideiglenes megbízatás
volt.)
Ceausescu megjátszotta a
személyi kultuszt elítélõ puritánt –
még Gheorghiu színésznõ lányát
is leparancsolta a filmvászonról – „leleplezte, elítélte”
elõdjét a szocialista törvényesség megsértéséért,
kijelentette: többé senki sem tölthet be egyszerre párt-
és állami vezetõ tisztséget. Ez látszólag
ismét csupán Gheorghiu és káderpolitikája
ellen irányult – valójában azonban fõképp
a vetélytárs Draghici ellen. Ceausescu rendre ledarálta,
félreállította vagy számûzte lehetséges
vetélytársait. Gheorghe Apostol már volt – rövid
ideig még Gheorghiu életében – a párt elsõ
titkára. „Feslett magánéletére” célozva
félreállították, hosszú éveken
át Dél-Amerikában élt „követségi
számûzetésben”, mint Molotov Ulánbátorban.
Chivu Stoica, Gheroghiu másik régi vasutas harcostársa,
úgymond, „nõügy” miatt „öngyilkos lett”, fõbe
lõtte magát. (Chivu Stoica köztársasági
elnök volt, egy idõben Ceausescu „alatt” is. Kopasz feje örökké
fázott, még protokollebédnél is sapka volt
rajta; hallgatag ember volt, az ország csak annyit vélt tudni
róla, hogy az Aro terepjáró gyártását
õ szorgalmazta. A mûvelt, családi háttere révén
„tökéletes francia”, jogi doktor Maurer egy ideig Ceausescunak
is miniszterelnöke volt. Ott voltam híres, a kolozsvári
román Nemzeti Színházban tartott beszédének
elhangzásakor, amikor bírálta azt a (Ceausescu fogalmazta)
jelszót, hogy az ötéves tervet négy és
fél év alatt kell teljesíteni. „Végre már
nemcsak a mennyiségre, a minõségre is oda kell figyelni”
– mondta. Rövidesen eltûnt a politikai porondról, õ,
a királycsináló – de elõbb súlyos gépkocsibaleset
érte. S hol? A majdnem színmagyar Kovászna megyében,
vadászaton. A baleset (?) nem számolt Darkó Zsigmond
sepsiszentgyörgyi sebész fõorvos szakmai zsenijével.
Darkó megmentette Maurer életét, és „cserébe”
csak új kórházat kért városának.
Ceausescut egyébként
1965 júliusában elsõ titkár helyett fõtitkárnak
választják meg, bekerül az Állandó Elnökségbe
is. 1967-ben a Nagy Nemzetgyûlés (= Parlament) az Államtanács
elnökéül (= köztársasági elnök)
is megválasztja. Késõbb azután gyakorlatilag
minden „elsõ osztályú” állami tisztség
elsõ embere õ lett. Katonai fõparancsnok, elsõ
számú akadémikus, a Szocialista Egységfront
elnöke stb. A hetvenes évek elején Kínában,
Mao Ce-tungnál és nagyra törõ nejénél
tett látogatásuk után az addig láthatatlan
Elena Ceausescu is viharosan emelkedett minden létrán.
Ceausescu jó taktikus volt.
Ez fõként 1968-ban derült ki. Ha kellett, „nyitott”,
szovjet- és oroszellenes volt, becsábította látogatásra
a hatvanas évek második felében Romániába
De Gaulle-t és Nixont, elhitette, hogy dubceki, szabadságelvû
szocializmust akar, végszükségben még a kisebbségeknek
is képes volt intézmény- és tisztségteremtõ
engedményeket tenni, közben erõs külsõ és
belsõ titkosszolgálatokat, fegyvergyártást,
fegyverkereskedelmet teremtett, s oly teljhatalommal uralkodott, hogy azt
legfeljebb a neje fenyegethette. Említettem: a harmincas évek
végén a baloldali elítéltek Doftanán
napközben szabadon járkálhattak a folyosókon,
mûhelyekben. Simó Gyula egy nap Ady Lajos nevû elvtársával
beszélgetett, persze, magyarul. Mindketten tekintélyes mozgalmárok
voltakmár. A húszéves Ceausescu csúnyán
leszólta õket, miért karattyolnak ezen az átkozott
nyelven, azaz magyarul.
A gyanakvóbb olvasó
megcsóválhatja a fejét: vajon Simó nem vetíti
vissza a nyolcvanas évek közepéig kialakult véleményét
Ceausescuról – a harmincas évek végére? Csakhogy
Tóth Imre, a világhírû nyugati „matematika-filozófus”,
aki egykor kommunista volt, és végigült néhány
román és magyar börtönt, mesélte: 1944.
augusztus 23-a után felküldték Bukarestbe. Beszélnie
kellett régi elvbarátjával, a fentebb szerepelt Ady
Lajossal (aki késõbb román álnéven belügyminiszter-helyettes
is volt). Ady egy háromszoba-hallos lakásban lakott a román
fõváros belvárosában (a Caderea Bastiliei,
vagy a Batistei utcában). Mindegyik szobában egy másik
politikus házaspár: Adyék, Ceausescuék, Draghiciék…
Tóth Imre a hallban ült le beszélgetni Adyval. Hazaérkezett
Ceausescu, és azon nyomban legorombította õket: mit
karattyolnak ezen az átkozott, érthetetlen nyelven?
Ceausescut Maurerék azért
segítették trónra, mert az elképzelésük
szerinti nemzeti érdekek szempontjából megbíztak
benne, és mert azt hitték: a bábjuk lesz. Tévedtek:
rendre félreállította és meg is alázta
õket. Szerintem azonban Ceausescu igazi története 1968-ban
kezdõdik: amikor tiltakozott Csehszlovákia lerohanása
ellen, „nyitott” Nyugat felé, ügyes taktikai húzásokkal
megerõsítette belpolitikai hátterét, volt ellenzékieket
is maga mellé állított. Nemcsak De Gaulle-t és
Nixont csapta be ügyesen, bennünket, romániai magyarokat
is. Legalábbis egy részünket. Ezek közé
tartoztam magam is. 1968-ban ült le a romániai magyarok néhány
tucatnyi ismert emberével: 12 órán át mondtuk
a sérelmeinket és igényeinket. Ideges volt, de végül
sok mindenben engedett. Így lett Kriterion Kiadó. A Hét,
magyar (és német) tévémûsor, magyar mûvelõdési
és magyar közoktatási miniszterhelyettes, magyar rektorok
és prorektorok, visszaállt a bukaresti Petõfi Ház
– stb. És akkor kezdték hinni sokan a nagyvilágban
is, hogy Ceausescu valóban demokratikus szocializmust akar. No meg
gyöngíti Moszkva teljhatalmát. (A saját egyeduralma
javára valóban megtette.) Ceausescu 1968-ban lett világpolitikai
jelentõségû személyiség.
Azt hiszem, akik – magyarok – azon
a tizenkét órás ülésen ott voltunk és
mondtuk keményen a magunkét, jól tettük. Olykor
a húrok lazítása is jótétemény.
A lazulás rövid ideig tartott, hatása azonban – a megteremtett
vagy visszaállított intézmények révén
is – hosszabb távú volt. Sosem felejtem el: az ülés
után néhányan beültünk egy presszóba.
Furcsa hangulatban. Szomorúak is voltunk, mert Ceausescu zárszaván
mégiscsak átsütött ingerültsége – de
örültünk, hogy megtettük a magunkét, és
nem eredménytelenül.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: beszelo@c3.mail.hu