1967  

1.

  A Kádár-korszak egyik legjobb éve, mármint a rendszer szempontjából. A forradalom, a megtorlás kollektíve elfelejtve. A szocializmus örökkévalónak látszik, míg a nyugati világ komoly politikai gondokkal küzd. Magyarországon a szocializmus alapjai már lerakva, cél a teljes felépítés; a Szovjetunió már építi a kommunizmust, de hogy ezek a szakaszhatárok mit jelentenek, azt csak az okkult kérdésekkel foglalkozó pártideológusoknak, meg legfeljebb az egyetemek kötelezõ tudszoc (tudományos szocializmus) kurzusai hallgatóinak kell tudniuk. A Nyugat utolérésének és túlszárnyalásának határidõs feladata elfeledve, az utópia szinte csak rituális okokból jelenik meg a hivatalos szövegekben. Hruscsov bukása óta végképp szürke, unalmas bürokraták irányítják a birodalmat.
  Van viszont reális perspektíva, ma úgy mondanánk, jövõkép, e pillanatban éppen a gazdasági reform 1968-as sikeres bevezetése és természetesen az aktuális (harmadik) ötéves terv, illetve az éves terv teljesítése. S van persze privát jövõkép is, állami vagy szövetkezeti lakás, családi ház, kalákában, OTP-kölcsönnel, talán egyszer Trabant vagy Skoda, egy turistaút kis bevásárlással „Csehbe”, netalántán nyaralás a bolgár tengerparton és persze SZOT-üdülõben, a Balatonon.
  Nincsenek látványos feszültségek, perek (ha a nyilas-pert nem számítjuk), letartóztatások, gyarapodik, szépül az ország, a családok, az emberek, meg a „haladó világ közössége” is. Egyáltalán, olyan normális minden, nincsenek teljesíthetetlen követelmények, kiismerhetõk a viszonyok, biztonságos, kiszámítható az élet, a jövõ. 1967 a többség számára egy év a sok hasonló közül. Kisebb-nagyobb hétköznapi örömök, bánatok, a megváltoztathatatlannak tûnõvel való együttélés, esetleg éppen az ezzel való perspektívátlan szembeszegülés éve, illetve mindezeknek valamilyen keveréke – miként a Kádár-korszak nagyobb része. Vannak viszont, akik biztató, új jeleket látnak. Lehet bízni a gazdasági reform változásokat indukáló hatásában, és a szocialista országok megszokott bornírtságainak regisztrálása közben is észlelhetõ, hogy a nyugati társadalmakban mélyreható változás megy végbe, a második világháború óta a legnagyobb az elbizonytalanodás, mutatkoznak a következõ évi nagy politikai megrázkódtatás elõjelei.

2.

  A mezõgazdaság szocialista átszervezése ekkor már letudva, sõt, a megrázkódtatás katasztrófaközeli következményein is túl van az ország. Érzékelhetõ, hogy a magyar vezetés, ha némi késéssel is, nem utolsósorban Fehér Lajos, a mezõgazdasággal foglalkozó miniszterelnök-helyettes, a PB (az MSZMP Központi Bizottság Politikai Bizottsága) tagja hatékony fellépésének nyomán felismerte: a kollektivizálás önmagában inkább kiadásokat jelent, mint megtakarítást. Már megtörtént a fordulat: a fejlesztési források számottevõ hányada árad az agrárgazdaságba, érzékelhetõen lazul a központi utasítások szorítása, a téeszek a vállalatszerû gazdálkodás felé haladnak, stabil a háztáji rendszere, nem pusztán a téeszesítés fájdalmát enyhítõ átmeneti szépségflastrom az idõk szavát nem értõ parasztság kezelésére, mint pár évvel korábban.
  A gazdaság egészét nem feszítik megoldhatatlannak látszó gondok, mint 1964-ben a külkereskedelmi mérleg borulása vagy a hatvanas évek elején az alapvetõ ellátási problémák. „… a termelés, az áruforgalom a tervezettnél jobban növekszik, a termelékenység ütemesen emelkedik, s mindennek következtében a nemzeti jövedelem és a dolgozók reáljövedelme is nagyobb mértékben nõ a tervezettnél” – állapítja meg júniusban a KB (Központi Bizottság). Igaz, az is látszik: „…újratermelõdnek a népgazdaság egyensúlyát zavaró aránytalanságok is, melyek fõként a tõkés fizetési mérleg passzívumában és a beruházási tevékenység hiányosságaiban, feszültségeiben nyilvánulnak meg”. De éppen azért is kell a gazdaságirányítás új rendszere, mert az eddigivel „nem tudtuk” megoldani a „struktúra kívánatos mértékû javítását” (A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1967–1970, Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1974. [a továbbiakban: MSZMP-dokumentumok] 82. o.).
  Még mindig van falusi munkaerõ-tartalék, bár már a politikai nyelv fordulataiba is bekerült, hogy az extenzív források kimerülõben, intenzifikálás szükséges. (A gazdasági reform melletti politikai érvek egyik legfõbbike éppen ez: gazdasági fejlõdésünk „mai” szintjén új megoldásokra van szükség.)
  Az ellátás tûrhetõ. A választék folyamatosan javul, Magyarország kezd a szocialista tábor fogyasztói paradicsomává válni. A hiánycikkek listája nem rövidül ugyan, de ez megszokott állapot, legfeljebb a dohogás tárgyiasulhat, konkrét jelenségekre irányulhat, s nem válik általános elégedetlenséggé. „… mivel lehet megmagyarázni, hogy hosszú-hosszú évek óta ugyanaz szerepel a hiánylistán: a harisnyanadrág, a nejloning, a gyermekcsizma, az autószifon, sõt újabban már a lemezjátszó is?” – írja a Népszabadság (jan. 4.), nem említve persze a hétköznapok fantáziáját meghaladó igényeket, mint mondjuk a karácsony elõtt kapható banánt, a farmernadrágot és ki tudja még mi mindent.
  Lehet már üdülni Jugoszláviában: 11 nap Portorozsban repülõvel elõszezonban 2750, fõszezonban 3200 Ft az IBUSZ-nál. A noszf (nagy októberi szocialista forradalom) 50. évfordulója alkalmából: Moszkva–Tbiliszi–Batumi 13 nap 5235, Moszkva–Szocsi 13 nap 3950 Ft. (Az évi átlagos pénzjövedelem ekkor 13 ezer forint körüli, ami ugyebár éppen hogy több a havi ezernél, a munkásoké kicsit az átlag fölött, a nyugdíjasoké évi 9000, a „szellemieké” 18 ezer körül van).
  Van, aki a külföldi „utazás” más formájával próbálkozik. Schirilla György, a jeges Duna átúszója a noszf 50. évfordulója tiszteletére Moszkváig fut. Négy szerencsétlen fiatal próbálkozásáról pedig, nyilván nem minden elrettentõ szándék nélkül, a Népszabadság számol be (ápr. 7.). A két kiskorú, valamint 20 és 24 éves felnõtt társaik Rákosrendezõn bújnak el vasúti vagonokban, azzal a szándékkal, hogy az NSZK-ba (ekkor Nyugat-Németország, hivatalos nevén, mint ma is: Német Szövetségi Köztársaság) disszidálnak. Az NDK-ig (Német Demokratikus Köztársaság) jutnak el, de ott, mint a Népszabadság írja: rajtavesztettek. A nagykorúakat 1 évre, illetve 9 hónapra, a fiatalkorúakat 8, illetve 5 hónapra ítélik, elõbbieket szigorított büntetés-végrehajtási munkahelyen.
  A MAVAUT (a Volán elõdje) személygépkocsi-kölcsönzõ fõnöksége FIAT 1500-as és Volga kölcsönzését hirdeti, napi 150, illetve 190, heti 950, illetve 1200 Ft-ért, 1,80, illetve 2,10 Ft/km-ért. Látható, az autóbérlés lehetõségét nem a hazai magánfogyasztóknak kínálják. Õk, ha tehetik, saját autóra gyûjtenek. Tízezren állnak sorba, ennyi az elõjegyzettek száma, de úgy, hogy az elõzõ évben egyáltalán nem fogadtak el jelentkezést. A lista 1965. novemberi lezárásakor 30 ezer igénylõt tartanak nyilván, 1966-ban 16 530 kocsit adnak el, pontosabban utalnak ki, így a várakozási idõ több év. Az igény bejelentésekor – ha éppen felvesznek elõjegyzést – az ár felét le kell tenni, 2%-os kamatra (Népszabadság, [a továbbiakban: NSZ] jan. 26.), ami nem rosszabb ugyan a banki kamatnál, csak éppen határozatlan idõre szóló tartós lekötés után jár.
  Már májusban megírják az újságok, hogy ez évben is meglesz a táncdalfesztivál, három elõdöntõvel, augusztus 20-i döntõvel. A szeptember közepi Riporter kerestetik tévé-vetélkedõ döntõje alkalmából csaknem 1 millió (940 ezer) ember háztartása képviseletében villanyok, vasalók, porszívók és mindenféle más elektromos háztartási gépek hirtelen bekapcsolásával szavaz a lakosság, 740 KW-tal növelve ez alkalomból az áramfogyasztást (NSZ, szept. 16.) és átélve a társadalomformálás közvetlen lehetõségét. A közönség véleménye már fontos szerepet kap a júniusi elsõ tévés polbeat-fesztiválon is, de ott még csak telefonos szavazásra nyílik mód. Az állampapírok megbízhatóságát igazolandó, ebben az évben is, ezúttal június 26-án megtartják az ötvenes évek elsõ felében jegyzett békekölcsön húzását (a hosszú, kötött határidõvel, névértéken történõ visszafizetésen túli jutalomsorsolást).
  A BNV (Budapesti Nemzetközi Vásár) elsõ vasárnapján több mint 100 ezer látogató (NSZ, aug. 29.) kíváncsi arra, hogy mi az, amit a magyar ipar tud, még ha többnyire nem is kapható.
  Ebben az évben, amikor a nyár különösen hosszú és forró, a Móricz Zsigmond körtéri hírhedt önkiszolgáló étteremben (ahol ma McDonald’s van), amit a népnyelv Lordok Házának titulál, sikerül rekordot dönteni, októberben már az év negyedik hivatalos ételmérgezését abszolválják (NSZ, okt. 11.). A nyári Mira, Igmándi és Hunyadi János keserûvíz-hiány okait kutatva arra is fény derül, hogy a kutak megfertõzõdtek, így a fertõtlenítés befejezéséig a székrekedéssel bajlódók türelmét kérik az illetékesek (NSZ, aug. 11.).
  Az ilyen alkalmi felelõtlenségbõl származó gondoknál súlyosabbnak mutatkozik, hogy nyilvánosságra kerül a bauxitbeton-probléma, az ugyanis, hogy a harmincas évek második felében, negyvenes évek elején szívesen használt kötõanyag 25-30 év után elporlad. A késõbbi években aztán kitûnik: az ijedség indokolatlan volt, sõt az érintett épületekkel azóta is kevesebb a gond, mint a nagyon is szilárd betonból ekkoriban készülõ házgyári házakkal.
  A „sok a gond, de azért megyünk elõre” közérzetét a valóban nagyszabású beruházások is biztosítják. Ekkor kezdõdik a Baross tér és a Fehér út (Örs vezér tere) közötti metró építése, összekötve a Baross tér teljes átépítésével, alul- és felüljáróval (az elõzõ évben adták át az EMKE aluljárót). Bontják az egykori Duna-parti szállodasor utolsó megmaradt darabját, a Duna Szállót, és elkezdik helyette az elsõ részben külföldi érdekeltségû szálloda, az Intercontinental felépítését. Hozzáfognak a Hegyalja út Erzsébet híd felõli szakaszának négysávossá bõvítéséhez. Tavasszal megnyitják a háború alatt gyakorlatilag lerombolt budai várpalota újjáépített, a Nemzeti Galériának is helyet adó déli szárnyát. Épül a Budapest Körszálló, a Vörösmarty téri, kulturális intézmények elhelyezését biztosító, közkeletû nevén Elizélt palota. A házgyári program kertében a vidéki városok lakótelepei mellett felépül a fõvárosban a kelenföldi és a Kacsóh Pongrác úti lakótelep, valamint a pesterzsébeti városközpont is. A további lakásépítési tervek jegyében pedig felavatják a ferencvárosi dán házgyárat. Készül az Attila út és az Alagút utca sarkán Buda legmagasabb épülete, a 14 emeletes OTP-ház, amely túl az esztétikai kifogásokon, azzal is kiérdemli a figyelmet, hogy elállja a Hûvösvölgy felõl érkezõ „szellõztetõ” légáramok útját. És sok más mellett épül a DIVSZ (Demokratikus Ifjúsági Világszövetség) székháza is (ma a Dunaholding irodái vannak itt). Az M7 autópálya is araszol Székesfehérvár felé, nyáron a Kápolnásnyék elõtti 12 km-es szakaszt avatják.

3.

  1966 „minden elõzõnél jobban zárult”, s ez „egyben azt is jelenti, hogy harmadik ötéves tervünk startja jól sikerült” – írja év eleji ország-köszöntõjében a Népszabadságban (jan. 1.) Németh Károly, a fantáziátlan, szürke pártbürokrata (egyik) ideáltípusa, a párt emelkedõ „csillaga”, a PB frissen megválasztott póttagja, 1965-tõl a Budapesti Pártbizottság elsõ titkára, elõtte, 1960-tól, a téeszesítés kemény éveiben a KB mezõgazdasági osztályának vezetõje (eredeti foglalkozása húsipari segédmunkás). Õ minden erõfeszítés nélkül nyújtja a létezõ szocializmus párthivatalnokaitól elvárt „személyiségjegyeket”: „amit mondok, írok, azt a párt mondja, én tulajdonképpen nem is létezem, bárki képviselhetné a párt nevében azt, amit én, persze azért nem véletlen, hogy éppen engem állítottak erre a nehéz, felelõsségteljes posztra.” Ezzel a „karakterrel” 1970-tõl kiérdemli a PB-tagságot, majd 1975-tõl emellé átveszi Nyers Rezsõtõl a gazdaságpolitikai KB-titkári posztot is, s marad a csúcson 1988-ig, miközben 1987-ben még a népköztársaság (Elnöki Tanács) elnöke is lesz egy rövid idõre. A szocializmus teljes felépítése mindannyiunk programja – folytatódik az év eleji köszöntõ. Nem éppen fenyegetõ él nélkül, de a lehetõségek birtokában õszinte büszkeséggel mondja Németh Károly által a párt: „Aki ez alól ki akarja vonni magát, aki ki akar maradni a gondokból, egészen biztos, hogy nem akar kimaradni a létrehozott anyagi vagy kulturális javak elosztásból. Pedig jog és kötelesség …” stb. Sõt, aki nem fogadja el a párt programját, az tulajdonképpen a népbõl is kirekeszti magát, hiszen „a dolgozó nép egységes abban az akaratban, hogy társadalmunk haladását meggyorsítsa, mielõbb befejezze a nagy mûvet, amelyre feltette sorsát.” Íme a szocialista nemzeti egység, a – majd a nyolcvanas években meghonosodó kifejezéssel – közmegegyezés aktuális tartalma.
  Nem csak 1967, de az egész Kádár-korszak politikai ars poeticája lehetne e nem túl épületes köszöntõ, amikor azt írja: „Nem kergetünk hiú ábrándokat, nem kérünk esztelen erõfeszítéseket sem.” Csak annyit kérünk, igénylünk – tehetõ hozzá a már idézettek alapján –, hogy mindenki fogadja el, amit a párt akar, illetve tulajdonképpen elég az is, ha nem tesz úgy, mintha ki akarna maradni ebbõl az egészbõl. Ezeket a tételeket persze sokszor megfogalmazzák. Kádár például egy, az év közepén mondott beszédében azt fejtegeti: nem kell elõvenni, hogy korábban (igaz, 40 évet említ, ami ekkor ugyebár a húszas éveket jelenti) ki mit mondott, csinált, az számít, hogy egyetért-e a párt programjával, de még ennél is fontosabb, hogy a munkájával igent mond-e. Magyarul, aki rendesen dolgozik, az „kiveszi részét a nép közös feladatából, a szocializmus építésébõl”, és az embereket eszerint kell becsülni. Persze, aki aktívan tesz a rendszer ellen, annak büntetésben kell részesülnie. „Aki viszont beilleszkedik rendszerünkbe, azt megilleti a legnagyobb tisztelet és megbecsülés, azt nem zaklatja senki, hanem munkája, magatartása alapján ítélik meg.” (Kádár János: Hazafiság és internacionalizmus. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1968 [a továbbiakban: Kádár i. m.] 442–443. o.)

4.

  A sportsikereknek komoly szerep jut a század elnyomó rendszereinek elviselésében. 1967-ben van mire büszkének lenni. A France Football ekkor közzétett mérlege szerint az 1966-os év gólkirálya a portugál Eusebióval holtversenyben a magyar Farkas János lett (Vasas), 12 góllal. Az elõzõ évi teljesítmény alapján, amikor a világbajnokságon a 16-os döntõben legyõzik a brazilokat, a magyar labdarúgás az európai 5.–6. helyre kerül, holtversenyben Olaszországgal (az elsõ Anglia, 2.–3. az NSZK és Portugália, 4. a Szovjetunió). Az 1959–66. évi összevont értékelés alapján Magyarország még jobban tartja magát a futballnemzet-önképhez: a második, igaz, éppen a Szovjetunió mögött.
  Ilovszky Rudolf, a labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya, a jugoszlávok elleni áprilisi meccsre a kapuban Tamásra, a Káposzta, Mészöly, Szûcs, Ihász védelemre, a Varga, Albert, Rákosi középpályássorra és a Molnár, Bene, Farkas csatársorra épít, tartalékként Gelei, Göröcs, Mathesz és Mátrai jön szóba. Év közben is ez a keret játssza a barátságos és tétmeccseket, így szeptemberben az Ausztria ellenit, amikor is Bécsben, Bene, Farkas és Varga góljával 3:0-ra simán verik az osztrákokat, majd az Európa-bajnoki selejtezõket, Hollandia ellen 2:0, Dánia ellen (Koppenhágában) 2:1, aminek kapcsán azt írhatják a lapok, hogy a lelkes dán együttes nehezen adta meg magát. Igaz, októberben, ugyancsak selejtezõn az NDK ellen (Lipcsében) 1:0-s vereség, de ez már nem veszélyezteti a 9 pontos csoportelsõséget, ráadásul a németek edzõje Sós Károly, és a testvéri szocialista ország így biztos második 7 ponttal, megelõzve az 5 pontos hollandokat és a 3 pontos dánokat.
  Az õszi kupameccseken is méltón régi nagy híréhez szerepel a magyar foci: a Népstadionban telt ház elõtt (sõt, több ezer embernek nem jut hely), BEK-meccsen a Fradi 4:0-ra lelépi a román Pitestit (1966 után 1967-ben újra a Fradi a bajnok), KEK-meccsen pedig a Vasas 8:0-ra az ír Dundalkot.
  Balczó egyéniben és Mónával, Törökkel csapatban is „hozza” az aranyat a jönköpingi öttusa-vb-rõl, Kozma István és Sillai László a bukaresti birkózó-vb-rõl.

5.

  1967-ben már érdemben kész a gazdasági reform, értve ezen azt, hogy a legfontosabb politikai döntések, formálisan a KB 1966. május végi ülésén, megszülettek. Erre az évre fõként a kialakított kereteken belüli részletek kidolgozása és a közvélemény tájékoztatása marad.
  A magyar vezetés már ekkor kezd furcsa helyzetbe kerülni: a hagyományosan igen óvatos kádári politika, amely nem szereti az éles váltásokat, igyekszik mindenben igazodni a „szocialista országok közösségéhez”, mintha a reformok egyik éllovasa lenne, bár igazán majd 1968 augusztusa után marad egyedül.
  A kádári politika szinte belesodródik a reformba, hisz természetétõl idegen az avantgardizmus. Kezdetben úgy tûnik, hogy pillanatnyi gondokra keresve megoldást, a gazdaságirányítás módosításával, kis késéssel felzárkóznak a „testvéri országokban” már megkezdett munkálatokhoz, igaz egyelõre nem látni világosan, hol mit értenek változáson, s azt sem, mi keveredik ki itthon a dologból.
  Amikor Magyarországon 1964-ben elõkészítik a politikai döntést a gazdasági mechanizmus „megfelelõ módosításáról” (még nincs szó reformról), a szakemberek szinte automatikusan nyúlnak az 1956 elõtti és az 1957-es, politikai tiltással lesöpört elképzelésekhez – anélkül természetesen, hogy néven neveznék azokat. A KB 1964. decemberi határozata, politikai „engedélye” nyomán kidolgozott változtatások, az egyszer már kimunkált elvekre építve, így – minden politikai tabuval együtt is – meglehetõsen messze jutnak az áru- és pénzviszonyok érvényesítésével, a közvetlen tervutasítások nagyobb részének megszüntetésével. Mire azonban 1966-ban a KB elfogadja a most már a gazdasági mechanizmus reformjának nevezett elképzelést, a társországok többségében elhal az érdemi változtatás szándéka.
  Ebben a helyzetben meglehetõsen nehéz a várható újdonságokkal úgy megismertetni a lakosságot, hogy közben ne keletkezzék olyan benyomás, mintha a magyar vezetés a szocializmus valamifajta megújítására készülne. A megnyilatkozásokban részben tudatos munkamegosztás mûködik, részben azonban érzékelhetõk a pártvezetésben nyíltan ki nem mondott véleménykülönbségek is.
  A szélesebb közönséghez eljutó ismeretterjesztõ cikkek fõként a praktikusnak látszó részletekkel foglalkoznak: mit jelent az új mechanizmus a tervezés, egy-egy iparág szempontjából, hogyan alakul egyes területek, például az export, az import szabályozása. Szó esik – korlátozott keretek közt – a reformellenes érvekrõl is, de ezen álláspont képviselõi csak egészen kivételesen szólalnak meg a saját nevükben. Hogy komoly ellenerõ is létezik, az olyankor tûnik ki, amikor a legnagyobb vihart kiváltó témáról, a nyereségrészesedés tervezett differenciálásáról esik szó: a vezetõk, középvezetõk, illetve munkások közötti arányt 80:50:15 százalékban kívánják megállapítani, egyebek közt azért, mert „a szocialista elosztás elve nem fér össze a kispolgári egyenlõsdivel” (NSZ, okt. 11.). A párt és a kormány gazdaságpolitikai reszortfelelõsei minden megszólalásukban a változások újdonságait, a fordulat fontosságát képviselik, míg az agitprop (agitáció és propaganda), az ideológia illetékesei s maga Kádár is inkább a folyamatosságot, az újítások eszköz jellegét hangsúlyozzák. A nyelvi különbségek is világosak: akik bíznak az érdemi változásokban, általában reformról, gazdasági reformról, mechanizmusreformról beszélnek, akik inkább technikai módosulásokat szeretnének, azok a gazdaságirányítás új rendszere, az új mechanizmus, legfeljebb a gazdaságirányítás reformja kifejezéseket használják.
  A politikai keret persze kötelezõ. A fiókba zárt 1957-es, illetve azt megelõzõ reformterveket, az elõzményeket nem lehet emlegetni. A reformmal megcélzott, áru- és pénzviszonyokat figyelembe vevõ gazdasági modellt nem a direkt tervutasításos rendszer alternatívájának kell tekinteni, hanem a változás, a fejlõdés adott szintjén alkalmazott, a gazdaság jobb mûködését elõsegítõ módszerként. (Kádár ezt 1966. december elején, pártkongresszusi záróbeszédében úgy fogalmazta meg, hogy az eddigi mechanizmus „ma már betöltötte történelmi szerepét” [Kádár i. m. 327. o.] .) Hangsúlyozni szükséges, hogy nem a szocializmus megújításáról van szó, vagyis nincsenek új célok, a reform nem a gazdaságpolitika változását jelenti, hanem éppen a párt által már kitûzött feladatok megvalósítását szolgálja.
  Ugyanakkor tudományos körökben már szó lehet arról, hogy a szocializmusnak alternatív gazdasági modelljei léteznek. Egyebek közt megjelenhet a lengyel Wlodzimier Brus könyve, amely, túl azon, hogy megkülönbözteti a szocialista gazdaság centralizált és decentralizált, piaci mechanizmust alkalmazó modelljeit, amit magyar kollégái is megtesznek, foglalkozik a húszas évek szovjet elképzeléseivel is, ami addig tabu volt (Wlodzimier Brus: A szocialista gazdaság mûködésének általános problémái. Budapest, 1967, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó). Kádár azzal is érzékelteti a reform csak viszonylagos fontosságát, hogy a nyilvánosság elõtt meglehetõsen keveset foglakozik vele. Noha választások vannak, áprilisban összeül az új Országgyûlés, új kormány alakul, 1967-ben érdemben elõször csak a májusi szakszervezeti kongresszuson beszél a változásokról, gazdaságvezetési reformnak titulálva azt, tartalmáról nem mond semmit, pusztán azt hangoztatja, hogy nem jár együtt a szocialista vívmányok területén visszalépéssel (Kádár i. m. 399–400. o.). A júniusi KISZ-kongresszuson is csak néhány szót szán az ügynek, mondván: „tudományosan kidolgozták, politikailag ellenõrizték és korrigálták, most a kormány rendelkezéseiben és jogszabályaiban konkretizálja” (uo. 430. o.). Júliusban, a Ganz-MÁVAG-ban mondott beszédében is a gazdasági vezetés reformjaként említi a várható változást, és meglehetõsen zavaros mondatokat mond az árakról: a fogyasztói árszínvonal egészében ne emelkedjék, a félig-meddig luxuscikkek ára szabad lesz, „és végül el kell érnünk, hogy amennyibe kerül a termék, annyi legyen az ára is” (i. m. 449. o.).
  Amikor a KB novemberben „a soron levõ gazdasági feladatokról” tárgyal, Kádár is felszólal, s beszédét lényegében a reformnak szenteli. „Azt hiszem, körülraktuk ezt a reformot mindazokkal a biztosítékokkal, amelyekre kötelezve vagyunk és amelyek lehetségesek, addig a határig, hogy mégis reform legyen” – mondja elégedetten (Kádár i. m. 502. o.).
  Lukács György év végi interjújában (NSZ, dec. 24.), amelyrõl még esik szó, a tapasztaltak alapján kifogásolja is: „az új és régi mechanizmus ellentétességét nem hangsúlyozzuk eléggé”, tartózkodás tapasztalható, hogy „a nagy fordulat fordulat jellegét kimondjuk”. Az interjút készítõ Pándi Pál és Rényi Péter a hivatalos állásponttal reagál: „az új gazdasági mechanizmus nem fordulat, hanem folytatás és kiszélesítés, igaz lényegbe vágó kiszélesítés”. Mire Lukács a hegeli paradoxont említi: „Ha valamit meg akarunk változtatni, akkor valóban meg kell változtatni.”

6.

  A legfelsõ vezetésben a Kádár-korszak elsõ tíz évében meglehetõsen szerény a mobilitás. Az 1957 és 1967 közötti évtizedben a 18 miniszteri (miniszterelnök-helyettesi) poszton 26 személy kap szerepet, a 11–23 tagú Politikai Bizottságban – nem számítva az átfedéseket – további 16. A 4-5 tagú KB-titkárságban 15-en váltják egymást. E több mint 35 pozícióban az emberek ide-oda csoportosítása révén összesen alig több mint ötvenen jutnak szerephez tíz év alatt. Némi túlzással elmondható: az 1956 novemberében hatalomra kerültek többsége tíz évvel öregebben õrzi helyét. Néhányan azért kiestek: Dögei Imrét (az 1956. novemberi Kádár–Apró–Dögei-kormány tagját), aki Fehér Lajossal szemben szovjetebb típusú kolhozosítást akart, 1960-ban szektásság miatt kizárják a pártból, 1964-ben meghal; Kiss Károlyt, aki a kádári vezetésbõl leginkább kompromittálódott a Rákosi-korszakban, csendesen, különösebb nyilvános indoklás nélkül „felejtik ki” a KB-titkárságból, a PB-bõl 1961–62-ben; Marosán György sorsa a legismertebb, róla a Beszélõ évek-sorozatban is esett szó; Kossa Istvánt, aki miniszterként szintén tagja az ’56-os kezdõ csapatnak, csendben nyugdíjazzák 1963 végén (59 évesen), 1965-ben meghal; és nem aktív már Münnich Ferenc sem, akirõl az év egyik halottjaként még esik szó. Lassú fiatalítás is zajlik, egy-egy KISZ-káder elõreléptetésével, „megyei emberek felhozatalával”.
  Majd csak 1970-tõl mûködik az a szisztéma, hogy ötévente, a felszabadulás kerek évfordulóit pártkongresszussal és országgyûlési-tanácsi „választással” is köszöntheti az ország. Ekkor még az 1966. késõ õszi IX. pártkongresszust 1967. március végén követi a „választás”, így a vezetõ posztokon az ilyenkor szokásos személycserék kicsit elhúzódnak.
  A IX. kongresszuson Nyers Rezsõ, a KB gazdaságpolitikai titkára, addigi póttag kerül be új emberként a PB-be (Münnich helyére), ahol Apró Antal, Biszku Béla, Fehér Lajos, Fock Jenõ, Kállai Gyula, Gáspár Sándor, Nemes Dezsõ és persze Kádár János már „régi motorosok”, de a korábbi KISZ-fõnök, Komócsin Zoltán és az addigi ideológiai titkár, Szirmai István is már a második ciklusát tölti. Komócsin, Biszku és most már Nyers egyúttal KB-titkárok is. Ekkor kerül új KB-titkárként pozícióba, Szirmai István helyére, a szürke hivatalnok Cseterki Lajos és a korlátoltságáról, hatalmaskodó allûrjeirõl és ortodoxiájáról tanúbizonyságot tevõ Pullai Árpád. A KB-titkárok és a PB-tagok hatalmi státusa egymáshoz viszonyítva nincs igazán formalizálva. A PB-tagság a hierarchiában egyértelmûen feljebb van, de egy-egy terület gazdája hivatalosan az illetékes KB-titkár, akinek erre apparátus is áll rendelkezésére. Ugyanakkor a PB-tagok többsége más magas posztot is betölt, s ennek révén tényleges befolyása nagyobb is lehet a KB-titkárokénál. Kállai két éve miniszterelnök, Apró, Fehér és Fock ekkor miniszterelnök-helyettes, Gáspár szakszervezeti fõnök. Nemes Dezsõnek már csak a Pártfõiskola vezetése jut „mellékállásként”, Szirmainak pedig még ennyi sem, õ a KB Agitprop Bizottság elnöke csupán.
  A noszf 50. évfordulójának méltó megünneplése mellett az év kiemelt politikai feladata a „választások” lebonyolítása. A nagy újítás, hogy az addigi tiszta listás országgyûlési képviselõ-választási rendszert az egyéni jelöltekre épülõ váltja fel. A hagyományoknak megfelelõen gondos szociológiai mérlegelés végeredménye a leendõ képviselõk listája. Eredeti foglalkozását tekintve 129 munkás vág neki a kampánynak, 55 földmunkás, 29 földmûves, 39 pedagógus, 17 mérnök, 14 mezõgazdász, 11 technikus, 15 orvos, 6 egyházi személy. A pillanatnyi foglalkozás már kevéssé mutatja a dolgozó nép jelenlétét: 20 munkás, 47 tsz-dolgozó, 63 üzemi vezetõ, 53 pártmunkás, 33 tömegszervezeti funkcionárius, 8 minisztertanácsi, illetve elnöki tanácsi tisztségviselõ.
  „Együtt a 22 szabad esztendõ új seregének képviselõi” – írja az iménti adatokat közzétevõ Népszabadság (febr. 24.). „Nem merem ezt a névsort dicsérni, mert történetesen az én nevem is szerepel benne – mondja derültséget keltve, joviálisan Kádár János a Sportcsarnokban tartott úgynevezett választási nagygyûlésen –, de azért ország-világ elõtt demonstrálni tudjuk, hogy a dolgozó nép hivatott és kipróbált fiait fogják az országgyûlésbe az egyéni kerületekben megválasztani.” És aztán következik a szokásos összehasonlítás az úgynevezett polgári demokráciákkal: ott „többpártrendszer van, a hatalom szerveiben mégis kiváltságosak, a monopoltõke, a milliárdosok képviselõi ülnek, és nem a dolgozók képviselõi” (Kádár i. m. 352. o.).
  Az új rendszer részeként 9 helyen kettõs jelölést is engedélyeznek, ekkor még nem a technikus technikussal, színész színésszel versenyez alapon, mint késõbb, hanem óvatosságból névtelen statiszták futnak a nyilvánvaló favoritokkal szemben. Ennek megfelelõen mindenhol az elsõ helyen jelölt gyõz.
  A szavazási összesítés szerint a 7 215 408 jogosultból mindössze 84 257-en maradnak távol (1,2%), érvénytelenül szavaz (aki elmegy, hogy ne küldjék ki lakására a választási bizottság tagjait, a névsorban ne jelöljék távolmaradását, de nem dobja be szavazócéduláját, illetve kettõs jelölésnél nem választ) 25 402 (0,4%), aktívan a HNF (Hazafias Népfront) jelöltjei ellen szavaz (vagyis áthúzza a szavazólapot, csúnya szavakkal „üzen” rajta, hisz nincs más jelölt) 19 113 fõ (0,3%). Miután a távolmaradóknak nyilvánvalóan csak egy része bojkottál, a nemzeti egységbõl a jelek szerint igen kevesen akarnak kimaradni.
  A Népszabadság – a kor szokásaihoz képest is némileg eltúlozva a pátoszt – a választások tanulságait úgy összegzi, hogy „1848 óta … nem kapott a magyarság a nemzeti erõk összefogására, az ország viszonyainak átalakítására olyan programot, mint amilyet a Népfront fémjelez”; „a választás valóban lerakott egy új téglasort politikai demokráciánk építményéhez” – írja Rózsa László. De bármilyen siker is a választás, nem lenne helyes túlértékelni az ilyesmit: „nincs az a választási látványosság, amely pótolni tudná a szocializmus alkotó terveit” – mondja leleményesen. És így persze indokolt, hogy a jövõben se kanyarodjunk vissza „az egymást megbénító politikai erõk meddõ harcához”. A szocialista demokrácia fejlõdhet még, de például a többes jelölés túlhajtására nincs szükség (NSZ, márc. 25.).
  Az új Országgyûlés április közepi alakuló ülése elõtt lezajlik a szokásos rituálé: Kádár a PB elé terjeszti szervezeti és személyi javaslatait, a PB ezt jóváhagyja és a KB elé terjeszti, az jóváhagyja és a HNF Országos Tanácsa elé terjeszti, ez utóbbi is jóváhagyja, és elhatározza, hogy a KB-vel együtt az Országgyûlésnek és az Elnöki Tanácsnak megteszi a szükséges javaslatokat.
  A KB a decemberben kinevezett titkárt, Cseterkit felmenti, és „fontos állami munkakörbe” ajánlja; az Elnöki Tanács titkárának nevezik ki. Orbán Lászlót, a KB tudományos és kulturális osztályának vezetõjét felmentik, szintén „fontos állami munkakörbe” javasolják, majd Aczél György helyére mûvelõdési miniszterhelyettessé nevezik ki. Aczél Cseterki helyén KB-titkár lesz, de csak két évvel késõbb, Szirmai halála után válik egyértelmûen a kultúrpolitika gazdájává, s a következõ, 1970-es kongresszuson lesz a PB tagja. Párdi Imre, a KB addigi gazdaságpolitikai osztályvezetõje, az Országos Tervhivatal miniszteri rangú elnöke lesz, helyére Bálint József kerül.
  Az Országgyûlés alakuló ülésén a KB és a HNF javaslatára nyugdíjazzák a már protokolláris feladatai ellátására is alkalmatlan, alkoholista Dobi Istvánt, a népköztársaság (Elnöki Tanács) elnökét, s helyére Losonczi Pál addigi földmûvelési minisztert állítják, akinek helyére Dimény Imre kerül. (Kádár konzervatív ember: az államelnöknek paraszti származásúnak kell lennie, bizonyos posztokon, mondjuk a Belkereskedelmi Minisztérium élén volt szocdemnek kell állnia, akkor is, ha ezt, illetve a játszó személyek közötti ilyen különbségeket már senki nem tartja számon.)
  Leváltják az alig két éve miniszterelnök Kállait is, aki megmarad a HNF elnökének, és vigaszként megkapja az országgyûlési elnökséget is, de ezzel együtt is kikerül a politika legelsõ vonalából. A kormányfõ Fock Jenõ lesz, aki mindig gazdasági vezetõ posztokat töltött be, utoljára miniszterelnök-helyettes. További két – ma úgy mondanánk menedzser típusú – gazdasággal foglalkozó miniszterelnök-helyettest neveznek ki, Ajtai Miklóst és Tímár Mátyást, mindketten a negyvenes évek óta töltenek be különféle gazdasági vezetõ posztokat. Tímár a pénzügyminiszteri székbõl érkezik – helyére Vályi Péter kerül –, Ajtai a Tervhivatal élérõl. Fock, Ajtai, Tímár, Vályi, Párdi részt vettek a gazdasági reform kidolgozásában, és fontolva haladóként ugyan, de a változtatások hívei maradnak 1968 után is.
  Ekkor is, miként korábban és a következõ két évtizedben is, keringenek pletykák, találgatások, „holtbiztos” információk a várható személyi változásokról, és folyik a mérlegelés, jó lesz-e „nekünk”, vagyis keményedésre, változatlanságra, esetleg további óvatos enyhülésre kell-e számítani. Ezúttal az elõzõ évek trendje folytatódik: az ortodoxiára hajlamos személyek pozíciója gyengül. A hangulatot a Népszabadság „közéleti” karikaturistája, Mészáros István (akinek humora mindig szinkronban van a lehetõségekkel) illusztrálja. Közéleti totó címû rajzán az egyik figura panaszosan mondja: „Csak három találatom van” (NSZ, ápr. 5.).

7.

  1967 halottai… Nem a névtelenek sokasága, hanem akikbõl hír lett, kiemelkedõ vagy csak jellegzetes, esetleg csak pozíciójuk révén említendõ figurák. Vannak, akik egy generáció számára fontosak, de legendájuk tovább él, mint életük tartott, mások maradandót alkottak, irodalomban, képzõmûvészetben, politikusként formálták az évszázadot.
  Január közepén vasúti balesetben, az általa megszemélyesített figurákhoz illõ módon, 40 évesen meghal Zbigniew Cybulski, a magyar közönség számára Andrzej Wajda filmjeinek fõhõse, a szocialista útra kényszerített Kelet-Közép-Európa kallódó, a szocializmus nagy céljai iránt nem lelkesedõ ifjúságának megszemélyesítõje. Március elején meghal Kodály Zoltán, akit – miután zenepedagógiai módszere világhírûvé tette, s politikai konfliktusba nem keveredik – a rendszer kultikus figuraként kezel, s ennek megfelelõen ad neki végtisztességet. Március 29-én kis hír tudatja: elhunyt Sinkó Ervin, jugoszláviai magyar író. A nekrológ az Optimisták címû, 1918–19-rõl, illetve a néhány héttel korábban Magyarországon is forgalmazott 14 nap címû, a Sallai–Fürst-perrõl szóló tényregényeket említi, s nem szól érdemben magáról a halottról. Természetesen nem esik szó az itthon csak 1988-ban megjelentethetett Egy regény regénye címû, 1935–1937-es moszkvai naplójegyzetekrõl (elõször szerbhorvátul, akkor még volt ilyen nyelv, majd 1961-ben magyarul, Újvidéken adják ki), amelynek néhány példánya kering Magyarországon is, s többen e könyvbõl kapnak elõször igazán hiteles képet – Szolzsenyicin Gulágja elõtt – a sztálini Szovjetunióról.
  Április elején hivatalos, nagy gyászjelentés tudatja a napilapok elsõ oldalán: meghalt Rogyion J. Malinovszkij marsall, a második világháború kiemelkedõ katonai vezetõje, a Magyarországot a német megszállás alól felszabadító 2. orosz hadsereg fõparancsnoka.
  Április 19-én meghal Konrad Adenauer, akit a háború utáni elsõ nyugatnémet kancellárként a hivatalos Magyarország csak az amerikai imperializmus bábjaként, az újfasizmus, a német újrafelfegyverzés, a revansizmus támogatójaként emlegetett. Az 1963 óta visszavonultan élõ Adenauer halálával a Népszabadságban kiérdemli „Az imperializmusnak is vannak markáns politikus egyéniségei” elismerést.
  Május 25-én jelenik meg a hír: 77 éves korában elhunyt Lakatos Géza.
  A nyilas hatalomátvétel elõtti utolsó miniszterelnök hivatásos katonából, hadseregparancsnokból lett szûk két hónapra kormányfõ. Az ötvenes években kitelepítik. Halála alkalmából tudhatja meg az újságolvasó, hogy két évvel korábban kiengedték gyermekeihez Ausztráliába.
  Június elején meghal Ferenczy Béni szobrász, néhány nappal késõbb eltemetik az elõzõ évben New Yorkban elhunyt, hazaszállított Lesznai Annát, aki 1945 után elõször 1965-ben járt itthon.
  Augusztus 5-én viharral, hirtelen légnyomásváltozással véget ér a 42 napig tartó kánikula. A szokatlan hõség, majd a hirtelen lehûlés jócskán szedi áldozatait.
  Július 22-én meghal Kassák Lajos, akit a rendszer – mondjuk így – nem kedvel. Egy héttel késõbbi temetésén a hivatalos Magyarország nevében Garai Gábor, az Írószövetség elnöke, a KB tagja búcsúztatja, a valódi elismerést azonban a Latinovits Zoltán által felolvasott Déry Tibor-megemlékezés, Bálint Endre és Nemes Nagy Ágnes szavai, illetve a sírnál Weöres Sándor Kassák címû versének elhangzása jelenti.
  Július 26-án Füst Milán hal meg, augusztus 7-én Áprily Lajos. A huszadik századi magyar irodalom, illetve kultúra három jelentõs, nagyon eltérõ karakterû alakja távozik két héten belül; a rendszer, ha másként és másként is, de mindhármukat inkább tûri, mint szereti, sõt, Kassák Egy ember élete címû önéletírásának kimondottan tiltott részei is léteznek.
  Valószínûleg az idõjárási front áldozatai közé tartozik egy bizonyos Orbán Viktor autófényezõ is, aki 49 évig volt tagja az építõk szakszervezetének, a „munkásmozgalom régi harcosaként” érdemli ki, hogy a Népszabadság nekrológot tegyen közzé róla (NSZ, aug. 8.).
  Augusztus 31-én meghal Ilja Ehrenburg szovjet író, aki a századelõn a modern mûvészetek keletkezésének szemtanúja Párizsban; ezen idõszak érdekes beszámolója az Emberek, évek, életem címû memoárja (magyarul 1962 és 1966 között jelenik meg), még a hruscsovi „liberalizmus” terméke; Olvadás címû regénye, amely a Sztálin halálát követõ évekrõl szól, elsõsorban a korszak metaforájaként széles körben használt címe révén ismert. Szeptember 10-én csak rövid hírt kap, hogy elhunyt Clement Attlee. A háború alatti brit „nagykoalícióban” miniszter, miniszterelnök-helyettes, majd hat éven át (1945–51) miniszterelnök. Kormányzása éveihez fûzõdik a háború utáni Európa berendezése, az igen erõteljes államosításra épülõ angol újjáépítés, az akkori baloldali Munkáspárt programja jegyében (aminek része volt Anglia gazdasági lecsúszásában), India, Pakisztán, Burma függetlenségének megadása, Izrael állam elismerése (elõtte helyi háborúk). Mégis, leginkább csak úgy ismeri a világ, mint az 1945-ös választás Churchill-lel szembeni gyõztesét.
  Szeptember közepén meghal Petõ András, a Mozgássérültek Nevelõképzõ és Nevelõintézetének igazgatója, akinek a neve akkor még csak szûk szakmai körökben ismert.
  Október 11-én nyugati hírügynökségek meg nem erõsített információjaként jelenik meg Che Guevara meggyilkolásának híre. A Népszabadság a második oldalon, meglehetõsen eldugott helyen közli, hogy ha igaz a hír, Bolíviában megölték a volt kubai gazdasági minisztert. Guevara ekkor 39 éves, két éve hagyta ott Kubát. Mivel két hónappal korábban, augusztus 17-én kezdõdik Bolíviában Régis Debray-nek a pere, aki barátjáról, illetve annak gerillatevékenységérõl kívánt riportot készíteni, feltételezhetõ, hogy a hatóságok „rajta vannak” a forradalmárokon, a halálhír tehát hiteles lehet. A magyar hivatalosság, az öltönyös, nyakkendõs, konszolidált bürokraták által mûvelt „hétköznapok forradalmisága” nem rokonszenvez az élõ forradalmi romantikával, már csak azért sem, mert nem nehéz észrevenni, hogy a nyugati baloldal egy része és különösen az ifjúság számára izgalmasabb és vonzóbb, mint a létezõ szocializmus szürkesége. A hatóságoknak a marxizmus megújításáért fellépõk mellett számolnia kell a baloldali romanticizmussal is mint figyelmet érdemlõ ellenzéki szervezõerõvel. A hétköznapok forradalmisága a szocialista rendszer építése, küzdelem a gazdasági eredmények javításáért, és nem a forradalom exportja Dél-Amerika dzsungeleibe vagy vörös gárdisták randalírozása Mao elnök Vörös Könyvecskéje falvédõ-szentenciáinak jegyében – kb. így hangzik a hivatalos megközelítés. Guevara felszabadító romantikájával nyíltan nem konfrontálódik az agitprop, de propagálni sem kívánja, szívesen dugná el a nyilvánosság elõl (nem is engedélyezi majd Guevara érdektelen naplójának hazai kiadását).
  Guevara, szemben a Nyugattal, Magyarországon csak keveseket érdekel, leginkább a viharkabát- és szakállviseletben hat, az is inkább közvetett úton, a nyugati ifjúsági divaton keresztül érkezik. Talán meglepõ módon, hatást gyakorol viszont a népi gondolat néhány képviselõjére, így Csoóri Sándorra és Király Istvánra egyaránt. A világfalu–világváros küzdelmének aspektusából érinti meg õket a romantikus forradalmiság, bár Csoórit a morális pátosz is magával ragadja. Az urbanizált, a fogyasztás mammonjának hódoló Nyugattal szemben nem mutat igazi alternatívát a falut szintén bekerítõ, a fogyasztás felé orientálódó, a közösségi eszményeket hanyagoló szocializmus sem. E szemszögbõl a világfalu megjelenítõjeként, a világvárost bekerítõ, fogyasztásellenes, természetes közösségek képviselõjeként, a harmadik út lehetõségeként látszik megjelenni. Persze ez a Guevera-reputáció késõbbi fejleménye. Ekkor, 1967 októberében, még egy ideig halála sem bizonyos. Az október 11-ei elsõ hírek után még 13-án, 14-én is így írnak a lapok, még mindig belsõ oldalakon számolnak be arról, hogy a kubaiak sem tudják biztos forrásból, holott ujjlenyomatos azonosításra is sor került. Csak 15-én, Fiedel Castro bejelentése nyomán közlik bizonyosságként az ekkor már gyilkosságnak nevezett tényt. A Népszabadság az amerikai imperializmus és a bolíviai diktatúra elleni harc hõsi halottjaként említi, s rövid életrajzot is közöl. A valójában október 7-én elhunyt Guevarát 20-án búcsúztatják Havannában, a beszámolók szerint félmillió ember jelenlétében. Egy héttel késõbb azt jelentik: a bolíviaiak átadták holttestét az amerikaiaknak.
  November közepén meghal Horváth Zoltán szociáldemokrata publicista, az 1945 utáni koalíció éveiben, majd rövid ideig 1956-ban a Népszava fõszerkesztõje. 1949-ben bebörtönzik, 1956-ban szabadul, november után semmiféle politikai tevékenységben nem vesz részt, történeti munkákat publikál. Ekkor, 1967-ben a Népszabadság érdemi nekrológban emlékezik meg róla, temetésén Pethõ Tibor, a pártonkívüli újságíró, frissen megválasztott országgyûlési képviselõ, késõbb a Magyar Nemzet pártot kiszolgáló fõszerkesztõje, valamint a történész kolléga, Spira György búcsúzik tõle.
  November végén 81 éves korában meghal Münnich Ferenc. 1956. november 4. után, Marosán mellett a legismertebb társa Kádárnak, az itthoni kommunista vezetõk között talán az egyetlen lehetséges alternatívája. Az új garnitúrában messze a legidõsebb, 1918-as alapító párttag, Nemes Dezsõ mellett õ a másik 1945 után moszkvai emigrációból hazatért vezetõ. Neve egyebek közt ezért is merül fel 1956. november elején a szovjet vezetésben az ellenkormány potenciális vezetõjeként. 1958 és ’61 között miniszterelnök, majd – amikor Kádár lesz újra egy személyben a párt és a kormány feje – államminiszter, 1965-ig. Kora és betegsége is indokolja, hogy a Kállai-kormányba már nem kerül be, s 1966-ban – mint ahogy arról már szó esett – a PB-bõl is kimarad. Az év legterjedelmesebb nekrológját, legmagasabb rangú temetését õ érdemli ki.

8.

  A nyugati világot 1967-ben mélységesen megosztja az Egyesült Államoknak a vietnami háborúban immár két éve vállalt szerepe. Nem kétséges, hogy a dél-vietnami rezsim valóban korrupt, mint ahogy a hazai lapok szívesen jellemzik, igaz, az sem, hogy az északiak a maguk rendszerét kívánják meghonosítani délen is, amiben persze ottani támogatottságuk igen erõs. Januárban már közel 400 ezer amerikai katona van Dél-Vietnamban, s messze nem kell kommunistának lenni, hogy az amerikai szerepvállalást valaki elítélje, hogy az ügyet ne a két világrendszer küzdelmeként, hanem a „kis Vietnam” és az onnan távol lévõ amerikai szuperhatalom egyenlõtlen harcaként lássa. A bombázásokat visszatérõen elítéli De Gaulle Franciaországa, és az észak-európai országok és a kis NATO- tagországok kormányai is. Az amerikai közvélemény a polgárháború óta nem volt ilyen megosztott, s Nyugat-Európában is minden korábbin túltesz az Amerika-ellenesség. Mindez a kommunista rezsimek kezére játszik.
  A vietnami háború mellett az Egyesült Államok tekintélyét tovább rombolja, hogy már harmadik éve minden nyáron gettólázadások robbannak ki. A faji és szociális feszültségek ebben az évben Detroitban vezetnek olyan méretû megmozduláshoz, amit már csak a Nemzeti Gárda bevetésével lehet megfékezni. Úgy látszik, hogy az – akkori kifejezéssel – négerek integrálásának esélyei minimálisak, a – mai kifejezéssel – afroamerikaiak szegregálódását hirdetõ Fekete Párducok jutnak domináns szerephez. A Népszabadság Robert Kennedy New York-i szenátort, a meggyilkolt elnök öccsét idézi: a négerlázadás száz év óta az Egyesült Államok legnagyobb válsága (aug. 15.).
  Németországban 1966 vége, a gazdasági csoda atyjának nevezett Ludwig Erhard lemondása óta a Georg Kiesinger–Willy Brandt vezette CDU/CSU – SPD (kereszténypárti–szociáldemokrata) nagykoalíció van hatalmon. Brandt külügyminiszter és alkancellár már meghirdette az új keleti politikát, de a Walter Ulbricht vezette NDK, illetve természetesen a Szovjetunió ezt csupán politikai manõvernek tekinti. Egyebek közt a Német Szocialista Egységpárt (a „német MSZMP”) áprilisban tartott kongresszusa is így foglal állást (NSZ, ápr. 19.): „Kiesinger kormányának több hónapos tevékenysége és annak úgynevezett »új keleti politikája« eddig a szavakban hozott újat, a lényeget illetõen folytatja elõdeinek zsákutcába vezetõ, veszélyes és ismételten kudarcot szenvedett politikáját.” Az NSZK politikája az amerikai imperialistákra, a revansista, militarista, monopolista erõkre támaszkodva európai hegemóniára tör; akkor lesz az új keleti politika hiteles, ha a nyugatnémet politika elismeri az NDK-t, a lengyel–NDK határt, lemond a németek egyedüli képviseletének igényérõl – fejti ki Kádár a sokszor megismételt magyar álláspontot az európai kommunista és munkáspártok Karlovy Varyban tartott áprilisi értekezletén (Kádár i. m. 386–387. o.).
  A gaulle-ista francia vezetés a maga külön útján megy. De Gaulle júliusban Kanadában jár, s Québecben – egy nagyhatalom uralkodójának önbizalmával – a szabad, értsd a francia Québecet élteti. Az út botrányba fullad, a québeci önállósodási szándék felerõsödik, De Gaulle-t hívei otthon lelkesen ünneplik.
  A szocialista tábor vezetõinek a nyugati világ gondjai, a korábbiakhoz képest kiélezõdött belsõ feszültségei miatti örömét csökkenti a „haladó erõk” erõteljes megosztottsága. Az igazi bajnak Kína látszik, hisz a szovjet blokk országainak érdemi problémáiból szinte még semmi nem észrevehetõ. Még A. Novotny a csehszlovák pártfõnök és államfõ, A. Dubcek még csak szlovák elsõ titkár, külföldön a nevét sem ismerik. Lengyelországban W. Gomulka a fõnök, már régen nem különbözik semmiben a Varsói Szerzõdéshez tartozó többi ország elsõ embereitõl. N. Ceausescu, aki májusban pártdelegáció élén Budapesten jár, viszonozva Kádár elõzõ évi látogatását, még alig lóg ki a sorból. Az NDK-ban W. Ulbricht áll az élen, akinek korábbi kijelentéseit a két német állam különleges viszonyáról, az újraegyesítés szándékáról meg arról, hogy nem lesz fal, még sokan számon tartják.
  Az ekkor zajló kínai kulturális forradalom, annak szovjetellenessége szinte naponta szerepel a hírekben. A szovjet blokk még mindig nem emésztette meg Kína különutasságát, holott a szakítás jó fél évtizedes. Ha a világ országai három nagy csoportra oszthatók – úgymint a szocialista világrendszer, a harmadik világ és az imperializmus országai, mint azt Kádár sokszor elmondja (v.ö. Kádár i. m. 420. o.) –, akkor Kína hova sorolható? Létezik-e szovjetellenes szocializmus? Természetesen nem, ez egyértelmû. De akkor Kína nem szocialista? Nehéz kérdés. Egyelõre mindent elfedõ formulaként: a kulturális forradalom kispolgári kalandorság (NSZ, márc. 23.). A régi renegát, a J. B. Tito vezette Jugoszlávia a progresszív el nem kötelezettek egyik vezetõjeként a gyakorlatban inkább számít szövetségesnek, különösen Kínához képest (Tito februárban pártelnökként jár Magyarországon, Kádár elõzõ év májusában tett baráti látogatását viszonozza). A sok eltérés ellenére az uralmi forma is közel áll a Varsói Szerzõdés országaiban meghonosítotthoz; sõt a szocialista országok nagyobb részében ebben az idõben nincsenek is olyan politikai perek és olyan súlyos ítéletek, mint Jugoszláviában. Az év elején, négy év és nyolc hónap börtön után amnesztiával szabadul Milovan Gyilasz, a rendszer egyik kritikusa, akit nézetei miatt börtönöztek be, nem is utoljára. Rémálmában sem látja ugyan senki a 30 évvel késõbbi szétesést, polgárháborút, de azért az újságolvasó felfigyel, amikor politikai szintre emelik a szerbhorvát nyelvi vitát. Ezúttal a horvát értelmiség egy része, az írószövetség vonja kétségbe az egységes szerbhorvát nyelv létét. A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége egy idõ után egyebek közt a horvát írószövetség elnökének pártból való kizárásával zárja le a vitát.
  A haladó erõk offenzíváját sok más történés is nehezíti. Nigéria, a legnagyobb lélekszámú afrikai ország júniusban függetlenné válik, de rögtön elkezdõdik a Biafra függetlenségéért törzsi alapon folytatott rendkívül véres polgárháború. Itt nincsenek a szocialista tábor szemszögébõl „jók és roszszak”, osztályigazságok, legfeljebb az imperialista ármánykodást lehet emlegetni.
  Szeptember elején a magyar újságok is hírül adják (NSZ, szept. 3.): a moszkvai Vörös téren robbanás történt. A litvániai Vilniusból érkezett Nyikolaj Kriszenkov saját készítésû bombáját robbantotta fel, õ is áldozatul esett, de – pontosan persze meg nem nevezett számú – sebesülés is történt. Mindenki tudja: csak azért kerül a hírekbe az esemény, mert eltitkolhatatlan. Nem lehet kétséges, hogy a merénylõ erõsen agyér-elmeszesedéses, mint a TASSZ jelenti, különben miért emelne kezet a szovjethatalomra.

9.

  A nyugati világ megosztottságáról és belsõ problémáiról alkotott képet tovább árnyalja, hogy áprilisban a NATO-tag Görögországban dél-amerikai típusú katonai puccsot hajtanak végre, annak minden kellékével, pártok betiltásával, emberek eltûnésével, az államfõ (király) elzavarásával, kemény diktatúra bevezetésével. Budapesten néhány nappal a görögországi hatalomátvétel után, formálisan a KISZ égisze alatt, részben azonban a következõ évben maoista összeesküvõként vád alá helyezettek szervezésében tiltakozó tüntetésre kerül sor a görög követség elõtt. A Népszabadság felháborodott, de fegyelmezett fiatalokról ír, s beszámol arról, hogy Madarász Aladár, a Közgazdasági Egyetem másodéves hallgatója fejezte ki a tiltakozók reményeit (NSZ, ápr. 29.), valójában azonban másról van szó.
  A nyugati egyetemisták tüntetéseirõl (Berkeley, Nyugat-Berlin) szóló hírek eljutnak az érdeklõdõkhöz, s látszik, hogy a kommunista pártok nem tudnak mit kezdeni ezekkel a marxizáló társadalomelméletekre építõ, a baloldaliság új formáit felmutató jelenségekkel. A fennálló viszonyokkal a többség itt sem azonosul, maradéktalanul pedig bizonyosan nem, s a budapesti egyetemi ifjúság egy része számára – az eltérõ rendszer ellenére – a párhuzamosságok is kézenfekvõk. Egy szûk csoportocska, a majdani „maoista összeesküvõk” az elbürokratizálódott, saját mitológiájával szemben naponta hazugságon kapható rezsimet a kínai kulturális forradalom eszméinek jegyében szemléli. Másoktól ez idegen ugyan, de a szocialista nemzeti egység elutasítása, a hazugságok miatti felháborodás, a párt és KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) bürokratáinak megvetése már nem. A fennálló rezsim léte evidencia, legitimitásának kérdése fel sem merül, vele szemben, igazán képviselhetõ alternatíva hiányában, nemigen jutna eszébe senkinek tüntetést szervezni. (Mint ahogy lehet nem szeretni, sõt szidni az idõjárást, de tüntetni ellene…) Viszont a görög puccs elutasítása egyértelmû „program”. (A nyugati diákok is többnyire valami jól körülhatárolható ügyben, s nem totális társadalomkép jegyében demonstrálnak tömegesen. Nyugat-Berlinben az iráni sah látogatása elleni tiltakozás, és nem a „létezõ NSZK” a legnagyobb tüntetésszervezõ erõ, máshol a vietnami háború, de látszik ez a következõ évi nagy francia diáklázadás kezdetén is, Nanterre-ben.)
  A görög követség elõtti április 28-i tiltakozás május 1-jén, suttogva terjesztett információk alapján, részben a hivatalos felvonulóktól elszakadó csoportokból szervezõdve megismétlõdik. Mint ahogy már az elõzõ alkalommal is, a „maoista összeesküvõk” saját szûk körükön túlmenõ szervezése mellett a spontán felháborodás is szerepet játszik, hisz Magyarországon sok a negyvenes évek végén ide menekült görög kommunista emigráns. A szûk utcában a rendõrök annak rendje s módja szerint terelgetik a viszonylagos tömeget, s ha indokoltnak látják, oda-odacsapnak. Nincsenek „belpolitikai” jelszavak, formálisan minden a távoli katonai puccsra reagál. A többség számára azonban az esemény nem is annyira a görög juntáról, hanem sokkal inkább a spontán megnyilatkozás lehetõségérõl szól. A „fasiszták” kiáltások címzettjei sem annyira a görög ezredesek, inkább a tüntetõkkel szemben fellépõ rendõrök.
  A demonstráció feloszlik, lokális marad, az úgynevezett maoista összeesküvésen kívül nincs folytatása.

10.

  Egy 1967 körül felnõtté váló fiatalember, ha nyitott szemmel jár, szinte naponta beleütközik: nem úgy van, mint azt szeretnék elhitetni, hivatalosan, újságokban, rádióban, iskolában, esetleg a szülõi házban. Mégis, hacsak nem az anyatejjel szívta magába valaki a rendszer elutasítását, nagy, átélt leleplezõdés kell ahhoz, hogy a részhazugságok egységes egésszé álljanak össze. Nem alakul ki ebbõl feltétlenül a fennálló rendszerrel szembeállítható koherens alternatíva, de a létezõ szocializmus elutasítása igen. A hatvanas évek második felében felnõtté váló generáció egy része számára Csehszlovákia 1968-as lerohanása ilyen fordulópont, de vannak olyanok, akiknek az 1967-es arab–izraeli háború jelenti ugyanezt. Nem a zsidó állammal való feltétlen szolidaritás, hanem a magyar s persze a szovjet rendszer arcátlan hazudozásának átláthatósága miatt. Profánul fogalmazva: az, hogy totálisan hülyének nézik az embert, vagy ami legalább olyan kellemetlen, nem törõdnek azzal, hogy mi hihetõ és mi nem, ritkán mutatkozik meg olyan põrén, mint a második arab–izraeli háború idején.
  A hírek megszokott része, hogy idõnként lokális fegyveres konfliktus robban ki Izrael és valamelyik arab szomszédja között. 1967. január 7-én például 3 órás izraeli–szíriai tûzharcról szólnak a lapok elsõ oldalas hírei, majd pár nappal késõbb (jan. 12.) részletesen számolnak be a szíriai vádakról, mintegy saját álláspontként is közölve: „Izrael változatlanul az imperialista körök engedelmes eszköze az arab keleten.” Szír értesülések szerint egyébként Izrael újabb agresszióra készül.
  Az ilyen beszámolók természetesen a harmadik világ haladónak mondott országaival való szolidaritás, illetve az amerikai befolyás alatt álló Izrael kettõssége jegyében születnek. A Szovjetunió részben katonai, részben gazdasági jelenléte a térségben, elsõsorban Egyiptomban, büszkén vállalt önzetlen segítség. A „haladó” arab államok Izrael létét tekintik provokációnak „az arab keleten”, de ez nincs összhangban azzal, hogy a szocialista tábor annak idején, születésekor a zsidó államot, részben az angol gyarmati rendszerrel szembeni fellépésként, elismerte. Az ellentmondás azonban „feloldható”: amikor az arab népek igazságos harcáról, a megszállt területek felszabadításáról vagy arról esik szó, hogy Izrael minden lépése mögött az amerikai imperialista körök jóváhagyása áll, burkoltan a zsidó állam létjogosultsága kérdõjelezõdik meg.
  Április 7-én ismét kétórás, nehézfegyverek bevetésével lezajlott izraeli–szír incidensrõl szólnak a hírek. A másnapi lapok beszámolóiból úgy tûnik, mintha ezúttal a szírek lõttek volna elõször a Golán-fennsíkról, s az izraeliek ezt viszonozták. A szír jelentést mintegy tényként ismertetõ írásokból azt tudja meg az olvasó, hogy az arab ország hadserege öt izraeli Mirage-t lelõtt, hetven izraelit megölt, míg négy MIG-et és öt embert veszített. Izrael – foglal állást az április 9-ei Népszabadság – egy határincidensbõl, egy traktor provokálta határsértésbõl tudatosan csinált politikai jellegû agressziót. Hogy valójában mi is történt, azt a pusztán hazai hírekbõl tájékozódó csak az információk hiányos logikai láncának fantáziára építõ kitöltésével sejtheti, ezúttal és a következõ hónapokban is. Közel három héttel késõbb, anélkül, hogy közben bármi érdemleges történésrõl szó esne, közlik a híradások, hogy a Szovjetunió figyelmeztetést juttatott el Izraelhez, annak moszkvai nagykövetén keresztül a Szíria elleni fegyveres támadás miatt, mondván: ne folytasson kockázatos politikát szomszédaival (NSZ, ápr. 27.). Ugyanakkor az iraki külügyminiszter magyarországi látogatásáról kiadott közös közleményben az arab nép és nemzet törvényes jogainak visszaadásáért folytatott harcról, Izrael arab országokkal szembeni agresszív cselekedeteirõl esik szó.
  Május közepén az EAK (Egyesült Arab Köztársaság, Szíria és Egyiptom uniója, valójában azonban inkább Egyiptom szinonimája ekkor) kéri az ENSZ-csapatok visszavonását a Gázai-övezetnél és a Sínai-félszigeten lévõ, Izraeltõl elválasztó demarkációs vonalról, mondván nincs utasításuk és erejük a konfliktusba beavatkozni. A Népszabadság az egyiptomi Al Ahramra hivatkozva ismerteti, hogy az EAK vezetõi a csapatmozdulatok és a hadsereg tûzkészültségének elrendelése – amirõl más összefüggésben nem tesznek említést – elõtt mérlegelték az izraeli csapatösszevonásokról szóló jelentéseket, s kitûnik, Szíria is riadókészültséget rendelt el (NSZ, máj. 18.). Csak másnap tudósítanak hírként arról, hogy az EAK elrettentõ katonai összevonással válaszolt az izraeli csapatmozgásokra, ugyanakkor közlik, hogy az ENSZ fõtitkára, U Thant hozzájárult az ENSZ-csapatok visszavonásához (másnap az egyiptomi hadsereg elfoglalja állásaikat). Izraelt Washington bujtogatja – írja a Népszabadság.
  A most már mindennapos közel-keleti hírek között jelenik meg (NSZ, máj. 23.) Ataszi, szír államfõ nyilatkozata: „nemcsak a szükséges intézkedéseket tesszük meg az agreszszióval szemben, hanem Izrael elsõ megmozdulására megindítjuk a felszabadító háborút.” Ugyanott – egy Közel-Kelet-szakértõ újságírótól – kommentár magyarázza el az addigi történéseket: Izrael provokált és fenyegetõzött, az ENSZ-csapatok az EAK területén tulajdonképpen Izraelt védték, logikus lépés volt az ütközõzóna megszüntetése, ezzel ugyanis Egyiptom elérte, hogy Izrael megossza az addig Szíriával szemben összevont csapatait. Így enyhülhet a feszültség, persze attól függõen, mi Amerika érdeke.
  A másnapi hírek nem látszanak igazolni sem a kommentár bizakodását, sem helyzetértékelését az amerikaiak kulcsszerepét illetõen: az EAK lezárja Izrael vörös-tengeri kikötõjét. A szovjet kormány nyilatkozatban foglal állást: a feszültség Izrael Szíria elleni április 7-ei támadásával kezdõdött, ami csak a gyarmati elnyomásra törekvõ imperialista körök ösztönzésével volt lehetséges; Izrael rosszul számított, mert szembe találta magát az arab szolidaritással; a Szovjetunió régóta segíti az arab népek igazságos harcát; „Senki számára ne legyen kétséges, hogy aki agressziót robbant ki a Közel-Kelet térségében, az nem csak az arab országok egyesült erejével találja szembe magát, hanem a Szovjetunió és az összes békeszeretõ állam határozott ellenintézkedéseivel is” (NSZ, máj. 24.). Mint a háború után kitûnt, az ilyen, és az arab vezetõk moszkvai útjain hallott hasonló, üresnek tûnõ szófordulatok az egyiptomi és szíriai vezetõk számára egyértelmû biztatást jelentettek az Izraellel szembeni fenyegetõ fellépésre.
  Május 25-én az újságok arról számolnak be, hogy egyiptomi katonák aknákat helyeztek el az Akabai-öböl bejáratánál, és egyúttal bejelentették, hogy a nemzetközi vízi úton mindenkit ellenõriznek, az izraeliekre pedig tüzelnek. A Népszabadság politikai kommentárt tesz közzé, gyakorlatilag a szovjet kormánynyilatkozat tételeinek ismétlésével, kiegészítve olyasmivel, hogy „rokonszenvünk, cselekvõ szolidaritásunk azoké, akik szembeszegülnek az imperializmus agresszív terveivel”.
  Május végén, miután az elõzõ napokban az egyiptomi hadügyminiszter, majd a szír elnök is Moszkvában tárgyal, a Csehszlovák Külügyminisztérium és az Olasz Kommunista Párt is felzárkózik a szovjet kormánynyilatkozathoz. Losonczi Pál válaszol Nasszer egyiptomi elnök üzenetére: az EAK-ot Magyarország baráti államnak tekinti, s az arab országok elleni agresszió aggodalommal tölti el hazánkat (NSZ, máj. 31.).
  A június 5-én kirobbanó háború elsõ itthoni hírei súlyos harcokról beszélnek, azt jelentik, hogy Izrael váratlanul szárazföldi és légi hadmûveleteket kezdett az EAK ellen, átlépte a sínai-félszigeti határt, bombázta Egyiptom repülõtereit. „Estére azonban a védelmi harcok során ezek [mármint az izraeli erõk] egy részét visszaszorították a határon túlra. Harcok folytak a szíriai határon és Jeruzsálem kettészakított városában is.” Egy nappal késõbb az olvasható a lapokban, hogy az egyiptomiak három izraeli támadást visszavertek, a támadó 30 tank nagyobb részét kilõtték, ellentámadásukra az agresszor visszavonult, az arab országok légvédelme nagy veszteséget okozott, s az arab gépek bombázták is Izraelt. A Szovjetunió újabb kormánynyilatkozatban bélyegzi meg Izrael agresszióját (NSZ, jún. 6.).
  A június 7-ei újságok még közlik az arab országok gyõzelmi jelentéseit, miszerint egyiptomi páncélosok vannak már a Negev-sivatagban, további izraeli repülõket lõttek le, nyolc pilótát elfogtak, Szíria a 120 km-es határ mentén támad, iraki katonák is behatoltak Izraelbe. Ugyanakkor írnak arról is, hogy Izrael mindenhonnan gyõzelmet jelent, egyebek közt Gáza város elfoglalását. Ismertetik, hogy Pullai Árpád az elõzõ nap a Vasas Szakszervezet kongresszusán Magyarország nevében elítélte az izraeli agressziót. Ettõl kezdve a hadijelentésekkel szemben a politikai állásfoglalások kerülnek a vezetõ helyre.
  Június 8-án újabb erélyes szovjet figyelmeztetésrõl számolnak be, a Népszabadság szerkesztõségi vezércikkben követeli az agresszió megállítását, vállal közösséget a szabadságukért küzdõ népekkel, az imperializmus elleni, szocializmusért, társadalmi haladásért folytatott harcukban.
  Ugyanekkor, mintegy mellékesen kiderül, hogy Egyiptom a sínai front „második vonalában” vív keserves harcot, ami – izraeli állítások szerint – azt jelenti, hogy a Szuezi-csatorna nyugati partjára vonult vissza. A Biztonsági Tanács tûzszüneti felhívását Egyiptom feltételesen elfogadja, majd Jordánia is, a szíriai fronton tovább folyik a harc. A szovjet ENSZ-delegátus kijelenti: Izraelnek, amelynek fellépése a hitleri Németország agressziójához hasonló, nem lehetnek tûzszüneti feltételei. Sem eddig, sem ekkor vagy a következõ napokban nem ismertetik a magyar hírközlõ eszközök, amit a külföldi rádióadásokra szoktatott érdeklõdõ persze tud: Izrael elfoglalta a Gázai-övezetet, a Golán-fennsíkot, Kelet-Jeruzsálemet, Ciszjordániát; a szovjet fegyverekkel felfegyverzett, szovjet kiképzésû, szovjet tanácsadókkal ellátott egyiptomi hadsereg totálisan csõdöt mondott, sõt, az izraeliek hatalmas mennyiségû szovjet fegyvert zsákmányoltak, ideértve a sértetlen páncélosokat is. A Szovjetunió katonai tekintélyét a második világháború óta nem érte ilyen presztízsveszteség; a harmadik világ – a kommunistákat egyébként kevéssé kedvelõ, saját hazájuk kommunista pártjait többnyire betiltó, szorongató – politikusainak bizalma megrendül a szovjet segítség, fegyverszállítások hatékonyságában.
  Június 10-én a Szovjetunió és Csehszlovákia megszakítja diplomáciai kapcsolatait Izraellel, a magyar kormány nyilatkozatban figyelmeztet: ha Izrael nem tesz eleget a tûzszüneti felhívásnak, megteszi a szükséges intézkedéseket, elsõ lépésként megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat. Mindez már a szocialista országok egyeztetett álláspontja jegyében történik; Kádár és Fock ekkor érkezik haza Moszkvából, ahova a Varsói Szerzõdés többi országának vezetõivel rendelték õket. Másnap Magyarország, egy idõben Bulgáriával és Lengyelországgal, beváltja fenyegetését. Mint kitûnik, Románia magára nézve nem fogadja el a diplomáciai kapcsolatok megszakítására vonatkozó moszkvai döntést.
  Június 14-én, a háború kirobbanása óta elõször szólal meg a politikai vezetés érdemben a „helyzetrõl” (Pullai említett megnyilatkozását a szakszervezeti kongresszus „kényszeríti” ki). Este Komócsin Zoltán, a külügyekben illetékes KB-titkár tévében és rádióban közvetített beszélgetést folytat. A már ismert, a szovjet kormánynyilatkozatokban közzétett tételek felmondásán túl, az 1947/48-as kommunista hatalomátvétel óta elõször esik szó hivatalosnak tekinthetõ politikai megnyilatkozásban arról, hogy egyáltalán vannak zsidók Magyarországon, illetve innen elszármazottak Izraelben. Most is elhatárolódunk az antiszemitizmustól – mondja Komócsin –, de a közel-keleti kérdést filoszemita módon sem lehet megközelíteni. Nem faji, vallási ügyrõl van szó, hanem arról, hogy ki áll az imperialista törekvésekkel szemben. Csak osztályalapokról kiindulva szabad a kérdést tekinteni, s ebbõl a szempontból a legfontosabb, hogy erõsödjék minden haladó erõ szolidaritása és egysége (NSZ, jún. 15.).
  Az ellenség (az imperialisták) ellensége barátunk, ennyi az „osztályalapja” a közel-keleti álláspontnak. Hiszen azt, hogy az izraeli munkapárti kormány, illetve az arab uralkodók, nemzeti érzelmû katonatiszt-államfõk osztályalapon hogyan csoportosíthatók, nem nehéz átlátni.
  Ezt a formulát erõsíti meg a KB június 24-i határozata, a faji, vallási tételek kihagyásával (MSZMP-dokumentumok 89–90. o.), s ismétli a többi politikai vezetõ közt Kádár is, amikor július 1-jén elõször szólal meg a válság kezdete óta a KISZ VII. kongresszusán. A pártapparátusban a korábbiaknál nyíltabban megjelenõ antiszemita hangokra is reagálva magyarázza, hogy a világban szétszórtan élõ, magukat zsidónak valló emberek a zsidó nép hazájaként tekintenek Izraelre; a rokoni, érzelmi kapcsolatok zavarhatják a tisztánlátást; mi az imperialisták és nem a zsidó nép, Izrael állam ellen vagyunk (NSZ, júl. 2). Nem ezen az ügyefogyott szövegen, amely bekerül Kádár beszéd- és cikkgyûjteményének aktuális kötetébe is (Kádár i. m. 424–427. o.), hanem a politikai szándékon múlik, hogy Magyarországon nem kezdõdik olyan antiszemita kampány, mint a következõ évben Lengyelországban. Kádár beszéde ugyanis – inkább akaratlanul – gyakorlatilag azt mondja: a zsidó származásúakat identitásuk elfogulttá teszi a közel-keleti kérdésben, ami a pártapparátusban, a nómenklatúrában, az újságírók között vezethetne megbélyegzéshez. Holott semmi jele annak, hogy az „én kommunista vagyok, nem vagyok vallásos, származásom nem érdekes” tipikus asszimiláns-párttag álláspontban változás lenne. Ami pedig az Izrael államhoz fûzõdõ kapcsolatokat illeti: nem igazán meggyõzõ a szöveg a diplomáciai kapcsolatok megszakítása után, miközben a Vietnammal háborúskodó Egyesült Államokkal szemben – érthetõ módon – fel sem merül hasonló lépés. 11.
  A hit, hogy emberi akarattal, nagy erõfeszítéssel a szocialista országok belátható idõn belül utolérhetik, sõt túlszárnyalhatják a legfejlettebb nyugati országokat, jelentõs részben az elsõ szputnyik, majd az elsõ ûrhajós fellövésének diadalára, a Szovjetunió ûrsikereire épül. A Szovjetunió tekintélyét talán semmi más nem biztosítja olyan mértékben, mint az ûrversenyben kivívott pozíció. Ezért hat politikai kudarcként az áprilisi, elsõ nyilvánosan bevallott szovjet ûrbaleset. Leszállás közben életét veszítette a Szojuz–1 ûrpilótája, Vlagyimir Komarov – szól a TASSZ közleménye. Látszólag részletesen számolnak be arról, hogy „vasárnap hajnalban, moszkvai idõ szerint 3 óra 35 perckor nagy kapacitású hordozórakétával” indították az ûrhajót, s a több mint 24 órás repülés során az ûrhajós teljes egészében teljesítette feladatát. Az ûrpilóta – mint kitûnt – leszállás közben veszítette életét. A baleset, illetve prezentálása igazolni látszik a sustorgásokban sokat emlegetett tényt: „az amcsik mindig elõre bejelentik, mikor lõnek fel valamit, az oroszok csak akkor hozzák nyilvánosságra, amikor visszajött”. Az Egyesült Államok pozíciója egyértelmû, aligha vitatható gazdasági, tudományos szerepe a világban. Az ûrrivalizálásban való lemaradás, a kudarcok legfeljebb kikezdhetik tekintélyét, a Szovjetuniónál viszont döntõ kérdésrõl, a szocialista rendszer fölényének alapvetõ bizonyítékáról van szó.
  Hogy hogyan látja az agitprop a balesetet, az utólag, októberben mutatkozik meg világosan. 127 napos út után szovjet ûrállomás száll le a Vénuszra, eljuttatva a szovjet címert és zászlót a bolygóra, másfél órán át „közvetít” – jelentik büszkén a híradásokban október 18-án. A Népszabadság, ellenpontozandó a sikert, elsõ oldalon ismerteti: az amerikai Vénusz rakéta, a Mariner 5. ugyanekkor 4000 km-re haladt el a bolygótól (okt. 20.). És, hogy ne maradhasson kétség: Elsõk, megint elsõk! címmel szerkesztõségi vezércikk jelenik meg. De mikor írtak arról, hogy oda az elsõség? Aztán két év múlva, 1969 júliusában Armstrong a Holdra lép…

12.

  1967-nek is megvannak a maga sajátosan magyar és sajátosan szocialista vitái. Mögöttük olykor egymástól rendkívül távoli, egy nyílt társadalomban pártállásban megmutatkozó nézetkülönbségek csapnak össze, míg itt a keretet a szocializmus melletti elkötelezettség adja.
  Az év vitája, mármint a hozzászólók számát, valamint a század magyar szellemi vonulatait tekintve minden bizonnyal az úgynevezett „Kicsi ország” vita. Faragó Vilmos, az Élet és Irodalom fõszerkesztõ-helyettese lapja január 7-ei számában jelenteti meg e címmel írását. „Névtelen írásbeli válaszokat kérve, kifaggattam öt gimnáziumi osztály tanulóit – írja.
  – Hazafiságukat, magyarságtudatukat firtattam; válaszaiktól merõ aggodalom vagyok.” A nyugtalanító eredmény okát keresve rájön: „egész téves eszmerendszer dolgozik itt, valami nyugtalanító zavar, amit – azt hiszem – erejevesztett pacifistává szelídült nacionalizmusnak lehetne nevezni”.
  A dolgozat nyomán kiújul vagy folytatódik a nemzeti tudat, szocialista tudat helyzetérõl, viszonyáról, illetve az egészséges hazafiságról és a szocializmussal összeegyeztethetetlen nacionalizmusról s e kettõ viszonyáról szóló vita. A megszólalók köre az ilyen disputákban már megszokott, legfeljebb a hangvétel módosult az idõk során, mondjuk az MSZMP 1959-ben közreadott, A burzsoá nacionalizmusról és a szocialista hazafiságról szóló tézisei (A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956–1962. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1973. 358–380. o.) óta eltelt években.
  Darvas József, egykori népi író, parasztpárti politikus, Rákosi minisztere, ekkor, 1959-tõl az Írószövetség elnöke, a HNF alelnöke, országgyûlési képviselõ, a Népszabadságban (jan. 29.) szól hozzá a kibontakozó vitához. Nem áll egyedül, amikor kifejti: „reális nemzeti önismeret” kialakítására igenis szükség van. Faragó nacionalizmusellenes harca téves, a kérdésben értelmezése nem marxista, deheroizáló szándéka elfogadhatatlan. „Az egész szellemisége idegen tõlem, ellenvetésre késztet; az író módszerével, kérdésfeltevésével és fõleg következtetésével nem értek egyet. Az, hogy az írás megjelent? Istenem, annyi minden megjelenik, és mégsem dõl össze a világ” – írja.
  A mások mellett megszólaló Mód Aladár (NSZ, márc. 12.), ekkor az ELTE Bölcsészkar Tudományos Szocializmus Tanszék vezetõje, Darvasnak ad igazat, mondván, hogy a nemzeti érzés és a nacionalizmus két különbözõ dolog, s az elõbbi igen helyénvaló. Feladatok persze vannak, ilyen a szocialista hazafiság tartalmának tisztázása, s erre a Faragó írásában említett problémák is felhívják a figyelmet.
  „A vita érzelmi megrögzõdöttségektõl terhes, s a nacionalizmusnak idõnként akaratlanul engedményeket tevõ álláspont és egy racionális, a marxizmus szelleméhez következetesen ragaszkodó, a történelmi tényeket tiszteletben tartó álláspont összeütközése – írja az addigi megszólalásokat értékelve Faragó (Élet és Irodalom, szeptember 23.). – Természetesen mindkét álláspont képviselõi a marxizmusra hivatkoznak, mint a hitvitázók a Bibliára, holott azoknak némelyike, akiket én »érzelmi marxistáknak« neveznék, még a radikális demokrata elvekig sem jutott el a nacionalizmus megítélésében.”
  Ami harminc év távlatából, a kor frazeológiájának lehántása után marad e vitából, nem sok. Egyik oldalon: baj van az ifjúsággal, érzéketlen az általános emberi értékek iránt latens nacionalista hatások okán; a másik oldalon: az általános értékek nem helyettesítik az egészséges nemzeti tudatot. Egymás mellett beszélés nemzet és haladás konfliktusáról – évszázados hagyomány. Aztán az év végén a Népszabadságban (dec. 30.) megjelenik Illyés Gyula Hajszálgyökerek címû írása, s a vita folytatódik, megint más kapcsán, de ugyanarról.
  Bár a gazdasági reformról érdemi, nyilvános vita nem indul, várható következményei éles polémiát váltanak ki. Veres Péter, szintén egykori népi író, parasztpárti politikus, az 1947–48-as kommunista hatalomátvétel idõszakában miniszter, a Népszabadságban (okt. 15.) jelenteti meg Néhány szó a kollektivista gondolkodásról címû írását. „… az idõsebb, de valóban hívõ szocialisták között fel-felmerülnek olyan aggodalmak, hogy vajon ebben az új mechanizmusban nem tenyésztõdik-e ki valamifajta új élõsdiség, valamifajta parazitizmus, amellyel aztán újrakezdhetjük a harcot a szocializmus tartalmáért, a valódi kollektivizmusért” – fogalmazza meg kérdését, hogy aztán válaszoljon is: nem alaptalan az aggodalom, mert nem teszünk meg mindent a kollektivista közgondolkodásért.
  A változás, a modernizálás mint az idealizált közösségi szellem, esetleg maga a közösség kimúlásának az oka, bizony van olyan radikális tézis, mint mondjuk a hazai maoisták nézetei. A tartalmi érintkezés minden különbség ellenére nyilvánvaló: a szocializmus gyakorlata kényszerrel létrehozott csoportokon és jelszavakon kívül nemigen mutat fel valódi kollektivizmust, szemükben mégis az üzletibb szellemmel, az anyagi érdekeltséggel megjelenõ parazitáktól való félelem, az individualizmus a fõ veszély, ami a magyar világot fenyegeti. Egy héttel késõbb Bognár József, az 1945 utáni koalíció idején kisgazda politikus, késõbb szintén Rákosi minisztere száll vitába Veres Péterrel, Csupa remény és bizakodás címmel (NSZ, okt. 22.). A reform érdemi munkálatainak egyik résztvevõjeként kiáll a változások mellett. Az új gazdasági mechanizmus azzal, hogy anyagi értelemben is kedvezõbb lehetõségeket teremt, „a kollektivista közgondolkodás” esélyeit javítja, hiszen az egyént nem szembenállásra ösztönzi.
  Néhány további hozzászólás után Rényi Péter oszt igazságot (NSZ, nov. 12.): az aggályok indokoltak, de a bizakodás helyes, persze a túlzott bizalmatlanság és a pusztán ökonómiai optimizmus már nem jó. Azért az elmarasztaló szavakat mégis inkább Bognár kapja, mondván, hogy az objektív lehetõségeket tartja szem elõtt, s nem beszél arról, hogy mit tegyünk a szubjektív oldal, az emberek gondolatvilágának befolyásolására. Bognár – írja Rényi – a tudat szerepét igyekszik leértékelni, mert úgy látja: az egyéni magatartás és a közösségi célok konfliktusában a világnézeti nevelés nem játszik szerepet. „Mi azt valljuk – így Rényi –, hogy az elmélet mihelyt a tömegekbe hatol, anyagi erõvé válik”, vagyis a kollektivista eszményeket nem fenyegeti az individualizmus veszélye, ha a világnézeti nevelés jó.
  Ez a kultúrpolitika polémiákban szokásos hangvétele: „szabad” vita, majd az „illetékes” ítélethirdetése. Ebben a szerepben különösen Tóth Dezsõ (Vörösmartyval foglalkozó irodalomtörténész, a KB tudományos, kulturális osztályának helyettes vezetõje) vitézkedik. Egyebek mellett igazságot oszt az Alföld közel egy éve folyó ízlésvitájában (NSZ, okt. 1.), ahol kifejti: a közvélemény ízlése a kultúrában nem olyan egyértelmûen orientáló, mint a politikai, világnézeti kérdésekben. Közegellenállás hiányában rossz ízléssel is meg lehet élni. Egy a Valóság címû folyóiratban Weöres Sándorról szóló „megértõ” kritika ürügyén írja (A kritika felelõsségérõl. NSZ, ápr. 16.): hol lesz az a szocialista társadalom, amely asszimilálja a weöresi költészetet, ha nem vállaljuk, de megkerüljük „a kemény ideológiai küzdelem korának törvényeit és kötelességeit”? Ha nyitva hagyjuk ezt a kérdést, mint kitárt ajtón áramlik be „a polgári ideológia általában s nyomakszik be egy helytelen irodalmi értékrend propagálása különösen”. A dogmatizmus hibáinak kijavítása nem járhat együtt a polgári szemléletnek tett engedményekkel, s ezt tudni kell Weöres, Kassák, Csontváry kapcsán.

13.

  Az úgynevezett fogyasztói társadalom erõteljes nyugati baloldali kritikája a szocialista országokban élõk problémái szempontjából szinte irreveláns. De hozzájárul ahhoz, hogy az ilyen kérdések iránt egyáltalán érdeklõdõk egy része számára a „létezõ kapitalizmus” alternatívája fel se merüljön. Ugyanakkor a dialmat-törtmat (dialektikus és történelmi materializmus) szocializmusbéli ideológiai kizárólagossága idején – megint persze csak egy szûk közönség számára – Marx életmûvének a „létezõ szocializmus” ideológiájától történõ elválasztásával éppen a nyugati társadalomkritika mutat biztató jeleket, távlatot.
  E – nevezzük így – hangulatot érzékelteti az 1967 karácsonyán a Népszabadságban, az ekkor 82 éves Lukács Györgygyel megjelent, elhíresült interjú. Már magában az a tény is eseményszámba megy, hogy Lukács politikai véleményének kifejtésére a forradalom óta elõször kap teret a hazai sajtóban. (Mi sem természetesebb, mint hogy a beszélgetés kényes feladatát a kultúrpolitika két talán legszínvonalasabb – ahogy egykoron nevezték – ítéletvégrehajtója, Pándi Pál és Rényi Péter kapja.)
  Az interjú hírhedtté vált mondata, miszerint „a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus” csak részben szól az 1967-es világról, kiindulásában – ami talán még rosszabb – a sztálini évekrõl, mondván, hogy Lukács ezzel a meggyõzõdéssel élte végig azt az idõszakot, mert „akkor is a szocializmus építése folyt”. Ezért a mondatért s ezért a magyarázatért felülemelkedhet a párt 1956 és az azt követõ évtized sok lukácsi vétségén, hisz a Kádár-korszak ambivalens viszonya a tagadott, de a folytonosság jegyében ugyanakkor vállalt Rákosi-korszakhoz, ugyanerre a szemléletre épül.
  Az új gazdasági mechanizmus folytatása az SZKP (a Szovjetunió Kommunista Pártja) XX. kongresszusának – mondja Lukács –, értve ezen azt, hogy bár sok mindenben megtörtént a szakítás a sztálini korszakkal, de messze nem mindenben, és közel sem a szükséges radikalitással. Az „új mechanizmus fontos kísérlet arra, hogy a szocialista termelést a torzulásoktól megszabadított formában valósítsuk meg. Olyan lépés ez, amely a marxizmus reneszánszát teszi lehetõvé és szükségessé” – nyilatkozza.
  A marxizmus reneszánszát persze a hivatalos politika nem szereti. Megújulást nem lát indokoltnak, elfogadhatatlannak tartja, hogy valami hiteleshez, eredetihez kellene viszszanyúlni, mint azt Lukács is, tanítványai, s az õ tanítványaik vagy a jugoszláviai Praxis folyóirat körül csoportosult filozófusok, egyes lengyelek és némely nyugatiak képviselik.
  A hivatalosságnak akkor már elfogadhatóbb a marxizmus úgynevezett terjedelmi megújítása, ahogy a reneszánsz hívei nevezik, az elõzõ évtizedekben tiltott egzisztencializmus, strukturalizmus integrálása a dialmat-törtmatként mûvelt valamibe.
  Lukács úgy látja: „A legutóbbi idõszakban több tekintetben számunkra rendkívül kedvezõ helyzet keletkezett.” A háború utáni nyugati ideológiák ugyanis kivétel nélkül krízisbe jutottak, „a vietnami háború és a négerek integrálásának óriási nehézségei tárják fel” az amerikai álom csõdjét. Ezzel szemben a marxizmus iránti érdeklõdés pozitív megközelítése mind jobban terjed Nyugaton, a marxizmus „elõtérbe nyomul”, ami „számunkra nagy kilátásokat nyújt… Mi most olyan ponton vagyunk, hogy rajtunk áll, hogy gyorsan növekedjék hatásunk a Nyugatra” – fejti ki.
  Nem érdemes az interjúban kifejtetteket összevetni a késõbbi fejleményekkel, rámutatni a pillanatnyi szituáció és a nagyobb trendek téves értékelésére. A lukácsi kijelentések itt az ekkoriban nem csak rá jellemzõ – mondjuk így – politikai optimizmus miatt érdemelnek figyelmet.
  A többes szám elsõ személy használata – minden, a szinte csak bennfentesek számára észlelhetõ különvéleménnyel együtt is – a párttal, a kommunista mozgalommal való azonosság vállalását fejezi ki. Ez persze nem igazán meglepõ, hisz Lukács konzekvens álláspontja, hogy ott, ahol él, benne akar lenni a kommunista pártban, mert a maga eszközeivel képviselni kívánja a torzulásoktól megtisztított marxizmust, a szocialista eszmét, s ezt teszi, ha úgy alakul, a párton kívül is.
  A párt már túl van a hatvanas évek elsõ felének álláspontján, amely Lukácsban a mindig is gyanús, 1956-ban besározódott embert látja, aki becsapja a pártot, nehézségeket okoz. Már az „integráljunk mindenkit, különösen a tekintélyeket” politikája érvényesül, készül Lukács pártba való visszavétele, ahogy tisztelõi fogalmaznak „visszazárása”, amire a következõ évben kerül sor (a hivatalos formula szerint Lukács „1956-ban felfüggesztett párttagságát az MSZMP vezetõ szervei 1968-ban visszaállítják”).
  Lukács õrzi a szuverenitásába vetett hitet, a párt megkapja amit akar, s e két szempont megfér egymás mellett: „Az eszmecsere számunkra azt bizonyítja, hogy a nézeteltérések mellett alapvetõ kérdésekben nézetazonosságról beszélhetünk” – zárja a beszélgetést a Népszabadság két vezetõ munkatársa, pontosan rögzítve a nyilatkozat fõ politikai „üzenetét”. „Sok tekintetben” – válaszolja Lukács, s jelzi, hogy az ideológusnak kötelessége saját véleményének képviselete.

*

  1967-ben hozzávetõlegesen húsz éve van Magyarországon kommunista rendszer, s ugyanennyi ideje van még hátra, amit ekkor persze senki nem tud. Kádár országlása tíz éve tart, s hozzávetõlegesen tíz jónak nevezhetõ év áll még elõtte, ha ezen azt értjük, hogy a rezsim egyik fõ legitimáló eszköze, a kádári idea, az életszínvonal folyamatos emelése mûködik – igaz, az utolsó években már csak külföldi hitelekbõl. Aztán van még tíz kádári év, megújulási próbálkozásokkal és a konfliktuskerülés jegyében elkótyavetélt esztendõkkel. Ekkor, 1967-ben még mûködik a kádári paradoxon: a dolgok úgy változzanak, hogy ne változzon semmi. Az utolsó tíz évben ez már nem elég.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: beszelo@c3.mail.hu