1968
1968 éve számomra felejthetetlen;
ezért lesz az errõl az esztendõrõl írott
krónikám személyesebb, mint szerettem volna. Nem tudom,
hányan élték meg ezt az évet hozzám
hasonlóan. De nem tudok írni róla másként,
mint ahogy megéltem.
Az 1968-as évre nyíló
szilveszter éjszakája volt az elsõ az 1956-ra nyíló
óta, amikor boldog új évet kívánva egymásnak
tényleg reménykedni kezdtünk, ha sok szkepszissel és
fenntartással is, egy kicsit boldogabb új esztendõben.
Amikor többes szám elsõ személyben beszélek,
mindig a Budapesti Iskolára gondolok (Fehér) Ferire, (Márkus)
Gyurira és Marysiára, (Vajda) Misura, (Háber) Juditra,
továbbá szûkebb baráti és szélesebb
ismeretségi körünkre, s természetesen Lukács
Györgyre.
1967-ben hirdették meg ugyanis
az új gazdasági mechanizmust, amitõl ha nem is vártunk
sokat, de mégis valamit. Lukács szokta mondogatni, hogy a
gazdasági reform maga után fogja vonni a politikai reformot.
Ezt kissé arra a hiedelemre alapozta, hogy a fölépítmény,
ebben az esetben a politika, mindenképpen követni fogja az
alapban, azaz a gazdaságban bekövetkezett változásokat.
De akár így, akár úgy magyaráztuk, úgy
látszott, hogy valami mégiscsak megváltozhat. Nagyon
nehezen engedtünk utat a reménynek, hiszen éveken át
úgy éreztük, hogy egy vég nélküli
sötét alagútban mozgunk, és talán soha
nem is fogjuk látni az alagút végét. De a ’67-es
esztendõben valóban megindult valami mozgás. Én
akkor a Szociológiai Intézetben voltam, ahol az intézet
akkori igazgatója, Hegedûs András lázasan tevékenykedett
az új gazdasági mechanizmus elõkészítésében.
Minden héten elmesélte, hogy ez vagy az a közgazdász,
magát beleértve, azon a héten milyen új javaslattal
állt elõ. Igazában nem is az volt fontos, hogy az
egyik vagy másik javaslatot az ember jónak vagy rossznak
találta, hanem az, hogy különbözõ közgazdászok
különbözõ javaslatokat tehettek, egymással
vitába szállhattak, s különösen az, hogy ezek
a javaslatok többnyire a központi irányítás
ellen és a piaci mechanizmusok beindítása mellett
érveltek.
Január elsején indult
be hivatalosan az új gazdasági mechanizmus. Mihelyt felébredtem,
azonnal lementem az utcára, hogy saját szememmel láthassam
azt a páratlan csodát, hogy ugyanannak az árucikknek
az ára különbözõ üzletekben különbözõ
lehet. Az üzletek persze zárva voltak, így az eszpresszókra
kellett hagyatkoznom. S mikor felfedeztem, hogy az egyik eszpresszóban
a szimpla fekete 10 fillérrel drágább, mint a másikban,
ujjongtam. Íme, beindult a piaci mechanizmus! Íme, itt a
verseny! – Sokkal többet ezután sem tapasztaltam az új
gazdasági mechanizmus mûködésébõl.
Igaz, rövid idõn belül számunkra izgalmasabb események
kezdtek kibontakozni Varsóban és Prágában.
Bár a változásnak köztünk senki sem tulajdonított
nagyobb jelentõséget. Március vége felé
jártunk, mikor érzékelni kezdtük a csehszlovákiai
események jelentõségét – ekkor érkezett
el hozzánk a „prágai tavasz”. Az új gazdasági
mechanizmus bevezetése ekkor más fényben is jelent
meg. A következõképpen gondolkoztunk: Magyarország,
Csehszlovákia és Lengyelország politikailag az utóbbi
tizenkét évben aszinkronban volt. Ez könnyítette
meg a Szovjetunió dolgát. Most, ha minden jól megy,
megnyílik a lehetõség arra, hogy legalábbis
a csehszlovák és magyar politikai fejlõdés
szinkronizálódjék. Kettõvel nehezebb elbírni,
mint eggyel, a szinkronizálás megnöveli az esélyeket
mind nálunk, mind Csehszlovákiában. Sokkal jobbak
lesznek a lehetõségeink arra, hogy a gazdasági reformokat
politikai reformokká alakítsuk át. Így helyezõdött
a magyar új gazdasági mechanizmus mûködõképességének
megítélése egy szélesebb perspektívába.
De ennek a politikai fejleményekben
olyan sûrû esztendõnek elsõ hónapjában
– az én életemben legalább – két új
tapasztalat megelõzte a prágai tavasz elsõ reményeit…
Január közepén
kiengedtek egy franciaországi konferenciára. Az akkoriban
„liberalizálódó” kultúrpolitika inkább
engedélyezte az utazásokat, mint korábban, még
az „ötvenhatosok” esetében is. Persze voltak olyanok, akiket
sosem engedtek külföldre, mint Bibó Istvánt vagy
Lõcsei Pált. De nekem szerencsém volt. Rengeteg huzavona
után végül megkaptam az „ablakot”, és így
életemben elõször, majdnem negyvenesztendõs koromban
megérkeztem Párizsba, ahol Tordai Zádor kalauzolt.
A konferencián, melyet Lucien Goldmann szervezett, s melyen Adorno
is részt vett, én Lukács esztétikájáról
beszéltem. Persze szokás szerint élesen vitatkoztunk
egymással. De az utolsó napon ennek hirtelen vége
szakadt. Felszólalt egy dühös fiatalember, és azt
mondta, hogy hagyjuk abba, hiszen mi, mind a hárman, egy követ
fújunk, mindannyian a „magas mûvészet” papjai vagyunk.
Le a magas mûvészettel, le a „szent családdal” kiáltotta,
„éljen Arrabal!”, mire az összegyûlt fiatalemberek egy
emberként kezdtek skandálni „Ar-ra-baal, Ar-ra-baal!” Nekem
akkor fogalmam sem volt arról, hogy ki az az Arrabal, és
azt sem tudtam eldönteni, hogy szeretem-e vagy pedig utálom-e
azt, ami körülöttem történik. De a párizsi
május már nem sokat váratott magára.
A második tapasztalat is
személyesen érintett. Már 1967-ben is erõs
antiszemita kampány indult meg a lengyel pártvezetésben.
Adam Schaff titokban érkezett Magyarországra azért,
hogy Lukácsnak panaszkodjon, s arra kérje, hogy tárja
az ügyet a nyilvánosság elé (Lukács ugyanakkor
megvetéssel tette hozzá, hogy arra kérte õt,
hogy semmiképpen ne mondja meg, hogy információja
kitõl származik). Március 8-án Varsóban
több ezer diák tüntetett a sajtószabadságért,
szólásszabadságért. Mi, magyarok, hosszú
ideig úgy tekintettünk Lengyelországra, mint arra a
kelet-európai országra, ahol még pislákolt
egy kis szabadság. Most ennek vége lett. A tüntetést
szigorú megtorlások követték. Leszek Kolakowski,
régi barátom, jelentõs lengyel filozófus, az
egyetemen tartott drámai szónoklatában már
korábban is arról beszélt, hogy eltávolították
egyetemi tanári állásából. 1968-ban
a lengyel értelmiség színe-java – Kolakowski mellett
Brus, a közgazdász, Bauman, a szociológus, Baczko, az
eszmetörténész és mások – kivétel
nélkül az emigrációt választották.
Ezek az értelmiségiek késõbb mind jelentõs
szerepet töltöttek be újonnan választott hazájuk
szellemi életében. De Lengyelország végleg
elvesztette õket.
A szomorú lengyel események
figyelmeztethettek arra, hogy a szinkron megint egyszer rosszul mûködik.
Velük párhuzamosan azonban kibontakoztak a derûs prágai
események. Március 30-án Svoboda váltja fel
Antonín Novotnyt a Csehszlovák Szocialista Köztársaság
élén. Április elején Cernik lesz a miniszterelnök.
Mostantól fogva mindannyian „drukkerek” vagyunk.
Ami a legnagyobb hatást tette
akkor ránk, az a sajtószabadság folyamatos és
felelõsségteljes gyakorlása volt, valami, amire nekünk
az ’56-os év tíz szabad napja alatt nem nyílt igazán
alkalmunk. A cseheknek (még) volt idejük. A Szabad Európa
rádióból az is megismerhette a cseh lapok írásait,
aki – mint például én – nem értette a nyelvet.
Lázasan kezdtük keresni a kapcsolatokat azokkal a csehszlovák
testvérintézményekkel, melyekhez mindeddig semmi közünk
nem volt. Kosik nevét ekkorra már minden magyar értelmiségi
ismeri. Az eddig – számunkra – ismeretlen Patocka is rokonszenvet
és tiszteletet ébreszt. Elfogadom egy cseh egyetem szeptemberi
meghívását. Közös ügyünk van,
fontosnak tartjuk megismerni egymást.
Akkoriban gyakran hasonlítottuk
össze a magyar ’56-ot a cseh ’68-cal. Egyszer Bíró Yvette
lakásán az ’56-os Petõfi Kör néhány
vezetõjével együtt arról folyik a szó,
hogy járhatóbb út-e a cseh reform, mint a magyar forradalom.
A kérdés persze praktikus volt, lényegileg az, hogy
be fognak-e avatkozni az oroszok, vagy sem. Ez a kérdés mindig
napirenden is maradt, nemcsak az ’56-os analógia miatt, hanem azért
is, mert a szovjetek sosem szûntek meg nyíltan beavatkozni
a csehszlovák párt és állam ügyeibe, mondjuk
például a kommunista pártok márciusi budapesti
tanácskozásán, vagy a Drezdai összejövetel
alkalmával, ahol a szocialista országok vezetõi a
cseh „elvtársak hibáiról” tanácskoztak. Késõbb
a kommunista pártvezetõk Prágában megint hasonló
húrokat pengettek. Akkor úgy tudtuk, hogy a német
párt képviselte a legkeményebben a beavatkozás
politikáját. Emlékszem egy április végi
kirándulásra, ahol egy hosszú (lombtalan) erdei úton
lefelé baktatva csak arról vitatkozunk, hogy lesz-e szovjet
intervenció, vagy sem. Feri azt mondta, hogy nem fognak beavatkozni,
Márkus Gyuri azt, hogy igen, a többiek pedig azt, hogy fogalmuk
sincsen, csak reméljük, hogy nem. Gyuri volt persze mindig
a realista. Véleményünk röviden az volt, hogy a
prágai tavasz a magyar ’56-tal szemben kevés, de ki tudja,
talán a kevesebb az igazán járható út.
Furcsa, hogy az ember hogyan tanul és hogyan felejti el azt, amit
már megtanult. Míg 1956-ban arra a következtetésre
jutottam, hogy a rendszer megreformálhatatlan, 1968-ban – egészen
augusztus 21-ig – megint hinni kezdtem a megreformálhatóságában.
De, mondanám ma, nem volt a csillagokban megírva, hogy 1989
helyett nem 1956-ban vagy 1968-ban történik meg a rendszerváltás.
A prágai eseményeket
és az új gazdasági mechanizmushoz fûzött
reményeket a magyar pártvezetés egy része is
lereagálta. Mint mindig, ekkor is felrepítettek Kádár-legendákat.
Azt suttogták, hogy Kádár Dubceket és Svobodát
támogatja. De nekünk Kádárban, akiben az ’56
utáni megtorlás fõszerzõjét, magyarul
gyilkost láttunk, nem volt semmi bizalmunk. De kétségtelen
volt, hogy Aczél akar a Budapesti Iskolától valamit.
Feri többször beszélt Aczéllal. 1967-ben zárták
vissza Lukácsot a pártba. Csoportunkból (Feri
és az én kivételemmel) mindenki párttag volt,
de ez nem jelentette azt, hogy õk megközelíthetõbbek
lettek volna. Mégis, Aczélék (többek között
Meruk is) egy ideig játszottak azzal a gondolattal, hogy megreformálják
az egyetemi filozófiaoktatást, és Márkus Gyurit
nevezik ki egyetemi tanárnak. Ezt az is jelezte, hogy Király
Istvánnak megjelent egy cikke a Népszabadságban, melyben
Lukács György marxizmusa számára monopolhelyzetet
követelt az egyetemi oktatásban. Ezen az íráson
annyira felháborodtunk, hogy egy kiránduláson a dolgot
megbeszélve elhatároztuk, hogy valakinek közülünk
meg kell írnia, hogy semmiféle monopóliumra nem tartunk
igényt, mert elvileg ellene vagyunk minden monopóliumnak.
Márkus Gyuri vállalta a cikk megírását.
„Az irányzatok a marxizmusban” címû cikke júliusban
jelent meg, és botrányt kavart. A politikai és ideológiai
pluralizmus úgynevezett zászlóbontásának
tekintették, s nem ok nélkül. Aczél erre úgy
reagált, hogy nem akar magának egy új Kolakowskit
bevásárolni. Szerencsénk volt, hogy az ügy elhúzódott,
és a szovjet intervencióval véglegesen tárgytalanná
is vált.
A prágai tavasz egy másik
„kultúrpolitikai” hatása is szerepet játszott életünkben.
Jancsó Miklós ekkor tudott kitörni a karanténból,
a rossz szemmel nézett filmmûvészek listájáról.
Feri nagy híve volt Jancsónak, igen pozitív kritikákat
írt három vagy négy filmjérõl a Bíró
Yvette szerkesztette Filmmûvészetbe, az akkori magyar kulturális
élet egy kivételesen igazmondó fórumába,
és Aczélnál is elõszobázott Jancsó
érdekében. Jancsóval és Mészáros
Mártával akkoriban gyakorta össze is jöttünk.
Yvette a filmgyárban az akkor még bemutathatatlan nyugati
filmeket vetítette le szûk baráti körben. Ez bizonyára
nem lett volna lehetséges Újhelyi Szilárd tudta nélkül.
A magyar–csehszlovák szinkrontól a kulturális élet
fellendülését is vártuk.
A Budapesti Iskola tagjainak belsõ,
ezoterikusan baráti élete azért ezen a tavaszon is
úgy folyt, mint annak elõtte. Megbeszéltük egymással
kéziratainkat, hetenként összejöttünk. Ugyanakkor
aktívabban vettünk részt azoknak az intézményeknek
az életében, melyeknek tagjai voltunk. A Szociológiai
Intézetben például, ahol Marsyia és én
munkatársként dolgoztunk, határozottabbak és
élénkebbek lettek a viták. Én is kezdtem fontosabbnak
tartani az intézményben folyó életet, mint
ahogy addig tettem.
Miközben mi Prágának
drukkoltunk, a Nyugat is forrongani kezdett. Franciaországban, Németországban
és Amerikában megindult az a mozgalom, amit azóta
„újbaloldalnak” nevezünk. A francia, német, amerikai
mozgalmaknak voltak közös jellemzõik, de sajátos
vonásaik is. Ma már tudjuk, hogy ez a mozgalom megváltoztatta
azt a világot, amit mi akkoriban sommásan „Nyugatnak” neveztünk.
Minden átalakult: a politika, a gyermeknevelés, a szexuális
szokások, a hivatali viselkedés, az öltözködés,
az iskolák és az egyetemek szerkezete, a tanrendek, a mûvészet
státusa és még sok más. Alain Touraine már
akkor megmondta, hogy ami baloldali forradalomként jelenik meg,
az voltaképpen egy drámai modernizálási folyamat.
Az akkori újbaloldaliak mára majdnem kivétel nélkül
liberálisak és posztmodernek lettek, és jelentõs
szerepet játszanak országuk politikai, gazdasági és
kulturális intézményeiben, vagy legalábbis
kultúrájában. Képletesen szólva (majdnem)
mind újra felvette a nyakkendõt. De ismétlem, úgyszólván
semmi sem maradt olyan, amilyen volt. A háború utáni
Nyugat-Európa és Amerika újrarendezõdött.
A huszadik századnak errõl
az egyik legradikálisabb átalakulásáról
Magyarországon akkoriban kevesen keveset észleltek. S még
azok is, akik mint jómagam, rokonszenveztek az újbaloldali
mozgalmak egy szárnyával és törekvésével
(persze nem mindegyikkel), nagyon egyoldalú képet alakítottak
ki arról, ami akkor történt. Mentségünk,
hogy a „Nyugat” is félreértette önmagát.
Áprilisban, a polgárjogi
harc kellõs közepén, meggyilkolták Memphisben
a fekete polgárjogi vezetõt, Martin Luther Kinget. (Nem ez
az egyetlen halálos merénylet az amerikai politikában
az 1968-as évben. Júniusban Robert Kennedyt fogják
megölni. Ezzel a második Kennedy testvér lesz merénylet
áldozata.) 1968-ban azért folyt a küzdelem, hogy a fekete
lakosságnak az alkotmány egyenlõ védelmet biztosítson.
Ezt a célt elérte a ’68-as mozgalom, s ami a feketék
integrációját illeti, még ennél is többet.
Martin Luther King születésnapja ma amerikai nemzeti ünnep.
Ugyanebben az idõben hihetetlen erõre kap a vietnami háború
elleni mozgalom, mely végül is lehetetlenné teszi az
Egyesült Államok hadseregének a háború
erõteljes folytatását. 1968 novemberében kezdõdnek
meg a béketárgyalások.
Míg az amerikai polgárjogi
harc hírei nem nagyon jutottak el Pestre, a háborúellenes
mozgalomnak volt hatása Magyarországon, fõleg az egyetemi
fiatalok, és nem csak a bölcsészek körében.
Furcsán hangzik, de „a” nagyhatalmak agressziói elleni tiltakozás
akkor ellenzéki tettnek számított. Hogyan lehet ugyanis,
így szólt a hivatalos formula, a békeszeretõ
Szovjetuniót az agresszív Amerikával egy kalap alá
venni? De az amerikaiak vietnami háborúja elleni lelki tiltakozás
többnyire õszinte volt. Ugyanakkor mégis kétértelmû.
Emlékszem, hogy mi is elleneztük a vietnami háborút,
de mikor az északi hadsereg végül gyõzött,
Tordai Zádor így kiáltott fel: „Úristen, az
észak-vietnamiak Saigonban! Ez rettenetes!”, és mindannyian
így is éreztünk.
Az amerikai újbaloldal azonban
nemcsak a politikában éreztette hatását.
A hippik, a szexuális forradalom,
a kábítószer-fogyasztás mint ifjúsági
divat, de a jeans és a hangosítón keresztül fogyasztott
zene is mind amerikai újbaloldali találmányok voltak,
ahogy az volt a diákparticipáció is. De az amerikai
újbaloldal hõse mégis a frankfurti iskolához
tartozó Herbert Marcuse volt, akinek Egydimenziós ember címû
könyve bestsellerként járta be a világot, aki
elmarasztalta a munkásosztályt a forradalom elárulásáért,
az új forradalmi erõként az ifjúságot
és a harmadik világot jelölte meg, és meghirdette
az elidegenedésmentes társadalom gyors eljövetelét.
Korculán õ is jelen volt, így hát én
ismertem. De ezek az újítások ’68-ban még nem
szivárogtak át Magyarországra.
Németországban az
FDJ (félkommunista) ifjúsági szervezet kezdi a tüntetéseket
és zavargásokat. Ezek közepette a legtisztességesebb
diákvezért, Rudi Dutschkét Berlinben súlyosan
megsebesítették. (Késõbb ebbe is fog belehalni.)
A német mozgalom hamarosan az egyetemekre összpontosult, ahol
gyakorta a professzorok megfélemlítésével gyakorlatozott.
Ez történt Adornóval is, a „szent család” tagjával,
aki megaláztatásaiba hamarosan belehalt.
De a leginkább ’68-as a párizsi
’68 volt. A diákok kezdik a tüntetéseket, majd a munkások
is csatlakoznak. A vezetõ francia értelmiségieket
a mozgalom egészen magával ragadja, még azokat is,
akiket a fiatalok nem akarnak befogadni. A mozgalom nem egy mozgalom volt,
hanem egy százarcú happening (ezt a szót is akkoriban
kezdték ebben az értelemben használni). Sokan szkeptikusak,
s még többen mosolyogják meg a romantikus álmokat
a francia nép idõszakos barikádszükségleteit
emlegetve, de csak a jobboldal és a Kommunista Párt fejezi
ki aktív ellenszenvét. (Az utóbbinak én, mint
akkori újbaloldali, igen nagyon örültem, hiszen a prágai
tavasz és a párizsi május ellensége ugyanaz
a párt – és személy – volt.) Végül De
Gaulle úgy vet véget a „forradalomnak”, hogy erõt
és engesztelhetetlenséget mutat. Ugyanakkor még májusban
fel is oszlatja a Francia Nemzetgyûlést. De Gaulle végül
azonban mégis, ha ugyan nem ’68-ban, de ’68 következtében
fog lemondani. Abban mindenki egyetért manapság, hogy a „gaulle-izmusnak”
Franciaországban 1968 vetett véget.
A Kádár-rendszer baloldali
ellenzékére ekkor még – tudtommal – nem hatottak az
újbaloldali események. Dalos Györgyöt és
Pór Györgyöt mint maoistákat állították
bíróság elé 1968-ban. Egyes Nyugatot járt
fiatalok ugyan hozták a híreket a francia eseményekrõl,
de ekkor még nem volt hatásuk. Ez késleltetve következett
be, 1969 és 1970 között. Majd az Orfeo együttessel,
a kommunista mozgalommal, azzal a bizonyos „eksztázissal” hattól
nyolcig fogják hazánkat elérni az újbaloldal
külsõ hullámai.
A Budapesti Iskola és környéke
is megoszlott az újbaloldal megítélése ügyében.
Márkus mindig idegenül és szkeptikusan nézett
velük szembe, míg Vajda Misu és én szimpatizáltunk
vele. Családforma és kommunizmus címû közös
írásunkat akkor az újbaloldal egyik hazai krédójának
tekintették. Én úgy éreztem, hogy megelõlegeztem
az újbaloldal eszmekörét a mindennapi életrõl
írott könyvemben, tehát nem voltam sem tanítvány,
sem követõ. Hogy csak magamról beszéljek, nehéz
talán elképzelni, hogy hogyan tud valaki egyszerre reménykedni
a piac térhódításában Magyarországon,
és ugyanakkor elragadtatással üdvözölni az
életformák forradalmát, de én mégis
ezt tettem, s ma sem csodálkozom rajta. Végül újabban
rájöttem, hogy az efféle szimpátiák vagy
antipátiák inkább az ember kedélyével,
mintsem politikai meggyõzõdésével függnek
össze.
1968 májusában, amikor
Párizs forrongott és Prága békésen stagnálni
látszott, Vajda Misu, Háber Judit, Fehér Feri és
jómagam Olaszországba utaztunk. Mind a négyen megkaptuk
az akkor nekünk járó 70 dollárt, és a
nekünk ugyan nem járó, de kegyként mégis
kiosztott, egy kiutazásra ablakkal ellátott érvényes
kék útlevelet. Elõször utaztam külföldre
barátaimmal; ebben az élményben nagyon sok magyar
értelmiségivel osztoztam. Mint az utazásra kiéhezett
emberek általában, sok mindent tudtunk elõre. Misu
még azt is tudta, hogy milyen autóbuszra kell szállni,
hogy a pisai állomásról eljussunk a San Zeno-templomba.
(Azóta majd minden évben Pisában vagyok, de ezt én
még máig sem tudom. Arra azonban a Firenze–Pisa vonaton döcögve
sokat gondolok, hogy négyünk közül, akikkel elõször
erre jártam, ketten már nincsenek életben.) Gyönyörû
út volt mindaddig, amíg Velencébe nem értünk.
Ott az utcákon plakátokat pillantottunk meg efféle
feliratokkal: „Szovjet hadgyakorlat Csehszlovákiában, a szovjet
hadsereg átlépte a csehszlovák határt”. Vége
volt minden örömnek. A kis szállodai szobába visszatérve
már nem a látottakat jegyeztük fel, ahogy azt minden
este szoktuk, hanem a „bevonulnak–nem vonulnak be” esélyeit latolgattuk.
Alig vártuk, hogy hazaérjünk. És semmi sem történt.
Úgy tûnt, hogy mindez csak vaklárma volt.
Valami történt, de ez
nem a szovjet bevonulás volt, hanem, ha tetszik, ennek az ellenkezõje.
Mintha a csehszlovák demokratikus reformmozgalom egy bizonyos stagnálás
után újra erõre kapott volna.
Mindenekelõtt a Literarni Listy
(a csehszlovák Irodalmi Újság) méltató
cikket írt Nagy Imrérõl június 13-án,
kivégzése tizedik évfordulójára. Nálunk
Nagy Imre személyérõl, akárcsak az 1956-os
forradalomról, ha szidalmazni nem voltál hajlandó,
csak hallgatni lehetett. És most beszélnek róla itt,
a szomszédban. Követendõ példának állítják
Nagy Imrét a cseh reformerek elé. Akármi történt
is késõbb, ez felszabadító gesztus volt és
maradt. A Népszabadság június 27-én Gosztonyi
János szerkesztõségi cikkében élesen
támadta ezért az írásért a csehszlovák
írók lapját. De ezzel csak felhívta az írásra
a figyelmet. Azok is tudomásul vették, akik különben
semmit sem tudtak volna róla. Egy hang törte meg a csendet.
Még nem egy magyar hang, de mégis egy hang volt.
Ugyanezen a napon hozták nyilvánosságra
a 2000 szó néven ismert és halhatatlanná vált
kiáltványt. A csehszlovák társadalom „krémje”
(mûvészek, tudósok, sportolók) kétezer
szóban, azaz tömören, de ugyanakkor határozottan
állnak ki ebben a demokratikus reformok folytatása mellett.
Ennek a kiáltványnak döntõ hatása volt
arra is, ahogy mi a cseh eseményeket megértettük. Ez
a kiáltvány tette ugyanis világossá számunkra
azt, amit persze addig is tudhattunk volna: hogy nincs külön
„csehszlovák” megoldás, mert vagy hátra, vagy elõre
vezet az út, vagy Gomulka felé, vagy Nagy Imre felé.
Nem lehet a középen lecövekelni.
Július végén Lukács
György, Feri és én együtt nyaralni mentünk.
Mióta Gertrud, Lukács felesége meghalt, minden esztendõben
együtt töltöttünk két-három hetet a hegyek
között. 1968-ban a Mátrában béreltünk
egy kis házat, melyben sem víz, sem villany nem volt. A közeli
evangélikus üdülõben fizettük be a kosztot.
A megnyugtató táj és a hosszú napi séták
sem tudták eloszlatni a bennünk levõ feszültséget.
Közben pedig érdekes látogatóink is akadtak.
Így Bob Cohen Bostonból, akitõl elõször
hallottunk részletes beszámolót az amerikai polgárjogi,
háborúellenes és ifjúsági (diák)
mozgalmakról.
A Mátrában is éhesen
vártuk az újságokat Csehszlovákiából.
A „beavatkoznak, nem avatkoznak be” kérdés megint a napirendre
került (vagy talán soha nem került le igazán a
napirendrõl). Ekkor érkezett a hír Ágcsernyõrõl,
ahol a cseh és a szovjet vezetés tárgyalásai,
a mi megítélésünk szerint, inkább biztató
eredménnyel végzõdtek, majd Kádár és
Dubcek pozsonyi találkozásáról. Az a hír
röppent fel, hogy Kádár figyelmeztette Dubceket, hogy
„nem ismeri igazán” a Brezsnyev-féléket, és
hogy engedjen nekik. Ebben a bizonytalanságban hagytam ott Ferit
és Lukácsot a hegyek között tovább nyaralni,
és utaztam el Korculára, a Praxis zágrábi köre
által rendezett korculai nyári egyetemre. Harmadszor voltam
Korculán, ezen a kékségtõl elárasztott
dalmáciai szigeten, ahol az akkori baloldal, azaz a vörös
és a rózsaszín minden lehetséges és
lehetetlen árnyalata, tanárok és diákok, fiatalok
és öregek gyûltek össze augusztusban két
hétre, hogy elõadásokat hallgassanak, vitatkozzanak
és az õket érintõ témákról
beszélgethessenek. Nem minden augusztusban, mert mondjuk 1966-ban
a hatóságok az összejövetelt nem engedélyezték.
Elõször életemben tapasztaltam itt olyasmit, amit pluralizmusnak
vagy nyilvános szabad vitának szoktunk nevezni, s vehettem
részt olyan vitákban, ahol csak arra kellett figyelnem, hogy
a másik mit mond, és nem arra is, hogy ki az, aki mondja.
1968-ban rajtam kívül
több magyar is érkezett Korculára: Márkus Gyuri
és Marysia, Tordai Zádor, Sós Vilmos és Tõkei
Ferenc. A bennünket váró jelenet váratlan volt.
Az újbaloldal úgyszólván elfoglalta Korculát.
Transzparensek mindenütt, vörös zászlók, újbaloldali
és ugyanakkor a kormányt bíráló jelszavak,
fiatalok felvonulása. Tito már júniusban reformokat
ígért a diákoknak, de ebbõl a diákok
szerint nem lett semmi. Igaz, ebben a pillanatban engem nem a belgrádi
diákok sorsa érdekelt a leginkább, de tetszett maga
az ellenzéki megmozdulás, és az is, hogy az ellenzéki
megmozdulásokra rendõrségi beavatkozás nélkül
sor kerülhetett.
De a nyári egyetem azért
békésen folyt, és érdekes volt, mint mindig.
Diskuráltunk, vitatkoztunk, úsztunk. Augusztus 20-án
egy magánvendéglõben (ilyet Pesten akkor még
nem ismertünk) sült halat és paradicsomsalátát
vacsoráztunk.
Mikor augusztus 21-én reggel
8-kor megérkeztem a konferencia színhelyére, felbolydult
méhkas várt. Az emberek egymás szavába vágva
kiabáltak, sírtak, tanácskoztak. Akkor jött a
hír, hogy a Varsói Szerzõdés katonai erõi
megszállták Csehszlovákiát. Ideiglenesen persze.
A magyaroknak nem kellett magyarázni, hogy mit jelent az „ideiglenes”
szócska. Ennek a reménynek is befellegzett.
Az öreg és tekintélyes
generáció, Ernst Bloch-hal az élen, ekkor tiltakozó
manifesztum fogalmazására ült össze. Mi pedig (Márkusék,
Zádor, Sós Vili meg én) leültünk tanácskozni,
hogy mit csináljunk. (Tõkei Ferencnek hirtelen nyoma veszett.)
Az nem volt kérdéses, hogy aláírjuk a közös
manifesztumot. Ez csak számunkra jelentett rizikót, a többi
– nyugati, jugoszláv és román – aláírók
számára nem. Ugyanakkor arra a következtetésre
jutottunk, hogy ez nem elég. Itt nem a Szovjetunió egyedül
avatkozott be, hanem Magyarország is. Mint magyaroknak, kötelességünk
külön is tiltakozni. Valahogy úgy gondoltuk, hogy ez morális
feladat, s hogy ezzel megmentjük a mundér becsületét.
Olyan szöveget kellene írnunk, melyet mindannyian vállalni
tudtunk, s mely kiáll az „emberarcú szocializmus” mellett.
Miután megegyeztünk a szövegben, kellett egy politikai
súllyal bíró hírügynökséget
találnunk, hogy azt le is közölje. Így találtunk
rá az AFP (francia sajtóiroda) képviselõjére,
aki késznek mutatkozott arra, hogy „leadja” a szöveget. Ezt
meg is tette. Én pedig a szövegünket a tömeg elõtt
fel is olvastam. Nagy volt az ováció, Ernst Bloch megcsókolt.
Szentimentális jelenet volt. És a kocka el volt vetve.
Sok emlékezetes jelenetre
került sor azon az augusztusi reggelen. A nyári egyetem egy
csehszlovák résztvevõje például felszaladt
a színpadra, és sírva könyörögni kezdett,
hogy mentsük meg Csehszlovákiát, mert végleg
elveszett!
A sírástól
fuldokolva nem tudta beszédét befejezni. (1993-ban Mészáros
András barátom meghívott Pozsonyba elõadásokat
tartani. Többek között elvitt bemutatkozni a Szlovák
Filozófiai Intézet akkori igazgatójának. Udvariasan
megmondtam a nevemet, mire õ: „Hát nem ismer meg?” „Honnan
ismerném?” kérdem meglepetve. „Hát én voltam
az, aki Korculán a pódiumon sírva fakadtam.”)
Miután nyilatkozatunkat „leadtuk”
és felolvastuk, elhatároztuk, hogy azonnal hazaindulunk.
Magyarországról semmi hír sem érkezett, fogalmunk
sem volt arról, hogy mi van otthon. Azt hittük, hogy nagy baj
van. Azt hittük, hogy visszatér az ’56 utáni megtorlások
korszaka. Meg voltunk gyõzõdve arról, hogy a pályaudvaron
ávósok fognak várni, hogy ezért a nyilatkozatért
évekig börtönben ülünk majd. De ha nem is zárnak
börtönbe, állásunkból bizonyosan ki fognak
tenni. Nem így történt. A pályaudvaron Feri várt
(az ávósok is bizonyára ott voltak, de nyíltan
nem mutatkoztak). Az intervenció hallatán Lukáccsal
azonnal lejöttek a Mátrából, hallották
a Szabad Európában a korculai nyilatkozatot – Pesten már
mindenki tudja –, s õk is nagy megtorlásoktól tartottak.
De nagyon enyhe volt akkor a büntetés (fegyelmi, útlevélbevonás
stb.). Börtönbe, hál’ istennek nem vetettek. Állásunkat
azonban hárman ötünk közül, ha nem is akkor,
hanem öt évvel késõbb, mégis elvesztettük.
Nem akkor, de elsõsorban azért.
Ez volt az elsõ nyilvános
tiltakozás Magyarországon a magyar kormány ellen 1957
óta.
Mások is felemelték
szavukat. Csoóri Sándor például aláírási
akciót szervezett az intervenció elleni tiltakozásra,
de végül is az egész kútba esett. Mások
protestleveleket írtak. Így például Lukács
György, Hegedûs András, Fehér Ferenc. Vajda Misu
a Filozófiai Intézet párttaggyûlésén
tiltakozott és fejezte ki velünk a szolidaritását,
mondván: ha Korculán lett volna, õ is aláírta
volna a nyilatkozatot, míg Radnóti Sándor a Balatonról
írt levelet Király Istvánnak, hogy tekintse tárgytalannak
pártfelvételi kérelmét. A Szociológiai
Intézetbõl többen is írtak tiltakozó leveleket.
Ezekrõl akkor mind tudtam, de gondolom, voltak olyan tiltakozók
is, akiket nem ismertem. Az efféle protest akció akkor még
új volt, még nem voltak meg a kialakult formái. Bizonyára
többen tiltakoztak volna, ha tudják, mit tegyenek. Késõbb,
mondjuk a Charta ’77 idején, ezek a formák már kialakultak,
s akkor már tudták mindazok, akik tiltakozni akartak, hogy
hogyan tegyék.
Az augusztusi katonai intervenciónak
általában nem voltak olyan súlyos közvetlen következményei
Magyarországon, mint amire akkor számítani lehetett.
Igaz, az új gazdasági mechanizmus befulladt, a szinkronizációból
nem lett semmi, a demokratikus reformok reménye szertefoszlott.
De mégsem tért vissza a tenger csendje, mégsem érezte
az ember megint úgy, mintha egy vég nélküli sötét
alagútban botorkálna, mint annak elõtte.
Csehszlovákiában persze
más volt a helyzet. Ott akkor jött a fekete leves. Szeptember
elején Dubcek elvállalja, hogy a szovjetek megszállta
Csehszlovákiában is a párt elsõ titkára
marad, s ez meglehetõsen demoralizálóan hat. Megkezdõdik
a reformisták visszaszorítása, az értelmiség
és mások – általunk olyan jól ismert – tömeges
kivándorlása. A magyarság ügye is rosszul alakul.
Gustav Husák pedig hadjáratot indít az úgynevezett
antiszocialista (értsd: demokratikus) eszmék és törekvések
ellen. Ezt a folyamatot hívták aztán a cseh kommunista
vezetõk „normalizálódásnak”.
A varsói csapatok csehszlovákiai
intervenciójának volt egy másik, indirekt hatása
is. Ugyanis azok az országok, melyek nem vettek részt a beavatkozásban,
hanem vagy semlegesnek deklarálták magukat, vagy pedig elítélték
azt, a Nyugat szemében meg nem érdemelt erkölcsi tõkét
halmoztak fel. A nyugati államok ugyanis befolyási szférákban
gondolkoztak és politizáltak. Így azután Románia
egyrészt, Kína másrészt kamatoztatni kezdte
meg nem érdemelt erkölcsi tõkéjét. Románia
itt valami újat kezdett, míg Kína szovjetellenes radikális
kommunizmusával már régebben is ezt az utat járta.
Magyarország számára Ceausescu Romániája
volt ebben a vonatkozásban fontosabb.
Ceausescu ugyanis következetesen
törekedett arra, hogy népességcserével, a megyei
határok megváltoztatásával és egyéb
intézkedésekkel egyre inkább háttérbe
szorítsa az erdélyi magyar autonóm tartományt,
s helyében három magyar többségû megyét
(Kovászna, Hargita, Maros) alakítsanak ki, bár ez
a politika még nem bontakozik ki világosan. De a változás
módot ad a románosítási politika radikális
beindítására. A következõ években
ez a politika egyre erõteljesebbé válik, és
normális létében fenyegeti a magyar kisebbséget.
A párhuzamosan növekvõ belpolitikai terror persze az
egész lakosságot sújtja. De Ceausescu a Nyugat szemében
hosszú ideig még mindig az a kommunista vezetõ marad,
aki egyszer nemet mondott a Szovjetuniónak.
A ’68-as év végén
valami fontos dolog történik az amerikai politikában.
Nixon lesz a Republikánus Párt elnökjelöltje, és
novemberben õ nyeri meg az elnökválasztást. Nixonnal
együtt porondra lép Kissinger is, aki majdnem nyolc éven
keresztül döntõ befolyást fog majd gyakorolni az
amerikai külpolitikára. Elkezdõdik a nagyhatalmak közötti
„détante”, a külpolitikai pragmatizmus korszaka. A Földet
pacifikálják, kölcsönös megegyezéssel
politizálnak. Ezt a politikát sokan a jaltai szerzõdés
újrafelmelegítésének fogják tekinteni.
Az atomfegyver „elrettentõ” funkciója is ekkor válik
katonai doktrínává. Nixon persze majd Kínát
is meg fogja látogatni. De ezek a tervek 1968-ban még csak
Kissinger fejében léteznek.
Magyarországon még
valami fontos történik 1968-ban, valami, ami nem kerül
be a történelem annaleseibe. Nem a mexikói nyári
olimpiára gondolok itt, amelyik, mint minden olimpia mindig, októberben
a televízióhoz szögezte Magyarország lakosságát,
hanem a második táncdalfesztiválra egy hónappal
korábban. Furcsa ma elképzelni, hogy mindenki, de a szó
szoros értelemben mindenki nézte-hallgatta a táncdalfesztivált.
Még kevés embernek volt televíziója. Így
eljöttek a szomszédok is. A gyerekek (az én fiam négyéves
volt akkor) engedélyt kaptak, hogy késõbb menjenek
aludni (akkor még nem volt divatban a permisszív nevelés).
Mindenki drukkolt valakinek. És akkor jött az Illés
együttes, és egy csapásra elvitte a pálmát.
Fiatal vagy kevésbé fiatal, de ettõl kezdve mindenki,
aki „számított”, az Illés együttes dalait dúdolta
otthon, kiránduláson, talán még a fürdõszobában
is.
Mi volt az Illés együttes
titka? A szöveg, a dallam, az elõadásmód.
Akár tudatos volt ez, akár
nem, az Illés együttes tagjai részérõl,
dalaik protest-songok voltak, így hatottak, így fogtuk fel
õket. Bármirõl is szóltak szó szerint,
mi mindig allegorikusan értelmeztük õket, mert alkalmat
adtak rá, hogy „arra a bizonyosra”, tehát az elnyomásra
gondoljunk. Olyan sorok, mint „Testvéreim gyilkosává
én sosem válok” (nem tudom, jól idézem-e),
közvetlenül fejezték ki ezt a hangulatot, de olyan sorokat,
mint „Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa”
csak nagy allegóriafejtõ bravúrral lehetett a prágai
tavaszra és annak leverésére asszociálni. Mégis
ez történt. A népdalokat idézõ dallamvilág
– mai kifejezéssel – „idézetként” hatott. Az Illés
együttes idézte, megidézte a népdalok világát,
hogy ezekkel az idézetekkel abszolúte a jelenkorhoz, abszolúte
a jelenkor ifjúságához beszéljen. Ez az együttes
volt a hazai Beatles, és hasonló szerepet is töltött
be. A fiatal generáció siratta is sosem létezõ
könnyed ifjúságát, egy dacos, haragos, de az
életre mégis „igent” mondó generáció.
Nem volt semmi „újbalos” az Illés együttes szövegvilágában,
ennek ellenére mégis tartott az akkor feltûnõ
új ifjúsági zeneformákkal valamiféle
rokonságot.
Egy monolit kultúrában
monolit a protest is. De ez akkor nem volt baj, mert egyesített.
Könnyebb volt egynek érezni magunkat mindenkivel, aki azt énekli,
hogy virág sincsen, te sem vagy már, miért kellett,
hogy így legyen (emlékezetbõl, így valószínûleg
rosszul idézem, de jellemzõ, hogy így emlékszem
rá), mint megegyezni abban, hogy mit csináltunk rosszul,
hogy van-e remény vagy sem, és hogyha van, hát miben.
1968. jan. 1.
Kezdetét veszi az új gazdasági mechanizmus.
1968. jan. 2.
Fokvárosban
Christian Barnard végrehajtja második – ezúttal sikeres
– szívátültetését.
1968. jan. 5.
Alexander Dubceket
választják a CSKP elsõ titkárává.
1968. jan. 11
. Az Egyesült
Államokban hideghullám söpör végig, amely
76 áldozatot követel.
1968. jan. 21.
Grönland felett
lezuhan egy B–52-es típusú amerikai bombázógép,
amelynek négy hidrogénbombája eltûnik.
1968. jan. 22.
Kádár
János és A. Dubcek Tapolcsányban tárgyalnak,
majd február 4-én újra találkoznak Pozsonyban.
1968. febr. 6.
A franciaországi
Grenoble-ban megnyitják a X. Téli Olimpiai Játékokat.
1968. febr. 7.
Ausztriában
eltörlik a halálbüntetést.
1968. febr. 16.
Romániában
megszüntetik a Maros Magyar Autonóm Tartományt. Helyén
három magyar többségû megyét – Kovászna,
Hargita, Maros – alakítanak ki.
1968. febr. 26.
Az amerikai védelmi
minisztérium megszünteti a nukleáris fegyverekkel felszerelt
B–52-es bombázók állandó készenléti
repülõjáratait.
1968. március
Az 1967. júniusi
arab–izraeli háború nyomán zsidóellenes kampány
bontakozik ki a lengyel állami és pártvezetésben.
1968. márc. 2.
Egy Puerto
Ricó-i támaszponton az amerikaiak bemutatják a világ
legnagyobb repülõgépét.
1968. márc. 5.
A világ
65 országa kommunista és munkáspártjainak tanácskozása
Budapesten.
1968. márc. 8.
Varsóban több ezer
egyetemista tüntet a sajtószabadságért és
a demokráciáért. Március 30-án bezárják
a varsói egyetem nagy részét. A tüntetõk
ellen a rendõrség és a katonaság keményen
fellép.
1968. márc. 13.
Drezdában
a szocialista országok vezetõi a prágai eseményekrõl
és a csehszlovák kormány és pártvezetés
„hibáiról” tanácskoznak.
1968. márc. 14.
A csehszlovákiai
magyarok egyesülete, a CSEMADOK közleményt tesz közzé
a nemzetiségi kérdés megoldásáról,
melyben egyértelmûen a demokratizálás mellett
foglal állást.
1968. márc. 22.
Lemond Antonín
Novotny, a Csehszlovák Népköztársaság
államelnöke. Utódául március 30-án
Ludvík Svobodát választják.
1968. márc. 23.
Kommunista
pártvezetõk tanácskozása Prágában.
1968. ápr. 4.
Memphisben
merénylet áldozata lesz Martin Luther King amerikai polgárjogi
harcos.
A Magyar Televízió bemutatja
az elsõ színes magyar tévéfilmet, „A koppányi
aga testamentumát”.
1968. ápr. 8.
Megkezdi mûködését
az új csehszlovák kormány Oldrich Cernik miniszterelnök
vezetésével. A sztálinista vezetõk leváltása
után demokratikus úton hatalomra került kormány
megszületésével indul meg a késõbb „prágai
tavasznak” nevezett demokratizálódás Csehszlovákiában.
1968. ápr. 11.
Berlinben
súlyosan megsebesítik Rudi Dutschke diákvezért.
1968. ápr. 23.
A Nemzetközi
Olimpiai Bizottság kizárja Dél-Afrikát a mexikói
olimpiai játékokban való részvételbõl.
1968. ápr. 30.
Bonnban a
Német Szövetségi Gyûlés rendkívüli
ülést tart a diákzavargások miatt.
1968. május
eleje
Infecundin néven forgalomba kerül az elsõ
hazai gyártású hormonális fogamzásgátló
tabletta.
1968. máj. 3.
Diákzavargások
kezdõdnek Franciaországban a párizsi egyetem nanterre-i
fakultásának bezárása miatt. A megmozdulások
országos méretû sztrájkká növekednek.
1968. máj. 4.
Tárgyalások
Moszkvában a csehszlovák helyzetrõl a szocialista
országok vezetõinek részvételével.
1968. máj. 11
. Diáktüntetések
kezdõdnek az NSZK-ban is. A legnagyobb tüntetés Bonnban
zajlik. A tüntetõk a tervezett szükségállapot-törvény
ellen tiltakoznak, melyet a demokrácia elleni fenyegetésként
értékelnek. A Német Szövetségi Gyûlés
ennek ellenére elfogadja a törvénytervezetet.
1968. máj. 20.
A belpolitikai
válsággá szélesedett diákmegmozdulások
miatt Franciaországban megszakítják a cannes-i filmfesztivált.
1968. máj. 30.
Charles de
Gaulle feloszlatja a Francia Nemzetgyûlést.
1968. máj. 31
. Hadgyakorlat
ürügyén szovjet csapatok lépik át a csehszlovák
határt.
1968. jún. 4.
Budapesten
rendelet jelenik meg a Politikai Fõiskola létrehozásáról.
1968. jún. 6.
Los Angelesben
Robert Kennedy szenátort halálosan megsebesíti egy
merénylõ.
1968. jún. 9.
J. B. Tito
jugoszláv államfõ egy héten át tartó
diákzavargások után politikai és társadalmi
reformokat ígér.
1968. jún. 13–15.
Csehszlovák
párt- és kormányküldöttség tárgyal
Budapesten A. Dubcek, illetve O. Cernik vezetésével. Aláírják
a megújított kölcsönös segítségnyújtási
szerzõdést.
1968. jún. 13.
A Csehszlovák
Írószövetség lapja, a Literarni Listy megemlékezik
Nagy Imrérôl kivégzésének 10. évfordulóján.
Nagy Imre a lap szerint már 1955-ben olyan antisztálinista
politikát folytatott, amely követendô a csehszlovák
reformerek számára is. A Népszabadság június
27-én „Azoknak, akik nem tanultak” címû szerkesztôségi
cikkében, Gosztonyi János fôszerkesztô tollából,
élesen támadja emiatt a csehszlovák lapot.
1968. jún. 25.
A csehszlovák
parlament elfogadja az 1948 óta lefolytatott politikai perek áldozatainak
rehabilitációjáról szóló törvényt.
1968. jún. 27.
Már
a közértekben is lehet Coca-Colát kapni Magyarországon.
1968. jún. 27. Csehszlovákiában
közzéteszik a „2000 szavas manifesztumot”, melyben hetven mûvész,
tudós és sportoló sürgeti az ország demokratizálását.
1968. júl. 3.
Leonyid Brezsnyev
egy a Kremlben megtartott találkozón figyelmezteti a cseh
vezetést: reformjaik nem sérthetik a szocializmus érdekeit.
1968. júl. 5.
Prágában
nyilvánosságra hozzák az „1000 szavas manifesztumot”,
mellyel a „2000 szavas manifesztum” követeléseit próbálja
meg enyhíteni a csehszlovák pártvezetés.
1968. júl. 15.
Közvetlen
légi járat indul Moszkva és New York között.
1968. júl. 29.
Tárgyalások
kezdõdnek a csehszlovák és a szovjet vezetõk
között Csehszlovákia helyzetérõl.
1968. aug. 8.
Az Egyesült Államokban
Richard Nixont választják meg a Republikánus Párt
elnökjelöltjévé.
1968. aug. 9.
J. B. Tito Csehszlovákiába
látogat.
1968. aug. 20–21.
A szovjet hadsereg
magyar, lengyel, bolgár és keletnémet katonai segédlettel
bevonul Csehszlovákiába, és felszámolja a Dubcek
nevével fémjelzett reformokat, az „emberarcú szocializmus”
kísérletét.
1968. aug. 22.
Összeül
a Csehszlovák Kommunista Párt rendkívüli kongresszusa.
1968. aug. 23.
A kínai vezetés
bûncselekménynek minõsíti Csehszlovákia
megszállását.
1968. szept. 1.
Csehszlovákiában
normalizálódik a helyzet. A megszálló csapatok
kivonulnak a nagyobb városokból. Ugyanakkor Moszkva rosszallása
ellenére ismételten a CSKP KB elsõ titkárává
választják A. Dubceket, aki a reformok óvatos folytatására
készül. Gustav Husák, a Szlovák Kommunista Párt
vezetõje, viszont fellép az „antiszocialista” erõkkel
szemben.
1968. szept. 9.
Az Egyesült
Államokban hadrendbe állítják a világ
legnagyobb repülõgép-anyahajóját.
1968. szept. 12.
Albánia
kilép a Varsói Szerzõdésbõl.
1968. szept. 26.
Frankfurtban újjáalakítják
a Német Kommunista Pártot.
1968. szeptember
folyamán
Budapesten megrendezik a második táncdalfesztivált,
amely az Illés zenekar elsöprõ sikerével zárul.
1968. okt. 3.
Peruban katonai junta
kerül hatalomra, amely államosítja az amerikai érdekeltségeket.
A csehszlovák kormány szerzõdést
ír alá a Varsói Szerzôdés csapatainak
további csehszlovákiai tartózkodásáról.
1968. okt. 12.
Mexikóvárosban
megnyitják a XIX. Nyári Olimpiai Játékokat.
1968. okt. 18.
A magyar Országgyûlés
törvényt fogad el a népi ellenõrzésrõl.
1968. okt. 24.
Budapesten autógyártási
együttmûködési szerzõdést ír
alá Magyarország és a Szovjetunió.
1968. okt. 27.
Demokratikus szellemû
nemzetiségi törvényt fogad el a szlovák parlament,
ugyanakkor a gyakorlatban tovább folytatódik az elszlovákosító
politika.
1968. nov. 1
Lyndon B. Johnson amerikai
elnök leállítja Észak-Vietnam bombázását.
Megkezdõdnek a béketárgyalások.
1968. nov. 5.
Richard Nixon megnyeri
az amerikai elnökválasztást.
1968. nov. 7.
Dél-Vietnamban
kihirdetik a rendkívüli állapotot.
1968. nov. 15.
Romániában
megalakul a Magyar Nemzetiségi Dolgozók Tanácsa.
1968. dec. 4.
Az MSZMP KB megtárgyalja
és elfogadja Nyers Rezsô elôterjesztését
a gazdasági reformról. A testület határozata
szerint az új gazdasági mechanizmus pezsdítõ
hatást gyakorolt a gazdasági életre.
1968. dec. 7.
Magyar Ifjúsági
Szövetség alakul Pozsonyban. Mûködését
a szlovák hatóságok korlátozzák, majd
betiltják.
1968. dec. 11.
Megalakul az új
amerikai kormány Richard Nixon vezetésével.
1968. dec. 31.
A szovjet Tupoljev–144-es
utasszállító repülõgép elsõként
lépi át a hangsebességet.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu