Lengyelország '68 – fajvédõ kommunizmus

  „Nem engedjük fasizálni a szocializmust!” – hirdette 1968-ban a tüntetõ lódzi diákok egyik röplapja. A tiltakozás egy darabig eredménytelen volt, de nem alaptalan.
  A roppant zavaros elõtörténetet nehéz összefoglalni, de a lényeg az, hogy a Lengyel Egyesült Munkáspárton (LEMP) belül évek óta heves belsõ hatalmi harc folyt az öregedõ, bár a gyeplõt 1956 októbere óta szilárdan kezében tartó Gomulka elsõ titkár utódlásáért. A „partizánoknak” nevezett csoport élén Moczar belügyminiszter állt, akinek jelentõs befolyást adott az is, hogy õ volt a ZBOWID nevû háborús veteránszövetség elnöke. (Ez nemcsak a Moczarhoz hasonló egykori szovjetbarát partizánokat tömörítette, akik harcoltak a nácik ellen, de nem ismerték el az emigráns kormányt, hanem a Honi Hadsereg volt katonáinak egy részét is.) Ez a csoport 1967-ben úgy döntött, hogy a közel-keleti háborút felhasználja a belsõ leszámolásra. Egyes források szerint hamis jelentésekkel dühítették fel Gomulkát, amelyek arról szóltak, hogy számos zsidó származású értelmiségi lakásán és fõtisztviselõ irodájában pezsgõvel ünnepelték Izrael gyõzelmét. Ennek hatására Gomulka 1967 júniusában a szakszervezeti kongresszuson „ötödik hadoszlopot” emlegetett, és közölte: aki akar, kivándorolhat, de aki marad, az köteles lojálisan viselkedni a lengyel államérdekek szempontjából. Valójában valószínûleg mindössze annyi volt az igazság, hogy sokan örültek, amikor az amerikaiak szövetségese legyõzte a szovjetek szövetségesét – és ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy az elõbbit Izraelnek hívták. Vagyis a dolog összefüggött ugyan a két világrendszer tényével, csak nem úgy, ahogy Gomulka gondolta, és aminek alapján az állampolgári lojalitás kritériumává tett egy mégiscsak külpolitikai eseményrõl alkotott véleményt.
  A pártvezér szájába adott mondatok mindenesetre alapot adtak a Belügyminisztériumnak arra, hogy „cionizmusellenes osztályt” állítson fel. Itt készültek késõbb azok a névsorok, amelyeket a különbözõ intézmények, hivatalok kaptak állítólag vagy tényleg zsidó származású munkatársaikról. Még a húsz éve hivatalban lévõ miniszterelnök, Cyrankiewicz nagynénjét is beidézték, hogy az Auschwitzot politikai fogolyként megjárt politikus családtörténetének részleteirõl faggassák.
  Eközben 1967 õszén a Nemzeti Színház felújította a legnagyobb lengyel költõ, Mickiewicz Õsök címû klasszikus drámáját, minden iskola kötelezõ olvasmányát. Néhány hétig sikeresen ment a darab, ám egyszer csak a felsõbbség úgy ítélte meg, hogy a múlt századi hazafias mûnek az akkori orosz megszállók elleni kitételei a rendezés hibájából szovjetellenes élt kaptak, és bizonyos mondatoknál a közönség szinte tüntet. Ezért az elõadást betiltották, Kazimierz Dejmek rendezõt, aNemzeti Színház igazgatóját pedig elbocsátották állásából, és kizárták a pártból. 1968. január 30-án, az utolsó elõadás után fõleg diákok tiltakozó tüntetést szerveztek, amelynek két „fõkolomposát”, Adam Michniket és Henryk Szlajfert pár nap múlva kizárták az egyetemrõl. Március 8-án a Varsói Egyetemen már az õ visszavételüket és az Õsök továbbjátszását követelték a diákok, továbbá általában demokráciát és a nemzeti kultúra tiszteletét. Ez a gyûlés nem utcán zajlott, hanem egy zárt teremben. Ennek ellenére „munkásaktivisták” jelentek meg az egyetemen (köztük a belügyesek mellett valódi munkások is), és a nagy, campus-szerû épületcsoport szabadtéri részén igazoltatni és verni kezdték a diákokat és tanárokat, akik közül sokan nem voltak a gyûlésen, sõt nem is tudtak róla.
  Ezután ülõsztrájkra került sor, és a tiltakozás átterjedt több vidéki egyetemre. Eközben összeült az Írószövetség varsói közgyûlése, de néhány párttag író igyekezete ellenére éles hangon állást foglalt a hatalom lépéseivel szemben. Az egyik résztvevõ „bunkók uralmának” minõsítette a XIX. századi klasszikustól is megijedõ politikát – õt pár nap múlva „ismeretlen tettesek” véresre verték. A Varsói Egyetem diákjai kétségbeesett hangú levélben magyarázták el Gomulkának, hogy õk nem a szocializmus ellenségei, de választ nem kaptak.
  Március 11-én a Znak katolikus képviselõcsoport interpellációt nyújtott be a szejmben a diákok és a nemzeti kultúra védelmében. (Ez a mindössze ötfõs csoport a püspöki kar támogatásával mûködött 1957 óta, és kényszerû kompromiszszumai ellenére az akkori szocialista világ egyetlen ellenzéki parlamenti frakciójának lehet nevezni.) Választ csak több mint egy hónap múlva kaptak: Cyrankiewicz miniszterelnök a kérdésekre nem felelt, de a kérdezõket reakciósnak és szocialistaellenesnek minõsítette. A rendkívül durva hangú vitában nemcsak a LEMP képviselõi szitkozódtak, hanem a parasztpártéi is (amelynek mai utódját érdekes módon nem szokták úgy utódszervezetnek nevezni, mint a szociáldemokratákat), illetve néhány pártonkívüli. Különösen gusztustalan volt a magát szintén katolikusnak nevezõ PAX csoport fellépése: a pártot mindig támogató, a Vatikán és a lengyel püspöki kar által többször elítélt szervezet vezetõje a háború elõtt egy fasisztoid, Führer-elven felépülõ és zsidóveréseket szervezõ társaság élén állt, és harminc év múltán könnyen visszatalált a régi nyelvezethez.
  A Znakot támogató hivatalos egyház bátran és tisztességesen viselkedett. Nem csatlakozott a politikai kampányhoz, hanem a püspöki kar május 3-i körlevelében kimondta: ne keressenek ellenséget azokban, akik a nemzet javát akarják szolgálni, bár eltérõ meggyõzõdés alapján. „A gumibot nem érv” – írták késõbb a kormányfõnek. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert a rendszerváltozás után a katolikus papság, sõt a fõpapság egy része a két világháború közti rasszista, szélsõjobboldali eszmék felelevenítõi mögé állt – de 1968-ban ilyesmirõl szó sem volt náluk.
  A propagandakampány a hivatalos sajtóban és a pártkiadványokban minden képzeletet felülmúlt. Folyamatosan „leleplezték” a tiltakozó mozgalmak szervezõinek eredeti nevét, mindig mellétéve, hogy jórészt vezetõ beosztású káderek jómódú gyerekeirõl van szó, „aranyifjúságról”, amelynek nem drágák a dolgozók verejtékével épített szocializmus vívmányai. (Némelyik cikk a Rajk-ügy hivatalos kezdetét jelentõ 1949-es közleményre emlékeztetett, amelyben az állt, hogy „a letartóztatottak között munkás és dolgozó paraszt nincs”.) Azt is kihasználták, hogy a lázongók egy részét – vagy szüleiket – súlyos bûnök terhelték a sztálinista korszakból. Mindenesetre tény, hogy teljesen náci ízû „zsidótlanítási kampány” kezdõdött, amely olyan embereket is érintett, akiknek fogalmuk sem volt származásukról. A zsidónak minõsítettek jelentõs része hívõ katolikus volt – Wyszynski bíboros írta le, hogy amikor 1969-ben külföldre utazott (mert több év után végre kapott útlevelet), a pályaudvaron és a vonaton százak csókolták a kezét, akik „zsidóként” emigráltak. Ugyanakkor a tisztogatások a belügyet, a hadsereget, a párt- és államapparátust is érintették, tehát számos olyan ember találta szembe magát kollégái családfakutatásának eredményeivel, aki évtizedeken át lelkesen vagy akár túlbuzgón szolgálta a rendszert. Egy katonatiszt például, amikor elmagyarázta, hogy nagyapja orosz ortodox keresztényként viselte a Dawid nevet, ezt hallotta a személyzetistõl: nem érdekel, itt egy Dávid unokája nem lesz ezredes! Ciaston rendõr ezredes, aki 16 évvel késõbb tábornokként valószínûleg Popieluszko lelkész gyilkosainak egyik fõ felbujtója volt, olyan röpcédulát készíttetett, amelynek szövegét szó szerint fordították le a Der Stürmer címû egykori náci hecclapból.
  Gomulka 1968. március 19-én nagygyûlést tartott, amelyen kijelentette, hogy a demokrácia és Mickiewicz csak ürügy, valójában a párt és a néphatalom ellenségei lázadoznak, akiket le kell verni. A kemény hangú beszéd közben az óriási terem egyik szektorából váratlanul „Gierek! Gierek!” kiáltások hangzottak fel, mutatván, hogy itt valóban belsõ pártintrikáról is szó volt. Gomulka megdöbbent, a két év múlva helyébe lépett Gierek pedig máig esküszik, hogy nem tudott az egyik kerületi párttitkár akciójáról. Gomulka egyébként a mennydörgés közben mérsékelni is próbálta fajvédõ elvtársait, hangsúlyozva, hogy senkit nem szabad elítélni vagy elbocsátani pusztán származása alapján, hanem tettei és állásfoglalásai szerint kell dönteni. Ennek azonban semmi hatása nem volt, Gomulka feje fölött átcsaptak az események hullámai. Mellesleg Moczarék kampányát akár maga ellen irányulónak is érezhette, lévén felesége zsidó származású – bár valószínûleg azt is tudta, hogy Moczart Moszkva nem kívánja a párt elsõ emberének. Brezsnyev kalandornak tartotta az egyébként állítólag orosz vagy ukrán származású fõpartizánt.
  A következõ hónapokban folytatódott a tisztogatás, idõnként a kínai vörösgárdisták magatartására emlékeztetõ módon. Például a Külügyminisztérium vagy a londoni lengyel nagykövetség párttaggyûlésén sorra álltak fel a nyilván felkészített „bátor” tagok, és keményen megbírálva a minisztert, illetve a nagykövetet, követelték menesztésüket. (Régi, érdemdús és természetesen szintén párttag vezetõkrõl volt szó.) A végül elbocsátott 483 állami hivatalnok között 4 miniszter, 17 miniszterhelyettes és 51 fõosztályvezetõ volt, jó részüket a pártból is kizárták. Valószínûleg ezt elégelhette meg Edward Ochab, az Államtanács elnöke, tehát a formális államfõ, aki április 9-én benyújtotta lemondását. A közvélemény csak megromlott egészségi állapotáról értesült. A LEMP Politikai Bizottságának azonban ezt írta a veterán politikus, aki 1956-ban fél évig a párt elsõ titkára is volt: „Mint lengyel és mint kommunista, szívem legmélyébõl tiltakozom az antiszemita hecckampány ellen.” Ochab lánya egyébként a diáktüntetések egyik szervezõje volt, így az apa bizonyos fokig rá is kényszerült a távozásra.
  Nem kevésbé volt kegyetlen a leszámolás a kulturális és a tudományos életben. 35 író minden mûvének közlését megtiltották. Egyedül a Varsói Egyetemrõl 30 tudományos munkatársat bocsátottak el, köztük Leszek Kolakowski filozófust, Wlodzimierz Brus közgazdászt és Zygmunt Bauman szociológust, a lengyel tudomány nemzetközi hírû képviselõit. Máig márciusi docenseknek csúfolják azokat, akik a hirtelen megüresedett oktatói helyekre a megkívánt képzettség és tudományos fokozat nélkül kerültek be akkoriban. A hallgatókat nemcsak egyénenként zárták ki, hanem egész szakokat oszlattak fel, így valójában a Varsói Egyetemrõl 1616, a Wroclawi Mûegyetemrõl 1553 fiatalt távolítottak el. Megdöbbentõ módon felújították az egykori cári orosz hatóságok módszerét, és 70 volt diákot azonnal behívtak katonának. Számos szabálysértési és büntetõeljárás is indult: 50 embert ítéltek szabadságvesztésre, 211-et pedig pénzbüntetésre a különbözõ tiltakozások szervezõi közül, a vezetõk 1,5–3,5 év közti börtönt kaptak. Hogy pedig nehezebb legyen védekezniük, öt tekintélyes ügyvédet is sürgõsen eltiltottak, köztük Jan Olszewskit, a mai radikális jobboldal egyik vezetõ politikusát, aki 1992-ben fél évig miniszterelnök volt.
  A kialakult, gyakran elviselhetetlen légkörben megindult a tömeges kivándorlás. Becslések szerint 1968–69-ben mintegy 20 000-en emigráltak, negyedrészük Izraelbe. Többségüknek, mint említettem, a náci törvények kritériumaitól eltekintve semmilyen valóságos közük nem volt a zsidósághoz. Rengeteg névtelen kisember vagy éppen korábbi kommunista funkcionárius mellett számos neves mûvész és tudós is erre a sorsra kényszerült – ami némelyikük pályafutásának egyébként nem tett rosszat, de ez nem csökkentette a lelki fájdalmat, nem menti a történtek gonoszságát és embertelenségét.
  Mi történt ezután? A kampány lassan lecsengett, helyét elfoglalta a csehszlovák ügy. Az 1956-ban reformerként és hazafiként köszöntött Gomulka, aki akkor valóban elhárított egy fenyegetõ szovjet katonai beavatkozást, 12 évvel késõbb lelkes híve volt a csehszlovákiai bevonulásnak. Közben konszolidálni próbálta hatalmát, amelyet aztán 1970 végén veszített el. De nem Moczar vette át a helyét, aki pedig az 1968. õszi pártkongresszuson számos hívét bejuttatta a Központi Bizottságba, és amikor KB-titkár lett, olyan tapsot kapott, hogy azt már az elsõ titkár elleni tüntetésnek is fel lehetett fogni. Gierek késõbb félreállította, de nem akárhová, hanem a mi Számvevõszékünkhöz hasonló szerv élére. Így 1980-ban pozitív színben tudott feltûnni, amikor szorgos gyûjtõmunkája eredményeképpen sorra szolgáltatta a bizonyítékokat a korrupt funkcionáriusok leleplezéséhez. 1986-ban halt meg. Henryk Jablonski történész, aki felsõoktatási miniszterként 1968-ban egyik fõszereplõje volt a disznóságoknak, 1972-tõl egészen 1985-ig töltötte be az Államtanács elnöki tisztségét.
  1968 egyébként tabu volt. Talán szégyellték is, talán féltek is tõle, de 1988-ig hivatalosan szinte nem létezett a téma. Akkor, a 20. évfordulón adtak, úgymond, hivatalos értékelést, amely persze nem ment mélyre, de elítélte az egykori antiszemita kampányt. Ezt megelõzõen azonban, az 1980–81-es csaknem forradalmi idõkben mégis elõkerült 1968. Számos egykori „lázadó” a Szolidaritás fõ tanácsadója, támogatója volt. 1981 márciusában ugyanakkor megalakult egy Grunwald Társaság nevû obskúrus szervezet, amely megpróbálta felújítani a fajvédõ kommunizmus hagyományait, és kérlelhetetlenül szembeszállt a LEMP-en belüli reformtörekvésekkel. A párt felsõ vezetõségének zöme nem támogatta ugyan a Grunwaldot, de nyíltan elítélni és visszautasítani sem merte, hiszen nem hemzsegtek akkoriban a párt támogatói. Nem meglepõ, hogy néhány volt grunwaldos manapság a parlamenten kívüli szélsõjobb színeiben tûnik fel. 1968-ra nyúlik vissza a Polityka címû hetilap tekintélye is, bár ebbõl az egykori fõszerkesztõ, Rakowski személyesen nem sokat érez: ez a lap volt ugyanis, amely nyíltan megtagadta a csatlakozást az agit-prop. osztály által irányított antiszemita kampányhoz, ami miatt kis híján betiltották.
  És még egy érdekes momentum: 1968-ban sikerült szembeállítani a munkásságot a diákokkal és az értelmiséggel. Hiába próbálták elmagyarázni a fiatalok küldöttei néhány nagyüzemben, hogy õk nem a nép és a dolgozók ellenségei, nem jártak eredménnyel. Munkások tízezreit tudták a gyárakból gyûlésekre vezényelni, ahol elítélték a zavarkeltõket, és ilyen épületes jelszavakat kiabáltak, illetve tartottak a persze nem általuk készített transzparenseken: „Diákok, vissza a padba! Írók az íróasztalhoz!” Ez a szégyenletes emlék meggyõzõdésem szerint nagy szerepet játszott abban, hogy 1980-ban valóban lelkesen és szolidárisan mûködtek együtt az értelmiség és a nagyüzemi proletariátus képviselõi. Késõbb e viszony egyes emberek és csoportok között gyakran megromlott, de állami propagandával szembeállítani õket többé nem sikerült.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu