Vietnam

  Elõször tízéves koromban, a Pajtás újság (az Úttörõszövetség lapja, ára 1 forint) 1964.december 16-i számában olvastam a vietnami háborúról. Máté György Hófehérke és a nagy hadmûvelet címû cikke egy elárvult vietnami kislányról szólt, aki azóta is sírdogál, és az anyukáját hívja. Az egyik képen égõ házat láttam, a másikon elmosódott alakokat, ezzel a magyarázattal: „Temetik apukát”. A cikk megrázott és felkavart, bár befejezését nem nagyon értettem: „Hiszem, hogy révbe jut egyszer õ is. De ezért felelõsek vagyunk valamennyien, akik szeretteink körében tölthetjük a szeretet ünnepét.” Mármint hogy én?…
  Akkori kedvenc lapomban addig jórészt problémákkal küzdõ úttörõõrsökrõl, hõs szovjet és magyar partizánokról, „haladó hagyományainkról”, valamint a tudomány vívmányairól olvashattam. A következõ, 1965-ös évfolyamban azonban egyre gyakrabban bukkantak fel e távoli háború képei. A 24–25., dupla számban halálra vert kislányokról volt szó („A gyerekeknek sem kegyelmeznek”, hirdette az alcím), majd képregény indult a lapban Chi-nao bosszúja címmel. Már a harmadik kockáján egy anyát géppuskáztak le az amerikaiak, a negyediken pedig egy kisfiút ütöttek le puskatussal. „Pusztulj, te varangy!”, kiáltotta az eltorzult arcú katona. A kisfiú persze életben maradt, partizán lett, s felrobbantott egy légibázist. Ezután képes riportok követték egymást, de elolvashattam a Pionyerszkaja Pravda tudósítójának írását is, amelynek igen hatásos címe volt: Ne üss, kormányzó! Hõsökkel állsz szemben!
  A legrettenetesebb történet az 1966-os 9. számban jelent meg. (Egy bizonyos E. L. írta, aki, úgy látszik, nem akarta a nevét adni ehhez az otromba hazugsághoz.) Háború a gyerekek ellen – hirdette az alcím. Egy vietnami kislányról szólt a történet, aki az amerikai repülõgépek távozása után egy gyönyörû hajasbabát talált a dzsungelben. A baba ült, „szõke fürtjein vidám színnel csillant a nap aranya, s – így igaz! – sûrû pillájú szemével hívogatóan kacsintott”. A kis Hue boldogan felkapta, de az felrobbant és megölte õt. Természetesen nem tettem fel a kérdést magamnak, hogy vajon az amerikai hadsereg miért készít költséges és munkaigényes szerkezeteket a háborúban meglehetõsen csekély fenyegetést képviselõ kislányok szétrobbantására. Felháborodva közöltem a szüleimmel, hogy mit olvastam, de õk csak annyit jegyeztek meg, hogy a második világháborúban õket is óvták a földön heverõ töltõtollak és játékok felszedésétõl. Igen, a cikk végén is ez állt: „A játék bomba nem új találmány. Ugyanerre, gyerekek meggyilkolására alkalmazták a német fasiszták a második világháború idején…” (Szüleimet persze nyilván nem a németek játékaitól óvta az akkori propaganda. Érdemes lenne egyszer kikutatni e régi legenda eredetét, nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy egyidõs a légi hadviseléssel.)
  1968-ra már mindenfelé plakátok hirdették: „Veled vagyunk, Vietnam!” „Szolidaritás Vietnammal!” Az úttörõk „vietnami õrséget” tartottak (az újságokból nem derül ki, hogy ez mit jelent), vagy vasat, papírt gyûjtöttek, s az összeget elküldték Vietnamba. Tüntettünk, tiltakoztunk, a propaganda irányítói teljes gõzre kapcsoltak. Néha ugyan túllõttek a célon: anyámat például rendkívül felháborította, amikor egy vietnami kislányt (az õ szavaival élve) „véres kardként körbehordoztak az országban”, s a gyerek a legkülönbözõbb találkozókon automatikusan sírva fakadva újra és újra elmesélte szenvedései történetét. Én azonban (akkor) semmi ízléstelenséget sem találtam ebben. Nem tudom, másokra is olyan hatást gyakorolt-e ez a kampány, mint rám, de azt hiszem, a tájékozatlanabb, naivabb fiatalok körében igen sikeresnek bizonyult. Annyit egészen biztosan elért, hogy igen sokan feltették maguknak a kérdést: tényleg, mit keresnek az amerikaiak Vietnamban? Gyanakvás, ellenszenv ébredt az Egyesült Államok iránt, és ez volt a fontos.
  A propaganda sikeresnek bizonyult, sõt, attól tartok, máig érezteti hatását. Próbálják csak meg elmondani negyvenes-ötvenes barátaik körében, hogy Amerika a jó oldalon harcolt! Hogy egy korrupt, tehetetlen, de mégsem totalitárius államot védett egy sztálinista rendszer terjeszkedésével szemben! Hogy a statisztikák szerint a civil áldozatok aránya (45%) semmivel sem volt nagyobb, mint más háborúkban, s ez is jórészt a partizánok taktikájának köszönhetõ, akik erõszakkal fegyverraktárakká és erõdítményekké alakították át a falvakat! Hogy Dél-Vietnamban az amerikai egészségügyi programoknak köszönhetõen megnövekedett a népesség, és nõtt az életszínvonal! Azt fogják mondani, hogy mindez imperialista propaganda.
  Pedig a háború igazi imperialista, terjeszkedõ hatalma Észak-Vietnam volt, amelynek eszébe sem jutott megkérdeznie a dél-vietnami népet, akar-e kommunista rendszerben élni, s amely a gyõzelem után azonnal kiterjesztette hatalmát Laoszra és Kambodzsára is. Az Egyesült Államok kormányzata pedig sorra követte el a politikai hibákat. Túlbecsülte a kommunista Vietnam részérõl fenyegetõ veszélyeket, elkötelezte magát Dél-Vietnam védelmére, majd olyan apró „dózisokban” kezdte „adagolni” a hadmûveleteket, hogy ezzel (Paul Johnson amerikai történész szavaival élve) fokozatosan immunizálta a dél-vietnami partizánokat és Észak-Vietnamot a késõbbi csapásokkal szemben. A legtöbb áldozatot pedig nem a gyors és totális gyõzelemre törekvõ, hanem az a hosszasan elhúzódó háború szedi, amelyet nem teljes erõbevetéssel vívnak, hanem tétován, mielõbbi politikai megoldásban reménykedve. Az Egyesült Államok kormányzata így háborúzott: nem kevesebb, mint hetvenkét alkalommal kezdeményezett béketárgyalásokat, de végül kénytelen volt a szó szoros értelmében a tárgyalóasztalhoz bombázni Észak-Vietnamot.
  Az igazság körvonalai csak nagyon késõn, 1976 elején sejlettek fel elõttem. A moziban ültem, és a híradó rövid képriportot közölt a felszabadított Dél-Vietnamról. Több száz asszony és lány ücsörgött egy hatalmas sátorban, teljesen egyforma, pöttyös ruhában, varrogattak, és a szemüket fel sem emelve, kórusban énekeltek. A narrátor pedig közölte, hogy ezek az egykori amerikai megszállókat kiszolgáló nõk, akik most átnevelõ táborokban készülnek az új, boldog és szabad életre. Ez már nekem is sok volt, ennyire mégsem kellett volna hülyének nézni nemzedékemet. Ezután nem tagadhattam le magam elõtt, hogy fiatalabb koromban, úttörõként és KISZ-tagként egy lágereket felállító diktatúra mellett tüntettem. Vajon hányan látták még azt a híradót?

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu