A pirosinges fiúk

Fényes szelek, 1969

Bemutathattak ebben az az évben 21 új magyar nagyjátékfilmet, lehetett ezek közt sok értékes és érdekes alkotás (Fábri Zoltánnak is volt két premierje) mindazonáltal 1969 tavaszát-nyarát – és az egész évet – Jancsó Miklós Fényes szelek címû filmjének vitája, fogadtatása, zajos és ingerült visszhangja töltötte be. A filmet február elején tûzték mûsorra. A pontosan meg nem határozott idõben (1947 és ’49 között) játszódó történet egy kisváros papi szemináriumának életét megzavaró, a papnövendékekkel vitatkozó, majd passzív ellenállásukat látva õket és tanáraikat terrorizáló NÉKOSZ-csoport belsõ vitáiról, vezetõinek meghasonlásáról szól. A film végén megjelennek a NÉKOSZ politikai irányítói, és manipulatív eszközökkel, alig leplezett erõszakkal leváltatják a csoport addigi diákvezetõit.

E kényszerû „szinopszis” idetömörítésekor máris zavarban vagyok, hiszen fogalmam sincs, hogy a mai olvasó és érdeklõdõ tudja-e még egyáltalán, mi volt a NÉKOSZ. (A kommunista párt befolyása alatt álló, fõleg parasztfiatalokat összegyûjtõ Népi Kollégiumok Országos Szövetsége, melyet maga a párt szüntetett meg a „fordulat éve után”, mivel a legcsekélyebb önállóságot és szabadabb szellemnek még a lehetõségét sem tûrhette.) A legtöbb nézõ mindenesetre már a Jancsó-film premierjekor sem tudott a NÉKOSZ-ról. Egy újabb emlékem: a ’68-as diákmozgalmak negyedszázados évfordulóján, ’93 májusában az (új és kicsiny) Egyetemi Színpadon vetítették a filmet, s az egyetemisták jókat kuncogva rajtuk, fura csodabogarakként nézték a Fényes szelek dübörögve felvonuló, marxizmusról és vallásról énekelve vitázó fõiskolásait.

„A Fényes szelek nemcsak prolongálja mindazokat a problémákat, amelyeket Jancsó megelõzõ alkotásai felvetettek, hanem bizonyos értelemben új támadási felületeket is nyújt” – írja Gyertyán Ervin Filmvilág-beli elismerõ kritikájában. A filmet ugyanis akkor, ’69-ben nem kuncogás, hanem dühödt elutasítás fogadta. A szórakozást és „mozit” kívánó nézõk csak morogtak (vagy otthagyták a filmet), a kiábrándulásukat másként átélõ egykori nékoszisták vagy a kiábrándulást sohasem érzõ, a volt NÉKOSZ problémáival mit sem törõdõ középfunkcionáriusok szürke sereglete (masszája?) harsányan tiltakozott.

Jancsó filmje két táborra osztotta a politikával-kultúrával foglalkozó nézõket, s mindez a sajtóvisszhangban is tükrözõdött. A folyóiratok igényes tanulmányokat közöltek, ezek csaknem kivétel nélkül a film értékeit elemezték és magyarázták.

A Filmkultúra már elõzõ évi utolsó, november–decemberi számát (mely azonban csak ’69 elején jelent meg) a Fényes szeleknek szenteli. Közli Fehér Ferenc „A forradalmi hatalom parabolája és pantomimjátéka” címû hosszú elvi tanulmányát, amely a történelmi lehetõségeket modellezõ filmbeli szereptípusokkal foglalkozik. Fehér talán legigényesebb és legértékesebb filmtárgyú tanulmánya ez, mely egyaránt elemzi a parabola lehetõségeit és megvalósulását, a film figuráit-típusait és Jancsó formanyelvét. Elemzésének középpontjában az elidegenedés kérdése áll. Nem annyira a hatalom, mint inkább a hatalom által manipulált naiv és lelkes csoport „belsõ elidegenedése”. „Jancsó legmegvetõbb szavai az irányító apparátus bürokratikus elidegenedése ellen fordulnak” – írja. Másutt: „Jancsó a kis közösség elidegenedését azzal a mély Rosa Luxemburg-i szemlélettel közelíti meg, amely egy valóságos népmozgalom minden tévedését ezerszer termékenyebbnek tekintette, mint a csalhatatlan és mindenható testület legbölcsebb döntéseit.”

A Filmkultúra ’69-es elsõ (tavaszi) számában Sükösd Mihály dolgozata olvasható A mozgó történelem modelljei címmel, melyben a film „történelem-mintáját, jelképes metszetét” vizsgálja a modell-alkotás lehetõségeinek szempontjából.

A dolgozatnak mégsem az esztétikai rétegébõl idéznék, hanem a szubjektívebb, élményszerûbb bevezetésébõl: „Beszéltem J. professzorral, aki szinte azért utazott Pestre, hogy megnézze a filmet, amelynek – általa képzelt? valóságos? – tényanyagához húsz évvel azelõtt közvetlen köze volt. Csalódva, felháborodva, keserûen utazott haza. Érveit hallgatni, jelenségét megérteni éppoly elkeserítõ volt, mint figyelni a vidéki tanárt, a fõvárosi mõvelõdési elõadót, a peremre szorult írót, a méltányolt írót, ahogy a becsapottság, a megsértettség irracionális indulatában, meg-megbicsakló logikával rótta le felháborodását szóban és írásban.”

Abban, hogy a folyóiratok és szaklapok a szokottnál is bõvebben, nagyobb hangsúllyal és terjedelemben foglalkoztak a filmmel, még nincs semmi rendkívüli. Abban már inkább, hogy a napi- és hetilapok is szinte külön rovatot nyitottak: szekesztõségi cikkek, újságírók és olvasók hozzászólásaival, leveleivel telt meg e rovat, s a vita elhúzódott tavaszig, nyár elejéig. Az ötvenes évek rossz emlékû Felelet-vitája óta a magyar kulturális életben csak a Rozsdatemetõ körül zajlott ehhez fogható vita (1963-ban).

Népszabadság Héra Zoltán vitaindítójával, egy óvatosan mérlegelõ-kiegyensúlyozó, igent-nemet gondosan arányító, de összességében inkább elfogadó írással kezdte másfél hónapra nyúló „sorozatát”. Fekete Gyula ütötte meg a legélesebb hangot – kicsit hasonlót ahhoz, amit néhány évvel azelõtt Veres Péter, amikor a Megszállottakat ócsárolta. Szerinte Jancsó védi az egykori elnyomókat, hamisan ábrázolja és hibáztatja az elnyomás alól épp felszabadult néptömegeket – cikkébõl mellékletünkben néhány részletet is közlünk.

„Sej, a mi lobogónkat összevissza fújják” – írta ironikus cikke fölé címül Hámos György a Magyar Hírlapban, a vegyes kritikai visszhangon elmélkedve, Fekete Gyula „baltás” elutasításán és Fehér Ferenc „rajongó áhítatán” egyaránt ironizálva.

Rényi Péter vitazárója a Népszabadságban (március 2.) a nyitó Héra-cikknél jóval elutasítóbb volt. „A burzsoázia erejének, politikai befolyásának érzékeltetése nélkül lehetetlenség bebizonyítani annak a baloldaliságnak a hibáit, amelyrõl itt szó van.” (...) „Maga a szituáció tökéletesen hamis. Nem azért, tévedés ne essék szólván, mert nem pontosan tükrözi a NÉKOSZ-isták sorsát, mert nem történelmi dokumentáció, hanem mert alkalmatlan arra, hogy a baloldaliság általánosító próbája legyen.”

A Fényes szelek vitában sok minden más mellett az az érdekes, hogy ezúttal a folyóiratokban és az értelmiségi fórumokon olyan vélemények is megjelenhettek, amelyek gyökeresen eltértek a Népszabadságétól, vagyis a párt kulturális irányításáétól. Fehér Ferenc írását már láttuk. Almási Miklós a Kritika áprilisi számában a filmet teljes egészében, élesen és ingerülten elmarasztaló Sinka Erzsébet (bevallom, fogalmam sincs, ki õ) ellenvéleménye után közöl hosszabb tanulmány-vitacikket.

„Számomra Jancsó filmje forradalmunk elsõ jelentõs mûvészi összefoglalása, melyben egy hõsi kor szépsége [szépségét?] a születõ új rend türelmetlen naivitása [naivitását?] – a mûvészi transzpozició zseniális megoldásával – valamint a késõbbi torzulások csíraformáit, lehetséges kibontakozási irányait együtt ábrázolja” – érvel (kissé megbicsakló fogalmazásmóddal) az esztéta. A vita elsõsorban a NÉKOSZ szerepérõl folyt – bármilyen világossá akarták tenni az alkotók, s a felkészültebb kritikusok is, hogy Jancsó mûve nem „történelmi film”, nem a NÉKOSZ-mozgalom krónikája vagy dokumentuma. Almási Miklós, akár Fehér Ferenc vagy Gyertyán is amellett érvelt: ez nyilvánvalóan nem „NÉKOSZ-film”.

„A mûvész számára egy dátum – ha nem dokumentumfilmet forgat – csak a mûvészi stilizálás eszköze lehet. S Jancsó ezt az összefoglaló stilizálást találta el – típusaiban és hõsei útkülönbségeiben – talán minden eddigi filmjénél fájóbb és átfogóbb erõvel. A kor szépségében, a Pirosinges fiú elvont demokratikus illúzióiban ott van a naivitás keserû megkérdõjelezése, ezeknek az illúzióknak értékvédelme és tartalmi elvetése, a felnõtté vált tudatosság bölcsessége. S a másik póluson, a rendõrtiszt alakjában, a fordulatot teremtõ jelenet torkot fojtogató tragikumában nemcsak a továbbfejlõdés torzulásainak alternatívája, hanem a késõbbi korrekció emberi lehetõsége és biztosítéka is megcsillan.”

Az ezekben az években egyre színvonalasabb és érdekesebb Valóság címû folyóirat 69/3-as számában Gyurkó László – Konrád György – Sükösd Mihály – Vitányi Iván közöl hosszabb írást a filmrõl. A Kossuth-klub nagy vitaestet rendezett, melyrõl a televízió önálló mûsort szerkesztett. Ennek a végén Jancsó késõbb és másutt felvett, inkább nyilatkozatként mint spontán önvallomásként ható mondatokat mond arról, hogy a filmben nem a párt történetének valamelyik korszakára akart utalni, s hogy õ maga a szocializmus rendíthetetlen híve.

Cannes-ban a Fényes szelekkel, Sára Sándor Feldobott kõ címû alkotásával és Elek Judit Sziget a szárazföldön címû elsõ filmjével képviseltette magát a magar filmmûvészet. Lindsay Anderson túlértékelt és másodlagos, ám a diákmozgalmakra didaktikus mûvészkedéssel reagáló filmje, a Ha (If) nyert Aranypálmát – Jancsó egyszerre naiv és kesernyés filmje mai szemmel is eredetibb. A vita folytatása Cannes-ban címmel a Fényes szelek fogadtatásáról természetesen ugyancsak Rényi Péter tudósítja a Népszabadságot (május 17.). Mintha nem is utasította volna el a filmet, olyan örömmel számol be a kedvezõ méltatásokról, s olyan sajnálkozással az elmarasztalásokról. „A Fényes szelekkel nemcsak a filmet, hanem a vitát is exportáltuk. És ez a vita nem volt rossz nálunk, s reméljük nem lesz rossz itt sem” – fejezi be tudósítását.

A nyilvánvalóan gondosan megszervezett, mégis sok spontán, a szervezõk által nem egésezn ellenõrizhetõ és befolyásolható, szabad ellenvéleményeket is felcsendítõ vita szélzúgásában kissé háttérbe szorult Sára Sándor figyelemreméltóan tisztességes alkotása, a Feldobott kõ.

Sára ekkorra a magyar film egyik legtehetségesebb alkotója, a hosszan húzódó Dózsa-film egyik társalkotója is, de elsõ önálló nagyjátékfilm-rendezése a Feldobott kõ. Tehetséges bemutatkozás volt a Mándy-motívumokból építkezõ, már említett Sziget a szárazföldön, s nem feledkezhetünk meg az eddig inkább csak dokumentumfilmesként ismert Gyarmathy Lívia elsõ fikciós munkájáról sem. Az Ismeri a szandi-mandit? új és elõzménytelen friss hang a magyar vígjáték történetében. Épp 1969-ben aratott hömpölygõ közönségsikert a rendkívül ízléstelen Hét tonna dollár, és a Böszörményi Géza forgatókönyvébõl írt Gyarmathy Lívia-alkotás azzal a reménnyel tölthette el az igényes nézõt, hogy a vígjátéknak, a komédiának nálunk is lehet mûvészi rangja.

Kemény, szikár és illúziómentes filmmel mutatkozott be Gábor Pál is: a Tiltott terület egy üzemi baleset kapcsán a másra nem hárítható emberi felelõsség kérdésével szembesíti a nézõt. A hazugság, az elhallgatások szürke, füstös, mocskos fala mentén járnak hõsei. Értékes pálya indul ezzel a filmmel.

Az õszi pécsi filmszemle nyolc versenymûvét tizenhét (17) tagú „társadalmi zsûri” bírálta el, elnöke Erdei Ferenc volt. A fõdíjat Sára Sándor szép munkája, a Feldobott kõ kapta, s talán, hogy a Fényes szeleket semmilyen módon ne kelljen kitüntetni Fábri Pál utcai fiúkján kívül, amely megkapta a szokásos színészi és közönség díjat, szokatlan módon semmilyen más alkotást sem jutalmaztak.

Ismét jó évet zárt a magyar filmmûvészet. Most, és még egy jó ideig mind az egész társadalomban, mind a mûvészetek világában úgy látszott, folytatódnak a reformok.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu