AZ ORFEO ÜGY

(FODOR TAMÁS ÉS MALGOT ISTVÁN VISSZAEMLÉKEZÉSÉVEL)

A Színház címû szakmai lap 1972 novemberi számának címlapján ez olvasható: Együttesek együtt: az Orfeó. Az anyagot azonban a belíveken már hiába keresi az olvasó - cikkemet - „fel sõbb utasításra” - ki kellett venni a lapból, a borítót azonban már nem lehetett módosítani. Az APO szokásos fõszer kesz tõi értekezletén kapott dorgálással megúsztuk „botlásunkat”.

AMATõRöK

Az amatõr színház a hivatásos színház mellett - bizonyos te kintetben azzal szemben - létezett. E megnevezéssel azokat az együtteseket jelölték, amelyek amatõr körülmények kö zött, de professzionista színvonalú produkciókat hoztak létre, saját helyiségükben rendszeresen, színházszerûen játszottak. Ez évben is ebben a színházi formációban születtek az ese ményszámba menõ produkciók. E csoportok legtöbbje élt az amatörizmus kínálta elõnyökkel, a szabadabb mozgástérrel, és a társadalomban meglévõ problémákról próbált szólni élesen, pontosan, többnyire a politikai színház eszköztárával. Az év legfontosabb produkciói: Stációk, Örök Elektra (Szegedi Egyetemi Színpad), A skanzen gyilkosai (Kassák Stúdió), Zarándokének, Bekötõ út (Tatabányai Bányász Színpad), A völgy felett lebegõ lény (Che Guevara-mûsor), Testvérsirató (Zalaegerszegi Reflex Színpad), Tapéta és árnyék (Vári Iro dalmi Színpad), Mockinpott úr kínszenvedései (Mágocsi Iro dalmi Színpad), Négerek imája, Végtisztesség (Manézs Szín pad), Passió magyar versekben (Universitas Együttes). Kol lektív alkotások, amelyek mögött erõs kezû és koncepciózus rendezõ állt (Paál István, Halász Péter, Éless Béla, Merõ Béla, Debreczeni Tibor, Bagossy László, Lengyel Pál, Ruszt József). Ezek az együttesek számos külföldi fesztiválra kijutottak, s az ott tapasztaltaktól ihletve gondolatilag és mûvészi megformáltságban egyaránt új hangot, új formákat hoztak a magyar színházi életbe. Ez a színház a fiatalok színháza volt, s ez irritálta a hivatalosságot, a színházit is, meg a politikait is.

1972 januárjában rendezték meg Kazincbarcikán elõ ször az azóta kétévente ismétlõdõ ifj. Horváth Istvánról elne vezett amatõr (alternatív) színházi fesztivált, amelyen a részt vevõ s fent említett amatõr színházak produkcióiról többnyire igen éles, mûvészinek álcázott, valójában ideológiai vi ták folytak, de végül is ezek a produkciók vitték el a díjakat. A Magyar Színházmûvészeti Szövetség 1973 elején lezajlott közgyûlésén viszont már többen is szót emeltek az amatõr színházak túlzott elõretörése ellen, azt hangoztatva, hogy ezek a csoportok zavaros ideológiát, Nyugatról exportált kulturális hatásokat terjesztenek. Kazimir Károly például így szólt: „El kell utasítanunk az anarchia színházának tartalmát. Nem lehet közünk a sokkoló, önmagáért kegyetlen, Zen Buddhista szituációkat úgymond magasabb régióba emelõ, de valójában a realizmust alapjaiban tagadó, kiválasztott ke ve seknek szóló színházhoz… Csak a rosszindulat állíthatja azt, hogy a robbanásszerû fejlõdés az amatõr mozgalomban nem színházi életünk inspiráló hatására jött létre. De milyen célt szolgálnak az olyan írások, amelyek hamis képzetet keltenek az amatõr mozgalom lelkes résztvevõiben, hogy õk vannak hivatva korszerûsíteni az elavult magyar hivatásos színmû vészetet? Az amatõrmozgalom céljainak teljes félreértése és félremagyarázása ez.”

Ugyanakkor más vélemények is elhangzottak, például Orbán László mûvelõdési miniszterhelyettesé: „…hibáztatnunk kell az olyan nézeteket, amelyek szembe állítják a hiva tásos színházat az amatõr színjátszással, amikor pedig a fel adat éppen az, hogy jobban összekössük õket. A hivatásos színházaink, mûvészeink segítsék, bátorítsák az amatõr színházmozgalom fejlõdését, ugyanakkor egy ilyen élõ, közvetlen kapcsolat színházainkat is segítheti, gazdagíthatja friss, új életnedvekkel, az új igények megismerésével.”

S mindenekelõtt Vitányi Iván állt ki az amatõr színházak mellett A színjátszás harmadik fajtája címû írásával ( Kritka , 1973. január). Többek között így írt: „A legjobbak, éppen a legjobbak azok, amelyek a színjátszás címén az ifjúság társadalmi magatartásának problémáin töprengenek. A legjobbak vallomása többet mond az átlag szavazatánál… Ezek a fiatalok közéleti vonatkozású, õszinte, szókimondó mûvé szetet akarnak… Nem az a baj, ha az ifjúság problémákat lát saját társadalmi magatartásának kialakításában, hanem az, ha nem lát, s még inkább, ha lát, de nem beszél róla. Az ifjúság joga, hogy ellenérzéseit kimondja, kötelessége, hogy bírálatát az évek során pozitív változtatni akarássá formálja. Életünk milyenségének erejét és nem gyengeségét bizonyítja, ha e problémákat a színpadon is kimondani igyekszik.”

A színháziaknál radikálisabbak voltak a hivatalos ideológia védelmezõi, hiszen az amatõr színházi mozgalom mögött nyíltan vagy burkoltan 1968 eszméinek, tanulságainak továbbgyûrûzõdése csapódott le. S ez veszélyesnek deklaráltatott. Az elsõ intõ jel 1971 végén a balassagyarmati fesztiválon volt érezhetõ, amikor a zalaegerszegiek Che Guevara-mûsorát, ill et ve a szegediek Stáció címû montázsát a színházi szakembe rekbõl és politikusokból álló zsûri - mely szerint mûvészileg különben e produkciók magasan a legjobbak voltak a me zõny ben - mélységesen elitélte, sõt a Guevara-mûsort be is tiltatták.

A folytatás az Orfeó-ügy volt, meg a Halász-féle színház betiltása, majd egy év múlva a Szegedi Egyetemi Színpad meg hurcolása, a Manézs és a Bányász Színpad lefejezése. 1975-re az amatõr színházi mozgalom progresszív szárnya megszûnt, mert vagy felszámolták a csoportokat, vagy kie mel ték a vezetõjüket, s ezáltal puszta vegetálásra kényszerí tették az együtteseket vegetálásra.

Talán a legtanulságosabb eset az Orfeó együttesek kö rüli botrány volt, érdemes felidézni. Ebben segítségemre van Fodor Tamás, aki a Színjátszó Stúdiót vezette, majd annak utódát, a Stúdió K.-t többszöri újrakezdés után máig irányítja, valamint Malgot István, aki az Orfeó egyik alapítójaként a bábegyüttes élén állt, és két évtizeden át különbözõ formációkban éltette tovább az akkor kimunkált bábosstílust és szín házi ideált, legutóbb pedig rövid ideig cigányszínház lét rehozásával is megpróbálkozott.

EGY SZüLETéS TöRTéNETE

1969 õszén a Képzõmûvészeti Fõiskolán néhány fiatal mû vészhallgató, tanár - többek között Malgot István szobrász, Fábry Péter fotós, Kiss Mihály grafikus, Németh Ilona, Ló ránt Zsuzsa szobrász-tanár (aki az együttes tervezõje volt egy ideig), Bálványos Huba grafikus-tanár - bábegyüttest alapított. Már régebben is egy társaságot alkottak, de ekkorra vált nyilvánvalóvá számukra, hogy az adott politikai viszonyok, a pártrendszer nem kedvez a mûvészi alkotómunkának. Olyan formára vágytak, amelyben társadalmi aktivitásukat is, mû vészi ambícióikat is ki tudják élni. Az értelmiségi hivatás lényegét keresték, azt, hogy társadalmilag miként válhatnak hasznossá. Arra a következtetésre jutottak, hogy nem elégedhetnek meg a mûvészi alkotások létrehozásával, azok köz vetítésére is vállalkozniuk kell.

Malgot István: Mi a francia ’68 eszméivel szimpatizáló, alap vetõen a marxizmus talaján álló, tehát baloldali csoportot al kottunk. Azt láttuk magunk körül, hogy a proletárdiktatúra nem azonos a proletárhatalommal, a párt nem azonos a mun kásosztállyal. Cselekvési alternatívákat kerestünk, s korábban már a sztálinizmussal is, a maoizmussal is kacérkodtunk már.

Ez az Orfeo együttes megalakulása elõtt vagy után volt?

M. I.: Elõtt. Közülünk többen a maoizmussal nemcsak mint ideológiával kerültek kapcsolatba, hanem például azzal a körrel is (Pór György, Dalos György), amelyet ’‘68-ban maoista összeesküvés vádjával fogtak perbe. De ’69 végére legtöbbünk túljutott ezeken a fázisokon, és ’68 (párizsi tavasz, cseh szlovákiai események) meg az ezzel összekapcsolódó új bal oldaliság vált mindannyiunk számára meghatározóvá.

S ebben az idõben felmerült bennünk a kérdés: mit csi náljunk? Az az ötletünk támadt, hogy bábokat készítünk, és a bábelõadásokkal talán közelebb kerülhetünk a közönsé günk höz, az emberekhez.

A bábokat még csak meg tudtunk csinálni, az elõadást már nem, tehát meg kellett keresnünk azokat, akik más mû vészi ágak képviselõjeként segítségünkre lehettek. Így ke rül tünk kapcsolatba zenészekkel, színészekkel, elsõként Fodor Tamással, akit már többször láttam, és szerettem mint szí nészt.

Fodor Tamás: ’71 nyarán Bálványos Huba hívott el, hogy mag nóra mondjam a bábosok elõadásának szövegét. A pró bákon megfogott az együttesben uralkodó alkotó szellem.

M. I.: Tamás révén más színészek is bekapcsolódtak a munkába, aztán önállósult a két csoport: s mellettünk létrejött az Orfeo zenekar meg az Orfeo Stúdió. Néhány fõiskolás társunkból alakult a képzõmûvész csoport…

F. T.: Kísérleteztek pantomimmal, meg politikai montázs zsal, az avantgárd képzõmûvészet és a szociófotó összeházasításával…

M. I.: Egyre többen csatlakoztak hozzánk. Sokan a fotóscsoportban kezdtek, s kifejezetten az alkotó munka vonzotta õket, aztán már az általunk felvállalt ideológia kedvéért is jöttek. Meglehetõsen tarka társaság gyûlt össze, de mindannyian baloldali alapállásúak voltak. Egyesek elfogadták a mi pártellenes nézeteinket, mások nem. Ez utóbbiak késõbb le is váltak rólunk.

F. T.: Például az ötvenhatos vagy a dogmatizmus vita után.

Milyen viták voltak ezek?

M. I.: ’72 nyarán, amikor kezdtek bennünket szorongatni, felmerült, hogy Gyurkó László - akinek köztudottan jó kap csolata volt Aczéllal - segítségünkre lehetne, de balosaink - házi szóhasználatunkban a sztálinisták - magukból kikelve támadták Gyurkót, mondván: ’56-ban pisztollyal rohangált mint ellenforradalmár.

F. T.: Ami a másik vitás kérdést illeti, tudni kell, hogy mi legjobban a dogmatizmust utáltuk, a kirekesztést, a katego rikus fogalmazást, a tolerancia hiányát - akár a mûvészetben, akár az emberi viszonylatokban.

M. I.: Na mármost: két filmrõl folytattunk késhegyig, sõt szakításig menõ politikai vitát, Jancsó Még kér a nép jérõl és Brook Marat/Sade -járól, ez utóbbit például a kirekesztõ balo sok fasiszta szellemiségûnek találták.

De nemcsak az úgynevezett balosok hagyták el az Orfeót, hanem például a zenészek is.

M. I.: Nagyszerû muzsikusok voltak, de nem érdekelte õket a politika, vagy legalábbis nem olyan szinten és fokon, mint bennünket. Meg aztán õket a KISZ egy idõben nagyon felkarolta, mindenhová utaztatta, tehát volt egy külsõ leválasztási manõver is a háttérben. Tény, hogy ’72 végére õk már nem tartoztak hozzánk.

Kicsit elõreugrottunk az együttes történetében. Tér jünk vissza a tavaszi-kora nyári eseményekhez.

M. I.: A báb- és a zenei együttesek Kõbányán, az ifjúsági klubban dolgoztak, a stúdió pedig a IX. kerületi Népfront tanácstermében kapott helyet.

Ez az Angela Davis Klub-idõszak…

F. T.: Nevet kellett választanunk, s azt, amit szívünk szerint vá lasztottunk volna, nem lehetett, ugyanis Che Guevara neve ta bu volt. Ezért aztán mi Angela Davisrõl neveztük el a klu bot, de a névválasztás cseles volt, hiszen a polgárjogi harcos kommu nis tának vallotta magát, tehát nálunk hivatalosan szalonképesnek számított, ugyanakkor a Fekete Párduc mozgalommal is szim patizált, ezért az újbalos eszmékért lelkesedõk is elfogad ták.

M. I.: A harmadik világnak amúgyis mítosza és metaforikus tartalma volt. Olyan valamit jelképezett, ami számunkra elér hetetlennek tûnt. Tapadt hozzá valami romantikus, naiv for ra dalmiság, ami vonzó volt a fiatalok körében. Egyfajta ki törési alternatívát láttak bele.

ELõADáSOK, PROGRAMOK

Akkoriból két-két elõadásotokra emlékszem: a Gyerek játé kok ra és a Mockinpott ra a bábosoknál és az Etoile -ra meg a Vurstli ra a Stúdiótól.

F. T.: Igen, ezeket játszottuk, méghozzá összehangoltan és bérletszerûen.

Az elõadások után többnyire viták, a közönség és a játszók közötti beszélgetések is zajlottak.

F. T.: Ezek a viták nagyon fontosak voltak. Nekünk is, és azt hiszem a közönségünknek is. Hiszen ezeken a beszélgeté se ken az elõadásokról, azoknak a nézõben keltett hatásáról volt szó, s ezek ürügyén nyilván másról, többrõl is.

M. I.: Voltak más jellegû beszélgetések is, klubestjeinkre pél dául igyekeztünk olyan neves elõadókat, beszélgetõpartnere ket hívni, akik többé-kevésbé azt a szellemiséget képviselték, amit mi.

Elõadásaitok mûvészi megformálása igen magas színvonalú volt.

F.T.: Ha valakinek, neked emlékezned kell rájuk, mert láttad õket.

E beszélgetésre készülve elõ is vettem régi írásaimat, s ilyen passzusokat olvastam rólatok:

„A Gyerekjátékok - asszociációs játék. Példázat, mese arról, hogy a rongybabával, karikával, eregetõs papírsárkánnyal önfeledten játszó gyerekekre ho gyan erõszakolják rá a felnõttek, merõ jóindulatból, önnön lényüket, vi szo nyai kat tükrözõ, öldöklõ fegyverekbõl, rakétából, tankokból álló pazar játékkollekciójukat. A darab befejezése - a karika lesepri a harci esz közöket - idillikus kép, amely éppen azáltal késztet állásfoglalásra, hogy a nézõ kénytelen saját rossz tapasztalatait ütköztetni a zárókép >>békés<< megoldásával.”

„Peter Weiss Mockinpott úr kínjai és meggyógyíttatása címû darabjának bábszínházi adaptációjában az eredeti színmû jelenetei - szöveg nél kül - új sorrendben, képekben komponálva, a szereplõket típusokra re dukálva kelnek életre. Egyetlen ponton hangzik el szöveg, az is magnóról, amikor egy véresen szatirikus kiáltványt élõ személyek - csak kéz és fej - jelenítenek meg. A kisember bukdácsolását, megpróbáltatásait, vakságát - mely meggátolja, hogy helyzeteinek mozgatórugóit felismerje - s a többszöri fejcserékkel jelzett irreális lázadását a báb eszközeivel maradéktalanul ábrázolták.”

„Jorge Semprun A háborúnak vége címû regénye, illetve filmforgatókönyve szolgált alapul az Etoile címû elõadáshoz. A megosztott és illegalitásba kényszerített spanyol kommunista párt otthoni és Franciaországban mûködõ központi bi zottsága eltérõ taktikai elképzelései, valamint a párizsi diákok anarchista-harci-felszabadítási tervei között õrlõdõ fõhõs sorsa kérdõ példázattá nõ a kollektív elõadásban. Miközben a szereplõk magatartástípusokat mutatnak be, kérdeznek: lehetséges-e a forradalom végigvitele, ha a vezetés elszakad az akcióktól, ha íróasztal mögül irányítják a harcot? Járható-e az erõszakos-anarchista út? És hitet tesznek amellett, hogy dolgainkban elõbbre jutni csak gondolkodva, eszmei és gyakorlati sémáktól mentesen, az élet változásaival együtt lépve, cselekedeteinket újra- meg újraértékelve lehet és szabad. Politikai színház.

A bravúros pódium színpadi megvalósításban a jelenetek, epizódok egymásba folyva, >>áttûnve<< követik egymást. A csupasz helyszínt székekkel rendezik be, a szék lehet autó, sorba rakva õket temetõ, vagy más rendbe állítva metrósze relvény. Következetes és hatásos fénydramaturgia segít a helyszínek megte rem tésében, a játszók folytonos szerepváltása nagy koncentrációt igényel színésztõl, nézõtõl egyaránt. Jól élnek a szimultán közléssel (prózai és zenei megszólalások a közönség agitációjakor) és a hanghatásokkal (a párizsi metrómegállók nevének kórusszerû, zenei interpretálása).”

„A Vurstli kollektív alkotás. Az együttes a vurstliban olyan modellt talált, amely nek segítségével egy korát túlélõ intézmény életét ábrázolva társadalmi jelenséget tud bemutatni. E jelenség a pótcselekvés… A mechanikus munkát, a bérfizetést, a fizetési cédula elfogyasztásával jelzett „munkaerõ újratermélését” be mu tató jelenetek után a mindennapos egyhangúságban élõ embereket a munka vezetõ-vurstlikalauz repíti a vasárnapi vágyak netovábbjába. A körhinta forgá sakor a közönség úgy érzi, repül, a céllövöldében a szerencsét próbálók nem veszik észre, hogy becsapják õket, s a nyertes - aki nem is lõtt, mégis övé a díj, a csákó - cinkosa lesz a céllövöldésnek, a hullámvasút visongó, egymásba fogódzó közönsége eltorzult pofájú, hangot kiadni sem tudó tömeggé válik, a vaslánckor don közepén mûláncot széttépõ erõmûvész mû vére a jámbor közönségben iszonyatot-élvezetet ébreszt, az elvarázsolt kas tély görbe tükre pedig már ízekre-tagokra szét esett embe re ket mutat. És senki nem hajlandó az egyet len tiszta dallamot éneklõ társára figyelni. Vége a szóra kozásnak, kezdõdnek is mét a hétköznapok. De hogyan lehet vége mindannak, ami e szórakozást szüli, igényét fenntartja, hogyan tehet ki-ki azért, hogy egyre kevesebbeknek je lentsen csak a vurstli kikapcso lódást, hogy ne így kelljen kikapcsolódni? Ezt kell a szug gesztív elõadás után a nézõnek önmagában megválaszolnia.”

F. T.: Az egyik elõadásunk után karon fogott egy ismerõsõm, és panaszos hangon mondta: Nem politikailag van baj az elõ adásaitokkal, hanem a szemléletetekkel, azt nem lehet tole rálni, mert az terjed és aláássa a rendszert. A Vurstli fejezte ki legpontosabban, milyennek éreztünk a világot, mi ellen hada koztunk, mi elõl megpróbáltunk kivonulni, hogy megteremtsük a magunk munka- és életközegét.

Végül is milyennek éreztetek a világot, mi ellen hada koztatok?

M. I.: Abban hittünk, hogy lehet baloldali, marxista alapon álló társadalmat formálni. De körülöttünk csak a pártbürok rácia falait tapasztaltuk, a pártelit privát céljainak megvalósulását láttuk, s azt, hogy a munkásosztály, amelyre állandóan hivatkoztak, egyre rosszabb körülmények közé kerül.

F. T.: Ezek még nem a fridzsider-szocializmus évei, de már megjelent az a szörnyû kelet-európai Trabant-Wartburg-Skoda- kispolgár, akit szívbõl gyûlöltünk.

M. I.: És gyûlöltük, hogy egyre erõsebben nyomakodott a közérdek elé az egyéni érdek, hogy a családokban, éppen úgy mint a munkahelyeken és az élet egyéb területein, az önzés, a képmutatás, a mának élés uralkodott. Magunk elõtt láttuk a NÉKOSZ példáját, s nem tagadom, annak eszmeiségének és célkitûzéseinek a felélesztése központi helyet foglalt el gondolkodásunkban. Nem véletlen, hogy egyre tudatosabban ke restük a volt nékoszosokkal a kapcsolatot, így jutottunk el mindenekelõtt Kardos Laci bácsihoz, de fennállásunk rövid idõszakában sok-sok olyan ember volt segítségünkre, akirõl egyszer csak kiderült: nékoszos volt.

Mai eszemmel ezeket a célkitûzéseket és ezt a magatartást kissé illuzórikusnak, naivnak tartom.

M. I.: Igen, az is volt. De mi akkor nem láttunk más alterna tívát arra, hogy megváltoztassuk körülöttünk a világot. Hogy hu manizáljuk. Hangsúlyozom, mi baloldaliak voltunk. Szá munk ra a polgári társadalom mint reális alternatíva nem létezett.

F. T.: Nem is tudtuk, mi az. Élõ, eleven polgárt nem is láttunk, hol láttunk volna? Ki járt akkor még Nyugaton? Mi csak a kispolgárt láttuk és ismertük, arról pedig tudtuk, hogy olyanok nem akarunk lenni.

ELSõ FELVONáS: RENDõRSéGI VIZSGáLAT

Akkor tehát ’72 tavaszán-nyarán végül is minden rendben volt, dolgoztatok, jött a közönség, jó kritikákat kaptatok…

F. T.: Ez a dolog egyik oldala, a másik az, hogy elkezdõdött ellenünk a hajsza. Tulajdonképpen minden március 15-ére ve zet hetõ vissza, ugyanis ez a március 15-e volt az elsõ, ami kor a hatalomnak szembe kellett néznie azzal, hogy vannak, akik nem a hivatalos koreográfia szerint szeretnék megünnepelni ezt a napot. Ez riadalmat keltett, s az ifjúság fokozott ellen õrzését váltotta ki. Így természetesen minket is ellen õriztek.

M. I.: Aztán május közepétõl felgyorsultak az események. Mi alatt a bábegyüttes Lengyelországban vendégszerepelt, a Kõ bá nyán mûködõ csoportok két tagjának szüleit behívták a BRFK Rómer Flóris utcai vizsgálati osztályára, és közölték ve lük, hogy az Orfeó ellen vizsgálat folyik erkölcsi és politikai ügyben.

F. T.: Június 1-jén a IX. kerületi Hazafias Népfront elnöksége értékelte az Angela Davis Klub mûködését, az értékelés alap vetõen pozitív, de az ülés vége felé a kerületi PB és KISZ kép viselõi hallomásból szerzett információkra hivatkozva ki fo gást emeltek az Orfeó Stúdió tevékenységének politikai tar talmával kapcsolatban. Nem sokkal ezután jött a HNF ke rületi elnökségének szóbeli közlése: hivatkozással a budapesti elnökség egy régebbi, általuk csak most megtudott határozatára, miszerint a Hazafias Népfrontnak nem feladata színjátszó csoport mûköd tetése, valamint egy ilyen csoport sértheti egy lakóház nyugal mát, az Orfeó együttes további mûködését nem engedélyezik.

Június 5-8-a között az Orfeó együttesek meghívott köz életi személyiségek - többek között a 25. Színház vezetõi, Király István, Darvas József, Vitányi Iván, Aradi Nóra, An csel Éva, Sólyom Gábor (KISZ) - elõtt bemutatták produkcióikat, hogy munkánkról elsõ kézbõl informáljuk õket. A fo gadtatás kedvezõ volt.

M. I.: Június 12-én, az államvizsgám napján reggelre be idéztek a Rómer Flóris utcába közirathamisítási bûnügyben - terheltként. (A Népmûvelési Intézet báboktatói mûködési engedélyéért folyamodó ûrlapra - hiúságból - diplomaszámot írtam be, holott még elõttem volt az államvizsga.) A ki hallgatás kérdései az Orfeó bábegyüttes politikai nézeteire, az ott uralkodó erkölcsi életre vonatkoztak. A kihallgatókat az intézmény ügyeletese nem ismerte, nem is ismerhette, hiszen nem az ottani állományhoz tartoztak. A kihallgatást végzõ két rendõrtiszt, Wágner György és Orbán Viktor ugyanis a politikai rendõrséghez tartozott.

Ezzel egy idõben a rendõrség felszólította a Képzõ mû vészeti Fõiskola vezetõségét, hogy ne engedélyezze az állam vizsgán való részvételemet, mert ifjúság elleni bûntett gyanúja miatt vizsgálat folyik ellenem. Tények gyanánt bizonyítatlan feltevéseket közöltek. Végül csak több mint egy évvel ké sõbb államvizsgázhattam.

F. T.: A következõ hónapokban folyamatosan folytak a ki hallgatások, a bábegyüttes minden tagját beidézték, és eljártak a fenntartó intézményeinknél is.

M. I.: Ezzel egy idõben nemcsak irántunk érdeklõdött a rend õrség, hiszen ugyanekkor folytattak vizsgálatot az Illés együttes ellen is - amelynek ürügye egy londoni vendégsze replésen állítólagosan elhangzott szocializmusellenes nyilat kozat volt -, illetve egy keresztény gyülekezet ellen. Gyakran hasonlítottak össze bennünket ezzel a gyülekezettel, mondván: ugyanolyan fanatikusak vagyunk, mint õk. Aligha vélet len, hogy mindhárom ügyet Wágner úr vezette.

1972. július 25-i keltezéssel az Orfeó-tagok levelet in téztek Kádár Jánoshoz és Aczél Györgyhöz, amelyben rész letesen beszámoltak az Orfeó megalakulásáról, cél ki tûzéseirõl, s az ellenük folyó rendõrségi vizsgálat kö rül ményeirõl, a vádak hamisságáról. Ebben többek kö zött ezt írják: „A kihallgatáson Wágner György elké pesz tõen cinikus légkört teremtett. Nyomdafestéket nem tûrõ nyelvezetet használt, és fenyegette a kihallgatott tanúkat. Amikor az egyik tanú szót emelt a bánásmód ellen, azt válaszolta, hogy itt csak neki hisznek. Benkõ Éva, a Kõbányai Ifjúsági Klub vezetõje (párttag) is szót emelt a durva bánásmód ellen, neki Wágner azt válaszolta, hogy ilyenek a rendõrségi módszerek. A ki hallgatási módszer az egyik tanú teljes idegi kimerültségét ereményezte, de miután ez a tanú panaszt emelt a Belügyminisztérium párttikáránál, a hang nem valamelyest javult, nem függetlenül attól, hogy a nyomozásba bekapcsolódott Orgovány Sándor rendõr hadnagy, aki nek visel kedése a tanúk egybehangzó állítása szerint tárgyilagos és emberséges. Wágner György az emberek meggyalázásának elképesztó módjait választotta. Például az egyik tanúnak leírhatatlan módon mesélte el, miként vette el Malgot István annak a lánynak a szüzességét, aki vel pillantanyilag a tanú él. A kihallgatott fiatalokat megpróbálta Malgot ellen hangolni, s ha ez nem sike rült, közölte velük: Malgot mellett fognak ülni a vádlottak padján. A szü lõket és gyerekeiket egymás ellen han golták, hamis információkat mondtak a tanúknak (példul az egyikkel el akarták hitetni, hogy annak a lánynak szü lei, akivel szerelmi viszonya van, feljelentették õt betö résért, amibõl egy szó sem volt igaz. Egy másik szülõt arra akartak rávenni, hogy követelje Malgot István eltá vo líttatását munkahelyérõl. Malgot >>okirathamisítására<< úgy akart bizonyítékot szerzni, hogy a kõbányai tanács egyik dolgozóját hamis adatközlésre szólította fel, amit azonban õ megtagadott. A kihallgatott fiataloknak minden jegyzõkönyvbe felvett szó igazáért meg kellett küzdeniük, ugyanis a kihallgatók nem a tanúk szavait, ha nem a maguk értelmezését diktálták jegyzõkönyvbe. Ezen az sem változtat, hogy az utóbbi napokban már magnófelvétel is készült a kihallgatásokon.

Fenti állításainkat bármikor igazolni tudjuk. Ezek a tények megdöbbentették és elkeserítették az orfeósokat. Mi, akik emberi bánásmódhoz, õszinte, nyílt vitákhoz vol tunk szokva, védtelenül állunk egy olyan eljárás elõtt, amely véleményünk szerint nem bûncselekmény felde rí tésére, hanem valamiféle bûncselekmény konstruálására irányul.” [A levélben a tanúk teljes névvel szerepeltek, én névtelenségben hagyom õket, mivel a jelenség bemutatását tartom fontosnak - N. I.]

M. I.: A levélre természetesen nem jött válasz.

Végül is lezárult a rendõrségi ügy, amit ha másból nem is, hát ab ból ország-világ megtudhatott, hogy az elle netek folyó hajsza má sodik felvonásának nyitó cikkében, a Magyar Ifjúságban megjelent ominózus Szántó Gábor-riportban ez volt olvasható: „A szó jogi értelmében - mondta a nyomozási eljárás egyik vezetõje - nem történt bûn cselekmény. Az, hogy a gyerekek - sokan a szakításig - szembekerültek a családjukkal és >>nagycsaládot<< pró báltak létrehozni, nem tartozik büntetõ eljárás alá. A gyám hatóság is - a meglévõ törvényes rendelkezések alapján - csak a fiatalkorúakat parancsolhatja vissza a szü lõkhöz. Az pedig, hogy mi lyen nézeteket vallanak és terjesztenek? Van egy alaptétel: eszmékre - ez bizonyos tév eszmék esetében is igaz - nem lehet törvényes szank ciókkal válaszolni. Különösen akkor nem, ha tapasztalatlan fiatal ok ról van szó, akiknek többsége rendsze rünknek valójában nem ellensége. Jót akarnak ezek a gye rekek hitük szerint, s ha ezt - mert sok tekintetben za varos fejûek - rosszul akarják, tanítani kell õket, vitat kozni velük, és bizonyára meg lehet gyõzni õket. Tel jesen termé szetes, hogy ez a munka sem rendõr hatósági feladat. És vé gül: a bábcsoport vezetõje tényleg több, nála fiatalabb, tizen éves lánnyal került szexuális kapcsolatba. Annak ellenére, hogy a szülõk - rendszerint si kertelenül - til takozni próbáltak e kapcsolatok ellen. Is merve a körülmé nye ket s figyelembe véve azt is, hogy az együttélés társadalmi sza bályait bizony nem mindig be tartó emberrõl van szó, azt kell mondani, hogy jogi ér telemben véve ez sem bûncselekmény. A lányok elmúltak 14 évesek, s ezeket a kapcsolatokat õk maguk is keresték.”

A több mint három hónapig tartó procedúra végén az ügyész ség nem emelt vádat, de az ügy következményei súlyosak voltak: az együtteseket az ország valamennyi mûvelõdési házából kitiltották (merészség és tisztesség volt a Duna Cipõgyár mûvelõdési házának igazgatójától, hogy mégis befogadta õket); hat személy - köztük Fodor Tamás és Malgot István - rendõrhatósági figyelmeztetést kapott csoportos összejöveteleken hangoztatott társadalomellenes né zeteik miatt; megakadályozták, hogy Malgot István diplomáját idõben megszerezze és a Képzõmûvészeti Alapba, valamint a Fia ta lok Stúdiójába felvételt nyerjen; az együttes képzõmûvészeti jellegû munkáiban közremûködõ Bálványos Hubát fõiskolai tanári állásából átszervezés címen elbocsátották, a TV Galéria címû adá sában való szereplését megakadályozták; az Orfeó tagjaira a Magyar Rádió és Televízió elnökhelyettese nem hivatalos szilenciumot rendelt el; a sajtóban kritika vagy beszámoló az Orfeóról nem jelenhetett meg, vagy ha mégis megjelent, írójukat szankcionálták (íme a magyarázat a Színház -beli esetre!); több középiskolában eltiltották a gyerekeket az Orfeó elõadások látogatásától stb.

MáSODIK FELVONáS:

A MAGYAR IFJúSáG-CIKK

Szeptemberben még a Nõk Lapjá ban Kormos Valéria tollából po zi tív riport jelenik meg az Orfeó együttesekrõl, de október 13-án a Magyar Ifjúság cikke ismét felmelegíti a régi vádakat, minde nekelõtt Malgot Istvánt kiáltva ki fõbûnösnek, aki az együttesben uralkodó erkölcsi fertõ legfõbb okozója. Szóba kerül a kommuna-vád is, mint az egyik legmegbotránkoztatóbb eltévelyedés. Való igaz, az együttes több tagja rövidebb-hosszabb idõre kiköltözött egy szentendrei házba, majd nyáron Pilisborosjenõn elkezdték annak az ikerháznak az építését, amely a bábosok, illetve a stúdiósok otthona lett. Ez az Európában és Amerikában már létezõ együttélési forma akkor valóban szokatlan volt Magyarországon, de ez a tény is - mint annyi más - csak ürügy volt arra, hogy folytassák azt, amit a rendõrségi nyomozószakaszban nem sikerült elérni: lejáratni, lehetetlenné tenni, végsõ soron felszámolni az olyan önállóan gondolkodó és cselekedni akaró társaságokat, amilyen az Orfeó is volt. Példastatuálás, elrettentés, erõfitogtatás.

M. I.: A cikkíró több orfeóst és szülõt szólaltatott meg, kérdései minduntalan az együttesen belüli züllött életmódra vo nat koztak. Számos információnál csúsztatott, a rendõrségi vizsgálat több adatát jogtalanul és önkényesen (?) interpretálva fel használta, engem eleve úgy kezelt, mintha büntetett elõ életû lennék, holott minden régebbi és újabb vád alól felmentettek.

A cikkre több olvasói reagálás érkezett a szerkesztõségbe, azokból néhányat rövidítve és kommentálva közöltek is.

M. I.: De nem közölték az én október 17-i helyesbítést kérõ levelemet, amelyben a személyiségi jogaim megsértése miatt tiltakoztam.

S nemcsak a Magyar Ifjúság ban folyt vita a cikk körül, hanem például az Élet és Irodalom ban is, ahol Varjas Endre kifogásolta a cikk hangnemét, a szerzõ módszereit, megpendítve, hogy az eset sajtóetikai szempontból több mint kifogásolható.

F. T.: Meg is kapta a magáét, amikor Szántó Gábor az újabb írásában lezsidózta, és „leleplezte” a Pór-féle maoista ban dá hoz fûzõdõ hajdani kapcsolatait.

A sajtóháború két cikkel ért véget: az ÉS -ben november 4-én (!) Tóth Pál, a KISZ KB kulturális osztályának vezetõje reagált higgadtan, majd november 17-én Szántó Gábor újabb dörgedelmes cikkben vonta meg a vita mérlegét, és reflektált az egyes véle mé nyekre. Tételesen felsorolta az együttes ideológiai szemfényvesztéseinek részleteit, társadalmi károsságuk bizonyítékait. S mindezt azzal a kettõsséggel, amely oly jellemzõ volt az akkori vitakul túrára. Egyszerre ütött és felmentett, ez persze nem vonatkozott Malgotra, õ változatlanul a legfõbb bûnbak maradt. Még Tóth Pált is kioktatta [alighanem a mögötte álló ismeretlen(!) erõk megbízásából]: felelõs vezetõként megnyilatkozása nem tekinthetõ magánvéleménynek, mint ahogy azt az osztályvezetõ állította, érzékeltetve a fenntartók felelõsségét. A cikk végén Szántó beke ményített, és felvetette a politikai felelõsség kérdését mindazoknál, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek az együttessel. „Ne csak névleg, papíron - ahogy eddig tették - kitöltetlen váltók alá írá sával vállalják a közösséget. Mert így is, úgy is osztozniuk kell a felelõsségben, akár tudták, akár nem, hogy mihez adják a ne vüket… Szeretnénk az illetékesek figyelmébe ajánlani: nem ma gán ügy, hogy mire használják mûvelõdési házainkat, ifjúsági klubjainkat, az építõtáborok, az ifjúsági találkozók színpadjait.”

KöVETKEZMéNYEK

S ezzel lecsengett az „ügy”?

M. I.: Lényegében igen, de a következményeit sokáig érez tük, azt is mondhatnám: végül is sikerült bennünket szét verni, hiszen ezután már nem tudtunk ugyanúgy dolgozni, mint addig.

F. T.: A két együttes kapcsolata is kezdett erodálódni, végül 1974-ben szét is váltunk. Egy idõre beszorultunk a pilisbo rosjenõi házba, s csak 1977-ben sikerült ismét valamivel a nagyközönség elõtt kirukkolnunk.

A Woyzeck -kel, amit aztán követett a Balkon meg a Leonce és Léna.

M. I.: Mi is csak próbálkoztunk, aztán 1978-ban Gyurkó és Szigeti a Népszínházhoz szerzõdtetett bennünket.

Tekinthetõ ez egyfajta segítõ gesztusnak? S ha igen, voltak-e mások is, akik kiálltak mellettetek ebben az idõben?

M. I.: Egyértelmûen segítõ gesztus volt. Mi a 25. Színházat társ nak tekintettük, úgy éreztük, sokban hasonlóak az elkép ze léseik a miéinkhez. Gyurkóval személyesen csak akkor ta lál koz tunk, amikor már megjelent az elsõ cikk, de késõbb õ is kö zeledett hozzánk, nagy tervei voltak, vonat- meg hajószínházat akart csinálni, biztatott bennünket, hogy nem is kell ahhoz épü let, hogy jó elõadások szülessenek, és szerette volna bekap csolni az Orfeót a 25. tevékenységébe. Aztán ez a szerzõdés lett a vége.

F. T.: Sokan álltak mellettünk. S érdekes, hogy az Illéséket ugyanazok védték, mint bennünket.

M. I.: S feltehetõen ugyanazok támadták is.

F. T.: Kezdettõl fogva rendszeresen jártak hozzánk a Lukács „óvoda” tagjai, gyakran volt nálunk Heller Ágnes, Márkus György, Tordai Zádor, másfelõl Darvas Józseffel, sõt Király Istvánnal is jó kapcsolatunk volt, bár õ felemásul viselkedett velünk, mert elsõsorban híveket akart szerezni általunk a maga hétköznapi forradalmiság ideológiájához.

M. I .: ' is a NÉKOSZ-hoz közel álló volt, s talán azért szimpatizált velünk. Különben konkrétan is segített, hiszen ami kor a Magyar Ifjúság második cikke megjelent, a nyomdász ismerõseink által kicsempészett kefelevonatot eljuttattuk ne ki, és õ - aki valamiféle szürke eminenciásnak számított - átadta Aczélnak. ' pdig felháborodott, mert az a cikk már politikai felelõsöket keresett az ügy hátterében.

F. T.: Ekkor hangzott el az a kettõs értelmû mondat Ká dártól, hogy ebben az országban több Orfeó-ügy nem lesz! Benne volt az is, hogy ne legyenek ügyek, de az is, hogy ne legyenek Orfeók.

M. I.: Az „ügy” hátterében komolyabb dolgok voltak. Ekkor folyt a nagy birkózás Biszku és Aczél között. S a tét az új gazdasági mechanizmus lejáratása, elfojtása volt. A belügy és a körülötte csoportosuló erõk elejétõl végig ellenezték a gazda sági mechanizmust, s ezzel együtt persze azt a kulturális nyit ást is, amely jórészt Aczél nevéhez kötõdött. Rémes kultúrpo litika volt, de az adott helyzetben alighanem a legjobb, amire lehetõség volt.

F. T.: Mi ebben a játszmában csupán a pöttyös labda szerepét játszottuk, a nagyok fociztak, s minket rugdostak.

S közben a labda leeresztett.

F. T.: Nézd ezt a fotót. Ez a legjellemzõbb az akkori érzéseinkre, a világhoz való viszonyunkra. Ezt a tekintetet, Osz kay Csabáét, nézd, amelybõl világos: valahonnan, egy bör tönbõl néz kifelé, és össze kell fogódzkodni ahhoz, hogy ebbõl az egészbõl kijöjjünk.

M. I.: Az a szomorú, hogy amikor ennek a mûvészi és emberi magatartásnak lett volna talaja, mi nem rúghattunk labdába, amikor meg ismét lehetett dolgozni, a társadalmi-politikai trendek nem találkoztak a mi elképzeléseinkkel.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu