1972

AZ „úJ GAZDASáGI MECHANIZMUS” PROBLéMáI

Az új gazdasági mechanizmus gyakorlatának már elsõ óvatos lépései is ellenállásba ütköztek a néptömegek részérõl. Az árak nak a termelési költségekhez való közelítése áremel ke dést jelentett. A legkeresettebb közszükségleti cikkeket a terv gazdaságban költség alatti politikai áron bocsátották piac ra és a költségkorlátok más esetekben is inkább a termék el tû nésében, mintsem az áruk emelkedésében jelentkeztek. A „nép” alkalmazkodott a hiánygazdasághoz, méltányolta azt, hogy a legfontosabb közellátási cikkekért nem kell sorbanállnia, hogy csupán másodlagosan fontos cikkek hiányoznak, viszont „szociális alapjognak” fogta fel, hogy legalább olcsó, amit nem lehet kapni. Az áremelkedésre a lakosság érezhetõ ingerültséggel reagált. A korlátozott mértékû, de mégiscsak észlelhetõ vállalati önállóság abban jelentkezett, hogy a nagy vállalatok a központi elosztásból egymással versengve mind nagyobb és nagyobb beruházási alapokat igyekezett szerezni, hogy a növekedéssel növeljék alkuerejüket. A esztendõ KB plénumainak napirendjén rendre megjelenik az a probléma, hogy a beruházási ütem meghaladja a tervezettet és a rendelkezésre álló erõforrásokat. A „munkaerõ” munkahely-változtatással, mintegy „hideg” sztrájkkal srófolja fel a bérét. Egyre nagyobb gazdasági probléma az energiahiány, amely nek kemény külpolitikai vonatkozásai is vannak. A „Nagy SZU” is inkább a nyugati piacon akarja eladni olaját, mintsem a népi demokráciáknak, s a kimeríthetetlen szovjet olajmezõk készleteit egyébként is egyre növekvõ mértékben falja fel az extenzív növekedés. A kulisszák mögött lassanként ma gyar-szov jet olajháború bontakozik ki. A magyar vezetés va ló színûleg azt szeretné elérni, hogy a SZU hazánkkal olyan húszéves lejáratú olajszerzõdést kössön, amilyen a ma gyar-szov j et urán és bauxitegyezmény. Az „anyaország” ettõl mereven elzárkózik. Pletykaként azt terjesztik, hogy Nemes Dezsõ a KB-ban azt javasolta, hogy Magyarország kérje fel vételét a szovjet tagállamok sorába. Ezt a marhaságot termé szetesen a reform támogatói terjesztik Nemes elvtárs lejára tására, de az rejlik mögötte, hogy Magyarországnak jól jönne, ha a szovjet belsõ ellátási rendszerben kapná az olajat. Ha sonló felvételi kérelemrõl beszél a pletyka a másik energiában legszegényebb népi demokrácia, Bulgária esetében. A dél-ma gyarországi vörös Csák Mátéról, Komócsin Mihályról „csak” azt terjesztik, hogy Csongrád megyét akarja Romá niához, a népi demokratikus olajsejkséghez csatolni.

Problémaként jelenik meg a KB üléseken, hogy megbomlott az ipari munkásság és a TSZ-parasztság jöve del mének aránya az utóbbiak javára. A KB szokás szerint ezt a problémát is bagatellizálja, a funkcionárius közvélemény sustorgásában azonban a „proletárdiktatúra vezetõ osztályának” ilyetén deprivilégizálása már a rendszer hatalmi alapjait fe nyegetõ veszélyként jelenik meg.

A rendszer ellensúlyozni akarta az áremelkedések ha tá sát és kiterjesztette a betegbiztosítást az abba eddig még be nem vont foglalkozási csoportokra, elsõsorban a falusi la kos ság körében, anélkül, hogy ennek meg lett volna a gazdasági fedezete. Az ellensúlyozást központi vonallá tette a gazdasági mechanizmus sorsát eldöntõ november 14-15-én tartott KB-ülés. Errõl Nyers Rezsõ utólag azt írja, hogy a reform szárny ezt akkor még elfogadható kompromisszumos manõvernek, afféle „lélegzetvételnyi szünetnek” tekintette és nem látta benne a reformirányzat végét.

H

Az új gazdasági mechanizmussal kapcsolatos problémák a pu ha diktatúra problémáját is felvetik. Eladdig csupán az értel miségpolitikában jelent meg, a „középsõ T”, az, hogy a rendszer bizonyos mértékig eltûr politikailag nem veszélyes önállóságot. A vállalati önállóság viszont egyebek mellett meg kér dõjelezi a szocialista politikai uralom legfontosabb pozícióját a „káderpolitikai monopóliumot”, a vezetõk kinevezésének korlátlan hatalmát is. Vállalati önállósággal együtt jár, hogy a vezetõket objektív kritériumok alapján, a teljesítmény minõ sítése alapján kellene kijelölni, s ebbe a vállalati vezetõségnek mint testületnek is beleszólási lehetõséget kellene kapnia. A hatalomgyakorlás új mechanizmusát kellett vagy kellett volna tehát kialakítani, hogy a gazdálkodó egységek mûködési önállósága ne legyen teljesen névleges, mint amilyenné a ju goszláv munkásönigazgatás fajult, de ne is „torzuljon” valódi önállósággá, ne idézze fel a burkolt politikai pluralizmus tendenciájának veszélyét.

Az 1968-as tiltakozások komolyabb megtorlásának el ma radása a kétségtelen „közérzetjavitó” hatás mellett olyan politikai következményekkel is járt, amelyekkel ’72-ben már mindenképpen szembe kellett nézni. A ’68-ban tiltakozó „Lukács-unokák” csoportjából és ennek tágabb holdudvará ból újraszervezõdött a véleményformáló értelmiség közegé ben a pártellenzékiség, amely 1972-re radikalizálódott, és már meg is haladta a szorosabb értelemben vett pártellenzé ki ség platformját. Az újbaloldali marxizálás irányába haladt tovább. Ezt az ellenzéket fel kellett számolni, de ehhez nem lehetett az 1960 elõtti módszereket használni, hanem a „puha elnyomás” a „repressziv tolerancia” olyan mucsai változatát, amely nem szünteti meg a véleményformáló értelmiség neut ralizált részének, akkori ragadványnevükön a „haladároknak” a jó közérzetét. A hovatovább élcsapattá váló ’68-as ellenálló csoport körül a visszarendezõdés elmaradásának hatására szé lesebb tábor alakulgatott egyes vérszemet kapott értelmiségi csoportokból. Radikalizálódtak a gomba módra szaporodó hát térintézetek, ahol a megbízhatatlanokat elhelyezkedni hagy ták, remélve, hogy a kutatás stratégiai bázisaitól fájda lommentesen marginalizálhatják õket. Nyugati és lengyel ha tásra alternatív szervezõdések is alakultak. A filmmûvészetben például kialakult a félfekete filmforgalmazás: a nem forgalma zott filmek klubjellegû vetítésének gyakorlata. Dönteni kellett ezek felszámolásáról vagy reintegrálásáról is.

A rendszer lépéskényszerbe került. A térség országaiban már lezajlottak vagy elkezdõdtek a - szintén késleltetett - leszámolások. Romániában a drámai ’68-as évben nagyon is messzemenõ enyhítõ lépéseket tettek A magyar kisebbség javára is. A fõtitkár személyesen ment el a magyar kisebbség értelmiségi hangadóinak összehívott értekezletére és az ott folytatott párbeszéd nyitásnak volt tekinthetõ. Ezt a fordulatot fordította vissza azután a „Nagy Román Kulturális Forra dalom”-nak becézett terrorhullám a véleményformáló értel mi ség ellen. Jugoszláviában 1971-ben nagyszabású tisztoga tási akció kezdõdött az 1968-69-es fellazulás következmé nyei nek felszámolása végett, és sor került a szövetségi tagköz társaságok szeparatistának bélyegzett reforkommunista veze tõségeinek eltávolítására.

A fõ front még mindig az értelmiségpolitika, elsõsorban a „középsõ T”, a „tûrés” alkalmazása. Az ellenzéki tendenciák erõsödése folytán egyértelmûbben kell tudatni a társadalom érintett részével, hogy a hivatalos nyilvánosságban „tûrtként” megjelent mûvek nem a hivatalos álláspontot képviselik. Ami kor a gazdaságban és más területeken a reformtörekvések a hivatalos hatalom keretében akarnak érvényesülni és azért harcolnak, hogy álláspontjukat hivatalossá tegyék különösen fontossá válik, hogy félreérthetetlen legyen a hivatalos néze tek és az „útitárs” nézetek különbsége. Azt pedig végleg meg kell akadályozni, hogy az ellenzékiség határát súroló törek vések hivatalosnak tüntethessék fel magukat. Mindezt azonban megintcsak úgy kell végrehajtani, hogy ne vegyék el a „középsõ T” hitelét. A hatalom értelmiségelháritási stábja még „le van maradva egy brosúrával”: az ellenzéki véleményformálódás lehetséges színterének még mindig elsõsorban a szépirodalmat tartja és nem veszi idejében észre, hogy az el lenzéki „világszellem” ’68 óta átköltözött a filozófiába, a tény feltáró szociológiai felmérésekbe és a filmbe. Amennyi ben ezt mégis észlelte, lekicsinyelte a keletkezõben levõ ve szélyt, mert azt gondolta, hogy a filozófia és a filmesztétika ezoterikus területein nem alakulhatnak ki olyan jelentõs ellenzéki törekvések, mint a nagyobb hatású szépirodalom te rületén. Az üzemekrõl és téeszekrõl készült esettanulmányokban csak jóval késõbb, a „Darabbér” megjelenésekor ismerik fel az egykori leleplezõ népi faluszociográfia utódmûfaját. A filmet eleve kézbentarthatónak tekintik. Az irodalomkritikára hárulna tehát a feladat, hogy egyes mûvek bírálatában rámutasson a helyes, „hegemón” marxista állásponttól való eltérésre és világossá tegye, hogy a „tûrt” kategóriás mû mi ben és fõleg mennyire tér el a hivatalos állásponttól és meny nyire csatangol el afelé a határ felé, amelyen túl már a „harmadik T”, a tiltás tartománya kezdõdik. Az 1972-es évben ezért a pártvezetés állásfoglalása foglalkozik az irodalmi és általában a mûvészeti élettel.

Az év elején, január 18-án a Központi Bizottság Agit-prop. Bizottsága állásfoglalást ad ki a „kommunista mûvészek és írók és a mûvészeti pártszervezetek” helyzetérõl. Ebben a „vonal” még az új gazdasági mechanizmus. Az állásfoglalás az egyik veszélyes irányzatnak a mûvészek és írók körében az „indokolt vagy indokolatlan” aggodalmat látja az új gazdasági mechanizmus „kommerszializáló” hatásaival szemben. Má sik veszély az „újbaloldaliság” beszüremlése. A „fõ veszély” tehát ekkor, az év elején a „baloldali” veszély. Februárban az Agit-prop. Bizottság a „központi és vidéki” folyóiratok hely zetével, március 28-án pedig a könyvkiadás helyzetével fog lalkozik. Szeptemberre az osztályharc ezen a területen is éle zõdik. A KB Kultúrpolitikai Munkaközössége megfogalmazza álláspontját „irodalom és mûvészetkritikánk néhány kér désében”. Ebben a párthatározatban a fõ ellenség már a jobb oldalon áll és jóval többféle veszélyrõl esik szó, mint az év elején. A dokumentum kipécézi a Filmkultúrá t, amelyben rendszeressé vált a realista esztétikával szembenálló politikailag veszélyes mûértelmezés. Utal Eörsi István és Fehér Ferenc ká ros tevékenységére. A Biró Yvette szerkesztette filmeszté tikai folyóirat valóban a szellemi ellenállás egyik központi orgánuma volt. Rámutat a határozat, hogy a századeleji és húszas évekbeli mûvészeti avantgardizmus újrafelfedezése mö gött ellenállási törekvés bújik meg. A dokumentum nehez ményezi, hogy a folyóiratban „világnézetként” alkalmazzák a „formalista-modernista” szemléletet. A megfogalmazás elfojtottságában is érezhetõ indulat mögött kivehetõ, hogy a „világnézet” minõsítés azt jelenti, hogy az óavantgard mû vészet reneszánsza mögött egy, a „létezõnél” emancipativabb szocializmus víziója rejlik. Megkapják a magukét az egyre inkább nemzetivé átalakuló népiek is. A „Munkaközösség” állásfoglalása, támadja azokat a „kisparaszti eredetû” néze teket, amelyek a kádárkori provinciális fogyasztói társadalmat „a fejlõdés által meghaladott paraszti vonások elhalványulása” miatt veti el és minõsíti kozmopolitizmusnak. Az állásfoglalás szerint a marxista kritikát erõsíteni kell. A hivatalos vonalnak a „középsõ T-és” mûvekkel szembeni felmutatása végett az értelmiségpolitikai vezetés már korábban létrehozta könyvformátumú havi folyóiratként a Kritiká t. Az állásfoglalás is ki emeli ennek kimagasló szerepét az eszmei harcban. A folyóirat a kádárizmus ellenes keményebb diktatúrás szárny értel mi ségelháritási frontjának vezetõ orgánuma volt, eme harc protagonistájának, Diószegi Andrásnak a szerkesztésében.

A brezsnyevizmussal szembeni hruscsovista ellenállás megjelenik az ideológiai harc területén is. A KB apparátus Agit-prop. Osztálya által az ellenséges ideológiai „fellazító” tevékenység állásáról negyedévenként készített tájékoztató háttéranyagában kiemelik a Frankfurter Allgemeine Zeitung cikkét, mely szerint a szovjet vezetés presszionálta a magyar vezetést, hogy kössön Csehszlovákiával és az NDK-val meg állapodást az ideológiai tevékenység összehangolásáról. Moszk va nyilván fel akarta zárkóztatni ideológiai téren a ma gyar vezetést a keményebb diktatúrás huszákista és keletné met vonalhoz. A né met lap szerint a Kádár-vezetés ebbe nem ment bele.

H

Az értelmiség ellenzékiség felé fejlõdõ csoportjainak a peri fériára szorítása egy fontos területen kontraproduktivnak bi zonyult. Az amatõr színjátszó csoportok egy része nem csu pán a periférián tevékenykedett, hanem valóban marginali zálódott. Bizonyos mûkedvelõ csoportok mozgalmi jelleget kaptak. Elsõsorban a Malgott István és Fodor Tamás vezette Orfeo együttes szervezõdik politikai jellegû ellenálló csoporttá. Az ellenállás fõ ihletését az újbaloldali avantgardizmustól kapja, de az amatõr mûvészcsoportok közegében egymásra találnak az értelmiség felsõ szintjén egymás ellen kijátszható és ’56 óta rendszeresen ki is játszott népi-nemzeti és emancipativ törekvések. A népkultúra formanyelve és a ’48-as nem zeti függetlenségi tradíció stilusképzõ ereje együtt hat az új és a viszonyokhoz alkalmazkodó mozgalmi stílusra. Az egymásratalálást Jancsó „Szegénylegények” -je inspirálja. Ez a film egy szerre a totalitarizmus parabolája és a magyarságélmény filmje. Megjelenik benne a kettõt egyszerre kifejezõ mozgalmi stílus lehetõsége. Az új ellenzékiség elsõ nagy fegyverpróbája 1972. március 15-e. Az amatõr színjátszó csoportok által gondosan elõkészített ifjúsági tüntetés a „Szegénylegények” kosz tümvilágában jelenik meg. Földig lógó kokárdák, nemzetõr karszalagok, fejre kötött lelógó pántlikában folytatódó nem zetiszín szalagok. „Jancsózunk” mondják a résztvevõk. Arcul csapás a hatalomnak, provokáció, de nehéz tetten érni. ’48 „haladó hagyomány”. Bem szobra ott áll a róla elnevezett téren. Ezen a napon hivatalos koszorúk ékesítik. Ennek a tüntetésnek a hátterében a szobor mégis a szovjet uralom elleni harc szimbóluma. Amint Petõfi szobra is a március 15-i pontoknak, a demokrácia követelésének a szimbóluma. A „középsõ T”-szindróma az utcán dramatizálódott. A hatalom akár ki meri mondani, hogy mi a reális helyzet, akár nem, magának árt. Ha kimondja, hogy 1848 emléke szembenáll vele, elve szíti a munkásmozgalom elõtti gyér „haladó hagyományok” legerõsebbikét. Ha nem meri kimondani, el kell tûrnie (õ is kap egy ilyen T-t a képébe), hogy a szemébe röhögjenek. A hatalom kiperdül addigi puhadiktatúrás magatartásából. Szalai Miklós fizikus hallgató alkalmi szónokot, mivel a Batthyány Örökmécsnél felolvassa a március 15-i pontokat és elkezdi kommentálni õket õrizetbe veszik és hét társával együtt elítélik izgatás vádjával. A párt és KISZ agit-prop. az zal magyarázza az ifjúsági zendülést, hogy a „Forradalmi Ifjú sági Napok” március 15-tõl 21-ig tartó rendezvénysorozatában hibásan túlhangsúlyozták március 21-ét 15-e rovására és ezt az „ifjúság”, amely ’56 óta úgyis afféle „Sorgnekind” (a mûvelt franciában enfante terrible) (eltérõen a KISZ rendez vényeken trappoló „ifjúságunk”-tól), nehezményezte. Az pe dig, hogy 1972. március 15-én gyakorlatilag nem 1848 március 15-ét ünnepelték meg, hanem 1942. március 15-ét, az akkori kommunista párt által szervezett antifasiszta tüntetés harmincadik évfordulóját, arculcsapásként hatott erre az „ifjú ságra”. Ettõl kezdve minden évben van március idusán ellenzéki megmozdulás. Ezeken a napokon az ellenállás egy pillanatra kilép a véleményformáló ellenzéki- és „haladár” ér tel miség rezervátumából és megmutatja a szélesebb társa dalomnak, hogy nem csak a szocializmus “létezik”, hanem az oppozíció is.

H

A kádárkori pártvezetés egész történetét jellemzi az egymást kiegészítõ „kádárista” és „keményebb diktatúrás” szárny egy másrautaltsága és szembenállása. (Olyasféle helyzet volt ez, mint egykor az abszolutizmus idején: rendek és uralkodók szembenálltak, de egyik sem iktathatta ki a másikat. A rendi ségbõl az abszolutizmus kiiktatásával lengyel nemesi köztársaság lesz, annak ismert következményeivel. Az uralkodó sem likvidálhatta a nemességet [állítólag Báthory Gábor foglalkozott a gondolattal], hiszen ebben az esetben a polgárság, amelyet a nemesi rendek ellen kijátszott, a nemességtõl megsza badulva lerázta volna az abszolutizmus igáját Csak az idegen Habsburg hatalom irthatta ki Fehérhegy után a cseh nemességet.)

A ’68-as sokk ezt a viszonyt sok tekintetben megváltoztatta. A keményebb diktatúra tábora radikalizálódott, de be látta, hogy szélesítenie kell a bázisát. Erre meg volt a lehe tõség, kiegészülhetett az új gazdasági mechanizmus ellenzõivel. Az így egységesült újvonalas tábor eszmei alapját te kintve brezsnyevista ellenállásként fogható fel a Kádár-ve zetés hruscsovista utóvédharca ellen. A „párt” élén általában szervezõ funkcionárius (a pártapparátus állományi és káder ügyei intézõje) áll fõtitkárként, a funkcionárius Fronde ter mé szetes vezére általában adminisztratív funkcionárius (az államvédelem pártirányitója). Adott esetben a brezsnyevi Szov jetunióra sandítás a magyarázata, hogy 1972 körül ennek a szárnynak az élére a nemzetközi pártkapcsolatokat intézõ apparátus vezetõje került: Komócsin Zoltán került.

A keményebb diktatúra vezérkarához tartozott még két politikai múmia: Kállai Gyula és Nemes Dezsõ, valamint a (nem PB-tag) szervezõtitkár, Pullai Árpád. A brezsnyevista fronthoz csatlakozott a Gáspár Sándor vezette mechanizmus ellenes csoport, melyet ekkoriban „munkásellenzékként” em legettek, mivel a munkásérdekeket játszotta ki az új mechanizmus ellen és nem csupán ki akarta egyensúlyozni „szociálisan” a gazdasági reformokat, hanem errõl a platformról teljesen el is utasította a gazdasági modellváltást. A brezsnyevista tábor mozgalmi bázisként támaszkodott a megyei oligarchiára, amely nem akarta kiengedni kezébõl a területén levõ vállalatok feletti hatalmat, az örök államvédelmi juntára és a nagyvállalati vezetõkre, akiket megriasztott az ágazaton belüli verseny lehetõsége, a nyugati piacon való verseny ké pesség követelménye és munkásõrért kiáltottak a szabotõr munkaerõ-vándorlás letörése végett.

A reform szárny élén a pártvezetés elsõ vonalában Nyers Rezsõ gazdasági titkár, Fock Jenõ miniszterelnök, Fehér Lajos, a mezõgazdaság pártirányitója és Aczél György áll. A második vonalában Vályi Gábor gazdasági miniszterelnök helyettes és Péter János külügyminiszter. A kádárista centrumhoz tartozott a vezetés elsõ vonalából Németh Károly budapesti elsõ titkár, Benkei András belügy- és Czinege Lajos honvédelmi miniszter, a második vonalból Lázár György munkaügyi miniszter és Erdélyi Károly külügyminiszter-helyettes.

KáDáR VISSZAVONULáSáNAK TERVE

A Kádár-rendszerre talán az a legjellemzõbb, hogy az esztendõ legjelentõsebb eseménye nem csupán a széles köz vé lemény elõtt teljes titokban, de a pártvezetés tágabb köre elõtt is teljességgel rejtve maradt, csak a legbeavatottabak tudták, mi és miként történt. A fõtitkár 1972. május 26-án töltötte be hatvanadik életévét. Ezt az alkalmat arra használta fel, hogy egy nagyon bizalmas levélben jelezze a legbeavatottabb vezetõknek hogy visszavonulási szándékát. A szélesebb közönség elõtt ez a szándék nem volt egészen elrejtve. Kádár egy korábbi beszédében jelezte, hogy a jó vezetõ az, aki idejében kineveli utódait. Erre a közvélemény felfigyelt és mindenki úgy értette, hogy a vezér lemondására készíti fel a népet. Mivel Kádár lemondási szándékát még a beavatottaknak sem igen indokolta, nem csak a széles néptömegek, ha nem õk is abban látták az okot, hogy Moszkva a hruscsovista utóvédharcost, a ’68-ra engedményekkel és nem kellõ szigorral reagáló „jobbost” leváltotta. Moszkva ugyan kitüntette Kádárt az obligát Lenin Renddel, de ezt a találgatók inkább elterelõ manõvernek vélték, mint a megbékélési szándéka je lének. Pedig az volt. Kádár minden jel szerint nem a moszkvai és a belsõ szembenállók részérõl történõ megerõsítést akarta kiprovokálni, nem kéretni akarta magát, hogy maradjon, hanem eredetileg valóban vissza akart vonulni. Erre a szándékra az egyetlen indikáció az idézett beszéd, amelybõl arra következtethetünk, hogy a Nagy Konszolidátor imázs és a „karizmatikus” vezér Rákosi, ellenpontozó „kisember” imá zsa után harmadikként a visszavonulni képes vezetõ imázsát is ki akarta még alakítani magáról. Annak a vezetõnek a képét, aki kineveli utódját és rendezetten átadja a hatalmat. Kádár azonban a valóságban éppen ezt nem tette. Láthatóan nem mert utódot felépíteni. Gomulka és Ulbricht példáján azt lát hatta, hogy amennyiben nem vonul idejében vissza, szándéka ellenére felnõ az a vezetõ a centrumban, aki le tudja majd ta szítani trónjáról, mint tette Gierek Gomulkával, vagy elöre gedve nem tudja majd meggátolni, hogy olyan szárny lépjen örökébe, amelyet nem akarna. Nem akart utódjául sem ma gyar Honeckert (adminisztratív titkár), sem magyar Apelt (a keletnémet Nyers), hanem inkább magyar Stoph-ot. Aki a centrumban van, nem valamelyik szárnyon. Elég gyenge ah hoz, hogy ne legyen félnivalója, de elég erõs ahhoz, hogy a visszavonult, de még ereje teljében levõ Nagy Elõd háttérbõl történõ diszkrét támogatásával nyeregben maradjon. Kádár Willy Stoph-ja Németh Károly lett volna. Mélyebb okként szerepet játszhatott az a megfontolás, hogy ettõl kezdve a hely zet csak romolhat. Ha tovább megy a mechanizmus re formja, még tovább emelkednek az árak, jön a munka nél küliség. Ha nem kerül sor a reformra, akkor újra megoldatlanok maradnak azok a problémák, amelyeket az új mechanizmus lett volna hivatott megoldani. Az energiahiány kö vetkezményeirõl nem is beszélve. Jó emléket akart maga után hagyni, azt akarta, hogy visszasírják.

November végén Brezsnyev azzal érkezett Magyar or szágra, hogy megkésve megadja Kádárnak az invesztitúrát. Mindenki az ellenkezõjére gondolt, azt hitte, hogy a szovjet fõtitkár Kádár leváltására érkezett. A vezetésen belüli ellentétek kiélezõdtek. A válság küszöbön állt, kirobbanását csak az akadályozhatta meg, hogy Kádár a helyén maradt.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu