…AMIT (NEM) LEHET…

Legutóbb a Révész Sándor Aczél -könyve által kiváltott heves viták során ébredhettünk rá arra, milyen keveset is tudunk a kádári hatalomgyakorlás hétköznapjairól, arról a bizonyos „kultúrpolitikáról”. Például a Popfesztivál hatalmi hátterérõl.

Az nyilvánvaló, hogy egy ilyen kockázatos döntés, mint a popmusical színpadra állítása, nem mehetett párt (Aczél?) jóváhagyása nélkül.

Tény, hogy az MSZMP agit-prop. bizottságának 1972. július 18-i ülésén az elsõ napirendi pontként tárgyalt Jelentés az 1972/1973 színházi mûsortervrõl címû elõterjesztésben a Vígszínház rubrikájában már szerepel a darab: Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról (a nyugati hippi kultúra kritikája).

288 fond 41. cs./18. õ. e.

Arról azonban sejtelmünk sincs, hogy pontosan mit is jelez a zárójeles vörös farok, milyen célt szolgál (az agit-prop. bizottság figyelmének elaltatását, az elõterjesztõ hivatalnok pozícióinak védelmét, esetleg valódi véleményét). Akárhogy is, ahhoz, hogy egyáltalán mûsortervbe kerülhetett a darab, már bizonyosan magas politikai támogatásra volt szükség. És most hadd lépjek át néhány bekezdés erejéig a fikció világába, mert az itt következõket nem tudom dokumentálni. Ki indulópontunk a hetvenes évek eleje, amikor tetõzött az „ifjúsági probléma”. Ennek emblematikus megjelenítõje és szervezõelve - Kádár János szép szavával - a vadnyugati nad rágviselés (értsd farmer: amit a párt ekkor már nem ellenzett ) és az ún. popkultúra. Talán nem véletlen, hogy épp ebben az idõszakban kezdõdtek tárgyalások a „vadnyugati nadrág” kér désének rendezésérõl, a Levi’s Strauss céggel. Ha végignézzük azt a rengeteg csacskaságot, amit az Extázis 7-tõl 10-ig -ben az establishment felé kacsingató, távolságtartó KISZ-es egyetemisták összehordanak a beatzenérõl, nagyjából érzé kel hetjük azt a tanácstalanságot, amely minden bizonnyal a pártvezetésben is uralkodott a beatzene kiváltotta szenvedélyek láttán. Bizonytalan helyzetben rutinszerûen cselekszünk: a párt a beatzenére is kivetette a három T máshol már jól bevált hálóját. A támogatott zenekarok mint „színvonalas mu zsikát játszó együttesek” tévéképernyõre is kerülhettek (Táncdalfesztivál), rosszalkodás esetén azonban bármikor át kerülhettek a tûrt vagy akár tiltott csöbörbe is. Lemezgyár, Sanzonbizottság (hah!) és más efféle kulcsszereplõi voltak tör ténetnek. Ráadásul ez a „beat-izé” mint nyugati termékfolyam nehezen volt ellenõrizhetõ, s furtonfurt osztályoz ha tatlan újításokat produkált, melyek valahogy mindig átszivá rogtak gondosan ellenõrzött határainkon. Itt van például ez az aberrált újítás, hogy rendes színházban elektromos gitárok nyávogására gondozatlan frizurájú egyének üvöltöznek, és ezt rockoperának nevezik. Ráadásul egy ideológiailag olyan retrográd alakot, mint a klerikális Jézus Krisztus, próbálnak meg a rendezetlen hajviselet alapján idealizálni és a fiatalság esz ményévé emelni. És nem mondhatjuk, hogy az imperialisták bajával bíbelõdjenek maguk, rothadjanak tovább békében, mert ez a kór már itt is felüti fejét. Balatonbogláron a Kápol nában színre is vitték eme ízléstelen, színvonaltalan és ideo lógiailag is veszélyes nyugati darabot, nevezett Jézus Krisztus Szupersztár t. Természetesen, hatósági közeg igénybevételével betiltottuk a megmozdulást. Helyzet van, valamit tenni kell.

Hát talán valami ilyesmi lehetett a hangulat, amelyben a ma gas pártvezetés pácolta magát, amikor megjelentek a valóságot alakító akarat vektorai. Ám hogy ezek pontosan honnan, kitõl indultak, milyen utat jártak be, milyen szövetségeseket gyûjtöttek maguk köré, és milyen ellenállásokat kellett le gyõzniük, arról szinte semmit nem tudunk. A korabeli hivata los verzió szerint az alkotók részérõl jött a kezdeményezés - és amilyen bizarr a világ, ez akár igaz is lehet. Maga Déry a bemutató másnapján így emlékezett:

„- Én nem is gondoltam arra, hogy ebbõl darab lehet, és erre Pós Sándor fiatal rendezõ eljött hozzám Balatonfüredre, és ott azzal a közléssel lepett meg, hogy ebbõl darabot akar írni, és én erre hihetetlenül elnevettem magam, aztán áldásomat adtam rá, hogy lesz, ami lesz. Egy idõ múlva megjelent a kézirattal, én megint csak nevettem, mert nem tudtam elképzelni, hogy ez hogy fog színpadon festeni, azonkívül nem tudtam elképzelni, hogy lehet színház és…

- És most már Ön nem nevet.

- Most nevetek csak igazán, mert az imént összegratuláltunk egymásnak, a két szerzõ Pós és én. Ennyi, amit a darab eredetérõl tudok mondani.”

( 168 óra , 1973. március 3.)

Pós Sándor egy interjújában arról beszél, hogy a témaválasztást az határozta meg, hogy egy eddig a színház által meg nem érintett csoportot szólítson meg.

„Magyarországon akkor mindenféle rétegnek volt színháza. … Csak a legfogé konyabb korosztálynak nem volt igazából hová mennie… a 14-tõl 18-20 éves korosz tálynak egyáltalán nem volt színháza. És én azon gondolkoztam, hogy erre még talán nagyobb szükség volna, mint a gyermekszínházra.”

(Petõfi Rádió, Zene-Szó, 1995. február 15.)

Bátran állíthatjuk, az elõadás betöltötte ezen hivatását, a 14-tõl 18-20 éves kö zönség bejött a színházba.

Tahi Tóth László: „Néha tényleg úgy éreztük magunkat az elõadáson, mintha egy ilyen rockkoncerten lennénk, csápoltak a kölykök.”

(Petõfi Rádió, Zene-Szó, 1995. február 15.)

Arról sem tudunk sokat, hogy miként is „lett színház a darabhoz”, illetve milyen politikai felügyelet mellett folyt a színpadra állítás, de vannak jelzések, hogy ez a folyamat nem volt problémamentes. Az 1972/73-as évadot értékelõ agit-prop. jelentés például kiemeli:

„Az állami és helyi vezetés és a színházak alkotó együtt mûködése, a menet közbeni ellenõrzés (több) problematikus mû esetében eredményesnek bizonyult Nemes kürty-Örkény: A holtak hallgatnak címû dokumentumdrámája többszöri meghallgatás után nyerte el eredeti formáját. Déry Tibor >>Képzelt Riport<<-ja elsõ változatának több értelmûségét ugyancsak a közös munka oldotta fel.”

288 fond 41. cs. l. 206. õ. e.

A darab szereplõi is tisztában voltak azzal, hogy különleges vállalkozás részesei, amely a politikai kitüntetõ figyelmét is élvezi.

Kútvölgyi Erzsébet: „De hogy ez megszülethetett, az igaziból Várkonyi volt. Tudom, hogy politikailag is át kellett verekednie, mert hiszen zsidózni sem lehetett. Az Eszter zsidó, a József zsidó, és keressük egymást. És hol vesztettem el a családomat, hol rontottam el az életemet, miért vagyok itt, és miért kábítószerezek? Hát hiszen a Nyugati pályaudvar restijében a szüleim halála, csak a sárga csillag miatt, errõl nem lehetett beszélni, nem csak Woodstockról. Itt nemcsak azt kellett kijárnia, hogy itt táncpróbák, énekpróbák, zenekari próbák legyenek, hanem azt is ki kellett járni, hogy egyáltalában be lehessen mutatni.”

(Petõfi Rádió, 1994. augusztus 14.)

Még egy adalék: a Film Színház Muzsika 1973. január 27-én szokatlan terje delemben (7 oldalon) s szokatlan idõpontban (még a próbák alatt) igyekszik orientálni a jövendõ nézõket. A beszédes Mákony a magány ellen címû összeállítás osztályharcos és ideologikus hangnemét érzékeltetendõ, álljon itt Ernyei Béla mûvész úr visszaemlékezése személyes találkozásáról a popmûfajjal:

„-Látott-e pop-fesztivált?

-Igen, de vallásosat. A résztvevõk hinduk voltak… Egyszer csak felém tart egy ilyen éneklõ-táncoló, rózsaszín ruhás fiú. >>Adj valamit Krisnának<< - kér. >>Jó, de mi lesz a pénzzel?<< - feleltem. - >>Krisna gyermekei ebbõl élnek.<< >>Szerintem te élsz ebbõl<< - vágja ki a rezet karakánul a Londonban bóklászó magyar bohém, majd kérdés formájában fogalmazza meg a tanulságot: >>Még arra nem gondoltál, hogy dolgozz?<<”

Habár Ernyei mûvész úr jellemfejlõdése sem nélkülözi az érdekes kanyarokat, a jelen gondolatmenet szempontjából fontosabb, hogy a Film Színház Muzsika két héttel késõbb, de még mindig a bemutató elõtt, visszakozni kényszerül. Közlik Déry levelét, melyben az író némiképp felemásan, de kiáll a darabért, az abban megszólaló zenéért.

„A regény egy megtörtént eseményrõl… szól. Ismétlem: arról a popfesztiválról, és nem az ott elhangzott zenérõl. Hogy a zene mit mond el, mirõl beszél és milyen indulatokat vált ki az mindig attól függ, hogy ki szólaltatja meg, hol, mikor, milyen kör nyezetben.”

(Déry Tibor: Levél a szerkesztõségnek, Film Színház Muzsika , 1973. február 20.)

Közlik továbbá Laux József cikkét, aki személyes élményekre hivatkozva - az adott idõben ritka autoritást biztosító pozíció - utasítja vissza azt a negatív pop- és fesztiválértékelést, ami egyébként a lap riportázsa mellett Déry kisregényét is jellemzi.

„Egy fesztivál alapérzése az együttlét és a zene öröme, az ebben való feloldódás a végtelenség érzetét keltõ nyitott térben… A Woodstock fesztivál, az eddigi legnagyobb ilyen esemény jelszava: >>a három nap béke és zene<< volt.”

(Laux József: Hozzászólás az LGT nevében, Film Színház Muzsika , 1973. február 20.)

A másik fél már-már demokratikus viszonyokat idézõ megszólaltatásának in dokait éppúgy homály fedi, mint az eredeti összeállítás ízléstelen antiimperialista hangvételének miértjeit. Ám azt aligha gondolhatjuk, hogy a szándékok nélküli véletlen vezette a szerkesztõk babráló ujjait. Lássuk azt a kérdést, mitõl is szólt akkorát a darab, mi volt a siker oka?

Van egy különösen bájos jelenet az Isaac Stern kínai útjáról készült filmben, ahol a nagy hegedûs száz kicsi kínai úttörõvel próbál beszélgetni arról, miben áll Mozart mûvé szetének zsenialitása. Az úttörõk - mint az Extázis 7-tõl 10-ig KISZ-esei - pontosan hozzák a tõlük elvárt választ: Wolf gang Amadeus a felemelkedõ burzsoázia életérzését fogalmazta meg a feudális csökevényekkel szemben, ezért is tart hatjuk haladó mûvésznek. Stern megértõ mosollyal magya rázza, hogy bár a társadalmi kontextus is fontos, a mûvész nagyszerûségéhez a kulcsot a játékosságban, az érzelmekben, a kifejezõerõben kell keresnünk.

Ez a jelenet - mondhatnám, mellékszál - azért ragadt meg az én túlságosan is rövid emlékezetemben, mert pontosan emlékeztet arra, milyen véges a társadalomtudományos megközelítések magyarázó ereje az esztétikai problémák esetében.

Mégis, ezúttal félretehetjük illetéktelenségeire vonat kozó aggályainkat. A viharos siker mellett e száraz szociológiai megközelítést igazolhatja az is, hogy esztétikailag bizonyos értelemben értékelhetetlen teljesítményrõl van szó. Legalábbis, ami Déry kisregényét illeti. Az agg Mester egy általa nagyon kevéssé ismert témát választott balsikerû stiláris megújulásának kísérleti terepeként. Írását újraolvasni lehan goló élmény.

A korabeli kritikák egy része is érzékelte az alapanyag gyengeségeit, bár azok, akik a darabot védeni, annak nyilvánosságbeli pozícióit erõ síteni akarták, lefutották a kötelezõ tiszteletköröket.

„A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról a magyar próza egyik legnagyobb mesterének, Déry Tibornak legköltõibb, ezért leg érzékenyebb alkotása… Bravúros, modern, költõi… ha ez a költé szet nincs - marad a differenciálatlan tényanyag, a piszok-szex-kábító szerélvezet-rock betegségláncolat, a távoli és érdektelenségbe veszõ.”

(Ungvári Tamás, Magyar Nemzet, 1973. március 9.)

Habár voltak olyan értékelések, hogy az elõadás „az írói in tellektus helyett valamiféle felszínes érzékszervi eufóriába ringat” ( Musical bemutató a Vígszínházban, Magyar Hírlap , 1973. március 4. ), de a kül- és belföldi kritikusok jó része számára világos volt, hogy az elõadás valódi vonzerejét a zene jelenti. Az elsõ hazai popmusical zeneszerzõit nem sikerült azonnal becserkészni. Jákfalvi Magdolna számol be arról, hogy az elsõ felkérés az „intellektuális együttesként” elkönyvelt Illés együtteshez érkezett, Bródy János azonban visszautasította az ajánlatot.

„Nyilvánvalóan, nem elsõsorban esztétikai kifogásai voltak, hanem a helyzetben rejlõ paradoxon riasztotta. A mû végsõ soron azt a kultúrát gyalázta, amely Bródyék mûvészetének legfõbb forrása volt, következésképp adott esetben a rockzene ellen kellett volna rockzenét írni.

A Presser Gábor-Adamis Anna szerzõpáros viszont el fogadta a felkérést. 'k nem utasították el a paradoxont, ha nem úgy hatá roztak, legyõzik. Egyfelõl elsöprõen jó dalokat írtak, másfelõl a le hetõ legnagyobb mértékben függetlenítették magukat a mû tema tikájától és fõleg ideológiájától.”

(Jákfalvi Magdolna, Színház, 1996. március)

A magam részérõl kicsit tétovább vagyok az értékítéletek megfogalmazásakor a popzenében (is). Sõt a popzene éppenséggel jó terepnek tûnik arra, hogy a multikulturalizmus alapzatául szolgáló értékrelativizmus mellett érveljünk. Hogy a korszaknál maradjunk, nemigen látom azt mércét, amely nek alapján, mondjuk, az Illés együttes „progresszív, a népi hagyományt is felölelõ muzsikáját” értékesebbnek minõsít hetnénk, mint a Gemini „slágerízû dalait”. Az elõbbi sikeresebb volt, több lemezt adott el, nagyobb közönséget csábított el, de óvnék attól, hogy e tényekbõl feltétlenül a minõségre vonatkozó következtetéseket vonjunk le. Vagyis a Popfesztivál „elsöprõen jó” zenéje kapcsán, az elsöprõre tenném a hang súlyt, arra, hogy ez a zene valóban „mûködött”, megragadta és meghódította a megcélzottakat.

Ha egybevetjük a Popfesztivál sikerét a két évvel késõbbi - szintén a Presser-Adamis szerzõpár által jegyzett - 30 éves vagyok fogadtatásával, az is kiderül, hogy a dalok mellett a kontextus is számított valamicskét. A felszabadulás 30. évfordulója köré szervezett ünnepségsorozatba illesztett 30 éves vagyok szintén sikeres darabnak számított ugyan, de messze nem váltott ki akkora lelkesedést, mint a Popfesztivál.

Hiányzott ugyanis az a talán „tabutobzódás”-nak nevez hetõ izgató közeg, ami a Popfesztivál esetében felerõsítette a zene hatását.

E tabuk persze a kádárizmus puha tabui voltak. A puha tabuk nem kimondhatatlan, érinthetetlen témák voltak, ha nem olyan takargatnivalók, melyekrõl a kiválasztottak - adott idõ ben és helyen, egy-egy kiszámíthatalan pillanatra - felleb bent hették a leplet, amely aztán újra visszahullt, ápolt és eltakart.

Jól példázza a „puha magyar tabu” mûködését a zsidó te matika, amelyet fentebb már érintettünk. Kútvölgyi mûvésznõ helyesen mutat rá, hogy a kor szak ban a kérdés említése még anti/fasiszta celofánba csomagolva is olyan té mának számított, amitõl a kultúra területén az egyeztetés gyakran hálátlan feladatát végzõ elvtársak idegesen tikkelni kezdtek, és különösebb mérlegelés nélkül piros ironjuk után nyúltak. Ám a változékony anyagvastagságú éberség szöve déke újra és újra felfeslett. 1973-ban már rég túl vagyunk az Avraham Bogatír hat napja megjelenésén, vagy hogy a zenés mûfajnál maradjunk, a pesti Broadwayn játszották a Hegedûs a háztetõn t. Miközben tehát a piros ceruza buzgón húzgálta ki a veszélyesnek tartott passzusokat, adott esetben akár remekmûvek is elérhették a közönséget. És épp a kiszámíthatatlan ság volt a rendszer lényege, amely sajátos, kiszámíthatatlan függõségbe taszított minden értelmiségit. Keserû gúnnyal, de joggal követelhette ezért Eörsi István az Írószövetség ne ve zetes ülésén a nyílt cenzúra bevezetését. A hivatalos cenzúra intézménye ugyanis annyiban elõ re lépést jelenthetett volna, hogy tisztázza a határokat, kimondja, hol mikor és mit lehet írni és elõadni. S ugyanezen okból ódzkodott a kertészkedõ-gondoskodó kultúrfelelõs attól, hogy túl gyakran éljen a nyers le- és betiltás eszközével. A kiszámíthatatlanság fenntar tása mindennél fontosabb volt az értelmiségi mezõ irányít hatóságának megõrzéséhez.

A második ilyen felemás tabu is a fõszereplõk személyhez kötõdik. Nem csak zsidó származású magyar fiatalokról szól a történet, hanem egyúttal magyar származású kallódó fiatalokról, nevezetesen disszidensekrõl.

„Elsõsorban az oda vetõdött két magyar sorsa érdekel bennünket, József és Eszter… elszakították azt a végsõ, de egyben életüket alapvetõen meghatározó szálat, amely Magyarországhoz fûzte õket. Ezzel a >>tragikai vétséggel<< gyökértelenül tengõdnek Amerikában, ahol életképtelennek bizonyulnak.”

( Képzelt elõadás. Interjú Pós Sándorral, Magyar Ifjúság , 1973. március 2.)

Jóllehet a „disszidens” alakja sem teljesen ismeretlen a kor szak tömegkulturális reprezentációjában - gondoljunk csak Kabos László megkettõzõdésére a Veréb is madár ban -, mé gis könnyen belátható, hogy itt egy politikai szempontból talán még kényesebb figurával van dolgunk. A „gyökértelenség” ennek hatástala nítására lesz az elõadás explicit fõmotívuma, amelyet a Film Színház Muzsika már idézett beharangozó, orientáló összeállítása is hangsúlyoz.

„Mi ragadja meg József-szerepében?

A gyökértelenség. A disszidens leki talajtalansága. Mikor kül földön voltam, találkoztam olyan magyar sráccal, aki tíz hó napal azelõtt ment el innen. Látszatra mindene megvolt Volkswagen, a kétszobás lakás. Persze részletben fizetve. Ne kem mindez talán negyvenéves koromra >>jön össze<<. Ko molyan megszédülhettem volna. Aztán megkérdeztem: >>Mi voltál otthon, Magyarországon?<< - >>Villamosmérnök.<< - >>Mi vagy itt?<< - >>Villanyszerelõ.<< Hát így.”

(Tahi Tóth László: Magány Mákony ellen, Film Színház Muzsika, 1973. január 27.)

Ám sem a zsidó-, sem a disszidenstematika önmagában nem indokolta volna az elsöprõ sikert. Különösebb éleselméjûség nélkül is belátható, hogy a darab az amerikai közeg, ponto sabban az amerikai „beat-izé” miatt vált izgalmassá a cél kö zönség számára. Itt csak jelezni szeretném, hogy az Amerika-szál késõbbi története a darab újrafeldolgozásaiban bõvelke dik a csinos kacskaringókban, míg végül 1994-ben eljut a teljes letisztultság állapotába. Ekkor az MTV és a pécsi Körzeti Stúdió a „Szekszárd melletti Csörge tónál filmet készített a hetvenes évek nagy szenzációjából” . Hegyi Barbara színmûvésznõ ( RTV újság , 1994. június 21-27.) a darab új koncepciójáról a következõket mondja:

„Változott a történet a Vígszínházi történethez képest?

Igen, a történet, a szereplõk teljesen >>magyarítva<< lettek. Telj esen kihagytuk az amerikai vonalat, sõt még a címet is meg változtatjuk. Azt még nem tudom, hogy a Képzelt riport vagy a Popfesztivál a végleges változat.”

Más helyütt már részletesen elemeztük azt, hogy a keleti blokk országaiban miként hódított a fogyasztói kapitalizmus nyugati kritikája, az ellenkultúra, hogyan kellett újramázolni ezeket a szlogeneket, hogy egyáltalán értelmezni lehessen õket a tervutasításos hiánygazdaság (no meg az egypártrendszer) körülményei között. (Dessewffy-Hammer: A fogyasztás kísértete, in Kedélyes labirintus, Új mandátum, 1997) Elõállt az a furcsa helyzet, hogy Magyarországon a sarjadó ifjúsági szub kultúrákba a hatékony amerikai mítosz nem benzinza báló, uszonyos végû Cadillacen, hanem a Szelíd motorosok Harley Davidsonján érkezett, nem jól szabott öltönyt, hanem szakadt „vadnyugati nadrágot” hordott, s nem a jólétre vá gyott, hanem a materiális értékeket elvetõ közösségekhez von zódott. E közösségek kultúrájának összetartó habarcsa elsõsorban az új zene lett, amelynek volt egy fontos tulajdonsága: jól utazott. Az amerikai slágerlistákat hallgatva, s erõsen koncentrálva a kulturális fogyasztásnak eme szegmensére, bárki képzelhette, hogy egy nagy, valódi internacionálé része, ugyanaz a Rolling Stones szólt a Mambó - s késõbb az MK 25-ös - magnókon, mint San Franciscóban és Lon donban. Az azonosságnak ez az illúziója azért is fontos volt, mert kevesen voltak olyan szerencsések, mint Ernyei és Laux mûvész úr: kevesen rendelkeztek személyes tapasztalattal az ún. beatkultúráról. A Popfesztivál ban ennek az ismerethiánynak a legkomikusabb jele József kétségbeesett igyekezete, hogy megtalálja Esztert „mielõtt szájába adják az elsõ marihuánás cigarettát” . Talán nem erõltetett a párhuzam, ha a Megáll az idõ jut eszünkbe, ahol a tíz évvel korábbi divatmákony hatása alatt tántorgó fiúcska azt üvölti: „teljesen ki készültem, ez nem igaz, ez Coca-Cola”. A nem lényegtelen és sajnálatos különbség az, hogy a Popfesztivál esetében az önirónia teljesen hiányzik. Ugyanakkor mindkét megnyilvánulást az elszigeteltségbõl fakadó teljes tudáshiány jellemzi „a butító hatású szerrel” kapcsolatosan.

A kultúrakutatás egyik kedvenc vesszõparipája, hogy a közönség nem kiszolgáltatott áldozata a rázuduló jelentés özönnek, hanem aktívan részt vesz az üzenetek értelmezésé ben, néha radikálisan újraformálva azt. Ha a Popfesztivál fej lõdéstörténetét nézzük, ahogy az Déry lehangoló kisregé nyétõl Pós Sándor szövegkönyvén át, Márton László rende zésében, Presser és Adamis zenéjével eljutott a Vígszín ház ban lelkesen csápoló befogadókig, akkor e tétel alighanem fényesen igazolódik.

Ezt a közönséget a hírneves fináléból nem a szocialista humanizmus szemüvegén át is olvasható morális üzenet ragadta meg:

„ És mi arra születtünk, hogy a föld sebeit begyógyítsuk,

Életünkön át, életünk át.”

A refrén volt az, amiben mindenki fel tudott oldódni, az ugyanis így hangzott:

nánánánánánánnnnnná´ánnáná

Csak azt tudnám, hogy Aczél György látta-e ezt elõre?
 

IM  SLÁGERTÜKÖR
MAGYAR SLÁGERLISTA
IFJÚSÁGI MAGAZIN, 1973. JÚNIUS

1. Presser-Adamis: Ringasd el magad (Locomotiv GtT)

2. Novai-Várkonyi: Lehajtott fejjel (Generál együttes)

3. Hajdú-Demjén: Rés a tetõn (Bergendy együttes)

4. Benkõ-Debreceni: Varázslatos fehér kõ (Omega együttes)

5. Presser-Adamis: Vinnélek, vinnélek (Locomotiv GT)

6. Szörényi L.-Bródy: Nehéz várni (Illés együttes)

7. Presser-Adamis: Szeress nagyon (Locomotiv GT)

8. Szörényi L.-Bródy: Egy év elmúlt (Koncz Zsuzsa)

9. Frenreisz-Adamis: Ki tiltja meg? (Zalatnay Sarolta)

10. Várkonyi-Szigeti: Ha ismerném (Generál együttes)

IM SLÁGERTÜKÖR
ANGOL SLÁGERLISTA
IFJÚSÁGI MAGAZIN, 1973. NOVEMBER

1. Angie (Rolling Stones)

2. Oh no, not My Baby (Rod Stewart)

3. Nutbush City Limit (Ike and Tina Turner)

4. Skywriter (Jackson 5)

5. Welcome Home (Peters and Lee)

6. Caroline (Status Quo)

7. Summer (Bobby Goldsboro)

8. Rock on (David Essex)

9. Fool (Elvis Presley)

10. Dear Elaine (Roy Wood

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu