1973

1973. március 15.: másodszor tüntetnek szabadon (nem szervezetten) a diákok a Belvárosban. Az egyetemre menekült tüntetõkkel egyetemben néhány gyanús (szakállas-farmeros) oktatót is elvernek, köztük KISZ-titkárt és párttagot is. Az elõállítottakkal kapcsolatos rendõrségi technikákról újra kell olvasni Kenedi dokumentum-összeállítását (alaporvosság kádárista nosztalgia ellen, már akinek van ilyen). Az akadé miai könyvtár földszinti ablaka alatt egy munkásõr kitépi a nemzeti színû szalagot egy 14 év körüli gyönyörû kislány barna copfjából, a hajával együtt. Örök szégyenem a szemlélõ gyáva póza: nem tudom, hol lennék ma, ha akkor fejéhez vá gom a nagy francia enciklopédia valamely vaskos kötetét, de lelki komfort dolgában jobban állnék.

A honi hisztéria fokozódik (a nemzetközi helyzet nem: vége a vietnami háborúnak, ezzel az örökös ’68 augusztusi hi vatkozási alapnak is, hogy amazok sem különbek), a Filozófiai Szemlé bõl kiveszik Semprun Marx Grundrissé jéhez írt neomarxista elõszavát és Tordai Zádor Semprun-kommentárját. A nagy durranás azonban májusig várat magára: május 8-án, a gyõzelem napján napvilágot lát az MSZMP KB ideológiai határozata „Néhány társadalomkutató antimarxista nézetei rõl”. Az elsõ „bennfentes” kommentárok szerint Aczél vala mivel bizonyítani akarta, hogy õt nem köti a zsidó szolidari tás - nyilván úgy vélte, ennyit igazán elvárhatnak tõle, ha már a Salome szabadon ugrálhat -, és a kiszemelt filozófusok sze mélye éppen megfelelt ennek a célnak. A kérdéses határozat igen sokszínû. Hegedüs Andrást és Márkus Máriát a gazdasági reform elgáncsolásával és a piaci szabályozók szerepének túl becsülésével vádolja. Heller Ágnest és Vajda Mihályt a ma gyar család szétzüllesztésével és újbaloldali eszmékkel, végül Bence György, Kis János és Márkus György mûvét, mely, a megdicsért éberségnek hála, meg sem jelenhetett, a marxizmus alapjainak szétverésével. (Még ennek a vádnak volt a leg inkább alapja, már ami a marxi gazdaságtant illeti - csak ép pen a marxi antropológia és történelemfilozófia távlatából bírálták a szerzõk a tervutasításos gazdasági kényszer natura liz musát és ökonómiai diszfunkcionalitását.) Ám az „Überhaupt”-nak becézett, hivatalosan Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan címû Marx-kritika elítélésével az MSZMP önnön játékszabályait is felrúgta, mely a lágerviszonylatban igen libe rálisnak számító kutatói szabadságot hirdette meg, s csu pán a publikálásra korlátozta a politikai felelõsséget. Az ideo lógiai irányvonalat illetõen minden részvétem azé a pártideo lógusé, aki ehhez a határozathoz kívánt idomulni: „A társa dalomtudományok mûvelõinek egy szûk köre a legutóbbi idõkben olyan írásokat hozott nyilvánosságra, illetve kívánt publikálni, amelyekben a marxizmus alapfogalmait és megállapításait, valamint mai társadalmunk egyes jelenségeit ön kényesen értelmezve, a marxista elemzés látszatát keltve, vagy éppen a marxizmus pluralizálásának jogosultságát hirdetve a marxista-leninista pártok, köztük az MSZMP elméletét és po litikájának alapelveit veszik revízió alá és a szocializmustól idegen nyugati újbaloldali törekvésektõl >>eszméket<< kölcsön zõ jobboldali-revizionista platformot körvonalaznak.” (160. o.) ¹

A „pluralizmus” szó az MSZMP végnapjáig exorcizmus tárgya volt. Márkus Györgynek A viták és irányzatok a mar xiz muson belül címû ’68-as cikke a kezdetektõl a sztálinisták tá ma dásának kereszttüzében állt ugyan, de a csehszlovákiai invázió, illetve még inkább az ellene való korculai (Heller Ágnes, Márkus György és Márkus Mária, Sós Vilmos és Tordai Zádor), valamint honi (Vajda Mihály, Radnóti Sán dor, Hamburger Mihály, Ludassy Mária, Bauer Tamás) tilta kozás nélkül nemigen vált volna harci kérdéssé ama triviális tény taglalása, hogy többféle marxizmus-interpretáció létezik (másképp hogyan lehetne a marxizmus dogmatikus és revizio nista „elferdítésérõl” beszélni?). A filozófiai sokféleség mint a politikai pluralizmus elõjátéka vált veszedelmes világ nézetté, az utóbbi meg a többpártrendszer bûnös gondolatának gerjesztõjeként. A határozat taxatíve felsorolja a tévtanok feltalálási helyét. Hegedüs András és Márkus Mária elõadását egy varsói konferencián A modernizáció és a társadalmi fej lõdés alternatívái címmel (már a címben szereplõ modernizáció szó is megengedhetetlennek minõsíttetik); Heller Ágnes egy ame rikai elõadását, mely súlyosbító körülményként Magyar országon is megjelent Elmélet és gyakorlat az emberi szükség letek szempontjából címmel, illetve Vajda Mihály Telos -beli cikkét Marxizmus, egzisztencializmus, fenomenológia címmel, ez utóbbi elítélése ékesszólóan bizonyítja, hogy az MSZMP alighanem a világ filozófiailag legképzettebb pártja lehetett: mert mutassanak nekem még egy politikai pártot, amely a fenomenológia idõszerû kérdéseivel külön állásfoglalásban baj molódik… Vajda a tudománytalanság bûnében marasztaltatik el, mivel azt állítja, hogy egy filozófiának többféle interpretációja is lehetséges. Heller Ágnes bûnét nemcsak világ nézeti, hanem magánvétek is súlyosbítja: a nyugati ellen kul túra, a hippimozgalom és a kommunák dicséretével nem csu pán a kommunista mozgalom hagyományos politikai érték rendjét kérdõjelezi meg, de a magyar családok erkölcsi alap zatát is aláássa, sõt egyenesen õ a felelõs a honi népszaporulat csökkenéséért, amint azt Fock Jenõ miniszterelnök megfogalmazta: „Sajnos, sok év óta megtûrünk a közéletben olyan nagy névre szert tett szociológusokat, akik büszkén és bátran hirdetik a mi általunk fenntartott lapokban, akadémiai és más folyóiratokban - a nyugati példák alapján -, hogy a család mint a társadalom egysége elavult fogalom stb. Magunkra ves sünk, ha sokan ezekre hallgatnak a párttal szemben. Ha mi eltûrjük, hogy tovább ilyen igéket hirdessenek, akkor meg érdemeljük, ami az õ munkájuk következtében bekövetkezik a párt és a kormány minden erõfeszítése ellenére [ti. a de mográfiai helyzet romlása - L. M.]. Hiszem, ezen a téren is kicsit határozottabban kell fellépnünk, és az ilyen emberek kezébõl a tollat ki kell vernünk bármilyen nagy tudósoknak is kiáltották ki önmagukat…” (Az Országgyûlés 18. ülésszaka, 1973. március 22-i ülésnap.) ²

Kádár novemberi ígérete „fõ fegyverünk az ideológia te rületén a marxista igazság és annak hirdetése. Sohasem tagadtuk, hogy nem mondunk le az adminisztratív módszerrõl, a betiltásról sem, ha ez szükséges…” ( Pártélet , 1972. december) valóra vált. Az inkriminált kutatókat - miután nem voltak hajlandók megjelenni azon a „tudományos” vitán, melyen a fõ feljelentõ filozófusok és a megfélemlített, jó magaviseletû Lukács-tanítványok, a tegnap még reformpárti szociológusok és a manapság keresztény-konzervatív színekben pompázó jo gászprofesszorok egymást túllicitálva-túllihegve védték meg a marxizmust azon kisszámú honi filozófus ellenében, akik Karl Marxot komolyan veendõ gondolkodónak tekintették. Nem tudom, hogy az elvárt rituális önkritika esetleg jobb megélhetési lehetõségeket jelentett volna-e az antimarxizmus cí mén akadémiai állás betöltésére „alkalmatlannak” minõsítettek számára. Az érintettek nem voltak hajlandók a párttör ténetbõl ismert szereposztás elfogadására. „A vizsgálatot már megindulása elõtt prejudikálta az a tény, hogy közvetlenül azt megelõzõen egy országos ideológiai konferencia referátu mában, amelyet a PB tagja, a KB titkára tartott, nézeteinkrõl és munkásságunkról súlyosan negatív, elítélõ megállapítások hangoztak el… Józan ítélettel senki sem tételezheti fel, hogy a vizsgálóbizottság (vagy vitatestület) az ideológiai konferencia állásfoglalásával ellentétes eredményre juthat” - írja Heller Ágnes, Márkus György, Márkus Mária és Vajda Mihály Köpeczi Bélának, az MTA fõtitkárának, aki a követ kezõ szövegû felmondólevéllel válaszolt a hét fõbûnösnek (a levélírókon kívül Bence Györgynek, Hegedüs Andrásnak és Kis Jánosnak adta át május 9-én az elbocsátó csúf üzenetet).

„A felmondás indoka: az Intézetnél betöltött munkakö ré nek ellátására alkalmatlan. A Magyar Tudományos Akadé mi áról szóló 1969. évi 41. számú törvényerejû rendelet és az alapszabályok alapján az Akadémia feladatai közé tartozik a társadalomtudományok marxista-leninista mûvelése. Ebbõl kö vetkezik, hogy az Akadémia társadalomtudományi intéze tében alapvetõ követelmény a tudományos kutatómunkának marxista-leninista alapon való mûvelése. Ennek a követel ménynek, ahogy azt a lefolytatott párt- és állami vizsgálat megállapította, az ön tudományos munkássága nem felel meg, írásaiban antimarxista nézeteket képvisel.”

Az ideológiai határozatnak volt akár pozitívnak is ne vezhetõ hozadéka: a marxizmus egyszerûen megsemmisült szalonképes filozófiai témaként. A már a hatvanas évek má sodik felében is köznevetség tárgyát képezõ hivatalos dialektikus és történelmi materialistákat leszámítva, senkit sem ér dekelt többé, ami ’68 elõtt még harci kérdés volt, ti. hogy a fiatal Marx antropológiai nézetei, elidegenedéselmélete le het-e a pártideo lógiává züllesztett marxizmus-leninizmus fi lo zófiai alterna tívája. A Filozófiai Intézetbõl Márkusék ki ûzésével nemcsak a filozófusokat, a filozófiát is kiiktatták: kizárólag agit-prop. témákat volt szabad kutatni. (A tudo má nyos-technikai forradalomra való felkészülés, valamint a szocialista tudat kutatása folyt súlyos milliókért. Ebbõl csak olyan megbízhatatlan - a ’73-as párthatározat ellen tiltakozó, majd a ’77-es Chartát aláíró - elemek zárattak ki, mint Erdélyi Ágnes, Ludassy Mária, Sós Vilmos és Tordai Zádor.) Az egyetemen azonban a fiatal Heidegger-kutatók és az analitikus filozófusok szabadabban lélegezhettek: az MSZMP meg tisztította a marxista konfessziókényszertõl a terepet, aki nem politizált és nem kívánta a marxi értékekkel szembesíteni a „létezõt”, azt többé senki sem kérdezte az Empiriokriti cizmus hitigazságairól.

A morális veszteség azonban felmérhetetlen volt: a meg félemlítési mûvelet hibátlanul sikerült. Amikor még csak a politico-ideológiai elõjátékról hallottunk - Aczél beszéde „Heller Ágnes és társai ellen” 1973. február 5-én -, az eset leges retorziók ellenében elég széles körû (írókat is felvonultató) tiltakozási akció készülõdött. Ám a május 9-i kirúgás napján letartóztatták Haraszti Miklóst a Darabbér terjesz téséért, és õrizetbe vették Konrád Györgyöt is a kézirat birtoklásáért (ez még nem a Konrád-Szelényi ügy: a Darabbér elleni hajsza egy évvel korábban kezdõdött). Mint tiltakozó aláírásgyûjtésre vállalkozó személy szomorúan tapasztaltam, hogy mindenki - az egy Donáth Ferenc kivételével - visszakozott, és a legszebb szöveg, amit a visszautasítóktól hallottam, az volt, hogy nem szabad tovább nehezítenünk Aczél helyzetét. (A legocsmányabb meg az az atyai jó tanács, hogy minek ártom én magam a zsidók belügyébe, azok úgyis csak látszatcsatát vívnak, s engem cserbenhagynak, akárki gyõz.) Konrád letartóztatásának üzenete egyértelmû volt: a legne mesebb vadakra sincs többé vadászati tilalom.

Az ideológiai határozat áldozataival kapcsolatos szolidaritás különben is fájdalmasan gyenge volt. Aczél, füg get lenül a „faji” szempontoktól, tényleg jól választott. Az írók és irodalmárok többsége számára Heller Ágnes nem az ’56-ban kirúgott egyetemi tanárt, az ’56-os szerepe miatt üldözött, a Lukács György elleni hajszában részt venni nem akaró filozófust jelentette, hanem az ötvenes évek „vonalas” marxistáját (ezt is több felkeresettõl hallottam), és a kommunakérdés sem volt túl népszerû a születésszabályozás szigorítása ügyében a párt keményvonalasait támogató népi írók között. Mégis ehhez kapcsolódott az 1956 utáni elsõ sikeres aláírásgyûjtés: Kõrösi Zsuzsa kezdeményezte azt a több mint 1500 (!) alá írást hozó akciót, mely a tervezett abortusztilalom elleni til takozást manifesztálta. Most már nem lehet tudni, hogy tényleg totális abortusztilalmat tervezett-e a nacionálbolsevista tábor - összhangban Fekete Gyula „az ilyeneket (ti. a terhes ségmegszakításra kényszerülõ nõket) fel kellene akasztani” típusú vox populi ra támaszkodó publicisztikájával -, avagy csak az az utóbb ténylegesen bekövetkezett szigorítás készülõdött, melyet olyan pozitív intézkedések ellensúlyoztak, mint a gyes bevezetése. Azt meg még kevésbé tudhatjuk, miképp ha tott az aláírások példátlanul magas száma a döntéshozókra. Kõrösi Zsuzsát - ötödévesen! - kirúgták az egyetemrõl, a párttag aláírókat fegyelmi bizottság elé citálták. Még hét évvel késõbb is látszott, hogy milyen mély nyomokat hagyott az MSZMP lelkén az elsõ sikeres civil kezdeményezés: „Igaz, az elsõ politikai jellegû aláírási akciót - az 1973-as népe sedéspolitikai határozatok elleni tiltakozást - az elsõ két csoport vezetõi kezdeményezték (mármint a Konrád-Szelé nyi-Ke mény vezette szociológusok és a Lukács-tanítványok, ami nem volt igaz, de egyetemisták nem kezdeményezhettek, õket csak megrontani lehetett - L. M.), de ez egyfelõl szembe állította õket a nacionalista indíttatású csoportokkal, másfelõl lényegében kudarcba fulladt, mert bár több mint 1500 aláírást gyûjtöttek össze, olyasmi ellen tiltakoztak (abortusztilalom), ami a határozatban nem is szerepelt, s ez az aláírók elõtt az egész kezdeményezés jó szándékát és hitelét is lerontotta” - olvashatjuk A belsõ ellenséges-ellenzéki ellenzé kieskedõ csoportok tevékenységérõl szóló jelentés ben, melyet a Politikai Bizottság 1980. december 9-i ülésén tárgyalt és fogadott el. ³

Az egyetemisták a „filozófusper” kapcsán is tisztességesebben viselkedtek, mint a vezetõ értelmiségiek: a jogi karon kifütyülték az ideológiai határozat magyarázatára vállalkozó funkcionáriust, s megpróbálták késõbb is meghívni kollégiumi vitaestekre a kirúgottakat, úgyhogy az MSZMP KB-nek külön kellett intézkednie arról, hogy az érintetteket fizikailag távol tartsák az egyetemektõl. Hegedûs Zsuzsa és Háber Judit mellett Erdélyi Ágnes és Ludassy Mária küldte vissza tag könyvét tiltakozásul, ami Aczélnak remek alkalmat adott egy ritka ocsmány kommentárra: mivel Hegedûs Zsuzsa Kis János, Háber Jutka pedig Vajda Mihály felesége, nyilvánvaló, hogy a másik két csajt is valami alantas szexügy motiválhatta, még csak nem is tisztes hitvesi státusban. Révész Sándor szerint Aczél a filozófusperben vitt szerepet szégyellte leg inkább: bár engem kevésbé érdekel a pártvezetõk lelki álla pota, személyes élményeim felemásak. Tíz évvel késõbb, elsõ és egyetlen találkozásunk alkalmából - a konkrét ügy a Mozgó Világ betiltása elleni, Fehér Mártával közösen írt tiltakozó levelünk volt - jóízût üvöltöztem a minket fogadó Knopp Andrással a ’73-as határozat kapcsán, midõn egy tapétaajtó mögül megjelent Aczél, és igen kedvesen nyugtázta felhá bo rodásomat. Sõt némileg szatócsszellemû alkuba kezdett ve lem, hogy 60-40, de legalább 80-20 százalékban ismerjem el, hogy valami igaza a pártnak is volt. Mielõtt lement volna tíz százalékra, közöltem, hogy nem a filozófiai vita igazságará nyairól van szó, mivel nem lehet az igazság egyetlen százalékát sem a másik fél egzisztenciális megsemmisítésével kép viselni. Ezt is megértõ mosollyal fogadta, majd a következõ héten megjelent Fekete Sándor nagyívû „kritikája” az általam, pontosabban az általam ismertetett Benjamin Constant által hirdetett burzsoá liberalizmus ellen, azzal a fõ szakmai érvvel, hogyan lehet akadémiai állásban az, aki ilyen néze te ket vall. Az 1989-90-es revokációnak számomra távolról sincs politikai, pláne erkölcsi hitele: a rehabilitációt nem Aczél kezdeményezte, hanem - feltehetõleg egy Aczél-ellenes meccs meneteként - Pozsgay karolta fel, aki hamarabb vála szolt pozitíve a TDDSZ Rehabilitációs Bizottsága kezdemé nyezésére - mint a Magyar Tudományos Akadémia „libe rális” elnöke, Berend T. Iván. (A TDDSZ Rehabilitációs Bi zott ságáról különben 1989 legvégéig készültek a III/III-as jelentések: kit érdekelhetett akkor már, hogy kinek mit írtam, telefonoztam az 1973-as határozat áldozatai ügyében?)

Persze tudom, hogy 1973 igazi társadalomtörténeti ese ménye nem a „filozófusper” volt, hanem a gazdasági reform befagyasztása, az olajárrobbanás gazdasági következményei (az életszínvonal csökkentését csak növekvõ hitelfelvételekkel megakadályozni képes katasztrófapolitika). Illetve, ha már per, akkor az „igazi”, a Haraszti-per (október 15-16.). Itt a magyar értelmiség szolidaritását megnyugtatóbbnak láttam - igaz, a de facto zárttá minõsített tárgyalásra bejutni akarók többsége fiatal, még meg nem félemlített huszonéves, akik a fehér zokniban, századfordulós szüffrazsettszerelésben megjelenõ Duczynszka Ilona és a hatalmas fekete kalapban pompázó Károlyi comtesse nyomában nyomultak be a terembe. A három, megkülönböztetett bánásmódban részesülõ (azaz beengedett) hölgy közül egyedül Rajk Júlia arcán látok igazi feszültséget. A tanúkkal a kihallgató bírónõ úgy bánik, mint megszokta a névtelen-összevert gyanúsítottakkal: ezzel sike rül olyan neves, nem igazán „ellenzéki-ellenséges” filmrendezõket is felhergelni, mint Bacsó Péter vagy Kovács András. A tanúk többségének szereplése megnyugtatóbb volt számomra, mint a májusi kudarcos aláírásgyûjtésem. Igaz: az a tény, hogy egy évvel késõbb (1974 áprilisában) szinte felmentésként üdvözöltük a nyolc hónap felfüggesztett fegyházbüntetést, mutatja, hogy mit tartottunk akkoriban - ha nem „rep resszív toleranciának” is, de - toleráns repressziónak. Avagy ahogy a költõ mondja: „Ha seggünkbe nem csizmával rúgtak / Azt neveztük volt liberalizmusnak” (Petri).

JEGYZETEK

¹ Az MSZMP Központi Bizottsága Kultúrpolitikai Munka közös sé gé nek állásfoglalása néhány társadalomkutató antimarxista nézeteirõl 1973 márciusában megjelent az MSZMP határozatai és dokumentumai 1971-75. címû kötetben (Kossuth, 1978). Én a Magyar Filozófiai Szemle 1973. 1-2. számában közölt szöveget idézem.

² Fock Jenõ beszédét idézi Dérer Miklós: Pertörténet. Egy „tudománypolitikai” döntés hátteréhez. A Világosság 1989-es különkiadása. Filozófusper 1973.

³ Jelentés a belsõ ellenséges-ellenzéki, ellenzékieskedõ csoportok tevékenységérõl. (A jelentést a Politikai Bizottság 1980. december 9-i ülésén elfogadta.) Társadalmi Szemle . A Dokumentumot közzétette: Sipos Levente.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu