20gal

"Többé nem tartható fenn az a régi descartes-i nézet, mely szerint a természetet tökéletes rejtekhelyrôl figyelhetjük meg, ... egy ornitológus módjára. Megszakíthatatlan kapcsolat van a megfigyelô és a megfigyelt dolog között. John A. Wheeler, a kiemelkedô amerikai fizikus, aki hosszú ideig Bohr munkatársa volt, felvetette, hogy ... >>Lehet, hogy a világegyetem kialakulásához megfigyelôk kellenek.<<

Egyesek szerint bármilyen információtároló eszköz megfelel [mint megfigyelô], ám mások, jelesül a Nobel-díjas Wigner Jenô, úgy vélték, hogy az önvizsgálatra képes emberi tudatra van szükség."

Választhatunk ugyanis, hogy milyenek legyenek a kiindulási feltételek, és amennyiben a Gaia-hipotézis mellett döntünk, úgy egy könnyen kezelhetô, stabil rendszert kapunk, amit igazán nem egyszerû kizökkenteni és katasztrófába sodorni. Ha például felmelegszik a bolygó, akkor elkezd nôni a biomassza mennyisége, és ez csökkenteni fogja a széndioxid szintjét, illetve ezen keresztül a hômérsékletet is. És éppen ez az állandó visszacsatolást biztosító, kiegyensúlyozó hatás volna a lényege a természettudós James Lovelock által (a biológus Lynn Margulis közremûkédésével) kidolgozott Gaia-hipotézisnek is.2

Lovelock a 60-as években egy, a marsi élet nyomait keresô tudományos programban vett részt, és eközben arra a következtetésre jutott, hogy amennyiben valaki kívülrôl szemlélné a Naprendszert, akkor biztos, hogy azonnal feltûnne neki a különbség a Föld, valamint az összes többi bolygó között. Az elôbbi ugyanis élô, míg a többiek halottak; az elôbbinek ugyanis van légköre, míg a többinek nincsen. Lovelock számára legalábbis megengedhetônek látszott az a feltételezés, hogy két, ennyire különleges jelenség nem fordul elô véletlenül. ,,Eredményeink meggyôztek minket arról - írja -, hogy a teljesen valószínûtlen földi légkör egyetlen lehetséges magyarázata a nap mint nap ismétlôdô, felszínrôl eredô hatás, amit maga az élet idéz elô. Az entrópia jelentôs csökkenése (vagy ahogyan a vegyész mondaná, a légköri gázok közötti tartós egyensúlyhiány fennmaradása) önmagában is az élettevékenység egyértelmû bizonyítéka."

Ez azonban csak az elsô lépés volt a Gaia-hipotézis felé. Bármennyire is újszerû volt ugyanis az az elképzelés, hogy az élô és az élettelen rendszerek kölcsönhatásban vannak egymással (és az élet alapvetô szerepet játszhat olyan, mindeddig kizárólag a földtudományokhoz sorolt területeken is, mint a légkör kialakulása), ha Lovelock megáll ezen a ponton, akkor ma legfeljebb egy szûkebb szakmai kör ismerné a nevét. Ô azonban hamarosan arra a következtetésre jutott, hogy ,,a Föld teljes élôvilága, a bálnáktól a vírusokig, a tölgyfáktól a moszatokig olyan közös élô egységnek fogható fel, amely képes a Föld légkörét az általános szükségleteihez igazítani, lehetôségei és hatalma ugyanakkor messze meghaladja az alkotórészekét." Erre pedig az volna a végsô bizonyíték, hogy a Földön az utóbbi három és fél milliárd évben uralkodó körülmények túlságosan is valószínûtlenek ahhoz, hogy véletlenül jöjjenek létre: túlságosan is szembeötlô módon igazodnak az élet mindenkori igényeihez. ,,Az, hogy a dolog véletlenül alakult így, éppoly valószínûtlen, mint karcolás nélkül megúszni a vezetést csúcsforgalomban, bekötött szemmel."

Ez a valószínûségen alapuló érvelés elsô hallásra talán valóban meggyôzônek tûnhet, úgyhogy érdemes egy kissé alaposabban is körüljárni, mielôtt visszatérünk magára a Gaia-hipotézisre. Már csak azért is, mert amennyiben kiderül, hogy mégsem igaz, és nem kell holmi ,,közös, élô egység"-eknek ha nem is céltudatos, de legalábbis ,,célkövetô"3 viselkedését feltételeznünk ahhoz, hogy megmagyarázzuk, miért olyan a Föld élôvilága, amilyen, akkor Lovelock elmélete is ugyancsak ingataggá válik.

Amikor William Whewell az 1830-as években Darwin roszszallását kivívva azt állította, hogy abban is a Teremtô gondoskodása érhetô tetten, hogy az éjszaka hossza ilyen pontosan igazodik az ember alvási idejéhez, akkor valójában csupán az ún. ,,természeti teológia" érveit visszhangozta. William Paley tiszteletes már 1802-ben úgy gondolta, hogy a természet alkotásainak tökéletességébôl szükségképpen valamiféle Teremtô létére is következtetnünk kell. Elvégre ha egy órát találunk a sivatagban, akkor abból mindannyiunk számára nyilvánvaló, hogy ez nem jöhetett létre véletlenül, és léteznie kell valamiféle, a bonyolult mechanizmust létrehozó Mennyei írásnak is.4 Mennyivel igazabbnak kell hát ennek lennie az élôvilág végtelenül összetett konstrukcióinak esetében - hiszen ott van például a látás céljaira ,,kialakított" emberi szem.

Paleynek azonban nem volt igaza. ,,A szem bizonyos sajátosságai nem csupán esetlegesek, hanem egyenesen akadályozzák is a mûködését", olvashatjuk egy modern evolúcióbiológiai könyvben, és a tökéletlenség magyarázata abban keresendô, hogy a természetes szelekció nem tökéletes, hanem mûködôképes alkotásokat ,,hoz létre", és eközben az elôrelátásnak a nyoma sincsen benne.

És miért is volna: kényelmes ugyan megszemélyesített kifejezéseket használni vele kapcsolatban, az evolúció azonban egyáltalán nem elôrelátó vagy célratörô, hiszen Paley feltételezett óratervezô Istenével ellentétben nincsenek szándékai vagy céljai: nem akar bármit is létrehozni. Ráadásul ami bizonyos körülmények között mûködôképesnek bizonyul, az még akkor is el fog terjedni, ha a következô lépésben az adott faj kihalását okozza majd.

Paleytôl persze hiba volna elvárni, hogy a csak jóval utána színre lépô evolúciós elmélet eredményeit vegye figyelembe. Whewell példája pedig talán kirívónak tûnik, ám valójában - Paley tanaival összhangban - annyit állít csupán, hogy az egész világmindenség (ezen belül pedig a Naprendszer és a Föld, illetve a Földet jellemzô tengelyforgási idô is) az ember megalkotása és kiszolgálása érdekében jött létre.

És ha a fentebbi érvelés ma elfogadhatatlan is, abban azért nem találnánk semmi kivetnivalót, hogy az ember létébôl bizonyos, a világmindenség egészével kapcsolatos következtetéseket lehet levonni. Kijelenthetjük például azt, hogy egy olyan hely, ahol megjelenik az értelem, meglehetôsen bonyolult kell legyen.5

A Robert Dicke nevéhez fûzôdô, ún. gyenge antropikus elv pedig azt állítja, hogy létezhetnek olyan típusú világmindenségek, amiket lehetetlen volna megfigyelnünk, mivel az értelmes megfigyelôk létrejöttét lehetetlenné tevô körülmények uralkodnak bennük. És innét már nem is olyan nehéz az erôs antropikus elvet megfogalmazó Brandon Carterrel együtt arra a következtetésre jutni, hogy egyszerûen túlságosan sok ,,véletlent" kellene a világegyetemben megjelenô élet kialakulásához feltételeznünk. Egyszerûen túlságosan valószínûtlen, hogy a véletlenek ilyen hihetetlenül bonyolult láncolata vezessen el az értelem létrejöttéhez, és ennek megfelelôen6 kijelenthetjük, hogy ,,a világegyetemnek megfigyelôket kell létrehoznia történelmének valamelyik szakaszában".

Még akkor sem kell azonban azt gondolnunk, hogy az embernek kitüntetett helye van a világmindenségben, ha elfogadjuk az erôs antropikus elvet. Abból ugyanis, hogy (feltételezésünk szerint) szükségképpen megjelenik az értelem, még mindig nem következik, hogy ennek az értelemnek a kedvéért létezne az univerzum is.7

És erôsen úgy tûnik, hogy ezt a megállapítást bátran általánosíthatjuk.

Vagyis amikor azt kérdezzük, hogy a Föld (az élettelen bolygókkal ellentétben) miként képes egy, az egyensúlyi állapottól nagyon távoli helyzetben évmilliárdokon keresztül megmaradni, akkor a Lovelock-féle válasz egyáltalán nem biztos, hogy helyes, sôt. A természet ugyanis nem törekszik sem arra, hogy értelmes lényekkel népesítse be az univerzumot, sem pedig arra, hogy egy Gaia nevû szuperorganizmus közremûködésével fenntartsa a földi életet. Lovelock ugyan hangoztathatja, hogy a földi körülmények mindig is milyen elképzelhetetlenül elônyösek voltak az élet számára, de ha az emberi alvás és az éjszaka hosszának esetében sem arról volt szó, hogy az éjszakák az ember kedvéért lennének meghatározott hosszúságúak, akkor ugyanez lehet a helyzet most is, és ugyanezzel az erôvel az élet is alkalmazkodhatott a mindenkori körülményekhez. És ez nemcsak egyszerûbb és az evolúcióelmélettel inkább összhangban lévô megközelítés, de egyben feleslegessé teszi Gaia létezésének feltételezését is. Nincsen rá szükségünk ahhoz, hogy érthetôvé váljon az élet története, és ez már csak azért is elônyös, mivel Gaia létének feltételezése komoly problémákhoz vezethet.

Lovelock ugyan azt mondja, hogy ,,Esetenként nehéz volt túlzó körülírás nélkül elkerülni, hogy Gaiáról mint élôlényrôl beszéljünk. Ezt csupán annyira kell komolyan venni, mit amikor egy hajót a rajta utazók nônemûnek tekintenek, mintegy annak elismerésképpen, hogy még a fa- és fémdarabok is... rendelkezhetnek sajátos közös egyéniséggel, amely jóval több az alkotórészek egyszerû összességénél", ám ha ez így volna is, akkor is kérdéses, hogy miként jött létre ez az alkotórészeinek összességénél jóval többnek tekintendô Gaia.

Mert hogy evolúció révén nem, az biztos. Az evolúcióbiológus Richard Dawkins szerint vitathatatlan, hogy a Földön sokkal több az oxigén, mint a halott bolygókon, tehát idáig minden rendben is van. A gondok akkor kezdôdnek, amikor Lovelock ,,a növények oxigéntermelését a Föld-szervezet vagy... Gaia alkalmazkodásaként fogja fel". A Gaia-hipotézis szerint a növények nem azért termelnek oxigént, mert az evolúció során így alakult (és mert a túlélést tekintve ez a legelônyösebb a számukra), hanem azért, mert ez volt elônyös a földi élet mint olyan szempontjából is. Mondhatni, önfeláldozó módon, a saját érdekeiket háttérbe szorítva és az egész földi élôvilág érdekében cselekszenek.

Ami viszont alapvetôen hibás az evolúcióbiológia felôl nézve. Ha ugyanis abból indulunk ki, hogy a növények Gaia részeként, a ,,bioszféra egészének érdekében" termelnek oxigént, akkor egy, a köz érdekében végzett munka költségeit magának megtakarító mutáns növény elônybe fog kerülni a többivel szemben.8 Tehát gyorsan elszaporodna a közösségi szellemmel jobban megáldott társaihoz képest, és ezzel az egész Föld érdekében végzett együttmûködés rövid korszaka le is zárulna, mert a közösségi szellemet hordozó gének egyszerûen kiszorulnának.

Amennyiben tehát feltételezzük, hogy az élet tartós fennmaradásához ilyen, sôt, (más fajok bevonásával) magasabb szintû összefogásra volna szükség,9 akkor ez a modell nyilvánvalóan nem mûködôképes, mivel a genetikai mutációk következtében elôbb-utóbb szükségszerûen felbukkanó ,,csalók" hamarosan katasztrófába sodornák a bolygót, és nemsokára ez is ugyanolyan halottá válna, amilyen például a Mars.

Tehát az együttmûködésen alapuló Gaia-hipotézis végsô soron önellentmondáshoz vezet: amennyiben ennek kellene biztosítania az élet fennmaradását, úgy a Föld már régóta kihalt sivatag lenne. A gyenge antropikus elv szellemében, némiképp ironikusan akár azt is állíthatnánk, hogy az az egyszerû tény, hogy kétségbe tudjuk vonni a Gaia-hipotézis jogosságát, már önmagában is a mi igazunkat bizonyítja. Amennyiben ugyanis mégis Lovelock látná helyesen a dolgot, a földi bioszféra már régen összeomlott volna, és most nem lenne senki, aki errôl elmélkedjen. Lovelock csak azért tudta megfogalmazni a Gaia-hipotézist, mert az lényegét tekintve nem igaz.10

Lovelock nem véletlenül jelenti ki második, Gaiáról szóló könyvében, hogy ,,immár eljutottunk a darwini látomás végsô határaiig". Amennyiben ugyanis nem kívánunk egy felsôbb erôt, egy afféle istenséget bevezetni, aki a természeti törvényektôl függetlenül, mintegy saját akaratából teremtené meg a Föld önszabályozó mechanizmusát, akkor gyakorlatilag megoldhatatlan nehézségekkel kell szembenéznünk.

A evolúcióelmélet szerint ugyanis Gaiával kapcsolatban nincsen értelme ,,fejlôdésrôl" és ,,alkalmazkodásról" beszélni.

Az evolúcióelmélet ugyanis a körülményekhez való mind tökéletesebb alkalmazkodás érdekében egymást váltó generációkat kívánna meg: olyan populációkat, ahol a gyengék elhullanak, és a csak legsikeresebbek adják tovább a génjeiket11 a következô nemzedéknek. Dawkins szerint ennek megvalósulásához ,,egy sor rivális Gaiának kellene léteznie... [de még] ez... sem elegendô a bolygók alkalmazkodásának olyan típusú evolúciójához, amilyet Lovelock feltételez. Mindehhez ugyanis még valamiféle reprodukciót is fel kellene tételeznünk, amelynek a révén a sikeres bolygók újabb bolygókon hintik el életformájuk kópiáit."

Lovelock korábban azt állította, hogy a Dawkins-féle csaló növények talán azért nem jelennek meg közös erôvel a Föld ökoszisztémájának fenntartására törekvô élôlények között, mert létezik egy olyan, Gaiától származó szabályozási módszer, ,,ami gondoskodik arról, hogy a csalók sose kerülhessenek túlsúlyba" - ami persze tökéletesen tudománytalan érv, hiszen ezt a logikát követve tényleg bármilyen kérdésre válaszolhatjuk azt, hogy ,,mert Gaia gondoskodik róla". A jelek szerint akkor is hasonlóan elfogadhatatlan ,,megoldásokra" volna szükségünk, ha Gaiát kapcsolatba akarnánk hozni az evolúcióval.

A molekuláris biológiával foglalkozó W. Ford Doolittle, Dawkins mellett a Gaia-hipotézis másik fô kritikusa, abból indult ki, hogy Lovelocknak tökéletesen igaza van, amikor azt állítja, hogy az élet véletlenszerû (és legalább az öntudat megjelenéséig tartó) fejlôdése legalább olyan valószínûtlen, mintha bekötött szemmel vezetve egyetlen karcolás nélkül úsznánk meg a csúcsforgalmat. Csak éppen itt az a kérdés, hogy valójában hogyan is értelmezzük a valószínûséget.12

Semmi okunk nincs ugyanis feltételezni, hogy az élet nem indult fejlôdésnek számtalan más bolygón, hogy aztán eltûnjön, mielôtt létrejöhettek volna az elsô értelmes teremtmények. Ha megfelelôen nagy számú égitesten kezdôdött el ugyanez a folyamat, akkor akár még arra is lehet esélyünk, hogy az egyiken hosszú idôn át fennmaradjon, miként annak is van bizonyos valószínûsége, hogy ha évmilliókon vagy évmilliárdokon át újabb és újabb bekötött szemû vezetôket indítunk útnak, akkor az egyik végül majd koccanás nélkül vergôdik keresztül minden akadályon. És amennyiben nem tud róla, hogy elôtte már hányan vágtak neki, akkor nyugodtan gondolhatja azt, hogy valami felsôbb hatalom (Gaia vagy éppenséggel az Isten) fogta a kormánykereket, és gondoskodott róla, hogy ne essen bántódása.

Eközben persze (ismét csak az antropikus elveknek megfelelôen) még abban is biztosak lehetünk, hogy egy értelemhordozó bolygónak a rajta élôk szemében Gaia-szerû-nek kell látszania - elvégre kizárólag ott jelenhetnek egy feltételezett szuperorganizmus létérôl tûnôdô megfigyelôk, ahol a körülmények szélsôségesen kedvezôek. És ha már egyszer párhuzamokat vonunk a Gaia-hipotézis és bizonyos kozmológiai feltételezések között, akkor azért azt se felejtsük el, zárja le a gondolatmenetet Doolittle, hogy noha az élet megjelenése nagymértékben függ az univerzum bizonyos fizikai paramétereitôl, ez még közelrôl sem jelenti, hogy a dolog kölcsönös. Hiba lenne azt állítani, hogy az élet is hatással volna a világ különbözô fizikai paramétereire, és az önmaga számára kedvezô irányba változtatja meg ôket.

Lovelock elméletének hívei erre valószínûleg azt mondanák, hogy bármennyire is igaza van Doolittle-nek abban, hogy mindenképpen Gaia-szerûnek kell látnunk a Földet,13 ezzel még mindig nem zártuk ki azt a lehetôséget, hogy mégiscsak többrôl legyen itt szó holmi feltételezéseknél,14 és Gaia nem csupán létezhet, de létezik is.

És az megint más kérdés, hogy mi értelme volna egy ilyen teljesen felesleges, sôt, nem csupán felesleges és valószínûtlen, ám az evolúciónak is ellentmondó teremtmény létezését feltételeznünk. 15

Lovelock a kritikákra adandó válaszként végül kidolgozta azt a számítógépes ,,Daisyworld" modellt,16 ahol fekete és fehér margaréták éltek egymás mellett, hogy a napsugárzás növekedésével a világosabbak terjedjenek el, csökkenésével pedig a sötétebbek, és ezáltal nagyjából egyenletes hômérsékleten tartsák a bolygót. Ez a margarétavilág azonban legfeljebb azt igazolta, hogy az eddigiekkel összhangban valóban elképzelhetôk olyan helyzetek (miként ezt egyébként a földi élet fennmaradása is mutatja), amikor egy rendszer a körülmények megváltozásának hatására sem omlik össze. Ám ha eltekintünk is attól, hogy legalábbis vitatható, milyen mértékben lehet egy ilyen végtelenül egyszerû modell eredményeit a földi ökoszisztéma végtelen bonyolultságú, milliónyi fajt magában foglaló rendszerére alkalmazni, a Daisyworld a legfontosabb kérdésekre akkor sem kínál megoldást.

Kezdjük talán azzal, hogy a ,,csalók" problémája itt fel sem merülhet, és ezzel összhangban szó sem lehet a rendszernek a köz érdekében kifejtett tevékenységérôl. A különbözô virágok az idôjárás szeszélyeinek engedelmeskedve hol elôretörnek, hol pedig háttérbe szorulnak, de bár az eredmény viszonylag egyenletes hômérséklet, ez mindennek nevezhetô, csak idôjárás-szabályozásnak vagy a környezet aktív befolyásolásának nem.

Ráadásul azt sem igen lehet elképzelni, hogy egy így mûködô mechanizmus képes volna bármilyen értelemben ,,alkalmazkodni" az évmilliárdok folyamán állandóan változó körülményekhez, hiszen ez esetben nincsen is mire vonatkoztatni az evolúció fogalmát. Abból, hogy az erôteljesebb napsugárzás hatására a fekete virágú növények inkább elpusztulnak, mint a fehérek, nem következik semmi.

Ha mármost a margarétavilág eredményeit mégis a valóságra alkalmazzuk, akkor legfeljebb azzal a feltételezéssel játszhatunk el, mely szerint amennyiben mégis hihetetlenül hosszú idôn keresztül fennmarad a Lovelock által Gaiának nevezett jelenség, akkor azt nem az evolúció, hanem a véletlenek egymásutánja ,,mûködteti". Ezek szerint kizárólag a véletlennek köszönhetô, ha az élet számára mindvégig kedvezôek a körülmények. Úgyhogy számomra már egyetlen kérdés marad csupán, nevezetesen az, hogy miért beszélnék Gaiáról ott, ahol egyfelôl egymást követô, teljesen véletlenszerû, ám (kizárólag a sors szeszélye folytán) a Földre nézve nem végzetes események egymásutánját látom, másfelôl pedig az élôvilág folyamatos evolúcióját és alkalmazkodási kísérleteit, de nyoma sincsen akár egy szuperorganizmusnak, akár valami olyan jelenségnek, amit érdemes lenne saját névvel felruházni.

1 Mint amilyen a széljárások, a hômérséklet-változás, a vulkánkitörések, sôt, a magmaáramlások is.

2 Lovelock mostanában már nem mint hipotézist, hanem mint elméletet emlegeti, de legalábbis megoszlanak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy indokolt-e itt elméletrôl beszélni.

3 Lovelock kifejezése a túlságosan is teleologikus ,,célszerû viselkedés" helyett.

4 Ez a fajta, isten létének bizonyítékaként használt órahasonlat egyébként egészen Nicolaus Oresmusig vezethetô vissza.

5 Sôt, egyes kozmológusok azt is ki szokták jelenteni, hogy a világegyetem szükségképpen túlságosan bonyolult ahhoz, hogy teljes mélységében megérthessük. Ha nem volna ilyen mérhetetlenül összetett, akkor nem alakulhatott volna ki benne a megfigyelésekre képes, értelmes élet.

7 Miként azt sem lehetne állítani, hogy a világmindenség, mondjuk, a gravitációs törvény vagy a benne található csillagok kedvéért létezik.

8 Logikailag persze nem zárható ki az az eset, amikor a ,,köz-" és a ,,magánérdekek" egybeesnek, erre azonban Dawkins azt válaszolja, hogy ,,Nem érdemes itt azt az ellenérvet felhozni, hogy az oxigéntermelés nem szükségképpen jár költségekkel; ha nincsenek költségei, a növények oxigéntermelésének legkézenfekvôbb magyarázata az lehet, amit a tudomány egyébként is elfogad: az oxigén olyan folyamat mellékterméke, amelyet a növények saját önös érdekükben visznek végbe."

a különbözô fajok az együttmûködés érdekében, és hogy az abszurdumig vigyük a dolgot, a nyúlnak a köz érdekében fel

kell-e falatnia magát a rókával. A Gaia-hipotézis ilyen, együttmûködésen alapuló modellje ugyanis mintha azt suggallná, hogy szegény tapsifülesnek is tudnia kell, hogy hol a helye a természet nagy körforgásában, és még inkább azt, hogy hol van a táplálkozási láncban. És ha ez tényleg képtelenség, és azt akarjuk állítani, hogy míg vannak bizonyos, Gaia érdekében végzett tevékenységek, és vannak ,,önös célúak", akkor meg az lesz a kérdés, hogy hol a határ a kettô között. Nyilvánvalóan ökölógiai katasztrófához vezetne, ha a rókák éhen pusztulnának, mert nem érnék utol a nyulakat, ebbôl viszont nem következik, hogy a nyulak a közös cél érdekében dobják oda magukat.

10 Lovelock persze megpróbálta kivédeni a ,,csalók" feltûnését, errôl lásd alább.

12 És itt megint hivatkozhatnánk Whewellre, aki abból indult ki, hogy milyen végtelenül valószínûtlen volna, ha az emberi alvás meg az éjszaka hossza véletlenül esnének egybe.

13 Hiszen meglepôen hosszú ideje és meglepôen valószínûtlen módon van jelen a felszínén az élet.

14 Doolittle ezt tényleg nem zárta ki, csupán annyit állított, hogy mindenképpen úgy kell látnunk, mintha.

15 A jelenlegi tudományos paradigma mindenesetre határozottan nem szereti a fölösleges elemek bevezetését.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu