1970. május 14-én egy fegyveres csoport, négy nô és egy férfi, kiszabadította az áruházi gyújtogatásért elítélt Andreas Baadert. Köztük volt a tettestársként keresett Gudrun Ensslin és Ulrike Meinhof újságírónô. A Rote Armee Fraktion (RAF), a Vörös Hadsereg Frakció ,,kemény magját", Baaderen, Meinhofon és Ensslinen kívül Holger Meinset és Jan-Carl Raspét több robbantást és bankrablást követôen 1972-ben fogták el. Holger Meins 1974-ben meghalt egy éhségsztrájk során, a többiek ellen 1975. május 21-én kezdôdött a per Stuttgart-Stammheimben. A bíróság 1977. április 28-án négy gyilkosság és három tucat gyilkossági kísérlet miatt életfogytiglanra ítélte a vádlottakat.
Imperialista államdisznó
A szociálliberális koalíció uralta parlament elôkészítette a jogi terepet a stammheimi perhez. Az új paragrafusok megtiltották a csoportos védelmet, azt, hogy egy védô több vádlottat képviseljen. Lehetôvé tették az ügyvédek kizárását a tárgyalásról, ha akár csak ,,kielégítô gyanú" merült fel, hogy a védôk segítik védenceiket bûncselekmények elkövetésében. Egy további, a stammheimi perre szabott törvény szerint a tárgyalás akkor is folytatható, ha a vádlott egészségi állapota miatt nem tud részt venni rajta, amennyiben szándékosan, saját hibájából, például éhségsztrájk miatt vált tárgyalásképtelenné.
Szokásos bírósági tárgyalásra kezdettôl fogva nem volt esély.
,,Természetesen nem fogadjuk el a polgári állam és a tôke törvényeit" - jelentette ki már az elején Andreas Baader. A tárgyalás, legalábbis amíg a vádlottak részt vettek rajta, folytonosan botrányba fulladt. A bíróság elnöke, ragaszkodva a jogi eljárás szabályaihoz, rendreutasításokkal, a hangosítóberendezés kikapcsolásával igyekezett megakadályozni a vádlottak gyakori politikai nyilatkozatait.
Az elsô összetûzés akörül támadt, hogy a csoportos védelmet tiltó törvény nyomán Baader választott ügyvéd nélkül maradt a tárgyalás kezdetére. A RAF vezetôi ragaszkodtak ahhoz, hogy a hivatalból kirendelt védôk ,,tartsák a pofájukat"; ellenkezô esetben nem hajlandók részt venni a tárgyaláson. Már ekkor elkészült minden késôbbi vita forgatókönyve. A követeléseknek nem engedô bíróságot a vádlottak addig provokálták sértésekkel, közbekiabálással és rendbontással, amíg kivezették ôket a terembôl. ,,Maga a mikrofonok ura, az lehet. De ettôl még távolról sem ura a tárgyalásnak" - vetette oda Baader egy alkalommal a bírónak.
Az elnök, Dr. Theodor Prinzing eleinte még szerette volna elérni, hogy a vádlottak urazzák ôt; késôbb már annak is örülhetett, ha nem mindig tegezték. A bíró minden volt, csak ,,elnök úr" nem: legtöbbször egyszerûen ,,disznó" vagy ,,seggfej", minôsített esetben ,,vén disznó" vagy ,,fasiszta seggfej", elvétve ,,gyilkos" és ,,vén majom", egyszer pedig - Ulrike Meinhof kifejezésével - ,,imperialista államdisznó".
A vádlottak tárgyalásra való alkalmassága körüli összecsapás is hozzájárult ahhoz, hogy a per érdemben csak 1976 elején kezdôdhetett meg. Hangos tárgyalótermi jelenetek után '75 szeptemberében orvosi szakvélemény igazolta, hogy a RAF vezetôi rossz egészségi állapotuk miatt csak napi három órán keresztül képesek követni az eljárást. Baaderék leromlott egészsége elsôsorban az éhségsztrájkok következménye volt, az éhségsztrájkok viszont a többéves vizsgálati fogság - a RAF által - ,,izolációs kínzásként" értelmezett körülményei miatt folytak. Közelebbrôl ez azt jelentette, hogy a foglyok fogadhattak látogatókat, hallgathattak rádiót és olvashattak könyveket, de csak korlátozottan találkozhattak egymással és el voltak zárva a börtön többi lakójától.
A védôk és a vádlottak az elnök elleni elfogultsági indítványokkal halmozták el a bíróságot. A 85. indítvány 1977 elején eredményre vezetett. Kiderült, hogy Dr. Prinzing konzultált a perrôl a fellebbviteli bíróság, a szövetségi törvényszék bírójával, aki viszont periratokat juttatott el a konzervatív Die Welt címû napilaphoz. Miután Prinzing felhívta és elfogultsági indítványa visszavételére akarta rábírni az egyik hivatalból kirendelt ügyvédet, helyzete tarthatatlanná vált. Röviddel késôbb, a jogállam nagyobb dicsôségére, arra is fény derült, hogy a hatóságok lehallgatták a cellákban a vádlottak és védôik beszélgetését.
A stammheimi per ekkor már csak három vádlott ellen folyt. 1976 májusában Ulrike Meinhof felakasztotta magát cellájában.
A börtönviszonyok mellett szerepet játszottak ebben a Meinhof és Ensslin, illetve Baader között jó ideje halmozódó feszültségek. A csoport ,,kollektív" döntései során a végsô szót Baader és Ensslin mondta ki; Meinhof inkább csak a RAF ,,hangja" volt. A Baader által többször ,,polgári picsaként" bírált Ulrike Meinhof rosszul viselte Baader és Ensslin befelé is érvényesített lélektani könyörtelenségét. A végsô lökést az öngyilkossághoz talán az adta, hogy Meinhof halála elôtt Gudrun Ensslin a tárgyalóteremben nyilvánosan elhatárolta a RAF-ot az egyetlen olyan akciótól, a hamburgi Springer-székház elleni bombamerénylettôl, amely kifejezetten Meinhof nevéhez fûzôdött.
A fegyver beszél
,,Nem lehet valaki olyan ostoba, hogy ne érezze, pontosan az ellenkezôjét éri el annak, amit tulajdonképpen akar" - jegyezte meg a hetvenes évek elején a Vörös Hadsereg Frakcióval összefüggésben Max Horkheimer. Ám nem biztos, hogy Horkheimernek igaza volt. Mit akart a RAF? Általában jobb világot, a kapitalizmus megdöntését, az ember emancipációját - nagyjából mindazt, amit egy radikális baloldali utópia szokott. Az idôszerû történelmi és társadalmi kontextus pedig az amerikaiak vietnami ,,agressziójaként" és az NSZK ,,fasizálódásaként" jelent meg a Vörös Hadsereg Frakció és szimpatizánsai szemében.
Horkheimer két dologra utalhatott. Az egyik, hogy a ,,forradalmárok" támogatás helyett növekvô elutasításra találnak merényleteikkel a német társadalomban. A másik, hogy támadásuk az állam ellen ,,felszabadulás" helyett a fennálló rend megszilárdítását eredményezi: a törvények szigorításától a bûnüldözô és államvédô apparátus kiépítésén, az adatgyûjtés és a lehallgatások kiterjesztésén keresztül a rendôrség militarizálásáig.
A Vörös Hadsereg Frakció megalapítói azonban nem azért döntöttek 1970-ben a ,,fegyveres harc" mellett, írta Ulrike Meinhof 1975-ben a börtönben a RAF-ról készülô könyvében, amelynek Baader ,,A fegyver beszél" címet javasolta, ,,mert olyan vakok voltak, hogy azt hitték, végig tudják vinni ezt a kezdeményezést a forradalom gyôzelméig Németországban, mert azt képzelték, nem lövik le és nem tartóztatják le ôket. Nem azért, mert olyan rosszul mérték fel a helyzetet, hogy azt gondolták, a tömegek egyszerûen felkelnek erre a jelre. Arról volt szó, hogy történelmileg megmentsék az 1967-68-as mozgalom egész ismeretszintjét; arról, hogy ne hagyják félbeszakadni a harcot." Az államapparátus kiépítése sem volt feltétlenül ellenére a terroristáknak. Az ,,elnyomás" fokozódása - gondolatmenetükben - éppenséggel kiélezte a rendszer belsô ellentmondásait, a ,,rendôrállam" megmutatta ,,valódi" arcát.
A diákság, az értelmiségi proletariátus 1967-68-as lázadásának ,,ismeretszintje" a kapitalizmus radikális kritikáján kívül már azt a megfontolást is tartalmazta, hogy csak érvekkel és szónoklatokkal nem lehet megváltoztatni a világot. Ezt így fogalmazta meg '67 májusában Peter Schneider, a nyugat-berlini Szabad Egyetem hallgatója egy diákgyûlésen: ,,A lehetô legtárgyilagosabban tájékoztattunk a vietnami háborúról, jóllehet azt tapasztaltuk, a legelképesztôbb részleteket idézhetjük az amerikai politikáról Vietnamban anélkül, hogy megindulna szomszédaink fantáziája, de csak rá kell lépnünk a fûre, amelyre lépni tilos, hogy általános és tartós szörnyülködést okozzunk. Nyugodtan és rendezetten követeltük az egyetemi reformot, jóllehet rájöttünk, annyit és addig beszélhetünk az egyetemi alkotmány ellen, amennyit és ameddig csak akarunk anélkül, hogy kinyílna egy akta, de elég az épületrendészeti elôírások ellen véteni, hogy az egyetem egész építményét megrendítsük. Ekkor jöttünk rá: elôször a füvet kell kiirtanunk ahhoz, hogy kiirtsuk a Vietnamról terjesztett hazugságokat, elôször a házirendet kell megtörnünk, mielôtt megtörnénk az egyetem rendjét, hogy az egész régi limlom ellen akkor érvelünk a legtárgyilagosabban, ha felhagyunk az érveléssel."
Néhány héttel a beszéd után, '67 június másodikán, a perzsa sah nyugat-berlini látogatása elleni tüntetés brutális szétverése során egy rendôr közvetlen közelrôl fejbe lôtte Benno Ohnesorg diákot. ,,Ez Auschwitz nemzedéke, ezek ellen nem lehet érvelni! Erôszakra csak erôszakkal lehet válaszolni" - állapította meg még ugyanazon az éjszakán Gudrun Ensslin a Szocialista Diákszövetségben.
Mikor égnek az áruházak?
A RAF 1967-68-ban gyökerezett. A német egyetemi forrongásokban egymásra talált a hatvanas évek világán végigsöprô ,,másként élni" érzése és a fennálló rend politikai elutasítása: Kerouac összejött Marcuséval és Maóval. Már a diáklázadás tartalmazta a RAF által élesben kipróbált gondolatot, hogy a forradalmi tett a kritikai szó meghaladása, a társadalom felszabadításának és az egyén önmegvalósításának kulcsa.
A besavanyodott (nyárs)polgári renden és az imperializmus harmadik világbeli garázdálkodásán túl a német újbaloldal a hazai múlt feldolgozatlanságát kifogásolta. Adenauer Németországa gondolatilag kevéssé firtatta a nemzetiszocializmust, gyakorlatilag pedig lehetôséget kínált volt náciknak politikai vagy gazdasági karrierre. A kényes múlthoz való pragmatikus hozzáállás azonban, amely más korokban és más országokban talán hasznos és alig megbotránkoztató, Németországban megbosszulta magát - igaz, csak két évtized múltán, a nácizmus utáni nemzedék felnövekedtével.
A diákok tiltakozását radikalizálta a fennálló rend brutális válasza. Az eredetileg tekintélyellenes lázadás nem csekély mértékben a gumibotos fogadtatás, a demokráciába pottyant és gazdasági csodába feledkezett, még rossz lelkiismeretû német társadalom teljes értetlensége következtében tágult politikai kritikává.
Az elôkép megvolt, de azért a RAF-nak komolyan kellett vennie, szó szerint lefordítania terrorizmusra '68, közelebbrôl a ,,Kommune-1", a legendás nyugat-berlini kommuna anarchista mókáit. A kommunárdok még csak pudingból készült ,,bombával" várták Hubert Humphrey amerikai alelnök nyugat-berlini látogatását, s csak a humor volt gyilkos a kérdésben, amit egy kigyulladt brüsszeli áruház inspirált röplapjukban: ,,Mikor égnek a berlini áruházak?" Andreas Baader és Gudrun Ensslin válasza '68 áprilisában frankfurti áruházak felgyújtása volt, négy évvel késôbb pedig a RAF valódi bombája robbant a frankfurti amerikai tiszti kaszinóban.
'68 és a RAF nem volt azonos. A tiltakozást ,,fegyveres harccá" kellett fokozni, s a fegyveres ellenállás '68 egyik lehetséges következménye volt csupán. '68 ,,forradalmi" alternatívája egyrészt a RAF-ban, a szintén terrorista ,,Június 2-a mozgalom"-ban és számos, egymás ellen is küzdô szélsôbaloldali szektában folytatódott, de már Rudi Dutschke sem csak a rendszer megdöntésének módozatait, hanem a ,,hosszú menetelés az intézményeken át" alternatíváját is fontolgatta, s végül, politikailag a Zöldek révén, a reformista antikapitalizmus bizonyult társadalmilag hatásos stratégiának. Ennek választását megkönnyítette, hogy a konzervatívból a szociálliberális Németországba való nagykoalíciós átmenet idôszakára, amelybe a tekintély- és kapitalizmusellenes lázadás esett, a '68-as nemzedék jelentôs része számára elfogadható Willy Brandt kormányzása következett.
városi gerilla
Ami a társadalom túlnyomó részének terrorizmus, az a Vörös Hadsereg Frakció és szimpatizánsai számára ,,fegyveres harc" volt, ,,városi gerilla", ellenállás ,,az imperializmus centrumában". A RAF tagjai a ,,periféria", a harmadik világ, a világméretû felszabadító harc katonáiként értelmezték a szerepüket, a fegyveres küzdelem jogosságát a ,,vietnami nép" elleni amerikai ,,agresszió" vagy Izrael palesztinellenes ,,állami terrorizmusa" igazolta. A ,,centrumban" nyitott ,,front" egyrészt a ,,periféria" küzdelmét akarta támogatni, például az NSZK-beli amerikai támaszpontok elleni bombamerényletekkel, másrészt magát a rendszert próbálta megingatni ,,reprezentánsainak" meggyilkolásával. ,,Azért vagyunk itt - írta Andreas Baader 1972 januárjában -, hogy megszervezzük a fegyveres ellenállást a fennálló tulajdonviszonyok és a nép fokozódó kizsákmányolása ellen."
,,A városi gerilla akciói sohasem, sohasem irányulnak a nép ellen. Azok mindig az imperialista apparátus elleni akciók. A városi gerilla az állam terrorizmusa ellen harcol" - jelentette ki Ulrike Meinhof 1975 augusztusában a stammheimi perben. De ahogy a palesztin ,,terroristák" vagy a vietnami ,,kommunista invázió" elleni küzdelem is számos ártatlan áldozatot követelt, úgy a ,,városi gerilla" sem tudta elkerülni, hogy merényletei ne sújtsanak az ,,apparátushoz" aligha sorolható embereket.
A legendával ellentétben a bûnbeesés pillanata nem a palesztinok által végrehajtott, de a RAF által kért és jóváhagyott, túszszedéssel egybekötött gépeltérítés volt '77-ben. Már a hamburgi Springer-székház elleni '72-es bomba is a korrektorok helyiségében robbant, bár figyelmeztetés elôzte meg, s elhatárolódás követte késôbb, a stammheimi perben. '72 szeptemberében pedig a már letartóztatott Ulrike Meinhof az ,,antiimperialista forradalmi stratégia" példájaként méltatta a ,,Fekete Szeptember" mészárlását a müncheni olimpiai faluban. ,,A felszabadítás aktusa a megsemmisítés aktusában" - írta Meinhof Ensslinnek, bár hozzátette: ,,Világos, hogy visszataszító gondolat." Magyarázatul Brecht-idézet szolgált: ,,De milyen aljasságot nem követnél el, hogy véget vess az aljasságnak."
Az ellentmondást, hogy az ,,apparátus" tagjai is emberek, Meinhof már 1970-ben feloldotta: ,,Ha a zsarukról van szó, azzal szoktak érvelni, hogy ôk funkciójuk szerint brutálisak, de ez csak az egyenruha és csak a funkció, s aki hordozza, odahaza talán egészen kellemes embertárs. Erre a problémára mi természetesen azt mondjuk, hogy az egyenruhás disznó nem ember. Ez azt jelenti, hogy nem kell szóba állnunk, s helytelen egyáltalán beszélni velük, és természetesen lehet lôni is." Ugyanakkor a fegyverek Meinhof szerint csak kényszerû esetben irányultak a hatalom végrehajtói ellen: ,,A zsarut, aki futni hagy minket, mi is futni hagyjuk."
a harc megy tovább
Mi tartotta életben - a rendkívüli kockázat és a folyamatos kudarcok ellenére - a Vörös Hadsereg Frakciót? A magyarázat a terroristák lelki alkatától, a csoportlélek kényszerein keresztül a konkrét társadalmi és az általános történelmi helyzet reflexiójáig terjed. Ami az elsô pontot illeti, a Vörös Hadsereg Frakció alapítóinak biográfiája arra utal, hogy a kritikai gondolatmenetbôl adódó cselekvés következetes vállalásáig különbözô lélektani konstellációkból lehetett eljutni, de inkább kivételnek számított Andreas Baader erkölcsi skrupulusokat nélkülözô kalandor nihilizmusa, s inkább szabálynak Gudrun Ensslin és Ulrike Meinhof könyörtelen, eredetileg vallásos moralizmusa. Ilyen diszpozíció mellett a kiközösített és magát kiközösítô csoportból alig volt kilépés, különösen, hogy a kapitalizmus embertelenségére adott erkölcsileg megalkuvásmentes gyakorlati választól való visszakozásra csak a személyes gyengeség kínálhatott magyarázatot.
A RAF reprodukciójához, többszöri újjászületéséhez szükség volt a '68 ,,forradalmi" alternatíváját legalábbis gondolatilag életben tartó szimpatizánsok ezreire. Nélkülük aligha lett volna lehetséges a tíz-húsz aktív tagnál sosem erôsebb Vörös Hadsereg Frakció két évtizedes kontinuitása. Ôk szolgáltatták a logisztikai hátországot, a ,,Vörös Segély"-csoportokból és a ,,Kínzásellenes Bizottságokból" verbuválódott - a súlyos kockázatból adódóan azért mindig szûk - utánpótlás. Holger Meins sírjánál ott állt felemelt ököllel az egyéni terrort egyébként elutasító Rudi Dutschke is, így kiáltva:
,,A harc megy tovább!"
Ebbe az irányba hatott az összetûzésbôl kifejlôdô erôszakspirál is. Minden újabb halálos áldozat mindkét oldalon fokozta a készséget az erôszakra, minél több terrorista és rendôr halt meg, annál könnyebben dördültek el a fegyverek kiélezett helyzetekben, annál erôsebben igazolódott az ,,állami terrorizmus" elleni harc jogossága. A merényletek nemcsak az ,,amerikai imperializmus" és annak ,,németországi kiszolgálói" elleni küzdelmet vagy az elfogott terroristák kiszabadítását, hanem a bosszút is szolgálták.
Az ,,elsô nemzedéket" 1972-ben letartóztatták, s hamarosan úgy tûnt, a RAF-nak befellegzett. Holger Meins halálos kimenetelû éhségsztrájkja 1974-ben azonban döntô lökést adott a ,,második nemzedék" kialakulásának. Az 1977-es ,,német ôsz", Buback, Ponto és Schleyer meggyilkolása, a Lufthansa-gép eltérítése, valamint Baader, Ensslin és Raspe öngyilkossága után vereséget szenvedett a ,,második generáció" is: a vezetôket, köztük Brigitte Mohnhauptot és Christian Klart elfogták, mások a keletnémet Stasi karjaiba, az NDK-ba menekültek. De helyükbe a nyolcvanas évek közepétôl, nem utolsósorban 1977 legendájától inspirálva, egy ,,harmadik nemzedék" lépett.
Ráadásul az a felfogás, amely amúgy is minden bajt a fennálló rendbôl vezetett le, s amelyben mindenki e rend ,,áldozata" volt, nem látott különbséget aközött, hogy egy ,,elvtárs" halálát rendôrgolyó, éhségsztrájk, avagy öngyilkosság okozta. Ebben az értelemben az éhségsztrájkoló Holger Meinset ugyanúgy az állam gyilkolta meg, mint az öngyilkos Ulrike Meinhofot, s késôbb a minden valószínûség szerint szintén öngyilkosságot elkövetô Baadert, Ensslint és Raspét.
immár történelem
1998. április 20-án levél érkezett a Reuters hírügynökséghez. A nyolcoldalas írásban többek között ez állt: ,,Közel 28 éve, 1970. május 14-én egy kiszabadítási akció során létrejött a RAF. Ma befejezzük ezt a projektet. A városi gerilla a RAF formájában immár történelem." Az államügyészség hitelesnek minôsítette a dokumentumot.
A RAF közel három évtizede ötvennyolc halálos áldozatot követelt: harminckét politikust, gazdasági vezetôt, jogászt, rendôrt, katonát és testôrt öltek meg a merényletek során, huszonhat terrorista vesztette életét rendôrgolyók vagy öngyilkosság következtében. Az utolsó halálos merényletet a keletnémet állami vagyonkezelô hivatal vezetôje, Detlev Karsten Rohwedder ellen követték el 1991-ben. A RAF tagjai közül utoljára Wolfgang Gramsot lôtték le rendôrök 1993-ban Bad Kleinenben. Jelenleg tíz terrorista, köztük a RAF ,,második nemzedékének" vezetôi töltik életfogytiglani büntetésüket. A nyolcvanas évek közepétôl végrehajtott merényletek tetteseit, a ,,harmadik nemzedéket" még keresik.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu