1976

1976-ban összesen nyolc verssort sikerült közrebocsátanom, egészen pontosan némi utánjárással elértem, hogy az Élet és irodalom címû hetilap publikálja Hasonlat címû költeményemet, amelyet az olvasó utólagos engedélyével teljes szövegében idézek:

Az a géprabló, aki felkel
és elindul, de lôni nem mer,
inkább dadogó kérelemmel
fordul a pilótához: Ember,
engedje, hogy egyetlenegyszer
oda menjünk, ahová nem kell,
megfizetek az életemmel
- az a géprabló én vagyok.

A Hasonlat volt az utolsó közlésre szánt versem. Ekkoriban már búcsút vettem a költészettôl, rímes-ritmikus mûveket csakis személyes (szerelmes vagy tréfás) célzattal vetettem papírra, és legalábbis szándékom szerint kisebb-nagyobb prózai alkotásokba kívántam gyömöszölni gondolat- és érzelemfölöslegemet. Belefáradtam a versekkel való házalásba. Pedig nem is ez, hanem ez elôzô, 1975-ös év volt számomra a legsoványabb tehén esztendeje - akkor éppenséggel egy kanyi verssort se tudtam átverekedni az egyébként nem létezô cenzúrán. És meg kell mondjam: egyre rosszabbul éreztem magam a bôrömben.

Irodalmi kirekesztettségemet sohasem tudtam megemészteni. Az 1968-as pert követô tiltás politikai indíttatásához nem fért kétség, ám a fôhivatású elutasítók majdnem kizárólag szakmai érvekre hivatkoztak. A hivatalos kiközösítés nem volt százszázalékos: például tagja maradhattam az Írószövetségnek és a Mûvészeti Alapnak, és személyi igazolványomban is az "író" szó szerepelt foglalkozás gyanánt. Csak éppen az irodalmi miliô nem fogadott be. Bizonyos, hogy ebben az elutasításban ifjúkommunista költôként való felfedeztetésem is megbosszulta magát. 1956 után az irodalmi köztudatban a kommunista író a karrierista szinonimája lett, ellenzékivé válásom pedig a mértékadó körökben úgy csapódott le, hogy lám, nem futotta többre a tehetségébôl, "lement" szamizdatba.

Akkortájt nôs emberként és egy hároméves leánygyermek atyjaként tengettem életemet, a tárgyévben leginkább a Szovjetunió, valamint a Lányok-Asszonyok (Szovjetszkaja zsenscsina) címû folyóiratnak, valamint a Kossuth, a Gondolat, a Zrínyi és az Európa Kiadóknak fordítottam cikkeket, illetôleg könyveket. Ez utóbbiakra nem voltam különösebben rátarti - csak utólagos kedvcsinálónak említem, hogy Dmitrij Volkogonov A szovjet tiszt etikája címû könyve, Tuhacsevszkij marsall hadtörténeti tanulmányai, Csujkov marsall emlékezései és ha jól emlékszem, az Osztályharcok Nagy-Britanniában ma címû, nyugatnémet szerzôtôl származó brosúra tartoztak napi penzumaim közé. Ezekbôl a fordításokból, ha nem is gazdagodtam meg, de tisztesen meg tudtam élni, mértéktelenül ehettem és ihattam, sôt éppen 1976-ban kétszobás lakásunk festésére és a gázfûtés bevezetésére is tellett a családi költségvetésbôl.

Két lapot járattunk, az egyik a Népszabadság, már akkor is az ország legnépszerûbb napilapja, a másik pedig a Magyar Nemzet volt. Szombatonként, mintegy ízesítôül a Film Színház Muzsikát olvastam a reggeli tejeskávéhoz (amelyet Omniából fôztem Karaván készüléken). Az akkor indult Új Tükröt meg az ÉS-t az utcán vásároltam, az irodalmi folyóiratokat az Írószövetség könyvtárában böngésztem. Tájékozódás céljából viszont leginkább már kissé elöregedett VEF táskarádióm gombjait nyomogattam, München és London magyar hangját keresgélve az éterben. Volt ezen felül egy használt fekete-fehér televíziós készülékünk, amely elé vacsora után telepedtünk, leginkább az Ötszemközt, a Jogi esetek és (szégyellem, de bevallom) a Kék fény kedvéért. Olykor a sorozatokat is megnéztük, annál is inkább, mert némelyiket, például a Stirlitz-dossziét vagy Az árnyak délben tûnnek el címût én fordítottam. Látszatra tehát konszolidált életet éltem, valójában a legteljesebb belsô forrongás állapotában leledzettem.

Íróasztalom fiókjában, mint már utaltam rá, félig-meddig kész prózai mûvek lapultak, amelyek egyikét-másikát akkori némettudásomnak megfelelôen lefordítottam, hogy megmutassam ôket Hans Magnus Enzensbergernek, aki 1971-ben már közölt tôlem néhány rövid írást Kursbuch címû folyóiratában, s akit megfellebbezhetetlen irodalmi tekintélynek fogadtam el. Verejtékes munkám eredményét, mintegy hatvan gépelt oldalnyi prózát valakivel kicsempésztettem hozzá, és mert Enzensberger Nyugat-Berlinben lakott, úgy gondoltam, hogy szabad szocialista útlevelemmel az NDK-ba utazom, telefonon áthívom ôt a Falon túlról, és megkérdezem tôle: van-e értelme annak, hogy ezekkel a mûvekkel házaljak a szabad világ nyilvánossága elôtt.

Enzensberger valóban átjött a Falon, és az Unter den Linden Szálloda halljában rendkívül diplomatikusan, de ôszintén megmondta, hogy a hozzá eljutott mûveket nem találta túl meggyôzôeknek. Ugyanakkor azonban megígérte, hogy amennyiben kiérleltebb szövegekkel jelentkezem, támogatni fogja a publikációt. Így is történt: elsô német nyelvû könyvem (Helyzetem a helyzetben. Versek és kisprózák) az ô közremûködésével és részben német nyelvû adaptálásában jelent meg három évvel késôbb. Akkor azonban meglehetôsen keserû szájízzel vettem búcsút tôle a kelet-berliniek által Tränenpalastnak, azaz a Könnyek Palotájának nevezett friedrichstrassei határátkelôhelynél.

Irodalmi ügyintézésem híre alighanem eljutott a hatóságokhoz, mert hazatértemkor a ferihegyi repülôtéren alapos vámvizsgálatban részesítettek: a félrehívásos, különszobás fajtából. A vámtisztek egyenesen azzal fenyegetôztek, hogy ha nem vallom be, hol tartom a titkolt csempészárut, akkor ollóval vágják szét egyetlen télikabátom bélését. Vállat vontam: tegyék, amire elálltak e nagyszabású tervtôl. Ma sem tudom, mit kerestek, az okot azonban sejtem. A Gauck-hatóságnál talált egyik jelentés szerint a III./III. közvetlenül elutazásom elôtt figyelmeztette a Stasit, hogy mûveim NSZK-beli kiadását forgatom a fejemben, s ezért kérik az elvtársakat, hogy ottani tartózkodásomat kísérjék figyelemmel.

Különben azt hiszem, nem nagyon titkoltam szándékomat, hogy elôbb-utóbb áttöröm a hazai publikációs blokádot, de még ha titkoltam volna is: nagyszobánkban közvetlenül az ajtó mellett állt az ebédlôasztal, amelynél külföldi vendégeimmel beszélgettem. 1991 januárjában a Nemzetbiztonsági Hivatal munkatársai ezt az asztalt tolták félre, hogy a szegélyléc mögül kivegyék az oda 1969-ben beszerelt lehallgatókészüléket.

Valami észrevehetôen megmoccant akkor a magyar szellemi élet peremén. Én, aki e peremnek is a szegélyén foglaltam helyet, ezt abból vettem észre, hogy hirtelen kibôvült az ismerôsi köröm. Addig jobbára Petrivel, Harasztival, Jánossy Ferkóval, Betlen Jánossal, volt maoista társaimmal és néhány fiatalkori barátommal, köztük leginkább Kovács Andrással, Vida Jánossal folytattam intenzív beszélgetéseket a világ állásáról, s majdnem mindenkivel külön-külön. 1976-ban egyszerre ismerkedtem meg Bence Györggyel és Kis Jánossal, Heller Ágnessel és Vajda Mihállyal, Erdélyi Ágival és Ludassy Marival. A találkozások helyszíne is változott: az Ifjú Mûvészek Klubjából mindinkább magánlakásokba helyezôdött át. Maguk az összejövetelek pedig, szemben a hetvenes évek elejével, nem annyira filozófiai szemináriumra, mint inkább szalonra emlékeztettek.

1976-ban hétköznap délben azért indultam el a Vörösmarty téri irodaházba, amelyet a népnyelv "elizélt palotának" becézett, mert a második emeleti étteremben majdnem mindig találkozhattam valakivel, akivel eszmét lehetett cserélni az aktuális helyzetrôl. Ha véletlenül nem akadt volna társalgópartnerem, akkor elindultam a Váci utcán, és legkésôbb a Nárcisz-tanszéknek nevezett presszóban vagy mellette, az antikváriumban beleütköztem valakibe, akivel kölcsönösen megosztottuk híreinket. Végszükség esetén pedig benéztem az Akadémiai Könyvtárba, de azt hiszem, alig volt olyan nap, hogy ne beszéltem volna valakivel politikáról vagy irodalomról. Voltak azután maratoni, hét-nyolc órás beszélgetések. Az idô hasonlított a pénzre: nem volt konvertibilis, nem kellett vele különösebben spórolni.

Fôleg Kisre és Bencére figyeltem. Marc Racovski álnéven írott politológiai tanulmányukat (A marxizmus, különös tekintettel a szovjet típusú társadalmakra) már két évvel korábban olvastam németül a nyugat-berlini Merve Verlag tanulmánykötetében, ám a szerzôk kilétét csak ekkor fedte fel elôttem Haraszti hétpecsétes titokként - azt hiszem, nem sikerült megdöbbentenie az információval.

A Racovski-páros gondolatmenetébôl megértettem, hogy a kelet-európai szocializmus történelmi erôforrásai kimerültek, a rendszer válságba jutott, és magától, masszív külsô nyomás nélkül képtelen a megújulásra. Az elemzôk akkor még nem vontak le ebbôl közvetlen cselekvésre sarkalló konzekvenciát, s ettôl a mû úgy hatott rám, mint matematikai érdeklôdésû diákra az elegáns egyenletmegoldás. A magánbeszélgetésekbôl kiderült, hogy Kis és Bence valójában már messze jár ettôl a tisztán elméleti magatartástól, és a politizálás valamilyen formájára készül. Utólag az az érzésem, hogy a társasélet fellendülése, az egymástól elszakadt, elszigetelôdött hatvannyolcas nemzedéki csoportok fokozatos egymásra találása az ô mûvük volt.

Rajtuk kívül gyakran látogattam meg Konrádot a Szilágyi Dezsô téri lakásban és a csobánkai harangozólakban. Nagy élet zajlott nála, avantgárd nyüzsgés, hölgykoszorú, rengeteg tea, bor, cigaretta, mindenki mondhatta a magáét, de senki se vette magát túl komolyan, afféle bohémakadémia volt, légies parlament, könnyû köztársaság. Kevés figyelmesebb, mármint odafigyelôbb emberrel találkoztam akkoriban. Voltak hosszú beszélgetéseink, amelyek során Konrád szinte csak kérdezett, én meg válaszoltam, utólag mégis mintha az ô válaszait vittem volna magammal az én kérdéseimre.

Májusban épp a szigligeti alkotóházban dolgoztam valamely aktuális szovjet remekmû konzseniális magyar változatán, amikor egyszer csak vendégként berobbant Duczynska Ilona. Kis Volkswagenjén érkezett Bécsbôl. A császárvárosban, gyermekkora színhelyén aprócska lakást tartott fenn, abban szállt meg a kanadai Pickeringbôl Magyarország felé tartva. Szigligetre alighanem Vezér Erzsébet és Pilinszky János kedvéért jött, az ô kedvéért viszont Konrád, Haraszti, Kis és Bence rándult oda, majd biciklin Füredrôl Heller, Fehér és Vajda és Háber Judit.

A magyar baloldal matriárkája 1897-ben született, tehát Lorca, Remarque, Majakovszkij kortársa volt. Tisza Istvánnak engesztelhetetlen ellenfele, 1918-ban háborúellenes propagandáért elítélték, 1934-ben a bécsi munkásfelkelés résztvevôje, a második világháború idején már mint brit állampolgár kapott pilótakiképzést, egyébként pedig foglalkozására nézve matematikus volt, férje, Polányi Károly pedig világhírû társadalomtudós. E két lábon, illetôleg a már említett bogárhátún járó legenda egyidejûleg kapcsolódott a magyar szellemi élet legkülönbözôbb, sôt merôben ellentétes köreihez; egyszerre barátkozott Aczél Györggyel és Konrád Györggyel, Gyurkó Lászlóval és Vajda Mihállyal, Juhász Ferenccel és Haraszti Miklóssal. Mindamellett szíve szerint leginkább a népi írókat szerette volna Nyugaton propagálni.

Igaz, e sokféleségen belül a hetvenes évek eleje óta valamelyest eltolódtak az arányok. 1973-ban Rajk Júliával és Andrássy Katinkával együtt tüntetôleg megjelent a Darabbér-per tárgyalásán, ô csempészte ki és fordította le angol nyelvre Lengyel József betiltott regényének, a Szembesítésnek a kéziratát, és nyíltan azonosult az állásvesztésre ítélt Lukács-tanítványokkal. Aczélék tisztában voltak Ilona idevágó nézeteivel és ténykedésével - még így is megérte nekik, hogy ezt a fényes adut, akárcsak Károlyinét, kijátszhatták az ötvenhatos emigránsokkal szemben. Azok, például Kéthly Anna, Duczynskát természetesen kriptokommunistaként bélyegezték meg.

A dolog valójában bonyolultabb volt: Ilona a halál küszöbén (hiszen alig két éve maradt hátra) világszerte szellemi örököseit kereste. Kire hagyja szívét, "ez ó frigyládát", kire Szabó Ervint, a Galilei Kört és Körner tábornokot, az osztrák munkásmilícia tanácsadóját, akirôl éppen akkoriban írt könyvet A demokratikus bolsevik címmel? Igen, Duczynska ezt a két fogalmat szerette volna a lehetô legnagyobb közelségbe hozni egymással. Éppen ott, Szigligeten többünknek lelkesen mesélte azt a valamelyik német rádióállomáson hallott hírt, amely szerint Rudi Dutschke hatvannyolcas diákvezér "Demokratikus Kommunisták Szövetsége" néven készül pártot alapítani. Konrád erre kedvesen, de maliciózusan megjegyezte: "Ilona, ez a demokratikus kommunizmus olyan, mint a kóser tejfeles túrós csusza." Bence pedig késôbb minden respektusa mellett az alábbi bonmot-t eszelte ki Ilonáról: "Abban a tévedésben leledzik, hogy mi vagyunk az ô csillogó szemû unokái."

Én készséggel vállaltam volna mellette ezt a szerepet. Miközben Volkswagenjében ültem, ami Ilona vezetési stílusát tekintve nem volt éppen veszélytelen vállalkozás, elbûvölten hallgattam heroikus ifjúságának történeteit, a Gulág elôtti baloldali radikalizmus apológiáját, azét, amiben Ady hitt. Ilona világnézete hamisítatlan kommunizmus volt, de nem az állami szintre emelt terrorizmusé - amely a tizennyolcas Duczynska-per öt vádlottja közül utóbb hármat nyelt el -, hanem az eredeti, idealista vonulaté, Babeuf, Weitling, Frankel és Léviné világnézete, szekularizált ôskereszténység. Ebbôl a szempontból ténylegesen félreértésben leledzett, de nemcsak a potenciális unokákkal, hanem az egész, roppant bonyolulttá vált, tömbökre szakadt modern világgal kapcsolatban.

Bizonyos, hogy 1976-ban már nem voltam kommunista, de mindenáron rezerválni akartam magamnak valamiféle általános baloldaliságot, amely mintegy természetes határt szab rendszerbírálatomnak, és megakadályozza, hogy ez az attitûd antibolsevizmusba csapjon át. Persze tudtam, hogy a közép-kelet-európai szocializmusmodell, legalábbis az eredeti, marxi intenció felôl nézve, csôdbe jutott, de még hittem vagy inkább szerettem volna hinni abban, hogy valahol másutt - Portugáliában, Latin-Amerikában vagy a Holdon - sor kerülhet a szocializmus és az emberi jogok randevújára, és akkor a tôkés rendszernek és a harmadik világ nyomorának lesz emberarcú alternatívája, vagyis happy enddel végzôdhet a XX. század, nem is beszélve arról, hogy megmenekszem a hit- és arcvesztéstôl.

A magamfajta politikai hajléktalanságra kárhoztatott baloldaliak leginkább az olasz és a spanyol kommunista pártban bízhattak. Enrico Berlinguer és Santiago Carillo elítélte a csehszlovákiai bevonulást, és szocialista alapon számon kérte az emberi jogokat a kelet-európai rendszereken. Ez az új irányzat - az eurokommunizmus - kezdetben jelentôs taktikai engedményeket csikart ki Moszkvából és útitársaiból. 1976-ban Kelet-Berlinben egy nemzetközi párttanácskozás kapcsán keresztülvitték, hogy eretnek beszédeiket a Neues Deutschland teljes szövegével közölje. Hogy nem csak én reménykedhettem bennük, arra utal a korabeli vicc, amely szerint "kísértet járja be a kommunizmust: Európa kísértete".

Az eurokommunizmus és általában a nem doktriner baloldaliság szellemi produkcióját a Wiener Tagebuch címû folyóiratban követhettem nyomon, amely ebben az idôben nemzetközi sajtószemlét is mellékelt az egyes lapszámokhoz. Ernst Fischer és Franz Marek folyóiratát Jánossy Ferkónál szerezhettem be, akárcsak a Spiegelt, amely neki mint a Lukács-hagyaték gondozójának és világhírû közgazdásznak járhatott, s amelyet az ô révén legalább húszan-harmincan olvastak rendszeresen. A "Spiegel-lánc" egészen a hetvenes évek végéig mûködött, s akkor már egyénileg is elô lehetett fizetni bizonyos nyugati lapokra. Azt azonban, amit Jánossytól szóban hallhattam - anekdotákat, kész elméleteket és napi politikai kommentárokat -, azt úgyis hiába kerestem volna a szabad világ legszabadabb sajtótermékeiben is.

Az egyik legemlékezetesebb történet a sarkköri lágerbôl való szabadulásáról szólt. Lukács 1945 elején, már Magyarországra hazakészülôdve, Moszkvában ünnepelte hatvanadik születésnapját. Régi barátja, Varga Jenô, Sztálin személyes gazdasági tanácsadója azt kérdezte tôle, mit szeretne ajándéknak. "Gyuri bácsi", így aposztrofálta Ferkó a nevelôapját, tudta, hogy Varga hetente egyszer ultipartin vesz részt Berijával. Ezért megkérte a közgazdászt, hogy egy oldottabb pillanatban ejtsen pár jó szót Jánossy érdekében. Az intervenció sikerrel járt, s egy hét múlva a sarkköri láger parancsnoka hívatta Ferkót, hogy közölje vele: már csak a hivatalos szabadulólevelet várják Moszkvából. Egyúttal ama reményét fejezte ki, hogy a fogoly meg volt elégedve a fogvatartás körülményeivel.

1976-ban a magyar társadalmat éppen csak megkarcolták a válságjelek. Az áremelés körüli feszültségeket akkor még levezette a kabaré. Volt egy különösen kedvelt poén: a hivatalos közgazdászoknak az a helyzetmagyarázata, amely szerint az átmeneti nehézségek oka, hogy a nyugati energiaválság "begyûrûzött" volna hozzánk, tehát nem az, hogy az 1968-as reformot elsinkófálták, a rá felvett hiteleket elherdálták. Ez a "begyûrûzés" szó majdnem olyan biztos és frenetikus sikerre számíthatott, mintha mondjuk Hofi Géza vagy Bárdi György egy-egy monológ közepén hirtelen megszólalt: "Zdravsztvujtye, tovariscsi…" Az efféle poénokban benne volt a korszak teljes nyomasztó kedélyessége.

Pedig akkor már ideje lett volna némi hangos gondolkodásnak. Latinovits Zoltán öngyilkossága, a radomi Ursus traktorgyár dolgozóinak sztrájkja és a Jelenetek egy házasságból bemutatója a Toldi moziban - egy hónapon belül három olyan esemény is történt, amely rengeteg embert foglalkoztatott. Bennem fôleg a Bergman-film mozgósított homályos rossz érzéseket. Kapiskálni kezdtem, hogy írói pályám torzulása, életformám szûkössége és érzelmi életem kiegyensúlyozatlansága, vagyis boldogtalanságom fô alkotórészei nem írhatók csupán a politikai rendszer rovására, nem csak az a szabadság hiányzik nekem, amit a Lajtán túl ingyen kap az újszülött.

Furcsa, fülledt nyár volt. Két és fél hónapra a közép-oroszországi Sztarij Oszkolban hagytuk a lányunkat, hogy nagyszüleinél és az ottani óvodában töltse a nyarat. Közben mi részben a lakást újíttattuk fel, részben pedig valamelyest lazítottunk addigi életkereteinken. Rimma elsô orosz nyelvû versciklusán dolgozott, amelyet Kurtág szinte menet közben kezdett megzenésíteni, én pedig NDK-beli barátaimmal, olykor lengyel és szovjet ismerôsöket is a trupphoz csapva száguldoztam egyik társaságból a másikba, politizálgatva, házibulizva és a szokásosnál is sûrûbben iszogatva. Harmincharmadik életévem felé tartottam, és úgy gondoltam, hogy lassan történnie kellene velem valaminek.

Augusztus elején ezerforintosnak nevezett értéklevélben jutott el hozzám az egyszeri nyugati utazásra jogosító passzus - tizenkét év óta az elsô. E pozitív döntés nyilvánvalóan a Helsinki Értekezlet és a nyomában meghozott új magyar útlevélrendelet következménye volt. Jóllehet ez a rendelet csak annyit szögezett le, hogy minden magyar állampolgárnak joga van a külföldi utazáshoz, feltéve, hogy a hatóságok is így gondolják, tény, hogy az enyhülés valamelyest korlátozta a Drucker Tiborné és Borsányné Czégény Julianna nevével fémjelzett utazásgátló nagyüzem mûködését. És bár késôbb is kaptam még elôre nyomtatott elutasító végzéseket, 1976 nyarától kezdve jócskán enyhült bennem a teljes állampolgári kiszolgáltatottság érzése.

Ezt az engedélyezett harminc napot maradéktalanul kint akartam tölteni, bár tudtam, hogy a Nemzeti Banknál beváltható pénzbôl, mintegy négyszáz nyugatnémet márkából, nagyon nehéz lesz kijönni. Forintért csak a vonatjegyeket vehettem meg elôre, megszállni pedig elképzelhetetlen lett volna máshol, mint barátoknál és ismerôsöknél. Jobb híján Európa autótérképe fölé görnyedve stratéga módjára szerveztem az utazást. Mivel nem voltam biztos benne, hogy még egyszer ekkora kegyben részesülhetek, igyekeztem minél több állomást sûríteni a harminc napba. Végül is egy vonalzó és egy élénkvörös ceruza segítségével az alábbi útvonalat alakítottam ki: Budapest/Ferihegy-Berlin/Schönefeld, majd vonaton tovább: Dortmund-Düsseldorf-Köln-Brüsszel-Párizs-Frankfurt-Kön-Bécs-Budapest. És hátralévô munkáimat, a szükséges vízumok beszerzési határidejét, Rimma és Anna programját is mérlegelve tûztem ki az indulás idôpontját: 1976. november 7-ét. A nagy októberi szocialista forradalom születésnapja abban az esztendôben vasárnapra esett.

Hasonló gondossággal parcelláztam fel a rendelkezésemre álló idôt. A legtöbbet - egy hetet - Nyugat-Berlinre szántam, ám eközben okvetlenül meg akartam látogatni néhány kelet-berlini barátomat. Valójában persze a Falon való ki-be járkálás kéjét szerettem volna megszerezni magamnak. Öt napot szavaztam meg Párizsnak, két napot Brüsszelnek, ahová egy baráti házaspár invitált, a nagy kirándulás utolsó éjszakáját pedig Bécsben kívántam eltölteni, ahol távoli rokonom, Vándor Györgyi, a SZER külsô munkatársa lakott.

Berlint és Párizst megelôzte Moszkva és Sztarij Oszkol. A szereposztás hozta így: Rimma vitte Annát a nagyszülôkhöz, én mentem érte. Seremetyevóból Naum Grebnyev mûfordító barátom vitt be a városba, náluk töltöttem az elsô éjszakát. Tôlük telefonáltam Sztarij Oszkolba, ahol is Bábuska kétségbeesetten közölte, hogy Anna megfázott, talán tüdôgyulladása is van, úgyhogy kórházba kellett vinni, de ne aggódjak, mert Szveta, Rimma nôvére, vele van.

Naná, hogy aggódtam. Két és fél hónapja nem láttam a lányomat, és erre csak úgy nyár közepén kórházba viszik. Rohantam a Paveleckij pályaudvarra, ahol magyar útlevelemre az Inturisztnál sorbanállás nélkül vehettem másnapra hálókocsijegyet, ráadásul kupéba. Ez nagy kedvezménynek számított, mert különben a szovjet belföldi vonalakon az utasok olykor napokig vártak a közönséges ülôhelyre is. Ráadásul a célállomáson nem volt Inturiszt-iroda, úgyhogy a visszaútra szóló jegyeket minden alkalommal a pályaudvari pénztárosnôk, finoman szólva, megajándékozása révén kellett biztosítanunk. Most is, für alle Fälle, hoztam magammal néhány harisnyanadrágot és kötött pulóvert, amelyek már azelôtt is nélkülözhetetlennek bizonyultak a társadalmi kapcsolatok ápolásához.

Este hétkor ültem vonatra, és másnap délben érkeztem meg Sztarij Oszkolba. Anyósom és családja a Voronyezs közelében lévô poros kis iparváros vasutasnegyedében lakott, amely földszintes házikókból s a hozzájuk tartozó kis kertekbôl állt. Galina Grigorjevna zokogva fogadott a pályaudvaron, mondván, hogy Ányecska már jobban van, de ô szörnyû napokat élt át, fôleg attól tartva, hogy ha a gyereknek csak haja szála görbül meg, mi a fejét vesszük. Gyorsan letettem náluk az útiholmimat, és egyenesen a helyi gyermekkórházba indultam. Az ablakban már ott állt egyszem lányom, Szveta karján, és úgy nézett rám, mint valami holdlakóra. Csak miután beljebb kerültem, felvettem a látogatók számára is kötelezô fehér köpenyt, akkor kérdezte meg félénk mosollyal: "Pápá, tü prinyosz rágó?", vagyis hogy hoztam-e neki rágógumit, amely iparcikk orosz nevét, úgy látszik, nem nyílt alkalma megtanulni. Két éjszakát töltöttem vele a gyermekkórházban, amelynek egyik specialitásaként a felnôtt illemhelyet az orvosoknak és a nôvéreknek tartották fenn, míg én a gyermekvécével kellett hogy beérjem, ha úgy hozta a szükség. Igaz, a tapintatos fônôvér olyankor egy spanyolfalat vont közém és az önfeledt gyermeksereg közé.

Annával különben - ezt utólag rekonstruáltam - annyi történhetett, hogy felszökött a láza, és senki sem akadt a közelben, aki be tudta volna helyezni neki az ilyen alkalmakra a gyermekhez mellékelt végbélkúpot. A helyi orvostudomány pedig szemlátomást a radikális kezelés híve volt, és azonnal penicillint adott be a gyereknek, aki a szúrás után két másodperccel sértett üvöltéssel reagált. Én meg - Anna teljesen láz- és tünetmentes lévén - úgy döntöttem, hogy saját felelôsségemre kihozom ôt onnan. Emlékszem, milyen boldogan, megkönnyebbültem sétáltunk végig hazafelé menet az Indusztrialnaja ulicán. Rekkenô nyár volt, szomjaztunk, az egyik helyi boltban megvettük az egyedül kapható szénsavas gyümölcsitalt, amely némileg a Bambira emlékeztetett, s amelyet apósom kesernyés gúnnyal "Pepszi Oszkola"-nak azaz (Sztarij) Oszkol Pepsijének nevezett. Másnap anyósom nekilátott a hazaút megszervezésének, s mivel némi úti elemózsiát is szeretett volna tartalékolni, a teljes harisnyanadrág-kontingenst rááldoztuk.

Anna a kint töltött két és fél hónap alatt gyönyörûen megtanult oroszul, ám magyartudása egy idôre passzívvá vált. A dél-oroszországi intermezzó mély nyomokat hagyhatott benne, mert még néhány hónap múlva is kis szobájában, az ágyon üldögélve az alábbi orosz nyelvû párbeszédet rögtönözte: - Dobrij gyeny. Moloko jeszty? - Nyet. - Maszlo jeszty? - Nyet. Mjaszo jeszty? - Nyet. - A sto jeszty? - Vodka.

Helsinki szelleme különben Moszkvában is kísértett. A Gorkij utcán Annával benéztem az új Inturiszt Szállóba, ahol a nemzetközi újságárusnál legnagyobb meglepetésemre szabadon lehetett kapni alig néhány napos Neue Zürcher Zeitungokat számonként hatvan kopek áron (vagyis hússzor annyit kóstált, mint egy szovjet napilap). Elôttem moszkvaiak tolongtak az Amerika címû, orosz nyelvû magazinért, amelyet - Helsinki ide, enyhülés oda - Pravdába csomagolva vittek ki a szálloda épületébôl. Én pedig Annával együtt beültem a Nacional étterembe, és a Neue Zürcher mellé erôlevest és kijevi jércemellet rendeltem, mint boldog diákéveimben, ösztöndíjosztás napján.

Amikor a huszonkilences busz késô este begördült velem a Kurfürstendammra, szinte belevakultam a képtelen fényáradatba és a kirakatokból, a házak homlokzatáról rám ragyogó gazdagságra. Két nap múlva már fárasztott a jólét tolakodó látványa, és átmentem Keletre, hogy meglátogassam a barátaimat. Úgy éreztem, ennyi szolidaritást meg is érdemelnek ôk, akik tôlem eltérôen nyugdíjas korukig aligha fogják átlépni azt a határt, amelyen én most akár napjában többször is átkelhetek.

Szolidaritásra éppenséggel volt alkalom. Henne és Gundula a Prenzlauer Bergben rossz hírekkel fogadott. Kis ellenzéki csoportjukra néhány nappal azelôtt csapott le a Stasi, mintegy megbosszulandó elsô akciójukat. Bûnük az volt, hogy levélben tiltakoztak a Neues Deutschlandnál, miután a pártlap elmebetegnek bélyegezte Oskar Brüsewitz lelkészt, aki az NDK egyházpolitikája elleni tiltakozásul augusztus végén felgyújtotta magát, és belehalt égési sebeibe. S jóllehet a tiltakozó levél szövegét nem juttatták ki "nach drüben", azaz odaátra, sorozatos házkutatásokkal, ôrizetbevételekkel és politikai perekkel fenyegették ôket.

Nem voltak jobb hangulatban más barátaim sem. Thomas Brascht Wilhelm Pieck Strasse-i lakásában látogattam meg. Barátnôjével, Katharina Thalbachhal éppen azon töprengtek, mi vár rájuk a közeljövôben. Brasch, aki 1968-as politikai pere óta nem publikálhatott, nemrégiben kijuttatta Nyugat-Berlinbe könyve kéziratát, s a mû hamarosan napvilágot fog látni. Csakhogy épp az elôzô héten zárták ki hasonló okból Reiner Kunzét az NDK írószövetségébôl. (Ezt a hírt különben még elôzô szombaton hallottam Budapesten a SZER magyar adásában, hétfôn délelôtt pedig már a corpus delictit, a Die wunderbaren Jahre címû novelláskötetet is megpillanthattam egy nyugat-berlini könyvesbolt kirakatában.) No mármost, töprengett Thomas, ha Kunzét kizárják, akkor ôt, aki politikailag büntetett elôéletû, esetleg be is zárhatják. Egyébiránt melankolikus mosollyal kérdezte: - És milyen Nyugat-Berlin? (Sohasem járt még a Falon túl.) - Szép - mondtam óvatosan. - Mire megkönnyebbült sóhajjal válaszolt: - Csak ezt akartam hallani.

A Reiner Kunze-botránynak és a Prenzlauer Bergben végrehajtott rendôri akciónak látszólag ellentmondott a keletnémet kultúrpolitika kifejezetten nagyvonalú gesztusa, amellyel megengedték, hogy Wolf Biermann tizenkét évi tilalom után koncertkörútra utazhasson a Szövetségi Köztársaságba. Igaz, a meghívás balról jött, az IG-Metall szakszervezetétôl, és valamelyes biztosítékot jelentett arra nézve, hogy a média nem fogja egyoldalúan kihasználni a a bárd fellépését. Maga Biermann is szemlátomást azon volt, hogy gitárján ne feszítse túl a húrt. Koncertjein és interjúiban egy pillanatig sem hagyott kétséget afelôl, hogy az NDK-t tartja a "jobbik Németországnak", és a szocializmust nem megdönteni, hanem megújítani szeretné. És egyáltalán nem takarékoskodott az NSZK-nak címzett bíráló megjegyzésekkel.

Mindez nem valamely körmönfont taktika volt, hanem Biermann lelkébôl lelkedzett. Biermann valójában kommunista volt, hamburgi antifasiszta családi háttérrel, és serdülô korában meggyôzôdésbôl települt át a "jobbik Németországba". Kissé naiv, múlt századi forradalmi pátoszt vegyített heinei szarkazmussal. Betiltása után dalai NDK-szerte magnószalagokon, majd kazettákon terjedtek, és több verssora szállóigévé vált. Nekem is megvolt néhány lemeze szalagon, próbáltam is otthon népszerûsíteni, de azt hiszem, rajtam kívül csak Demszky Gábort és Gelléri Andrást érdekelte. (Duczynska Ilona persze szabadon idézte-dúdolgatta a Stasi-balladát: "Emberileg együttérzek, / szegény béemes, tevéled, aki télben, sárban, fagyban / jársz az utcán énmiattam…")

Az IG-Metall szakszervezete Kölnben tervezte a fô koncertet. Kissé túlfeszített útitervem miatt errôl lekéstem, de nem a következményérôl. Másnap Hans Hücking, dortmundi barátom halálsápadtan azzal a hírrel nyitott ajtót, hogy Biermannt az NDK hatóságai a kölni koncert miatt megfosztották állampolgárságától. Utólag úgy gondolom, hogy Honecker és elvtársai nem tartalmi okokból, hanem Biermann rendkívül zajos médiasikere miatti pánikban hozták ezt a döntést. Azt hitték, hogy a megfelelô szovjet vagy csehszlovák mintákat utánozva hasonló sikert érnek el. A fordítottja történt. Az eladdig passzív NDK-értelmiség megmozdult, és száznál többen tiltakoztak az "Ausbürgerung" ellen, ami önmagában is taszító voltán kívül erôsen emlékeztetett a náci gyakorlatra.

Jómagam szinte transszerûen az elemi felháborodás állapotába kerültem. Dortmundból Kölnbe utaztam, s ott újságíró házigazdám révén bejutottam Biermann elsô sajtóértekezletére, amelyen Heinrich Böll és Günther Wallraff is megjelent. A Hotel Gloriában tartott fölöttébb sûrû légkörû esemény után mindenki ott tolongott a mikrofonokkal és huzalokkal teli asztal körül. Két lépésre álltam a nap hôsétôl, de - ma már bevallhatom - nem mertem megszólítani. Nem tudhattam, hogy ama rengeteg mikrofonból melyik hová vinné a hangomat. (Közben barátaimat is féltettem: kétségbeesetten próbáltam telefonálni Kelet-Berlinbe barátaimnak, mert attól tartottam, hogy a tömeges tiltakozást megtorlás követi. Mi lehet most Hennével, Gundulával, Thomasszal és Katival? Mi történt Heiner Müllerrel és Klaus Schlesingerrel, akik elsôk közt írták alá a tiltakozást?)

A Biermann-ügy végigkísért nyugati utam többi állomásán, Brüsszelben és Párizsban is. Lestem a német híreket, s hirtelen úgy éreztem, ehhez az üldözöttséghez, igen akár ehhez a kommunizmushoz is mély belsô közöm van. Azután Németországba visszatérve megnéztem a kölni koncertrôl készült tévéfelvételt, és az megerôsített a kiebrudalt iránti rajongó lelkesedésemben. Különösen az eredetileg Bérangertôl átvett, de aktualizált és Rosa Luxemburg-idézettel felhevített dala tetszett, mely szerint az általa álmodott szép jövôben, többek között: "Besúgó többé meg nem él / kell is majd sok nyomorsegély. / Jósolni is be szép e bajt / így lesz ez majd, így lesz majd…" És persze tetszett maga az idézet, az októberi forradalom bírálata, amelyben Luxemburg hitet tett a sajtó-, a vélemény- és a gondolatszabadság mellett, és elvetette a pártdiktatúrát. A Biermann által, gitárpengetés közben, melodrámaszerûen idézett szöveggel, no és azzal a híres mondással, amely szerint "a szabadság mindig a másként gondolkodók szabadsága is", a Vörös Rosa egyik szellemi elôkészítôje lett a Honecker-rendszer bukásának. Borzasztó fintora a történelemnek, hogy éppen a róla elnevezett utcán nyílt meg (az immár szabad) NDK elsô pornóboltja.

Egykori maoizmusom meglehetôsen távoli emlékké vált, de németországi utam során többször is felidézôdött. Az egyetem aulájában, baloldali könyvesboltokban és népes gyûléseken többször is találkoztam Kína-barát csoportokkal és brosúráikkal. Németországban több, egymással is hadakozó diákpárt hirdette a "Nagy Kormányos" eszméit. Az egyik csoport a Rote Fahne, a másik a Roter Morgen címû lap körül tömörült. Az egyik Hua Kuo-fengre esküdött, a másik a "négyek bandájával" (vagyis az elnök özvegyének idôközben letartóztatott híveivel) érzett együtt, az egyik támogatta, a másik támadta Pol Potot. A pekingi belsô hatalmi harc ilyetén kivetülése a német viszonyokra már csak kuriózumként érdekelt.

Az akkori baloldali csoportok közül igazán mély szimpátiát csak Cohn-Bendit anarchistái, a spontik váltottak ki belôlem. És persze vonzónak és izgalmasnak találtam a '68-as életforma-forradalom akkor még virulens maradványait, a különféle lakóközösségeket, kommunákat. Ezekben a hatalmas, régi polgárlakásokban szabadnak, a politikától is felszabadultnak éreztem magam, lemezeket hallgattam, nôket bámultam, borozgattam és egyszer-kétszer könnyebb kábítószerekre is ráfanyalodtam abban a reményben, hogy talán sikerül elfelejtenem ifjúkorom filozófiai alapigazságát, mely szerint a lét határozza meg a tudatot.

Hegyeshalomnál, december 6-án délelôtt úgy éreztem, mintha egy hatalmas vaskapu csapódna be mögöttem. Vittem szerény ajándékaimat, egy Dual lemezjátszót erôsítô nélkül, egy huszonnégy darabból álló hongkongi evôeszközkészletet, néhány tábla csokoládét, kávét, teát, s talán más apróságokat. Újsággyûjteményemet és a Párizsban Albert Páltól kapott magyar és orosz emigráns könyveimet nyugati barátoknál hagytam, akik azután szép lassan becsempészték az országba.

Mintegy reszocializációképpen családommal egy hetet töltöttem a dobogókôi pártüdülôben. Azért a pártüdülôben, mert Rimma a Kossuth Kiadónál dolgozott, én meg családtag voltam. Napokig semmi mást nem csináltam, csak ettem, ittam, olykor szánkóztattam a lányomat. Egy ilyen szánkózáskor szembetalálkoztam volt Gyorskocsi utcai kihallgatómmal. Egymásra néztünk, abban a pillanatban egyikünk se tudta, hogy kerül oda a másik. Én aztán rájöttem: Dobogókôn a BM is üdülôt tartott fenn.

Vacsora után a klubszobában színes készüléken televíziót lehetett nézni. A fôtitkár címû szovjet dokumentumfilmet adták Leonyid Brezsnyev hetvenedik születésnapja alkalmából. Azt hiszem, utána, talán a kettesen, valami jobbfajta nyugatnémet krimi következett. Elalvás elôtt még mindig az ócska VEF rádión kerestem a németországi adókat. Éppen annál a hírnél kaptam el a Bayrische Rundfunkot,amely szerint Thomas Brasch kelet-berlini író és felesége, Katharina Thalbach színésznô úgy döntött, hogy áttelepülnek Nyugat-Berlinbe.

Abban a pillanatban merült fel bennem, hogy akár kint is maradhattam volna. Nem, nem bántam meg, hogy hazajöttem, de határozottan éreztem, hogy mostantól valamit kezdenem kell magammal, ha nem akarok belefásulni a sértett és el nem ismert tehetség pózába, és értelmes cselekvési lehetôséget akarok találni.

Egy hét múlva, december közepén a Vörösmarty téri ebédlôben meséltem el Kis Jánosnak kalandjaimat, többek között közös ismerôseinknél tett látogatásomat. Búcsúzóul némi ünnepélyességgel átnyújtott egy vékonyka füzetet. A fehér címlap alján ezt olvastam: Szamizdat, 1976. Egy hónappal késôbb aláírtam a prágai Charta '77 védelmében született magyar felhívást. Ez a nyilatkozat volt a demokratikus ellenzék születési bizonyítványa.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu