Az 1981. év eseménytörténete sok szállal kapcsolódott az elôzô év eseményeihez. Ezek közül a szálak közül egyre mindenképpen utalni kell. Nevezetesen arra, hogy a megyei múzeumigazgató kérésére 1980. augusztus 30-án, több mint egyéves gyûjtô és feldolgozó munka után, Egerben megrendeztem a Magyarországi feliratos falvédôk a XIX-XX. században címû kiállítást, melynek sikerét némileg beárnyékolta, hogy az anyagot Bodó Sándor megyei múzeumigazgató (néhány évvel késôbb a Mûvelôdési Minisztérium Múzeumi és Közgyûjteményi Fôosztályának vezetôje, ma a Budapesti Történeti Múzeum fôigazgatója) túlzott óvatosságból egy bizottsággal zsûriztette, amely többek között a megyei pártbizottság és a megyei tanács munkatársaiból állt. A zsûri, elismerve ugyan a kiállítás újszerûségét, rövid közjáték után két "irredentának" ítélt falvédôt nem engedett bemutatni. Néhány nappal ezután Rózsa Gyula a Népszabadságban egész oldalas cikkben kelt védelmünkre: "Alig láttam olyan, közönségpukkasztó, szokványt szándékosan provokáló modern kiállítást, amely ekkora indulatot ingerelt volna, mint ez a nagyon populáris, nagyon is megszokott falvédôtömeg. (…)
A kiállításrendezôknek nem lehetett könnyû dolguk. Mert ez a hevesen felejteni akaró indulat - hallottam, láttam az egri vármúzeumban - mind ellenük, mind a kiállításuk ellen zubog. Nyilván nem igazi okokat sorolva-értve, hanem az ízlés, netán a politikai jó ízlés vélt vehemens védelmében."
A Népszabadság meg a többi lap egyértelmûen elismerô kritikája ellenére ettôl kezdve a helyi tanácsi és pártvezetôkkel, kiváltképp pedig a megyei múzeumigazgatóval elég feszült lett a viszonyom. Annyira azért mégsem, hogy a megyei múzeumigazgató - akárcsak a falvédôk esetében - ne ragaszkodott volna ahhoz, hogy a következô évre tervezett Magyarországi madárijesztôk címû kiállítást is elôször Egerben mutassam be. Tulajdonképpen ekkor, 1980 ôszén-telén, sok ezer adatszolgáltató levél szétküldésével kezdtem el új, az elsô világháborús hôsi emlékmûvekkel kapcsolatos kutatásomat is. A levelek, a hatalmas anyag feldolgozása és a tanulmánykötet összeállítása azonban már a következô évben kezdôdött.
(Január 22.) Munkatársi értekezlet a Dobó István Vármúzeumban. Két egri kollégával tisztáztuk a madárijesztôs kötetbe készülô tanulmányuk témáját. Az értekezlet után mindenki a Népújság által megszellôztetett hírrôl, illetve botrányról beszél. Tudniillik arról, hogy a Heves Megyei Tanács Építôipari Vállalata ellen bûnvádi feljelentést tettek. Mielôtt azonban a bûnüldözô szervek a nyomozást megkezdhették volna, az igazgatót és több osztályvezetôt kizártak a pártból. A lap azt is kiemeli, hogy a vállalatnál kialakult helyzetért nemcsak az említett ügy szereplôi, hanem - s ez az igazán fontos hír - a megyei tanács vezetôi is felelôsek. Vaskó, Szalay és a többi megyei vezetô botrányos ügyeirôl szinte a fél megye beszélt már eddig is, de ez az elsô alkalom, hogy erre a helyi lap is utalt.
Az elsô világháborús hôsi emlékmûvekkel kapcsolatos anyaggyûjtô és feldolgozó munka egy érdekes, helyi vonatkozású dokumentummal gazdagodott. Az Országos Levéltárban ugyanis találtam egy Emeljünk emlékszobrot hôseinknek! címû plakátot, amelybôl kiderül, hogy a VIII/1917. számú törvény által elôírt kötelezô emlékmûállító akció Hatvanban indult el. A hatvani vöröskereszt fiókegylet választmányának kezdeményezésére megalakult szoborbizottság az év elején gyûjtési akciót hirdetett, és 1917. november 25-én Ugron Gábor belügyminiszter már fel is avatta Finta Sándor egész alakos, Ôrszem címû szobrát. A "hétköznapiságából kivetkôzött város legkimagaslóbb történeti ünnepének" végén Ugron a megyei és városi urakkal együtt megebédelt Weiman Lipót vasúti vendéglôjében, majd kíséretével együtt visszautazott a fôvárosba.
(Február 5.) Fontos állomásához érkezett a - már említett kutatásokkal párhuzamosan zajló - elôkészület egy következô, február közepére tervezett kiállításra, melyen Kondor Bélának a pécsi Janus Pannonius Múzeummal cserélt monotypiáit, litográfiáit mutatjuk majd be. A békéscsabai Knernél ma elkészült a Kondor-kiállítás katalógusa is, ami voltaképpen nem is katalógus, hanem Tandori Kónya Kálmán ismeretlen Kondor-fotóira írt verseskötete. Arról, hogy Tandorit milyen szándék vezette a vers írásakor, még a kézirat leadásakor egy levelében így írt:
Kedves K. Á.,
itt küldöm Kondorunk költészeti részét. Remélem, nemcsak
költészet lett a dologból, hanem - emberi dokumentum is.
A következôk vezettek:
megkomponálni egy képsorhoz és egy
emberi tartáshoz egy "hosszú verset", amely nem gépiesen,
de inkább "vonalcsúsztatásokkal" korrespondál (a képanyaggal)
K. B.-ról szólni, de úgy, hogy értelme
legyen annak, miért "én" teszem ezt,
ne alkalmazkodjam szolgai-naturalista
hûséggel a képekhez, de lényegüket keressem, a "mi történt
velünk" kérdést firtassam, ahogy Te jelezted jól,
legyen költészeti-szerkezeti érdekesség
is benne valami,
ne tengjen túl "privátságokkal", mégis
arról szóljak, amit én szeretek, én gondolok (ebben az összefüggésben).
Remélem közös örömünk lesz a végsô mû,
az együttes!! Várom leveled, és köszönöm a Jakovitsot. Gratulá-
lok!!! Most fáradtan hagyom abba a levelet: pár perce fejeztem
be a géphibák és egyebek ellenôrzését. Írj, várom! Jó egészséget
a tavaszhoz, sok baráti szeretettel
T. D.
(Február 6.) Tegnapelôtt jött meg Németh Lajos lektori véleménye az április közepén rendezendô Hérakleitosz H.-ban címû kiállításunkról és az erre az alkalomra tervezett tanulmánykötetrôl. Nagy László 1979. évi képverseit bemutató kiállításunk után most Tandori indigórajzait, kalligráfiáit, betûképeit, képpé szervezett koan-verseit állítjuk ki, melynek katalógusát szintén T. D. írta. A tervezett kiállításról, valamint a tanulmánykötetrôl Németh Lajos lektori jelentésében kiemelte: "Ugyancsak ritka, hogy három mûvészeti ág, a költészet, a képzômûvészet és a zene ily szerves egységben mutatkozzék. Tandori tanulmánya afféle öninterpretáció, hallatlanul izgalmas, nem csupán a grafikái, feljegyzései értelmezését segítik, hanem betekintést adnak alkotói módszerébe is. A képvers, grafikai feljegyzés, irodalmi szövegvariációk páratlan érdekes vegyüléke. Méltón egészíti ki Jeney Zoltán kis szövege és a tervezett kottamelléklet."
(Február 10.) Készül a Magyarországi madárijesztôk címû kötetünk. Bökönyi Sándor régész A Gonosz távoltartására kitûzött állatkoponyák címû tanulmánya után Németh Lajos e napokban Párizsból küldte el dolgozatát (A kertek határán - a mûvészet határán). Közben, mint már eddig is többször, különbözô indokokkal újra felkeresett az egri kapitányság egyik nyomozója. Ezúttal, úgymond, azért, mert megyei hangulatjelentést készít, és ehhez tudnia kell, hogy miért jár Pestrôl kiállításainkra annyi szakállas. Észrevettem, hogy nemcsak a múzeum látogatóit, hanem engem is figyelnek. Feleségem, Erzsi is mondja, hogy ha nem vagyok otthon, sokszor cseng a telefon, de amikor felveszi, nem szól bele senki…
Azt hiszem, a kötet élére ez a Kierkegaard-szöveg kerül: "Az emberi méltóság mindig megtalálja a maga elismerését a természetben, mert ha távol akarják tartani a madarakat a fáktól, akkor kitesznek valamit, ami egy emberhez hasonlít, és még az a távoli hasonlóság is, mely egy ember és a madárijesztô között fedezhetô fel, elegendô ahhoz, hogy tiszteletet keltsen…"
(Február 15.) Németh Lajos ma nyitotta meg Kondor Béla-kiállításunkat. A bemutató egyik legszebb, legkiemelkedôbb mûve a kisméretû, farostra festett Emberpár címû olajkép. A "Kedves Samu…" kötetünk percek alatt elfogyott. Weöres Sándor tegnap érkezett levelében írja:
Kedves Igazgató Uram!
Tandori Dezsô kiállításának megnyitását ápr. 26-ikán szívesen vállalom, ha feleségemet, Károlyi Amyt és engem autó visz és hoz. Úgy lenne jó, ha reggel érkeznénk Hatvanba, és ugyanaznap este vissza Budapestre. Köszönöm a "Kedves Samu" kiadványt, kitûnô. Kaphatnék-e belôle még 2-3 példányt, hogy néhány barátomnak is adhassak belôle? Tisztelettel és szeretettel Weöres Sándor.
(Március 5.) Az elsô világháborús emlékmûvek feltérképezése során többszörösen is érdekes, kordokumentumnak tekinthetô darabra bukkantunk: a Nógrád megyei kis Magyarnándor fôterén álló Hôsi emlékmûre, amelyen, alig néhány centiméterre az "Ezeréves határaink és a Szent korona védelmében elesett hôsök emlékére, az élôk" inscriptio fölött, ugyanis egy bádogból kifûrészelt ötágú csillag volt. Varga János, a falu szeszfôzdéjének vezetôje (egykori DISZ-titkár) érdeklôdésünkre elmondta, hogy a vörös csillag a második világháborús kiegészítô emléktáblával került az emlékmû tetejére. Varga szerint a koronát ismeretlen emberek ismeretlen helyre szállították, és ott elásták. 1956-ban a csillagot ugyan leverték, de nem sokkal késôbb ismét visszatették. Azt, hogy a koronát hová ásták el, szerinte csak a falu egykori bírója, bizonyos Nagy Dániel tudná megmondani, de ô évekkel ezelôtt meghalt. Lehet azonban, mondta Varga, hogy Seres László, a község hentese is tud valamit a koronáról, de ô már régen elköltözött a faluból. Úgy tudja, hogy Seres jelenleg Gödöllôn él.
Nem sokkal azután, hogy eljöttünk Magyarnándorból, Erzsit a gimnázium belügyi összekötôje kereste fel, és nyomatékosan felhívta a figyelmét, hogy az elsô világháború igazságtalan célokért folyt, és jobban tenné, ha nem foglalkozna a hôsi emlékmûvekkel.
(Március 13.) A Közlekedési Múzeumban készülnek a madárijesztô-kiállítás fotói, a napokban pedig nyomdába adtam a kiállítás tanulmánykötetét is. Az errôl készült lektori véleményt tájékoztatásul megküldtem a megyei múzeumigazgatónak Egerbe. A szakfelügyelôi vélemény hangsúlyozta, hogy "maga a kiállítás és a katalógus is tervszerû program része, amellyel a Hatvany Lajos Múzeum a népmûvészet határterületeit, jelenlegi mindennapi életünkben esztétikai törekvések megnyilvánulásait tekinti át. Dicséretet érdemel a témaválasztás, ami egy föltáratlan területrôl gyûjt össze képi és szöveges dokumentációt, és példásnak tekinthetô a fölkért szerzôk kiválasztása is, ami a téma sokoldalú megközelítését, megvilágítását biztosította. (…) A Hatvany Lajos Múzeum tudatosan kísérletezô és úttörô szerepet vállaló kiállításai és vezetôi részben a tudományos és mûvészeti élet hivatásos mûvelôihez szólnak, a mûvészetelmélet és a néprajztudomány szempontjából fontos és újszerû kérdéseket feszegetnek, részben változatos, irodalmilag is igényes tartalmakkal széles közönség figyelmét akarják a modern mûvészet, környezetkultúra egyes kérdéseire ráirányítani. A vezetô változatos szövegeivel és érdekes, mûvészi fotóillusztrációival ezt a célt sokrétûen és eredményesen szolgálja."
A napokban ismét itt volt az egri nyomozó. Most az érdekelte, hogy miért nem jó a kapcsolatom a városi és megyei vezetôkkel. Elôbb nyugodt, aztán mind ingerültebb hangon beszélek neki a tanácsüléseken rendszeresen elalvó hatvani tanácselnökrôl, az operettbonviván helyettesérôl meg az alkoholista megyei és városi funkcionáriusokról. Ingerültségem meglepi, majd zavartan arról kezd beszélni, hogy neki tanári oklevele van, és bármikor visszamehetne tanítani. A nyomozó ettôl fogva többé nem jelent meg a múzeumban.
(Április 26.) Megnyílt a Hérakleitosz H.-ban címû kiállításunk. Miután Weöres felolvasta Tandorihoz írt, Kedves verébpapa! címû versét, az Új Zenei Stúdió Jeney Zoltán két darabját mutatta be. A két mû voltaképpen egy zenei anyag elsô hallás utáni pontos reprodukálását, illetve ennek nehézségét, lehetetlenségét demonstrálta. "Játszd el a dallamot, szólt Jeney instrukciója a zenészekhez, vagy valaki elôadásában hallgasd meg azt, majd próbáld emlékezetbôl eljátszani." Az eredmény, az elôbb határozott, majd mind tétovább zenei felidézés, aztán a csend, akárcsak Tandori koanjai esetében, végül itt is feszült, de egységes mûvé szervezôdött.
Április közepén, természetesen rendkívül óvatosan, a Népújság ismét visszatért a megyei vezetôket is érintô botrányra. A lap beszámolója szerint ugyanis Markovics Ferencet, a Központi Bizottság munkatársát a megyei pártbizottság tagjai sorába kooptálta. Markovicsot nyilván azért küldték a megyébe, hogy megyei tanácselnökként rendet csináljon.
(Május 23.) Az Óbuda Galériában Bodrogi Tibor megnyitotta több mint négyszáz darabból álló falvédô-kiállításunkat. Bodrogi a bemutató jelentôségét abban a Magyarországon még újszerû antropológiai mûvészetszemléletben látta, amely az esztétikai értékelés helyett elsôsorban az alkotó, a befogadó értékítéletére kíváncsi.
(Május 29.) Gödöllôn tegnap Erzsivel megtaláltuk Seres János hentest, akivel felkerestük Bagyal István kômûvest. Elmondása szerint:
"- Rendelet jött rá, hogy le kell venni a koronát, és fel kell tenni a csillagot. Mikor levettük, ilyen esti mise, feltámadás volt. Akkor levettük, beástuk, eltemettük. Össze akartuk törni, de nem törtük össze, mégis mûkincs.
- Mikor volt ez?
- Mikor …mikor a rendszer, Rákosi? Az évre már nem emlékszem pontosan.
- Kik voltak még ott?
- Én voltam, aki levette, meg Poroszka István.
- Kiktôl kapták ezt a rendeletet?
- A Dani adta, a bíró. Ô adta utasításba, hogy le tudjuk venni.
- A falubeliek tudtak róla?
- Tudtak róla, akik a templomba mentek, tudtak, morgolódtak, de mit törôdtem én vele. Parancs, parancsot teljesíteni kell.
- Az is a rendeletben volt, hogy össze kell törni?
- Nem, csak hogy vegyük le és tüntessük el…
- És akkor úgy döntöttek, hogy elássák?
- Hát mit csináltunk volna vele. Volt egy kampója, azon volt a korona, késôbb arra helyezték a csillagot.
- És Nagy Dániellel beszélgettek arról, hogy mikor lehet elôvenni ezt a koronát?
- Nem. Nem volt errôl szó soha. No, most, mikor visszaadták a koronát Amerikából, akkor gondoltam, hogy most már föl lehet tenni. Most talán szabad már, ha szabad."
Ezen a napon Bagyal István, Seres János és három magyarnándori férfi segítségével a Hôsök szobrától jobbra, mintegy méternyi távolságra kiástuk a koronát, és átadtuk a Községi Tanács ügyeletesének.
(Június 2.) Kisterenyei Ervin hatvani restaurátor járt nálam a napokban, és részletesen beszámolt a Feszty-körkép, illetve az Ópusztaszer körül állami segédlettel és hatalmas pénzzel folyó mitológiagyártásról. Pusztaszer intézményesülési törekvését megerôsíteni látszik az az adatszolgáltató levél is, amelyet Gera József vb-titkár küldött. E szerint "községünkben - Ópusztaszeren - I. világháborús szobor, emlékmû nincs. Tudomásom szerint községünkben nem állítottak emléket az I. világháború eseményeinek és mártírjainak sem. Szíves figyelmét felhívom azonban az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkra, ahová látogatókat szívesen fogadunk."
(Június 5.) Nagy Ildikó elküldte az elsô világháborús emlékmûvek fôbb típusait feldolgozó tanulmányát. Egy Csobánkáról érkezett levél szerint viszont a dolgozatban tárgyalt, jól ismert típusokon (a Hôs halála, a Sebesült, a Harcoló, a Zászlós stb. katona) kívül egészen különleges emlékmûvet is felállítottak, illetve ültettek. A levél szerint "Csolnok községben az I. világháborúban elhunyt hôsök emlékére a Szentháromság teret Hôsök térnek nevezték el, ahová minden elhunyt községi személy emlékére 1 db, összesen 24 db hársfát ültettek. Mindegyik fa törzsén egy-egy meghalt személy nevét írták fel fatáblára. Ezeket a fákat az 1960-as évek elején kivágták, és helyükre megépítették a községi Mûvelôdési Házat. A községben más I. világháborús emlék nincs. Elvtársi üdvözlettel: Dr. Sárosi Józsefné vb-titkár."
A múlt héten Bodó Sándor hivatalosan közölte, hogy a Vármúzeum nem tart igényt a madárijesztô-kiállításra, és megtiltja, hogy a tanulmánykötetben bármilyen formában feltüntessük a Dobó István Vármúzeum nevét. Döntésérôl semmilyen közelebbi információt nem volt hajlandó adni.
(Június 12.) Búzás Lajos, a megyei mûvelôdési osztály vezetôje szerint az egyes megyei vezetôk ellen folyó bûnvádi eljárás miatt - nehogy az ügy lássék "madárijesztônek" - elsôsorban politikai okokból nem lenne szerencsés egy madárijesztô-kiállítás, ezért azt az egész megyében betiltja.
Tegnap kaptam meg Bodó 1976-os alapminôsítésemhez fûzött kiegészítését. Ez hangsúlyozza, hogy "szakmai-politikai felkészültségében lényeges változás nem állt elô, politikai továbbképzésben nem részesült, a szakmai továbbképzéseken rendszeresen nem vesz részt. (…) A szakszervezeti munkahelyi alapszervezetébôl 1977-ben kilépett." Munkámmal kapcsolatban pedig megállapítja, hogy a "helyi tanácsi vezetés nem értett egyet a múzeum tartalmi munkájával, és ugyanakkor nem sikerült a jó együttmûködés feltételeként megfelelô személyes kapcsolatot kiépíteni". "Az eredmények és problémák fényében", folytatódott a kiegészítés, "a következô feladatokat tûzöm Kovács Ákos elé: Politikai továbbképzésérôl gondoskodni kell, javaslom, hogy végezze el a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem filozófiatörténeti vagy esztétikai szakosítóját…"
(Június 20.) Ezen a héten nyomdába kellett volna adnom Gazda Józseffel közösen írt Kéz a kézzel beszélget címû tanulmánykötetünket. A Kovásznán élô Gazda, akárcsak jómagam, a moldvai csángó fazekasközpontról, Gorzafalváról (Grozesti) írt egy nagyobb tanulmányt. Tavaly személyesen is felkerestem, és megbeszéltük, hogy kiadjuk a könyvet. Maga a megbeszélés meglehetôsen furcsa körülmények között zajlott le. Gazda ugyanis, annak ellenére, hogy Ilia Mihálytól ajánlólevelet vittem, meg volt gyôzôdve, hogy a Securitate embere vagyok. Úgy tárgyaltunk, hogy a ház valamennyi ajtaja tárva-nyitva volt. Este aztán, nehogy valaki azt higygye, hogy Gazdáéknál szálltam meg, a Trabanttal a város fôterére álltam, s hátradöntve az üléseket, próbáltam elaludni. Nem nagyon ment, mert az esô géppuskasorozathoz hasonló hangon verte a kocsi tetejét. Reggel aztán, miközben kölcsönösen dedikáltuk egymásnak egy-egy kötetünket, vendéglátóm átadta kéziratát. Azzal a feltétellel, hogy nevét nem tüntetem fel a könyv borítóján. A helyzet meglehetôsen abszurdnak tûnt, ezért tanácsot kértem Iliától, aki postafordultával válaszolt: "Gazda Jóska dolga: már Szegeden nyöszörgött szegény, hogy mi lesz, ha az ô neve rajta lesz a könyvön? Semmi sem lesz. De ha ô csakugyan fél a következményektôl (négy gyereke van!), akkor úgy gondolom, hogy lehet ott egy álnév is az ô neve helyén, még akkor is, ha elôbb már Gazda névvel hirdettétek a könyvet. Persze furcsa lesz, de hát az egész furcsa, miért pont a szerzô nevének ügye legyen rendben. Az álnevet azért ajánlom, mert tudom, hogy sokan közülük álnéven írnak itt, ez a divat. A tôle, mármint Jóskától jövô levél nyilván nem postán jön, hanem kézben, hacsak meg nem egyeztetek valami jelbeszédben, ezt úgysem írja meg. Ezért a késedelem elkerülése végett jobb lenne, ha álnevet választanál neki, és úgy jelenne meg. Félô, hogy nem jön el az üzenete hozzád idôben."
(Június 24.) Lebontottam az óbudai Zichy-kastélyban még május közepén rendezett falvédô-kiállításunkat. Innen az anyagot a Kecskeméti Katona József Múzeumba vittem, ahol rövidesen egy az egri kiállításhoz hasonló bemutatót rendezünk. (A hatvani és az egri bemutatók óta Kecskeméten is gyûjtik, vásárolják a falvédôket.)
Amikor Hatvanba érkeztem, a megyei múzeumigazgató ajánlott levele várt, melyben a néhány nappal korábban érkezett minôsítésemre hivatkozva, július l-jei hatállyal megszüntette a múzeum pénzügyi önállóságát. Emellett arról is intézkedett, hogy munkahelyemet csak az ô elôzetes engedélye alapján hagyhatom el, és hogy a "a hatvani kiállítótér programjának biztosítását, további intézkedésig, a Megyei Múzeumi Igazgatóság látja el. Egyidejûleg értesítem - fejezôdött be a levél -, hogy az éves költségvetésének felhasználásával kapcsolatban vizsgálatot indítottam. A vizsgálat eredményérôl tájékoztatni fogom."
(Július 5.) Egy Mezôberénybôl érkezett levél szerint a városban egy "egyenruhás magyar katonát ábrázoló bronzszobor áll, aki jobb kezében lábhoz tett puskát tart, bal kezével egy pajzsra támaszkodik. Az oszlop tetején kb. 0,5 m átmérôjû gömb, rajta egy széttárt szárnyú bronz turulmadár. A két szárny széle közötti távolság mintegy 2 méter. Az emlékmûvet Vass Viktor neves szobrász és Krausz Ferenc bronzöntô alkotta. 1946. évben a turulmadarat - mint a fasiszta Turul Szövetség jelképét - hatósági intézkedésre eltávolították. Szájhagyomány szerint a MÉH-nek adták át. A turulmadár visszaállítása többször szerepelt tanácsülésünk napirendjén, de erre anyagi fedezet hiánya miatt eddig nem került sor." Egyébként hasonló sorsra jutott a mezôcsáti, a marcali turulszobor is, ami "az akkori utasítás értelmében levételre került, és a vasgyûjtés áldozata lett". A Komárom megyei kesztölciek, a Borsod megyei hegymegiek "sasszobrait" a hatvanas években bontották le, az arnóti és a csávolyi turulszobrok viszont rejtélyes körülmények között elvesztek. Egy Tiszakürtrôl érkezett levél szerint az ottani turult csak részben, a mezônyárádit viszont teljes egészében lebontották. Mindezek kapcsán természetesen felvetôdik a kérdés: voltaképpen minek a szimbóluma is a turul? A kérdés tisztázására Voigt Vilmost kértem fel, aki meg is írja az Árpádok totemállatának történetét.
Személyes kihallgatást kértem Markovics Ferenctôl, aki idôközben a Megyei Tanács elnöke lett. A tanácselnök is határozottan kijelentette: a jelenlegi politikai helyzetben nem engedélyezi a madárijesztô-kiállítást a megyében.
(Július 21.) A szegedi és Szeged környéki elsô világháborús emlékekrôl kaptam egy érdekes dolgozatot. Ezzel, illetve szerzôjével kapcsolatban írta Ilia: "Apró Feri ügyvéd, szorgos helytörténész, amit írt, az megbízható, pontos. Átolvastam az anyagát, és tudom, hogy mindent fölkajtatott, amit elért, ami még megmaradt az elsô háború itteni emlékeibôl. (…) Nem értem, hogy Heves vármegye mit ugrál a madárijesztôk dolgában, azaz hogyan tilthatja ki? Avagy úgy gondolkodnak az egri eset után, hogy van ott elég madárijesztô, minek szaporítani? Lehet."
Bodó egy távirattal Egerbe rendelt, és arra utasított, hogy készítsem el múzeumunk ötéves tervjavaslatát. Mint korábban, most is megírom, hogy miután a múzeumtól minden önállóságot megvont, a tervjavaslatot nem tudom elkészíteni.
(Augusztus 3.) Az eddig beérkezett sok száz levélbôl kiderül, hogy a hôsi emlékmûvek - noha bizonyos vonatkozásban a Horthy-korszak hivatalos ideológiájának szimbólumai voltak - ugyanakkor a hozzátartozók gyászát és kegyeleti érzelmeit fejezték ki. Egy-egy hôsi emlékmû felállításakor az elesettek hozzátartozói komoly anyagi áldozatot hoztak. A kiszomboriak ma is emlékeznek arra, hogy Pongrácz Szigfrid emlékmûvéért a falubeliek 105 mázsa búzát adtak, vagy hogy Szaknyéren a Tûzoltó Egyesület tagjai színielôadásuk bevételével járultak hozzá a szobor költségeihez. Ha pénzt vagy terményt nem tudtak adni, akkor, mint a pilisborosjenôi és az ürömi kôfaragók, kôvel és saját munkájukkal járultak hozzá az emlékmû felállításához. Tiszaroffon Farkas Gusztáv volt színész, Gyönkön Jenei Zoltán rajztanár úgy faragta ki a szobrot, hogy volt katonatársukat választották ki modellnek, s azok szuronyos puskával a kezükben állnak azóta is a falu közepén.
Ma kaptam kézhez Bodó ellenem lefolytatott fegyelmi határozatát, amely "munkaviszonyával kapcsolatos kötelezettségei vétkes megszegése miatt a Munka Törvénykönyve 55. [[section]]. (1) bek. b) pontja alapján szigorú megrovás fegyelmi büntetésben" részesít. Az indoklás szerint azért, mert egy mûtárgykölcsönzés során túlléptem a hatáskörömet (ti. nem írásban, hanem csak szóban kértem engedélyt), illetve nem készítettem el az ötéves tervjavaslatot.
(Augusztus 6.) A tavalyi falvédô-kiállítás óta a napokban találkoztam elôször Hankiss Elemérrel. Miközben új kutatásunkról beszélgettünk, elkérte a fotódokumentációs anyagot, s néhány nappal késôbb Nemzetvallás (Immanens és transzcendens vallások) címmel megírta tanulmánykötetünk egyik legérdekesebb dolgozatát. Ebben azt vizsgálja, hogy az elsô világháborús hôsi emlékmûvek bizonyos ikonográfiai típusainál (Hungária istenasszony, Csaba királyfi, Mária mint Magyarország patrónája stb.) miért és hogyan jelenik meg a vallásos színezetû nemzettudat. Nyilvánvaló, írja mintegy összegzésül Hankiss, hogy nemzettudatra, "kohézióra, létünk valamiféle értelmességének tudatára nagyon is szükség volna. De jobb volna mindezt nem mítoszokra, laza analógiákra, érzelmekre és szenvedélyekre építenünk. A kritikai elemzés eszközeivel kellene végiggondolnunk és kellene elfogadnunk, nem utólag gyártott mítoszokra és érzelemdús tévhitekre, hanem önmagunkban, önmagunk személyi autonómiájában kellene keresnünk azonosságtudatunkat; nem múltbeli emlékeinkre, hanem a jogok és kötelességek létrehozandó rendszerére, társadalmi szerzôdésre kellene építenünk közösségi együttélésünket."
Néhány napja hívatott a városi pártbizottság titkára. Értésemre adta, hogy tud a megye vezetôinek a madárijesztô-kiállítással kapcsolatos döntésérôl, valamint arról, hogy a megyei múzeumigazgató bezáratta a múzeum kiállítótermét, és hogy fegyelmit indított ellenem. A hetek óta tartó feszültséget egyre nehezebben viselem, s miután egy kezdôdô infarktus jeleit tapasztalom magamon, orvosi javaslatra betegállományba megyek.
(Szeptember 25.) Bereczky Lóránd, az MSZMP KB munkatársa az óbudai Zichy-kastélyban megnyitotta Magyarországi madárijesztôk címû kiállításunkat. Az Új Zenei Stúdió együttesének és a békéscsabai Jókai Színház mûvészeinek mûsora sem tudta oldani a mindvégig érzékelhetô feszültségünket, hiszen a megnyitón számos megyei "megfigyelô" jelent meg. Nyilván Bereczky megnyitójára voltak kíváncsiak. Annál is inkább, mert az Új Tükör néhány nappal korábban Kell-e félni a madárijesztôktôl? címmel szóvá tette a megyei vezetôk intézkedését. "Már az országos sikerû falvédô kiállítás helyi sajtóvisszhangja jelezte, írta Székely András, nem lesz könnyû útja a hatvani múzeumnak, amikor a néprajz és a mûvészettörténet mezsgyéjén kalandozva megpróbálja feltérképezni a magyarországi >>triviális kultúrát<< - az olajnyomatot, a falusi fotográfiát, a falvédôk líráját és szociológiáját, és legutóbbi vállalkozásukkal a falu >>alkalmazott plasztikáit<<, a madárijesztôket, amelyekben talán utoljára nyilvánul meg a mindennapi életben a kétkezi emberek alkotókészsége (…) Franciaországban vaskos könyvet írtak a témáról. A hatvani múzeum fônökei is adtak anyagi támogatást a madárijesztôkrôl szóló csinos kötethez, de kiállítási helyiséget már nem. Így azután e különös és különleges gyûjtemény (…) csak Budapesten, az óbudai Zichy-kastélyban lesz látható."
A Közmûvelôdési Intézmények Munkaügyi Döntôbizottsága arról értesített, hogy az 1981. szeptember 11-én tartott tárgyaláson a fegyelmi büntetésem ellen benyújtott panaszomat elutasítja, azaz a megyei múzeumigazgató fegyelmi határozatát jóváhagyja.
(Október 10.) Hankiss után Szabó Miklós, Kovalovszky Márta, Sinkó Katalin is elküldte kéziratát, s így gyakorlatilag az elsô világháborús emlékmûvek feldolgozása és topográfiai összefoglalása elkészült. A megyei múzeumigazgató utasítására összeállítottam a következô évi kiadványtervet, melyben a Monumentumok az elsô háborúból címû kötet is szerepel. Sem ezt, sem a másik két kötet megjelentetését nem engedélyezte.
(Október 24.) A megyei múzeumigazgató azon intézkedése nyomán, hogy ti. a "hatvani kiállítótér programjának további biztosítását a Megyei Múzeum Igazgatósága látja el", Élet a bronzkorban címmel Egerbôl egy idôszaki kiállítást hoztak.
Ilia újabb levele Szegedrôl: "Találtam két madárijesztô dolgot - írta -, de már késô. Az egyik Dumitru Radu Popescu novellája, magyarul is megjelent. A katona a madárijesztôbe bújik, és úgy próbál megmenekülni, de belelôdöznek a madárijesztôbe, és a katona meghal. A másik Tolnai Ottó költô barátom drámája, de ez még kéziratban van. A drámában egy amolyan falubolondját idônkint arra használnak föl, hogy ijesztgesse a madarakat: beássák a földbe, és karjával hadonászik és ordítozik, ahogyan a száján kifér. Ez is jó lett volna a kötethez. A kötet: akkora a sikere, hogy meg kellett tiltanom a kölcsönadását, a család ifjabb tagjai is már kölcsönözgették a fôiskolán, gimnáziumban. Nem is beszélve a feleségemrôl, aki iskolájában keltett nagy feltûnést a könyvvel."
(November 26.) Míg nem voltam Hatvanban, a megyei múzeum igazgatója egy háromtagú (többek között a megyei alapszervezet KISZ-titkárából álló) bizottsággal elvégeztette az elmúlt két évben vásárolt fotóanyag tételes revízióját. Ennek során állítólag hiányt fedeztek fel, s ezt jegyzôkönyvbe is vették. Igazoló jelentésben kellett tisztáznom, hogy a keresett fotók részben a helyükön, részben különbözô kutatóknál voltak. Amikor ez megtörtént, kolléganômet négyszemközti kihallgatásra Egerbe rendelték, és titoktartás megôrzése mellett arról faggatták, hogy igazoló jelentésem mennyiben felel meg a valóságnak.
(December 15.) Bodó Sándor néhány nappal ezelôtt felszólított, hogy készítsem el a múzeum következô évi kiállítástervét. Az ott szereplô Weöres-rajzok, illetve az elsô világháborús emlékmûvek bemutatását azonban nem engedélyezte.
*
A szobrokat és embereket eltorzító korszak 1981. évi krónikája itt, december közepén akár véget is érhetne. Az elsô világháborús emlékmûvekkel kapcsolatos kutatást, igaz már egy másik munkahelyen, rövidesen befejeztem, a rendszerváltás évében pedig a kis Nógrád megyei faluban személyesen tettük vissza a Hôsök szobrára a koronát.
Az 1989-ben hatalomra jutott politikusok egy még korábbi, ugyancsak torz, sôt országrontó korszak utáni nosztalgiájuknak adnak hangot az eredeti formájukat végre visszanyert emlékmûvek elôtt; az Országgyûlés alelnöke a Magyar Köztársaság állami ünnepén a szónoki emelvényen a Krasznahorka büszke várát dalolja sok tízezer embernek.
Annak feltárása, hogy ezek a napjainkban is élô turulmadaras történeti babonák a rendszerváltás után hogyan és miért jelentek meg ismét Magyarországon, minden bizonnyal egy következô antropológiai kutatás feladata lesz.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu