Leonardo és a füttyös kalauz
( ) Kondor Bélánál avantgárdabb jelenséget én azóta sem tapasztaltam. A belépése olyan váratlan volt, és olyan ellenállást fejtett ki elsô pillanatban, hogy azt most már visszamenôleg nem lehet elképzelni, ugyanakkor a programjában annyira tradicionalista volt, amit szintén nem lehet. Akkoriban a Csernus Tibornál, Laknernél és társainál, Hantainál,1 tehát ebben a körben kialakult egyfajta, a Bernáth-iskolából származó, de mégis nagyon haladó, a különbözô szürreális, mágikus és hiperrealizmusoknak, de mindenféleképpen a realizmusnak a talajáról induló festészeti irányzat. Vigh Tamás például ennek volt a szobrászati megfelelôje abban az idôben. Bár a szobrászatban valahogy kevésbé volt mindez kiélezett és válságos, mert erre a Ferenczy-Pátzay-féle hagyomány rányomta a bélyegét, és itt valahogy a mai napig sem ütött át ilyenfajta, mondjuk, extremitás. Tehát ezekbôl a tapasztalatokból, a Ferenczy mintázási tapasztalataiból vagy a Schaár Erzsiébôl vagy a Vilt Tiboréból. A Vilt Tibor ( ) például Henczérôl csinált egy gyönyörû portrét, de az is teljesen olyan, ahogy ezt 1850 óta csinálják. Vagy mondjuk egy kicsit túlzok, lehet, hogy csak 1880 óta. Nagyon szép, Despiau-korabeli2 mintázás. Ezek mind nagyon szépen tudtak mintázni, ahogy a Ferenczy is. Bokros3 volt egyedül, aki ebbôl ki akart törni, ennek van is számottevô hatása, de végül is a szobrászatban Maillolon valahogy nem bírtak túljutni. Még a Medgyessy sem, aki szintén pompás szobrász, de az ô mûvészete végül is szintén a mailloli szépségideálokon nyugszik. A festészetben azonban a mágikus realizmus, szürrealizmus stb., ezek csupa elég kellemetlen, de mégis addig soha nem látott festészeti vállalkozások voltak, akárcsak a hiperrealizmus. (Mondjuk, az absztrakt szobrászatban volt valami, de amióta az absztrakt szobrászat eljutott Magyarországra, azóta hozzá nem érdemes nyúlni, mert már mindent megcsináltak addigra a világ többi sarkán. Nincs az a formáció, most is láthattátok, kínkeserves, unalmas absztrakt szobrok özöne van csak; szóval a szobrászatban óriási késedelem támadt. Talán ebben az egy teljesítményben nem, ez most a legújabb, amit a Jovánovics, Melocco stb. próbál; a pop, a leöntött valóság, ez felelhet meg a hiperrealizmusnak, de ez is nagy késéssel érkezett, legalább tizenöt évvel. A festészetben ez régen megvolt, már az ötvenes évek végén.) Mindenesetre volt egy igazi festôiség a levegôben, amit a Bernáth és tanítványai képviseltek. Na most, ebbe robbant bele ez a Kondor Béla.
Az a nagyon furcsa feszültség jellemezte a munkásságát, hogy a legerôsebb tradicionalizmussal támadta ezt a viszonylag haladó, persze posztimpresszionista és realista irányzatot. Tudniillik itt volt még a szocialista realizmus is, ami a haladó hagyományokat ápolta. A haladó hagyomány Barabás Miklósig ment vissza, mondjuk, és ott hirtelen megfeneklett. Annyit elismertek, hogy a nagy mesterek, Tiziano, Rembrandt, Leonardo, ezek mind nagy mesterek voltak, de csak mint a múlt kövületei. A Kondornak az volt a nagy találmánya, hogy azt mondta, ha ezek szerint a Leonardo nem reakciós mûvész, akkor én úgy rajzolok majd ezeknek, mint a Leonardo da Vinci, és nem úgy, mint ahogy a füttyös kalauzt4 ábrázolják. És ha mondjuk a füttyös kalauzt akarom lefesteni, akkor megpróbálom úgy csinálni, mint a Leonardo da Vinci. Erre aztán senki nem számított, hogy hirtelen valaki így kezdjen el rajzolni. A Barcsay anatómiakönyvében voltak ilyen precíz, finom rajzok, ez adhatta a Kondornak - aki egyébként Barcsaynak is volt a növendéke - a bázist, hogy el merjen kezdeni így dolgozni. Mondanom sem kell, hogy a legnagyobb feltûnést elsôsorban a baráti körben váltotta ki. Mikor a Csernus meglátta elôször ezeket a rajzokat, meg a felesége, hát azt mondták, ne nézzetek bolondnak, ki ez a fiú? Mert a Kondor náluk három-négy évvel késôbb kezdett. Persze a fôiskolán se nagyon tudott ezzel érvényesülni, köztudomású, hogy az elsô év után a Szônyi kirakta a festôszakról, majdnem az egész fôiskoláról. A Koffán5 érdeme, hogy azt mondta, gyere hozzám grafikusnak, itt eldekkolhatsz. Körülbelül ez volt a helyzet. Annyira nem azt az ideát követte, amit a Szônyi, a Nagybányából elszármazott posztimpresszionista nagymester megkívánt tôle, hogy a Szônyi számára tényleg elviselhetetlenül csúnyának tûnt, amivel a Kondor próbálkozott.
Néhány elsô találkozás története
Körülbelül ebben az idôben ismerkedtem én meg vele. Egy zeneszerzô barátom mondta, hogy együtt volt katona egy nagyon furcsa fiatalemberrel, és majd azt ô bemutatja nekem. És - hogy is volt? - két este kavarodik, mosódik össze. Legalább három-négy estét tartok számon magamban, amikor elôször találkoztam a Kondorral, ez egy kicsit furcsa. Az egyikre úgy emlékszem, hogy ez a barátom elhozta valamilyen házibulira, ahol egy cserkészôrs maradéka gyûlt össze, és ahol az volt a szokás, hogy Amerikából jöttünket játszottak a gyerekek, de valami ôrületesen hiper változatot, úgy hogy egész kis színdarabokat kellett elôadni. Kondorra is rákerült a sor, és kiküldték valakivel. Bejött, úgy odaállt a szekrény elé, és azt mondta, ne haragudjatok, gyerekek, ilyen marháskodásban én nem tudok csinálni semmit. És mindenki csak nézett. Szóval a magatartása már eleve annyira elütött, minimálisan sem volt zavarban, minimális bántó szándék nem volt benne, teljesen egyszerû és totális elhatárolódás volt a viselkedésében, ami nagyon imponáló volt. Ez volt az egyik elsô találkozásom.
A másik elsô találkozásom szintén ennél a Zeneakadémiára járó, zeneszerzô fiúnál volt úgy '53-ban, amikor a Takács Imrével együtt ôt is elhívta magához. A Takács Imre nevû költô az akkori Új Hang címû lapba írt valami, az akkori idôkhöz képest nagyon veszedelmesen politikai verset. És nekem föltûnt, mondom, ki lehet ez a Takács Imre, miket mer ez itt összevissza irkálni. Ez a barátom meg mondta, hogy én ismerem, majd elhívom. És el is hívta a Takács Imrét, az Eörsi Pistit, aki szintén benne volt ebben az ôrsben, az enyimben, csak kilépett egy idô múlva, mert sztálinista lett, és emiatt összevesztünk, de akkor valahogy eljött. És a Kondor is ott volt. Arra nem emlékszem, hogy mit beszéltem ezekkel, csak utána elmentünk sétálni a Kondor Bélával, akinek szakálla volt, és köztudott, hogy nagyon ivós ember volt. Már fiatal korában, saját bevallása szerint 16 éves kora óta rendszeresen fogyasztotta a pálinkát. Az volt a nagyon érdekes, hogy sétáltunk, sétáltunk, ô beszélt összevissza, és én egy szót nem értettem, hogy mit mond, egy árva büdös szót sem. Elôször azt hittem, részeg, de mondom, részeg ember ennyire furcsán nem beszél. Mondjuk, jól fejezte ki magát, csak nem lehetett tudni, mit fejez ki - szóval tipikus esete volt annak a hamleti ôrült beszédnek, amiben van valami rendszer. Nagyon nehéz volt a beszédstílusát kiismerni, nekem évtizedekig tartott. Egyáltalán nem lehetett rá válaszolni, sajátos logika szerint épült. Ennek a beszédstílusnak a tiszta megnyilvánulását az orgonamûveiben - amik kevéssé közismertek - lehet megtapasztalni. Autodidakta módon ugyanis elég tökéletesen megtanult zongorázni, és amint mûteremhez jutott, rögtön beszerzett egy harmóniumot, majd késôbb egy orgonát (tulajdonképpen nem orgonát, az is egy nagyon nagy harmónium volt, de lábbasszus volt rajta, azért hasonlított már szinte az orgonához), és azon korlátlanul tudott improvizálni. Mindezek az improvizációk nagyon is összefüggenek, hiszen tudjátok, költészettel is foglalkozott elég erélyesen, festészettel is, és a zenével legalább ugyanolyan intenzitással foglalkozott, csak ez már végképp sok volt, hiszen már a költészetét se nagyon tudta megemészteni az egycsatornás magyar kultúrrendszerünk. Hiszen itt ha valaki egy csatornába bemegy, akkor az már annyi, és kész. Borzasztó nehéz volt például a grafikáról a festészetre átmennie, óriási erôfeszítésébe került, hogy ne csak grafikusként legyen elismert, vagy hogy egyáltalán ne csak így szerepelhessen, hanem mint festô is. Az elsô kiállítása, nem tudom, hányban, de mindenesetre a Fényes Adolf teremben6 volt, és óriási nehézségekbe ütközött a megtartása.
A politikai hovatartozása ugyanilyen ködös volt, mert állandóan angyalokat festett, mint egy misztikus, és nagyon szorosan hozzátartozott a Vigilia katolikus folyóirat köréhez is. Ennek ugyanis volt egy baráti társasága, még a mai napig is minden kedden összegyûlnek, azelôtt az Építészszövetség pincéjében, mostanában meg a Rézkakasban, és oda a Kondor is rendszeresen eljárt, a baráti köréhez tartozott sok pap meg mindenféle. Szóval ô félig afféle misztikus volt, aztán egyszer csak, pont ezelôtt a kiállítása elôtt, festett egy nagy angyalt, és aláírta, hogy Tanácsköztársaság. Ezt biztos ismeritek. Nézett mindenki, a vigiliások is nézték, hogy hogy a fenébe? Nem lehetett elsiklani fölötte, hogy most ezt hogy gondolja. De mindenesetre ez a Tanácsköztársaság-kép megzavarta a hivatalos szerveket is, hogy angyal, Tanácsköztársaság, ezt nem nagyon lehetett nem engedélyezni, bár azt hiszem, végül pont ezt akasztották le a Fényes Adolf-beli kiállításon, és aztán nagy nehézségek árán mégis visszakerült. Szóval zûr volt azzal az angyalos képével.
A következô elsô találkozásom a Csernus feleségénél, Sylvester Katalinnál volt, aki szintén kitûnô mûvész a mai napig is Párizsban, csak borzasztó visszavonuló karakter. Neki volt a diplomamurija, és ennek a végén megint játszottunk, méghozzá szembekötôsdit. Ezek a fiatal festôk folyton játszottak. Nekem is bekötötték a szememet, megforgattak, kaparásztam a levegôben, és egyszer csak valamit elkaptam. Köztudott, hogy a Kondornak jellegzetesen elálló fülei voltak. Különben borzasztó megnyerô külsejû volt ezzel együtt. Csomó ilyen csúnya vonással, a hagyományos értelemben csúnyaságnak nevezném, mert nagyon ragyás volt a képe és elálló a füle, mégis ôrült harmonikus, nagyon szép, nagyon szuggesztív arca volt az elálló fülével együtt. Arra emlékszem, hogy én elkaptam ezt a fület, és így sokáig forogtunk. Aztán levették a kötést rólam, és láttam, hogy a Kondor fülit húztam jó néhány percig. Ez egy nagyon érdekes és majdnem szimbolikus emlékem. És még volt egy pár ilyen elsô találkozás, mert akkor még csak néhányszor találkoztunk itt-ott.
Vasbetonszerelô proletár
Abban az idôben énnekem nagyon válságos volt az életem. Elköltöztem egy külön kis lakásba, és senkivel nem bírtam találkozni, tényleg, senkivel nem találkoztam hónapokig. Az irodába eljártam, de onnan azonnal haza. Olyan fokig ment ez az elzárkózás, hogy cigarettáért sem bírtam lemenni, pedig elég sokat dohányoztam akkor is, minden emberrel való találkozás akkora megpróbáltatást jelentett. Úgyhogy egy cipôsdoboznyi cigarettát vettem két hétre egyszer, hazamentem, és aztán ki nem mozdultam onnan. Nagyon hideg lakás volt, emlékszem, és én teljesen félôrülten, elmagányosodva éldegéltem ott, és oda egyszer csak beállított a Kondor. Gondolom, valahogy kinyomozta, hol lakom, és attól kezdve nagyon rendszeresen odajárt. Mondjuk egy héten kétszer. Nekem akkor a szeszes italról nem sok fogalmam volt, ô meg azt mondja, hogy gyerünk le, dobjunk be egy féldecit. Nem tudtam, mi az a féldeci - mondjuk, ezt nem értem én sem -, úgyhogy tulajdonképpen engem az alkohol élvezetére és használatára a Kondor tanított meg, amiért nagyon hálás vagyok neki utólag. Persze én nem bírtam közel sem annyit inni, mint ô, mert már rég elpusztultam volna. Nekem a májam is károsodott a háború alatt, úgyhogy én minden második nap bírtam csak inni. Ô mindennap bírt inni, nekem mindig ki kellett hagyni egy napot. Ráadásul nekem valahogy nem volt egyáltalán pénzem, mert családom volt, mit tudom én, gyerekek, ô meg mindig tele volt pénzzel, mert grafikával, valamivel mindig összejött neki. Úgyhogy a 15 év alatt jó néhány hektoliter pálinkát elfogyasztottunk, és nyugodtan állíthatom, hogy ez mind az ô pénzén ment. És neki köszönhetem, hogy én errôl a nagyon mély pontról, ahol az '54-es évben voltam, valahogy kikeveredtem, mert ezzel a följárkálásával, meg azzal, hogy óvatosan itatott velem egy kis alkoholt, mindjárt mindent másként láttam. Nem tudom, tudjátok-e, hogy aki sosem ivott alkoholt, arra milyen furcsa hatása van. Tényleg lehet használni, jó, mondjuk, nem a Kondor Béla találta föl az alkoholfogyasztást, de a számomra mégis ô. Ôrületes szorongásokon és szívfájdalmakon képes átemelni néhány féldeci. Hogyha ezt ügyesen forgatja valaki, és nem válik a rabjává, akkor én orvosilag írnám elô bizonyos pszichikus helyzetekben és bizonyosfajta embernek az alkoholfogyasztást. Akkor valami halvány célzást tett rá, hogy ôneki ez árt, de én tulajdonképpen haláláig nem tudtam, hogy született szervi szívbajjal él, vagyis a számára ez abszolút gyilkos dolog volt. Valami meg volt repedve a szívében, már így született. És azok a váratlan elkomolyodásai! Nagyon furcsa volt vele beszélgetni, mert rihegett-röhögött, marháskodott, majd hirtelen ôrületes komoly arcot vágott. És ezzel annyira összezavarta a társát, mert az ember röhög vele együtt, és egyszer csak látja, hogy irtó nem kétségbeesett, hanem hihetetlen komoly arccal ül szemben, és mindezt a legváratlanabb pillanatokban, ez szintén zavart, szinte kegyeleti csendet állított elô a társalgásban. Ez mind nagyon lényeges és nagyon hozzátartozik az egyéniségéhez.
Évek folyamán azt is kitapasztaltam, hogy ô magát mint egy ilyen betonszerelô proletárt tálalta, úgy is öltözött, és a beszédstílusa is ugyanolyan volt, nagyon durva. Azelôtt nem volt a mûvészek között szokásban, hogy ezt a proletárstílust használják, hogy a "baszd meg" legyen minden második szavuk. Kondor bevezette. Borzasztó kifinomult ember volt, de így tálalta magát. Idônként kiderült, hogy iszonyú mûveltsége van. Hogyha valaki csak úgy beszélt vele egyet, könnyen azt mondhatta, hogy hiszen ez egy bunkó, egy zavaros bunkó, hát úgy beszél. De ha szó volt valamirôl, arról ô mindig többet tudott, mint bárki a társaságban, csak valahogy szemérmesen kezelte ezt a tudást. Egyáltalán nem szólt bele az intelligens témákba, de ha valaki valami rosszat mondott, azt csöndesen kijavította, idegesen. Aztán tovább folytatta ezt a vasbetonszerelô-stílust. Különben az is volt egy ideig, a fôiskola elôtt, vasbetonszerelô a metrónál. De akkor még nem ismertem.
"Valami vidéki rézmetszô"
'54-tôl kezdve kb. 15 évem ment rá erre a Kondor Bélára, meg az egészségem egy része, de mondjuk ôrületesen pártfogoltam. Rájöttem, éreztem, hogy bár amit csinál, az egyáltalán nem avantgárd tartalmú, de a jelenség, a gesztus, amit a pillanatnyi mûvészetpolitikával szemben tesz, az a legravaszabb, mert egy irányt egyszerûen meghosszabbított visszafelé. Retrográd irány volt, és ô még jobban meghosszabbította visszafelé, egész Leonardóig. Rembrandt és Leonardo, ez volt a két mestere. Emlékszem, próbált beadni már fôiskolás korában rézkarcokat, akkor már megnôsült meg minden. (A nôügyei külön fejezetet képeznének, de arra most nem térek ki, mert engem azok borzasztóan sokkoltak. Valami egész más felfogásban élte meg ezeket a dolgokat, mint én, bár én három évvel idôsebb voltam nála. Borzasztó meglepett az az edzett férfiasság, amivel a legképtelenebb helyzeteket elviselte. Én annak tízezredrészét sem bírtam volna ki pszichikailag, amit ô. Még mesélve sem bírtam ki, már akkor ájulás környékezett, amikor csak elmesélte, hogy mik történtek vele.) Beadott például egy oklevéltervet, hogy abból majd lesz pénze, az Alaptól, harmad- vagy negyedéves lehetett. Én meg találkoztam a Vigh Tamással, akivel különben abban az idôben elég jóban voltunk. És azt mondja, hogy a haverod, az az izé, az a Kondor Béla, na, láttam a rézkarcát, elôször azt hittem, hogy valami vidéki rézmetszô, hogy ilyen öreg és régimódi stílusban dolgozik. Mert akkor az volt a divat, hogy mint a Borsos, egy ilyen kis vonal vagy kis madár a levegôben, egy vonal és egy horizont. Ez meg egy agyonrajzolt kis dolog volt. (A Csohánynál7 keveredett ez a két stílus, a madár és a tihanyi pannon líra meg a Kondor-féle drótozott rajz. Furcsa módon a Csohány ezt a kettôt vegyítette.) A Vigh Tamás, aki most a mai napig is iszonyú nagy tisztelôje a Kondornak, amikor az elsô rajzát meglátta, hát bizony kizsûrizték, mert hogy ez biztos valami bácsi, aki valahol vidéken ilyen eszelôsen pöszmög. Szóval ez a fajta részletezés és gondos rajzolás abszolút képtelennek tûnt. Most már ezt nehezen tudjátok átélni vagy átérezni, mert a most nevelkedett emberek mind a kettôn át lettek elégszer passzírozva, meg eleget látnak ilyet is, olyat is, úgyhogy ez egymás mellett most már szépen megfér, de abban az idôben ez hihetetlen botrány volt. Egy újságíró barátom csinált vele egy interjút valami akkori bulvárlapba, úgyhogy mindennek a botrányos mivolta valahogy mégis ismertté tette a nevét még '56 elôtt. '56-ban ô katona volt éppen, ahonnan aztán megszökött, hazajött, és a rémülettôl borzasztó krétafehéren élte át az ostromot, merthogy sokat lógtunk akkor az utcán, és a lövöldözésekkor, tüntetésekkor állandóan meg voltam lepve, hogy miért fél ennyire. Nem tudom, valóban félt-e, de állandóan holtsápadt volt. Nem nagyon beszélt a dologról, de tényleg holtsápadtan élte át az egészet. Különben csak az arcszíne segítségével lehetett valahogy eligazodni a kedélyállapotán, mert egyébként nem sokat vallott be. Mondjuk a vörös felé nem ment el, elpirulni nem szokott, de a normális arcszínétôl a krétafehérig volt egy pár árnyalata, amit az ember kiismerhetett, például hogy amikor nagyon igénybe van véve, akkor teljesen minden vér kiszalad a fejébôl, és ezt valahogy így élte át. Nekem ez az idôszakom sokkal kalandosabb volt, és ô nem nagyon követett ebben a dologban, de nem is beszélt le, meg nem is akadályozott.
"A teljesek embersége"
Harmadéves lehetett, amikor elhívott, és megmutatta a Dózsa-sorozatot, ami akkor készült rézkarcból, és a furcsa sakktábla-embereket, egy ceruzarajzban készített ilyen drapériatanulmányt. Ezután már tulajdonképpen nem sokat változott a stílusa. Harmadéves korában erre rátalált, és '55-56-ban az Új Hangban már megjelent egy ilyen próbálkozása, furcsa, hogy senki nem gondolt rá, hogy ez összefügg az '56-os eseményekkel. Döbbenetes, hogy '56 márciusában, mikor még viszonylag nyugalom volt, egy nagy rézkarca megjelent az Új Hangban, valami olyan címmel, hogy Készülôdés a forradalomra.8 Nem tudom, ismeritek-e ezt a rézkarcot? Egy ilyen szekérszerû dolog látható. Tudni kell, hogy Kondor nagyon erôsen vonzódott a technikához. A Nárcisz eszpresszóban, a Váci utca végén minden délelôtt meg lehetett találni, ahogy az Autó-Motort olvasta, ez is nagyon fontos és jellemzô rá - én ilyesmit egyáltalán nem olvastam, nem érdekelt. A Csernus meg, ugyancsak meglepô módon, a repülômodellezéssel foglalkozott behatóan. És a Kondor is elkezdett repülômodellezéssel foglalkozni - ez az egész technikai vonal számomra egy ôrület volt. Abban az idôben az összes grafikus, akiknek tulajdonképpen, valljuk be, rengeteg pénzük volt, viszonylag, mert ha a Kondor csinált egy rézkarcot, azt mit tudom én, száz példányban kinyomták, mindegyiket csak alá kellett írnia, és dôlt a pénz, de a plakátgrafikusok is nagyon jól kerestek, és ezek égre-földre vették ezeket a kis maketteket, és mindegyiknek a lakása tele volt játékvonattal. Fôleg a grafikusoknál, Gross Arnoldtól kezdve a Szilvássy Nándorig, akárhová mentem, mindenütt, az egész lakásban egy ilyen óriási gyerekjátékvonat szaladgált körbe-körbe, ami borzasztóan idegesített. És a Kondornál is. Nem átallott venni egy hatalmas játékvonatot, úgyhogy az ô hatalmas mûtermében is szaladgált egy ilyen. Ez már különben eléggé az utolsó korszakában volt, amikor mindenféle repülôgép-modelleket bütykölt különféle pálcákból. De ô sosem csinált olyan repülôgépmodellt, ami megy is, csak olyat, ami úgy jól néz ki. A Csernus olyat csinált, ami abszolút tökéletes, és megy is, és minden. Ez a furcsa játékszenvedély, ami eluralkodott az egész képzômûvészeten, egyrészt nagyon pénzigényes volt, ezért bosszantott engem, hogy ezeknek mennyi pénzük van, másrészt meg valami hihetetlen, hogy mondjam, apolitikus tartalma volt, szóval mint hogyha a világban a paradicsom uralkodna, és most már csak mindenki játszik, szóval ezzel abszolút nem értettem egyet. De az biztos, hogy nála ez a technikai érdeklôdés a képeiben, a konstruktív szerkezetekben, a képek konstruktivitásában is megvan, és ha megfigyelitek a rézkarcokon a rengeteg részletet, a technikailag megoldott vagy ilyen értelemben invenciózus szerkentyûket, mint ez a szekér is, mindig van nála valami nagyon érdekes technikai részlet, és tényleg ilyenekkel zsúfolta tele a képet.
Egyszer, kb. a hatvanas évek elején azzal lepett meg, hogy legyek szíves, adjam elô neki, mivel nekem építészmérnöki diplomám van, az egész építészetet. És akkor ezt elég rendszeresen csináltuk, egy héten egyszer vagy kétszer beültünk valami kocsmába, és mindent, épületszerkezetet, építéstörténetet, ami eszembe jutott, mindent elmondtam neki, ô rendesen jegyzetelt, és megtanulta. Vissza is kérdeztem. És akkor rájöttem, tartott ez két-három hónapig, hogy már mindent elmondtam, a jegyzeteimet, a levezetéseket, négy évig jártam a Mûegyetemre, kollokváltam, minden, és már nincs több, amit elmondhatnék neki, amit én tudtam, azt ô is tudja. És megértette, le is rajzolta gyönyörûen. És akkor rájöttem, hogy micsoda szomorú dolog ez, hogy tulajdonképpen milyen keveset tanultam, egy értelmes embernek három hónap alatt meg lehet az egész építészetet tanítani. Talán a rajzolást, az építészeti magatartást nem, tehát az építészeti gondolkodásnak a besulykolása, az tart sokáig. Csak az a baj, hogy ez a besulykolás túl jól szokott sikerülni, úgyhogy az építészektôl ezért kellett aztán nekem is fokozatosan eltávolodni, mert annál dogmatikusabb szakosztályt én nem ismerek. Minden építész annyira egyformán gondolkodik, és annyira el van ragadtatva attól, amit megértett, mert az építészeti gondolkodás tényleg nemes, szép gondolkodásmód, de nem az egyetlen. És az építészek ezt irtózatosan mélyre szívják, és életük végéig nem tudnak elszakadni tôle, kivéve a nagyon nagyokat, mint Mies van der Rohe és még egy pár más nagyság, akik másként fogalmazták meg az építészeti hitvallásukat. Azt nevezzük szakembernek, mondta például a Mies van der Rohe, aki rendszeresen követi el ugyanazt a hibát. És valóban így van. Abból a szemléletbôl, amit a Bauhaus kialakított, minden más is következik, vagyis mindez részleges, és mint ilyen, csak egy a lehetôségek közül, és mint ilyen, hibás szemlélet. Most kulminál ez a hibás szemlélet a lakótelepi vitákban. Annyira egysíkú racionalizmus van benne, amit végül is az ember esztétikai igénye nem tûr. A teljesek embersége kevesli.
Kontúrozott emberpár
'55-ben kapott végre egy önálló lakást Albertfalván, és akkor kezdett el festeni. Az elsô képe körülbelül akkora volt, mint ez a rádió, most a hatvani kiállításon9 ki is volt állítva Emberpár címmel, jó soká nézegettük, nagyon ocsmány kis képnek tûnt. Kontúrozott kép volt, kékkel kontúrozott rózsaszín emberpár, semmi festôiség nem látszott rajta. De érzôdött ebben a kontúrozott akaratban, mondjuk, a Rouault nevû festô10 hatása, ezzel mutatott valamifajta rokonságot. Mindenesetre erre is az volt a jellemzô, hogy végtelen távolságban helyezkedett el a pillanatnyi magyar képzômûvészeti közízléstôl. És akkor ez így ment tovább. Voltak ugyan elôzményei is, a Kmettynél, Barcsaynál nem, talán a Vajda Lajosnak az ikonjellegû munkái ilyenek még, sokszor említette, hogy inspirációt adott neki ez az ikonográfia. És az arany háttér, amit a legképtelenebb helyeken kezdett el használni, tett föl ilyen aranyfüst lemezeket. Egy óvodába csinált doboló meg trombitáló angyalcsoportokat, ilyen kis gyerekzenekart ábrázoló pannót, kettôt. Nagyon flottul megfestve. Ez is furcsa volt, hogy olyan flottul ott van az ecset nyoma, minden így körbehúzva, kis orr, szem, egy vonallal, és ehhez egy arany háttér: arany füstlemezzel a háttér borzasztó gondosan le volt ragasztgatva. Ez ôrült furcsa volt. Éppen fölmentem hozzá a zsûrizés után - kijött hozzá a zsûri, az Ujváry11 volt az elnök -, és akkor mondta, hogy nem fogadták el tôle ezt a pannót. Nem is került sehova, azóta se tudom, hol van. Kérdeztem tôle, mit akarsz te ezzel az arany háttérrel, és miért pont itt, azt mondja, ô sem tudja. Szóval ilyen beszélgetésekbe nem nagyon lehetett bevonni. Aztán mondtam neki, hogy próbáljon egy kicsit ettôl a kontúrozástól megszabadulni. Tényleg, próbált is néha kontúrozás nélkül festeni, vannak ilyen nôi portréi, amikor kitolja a festéket a kontúr széléig, vagy a szélén túl, de igazság szerint nem jött be neki. Egyfajta zárkózottságnak, pontosabban a zárkózottság festôi megnyilvánulásának lehet a kontúrozott ábrákat tekinteni, annyira adekvát az egyéniséggel. Mert tulajdonképpen ô nem virtuóz mûvész, hanem nagyon nehéz kezû mûvész volt, aki ugyan pompásan rajzolt, de nem virtuóz módon, hanem igen nagy gonddal rajzolt pompásan. Egy évig, másodéves korában iszonyú mennyiségû tanulmányrajzot csinált, és az anatómiát nagyon belülrôl megértve rajzolt olyan nagyon jól, ahogy rajzolt. Mindig a struktúráját értette meg a dolgoknak, és aztán már nagyon könnyen rajzolhatott úgy, ahogy akart, mert értette, hogyan illeszkednek a csontok, hogyan illeszkednek a csapolások a háznál, és hogyan illeszkedik a kerék a szekérre. Ezt mind nagyon pontosan megértette, és ez borzasztó távol áll a posztimpresszionista vagy impresszionista festôi magatartástól, hogy valaki hunyorít egyet, és azt mondja, hogy ez egy ilyen folt. Ha egy kicsit átgondoljátok, micsoda két véglet, hogy valaki nem a szemével, hanem elsôsorban az értelmével közeledik a jelenségekhez, és aztán onnét Ez a belsô magatartás tulajdonképpen meghatározta, úgyhogy kár volt nekem ágálni a kontúrozás ellen, csak hát tudtam, hogy a kontúrozás valahogy túl biztonságos technika. Egy kontúrozott festô mindig kinéz valahogy, mert ott a színeknek nincs az a kényes konfrontációjuk, mint egy nem kontúrozottnál, mert ott minden szín önmagában él, és mindig el van választva egy semleges határral, ahogy a különbözô színmezôk egymáshoz való viszonyai is. Tulajdonképpen ólomüveget kellett volna csinálnia, azt hiszem, csinált is egy templomban egyszer.12
Menny és pokol
Hozzá kell tenni, hogy énnekem mindig az volt az érzésem, hogy ez a fiú semmit nem dolgozik. Ez állandóan lent ül a presszóban egész délelôtt, hazamegy, megebédel, egész délután alszik, este meg elmegy az Építészbe vagy valahova inni. Ez volt az élete. Minden második nap délután fölmentünk, ott orgonázott egy kicsit, hallgattunk zenét, beszélgettünk, lementünk. És érthetetlen módon mégis olyan iszonyú - ugye, 42 éves korában meghalt -, olyan fantasztikus oeuvre-t hagyott maga után, ami 80 éves festônek is a becsületére vált volna. Ez elôttem azóta is rejtély. Mert emlékszem, az idegeimre ment, hogy fölmegyek - mondjuk volt úgy, hogy két hétig nem mentem föl, vagy egy hónapig -, és ugyanúgy ott állt például az auschwitzi munka. Egyszer megbízták, hogy Auschwitzról csináljon festményt, pannót. Húzott egy nagy vonalat, ecsettel, nagyon hosszú, tízméteres vagy hatméteres pannóra, egy kis fejet, a mellet így behúzta, a lába ott van És fölmegyek egy hónap múlva, még mindig ugyanaz van. És minden képpel így volt. Egy kifeszülô emberfigura, és a végén úgy is hagyta, úgy is került be. Azt hittem, hogy majd folytatódik, kiderült, hogy kész van. Elôfordult, hogy bejelentés nélkül mentem (mert azért mindig meg volt beszélve: telefon reggel, jó napot kívánok, Erdély úr, mikor tetszik ráérni, ilyen ironikus, gúnyos stílusban folytak ezek a randevúmegbeszélések, de azért elôfordult, hogy én valami más ügyben arra jártam, ô a Bécsi utcában lakott, a belváros közepén, és ez már eleve olyan hely, hogy az ember csak úgy fölugorhatott), és ha csak így föltántorogtam, akkor ugyan beszélgetett, de az ölében volt egy lap. Többször is elôfordult, hogy beszélgetés közben konokul karcolt valami kis rézlemezt. Ez volt egy olyan alkalom, mikor rajta tudtam kapni, hogy mégis dolgozik. A másik, amikor lementem Miskolcra, a mûvésztelepre, ahol litográfiákat meg mindenfélét csinált. Ott hirtelen egy olyan sorozatot megcsinált két-három hét alatt, hogy csuda. Nagyon szerette egyébként az új anyagokat; mikor például az olajpasztellhez hozzájutott, abból csinálta az egész Ezékiel-sorozatot. Kaptam remek kis olajpasztellt, pompás dolog, lehet vele rajzolni is, meg el is lehet mázolni, mondta. Fölmentem három nappal késôbb, és 15 kép volt hirtelen az Ezékielbôl. Ami tulajdonképpen erre az ufóügyre utal, biztos tudjátok, hogy az Ezékiel eleje egy nagyon precíz ufóleírás. És ezt, persze ironikusan, földolgozta.
Visszatérnék egy kicsit arra, hogy is állt ô tulajdonképpen a misztikával, és hogyan kerültek elô az angyalok. Én egyébként innen számítom azt, hogy ônála a tudatos misztikus érdeklôdés megjelent, mert a szárnyfestés, az az érzésem, eredetileg csak formális ügy volt a részérôl, hogy hasonlítson a régi mûvészetekre. Egyszer volt egy óriási nagy házibuli nála, mert - fôleg a felesége - gyakran rendezett ilyeneket. Mindenféle emberek meg voltak híva, prominens személyiségek, és egyszer csak hallom a harmadik szobából, hogy a felesége ordít, Miki, Miki, ez én vagyok, hogy mentsem meg. Hát óriási verekedés volt bent, ô éppen majdnem beleesett a kályhába, a Kondor meg nyomkodta befelé. És akkor elkezdtünk egy kicsit birkózni, én ráestem a sezlonra, a Kondor is, és akkor fölnézett irtó barátságosan, tényleg nem ellenségesen, majdnem hálásan, hogy lefogtam, mert valószínûleg megölte volna éppen a feleségét. Erre nem volt meg teljesen az oka, de voltak motivációi. És akkor ez után a nagyon botrányos eset után (mert engem tényleg elkeserített, hiszen mindenki látta, hogy mi van, három szoba volt, én a legbelsôben, körbe állt mindenki, és csak nézett. És senki oda nem nyúlt, hogy megakadályozza a dolgot), másnap beállított egy nagy demizson borral hozzánk, és azt mondta, legyek szíves a papánál elintézni, merthogy a papámnak nagy okkultista könyvtára volt, hogy ô oda valahogy befészkelje magát. Én akkor elkértem a kulcsot, ô bevette magát a könyvtárba, késô éjszakáig ott volt, fölmentem, vittem egy pohár bort, és ott akadt rá Swedenborgnak a Menny és pokol címû könyvére, ami azóta sem tudom, hogy hol van. Swedenborg ugye egy XVIII. századi misztikus Blake kortársa, többször említi is a verseiben, és ez a Menny és pokol címû mûve, ez tényleg hihetetlen könyv. Ebben azt állítja, hogy ôt egy angyal végigvezette a mennyen, poklon és a purgatóriumon, nagyon percíz leírást is ad, és meglepô kijelentések özönével van tele. Ettôl számíthatóan éreztem a képeiben és az egész munkásságában, hogy most már tudatos benne a misztikus érdeklôdés, nem pusztán formai.
Ufómozgások
Abban az idôben barátkoztam össze, '57 körül, a Pilinszky Jánossal, aki köztudottan katolikus meggyôzôdésû misztikus költô volt, és nagyon kérte mindig, hogy ezt az embert mutassam be neki, ami meg is történt, össze is barátkoztak. Hozzátartozik a történethez, hogy a Pilinszky ebben az idôben nagyon elveszett lélek volt. Megjelent a Kortársban az Apokrif címû verse, ami azóta is talán a legjobb verse. Sosem hallottam még a Pilinszky nevét, és föltûnt, micsoda pompás költô jelenik itt meg. Mivel én akkoriban a Korniss Dezsôékkel és a társaságával, a Barta Lajossal rendszeresen találkoztam, kérdeztem tôle, hogy ki ez a Pilinszky. Jaj, a Jancsi, hát az ott lakik a szomszédban, a Molnár utcában, de hát az a mamájával egy ágyban alszik, az egy hülye. Az egy dinka. Azért csak mutassátok be. Na jó, bemutatták, amikor összejöttünk a Kornisséknál, és persze rögtön kiderült, hogy egyáltalán nem hülye, hanem nagyon komoly, nagyeszû ember. Abban az idôben sûrûn találkoztunk, mondjuk ez tartott 4-5 évig, aztán Párizsban összevesztünk. És még sokszor, de sosem végleg. Furcsa módon Kondorral soha életemben nem vesztem össze. Pillanatnyi feszültségek voltak, ezek is általában félreértett nôügyekbôl, a feleségeknek és más nôknek a félreinformálásai alapján, de egy ilyen feszültség sose tartott tovább harminc másodpercnél. Ez a leveleibôl is kiderül. Minden levelében érinti ezt a szférát, és van egy gúnyos megjegyzése valami ilyesmire, de sose ragadt meg itt, mert ennél sokkal fontosabbnak találta az egészet. Az igazi nagy ellenségeskedés közöttünk folyton az avantgárd és a nem avantgárd közötti különbség miatt volt, mert errôl egy egész életet el lehetett vitatkozni persze, és minél több pálinkát fogyasztottunk, annál több érvet talált mindkettônk a maga igazára. Érdekes, hogy borzasztó avantgárdellenes volt. Mindent hülyeségnek tartott, pedig eljártunk a Kurtágékhoz, mindenféle zenéket hallgattunk, a Ligetinek a zenéjét, mindent végighallgatott, és mindig nagyon lesújtóan nyilatkozott ezekrôl a dolgokról. De az a vicc, hogy közben neki volt egy társasága, például Németh Lajos és társai, akik mögötte álltak, és engemet kórusban gúnyoltak mindig az avantgárdizmussal, és ilyenkor ô borzasztó élesen fölszólalt, hogy pofa be, nem tudjátok, mibôl lesz a kakukktojás, vagy más ilyen hülyeségeket. Furcsa módon a Németh Lajos most az utóbbi idôben szintén avantgárd lett, pedig azelôtt a lehetô legelszántabban avantgárdellenes volt. Kondor egy párszor nagyon letolta, sôt egyszer írt is az Élet és Irodalomban kifejezetten a Németh Lajos támogatása ellen egy nagy kirohanást. Egyébként pompásan tudott írni; a költeményeirôl még nem is beszéltem, csak a zenét érintettem. Mert a találkozásaink a kocsmában mindig úgy zajlottak, hogy elôhúzott öt-hat költeményt, ez volt az ára a pálinkának, hogy ezeket el kellett olvasnom. Különben borzasztóan tetszettek a versei, én most is a legjobb magyar költônek találom, aki ennek a századnak a második felében fölbukkant. Abszolút képzett költô, és ez volt a nagy fájdalmam, hogy hiába mutattam be neki a Pilinszkyt, akinek szintén hozta folyton a versecskéit, a János csak azt tudta mindig mondani, hogy a Kondor egy irodalmon kívüli jelenség. Tehát az a fajta ôrületes kasztrendszer, ami itt kialakult, még egy ilyen hihetetlen zseniális agyú embert is könyörtelen különbségtételre kényszerített, szinte eleve. Rettentô sokat vitatkoztam, hogy fogadják be; Nagy Laci volt az, aki végül is teljesen elfogadta mint költôt, ô járta ki, hogy a versek megjelenjenek.13 Bár az igaz, hogy az elsô Kondor-vers a Vigiliában jelent meg; nagy-nagy hûhó volt, ivászat és a többi. Ezt Pilinszky intézte el, de enyhe gúnyos mosollyal.
Szegények, ezek mind halottak most. Nem tudnak ellenem szólni, most egyedül képviselem a saját álláspontomat, és ez megfelelôképpen igazságtalan, biztos nem ismerné el, hogy ô ezt gúnyosan tette, de tudom, Kondornak ez a haláláig fájdalma volt, hogy pont a Pilinszky. Bár ô se nagyon dédelgette Pilinszkyt, egyáltalán nem volt vele kedves, néha a kétségbeesésbe vitte, olyan goromba volt vele. Pilinszky túlfinomult ember volt, végtelenül érzékeny, ô meg néha olyanokat mondott neki váratlanul, hogy majdnem sírva távozott az asztaltól, hogy hát ezt így nem lehet, hát amiket ez beszél, az teljesen képtelenség. Mindenesetre még erre is emlékszem, és ezt is elárulom itt ennek a magnónak, hogy azt a bizonyos Fényes Aldolf-beli elsô festészeti kiállítást Pilinszky nyitotta meg, és ôrült dicshimnuszt írt a Kondorról; nekem meg azt mondta, hogy a sikerhez szögezzük a Samut,14 valami ilyesmit. Tehát majdnem hogy ellenséges indulattal írta meg ezt a dicshimnuszt, hogy kibírja. Mert abban az idôben, a hatvanas évek elején, Pilinszky nem volt túlságosan elismert személyiség. Meglehetôsen elnyomott volt, a Magvetônél volt neki kis állása, ahonnan aztán hisztérikus körülmények között kilépett, letépte magáról az inget, mit tudom én, szóval állás nélkül volt, és neki sem volt pénze soha. Nem volt egy örömünnep az a hatvanas évek eleje.
Nagyon fokozatosan aztán utat talált ez a két ember, tulajdonképpen az egész kultúrát tekintve. A költészetet Pilinszky uralta, neki nagyon sokat segített Weöres Sándor, mert nagyon nagyra becsülte, bár akkor még Weöres Sándor sem volt teljesen elismerve. A Kondor Bélának meg sokat segített a Nagy Laci, akirôl, ezt is be kell vallanom, rettentô sok rosszat mondott nekem a Samu. Nem tetszett neki egyáltalán a költészete, a rajzairól nem is beszélve. A Nagy Laci ebben a tekintetben egyoldalúan és borzasztó áldozatosan viselkedett, és nekem ôrült szimpatikusan és nagyon kedvesen. Mert a Kondor nagyon erôs kisugárzású ember volt, a Nagy László meg borzasztó finom - a Pilinszkyvel nehezebb dolga volt, mert bár ô szintén egy túlérzékeny és finom, mégis végtelenül szikár, kicsontozott, ôrült makacs karakter, és rettenetes erôsen tudta a maga igazát. A sok finomság ellenére tulajdonképpen semmi kikezdhetô nem maradt a Pilinszkyben, azzal nagyon nehéz volt így ingerkedni. Ô egy aszkéta volt, és nem véletlenül adta címül egyik kötetének, hogy Szálkák, mert csupa szálkából állt szinte az egész ember; mint egy lerágott halcsontváz, olyan hatása volt. Nagy László meg egy csupaszív és borzasztó lágy közegû ember volt, amivel ki volt téve ezeknek a súlyos csapásoknak, de neki is megvolt a megfelelô erkölcsi ereje ahhoz, hogy ezt kibírja, és teljesen végigcsinálja a saját meggyôzôdését, úgyhogy a második kötetét is és minden kötetét tulajdonképpen Nagy László intézte el, nem beszélve arról, hogy nekem is borzasztó sokat próbált segíteni, de ezt a fajta dolgot már nem tudta átsegíteni. Mindig biztatott, mindent állandóan közöltetni akart, de sose sikerült neki. A tiszta jóakarata azonban nagyon emlékezetes marad végig, és nagy veszteség ilyen szempontból is pont az ô halála. Kondorral és Pilinszkyvel jó barátok voltunk, és inkább az irigység és egymás cikizése folyt, mintsem hogy egymáson segíteni. Nagyon erôs belsô baráti társaság volt ez, de inkább arról volt szó, hogy a gyöngéibôl próbáljuk a másikat kipiszkálni.
Ha most egy pár versét megnéznénk, utána meghallgatnánk egy zenei improvizációját, és megnéznénk egy rajzát, ezekbôl nagyon ugyanaz az arc nézne ránk, mert valamifajta ufómozgások vannak mindegyikben tulajdonképpen, hirtelen nekilendülés, váratlan megállás, és nagyon hirtelen irányváltoztatás. Bizonyos részletekben a váratlanságot annyira tudta hozni zenében, képzômûvészetben és versben egyaránt, és életmódban is, hogy teljesen kiszámíthatatlan volt. Bár sosem használt harsány színeket. Nem láttam berúgva például, bár egész nap ivott. Soha életemben nem láttam, hogy minimális fegyelmezetlenséget elkövetett volna, ami ne lett volna tudatos. Ôrületesen bírta tartani magát. Ha nagyon sokat ivott, elkezdett csuklani, de például sose hányt; néha próbált leszokni, egyszer reggel mentem hozzá, és a felesége épp rohant el, mert hogy elájult. Két üveg vodkát egy nap meg kellett innia, különben elájult.
A szentek bevonulása a Kereskedelmi
Kamarába
Az utolsó idejében már ez az avantgárdügy is kezdte valahogy nagyon idegesíteni. Akkor már nagyon élesek voltak a viták, nem ellenségesek, mert emberi kapcsolat volt elsôsorban, még jó is, hogy volt egy témánk, amirôl mindig tudtunk vitatkozni, ez kimondottan hasznos volt. A váratlanság, ami a mûveiben szerepelt, tehát a zenében a hihetetlen apró, de teljesen kiszámíthatatlan fordulatosság, és a verseiben a hirtelen elhagyott állítmányok, meg hogy valami mindig hiányzik belôle, de a legváratlanabb helyeken, mindez nagyon kimunkált és szerintem még nem eléggé fölfedezett stílus. Ami itt a halála óta történt, szerintem inkább semlegesítô, mint tényleges értelmezô munka, mert valahogy legömbölyített, hamis kegyeletbe van az egész csomagolva, és pont a szemtelensége, a cikázásai vannak letompítva. Láttam egy kiállítását, ahol versidézetek is voltak, azt hiszem, a régi Nemzeti Galériában. Sokkal mozgósítóbb erejû az ô munkája, sokkal lázadóbb is, mint ahogy itten beépült ezzel a Darázskirállyal, ami szerintem az egyik leggyöngébben sikerült képe. És ez a Darázskirály, ez megy legelöl.
Még egy jellemzô dolog. A hatvanas évek második felében csinálta a margitszigeti pannót. Azon tényleg majdnem alaposan összevesztünk. Én úgy tudtam, hogy a Kondor egy borzasztó lázadó, és a végsôkig befoghatatlan lény, és erre hirtelen csinál egy Szent Margitra utaló szentképet a Palatinus Szállóban. Ahol, hát tudjátok, mi van, ott turisták jönnek, eszik a húsgombócot, szóval ezt borzasztó erélyesen kifogásoltam. Ez a Kárpátiában történt (olyan este volt, hogy az ôrület, most nem akarom elmondani, hogy mi lett a vége), borzasztóan kifogásoltam, hogy képes egy ilyen turisztikai helyszínre egy hamisan átszellemült dolgot csinálni, mert abban a kontextusban nem lehetett mást. És ezután a Kereskedelmi Kamarába (!) készített egy pannót, aminek sose kapta meg szegény végül is az árát, azzal a címmel, hogy A Szentek bevonulása. Mondom, ez aztán már tényleg a szemtelenség teteje, hát a Kereskedelmi Kamarába?! Szóval itt is azt csinálta, hogy végül is elfogadta az érvelést, de nem visszakozva, hanem túlhajtva. Azt mondja, Kereskedelmi Kamara, akkor még szentebbet csinálok. Nem is akarták átvenni. Hát hogy lehetne a Kereskedelmi Kamarába ilyet fölrakni. Én akkor megint le voltam taglózva. Hogy ez mekkora leleményes és váratlan szemtelenség.
Fekete nekrológ
Végül pont a halála elôtti utolsó héten fönn voltam nála, akkor is panaszkodott, hogy nem rakják föl ezt a pannót, és még mindig nem kapta meg a pénzét. Én éppen tartoztam neki száz forinttal, és mondta, hogy adjam meg a száz forintot, mert nincs pénze. Hát mondom, nincs, de két nap múlva fölhozom. És tényleg, vittem a száz forintot. Akkortájt volt a boglári kiállítás, ami már átvezet a neoavantgárdba, és amikor mentem a Kondorhoz, összetalálkoztam a Szentjóby Tamással, aki elkezdett velem veszekedni, hogy miért csináltam én a nem tudom, mit. Merthogy rôzséket állítottam ki, mindet más címmel, és volt egy vékony kis rôzsécske, amire azt írtam föl, pont a Szentjóbynak szánva, hogy Rôzse demagógia ellen. Számon kérte, hogy mi ez, stb., és addig piszkált, míg végül beültem a Corsóba vele, és a száz forintot, ami nálam volt, elittuk. És másnap reggel telefonált a Lakner, hogy meghalt a Kondor. Tehát azon a délután halt meg, amikor éppen tartottam föl hozzá a száz forinttal, és talán ha becsöngetek, azóta is izgat, talán ha becsöngetek, mert álmában, délután halt meg, ha becsöngetek, talán elôbb fölébresztem, és nem hal meg. Szóval ilyen apróságokon is múlik, vagy legalábbis múlhat, mit tudom én. Bár várható volt ez a haláleset. Már egy évvel korábban nagy nehezen leszokott az ivásról. Amikor kinn voltam nála Szentendrén, csak Traubisódával kínált, és ô is csak ilyen üdítôitalokat ivott. És egy kis madarat dobált, egy kis gépmadarat. Nem tudom, ki ismeri a Kex együttest. Baksa-Soós Jánossal ugyanis, aki megérdemelné, hogy róla külön beszéljek, mert abszolút zseniális fiatalember volt, vele összebarátkozott a Kondor, illetve tanította ôt rajzolni. Egyszer nagyon megverték a rendôrök Baksát, akkor mondta nekem, hogy meggybefôttet pisált tegnap, úgy megverték - pedig még ekkor is marháskodott az utcán, a telefonnal, mindig viccelôdött -, és hogy ô elmegy innen. El is ment, de küldött a Kondornak egy ilyen kis repülô madarat, ezzel játszott akkor. Itt Szentendrén készült az az ominózus magnófelvétel, ami ellenem szólt tulajdonképpen. A Kritikába írt nekrológjában ezt a Rózsa Gyula leközölte annak idején15, aminél sötétebb ügyet sosem láttam. Egy olyan felvételt közöltek, amin Kondor valóban rám panaszkodott, de anélkül, hogy tudta volna, hogy ezt fölveszik. A Korniss Dezsôvel meg a Hegyi Gyurkával16 meg egy pár emberrel beszélgetett a kertben, odament egy srác, és anélkül, hogy ô tudta volna, ezt a beszélgetést fölvette. Ez a Rózsa Gyula meg egy nagyon erélyes avantgárdellenes pamfletet írt, hogy nem árult egy gyékényen percemberkékkel, satöbbi, és ennek alátámasztására leközölte ezt a magnódokumentumot Kondortól, ami egy valóban megtörtént esetre utalt. Valószínûleg tudjátok, hogy a Sarkadi Imre az ô lakásából esett ki az ablakon. (Egyébként a Pilinszkyvel körülbelül két-három perccel ezt megelôzôen, éjjel, ott álltunk az ablaka alatt, és láttuk, hogy világos van, gondolkodtunk, hogy fölmenjünk, ne menjünk fel, aztán mégsem. Ez is egy ilyen: nem fölmenni valahova, ez valahogy mindig hiba, úgy látszik; mindenhol éppen történhet valami. Ha fölmegyünk, akkor biztos, hogy nem szaladgál a párkányon a Sarkadi, hanem elkezdünk beszélgetni. Na mindegy.) A Beke László kiírt egy pályázatot '72 körül vagy valamikor az utolsó években, a kockakôre. Nekem az volt a szándékom, hogy a Sarkadi emlékére kidobok egy kockakövet abból az ablakból. Alul kockakô volt, a Sarkadi a kockaköveken törte össze magát. Mondom, akkor én kidobok egy kockakövet, törje össze magát a kockakô. Filmmel lehetne követni a zuhanását és a becsapódását. Hetedik emeletrôl van szó. A Kondor ezt borzasztóan nem akarta, és épp errôl panaszkodott, ezt mesélte el, hogy én kockakövet akartam a Sarkadi emlékére kidobni az ô ablakából, amikor ez a bizonyos magnófelvétel készült. Én erre nem is tudtam, hogy reagáljak. Rettenetes dolog, hogy egy nekrológban az egyik legközelebbi barátja ellen hoznak le egy ilyen dokumentumot. Nem akartam, és soha életemben, a mûvészeti tevékenységemben sem hivatkoztam soha a Kondorral való barátságra. Volt sok Kondor-emlékezés, a Bercsényi utcában is, minden, én egyiken sem vettem részt, de ez borzasztó kellemetlen volt, és erre végül is a fotógrammkiállításon reagáltam úgy, hogy lefényképeztem ezt a cikket, fölnagyítottam a negatívját olyan nagyra, mint maga a cikk, és aztán letakartam vele. Tehát ott, ahol átlátszana a cikk, ott alulról a fekete betû takarja, és ez Fekete nekrológ címmel volt kiállítva, furcsa módon eltûnt. A második napon valaki elvitte onnan. Újra megcsináltam, és a Nemzeti Galéria furcsa módon megvette valami ötezer forintért. De a Rózsa Gyula nevû kritikus erkölcsileg borzasztó negatívan vizsgázott ebben az ügyben. Én értem, hogy miért írta, pánik volt benne, hogy a Kondor halálának lesz majd valamilyen szele, hogy ezzel ez a fajta nagyon tiltott és nagyon elnyomott dolog hirtelen erôre kap, pont a Kondorra való hivatkozással. Mert nekik a Kondor is egy kicsit zavaró momentum volt, amit valahogy abszorbeáltak, magukba vettek, de mindig maradt benne egy lázító, egy kitörni akaró vonás, és attól féltek nyilván, hogy majd én meg a társaim megnyergeljük a halálát, eszünkben sem volt. Ezt akarták megelôzni a magnófelvétel közlésével, ami egyrészt túlzott óvatosság, másrészt borzasztó csúnya eljárás volt.
Kreativitási gyakorlatok
A vitáinkra visszatérve: valóban döntô nézetkülönbség volt köztünk. Az avantgárd mûködésben mindig van egy immanens faktor, ami a mûvészet demokratizálódására vonatkozik. Tehát hogy a mesterségbeli tudás ne legyen követelmény, hogy csak az ember, abszolút pusztán, nyilatkozzon meg benne. Tehát az avantgárd szemléletû ember olyan megmozdulásokat talál szépnek, ez már egyenesen átmegy esztétikai kategóriába, amit bárki meg tudna csinálni. Azt találjuk igazán szépnek. Ez nem általános, de egy nagyon erôs faktor. Hogy, mondjuk, itt van egy szemüveg és egy pohár, ezt mindenki egymás mellé tudja rakni. Ehhez nem kell fôiskolákat végezni, ez nagyon erôs demokratikus töltés az avantgárdban. Ez van a povera artban ["szegény mûvészet"], szóval csupa olyasmi, amihez se pénz nem kell, se fôiskola, se semmi, csak egy olyan emberi színvonal, ami bármikor meg tud nyilvánulni. A Kondor meg a mesterembernek a biztonságát követelte meg a mûvészettôl. Ô folyton azt hangsúlyozta, hogy ez mesterség, amit ugyanúgy meg kell tanulni, mint bármi mást, és a mesterségbeli tudáson keresztül kell a dolgokat kifejezni. Ez abszolút polarizáció. Mert az én véleményem mindig az volt, pont a gyerekrajzokból kiindulva, hogy akinek egyszerûen nincs mesterségbeli tudása, de mondjuk tiszta lelkû vagy hogy fejezzem ki, az eleve nem is tud mást csinálni, mint szépet. És van egy ilyen utópisztikus ígéret az egész társadalmi fejlôdésben, hogy a mûvészi tevékenység az nem valami elkülönített terület, tehát a mûvészeknek nincs külön rezervátumuk, ahol mûködjenek. A Kondor meg, mivel ô végigjárta a mesterségbeli tudásnak a hihetetlen stációit, nagyon megszenvedett azért, amit csinált. Szóval nála nem ment ez olyan egyszerûen, ezért nagyon erôsen megkövetelte a tudást, és minden avantgárd mûben az abszolút linkséget látta, mivel mindig is taszította ôt, ami nemhogy nem teljesíti, hanem direkt kerüli azt, hogy egyáltalán ilyen szempontból, mesterségbelileg meg lehessen ítélni. Az a szomorú ebben a dologban, hogy bármennyire is eszköztelen, bármennyire is nem kíván fôiskolát az avantgárd tevékenység, végül is azt veszem észre, hogy egy ôrületes szakmává vált az avantgárd is. Mert most már nagyon sokan, szinte mindenki ezt ûzi. És néha rajtakapom magamat, hogy azt mondom valamire, hogy szakmailag rossz. Persze egész más szakmát értek alatta, mint a Kondor annak idején. Nem mesterségrôl van szó, hanem hogy valaki egyszerûen nem ismeri a szempontokat, nem tudja, hogy mire vonatkozik az egész ügy, nem eléggé tájékozott, és mint ilyen, végül is rossz epigon. Mert az avantgardisták 99 százaléka epigon. Azoknak mondjuk 10 százaléka jó epigon, és a többi meg rossz epigon. Az, aki ebben a dologban tényleg valóban újat merészel csinálni, és nem a minták alapján bátorodik fel, hanem a saját sorsából, mondjuk egész szélsôségesen, a saját sorsa bátorítja föl arra, hogy bizonyos döntésekhez jusson, ez borzadályosan ritka. És mivel úgyis csak az epigonok világában mozgunk, hogyha valaki epigon, akkor legalább legyen tájékozott, hogy mi történt idáig, miért kezdték el az egészet, és legalább jól folytassa, mert azért nem állítom, hogy mindenki másolja, tehát megértve folytassa azt az irányt, amit valaki elkezdett valamikor, és ne félreértve. Hát ez mondjuk ilyen kényes kérdés. És az avantgárdnak rengeteg olyan utópisztikus programja van, ami a mûvészetben nincs meg. Ez is, mindjárt az élettel kapcsolatban, maga az életformálás, a direkt életformálási ambíció. Ez a Kondor számára teljesen légbôlkapott, dinka ügy volt. Hogy mi köze van ennek az élethez? Az életre ott van a Füst Milán tétele, hogy aki összetéveszti az életet a mûvészettel, az se az élethez nem ért, se a mûvészethez. Ez ennyire két külön dolog ebben a hagyományos felfogásban és a Kondoréban is. Az avantgárd meg tényleg eszelôsen, ezen egyszer és mindenkorra túllépve azzal a tudattal tevékenykedik, hogy azok a struktúrák, amiket a mûvészet létrehozott, olyan morális (egyben esztétikai) erôt képviselnek, olyan megoldási lehetôségeket sugallnak, társadalmilag is, vagy családon belül, és olyan viselkedési modelleket tartalmaznak, ami bármikor, igenis, az életben egyenesen, konkrétan lefordítható. Abban a kreativitási tanfolyamban, amit vezettem,17 ez volt az alapállás. Nem az, hogy csinálunk valami jópofa dolgot, és akkor ennek örülünk, mint a majom, hanem hogy mindez egy állandó készenléti állapot ébrentartása kedvéért van, mert minden szituációra másképp, bizonyos fokig kreatív módon kell reagálnunk. Például ha a mamám szid otthon, mert késôn jövök haza, erre ne egy sztereotípiával feleljek, tehát hogy ô mindig elmondja ugyanazt, és én mindig ugyanazt válaszolom, hanem mindig ki kell mozdítani a dolgokat, mert minden igyekszik megülepedni, megkövesedni, minden igyekszik elnyerni a maga dögletesen ismétlôdô formáját, és ezért mindig meg kell találni a lehetôséget arra, hogy ebbôl kicsapjunk, és más összefüggésekben és más indítékok alapján kerüljünk kapcsolatba velük.
Az Erdély-hagyatékban az itt közölt, magnószalagról leírt szöveg mellett még egy gépelt, Rényi András és Ujlaki Gabriella által 1983-ban készített hasonló témájú interjú található. E két anyagot a hagyaték kezelôi hosszú ideig azonosnak vélték, jelen publikáció elôkészítése során azonban nyilvánvalóvá vált, hogy csak témájukban és motívumaikban hasonlók. A felvétel pontos idejét, kontextusát és készítôjének (készítôinek) személyét egyelôre nem sikerült azonosítani. A címek és lábjegyzetek utólag kerültek a szövegbe.
1 Csernus Tibor, párizsi festômûvész (1927-) a jelenleg Németországban élô Lakner Lászlóhoz (1936-) hasonlóan Bernáth Aurél növendéke volt. A szintén Párizsban élô Hantai Simonnak (1922-) Aba-Novák Vilmos volt a mestere.
2 Despiau, Charles (1874-1946). Francia szobrász.
3 Bokros Birman Dezsô (1889-1965).
4 Felekiné Gáspár Anni: Füttyös kalauz. 1950, O. v. 110 x 74 cm (elsô változat), 99 x 73 cm (második változat).
5 Koffán Károly (1909-1985) 1948 és '56 között volt a Képzômûvészeti Fôiskola tanára.
6 1960. március. Megnyitotta Pilinszky János.
7 Csohány Kálmán (1925-1980).
8 Készülôdés a forradalomra. 1956, 200 x 210 mm, egyéb adatai: Kondor Béla (1931-1972) Oeuvre-katalógus. Magyar Nemzeti Galéria, 1984, Budapest (Ö. á. Bolgár Kálmán és Nagy T. Katalin). 49. o., 56/9. A rézkarcot közölte az Új Hang, 1956/8, 48. o.
9 "Kedves Samu". Hatvany Lajos Múzeum, 1981, Hatvan.
10 Rouault, Georges (1871-1958) francia expresszionista festô, templomi üvegablakokat is épített.
11 Ujváry Lajos (1925-).
12 Balatonföldvár, rk. templom, 1962.
13 Kondor Béla: Boldogságtöredék. Szépirodalmi Kiadó, 1971, Budapest.
14 "Samu" volt Kondor beceneve.
15 Kritika, 1973/2., 14. o.
16 Hegyi György festômûvész (1922-).
17 Erdély Miklós a Ganz Mûvelôdési Házban Kreativitási gyakorlatok címen vezetett foglalkozásokat 1976-tól.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu