Az ôrség többi tagját is valamilyen Singhnek hívták, Indira Gandhinak ugyanis szikh testôrgárdája volt, a szikheknél pedig minden férfi nevéhez hozzáillesztik a Singh szót, ami oroszlánt jelent. Turbánt viselnek, és sohasem vágják le a hajukat. Az egyistenhívô szikh vallást egy bizonyos Nanak alapította a XV. század végén mohamedán és hindu hitelemek ötvözésével. A szikhek késôbb létrehozták saját birodalmukat, és elszánt harcosok lévén nem hagyták könnyen bekebelezni magukat a brit gyarmatbirodalomba. Két véres – és vérbe fojtott – lázadással nehezítették meg az egységes Brit-India kialakítását. Késôbb aztán ôk adták a gyarmati hadsereg elitalakulatait, és a mai napig is népességbeli arányukat messze meghaladó mértékben vannak jelen az (önkéntes) indiai haderô valamennyi szintjén, fel a legmagasabb parancsnoki posztokig.
Annak ellenére így volt és
van ez, hogy India egysége szempontjából éppen
a szikhek törekvései jelentették éveken át
a legsúlyosabb problémát, amely 1984-ben egy véres
konfliktusban csúcsosodott ki, és ez a konfliktus vezetett
Indira Gandhi meggyilkolásához. És most akár
rá is térhetnénk a történtek részletesebb
bemutatására, csakhogy az elôzô mondat pontatlan,
a pontosítás pedig némi kitérôt igényel.
*
Indiában számtalan felekezet és szekta él egymás mellett, amelyek közül a legnagyobb létszámú, a hindu nem is tekinthetô zárt, egységes vallást követô közösségnek: ahány vidék, sôt egy-egy vidéken belül ahány kaszt, annyiféle isten, annyiféle ünnep, annyiféle szokás és hagyomány. Amikor manapság hindu fundamentalizmusról hallani, ez lényegében egy mesterségesen, politikai megfontolásokból kreált, a sokféleséget végtelenül szegényesen leképezô, könnyen emészthetô és kommunikálható nézetrendszert jelent. A számtalan felekezetet elválasztó határok nem esnek egybe a nyelvi határokkal, és azok sem követik a regionális határvonalakat. Mindezt keresztbe metszi az ország kevéssé urbanizált nagyobbik részében változatlanul érvényesülô kasztrendszer, ami azonban már jelentôs mértékben elszakadt a jólét mértékében is megnyilvánuló társadalmi különbségektôl. Az indiai átlagember tehát különféle, egymással gyakran ütközô meghatározottságok szerint helyezkedik el a társadalomban: többféle azonosságtudata van, és a mindenkori konkrét helyzete dönti el, hogy adott esetben melyik azonosságát éli meg, melyik azonossága serkenti állásfoglalásra, cselekvésre.
Mindebbôl elsô látásra akár az is következhetne, hogy az egységes India gondolata eleve képtelenség, az ország léte történelmi abszurditás, és kész csoda, hogy nem töredezett már rég darabokra. Az államalapító Nehru is félt ettôl, ezért is halogatta élete végéig a belsô határok újrarajzolását. Pártján, az India önállóságát 1947-ben kiharcoló és az országot évtizedeken át kormányzó Kongresszus Párton belül az ötvenes évek elejétôl igyekeztek nyomást gyakorolni rá, hogy a nyelvek elterjedési területét figyelembe véve alakítsa át a brit gyarmati közigazgatás által rajzolt belsô határokat. A szövetségi államok mai határainak kialakítása 1966-ban fejezôdött be.
A szakirodalomban ma uralkodó nézet szerint a kötôdések sokfélesége megakadályozza, hogy közülük bármelyik is kizárólagos felszólító erôre tegyen szert, így a konfliktusok fennmaradása mellett sincs veszélyben India egysége. A probléma inkább az, hogy a többrétegu azonosságtudat tág teret kínál a politikai manipulációra. Miközben ugyanis az indiai társadalom belsô megosztottságainak sokaságában is archaikusnak tetszik, a mindennapi életet a nyugati típusú modernitás kellékei jellemzik, amelyek közül számunkra most a tömegtájékoztatásból származó ismeretek fogyasztása az érdekes. Az írástudatlanság visszaszorult, az emberek újságot olvasnak, a televízióból mindenki folyamatosan hírekhez jut, a pártok, a politikusok üzenetei tehát igen széles közönséghez jutnak el. Míg azonban az üzenetek kibocsátói általában generációk óta nyugati kultúrán nevelkedett családokból kerülnek ki, fogyasztóik jó része egyik napról a másikra csöppent bele egy számára teljesen idegen kontextusból táplálkozó, nem egészen követhetô értékrendet hordozó, legfeljebb körvonalaiban fölfogható közlésvilágba. És miközben megpróbál botorkálva eligazodni ebben a világban, boldogan nyúl az érzelmi, indulati kapaszkodók után, amelyeket az üzeneteket megfogalmazó személyek kínálnak neki. Vagyis nem vagy legalábbis nem feltétlenül „lent”, a helyszínen dôl el, hogy azonosságai közül melyiket is éli át az indiai ember felerôsítve, netán konfliktusossá, élet-halál kérdésévé élezve. Ebben az összefüggésben éppen Indira Gandhi példáját érdemes felemlíteni, aki a hetvenes évek végén egyfajta ügyesen manipulált módon biztatást adott a mérsékeltjeiket támadó szikh szélsôségeseknek, hogy a helyi választásokon pártja, a Kongresszus Párt kiüthesse a nyeregbôl az elôbbiek Akali Dal nevu, kormányon lévô szervezetét. Az akció sikerrel járt, de ez a siker késôbb visszaütött.
Tehát a szikhek és a pontatlan mondat. A pontos mondatnak ugyanis nem a szikh felekezet az alanya, hanem Punjab. Az a szövetségi állam, amelynek hindu többségu, déli területét 1966-ban leválasztották (ebbôl lett Haryana állam), így a szikhek kerültek többségbe. Pontosabban a hindi nyelvet beszélôkkel szemben a pandzsábi nyelvuek, akiknek a többsége szikh. De sok szikh él délebbre, Delhiben és környékén is: ôk a függetlenné válás idején az Indiáról leválasztott mohamedán Pakisztánból menekültek a pogromok elôl, miközben Indiából meg mohamedánok menekültek – ugyancsak a pogromok elôl – Pakisztánba.
Punjabban van Amritszár városa, Amritszárban pedig az Aranytemplom, a szikhek fontos kegyhelye. A szikh–hindu vallásközi feszültségek valahogy úgy élezôdtek ki, hogy a szikhek kérték: a hindu utcai árusok ne kínáljanak cigarettát az Aranytemplom közvetlen közelében, a hinduk viszont árultak. Erre válaszul egy reggel két levágott tehénfejet találtak egy hindu szentély elôtt, ami egy hindu szemében égbekiáltó szentségtörés, sérelem és kihívás. Számíthatnánk ezektôl az 1982 áprilisában bekövetkezett incidensektôl is a kölcsönös támadások, gyilkosságok, robbantások és megtorlások körforgásának kezdetét, hogy aztán nyílegyenesen haladjunk a két évvel késôbbi végkifejlet felé.
De van egy másik lehetséges kiindulópont is. Ez pedig a vízprobléma. Punjab India egyik legtermékenyebb mezôgazdasági területe, itt hozta a leglátványosabb eredményeket az a bizonyos „zöld forradalom”, amely megsokszorozta a hozamokat a korszeru – bár mostanra hosszú távú környezetromboló hatásai miatt rossz hírbe keveredett – mezôgazdasági módszerek elterjesztésével. Három nagy folyó is átfolyik Punjabon, de ezeknek a vizét egy bonyolult csatornarendszer segítségével átterelik a szárazabb Haryanába és Rajasthanba. A hetvenes években több terv is született újabb csatornák építésére, és a vízmegosztás ügyében zajló vitát a központi kormány végül úgy zárta le, hogy 1982-ben megegyezés nélkül hozzálátott a csatornaépítéshez. Ezután került elô a két levágott tehénfej, ami akár úgy is értelmezhetô, hogy a punjabiaknak – mint punjabiaknak és nem mint szikheknek – a központi kormányzattal szembeni elégedetlensége fogalmazódott meg a vallási jelképek szintjén. Hogy így volt-e vagy nem, a következmények szempontjából végül is egyre megy.
Ahogy teltek a hónapok, egyre nôtt azoknak a szikh radikálisoknak a tábora, akik Sant Jarnail Singh Bhindranwale követôjeként Punjab számára nagyobb politikai és vallási autonómiát és a folyóvizek kedvezôbb megosztását követelték. Ezek a követelések késôbb egy szukebb, szélsôséges körben egészen egy önálló szikh állam – Khalisztán – víziójáig jutottak el. Ezzel párhuzamosan több ízben hajtottak végre merényleteket véletlenszeruen kiválasztott hinduk – például autóbuszok utasai – ellen.
A legnagyobb országos szintu ellenzéki párt, a Bharatya Janata saját politikai céljai érdekében tiltakozó akciókat szervezett a gyilkosságok miatt. Indira Gandhi kormánya több tuz közé szorult, mert a mérsékelt szikhekkel is próbált egyezkedni, akik viszont a más tartományokban az ô hitsorsosaik ellen elkövetett merényletek miatt tiltakoztak. A helyzet egyre kuszábbá vált. A rendôrség megerôsítésére elôbb paramilitáris alakulatokat, késôbb katonákat vezényeltek Punjabba. Az államot már 1983 ôszén közvetlen központi irányítás alá helyezték, végül bevezették a szükségállapotot. A következô hónapokban több száz áldozata volt a hindu–szikh összecsapásoknak.
Bhindranwale és követôi
egy idô után az Aranytemplomban sáncolták el
magukat, amit többszöri lövöldözés után
1984. június 5-én a hadsereg egységei szabályosan
megrohamozott. Ezzel párhuzamosan több mint harminc másik
szikh templom ellen hajtottak végre hasonló akciót.
Nincsenek pontos adatok, a különbözô források
500 és 1200 közé teszik az Aranytemplom ostroma során
meghalt szikhek és katonák számát.
*
Az elemzôk szerint Indira Gandhi alapvetôen elhibázta az egész punjabi probléma kezelését, mert túl türelmetlenül nyúlt a centralizáció, a központi beavatkozás általa amúgy is kedvelt módszeréhez. Lehet, hogy jobban végzôdtek volna a dolgok, ha saját pártpolitikai, választási megfontolásait háttérbe szorítva a végsôkig elmegy annak érdekében, hogy a helyi ellentétek kezelésére helyben szülessen politikai megoldás. Csakhogy a vízügy eleve több állam problémája volt, annak pedig hiányoztak a bejáratott módszerei az akkori Indiában, hogy a szövetségi államok közvetlenül, a központ bekapcsolása nélkül keressenek választ a közöttük felmerülô kérdésekre. Ez a hiány azonban ismét csak a miniszterelnök egész addigi politikájának, politikusi magatartásának a következménye volt.
Indira Gandhi India elsô miniszterelnökének, Jawaharlal Nehrunak az egyetlen gyermeke volt. Tizenévesen már ifjúsági szervezetet alapított szülôvárosában, Allahabadban. Néhány évet Oxfordban töltött, de nem szerzett diplomát. Hazatért, apja mellett ô is bekapcsolódott a függetlenségi mozgalomba, és voltak olyan hónapok, amikor szinte az egész – amúgy kifejezetten jómódú, kereskedô-értelmiségi – család börtönben ült. Ôt magát 1942-ben 13 hónapra ítélték. Férje, akinek a nevét viselte, semmiféle rokonságban nem állt a „nagy” Gandhival, nem is hindu volt, hanem párszi, de szintén politikus.
Nehru 1964-ben halt meg, Indira Gandhi 1966-ban lett miniszterelnök, és több választáson keresztül 1977-ig meg is tartotta pozícióját. Eközben két ízben is a pártszakadásig élezte a kormánypárton belüli ellentéteket. A küzdelmek nyomán kialakult párt, a Kongresszus (I) elnevezésében az ô keresztnevének a kezdôbetuje áll. Akkor és azóta is felróják neki, hogy törtetésével szétverte a pártot, nem turt meg maga mellett egyetlen olyan politikust sem, aki kihívást jelenthetett volna abszolút hatalma és tekintélye számára, akárcsak a távoli jövôben is. A szövetségi államok kongresszuspárti kormányai élére is súlytalan, önállótlan figurák kerültek, ami fokozatosan erôsítette, mert egyre nélkülözhetetlenebbé tette a központ – Indira Gandhi és környezete – döntési kompetenciáit, a horizontális politikai kapcsolatokat pedig elsorvasztotta.
Indira Gandhi apja politikai örökségét fejlesztette tovább a kifejezés ironikus értelmében. A gazdaságpolitikában az ô idejében is a vegyesgazdaság irányába (kissé) elmozdított szocialista tervgazdaság erôsödött, nagy, nehézipari beruházásokkal, államosított bankokkal, központi kampányokkal, a magánszféra területén pedig olyan bürokratikus engedélyezési rendszerrel, amelyet mintha csak a korrupció erôsítésére találtak volna ki.
Nehru a külpolitikában az el nem kötelezettség talaján állt, de a nagyhatalmaktól tartott távolságot Moszkvának kedvezô módon lépte ki. Indira Gandhi idejében, 1971-ben barátsági szerzôdés pecsételte meg a szövetséget, és kilenc évvel késôbb, Afganisztán megszállásakor India az ENSZ-ben nem állt a Moszkvát elítélô határozati javaslat mellé.
Ami Nehru örökségének
egy további elemét, a demokratikus intézményrendszer
kiépítését illeti, itt eleve meghatározó
tény, hogy a függetlenségi mozgalom, úgy, ahogy
volt, a Kongresszus Pártban élt tovább, magában
foglalva a tendenciák és áramlatok széles körét.
A kommunistákon kívül, akik mindmáig egész
szövetségi államok többségi kormányát
vezetik, nem volt olyan ideológiai áramlat, amelybôl
más, országos szintu politikai szervezetek nôhettek
volna ki. Indira Gandhi idejében pedig a Kongresszus Párton
belüli színkép elszürkülésével
ez az amúgy is veszélyesen egypártrendszeri irányba
fejlôdô képlet csupasz hatalmi gépezetté
kezdett formálódni. A legveszélyesebb idôszak
1975 júniusában kezdôdött. Ekkor egy ellenzéki
panasz nyomán egy bíróság többrendbeli
– ha nem is vérlázítóan súlyos – választási
vétségben mondta ki bunösnek a kormányfôt,
akinek emiatt le kellett volna mondania, ehelyett azonban kihirdette a
szükségállapotot. Ezrével tartóztattak
le ellenzéki politikusokat, korlátozták a sajtó
szabadságát. Indira Gandhi szuk körben azzal érvelt,
hogy a kicsinyes pártküzdelmek helyett így majd érdemben
lehet foglalkozni a fontos ügyekkel, például a gazdaság
súlyos problémáival. Bármennyire kevéssé
rokonszenves is ez az érvelés, tény, hogy a kormányzás
túlcentralizált keretei között az ellenzék
sokszor valóban vagdalkozásnak minôsíthetô
akciói felemésztették a kormányfô energiáit.
Az a lehetôség pedig fel sem merült, hogy a hatáskörök
delegálásával ritkítsa a központi tennivalókat.
*
1977 januárjában Indira Gandhi valamilyen okból úgy érezte, hogy alkalmas a helyzet a választások kiírására. Márciusban, a választások idején a szükségállapotot is feloldotta. Van, aki úgy látja, hogy hamisan tájékoztatták ôt népszerusége állásáról. Mások szerint kisebbik fiának, az elôzô két évben egyértelmuen utódjának nevelt, politikai feladatokkal megbízott Sandjaynak a karrierjét akarta egyengetni. Lehet, hogy a szükségállapot idején radikalizálódott párton belüli ellenfelei kijátszására kidolgozott kombináció része volt a döntés. Tény, hogy a Kongresszus Párt elsô ízben vereséget szenvedett a hamar ingatagnak bizonyuló szövetségbe tömörült számos ellenzéki csoporttal szemben. Utólag természetesen könnyu azt gondolni, hogy Indira Gandhi átlátta: az elfojtott, lenyomott, hamarjában összekalapált ellenzék gyôzelem esetén sem lesz képes végigkormányozni a rendelkezésére álló idôt, diszkreditálódik, és aztán annál látványosabb lesz a visszatérés.
Mert ez történt. Be sem fejezôdtek a szükségállapot idején történt törvénysértések miatt indított vizsgálatok, amelyeknek volt mit feltárniuk Indira és Sandjay Gandhi meg még egy sor politikus viselt dolgairól, és a kormány parlamenti támogatottsága máris fogyatkozni kezdett. Az 1980-ra elôrehozott választások visszahozták a kormány élére Indira Gandhit. Ekkortól váltak igazán látványossá a vezetô indiai politikusok pártváltásai, amelyek mindmáig lenyugözik a külsô szemlélôt leplezetlen elvtelenségükkel, önérdeku arcátlanságukkal. És ekkortól kezdtek élezôdni azok az etnikai, vallási, regionális és szociális ellentétek, amelyeket korábban a saját érdekében tudott fel- és lecsavargatni Indira Gandhi pártja, mostantól viszont mintha már saját tehetetlenségi erejük is hajtotta volna ôket. A miniszterelnök a maga részérôl továbbra is mindent megtett az élezésükre. Pártérdekeire hallgatva idô elôtt menesztette a szövetségi államok élén álló fôminisztereket, ellenzéki politikusokat próbált átcsábítani pénzzel és magas hivatalok ígéretével. India elveszett évei voltak ezek.
Aztán jött az a bizonyos október 31. Sandjay akkor már nem élt, légiszerencsétlenség áldozata lett évekkel korábban. Az idôsebb Gandhi-fiú, a politikai ambíciókat korábban nem nagyon mutató Radjiv volt a kijelölt utód. Indira Gandhi halála után kilenc hónappal már ki is nevezték miniszterelnökké.
Az elhunytat elhamvasztották. Hamvait negyven urnába osztották szét, az urnákat különvonatok vitték egy héten át várostól városig, szerte az egész országban. Aztán újra egyetlen urnába gyujtötték, és repülôrôl szétszórták a Himalája fölött.
Radjiv Gandhi két hónappal
késôbb példátlan választási gyôzelmet
aratott. 1991-ben ô is merénylet áldozata lett.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu