Az év krónikája a szigorított javító-nevelô munkáról szóló törvényereju rendelet hatályba lépésével kezdôdik. Ekkoriban válik nyilvánvalóvá, hogy a munkanélküliség felszámolásának szocialista vívmánya, az általános foglalkoztatottság jelszava és politikája összeomlóban van. Egyes vidékeken, például Ózdon, amelynek gazdasága egyetlen nagyüzem, a kohászati muvek muködésén és fejlesztésén alapult, munkanélküliség kezd kialakulni. A korabeli sajtó a munkanélküliséget „foglalkoztatáspolitikai gondoknak”, „átmeneti elhelyezkedési nehézségeknek” nevezte. Ezekre a gondokra reagált egyebek közt azzal a párt, hogy a közveszélyesnek minôsített munkanélkülieket börtönbe záratta: a bv.-intézetbôl járhattak ki a kényszermunkahelyre. A közvélemény láthatta: bár vannak „foglalkoztatáspolitikai gondok”, aki nem dolgozik, bunözô. A Büntetô Törvénykönyv miniszteri indokolásának nyelvén: „munkakerülô életmódot… az a munkaképes személy folytat, aki megélhetését biztosító munkát annak ellenére sem vállal, hogy nem rendelkezik létfenntartását biztosító anyagi javakkal.” A szigorított javító-nevelô munka azonban nem foglalkoztatta különösebben sem a közvéleményt, sem a sajtót. Csak a Beszélô tért vissza a témára makacsul 1984-tôl kezdve (Solt Ottilia: Nem lesz munkanélküliség, 11. szám; Még egyszer a munkakényszerrôl, szerkesztôségi cikk Kis János tollából, 12. szám; Solt Ottilia: Foglalkoztatáspolitikai garanciák, 13–14. szám; Solt Ottilia: A létminimum alatt, 16. szám).
A munkanélküliség büntetôjogi szankcionálása mást is jelzett, nemcsak a munkanélküliség létezését és a háttérben a szocialista gazdálkodás válságát. „Az igazi dzsungel azonban nem a politikai rendôrség, hanem a közbiztonságiak vadászterülete. Magyarország a politikai téren kívül rendôrállam igazán” – írta Solt Ottilia 1988-ban (Vadásztörténetek, Beszélô, 23. szám). Miközben az állambiztonsági szervezet igyekezett a háttérbe húzódni, elrejtôzni a rendôrség mögött (Budapesten a szamizdatkészítôket, így a Beszélô szerkesztôit 1982-tôl a BM III/1-es – állambiztonsági vizsgálati – osztály nyomozói már nem a székhelyükön, a Gyorskocsi utcában hallgatták ki, hanem a Budapesti Rendôr-fôkapitányság vizsgálati osztályán, a Tolnai Lajos utcában, egyszeru rendôrnyomozónak álcázva magukat), kezdett veszíteni mindenható hatalmából, az értelmiség szabadságfoka pedig valamelyest megnôtt, egyszerre megnôtt a „rendes” rendôrség hatalma is, és súlyosbodott a válság elsô számú áldozataira, a legszegényebb rétegekre nehezedô rendôri nyomás. A rendôri felügyelet idôtartamát három évre emelték, a szabálysértés miatt – bírói ítélet nélkül – kiszabható elzárásét hatvan napra. A büntetô eljárási törvény módosítása lazította a rendôrségi nyomozás ügyészségi felügyeletét: a rendôrségnek ettôl kezdve nem kellett havonta – igaz, a valóságban mindig is meglehetôsen formális – ügyészi engedélyt kérnie a nyomozás folytatására. A nyomozási idô meghosszabbítása egyúttal az elôzetes letartóztatás meghosszabbítását is jelenthette: az elôzetest a rendôrség könnyen formálhatta elôrehozott büntetéssé.
A szigorított javító-nevelô munka egészen a megszüntetéséig – azaz a rendszerváltásig – témája maradt a demokratikus ellenzéknek. 1986–87-ben Ottilia – Havas Gábor kutatási megbízásával – többször elutazott Ózdra, néhányszor vele tartottam. Olyan családokat kerestünk, amelyeknek valamelyik tagját szigorított javító-nevelô munkára ítélték. Ottiliának még az Ózdi Városi Bíróság elnökével is sikerült kapcsolatba kerülnie. A bíró – a városi pártbizottság tagja – meglepô szívélyességgel adott felvilágosítást a közveszélyes munkakerüléssel kapcsolatos ítélkezési gyakorlatról. Tôle származik az említett cikkben idézett kijelentés is: „a helyi rendôrségi intézkedéseknek 75 százalékát lenne kénytelen egy lelkiismeretes ügyészi vizsgálat törvénytelennek minôsíteni – ha lenne ilyen.”
Jóval a rendszerváltás után, amikor az állambiztonsági iratok egy része megismerhetôvé vált, derült ki, hogy a szokatlan találkozó létrehozásában az állambiztonsági szervezetnek is része volt. A III/III nemcsak tudott róla, de valószínu, hogy fel is készítette a bírót, a szájába adva a kívánatos válaszokat.
Ottilia mindenesetre ráérzett, hogy a bírói kijelentésekben valami nem stimmel. „Ôszintén szólva mint laikus és mint állampolgár sem értem a bírót. Mi törvénytelent tud nálunk egy rendôr elkövetni, ha szinte határtalan felhatalmazásokat kap, s az ellene folytatott vizsgálatban ô maga a koronatanú?”
Való igaz. Az önkényuralmat nem az jellemzi, hogy a hatóságok és képviselôik kényük-kedvük szerint cselekszenek, hanem az, hogy a hatalom kénye-kedve szerint alkot „jogszabályokat”, amelyek az önkényt elôre és szükség esetén visszamenôleg is igazolják. Demszky Gábor kocsiját, táskáját egy rutinszeru közlekedési ellenôrzésnek álcázott állambiztonsági akció során átkutatták, a táskájában talált levelet elolvasták. Erre az akkori szabályok szerint a rendôröknek nem volt joguk, Demszky panaszt tett. Rövidesen megjelent a Minisztertanács – akkoriban lex Demszkynek nevezett – rendelete, amely felhatalmazta a rendôrt, hogy igazoltatás során az igazoltatott jármuvét, csomagját, ruházatát átvizsgálja, az igazoltatottat kikérdezze.
Az 1989-es rendszerváltó reformok visszanyesték valamelyest a rendôrök túlhatalmát, a szigorított javító-nevelô munka, a rendôri felügyelet, a szabálysértésért rendôri hatáskörben kiszabható ôrizet megszunt. De egy sor szigorító szabály, amely a nyolcvanas évek derekán, a gulyáskommunizmus aranynapjaiban keletkezett, túlélte a rendszerváltást. A lex Demszkyt például 1994-ben a rendôrségi törvény részeként kétharmados – mit kétharmados: kilencvenszázalékos – többséggel fogadta el az Országgyulés. Mint a törvényjavaslatról folytatott hatpárti egyeztetés kompromisszumos végtermékét – az egyeztetés résztvevôjeként – megszavaztam én is. Rossz lelkiismerettel nézem nap mint nap, ahogy a rendôr – akárha megszállt országban élnénk – megállít cigányt, arabot, prolifiút, a kocsiból kiparancsolja a rozoga Wartburg vezetôjét, kirakatja a zsebükbôl a koszos zsebkendôt meg a harminc forint aprót, áttanulmányozza a gyurött receptet, majd kegyesen int, hogy mehetnek tovább: megvédte a közbiztonságot.
„Immár a rendôrség is teljes fegyverzetben sorakozik fel az állami költségvetést ostromló lobbik sorába” – írta Solt Ottilia a hetilap-Beszélô 1989. október 23-án megjelent elsô próbaszámában. „…Felocsúdva a rezsim átalakulása nyomán keletkezett zavarából rendezi sorait és szövetségest keres érdekérvényesítô küzdelméhez a rettegésre most különösen hajlamos közvéleményben.” S ugyanebben a cikkben: „A rendôrség egyike a pazarló, rossz hatékonyságú intézményeinknek. (…) apparátusát és muködési formáit abban az idôben dolgozta ki, amikor a szocializmus önképét zavaró társadalmi jelenségek eltakarítása politikai kérdés volt.”
Manapság, amikor a szervezett bunözés elleni harc ürügyén a rendôrség mindenhatóvá növesztése új, dinamikus szakaszba lépett, amikor a kormány egy sor társadalmi problémát akar rendôri-rendészeti kérdésként kezelni, és ennek érdekében – az úgynevezett liberális értelmiség érdektelensége vagy éppen csendes egyetértése közepette – rendôrök kezére bízza a marihuánát szívó diákokat, határôrökére a menedékkérôket, rendôrök döntésétôl teszi függôvé, be kell-e zárnia egy szórakozóhelynek, vagy a rendôrségnek kifizetendô milliós „bírság” fejében muködhet tovább, amikor gyakorlatilag korlátlan hozzáférést biztosítana a rendôrség számára anyagi helyzetünk és egészségi állapotunk bizalmas adataihoz, érdemes visszagondolni rá, hogy a folyamat, amely a jogállam keretei között kiépülô rendôrállam felé vezet, a nyolcvanas évek közepén, az önkényuralom gyengülésével egyidejuleg indult meg, és jelképes kezdô napjának bízvást tekinthetjük akár a szigorított javító-nevelô munkáról szóló jogszabály hatályba lépését: 1985. január 1-jét.
KÖZJÁTÉK: AZ ELLENZÉK MODORTALAN
A protokolláris hierarchia értelmében az 1985-ös év legfontosabb belpolitikai eseménye az MSZMP XIII. kongresszusa volt. A történelem igazolta a protokollt.
A szocialista gazdaság általános válságára a pártvezetés a dinamikus növekedés, a bôvülô szociális juttatások ígéretével, új beruházások tervével próbált válaszolni.
A márciusi pártkongresszus határozatai révén – következményük az állam külföldi eladósodásának újabb, rohamos növekedése volt – fordult be a magyarországi szocializmus a célegyenesbe: ekkor indult meg a vágta a pártállam végnapjai felé.
A XIII. lett az MSZMP utolsó igazi kongresszusa. A következôn már csak a pártvezetés teljes lecserélésérôl s végül a párt likvidálásáról dönthettek.
A demokratikus ellenzék történetében a ’85-ös évnek három kiemelkedô eseménye volt. Idôrendben visszafelé: az Alternatív Kulturális Fórum október 15–17-én, a monori tanácskozás június 14–16-án és a részvétel az országgyulési választásokat elôkészítô jelölôgyuléseken (április 18. – május 8.).
Az ötlet, hogy az 1975-ös helsinki záróokmány elfogadását követô utókonferenciák sorában Budapesten megrendezendô Európai Kulturális Fórummal egyidejuleg kerüljön sor egy ellenfórumra, amely az eszmék szabad áramlását deklaráló helsinki állásfoglalás szocialista korlátaira hívja fel a figyelmet – tudomásom szerint –, az amerikai és nyugat-európai helsinki mozgalom vezetôitôl, Jerry Labertôl, a New York-i Helsinki Watch (Demszky Gábor fordításában: Helsinki Jogôr) igazgatójától és Gerald Naglertôl, az Emberi Jogok Nemzetközi Helsinki Szövetsége fôtitkárától származott. Az állambiztonsági szervezet nyomban jelentette: „1985. február 24–26-a között Jerry Laber vezetésével Magyarországon tartózkodott a Helsinki Watch küldöttsége. Elôzetes információkat gyujtöttek az Európai Kulturális Fórummal kapcsolatban. A küldöttség programjait »Kormos« (Bence György) szervezte. Biztosította, hogy találkozó jöjjön létre a csoport tagjai és »Molnár« (Kis János), »Szeges« (Kôszeg), »Elvakult« (?), »Pörge« (Haraszti Miklós) fedônevu célszemélyekkel. »Kormos« tájékoztatta »Csókást« (Csoóri Sándort), aki ezt fontosnak minôsítette. Az Európai Kulturális Fórum idôszakában irodát fognak bérelni a külföldi újságírók számára, és mindent el fognak követni, hogy az érintettek által javasolt kérdések hangot kapjanak a tanácskozáson.” Bár mint a fentiekbôl látható, az állambiztonság több mint hét hónappal az esemény elôtt tudott a Helsinki Watch terveirôl, a jóval korábban kibérelt szállodai konferenciatermet – külügyes közbelépésre – csak a megnyitás napján, véglegesen délután 5 órakor mondták vissza. Az állambiztonsági szervezet információit a hivatalos fórum hivatalos – nyilván a Külügyminisztériumot képviselô – szervezôivel sem osztotta meg. A fórum elsô hetérôl készült jelentés szerint „a Kulturális Fórum megnyitását megelôzô napokban derült ki, hogy a Duna Interkontinental egyik termében (…) a Nemzetközi Helsinki Szövetség szándékozik párhuzamos kulturális fórumot rendezni. (…) A tervezett találkozót a szállodai teremben nem engedélyeztük, ennek hatását politikai eszközökkel igyekeztünk mérsékelni.” A „szigorúan titkos” minôsítésu anyag a Beszélô 15. számában jelent meg, az eseményekkel szinte egyidejuleg. A találkozót végül két magánlakáson tartották meg. Ezek után a magyar delegáció képviselôje nyugodt szívvel válaszolhatta a hivatalos amerikai küldöttség vezetôjének, aki tiltakozott a történtek miatt: „a magyar hatóságok magánjellegu rendezvényekkel nem foglalkoznak.” A két magánlakás Eörsi Istváné és Kis Anikóé volt, a fórum ügyeivel foglalkozó „operatív csoport” vezetôje pedig Horn Gyula külügyminisztériumi államtitkár.
A nyugati küldöttségek „hallgatólagosan” tudomásul vették „a magyar álláspontot”, jóllehet a helsinki utótalálkozók rituáléjához hozzátartozott, hogy a hivatalos konferenciával egyidejuleg számos nem kormányzati szervezet is kifejtette véleményét a tárgyalt témáról. (Az erdélyi Ellenpontok szerkesztôi 1982-ben, a Madridban megrendezett utókonferencia résztvevôihez küldték meg a romániai magyarság helyzetével foglalkozó memorandumukat.) Ezért is húzódoztak a szocialista országok attól, hogy a maguk területén rendezzék meg az egyébként erôteljesen szorgalmazott Helsinki-utókonferenciákat.
Minderrôl azonban már a túlpartról értesültem. Szeptembertôl New Yorkban tartózkodtam, a New School for Social Research vendégkutatójaként a Soros György által fenntartott Nyílt Társadalom Alapítvány ösztöndíjával. A hazai eseményekrôl ott, a távolban, fôként a Helsinki Watch Budapesten járt munkatársaitól értesültem. A külügyminisztériumi jelentô arról panaszkodik, hogy Nyugaton az ellenfórumnak nagyobb sajtója van, mint az igazinak. Ez azonban nyilván csak Európára volt igaz: az amerikai sajtó egyik fórummal sem foglalkozott. Magyar újságokhoz pedig csak hébe-korba jutottam. De azért egy Népszabadság-cikk megmaradt az emlékezetemben, talán azért, mert egy liberális szellemu irodalmár, a József Attila-kutató Gyertyán Ervin írta. A publicista – ha jól emlékszem – az ellenfórumon kifejtett eszmékkel nem vitázott, nem is igen foglalkozott velük. Csupán a modortalanságot kifogásolta: az ellenfórum szervezôi visszaéltek a vendégjoggal, kijátszották a házigazdát. Szabó Lôrinc egy berlini riportja jutott az eszembe. A liberális Est-lapok munkatársaként a költô nem mondott se jót, se rosszat egy a Reichstagban végighallgatott Hitler-beszéd tartalmáról. Csak Hitler meggyôzô elôadói stílusáról írt, a beszéd gépelt kéziratáról, amelynek betui nagyobbak a szokásosnál, meg a képviselôkrôl, akik ünnepi öltözékben, fegyelmezetten ülnek a helyükön, sokukon egyenruha. Az ünnepélyes odaadás érezhetôleg a költô esztétikai érzékenységét is megragadta. Persze Feuchtwanger is eszembe juthatott volna. Neki Sztálin mondta el négyszemközt, higgadt, indulatoktól mentes hangon, milyen csalódást okozott számára, hogy egykori harcostársairól kiderült, kémek, árulók. Beszéd közben ceruzájával kék arabeszkeket rajzolt a papírra…
A NÉPFRONTILLÚZIÓ VÉGE
A kortársi értékelés – különösen a magyar emigráció körében – az ország nem hivatalos történelme számára a legfontosabb eseménynek 1985-ben a monori tanácskozást tartotta. Különösen azok látták ezt így, akik úgy vélték, a mindenkori hivatalos Magyarországgal szemben álló mindenkori másik Magyarország erôtlenségének fô oka a megosztottság, az urbánus ellenzék és a népi ellenzék egymással való viaskodása, holott mindkettônek a hatalom, a feudálkapitalista Magyarország, illetve az államszocialista Magyarország az ellenfele. Csak tisztázni kell a nagyrészt félreértésekbôl származó ellentéteket, s létrejön az ellenzéki népfront.
A remény, amelyet 1937-ben a Márciusi Front hamari szétesése szertefoszlatott, most, fél évszázad keseru tapasztalatai birtokában, beteljesül. A monori tanácskozás létrehívója, szellemi védnöke az a Donáth Ferenc volt, aki fiatalon a Márciusi Frontot szervezte, s egy életen át hívôje és apostola maradt egy olyan népi-paraszti, plebejus forradalmiságnak, amely egyúttal demokratikus. Vagy legalább nem nyilas.
„Az úgynevezett demokratikus ellenzék legélesebb, leglényegesebb kritikája sem fáj úgy, mint a nemzetiek halk, visszafogott kérdésfeltevései” – mondta Csurka a monori tanácskozáson. „Mert ez akkor is az ôsi sebet sérti fel, teszi véressé, ha nem akarja, ha csak halkan kiejti a szót: magyarok vagyunk.” Tetszik érteni: mi, nemzetiek – magyarok vagyunk. Azaz ôk, az úgynevezett demokratikus ellenzék – nem magyarok. A vállalt magyarság, pusztán magyar mivoltunk, s ezzel összefüggésben a nemzeti-kisebbségi kérdés feszegetése a legsúlyosabb kihívás a rendszerrel szemben. E kihívásnak azonban nyilvánvalóan csak mi, a nemzeti táborhoz tartozók – mi, magyarok – lehetünk a hordozói. A szóló említésre se tartja érdemesnek, hogy 1981 és 1985 között például a Beszélô minden egyes száma közölt cikket, elemzést, felhívást, tiltakozást a határon túli magyarok ügyében.
A magyar mivolt szubsztanciális radikalizmusának dialektikus következménye (így mondaná egy lukácsista vagy egy politológus), hogy a nemzeti tábornak sokkal óvatosabbnak kell lennie a hatalommal szemben. A kisebbségi magyarság teljes pusztulása, az Endlösung elhárítása érdekében bizalmat kell keltenünk magunk iránt, meg kell nyugtatnunk a kormányzatot. „Érthetôvé és világossá kell tenni: nincs most ideje a legitimitás megkérdôjelezésének. Hajlandók vagyunk félretenni az ellentétes megközelítésekbôl származó ellentéteket, mert végveszélyben lévô testvéreink sorsa mindennél fontosabb számunkra.” Az utolsó mondat a supplex libellus, az alázatos, de konkrét kérelem: „Nem kérünk semmit, csak egy kis belsô hivatalos nyilvánosságot.”
Ez csak egy hozzászólás volt a vitában. De hasonló gondolatokat fogalmazott meg Csurka Új magyar önépítés címu referátuma is, amely a monori tanácskozás nyitó elôadásaként hangzott el. „Ki kell lépni a politikai-hatalmi koordináták közül. Belátva, hogy a hatalmi viszonyokon, a földrajzi helyzeten, de még a belsô hatalmi helyzeten sem tud a magyarság önerejébôl gyökeresen változtatni; meg kell teremteni, ki kell dolgozni a politikától függetlenült ember életstratégiáját. Annak az engedelmes, szorgos, szolid állampolgárnak az életelveit kell kidolgozni, aki a hatalom, az uralom kérdéseit nem vitatja, s ezáltal nem is készteti félelemszülte, idegesen erôszakos lépésekre a hatalmat, de aki saját belsô függetlenségét, önépítô munkáját, egyéni életének kiterjedését maga szabja meg.” És itt is a korlátozó motívum: „Az önépítés programjának alapvetôen és hangsúlyosan magyar programnak kell lennie. Ezt a magyar nemzeti jelleget nem a veszélyeztetettség indokolja, hanem a siker igénye. Nem lehet sikeres itt a Duna-tájon semmilyen mozgalom, amelyik nem nemzeti.”
Ôsi és éppen ezért idôtálló gondolatok ezek, csak éppen egy bomladozó diktatúrában idôszerutlenek. Idôszerutlenek egy olyan helyzetben, amikor a diktatúra még eléggé diktatúra ahhoz, hogy minduntalan megzavarja vagy a legszukebb magánszférába szorítsa vissza a boldogulni akaró átlagember önépítését, de már nem eléggé szilárd és homogén ahhoz, hogy következetesen szétrombolja az esélyt a félig független szervezetek létrehozására, jogaik meghatározására.
Kis János referátuma pontosan errôl szólt. Mindannak az ellenkezôjérôl, amit Csurka mondott. A nem állami gazdasági szervezetek számának, gazdasági erejének a növekedése, a kultúra pluralizálódása elérte azt a határt, amikor az egyedi és eseti engedmények rendszerével nem lehet fenntartani a fejlôdést. A viszonyok jogi rendezésére van szükség, és ezen belül a közjogi meg a civiljogi szféra elhatárolására. Azért mert egy vállalat állami – még nem az állam. S végül: olyan törvényre van szükség, amely – számolva Magyarország helyzetével a világpolitika hatalmi rendszerében – alkotmányos módon korlátozza a párt mindenre kiterjedô, törvények feletti hatalmát.
Csurka és Kis János gondolatmenetében semmi sem kompatíbilis. Mindkettô olyan mélyen gyökeredzik elôadója világlátásában, hogy nemhogy összeegyeztetni nem lehet ôket, de még racionális vita sem lehetséges közöttük. Csurka látszólag pusztán költôi elmélkedése a magyar önépítésrôl, Kis János az adott idôszakban még irreálisnak tetszô teóriája a párthatalom alkotmányos korlátozásáról a késôbbi évek – széttartó vagy egyre inkább egymással szembe futó – politikai stratégiáinak az alapjává vált. Ez pusztán a szövegekbôl kiolvasható, és ott, Monoron is kihallható volt, lett volna.
Az új magyar önépítést Csurka felfogásában az teszi sürgetôvé, hogy a forradalom leverése után, a megtorlást követô konszolidáció korszakában, a „kényszerkiegyezés” szülte nihilizmusban a bugris két típusa jött létre: az alsóbugris, a paraszti életforma bomlása nyomán kialakuló, élete hagyományos értékrendjétôl elszakadt, eszménytelen városi szegénység, és a felsôbugris, az az egyre inkább felkészült és egyre szélesedô értelmiségi réteg, amely azonban csak úgy tud fennmaradni és feljebb jutni, ha érdekszövetségbe, sôt rokonságba kerül urával, parancsolójával, a döntéshozó káderréteggel, és karrierje érdekében hozzákorrumpálódik. Ennek a felsôbugrisnak a legújabb változata „a quasi-kultúra napszámosainak, pallérjainak és haszonélvezôinek” sokasága, ez a „nagyon szapora réteg”, amely burjánzik, mint a dudva. „Ez a kontraszelekciós réteg áll az útjában minden egészséges társadalmi mozgásnak (…). Ez alkot merev falanxot minden kezdeményezés elôtt.”
A két bugrisréteg közé beszorítva „büdös-szendvics állapotban” tengôdik az a „kicsiny mag”, Németh László-i szóhasználattal: az erkölcs újfajta nemessége, amely az új magyar önépítés záloga.
A felsôbugris a kontraszelekciós liberalizmus terméke: olyan idôkben alakult ki, amikor „felsôbb körökben sikké vált bizonyos liberalizmus”. Élet és halál liberális ura szóhoz engedi jutni a szakértôt, a tehetséget, azzal a feltétellel, hogy hozzá hasonul, és valódi alkotások helyett quasit hoz létre. Volt már ilyen korszak a magyar történelemben: az elôzô kiegyezés. „Az 1867-es kiegyezés után is felpezsdült az élet, Magyarország a Monarchia egyik központja és súlypontja lett, de a kiegyezést, az alkut megkötô magyar vezetô osztály éppen úgy a megoldatlan nemzetiségi kérdés és a korhadt társadalmi rendszer fölött élte tivornyás életét, mint ez a mai.”
A dualizmus korszakának ez a kritikája – bár Csurka Bibót követte – akkoriban már meglehetôsen avíttnak hangzott. A hetvenes évek függetlenedô történettudománya – éppen a népiek meg a múlt századi kuruc-nemzeti tábor kiegyezésellenességét továbbvivô kommunista történelemszemlélet ellenében – rehabilitálta a dualizmust. Egyebek közt azért is, mert világossá vált: a Szent István-i Magyarország nem a Monarchia hibás közjogi berendezkedése, nem a feudális birtokstruktúra vagy az általános választójog hiánya miatt omlott össze, hanem mert a nemzetállamok kialakulása a szupranacionális államalakulatok helyén feltartóztathatatlan folyamat volt, és – sajnos – az ma is. Szabó Miklós korreferátumában persze nem a történeti problémával foglalkozott, hanem az összevetés politikai tartalmával. A dualizmus és a Kádár-rendszer analógiája alapjában elhibázott, mert a kádári konszolidáció nem kiegyezés, még csak nem is kényszerkiegyezés, hanem kapituláció; a társadalom fegyverletétele a túlerôvel és az erôszakkal szemben. Mindaz tehát, amit a konszolidáció elônyének tekintünk, nem kompromisszum eredményeként jött létre, hanem a gyôztes engedményeként. Ebbôl az is következik – s itt válik Szabó Miklós korreferátuma Csurka mondanivalójának érdemi bírálatává –, hogy a közszférából való visszavonulás a kapituláció folyománya, nem pedig az önépítés része. Annak a folyománya a formális szervezetektôl való idegenkedés, az informális kapcsolatokra épülô kijárás gyakorlatának társadalmivá válása és társadalmi idealizálása. Ezzel a folyamattal szemben az önépítés útja éppen nem a kivonulás, hanem a jogtudat élesztése.
Akár Csurka elôadásának emelkedettsége ragadta magával a hallgatóságot, akár a törékeny harmónia megóvásának vágya fogta vissza a másképp vélekedôket (eltekintve az olyan részletbírálatoktól, mint Konrádé vagy Bence Györgyé, miszerint a konszolidáció korszakában azért mégiscsak elôrehaladt a polgárosodás, nôtt az egyének szabadsága), érdemi ellenvetés csupán Tamás Gáspár Miklóstól hangzott el. Vajon mit sirat és mit szorgalmaz Csurka István – kérdezte TGM. Azok, akik értékvesztésrôl beszélnek, és ezzel a fogalommal írják le a jelenbeli romlást, általában a monolit marxista ideológia szétesésétôl datálják a folyamat kezdetét, és noha nem ezt kívánják vissza, „visszakívánnak egy olyan közösségi vagy álközösségi hangulatot, életérzést, lélekállapotot, amely történelmileg mégis a marxista hegemóniának ehhez a korábbi állapotához kapcsolódott”. Csurka egyedül erre a bírálatra reagált élesen: „Nem tudok mindenkinek válaszolni. Válaszolok azonban Tamás Gáspár Miklósnak, akinek mindössze annyi mondanivalója volt, úgy éreztem legalábbis, hogy csak azt hüvelyezte ki a dolgozatomból, hogy én egy konzervatív ember vagyok. Lehet.”
A késôbbiek fényében persze súlyosabb kifogásokat is meg lehetett volna fogalmazni Csurka tanulmányával szemben. Kirohanásában a kulturális termelôhelyeket, a tömegkommunikációt elözönlô senkik ellen nem nehéz felfedezni annak az indulatnak az elôképét, amellyel Csurka és elvbarátai késôbb a „médiaértelmiség” ellen felléptek. (Jóllehet akkoriban magam is úgy véltem, és egykori érzésem miatt ma sem szabadkoznék, hogy a gyulöletesek és az undortkeltôek negatív hierarchiájában a „rendôr” után – s a megjelölés itt egyaránt jelölte a III/III-asokat, az állambiztonságiakat és a szolgálatukban fellépô, de meggyôzôdésbôl oszlató, bilincselô, házkutató közrendôrt – nyomban az újságíró következik, nagyon-nagyon kevés kivétellel.) De már a kultúrbugrisok dudvaként burjánzó sokadalma, amely minden kulturális intézményt, muhelyt, fórumot betölt, amelybe minden valódi tehetség, valódi szándék beleütközik, amely elvágja a „népi emelkedés liftjének” (Németh László kifejezése) a húzóköteleit – nagyon is emlékeztet a harmincas-negyvenes évek ôrségváltást követelô jobboldali radikalizmusának a nyelvezetére. Amiként az a kijelentés is, hogy a magyarság „’56 hôsies véráldozata után feltétlenül jogosult itt, a Kárpát-medencében” a primus inter pares szerepére.
Vajon csak most, utólag ilyen nyilvánvaló ez? A monori tanácskozás elôkészületei kivételes titkossággal folytak, a szervezôk nem akarták, hogy a referátumokat elôbb olvassák az állambiztonsági szervezet munkatársai, mint a tanácskozás résztvevôi. Ezért az a döntés született, hogy a kész szövegeket ne az ellenzék ismert gépírónôje, az állambiztonsági iratokban „Dizôz” néven szereplô Vágner Anna írja stencilre, hanem valaki más, aki vélhetôleg nincs a szolgálat látókörében. Hozzám szamizdatvásárlóként, szamizdatterjesztôként, minden ellenzéki vállalkozás segítôjeként rendszeresen járt egy több nyelven beszélô, magyarul-németül gyorsírni, gépelni képes hölgy, egyébként hívô katolikus. Ezt az utóbbi tényt azért említem, mert hangsúlyozni akarom: nem zsidó, nem is zsidó származású. Nos, Á. Éva vállalta a gépelést, természetesen „társadalmi munkában”, azaz egy fillért sem fogadott el érte, és el is készült vele néhány napon belül. „Mondja – kérdezte –, ezt a Csurkát miért hívják meg? Ez egy nyilas!” Ôszintén tiltakoztam. „Ne beszéljen már – felelte. Én ismerem ezt a hangot. Annak idején olvastam a Virradatot meg az Egyedül vagyunkat.”
A tanácskozásnak a demokratikus ellenzékhez tartozó vagy ahhoz közel álló résztvevôi közül számosan voltak, akik életkoruknál vagy szakmájuknál, esetleg mindkettônél fogva alaposan ismerték a háború elôtti, alatti szélsôjobboldali sajtót. Mégis az egy TGM-en kívül senki még csak célzást sem tett Csurka gondolatainak szélsôjobboldali gyökereire. Nem tértek vissza Csurkának arra a megjegyzésére sem, hogy a magyarságot az ’56-os véráldozat nyomán primus inter pares helyzet illeti meg a Kárpát-medencében, holott – éppen a határon túli magyarság létérdekei szempontjából – ennél károsabb, veszedelmesebb hungarista eszmét aligha lehetett feleleveníteni. Láthatólag mindennél fontosabb volt, hogy a tanácskozás ne robbanjon fel, hogy kialakuljon a demokratikus (ha úgy tetszik: urbánus) és a népi ellenzék közeledésének látszata, megôrzôdjön az esély az ellenzéki népfront megszületésére.
Tudjuk a történelembôl: az 1936-os francia választásokon gyôztes népfront kormánya egy évet sem bírt ki, a spanyol népfrontkormány helyett egyre inkább a kommunisták s végül a szovjet titkosszolgálat kiküldöttei diktáltak az országnak abban a részében, amely még a köztársaság fennhatósága alatt állt. Rövid életunek bizonyult a monori tanácskozás közvetlen elôképének tekintett Márciusi Front is, amely kommunista kezdeményezésre azzal a céllal jött létre, hogy egy táborba tömörítse a fasizmus kommunista és népi ellenzékét. A népfrontmozgalmak csak akkor voltak tartósak, amikor nem egyenrangú erôk szövetségeként, hanem a kommunista párt transzmissziós szervezeteként muködtek, mint a kelet-európai országokban 1948-tól a rendszer bukásáig.
A demokratikus ellenzék 1985-ben nem volt hatalmi helyzetben, és nem volt kommunista. Az elôkészítésben egy héttagú társaság vett részt, a népi ellenzéket Csoóri és Csurka képviselte, négyen (Bauer Tamás, Donáth Ferenc, Kenedi János és Kis János) inkább a demokratikus ellenzékhez álltak közel, talán csak az egy Mészöly Miklósról mondható el, hogy mindkét körben otthonos volt. A számaránynak persze nem volt meghatározó jelentôsége, hiszen a döntések nem szavazattöbbséggel, hanem konszenzussal születtek. Abban a fontos kérdésben, hogy a találkozón csak meghívottak vehetnek részt, és a meghívottak között azonos arányban kell szerepelniük a népi ellenzékhez és a demokratikus ellenzékhez közel álló személyeknek, nyilvánvalóan Csurkáék akarata érvényesült. (Ez az annak idején sok bírálatot kiváltó „numerus clausus” – védhetô. Csurka és Csoóri joggal tartott attól, hogy korlátozás híján a tanácskozást elözönli a demokratikus ellenzék holdudvarához tartozók sokasága. Hiszen számukra – minthogy állásuk többnyire már amúgy sem volt – a monori részvétel semmiféle további kockázatot nem jelentett, míg a népiek híveinek esetleg retorziókkal kellett szembenézniük.)
A konszenzuskényszer ellenére az elôkészítés gyakorlati feladatait a demokratikus ellenzék végezte, egyszeruen azért, mert ez a kör rendelkezett konspirációs tapasztalattal meg a szükséges technikai apparátussal. Ez a helyzet, bármennyire kényszeru volt, nyilvánvalóan csorbította a két fél esélyegyenlôségét.
Volt azonban egy feltunôbb egyenlôtlenség is. Bauer Tamás és Kis János referátumát olyan korreferensek – Laki Mihály és Vásárhelyi Miklós – bírálták, akik szemléletükben közel álltak az elôadókhoz, Csurka és Csoóri bírálói ellenben a másik fél reprezentánsai voltak: Szabó Miklós és Kenedi János.
Monor után, akárhányszor amellett érveltem, szóban vagy írásban (írásban elôször az Across Frontiers címu, sajnálatosan kis példányszámú amerikai baloldali folyóiratban), hogy a tanácskozás a kezdeményezôk szándékával ellentétesen nem a közeledés perspektíváját nyitotta meg, hanem az át nem hidalható ellentéteket tette nyilvánvalóvá, elsôsorban Kenedi Csoórit bíráló írására hivatkoztam. Arra, amit Csoóri – Kenedi olvasatában – mondott.
Most újraolvasva az írásokat úgy látom, Kenedi egy vélelmezett Csoórival vitázott, nem azzal, amit Csoóri a határon túli magyarok ügyében ténylegesen javasolt. Kenedi – mintegy Csoóri ellenében – Bibó István A békeszerzôdés és a magyar demokrácia címu cikkébôl idéz: „A magunk dolgában le kell szögeznünk tisztán és világosan, hogy nekünk nem az angolszászok, az oroszok vagy a csehek kedvéért kell demokratának lenni, nem is területi kérdéseink mikénti eldöntéséért, hanem mindezektôl függetlenül, egyedül magunkért, a magunk népéért.”
Csoóri ezzel szemben – így Kenedi – „a demokratikus fellépést a kisebbségi kérdéssel pántolja össze”. Legyünk demokraták! – hirdeti „Már csak azért is – ez idézet Csoóri beszédébôl –, mert Magyarország 1956 óta és a meghirdetett gazdasági reform következtében annyira a világ figyelme elé került, hogy a száz esztendôk óta rádobált gyalázatot most rázhatnánk le magunkról leginkább. Végre hisznek nekünk.”
Valójában Csoóri a fentieket nem a demokratának lenni parancsa indoklásául mondja el. „Nekünk nem támadnunk kell – érvel Csoóri –, csak a világ nyilvánossága elé lépnünk a gondjainkkal és tényeinkkel. Azaz: demokratáknak lennünk. Lehet, hogy haragot gyujtünk a fejünkre ezzel is, de hatásosabb megoldásra nem vállalkozhatunk, ez az erkölcsi nyíltság az egyedüli jó megoldás.” A fentebb idézet mondat ez után következik. Magyarország jó nyugati megítélése tehát nem indoka a demokratikus megoldás választásának, a nyílt fellépésnek, csupán kedvezô körülmény hozzá, amely esélyt teremt, hogy meg is hallják a szavunkat.
Lehet, hogy a népi mozgalom, pontosabban a népi mozgalomhoz tartozó egyes szerzôk a nemzeti ügyet, a „nemzet sorskérdéseit” elôbbrevalónak tekintették, mint a demokrácia ügyét. A Monoron elhangzott szöveg azonban nem támasztja alá, hogy Csoóri – Bibóval ellentétben – a demokráciát csupán eszköznek tekintette volna a magyar kisebbségért folyó küzdelemben.
(S nem igaz – a számos találó példa ellenére sem igaz – Kenedi sommás állítása, hogy a nyugati világot a valóságban nem érdekli a kelet-európai országok demokráciateljesítménye, emberi jogi teljesítménye. Annak, hogy Magyarország elôbbre haladt a nyugati integráció útján, mint Románia vagy Szlovákia, abban éppúgy része van a rendszerváltást megelôzô évek polgárosodásának, a piacgazdaság megjelenésének, de a rendszer viszonylagos liberalizmusának is, mint annak a ténynek, hogy 1990 óta a kormányváltozásokat követô heves politikai csaták ellenére Magyarország mindig belül maradt a parlamentáris demokrácia keretein. Vagyis a nyugati világ demokráciaelvárásait, emberi jogi elvárásait ma sem bölcs dolog lefitymálni vagy semmibe venni.)
Ezeknek a soha szóvá nem tett gravámeneknek nem volt dokumentálható szerepük abban, hogy a Monoron eltervezett „második Monorra” nem került sor.
A diplomáciai kapcsolatok lazítására vagy megszakítására Csurkáék mindig találtak ürügyet. Egyszer azon sértôdtek meg, hogy a forradalom harmincadik évfordulójára kibocsátott felhívást olyanok is aláírták, akik csupán egyetértettek vele, de alkotói teljesítményükkel nem érdemelték ki, hogy a nevük egy papíron szerepeljen az övékével, majd pedig azon, hogy a Beszélô köre az ô részvételük nélkül dolgozta ki és adta közre az ellenzék programjának minôsített Társadalmi Szerzôdést.
A nyilvánvaló egymás mellett, sôt egymás ellen beszélés ellenére a demokratikus ellenzék Monorból nem vonta le azt a következtetést, hogy a népi–urbánus „népfrontnak” nincs jövôje. E téves helyzetmegítélés nyomán értékes hónapok és értékes energiák mentek veszendôbe „Monor kettô” megszervezése, elôkészítése ügyében. Újabb heteket vettek igénybe az egyeztetô tárgyalások, hogy Monor kettô pótlásaként száz különféle nézeteket valló értelmiségi 1997 ôszén közös levéllel forduljon az Országgyuléshez. A legtöbb idôt és energiát azonban az emésztette fel, hogy a demokratikus ellenzék mégiscsak létrehozza az utóbb Hálózatnak nevezett népfrontszeru esernyôszervezetet, amely majd összekapcsolja, együttmuködô erôvé fogja össze a különbözô ellenzéki csoportokat, mindenekelôtt a demokratikus és a népi ellenzéket. Pedig 1997 ôszén már létrejött s egyre inkább szervezet módján muködött a Magyar Demokrata Fórum, amelyet a népiek a demokratikus ellenzék tudatos mellôzésével hoztak létre, és 1988 márciusában lényegében pártként alakult meg a Fidesz.
De az idôveszteségnél is súlyosabb következménynek bizonyult, hogy az SZDSZ-t 1989-ben sokként érte, hogy Csurka valóban azt teszi, ami monori beszéde alapján várható volt: elôször alkudozik a nemzeti kommunistákkal, azután felfedi – tapintatból Debreczeni József kifejezését használom –: nemzeti szocialista. Mellesleg Csoóriról is kiderült, mégsem alaptalan, amit a megátalkodott urbánusok gondoltak róla. A „szabadelvu zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag asszimilálni a magyarságot” – írta Csoóri Nappali hold címu esszéjében az 1990-es választások eredményét, az SZDSZ sikerét értékelve, és „ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig nem ácsolhatott még soha”. A metafora gyökerein elmélkedve hadd idézzek – emlékezetbôl – egy mondatot Babits egyik vidéki úriasszony rokonának a Babits Archívumban olvasható levelébôl. Hagyd ott a Nyugatot, írta a nagynéni, feltehetôleg a Halálfiai valamelyik szereplôje, mert a Nyugat szerkesztôjeként zsidólétra lettél. A riadalom, amelyet a megalapozatlan illúziók összeomlása és az Á. Éva számára már 1985-ben kézenfekvô valóság felszínre bukkanása keltett, közrejátszott még abban is, hogy az urbánus liberálisok vágyott és 1992-tôl gyulölt szövetségesük helyett korábbi valós ellenfelükkel, az MSZMP utódpártjával kerültek népfrontszeru kapcsolatba. A következményeket mindannyian ismerjük.
Meglehet, jómagam azért voltam szkeptikusabb Monor jelentôségének és következményeinek megítélésében, mint a résztvevôk, mert nem voltam ott, és így nem ragadhatott el a vita, a vitázók – a jegyzôkönyvbôl is kitetszô – emelkedett érvelése meg az együttlét baráti táborhangulata.
Az elôkészítôk, mint fentebb már szó volt róla, eleve meghatározták a résztvevôk számát és részben a személyét is. Kis János elôadó volt, Solt Ottilia a SZETA-t képviselte, a Beszélô szerkesztôsége számára egy hely maradt szabadon. A szerkesztôk közül Kis János engem hívott el a tanácskozásra. Töprengtem, elmenjek-e, mert nehezményeztem, hogy Krassó és Gadó György nincs a meghívottak között. (Megvétózták a meghívásukat, mondta János; már nem emlékszem, hogy kiét ki a hét kezdeményezô közül.) Ennél a fenntartásnál is súlyosabban esett a latba, hogy két szerkesztôtársam, Haraszti Miklós és Szilágyi Sándor nehezményezték, miért pont én vagyok a kiszemelt. A Beszélô szerkesztôségében nem volt formális hierarchia, valóban semmi sem indokolta, hogy éppen én képviseljem a lapot. Sorsoljunk, ajánlottam, hogy oldjam a kínos helyzetet. A három gyufaszál közül Haraszti húzta az épet, ô szerepel a monori jelenléti íven. Egy gróf vagy – súgta a fülembe János. – Ôrgróf – feleltem.
Valamikor a hatvanas években buzgón olvastam a háború utáni koalíciós évek vitáit a korszak folyóirataiban. Egy idô után rémülten vettem észre, hogy a vitákban kifejtett nézeteket – a párthovatartozásnál is inkább – mintha az határozná meg, hogy a szerzô zsidó-e (elnézést, Révész Sanyi kedvéért: zsidó származású-e* ) vagy sem. Felhagytam a stúdiummal: ezt az eredményt aligha lehetett volna publikálni. Talán még ma sem lehetne, hacsak a Hunnia-füzetekben nem.
Csurka egy réges-régi novellájában két reumás üldögél a meleg vízben: „Te rohadt zsidó, mondta 1944-ben az egyik, és hatalmas pofont kevert le a másiknak. Te rohadt nyilas, mondta 1945-ben a másik az egyiknek, és most ô keverte le a pofont. A pofon most – a hatvanas években – is ott viszket mindkettejük tenyerében, de nem tudnak hozzá mit mondani.” Lehet, hogy 1989 óta ez a pofozkodás folytatódik? Lehet nyolcvan éve ez a két kiáltás a végsô magva a magyar értelmiség politikai vitáinak?
A PLURALIZMUS NEKIRUGASZKODÁSA
„Az inkább nemzetközi jellegu Független Kulturális Szimpózium mellett ez (ti. a monori tanácskozás) volt a magyar értelmiségi élet saját ügyeivel foglalkozó legfontosabb eseménye nemcsak 1985-ben, de talán évek óta” – írta Kasza László a Beszélônek 1985 ôszén. Érdekes, hogy a Szabad Európa Rádió szerkesztôje nem említi az év nevezetes eseményei között a választásokat és az ellenzéki jelöltek indulását – igaz, ott az értelmiség nem a saját ügyeivel foglalkozott. A Szabad Európa mindenesetre „rajta volt” a történteken. Horváth István belügyminiszter összefoglaló értékelésében ki is tért rá: „Feltunô volt a Szabad Európa Rádiónak durva, a belügyeinkbe nyíltan beavatkozó hangvétele.”
Az állambiztonsági szervezet 1985. április 23-án kelt napi jelentésében – feltehetôleg lakáslehallgatások alapján – pontosan ismertette a részvétellel kapcsolatos vitákat. „Az »ellenzék« prominens személyei körében megoszlik a vélemény a saját jelöltek indításával összefüggésben. »Kormos« (Bence György), »Kobra« és mások helytelenítik, mert véleményük szerint ezzel maguk is hozzájárulnak a választási rendszer legitimitásának, a választási törvény demokratizálásának propagálásához. Attól tartanak, hogy a hatalom, miközben elégedetten nyugtázza majd a nyugati sajtóvisszhangot, bosszút fog állni az »ellenzéken« a választásokon tanúsított magatartásáért. »Szeges«, »Pörge« (Haraszti), »Lidi« (Krassó György) és mások ezzel szemben sikernek értékelik Rajk László jelölését meg az elsô jelölôgyulésen azt, hogy ez egyáltalán megtörténhetett. A továbbiakra nézve nincs illúziójuk. »Lidi« nyugati hírügynökségeknek adott tájékoztatóiban hangsúlyozta, hogy Rajk László képviselôvé választását a hatalom mindenképpen meg fogja akadályozni.”
Máig vitatott, ki is volt az 1985-ös jelöltállítás ötletgazdája. Magam hosszú ideig abban a hitben éltem, hogy én, Mécs Imre azonban felvilágosított: ô volt az. Ha én lettem volna is – plagizáltam: bennem Krassó György elbeszélése nyomán támadt az ötlet. Krassó még 1980-ban mondta el, hogy az akkori választás egyik jelölôgyulésén – néhány ’56-os társával együtt – jelöltnek ajánlottak egy asszonyt, Párkányi Máriát, és hajszál híján sikerült is elérni, hogy felkerüljön a jelöltlistára. Krassó társa 1980-ban Mécs Imre volt, így kézenfekvô, hogy Mécs 1985-ben felelevenítette a gondolatot. Krassó ez idô tájt rendôri felügyelet alatt állt, semmiképpen sem léphetett fel a jelölôgyuléseken, át kellett tehát venni tôle a kezdeményezést.
Elsôként Kozák Gyulával beszéltem a jelöltállításról. Kozák Légrádi Péter doktort, Zugló egyik népszeru körzeti orvosát ajánlotta biztos befutóként (Légrádi végül nem vállalta a jelölést). Mindenesetre együtt mentünk el Solt Ottiliához, tôle tudtuk meg, hogy Mécs Imre ugyancsak jelöltállításra készül. Kis János, aki 1984-ben, a Beszélô 9. számában elemzést írt az 1983 decemberében elfogadott új választási törvényrôl, írásában nem számolt a lakossági jelöltek tömeges jelentkezésével. Emlékezetem szerint ez a lehetôség akkor a Beszélô szerkesztôségének szokásos heti összejövetelein sem merült fel.
Mind a törvényelôkészítés, mind pedig a választási elôkészületek idôszakában kézenfekvô volt a kérdés, vajon miért szorgalmazza a pártvezetés a választási reformot. Hiszen a társadalmat egyáltalán nem érdekli a választás, így a reformját sem igényli, a különbözô nyomásgyakorló csoportoknak pedig nem fuzôdik hozzá érdekük. Nem kizárt, hogy a reform egyszeruen kipipálandó feladat volt a pártvezetés programjában. A szokásos eljárásnak megfelelôen megbízták a társadalomtudományi kutatóhelyeket, hogy dolgozzanak ki javaslatokat. Ettôl kezdve a központi pártapparátusnak nem volt más feladata, csak hogy sorra elvesse a javaslatokat, amíg csupán néhány olyan maradt belôlük, amelyeknek az elfogadásából vélhetôen semmiféle változás nem következik. Mindenekelôtt a többes jelölés kötelezôvé tétele tetszett ilyennek. Hiszen olyan mindegy, hogy a nép egy tojást kap, vagy kettô közül veheti ki az egyiket. Ez a „reform” egyúttal megoldotta azt a kínos problémát is, hogy a többes jelölés lehetôségével választásról választásra mind kevesebben kívántak élni. (1970-ben 49, 1980-ban már csak 15 választókerületben állítottak második jelöltet – a 352 választókerületbôl.)
A megkérdezett társadalomtudósok – politikai pluralizmus híján – legalább az érdekképviseleti pluralizmust kívánták volna megjeleníteni a parlamentben. Cikkében Kis János Schmidt Pétert idézi. „A legtöbben arról vitatkoznak – válaszolja a jogtudós az Élet és Irodalom kérdésére (1994. július 1.) –, hogy a társadalmi szervek, szervezetek által kifejtett érdekkülönbségeket milyen úton lehet bejuttatni a parlamentbe. De hogy be kell juttatni ôket, abban nagyjából megegyeztek a vitázók.”
Az érdekvédelmi szervezetek képviseletében látta az egypártrendszer keretein belül korlátozottan pluralista parlament megteremtésének egyik lehetôségét Kis János is. Ô azonban hozzátette, egy efféle érdekképviseleti parlament létrejöttét meg kell elôznie az érdekképviseleti rendszer reformjának; ha Gáspár Sándor delegálja a képviselôk egy részét a parlamentbe, aligha jutunk közelebb a pluralizmushoz. Érvelését a korporatív rendszer mellett Pokol Béla fenyegetéssel kapcsolta össze. „A választásokon bármilyen komoly reform elementáris erôket érint. (…) Így az érdekek politikai intézményesülésénél és az állami akaratképzésbe való bekapcsolásuknál egy olyan szintet kell választani, amely már természeténél fogva garantálja a politikai vezetésnek a reformfolyamatok kontrollálhatóságát.” (Társadalomtudományi Közlemények, 1985/1., 69. o.) Talán Pokol Béla volt az egyetlen, aki jelezte, a választási reform más természetu, mint a gazdaságirányítás reformja. Ha a választók valóban választhatnak, megeshet, hogy a történések a politikai vezetés számára is kiszámíthatatlanokká válnak.
A törvény-elôkészítés során megfogalmazott reformkoncepciók nem kerültek nyilvánosságra, de a törvény elfogadását hatalmas propagandával meghirdetett társadalmi vita elôzte meg. Minden kiadványban benne volt, hogy a háromhetes társadalmi vita során az állampolgárok huszonötezer javaslatot, észrevételt fogalmaztak meg. Egy fiatal közgazdász, Varga István részt vett az egyik ilyen vitán, amelyen egyébként csupa meghívott népfrontaktivista volt jelen. Tapasztalatairól Fürge Jonathán (vö. Jonathan Swift) álnéven szatirikus írásban számolt be (Beszélô, 9. szám). Többek közt azt javasolta, maradjon el a törvénybôl az az elôírás, hogy a jelöltség bejelentéséhez csatolni kell „a képviselôjelöltek nyilatkozatát, hogy a Hazafias Népfront programját és a jelölést elfogadják” [45. § (3) bekezdés], mert ellentétes a 2. § (3) bekezdéssel, amely szerint „országgyulési képviselôvé vagy tanácstaggá mindenki megválasztható, akinek választójoga van”. „Azt akarja, hogy itt is olyasmi legyen, mint a Szolidaritás” – kiabálta az egyik meghívott vitatkozó. „Senki se képzelje, hogy annyira demokratikusak vagyunk, hogy az ellenségeinket is engedjük indulni a választáson” – mondta egy másik egyszeru választópolgár, egyébként nyugalmazott tábornok.
Az elfogadott törvény értelmében a jelölôgyuléseken a választókerület lakosai, valamint a választókerület területén lévô munkahelyek dolgozóinak képviselôi vehetnek részt [8. § (2) bekezdés]. Jelöltre javaslatot ellenben bármely választópolgár tehet [37. § (2) bekezdés]. Eszerint javaslatot a jelölôgyulésen az is tehet, aki egyébként a részvételre nem jogosult. Sôt esetleg az sem jogosult a részvételre, akit jelölnek, hiszen a jelöltségnek nem feltétele, hogy a jelölt a választókerületben lakjon.
Az ellentmondó rendelkezések értelmezéséhez a törvény indokolása sem adott útbaigazítást. Pedig a jelöltállításra készülve fontos volt tudni, beengedik-e egyáltalán a jelöltnek javasolandó személyt a jelölôgyulésre, ha történetesen nem a választókerületben lakik, és nem is dolgozik a választókerületben. Egyáltalán, hogy fogják ellenôrizni, hogy a gyulés résztvevôje jogosult-e a részvételre?
Saját kerületemben, az V.-ben nem akartam feltunést kelteni, a IX. kerületi tanácsra mentem el, hogy felvilágosítást kérjek. A választási irodán dolgozó hölgy kérdésemre elhadarta a törvény szövegét. – Ezt értem – mondtam. – Azt szeretném tudni, elmehetek-e például egy másik választókerület jelölôgyulésére. – Honnan jött az elvtárs? – kérdezte. – Egy állampolgár vagyok, feleltem, szeretném tudni… Szavaim olyan hatást keltettek, mintha azt mondtam volna: Mihály arkangyal vagyok. – Egy állampolgár – sóhajtotta a hölgy, felragyogó tekintettel. – Foglaljon helyet! Nyilván elôször fordult elô, hogy valaki betért az utcáról és a választási rendszerrôl érdeklôdött, pedig egyébként nem látszott futóbolondnak. Amint várható volt, hamarosan kiderült, a kérdésekre a választási iroda munkatársa sem tud felelni. Mindenesetre úgy tetszett, eddig senkinek se jutott eszébe, hogy a jelölôgyulésekre érkezôket igazoltatni kellene. Lehet, hogy az állambiztonsági apparátus még nem tudott a független jelöltek készülôdésérôl, vagy még „nem szignalizált a tanácsi szervek felé”. A biztonság kedvéért mégis úgy gondoltuk, a jelölteket és ajánlóikat úgy kell kiválasztani, hogy a részvételi jogosultságba ne lehessen belekötni. Idôközben ugyanis összeállt a „független jelöltek támogatóinak” kis stábja: Mécs Imre, Kozák Gyula, Bába Iván és a felesége, Vásárhelyi Judit. Rajk mellett a nevén, az ismertségén, a jó fellépésen kívül az is szólt, hogy az V. kerületben volt a munkahelye, sôt hamarosan kiderült, az elsô jelölôgyulést éppen a munkahelyén, az Ipartervnél rendezik meg.
Saját állambiztonsági irataimból nem tudtam megállapítani, mikortól tudtak a független jelöltek fellépésének tervérôl. A legkorábbi ezzel foglalkozó napi jelentés, amelyet elolvashattam, 1985. április 16-án kelt, Rajk jelölôgyulése elôtt mindössze két nappal, de – mint a szövegbôl kitunik – volt elôzménye. „A BM III/III Csfs információi alapján jelentettük, hogy az ellenzék összehangolt akciót tervez a választások megzavarása céljából. A szerv újabb információi szerint a szervezôk, »Szeges« és »Kurír« (Bába Iván) a következô személyek jelölését, illetve támogatását fontolgatja: »Mérnök« (Rajk), »Tanár« (Tamás Gáspár Miklós), B. [Bauer] Tamás, V. János, S. Imre, valamint egy xxxx nevu gödi lakos. (Az xxxx-kel a Történeti Hivatal anonimizálta az iratot.) A választási beszédeket munkacsoportokkal fogják kidolgoztatni.” A szöveg alatt az intézkedési utasítás: „Tájékoztatni az illetékes kerületi PB-t.” Az iraton a TE betuk azt jelzik, hogy az információ forrása: telefonlehallgatás. Valószínuleg Bába Iván lakását hallgatták le. Bába a Duna-védô Tóth Jánost javasolta jelöltnek, a jelentés szerzôje a „Duna” és „János” szavakból V., azaz Vargha János nevét hozta ki. S. Imre feltehetôleg Sinkovits Imre. A színész felkérésére tudomásom szerint végül nem került sor.)
Fekete Tibor, az április 18-án, az Iparterv Deák Ferenc utcai székházában megtartott választási jelölôgyulés szónoka, a két népfrontjelölt ajánlója minden bizonnyal tudta, hogy rendkívüli eseményre kell számítani, hiszen egyik titkára volt az V. kerületi pártbizottságnak. (A kerületi PB elsô titkára, Szüts Istvánné, az MSZMP KB tagja ugyanebben az idôben az V. kerület másik választókerületében Tamás Gáspár Miklóssal hadakozott.) A jelölôgyulésen részt vevôk többségét azonban aligha tájékoztatták „az ellenzék összehangolt akciójáról”. Amikor kimondtam: „Rajk Lászlót ajánlom kerületünk képviselôjelöltjének”, döbbent csend támadt. Talán elôször beszéltem ilyen nagy nyilvánosság elôtt. Megírt szöveget olvastam fel, utóbb a szememre vetették, nem elég hangosan, nem elég tagoltan. A 250 fôs közönség mégis feszült csendben hallgatott, és amikor befejeztem, hosszan tapsolt. Az állambiztonsági szervek még nem készültek fel a független jelöltek és támogatóik elhárítására, így a teremben sok volt a szimpatizáns. Rajk bemutatkozó beszédének még nagyobb sikere volt. Tizennégy év múltán is elégedetten olvasom az április 22-i állambiztonsági jelentést: „Rajk bemutatkozásán, programbeszédén érezhetô volt az alapos felkészítés (felkészülés).” „Az ellenzéki szervezôk által felsorakoztatott csoportok tagjai a maguk eszközeivel, közbekiáltással, tapssal, dübörgéssel, gúnyolódással eredményesen zavarták meg a hivatalos jelölteket, az ôket támogató hozzászólásokat, és lelkesen kiálltak Rajk László mellett. Lényegében ôk befolyásolták a jelölôgyulés hangulatát.” (Ezen a gyulésen Rajk 90 szavazatot kapott, azaz többet, mint az összes szavazat egyharmada.)
A felkészítés valóban megtervezett volt. Tudva, hogy a jelölôgyuléseken nagyobb hangsúlyt kapnak a lakosságot közvetlenül érintô helyi ügyek, mint a – jószerivel amúgy sem érinthetô – politikai problémák, az amúgy is terítéken lévô vitakérdések (az életszínvonal romlása, bôs–nagymarosi vízlépcsô) helyett igyekeztünk helyi, de azért mégse tanácsi szintu kérdéseket szóba hozni, azokból felkészülni.
Ilyen volt például a fôvárosi közlekedés helyzete, a Belvárost különösen sújtó közlekedési zsúfoltság. Miklóssy Endre építész, a Beszélô nagyszeruen konspiráló csúcselosztója több szaktanulmányban fejtette ki, hogy a Lágymányosra tervezett híd megépítése nem csökkenteni, inkább növelni fogja a zsúfoltságot: az új Duna-hidat jóval délebbre kellene megépíteni. Miklóssy részt vett a független jelöltek, elsôsorban Rajk felkészítésében, így lett a hídügy a jelölôgyulések visszatérô vitakérdésévé. (A probléma túlélte a rendszerváltást, az MDF-kormány, majd az Országgyulés a lágymányosi híd mellett döntött.) Mulatságos volt a hivatalos jelöltek támogatóinak 1985-ös érvelését, például azt, hogy a Szabadság híd halaszthatatlan felújítása, a „saruk állapota” sürgetôvé teszi egy közeli új híd felépítését, hat évvel késôbb a radikális antikommunista Horváth Béla szájából visszahallani.
Rajk következô jelölôgyulésére, amelyre négy nappal késôbb, április 22-én került sor az akkor Mogürt-székházként muködô egykori Központi Tisztiházban, mindkét oldal mozgósította erôit. 21-én, vasárnap többtucatnyi röpcédulát tuztem ki az az idô tájt általában még nem lezárt belvárosi házak kapualjában meg a liftekben. Az egyetemistáknak szóló röplap – „az ELTE minden karának hallgatói részt vehetnek és szavazhatnak az V/13-as körzet jelölôgyulésein” – 5 órára hívta a diákokat, hogy biztosan bejuthassanak a fél 6-kor kezdôdô gyulés színhelyére. Csakhogy a munkahelyi pártbizottságok által mozgósított pártaktivisták már fél 3-kor bent ültek a teremben.
Az április 23-án jelentést író rendôr alezredes röviden ismertette Rajk beszédét („újabb érvekkel, pontos statisztikákkal, közismert vizsgálati eredményeket felhasználva bôvítette elôzôleg ismertetett programját”), majd hozzáfuzte: „elsôsorban Kôszeg Ferenc próbálta provokálni a jelölôgyulést, például megkérdôjelezte a Rajk ellen felszólalók jelenlétének jogosultságát.” (A kerület északi részén, a 14. választókerületben muködô vállalatok pártaktivistáit is odacsábították, ôk is felszólaltak, holott nem laknak és nem is dolgoznak a választókerületben, ezt tettem szóvá.)
A független jelöltek támogatói mindenütt azt hirdették, szavazzuk meg valamennyi jelöltet, hogy a polgárok valóban választhassanak. (Ez éppen a Mogürt-székházban nem jött be, a felindult diákok nem voltak hajlandók a népfrontjelöltekre szavazni.) Persze hiábavaló volt az érvelés, a józan észre apelláló taktika: a kirendelt résztvevôket nem lehetett meggyôzni. Egyikükkel utóbb találkoztam egy társaságban. Elmondta, „lélekben” mellettünk volt, de a pártbizottságtól szigorú utasítást kaptak, hogy csak a népfrontjelöltekre szavazhatnak, a kollégái pedig figyelték.
Rajk ennek ellenére kis híján jelölt lett. A szervezôk nem annyira a rá szavazók összeszámlálásánál csaltak, inkább a résztvevôk számának a megállapításánál. A hivatalos számlálás szerint a szavazók összlétszáma 1388 volt, azaz Rajk a 378 szavazatával nem szerezte meg a jelenlévôk egyharmadának a szavazatát. Gágyor és Rajk együttesen 1251 szavazatot kapott, ennél többen tehát aligha lehettek a teremben. A két kijáratnál két egymástól független „ellenzéki” számlálópáros 1064, illetve 1115 távozót regisztrált. Ha a magasabb szám igaz, Rajk jelöltségét akkor is el kellett volna fogadni, hiszen a két jelölôgyulés 1365 résztvevôjébôl összesen 468 szavazatot kapott. Hurrá, már csalnak is! Nagy dolog volt ez a 99,2 százalékos népfrontgyôzelmek világában.
Hosszan lehetne még írni a Tamás Gáspár Miklós, Langmár Ferenc, Bauer Tamás, Ráday Mihály, a Bába Iván által bemutatott Tóth János biológus, környezetvédô kampányáról, jelölôgyulésérôl, de felesleges: az események iránt érdeklôdô mindent megtalál a Beszélô Összkiadás második kötetében vagy a szamizdat Hírmondó írásaiból kiadott válogatásban. (A történtek legrészletesebb dokumentációja, a Választási Almanach címu 1985-ben megjelent független kiadvány sajnos csak néhány nagyobb könyvtár szamizdatgyujteményében lelhetô fel.)
A jelölôgyulések idôpontjáról, a független jelöltek személyérôl egy sor röplap tájékoztatta a választókerületek lakosságát, egy részüket diákok, spontán szervezkedôk készítették, akiknek az ellenzékkel semmiféle közvetlen kapcsolatuk nem volt. A bejutási nehézségek ellenére a legtöbb jelölôgyulést sikerült hangszalagra rögzíteni. A monori tanácskozás kapcsán említett Á. Éva május 9-én egy órától kereste az alkalmat, hogy bejusson Bauer Tamás jelölôgyulésére, a különösen szigorúan ôrzött ôrmezei közösségi házba. Szemtanúja volt, hogy Barkasszal meg autóbusszal kétszáz „választópolgárt” hoztak a gyulés színhelyére, de nem tudott közéjük keveredni. Végül azzal a szöveggel, hogy a Munkásmozgalmi Intézet helytörténeti csoportja megbízásából kell jegyzetelnie a deviáns hozzászólásokat késôbbi elemzés céljából, elbuvölte az ajtónállókat, és beengedték.
A független jelöltek fellépése révén elôször sikerült áttörni a választófalat a hivatalos nyilvánosság és a második nyilvánosság között. A párthatalom kénytelen volt elturni, hogy az ellenzék témái – Bôs–Nagymaros, a demokratikus szabadságjogok, a határon túli magyarok helyzete – hivatalosan szervezett nyilvános viták tárgyává lettek, méghozzá a hatalomgyakorlás reprezentatív fórumain. Az ellenzéki beszéd ilyenfajta élô nyilvánosságot csak három évvel késôbb, 1988-ban kapott, akkor persze már folyamatosan és tömeges méretekben.
De volt a választási reformnak ennél szélesebb köru, az ellenzéken túlmutató következménye is. A 714 népfrontjelölt közül 19 nem kapta meg a szükséges támogatást a jelölôgyuléseken. A hivatalos központi statisztika szerint az állampolgárok 126 személyt próbáltak a jelölôlistákra juttatni – a tényleges szám ennél valószínuleg jóval magasabb. Közülük 74-en lettek jelöltek, és a pótválasztások eredményeit is beleszámítva „terven kívül” összesen 32-en kerültek be az Országgyulésbe. Mindez teljesen felborította a parlament társadalmi összetételét, amire korábban a jelöltállításnál kínosan igyekeztek ügyelni. A nôk aránya az Országgyulésben 30 százalékról 21 százalékra, a fizikai dolgozóké ugyancsak 21 százalékra, a 30 éven aluli fiataloké 5,4 százalékra csökkent, a párttagok aránya ellenben 77 százalékra nôtt. Nyilvánvaló, hogy a helyi pártszervek a központi irányítás díszmunkásaival és díszparasztjaival szemben a befolyással rendelkezô, de tôlük is függô helyi vezetôket támogatták. A többes és spontán jelölések nyomán kibukott egy sor országosan ismert nevu, kiöregedett, már nyugdíjas funkcionárius meg volt megyei elsô titkár (Fock Jenô, Benkei András, Biszku Béla, Szurdi István, Komócsin Mihály, Pap János): ezt valószínuleg nem bánták sem a központi, sem a kerületi pártszervek. De kibukott két aktív megyei tanácselnök, továbbá egy sor szakszervezeti és népfrontvezetô is. A helyi pártszervek ügyeskedései révén a helyi jelöltekkel szemben megbuktak Aczél György személyes támogatottjai, például Huszár István, a Párttörténeti Intézet fôigazgatója Földy Ferenc sárospataki fôiskolai tanárral szemben, illetve Gyurkó László egy – zuglói – intézményigazgatóval szemben (Gyurkó még a jelöltlistára sem került fel).
A helyi pártbizottságok, amelyek kezdetben utálták a választási reformot, egyszerre ráébredtek az erejükre, de arra is, hogy idônként le kell nyelniük a békát, el kell turniük olyan jelöltek megválasztását, akiket nem akartak a parlamentbe engedni, ahogy ez Szegeden Király Zoltán, Keszthelyen Czoma László esetében történt. A politológusok elgondolásaival ellentétben az Országgyulés nem az érdekképviseleti szervezetek, hanem a helyi érdekek plurális képviselete irányába mozdult el. Ez egyébként inkább megfelel a nyugati parlamenti modellnek, mint a korporatív pluralizmus.
A helyi hatalom, a helyi pártszervezetek öntudatra ébredésének szerepe lehetett abban is, hogy két évvel késôbb, 1988 tavaszán az országos pártértekezlet küldötteit sikerült úgy összeválogatni, hogy megbuktatták a Kádár-féle Politikai Bizottságot és magát Kádárt is. Ezt a hipotézist persze alapos történeti kutatásnak kellene alátámasztania. A viharos jelöltállítás után maga a választás azt jelezte, hogy a társadalom már nem követi engedelmesen a hatalomgyakorlás rítusait: a szavazástól távolmaradók és az érvénytelen szavazatot leadók száma együttesen megközelítette az egymilliót.
Az 1985-ös választások jelentôségét akkor talán Bauer Tamás értette meg leginkább. Ezért is vállalta a jelöltséget, holott addig kerülte, hogy nyíltan csatlakozzon ellenzéki akciókhoz. Ô figyelmeztetett arra, hogy gyujtsük a választásokkal kapcsolatos dokumentumokat, röplapokat. „Ez már történelem” – mondta.
A választások tanulságait mind az ellenzék, mind a párton belüli reformerek megpróbálták feldolgozni. A független jelöltek támogatói, Mécs Imre, Bába Iván, Vásárhelyi Judit, Kozák Gyula, Nagy W. András, Magyar Fruzsina részvételével szerkesztôbizottságot hoztunk létre. A jelölôgyuléseken készült hangfelvételek, gyorsírásos jegyzôkönyvek leiratát, sajtóanyagokat, röplapokat, a választási elnökséghez benyújtott panaszokat tartalmazó Választási Almanach 1000 példányban jelent meg 1985 késô ôszén. Személyes érdekeltségem ellenére bízvást minôsíthetem kitunô kötetnek, mert a szerkesztésében már nem vettem részt: szeptemberben elutaztam Amerikába. Nagy – de nem pótolhatatlan – mulasztás, hogy a rendszerváltás után nem jelent meg nyomtatásban is.
A reformkommunista értékelés nem jutott 1000 példányos nyilvánossághoz. Az 1985-ös országgyulési választások politikai tapasztalatai címu kiadvány, amelyet Aczél György kívánságára egy Schmidt Péter vezette munkacsoport állított össze és a Társadalomtudományi Intézet adott ki, csupán 200 példányban jelenhetett meg. Mint afféle „hivatalos szamizdat” ugyancsak rengeteg információt tartalmaz elsôsorban a vidéki jelölôgyulésekrôl, a jelölések körüli belsô csatákról. Ismertetésük és értékelésük külön írást érdemelne.
Amerikában több elôadást tartottam a választási tapasztalatokról. „Kôszeg Ferenc elôadást tartott a Columbia Egyetemen »A szovjet típusú társadalmak politikai reformjának perspektívái« címmel” – jelentette Budapestre a BM III/I-es (hírszerzô) Csoportfônöksége. – „Elemezte az 1985-ös magyarországi választások eredményeit, mindenekelôtt az ellenzék részvételét vizsgálva, a választási gyulések manipulálásával vádolva a hatalmi szerveket. Az ellenzék viszonylagos sikerének nevezte azt, hogy »legalább némi riadalmat okozott a begyepesedett szisztéma robbantásával«. Kijelentette, hogy a másképpen gondolkodók nem is reméltek átütô sikert. Magát a választást komédiának minôsítette.” (Remélem, a valóságban ennél azért tartalmasabb volt az elôadásom, bár a „reform perspektíváinak” megítélésében az indokoltnál szkeptikusabb voltam, viszont a „pluralizmus nekirugaszkodásának” kisebb jelentôséget tulajdonítottam, mint
– visszatekintve – ebben az írásban.)
Az elôadáson – mint a legtöbb magyar vagy magyar vonatkozású rendezvényen – ott ült Bánlaki György New York-i fôkonzul, 1994–98 között washingtoni nagykövet. Beszéd közben kényszeresen újra meg újra ránéztem. Mekkora füle van, gondoltam – magam is nagyfülu lévén – talán igazságtalanul. Lehet, hogy biológiailag is alkalmazkodott konzuli feladatához?
Nem sokkal hazaérkezésem után öt évre bevonták az útlevelemet. Külföldi tartózkodása alatt súlyosan sértette a Magyar Népköztársaság érdekeit, így hangzott a hivatalos indoklás. Mégis mivel, firtattam. „Nézze, Kôszeg úr! – mondta Koltai ôrnagy, a BM III/III-as Csoportfônökség tisztje. – Nem akarunk azzal dicsekedni, hogy mindent tudunk, amit külföldön csinált. De amit tudunk, az is elég.”
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu