„Ha már úgyis eleve kétségbe van esve”

Még mindig érettségi tétel vagy?

Azt hiszem, igen.

Csak azért kérdeztem, mert érzésem szerint új helyzetben vagyunk. Petôfi és József Attila költészetét könnyu volna összekötni a tiéddel, de vajon el tudnál-e képzelni érettségi tételt, amely a Berzsenyi és közted lévô költôi kapcsolatot firtatná? Te magad visszaadnád ezt a tételt?

Talán meg fogsz lepôdni, de Berzsenyi mindig nagyon közel állt hozzám. Ha valaki, ô volt a par excellence politikai költô. A verseinek jó része nem más, mint aktuálpolitikai publicisztika. Erôteljesen konzervatív, de nagyon tudatos és átgondolt politikai nézôpontból kiinduló, széles nemzetközi kitekintéssel és világos történetfilozófiával bíró politikai világkép rajzolódik ki a verseiben, amihez szorosan kötôdik az antikvitás eszménye. Ez a fajta politikai tudatosság tôlem sem idegen. Igaz, hogy a pályám késôbbi szakaszában elváltam a politikától, de ez abból adódik, hogy a politika túlságosan professzionális lett. De Berzsenyi korában még nem találták föl a politológiát. Emlékszem, sokan fanyalogtak amiatt, hogy ez a Petri mindig csak politizál. Hát mit szólnának Berzsenyihez, aki megénekelte az ulmi csatát, a diétai ügyeket, sôt még az országgyulési frakcióvezetôket is? Egy Berzsenyi-specialista valószínuleg minden ártatlan ódában fölfedezné az aktuális politikai üzenetet.

Abban az idôben a költészet vagy legalábbis annak bizonyos mufajai magától értetôdôen a politizálás eszközei voltak.

Ráadásul Berzsenyi számára Horatius volt az ôsforrás. A Horatius-életmu tekintélyes része pedig nem más, mint aktuálpolitikai állásfoglalás. Persze Horatius sem csak politikai költô, mint ahogy Berzsenyinél is ott van a szerelmi líra, az öregedés- és természetversek. Másfelôl nem derogált neki megénekelni a politikát, sôt a politika mint afféle fontos, magasztos, személyes elkötelezettséget feltételezô dolog valamiképpen föltételezi is a költészetet. Ez a reprezentativitás ebben a korban a politikai nyilvánosság része. Berzsenyi világa nem a polgári nyilvánosság decens és visszafogott terepe, hanem még a nagy, reprezentatív nyilvánosság, ahol a politikához immanensen hozzátartozik a politikai erôk szimbolikus megjelenítése, és így a költészet. A korban a személyes, a magánélet és a közélet nem válik még úgy szét. Ma már teljesen anakronisztikus lenne, de Berzsenyi még bensôleg is átéli a köz dolgait. Úgy, ahogy mi a görög polisz vagy a római impérium polgárát elképzeljük.

A politika ráadásul erôsen személyhez kötôdik. A politikus még teljes lényével, habitusával, életével, fizikai valójával reprezentálja azt a politikai üzenetet, amit képvisel. Berzsenyi, amikor kortárs politikusokról ír, a comb izmosságától a legutolsó pitykegombig minden külsô jegyet bemutat, mindezeknek jelentôségük van. De térjünk rá magára a versre, amit ez alkalomra választottunk. Ez a Magyarokhoz címzett óda, a „Forr a világ bús tengere...” kezdetu.

Talán profán az aktualizáció, de szembeötlô az analógia a jelenlegi jugoszláv válsággal. Itt van ez a Titusz, ki nem más, mint I. Ferenc, aki nagyjából olyan, mint ma a NATO fôtitkára, és itt van a nagy nemzetközi ügy, amelynek élére a kor eme Titusza áll. Ez a nagy nemzetközi ügy pedig az igazságtalanság és a káosz megszüntetése, konkrétan az istentelen Napóleon megfékezése, a béke- és nyugalomteremtés. A Titusszal való azonosítás azért pikáns, mert Titusz ifjabb korában feslett életu, amorális szörnyeteg volt, késôbb mégis nagy béketeremtô és virágzást hozó császárként emlékeztek rá. Ez azért Ferencre nem volt jellemzô, még akkor sem, ha késôbb még a Révay-lexikon is – szokatlan hevességgel – reakciósnak titulálja. Az analógia csak azt jelzi, hogy Berzsenyi számára a római birodalom az eszményi világ, ahol van egy nagy császár, aki az impériumot egyben tartja. A világ forrongása helytelenítendô zurzavar, amiben rendet kell csinálni, és Berzsenyi I. Ferencben látja azt, aki képes erre.

Az impérium gondolata hogyan fér meg a „magyar” és a „nemzeti” gondolattal? Merthogy mindkét szó nagyon hangsúlyosan, mintegy felszólításként ott van a versben, az elején, majd a végén: „Forr a világ bús tengere, oh magyar!” Majd: „Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!” Nincs ebben ellentmondás?

Szerintem ez csak annyiban nemzeti kérdés, hogy mi, magyarok nem maradhatunk ki ebbôl a nagyívu és nemes vállalkozásból. Ott a helyünk. Hogy megint profanizáljak és aktualizáljak, olyan ez, mint újdonsült tagságunk a NATO-ban, a nagy s nemes dolgokra szövetkezô nemzetek szövetségében. A világtörténelmi vállalkozás, a rendteremtés egyben magyar ügy is, nekünk is belsô ügyünk. Berzsenyire nagyon is jellemzô volt ez a holisztikus, konzervatív rendpárti világkép, amiben semmi helye nincs a nemzeti szeparatizmusnak.

A nemzet nem attól nagy és nemes, hogy elkülönül a többitôl, vagy mert más nemzetek fölébe kerekedik, hanem attól, hogy méltó szerepet tölt be az egyetemes rend és harmónia fenntartásában. Berzsenyi érzékeli a magyar nemesi partikularitást, a rendi önzést, és fontosnak tartja kinyilvánítani, hogy mi egy impériumnak a részei vagyunk, amelynek idealizált modellje a római birodalom.

Nagyon érdekes, amit mondasz, mert a nemzeti retorika egyik forrása éppen Berzsenyi. A nemzeti retorikát pedig különösen Petôfi óta automatikusan kapcsoljuk a függetlenségi retorikához. Pedig a XVIII. század végén, XIX. század elején nyoma sincs annak, hogy a nemzeti eszme a nemzetállam politikai önállóságával kapcsolódna össze.

Berzsenyi egyértelmuen az impériumon belül látja a magyarság jövôjét. A birodalmon belüli szerepvállalás a kulcskérdés, azon belül fontosnak kell lenni, nem visszagubózni a rendies önzésbe és partikularitásba. Teljesen hiányzik belôle a függetlenség eszméje, pedig mai füllel, ha nem ismernénk a kontextust, ezt a verset úgy hallanánk, mintha a Habsburgok ellen hívna csatába. Holott ellenkezôleg. Berzsenyi radikálisan franciaellenes és Napóleon-ellenes volt. Amikor pedig Napóleon már az impériumot, vagyis Magyarországot is veszélyezteti, akkor ez az ellenérzés fokozódik. Berzsenyi részt is vesz a gyakorlatozásban, a nemesi felkelésre való felkészülésben.

Érdekes viszont, hogy 1797-ben egy korai versében, a Herceg Eszterházy Miklóshoz intézett ódában egyformán dicséri a franciákat és Nelsont: „Nézd a virágzó Gallia népeit / S Nelson hazáját – rettegi a világ / Ez ész s erô két nagy csudáját.”

Ez talán furcsa, mert Nelson a franciák és Napóleon ôsellensége volt. De itt egyszeruen az antik hôskultuszról van szó. Napóleon is nagy ember, Nelson is nagy ember. Berzsenyinél megvan a hierarchia: vannak kisszeru korok és emberek, és vannak a nagyok, hôsiek. Nelson és Napóleon: nagy népek nagy fiai, akik a diadokhoszok harcát vívják. Ez igazi harc, ami imponál neki.

Érezhetô szerinted ebben a köznép lebecsülése?

Valóban van egy furcsa mondat az utolsó strófában: „Nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” Az egyik lehetôség az, hogy ez egyszerre nagyon gyakorlatias, mégis lírikushoz méltóan fennkölt eszme: a fegyelem és a tudatosság a fontos, az elkötelezettség az igazunk mellett. Hogy legyen világos eszménk arról, mit akarunk. Ezt is jelentheti a szabad lélek.

Ez is antik toposz, a sokaság és a szabadság szembeállítása. Periklész egyik Spárta ellen buzdító beszéde Thuküdidésznél éppen errôl szól. Berzsenyi biztosan ismerte ezt. De ki a „szabad nép”?

Igen, itt van a másik értelmezési lehetôség: a szabad nép az tulajdonképpen a nemesség, a sokaság pedig a plebs, amelyik nem számít. Magyarán az öntudatos vezetôkkel rendelkezô nemesi elit az, amely a csuda dolgokat teszi. El tudok képzelni egy ilyen szukítô értelmezést, a konzervatív Berzsenyitôl ez talán nem lenne idegen. Máshol is tetten érhetô, hogy bizonyos paternalisztikus fensôbbséggel beszél a néprôl, amellyel persze rendesen kell bánni, nem szabad sanyargatni.

Szintén úgy látom, hogy politikai értelemben rétegzett a nép titulus használata. A másik Magyarokhoz címzett ódában írja, hogy „Oh! más magyar kar mennyköve villogott” a dicsôséges történelmi harcokban, de „Mi a magyar most? – Rút sybarita váz. / Letépte fényes nemzeti bélyegét (…) Elôdeinknek bajnoki köntösét / S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt.” Vagyis az a magyar, nem ez a magyar. Ez, amelyik itt téblábol, valójában egy másik nép, bár ez is magyar.

Csak nem azt akarod mondani, hogy fölbukkan a hígmagyar–

mélymagyar ellentét toposza?

Bizony azt. Ha nem is abban a XX. századi értelemben, de valami ilyesmirôl van szó. A nemzeti kontinuitáson belül a nemzetnek vannak felvirágzó és hanyatló korszakai, és a hanyatlás – ez is klasszikus toposz – mindig összefügg a nemzeti jelleg, a lélek elvesztésével.

Két varázsszó van, a lélek meg az ôsi erô, amely a nemzeti önazonosság döntô elemei, és amelyeket el lehet veszíteni. Érdekes, hogy a „Romlásnak indult…” elsô változatában, az 1796-os Kesergés címu vers már-már perverz képeiben mindez már együtt van, ha lehet, még sokkolóbb formában: „Bátran merul most a buja ifjuság / Undok bunében, s uszva folárkodik (…) A férfi – ó bun! – már ma kereskedik / Szép párja testével, (…) Vallástalanság rút szüleményei / Erkölcstelenség s minden utálatos / Fertelmek áradnak hazánkra.” Mintha egy Savonarolát hallanánk. Ez a másik Magyarokhoz, amirôl beszélünk, mintha a kettô közé ékelôdne. Ennek is van elôzménye, a híres, 1805-ös A felkölt nemességhez címu vers. Egyfelôl visszatérô téma a pokol bugyraiba hanyatló nemzet víziója, másfelôl újra és újra ezek a tobzódó képek és metaforák a dicsôséges hadról, és ezek a teljesen ellentétes képek, víziók váltogatják egymást.

Mintha nem tudná eldönteni, hogyan is áll a helyzet?

Valószínuleg nem a helyzetértékelés bizonytalanságáról van szó, hanem a helyzet kétesélyes voltáról. Az elrettentés, a ráijesztés és a buzdítás kettôs retorikai fegyverét forgatja Berzsenyi. De úgy látszik, hogy ebben az 1807-es versben megénekelt szituációban, a gyôri ütközetet megelôzô idôben szinte az utolsó lehetôséget látja a katonai dicsôség megújítására, a nemzeti nagyság megmentésére. A nemesség felkelése lelkesíti így fel, úgy érzi, ez az utolsó esély, hogy megmutatkozzon az ôsi erény, a magyar virtus.

A szégyenletes gyôri ütközet, amelyet a vers voltaképpen felkonferál, késôbb a maradiság, az ostobaság és a gyávaság jelképévé vált. De Berzsenyi szinte egyáltalán nem reagált erre a megalázó vereségre. Hogy lehetséges, hogy ô, aki szinte a titánok harcaként harangozza be ezt az eseményt, hallgat a csúfos végkifejletrôl, ami minden volt, csak heroikus nem?

Költôként képtelen erre reagálni. Ez a pitiánerség és szánalmasság egyszeruen nem fér bele a költôi világába, amihez csak a monumentális és magasztos dolgok érnek föl. Az üregi nyúlként szétszaladó nemesi felkelôk méltatlannak bizonyultak a költészetre.

De azzal mégis valahogyan számot kellett vetnie, hogy a nemesi elit mitikus nagysága csak az ô költôi képzeletében létezett, valójában az egész egy nagy humbug…

Berzsenyi mindent csak ezen a monumentális antik szurôn keresztül látott, csak így tudott eseményt elképzelni. A „gyôri futás” neki nem volt téma. Errôl csak Nagyidai cigányokat lehetett volna írni. De azt is el tudom képzelni, hogy ez a vívódó, minden fizikai robusztussága ellenére is túlérzékeny ember Arany János-i helyzetbe került. A gyôri csata kevés volt ahhoz, hogy amiatt essen kétségbe. Ha már egyszer úgyis potenciálisan és globálisan eleve kétségbe van esve. De a napóleoni háborúkkal le is cseng ez a várakozás, abba is hagyja ezt a témát. Érdekes, hogy még a testmetaforák is eltunnek ezután a verseibôl. Tulajdonképpen ez a költôi válasz. A nemzeteszme nézôpontjából a napóleoni háborúk egy cezúra, és lassan valamiféle modernizációs nemzetkép körvonalai kezdenek kibontakozni.

Térjünk vissza egy pillanatra a függetlenség problémájához. Berzsenyi elég különös pozícióban van. A függetlenségi gondolat hiánya nemcsak Petôfihez képest föltunô, hanem a XVIII. század végi rendi mozgalmakhoz képest is, amelyek a francia forradalomból csak azt szurték le, hogy az uralkodót is móresre lehet tanítani. De Berzsenyit ez a fajta nemzeti lelkesedés mintha hidegen hagyná…

Ahogy említettem, azt hiszem, kifejezetten veszedelmesnek tartotta ezt a nemesi partikularizmust. Kétféle értelemben is Széchenyi elôfutárának tekinthetô. Nála is az egyik fô kérdés a belsô modernizáció, amelyet, mint maga is gyakorló mezôgazda és a közgazdaság iránt érdeklôdô szellem, a teljesen praktikus dolgokra fordít le. Ô az elsô magyar mezôgazdasági szakíró. Megírja a magyar késô felvilágosodás legszebb problémaverseit. A nemzeti nagyság nála is összefügg az intézmények megteremtésével. Figyeld csak meg, hogyan változik meg a nôkérdésrôl a véleménye! A korábbi verseiben megjelenô nôk amolyan butuska fruskák. 1815-ben azután megírja az elsô magyar feminista verset, a Dukai Takács Judithoz szóló ódát, amelyben, Széchenyit megelôlegezve, fölfedezi honunk szebblelku asszonyait. „Hogy a szelíden érzô szépnemet / Letiltva minden fôbb pályáiról, / Guzsajra, tôre kárhoztatni szokta / A férfitörvény, vajon jól van-e?” Másfelôl abban is elôfutára a Széchenyinek, hogy nemzetközi horizontban gondolkodik. A világhelyzetet elemzi, és abban keresi Magyarország helyét, lehetôségeit.

Nagyon éles a cezúra a két korszak között, de azért van itt egy állandó elem: a lélek és a régi erkölcs. Azon tulajdonok, amelyekkel vagy bírunk, vagy nem, és ami, ha elveszett, visszahozható, csak az a kérdés, hogy miként…

Persze, bizonyos értelemben megmarad konzervatívnak, de ez nem merev modernizációellenesség vagy maradiság, mint például Gvadányinál. Továbbá a magyar az valami nem nemzeti jellegu szubsztanciának a hordozója, és ez a valami a régi erkölcsiség. Igaz, errôl az erkölcsiségrôl csak annyit tudunk, hogy régi. Ennek a konzervativizmusnak nincs pontosan artikulálható politikai tartalma, nem átgondolt társadalomkritika, ezért jószerivel csak metaforákban jeleníthetô meg. A szubsztantív tartalma valamiféle nemesség, de persze nem születési értelemben. Ezt csak evokálni lehet, pontosan leírni, meghatározni nem. De hangsúlyozom, itt nem valami szittya modellrôl van szó, hanem a rómairól. Berzsenyi a nemességgel kommunikál, ônekik kellene méltónak lenniük ehhez az antik eszményhez, már ha megy nekik egyáltalán. Ehhez a fajta konzervativizmushoz azonban nem talál társakat. Mindig egyedül van, ki sem mozdul, a pestieket nem szereti, idegenül érzi magát.

Mégis igaza lenne Németh Lászlónak, hogy ô volt az utolsó mélymagyar?

Nem. Azért nem keverhetô bele ebbe a pozícióba, mert itt nem kétféle magyarról van szó, hanem a magyarról, aki hol képes az lenni, hol nem. Ez ugyanaz a magyar, csak nem mindig képes önmagához méltó lenni. Nyelvileg meg azért nem stimmel, mert ez a nyelv egy szemantikai értelemben is zárt világnak a megjelenítôje, amely világ a legkevésbé sem magyar. Ez a nyelv egyetemes mitológiaként érti magát. Ez nem magyar mitológia, hanem egyetemes mitológia, amely örök és változatlan, mint az istenek.

Eddig csak a politikus Berzsenyirôl diskuráltunk, pedig ô azért alapvetôen és mindenekelôtt nagy költô. Szerintem egyik magyar költô sem tudott úgy verset kezdeni, ahogyan ô: „Forr a világ bús tengere, oh magyar!” Innentôl kezdve már nem is kell semmit csinálni, a vers megy tovább magától.

Olyan az egész, mintha egy hatalmas kép, nagy metafora hirtelen föltörne egy vulkán mélyébôl, és kész, ott lenne elôttünk. Ha az elsô strófát egybeolvassuk, hogy „Forr a világ bús tengere, oh magyar, / Ádáz Erynnis lelke uralkodik / És a föld lakóit vérbe mártott / Tôre dühös viadalra készti”, látható, hogy teljesen zárt és lekerekített kép. Ennyi fér bele, itt van vége, és kész. Kozmikus szín tárul elénk, monumentális eposzi kép. Holott amit bevezet, az néhány helyi háború, csetepaté fölsorolása. Berzsenyinek fantasztikus érzéke volt a monumentalitáshoz. Számára minden esemény kozmikus esemény. Fogalmam sincs, hogy éppen mi történt aznap az Országgyulésben, de ahogy ez a Felsôbüki Nagy Pál is nekiindult: „Már midôn a föld letapodva hódol / És Róma felséges Géniussa eltunt, / Mint egy ôr Cato feded a világot, / S mennyköveket szórsz.” Nyilván valami parlamenti interpellációról volt szó a gabonavám kapcsán, vagy mi tudom én, az egész mégis úgy hangzik, mintha meghasadt volna a menynyek kárpitja, és maga Zeusz dörgött volna alá. Szinte teljesen mindegy, mirôl van szó, számára minden csak eposzi monumentalitásban volt elképzelhetô. Mondok egy másik példát, a Féltés címu versét, ami a féltékenységrôl szól: „Bezárt Danaét érctorony és acél- / Závárok s iszonyú ôrebek ôrizék / A pajkos Szerelem mint kacagott ezen! / Mert ô csak mosolyogva gyôz / Féltô! tompa szemed látta-e míveit? / Állítsd meg, nyomorult, a dagadó Dunát / Gátold meg Boreás vad dühe harcait / S a villám rohanó tüzét!” És ez így megy tovább. Elképesztô.

Ha már a versindításnál tartunk, hadd tegyek föl egy banális kérdést: miért bús ez a tenger már az elsô sorban, amikor még semmi nem történt?

Azért, mert ez nem bús, hanem bôsz. A „bús” szónak volt egy azóta elhalványult jelentése: a komor, haragos, bôsz. Ez nem szomorú, hanem háborgó tenger.

Berzsenyi gyakran alkalmaz „véres”, horrorisztikus képeket, amelyek a megdicsôült test ellenképei. Minden dul, hörög, szakad, tépôdik, „A bálti partot, az ádria öbleit / Vér festi.” Miért vadul neki ennyire?

Egyszer olvastam valahol, hogy az összes ilyen horrorisztikus történeti képzetünk a nagy vérben ázó csatamezôkrôl meg egyebekrôl, ez mind aufklérista lelemény. Másfelôl ezek is antik mítoszok mintáit próbálják utánozni, amely mítoszok pedig nemcsak monumentálisak, hanem horrorral is tele vannak. Berzsenyi meglepôen korszeru is, hiszen ezek a német romantika eszköztárának is kedvelt elemei. Gyakorlatilag egyideju.

Kicsit visszautalva beszélgetésünk elejére: Berzsenyi mintha osztaná a hanyatlás antik történeti modelljét, amely az istenek, titánok, héroszok világától vezet az egyre korcsosuló mai emberekig. Nem lehet, hogy ez az a két faj, amely a magyarban is váltotta egymást? Vagyis az a bizonyos „más magyar”, a mélymagyar tulajdonképpen szintén csak egy antik toposz?

Valószínuleg. És a gyôri csata azután végképp meggyôzhette arról, hogy a titánok kora letunt.

Berzsenyi valószínuleg elôbb hallotta a verseit, mielôtt leírta volna ôket, nem?

Ezek a versek valóban nagyon akusztikusak, majdhogynem halljuk is a hangeffekteket, amikor olvassuk ôket, nagyon erôsen akusztikus, szónoki szituációban szövôdnek. Ez a típusú költészet ezért is része közvetlen módon a politikának: ugyanúgy reprezentál, dicsôít, buzdít és ostoroz, mint egy vezéri szónoklat a hadak színe elôtt. Ezek a versek valójában szónoklatok.

Említetted az elsô versszak képi és retorikai zártságát. Ha az ember fennhangon olvassa, akkor a nyitó mondat utáni három sor pont annyi, amennyit egy lélegzettel el lehet mondani…

Ez a költészet valóban föltételezi, hogy Berzsenyi elôbb tudja és hallja, mint ahogy leírja. És ebben azért benne van a kor klasszikus muveltsége, a retorika és az antik auktorok beható ismerete. A klasszikus szövegeket fejbôl tudták. A kor emberének más volt az írásbeliséghez való viszonya is. A mai fetisizáló értelmiségi kultúra a könyvet úgy képzeli el, hogy azt szépen fölrakja a polcra, és akkor az ott a tudás. Az a tudás, ami utólag viszakereshetô és bizonyítható és elôvezethetô arra hivatott intézményes fórumokon és formákban. Berzsenyi idejében a tudást még személyhez kötötték, nem valamiféle intézményrendszerhez. Azt tudtad, amire emlékeztél, ami a fejedben volt. Bár sokat olvasott, nagyon kevés könyvet tartott otthon, kevés könyve maradt meg. Hírlik, hogy idônként borosdugónak hasogatta föl azokat a könyveit, amelyeket már fölöslegesnek ítélt. Az egész könyvtára borosflaskákba volt bedugdosva. Drága volt a parafa.

A felütés után hogyan folytatódik a szónoklat?

Az elsô versszak megteremti a hangulatot. Hogy helyzet van, pestiesen szólva. Utána jönnek a részletek, amelyeket jó fenyegetôen ad elô: a világ recseg-ropog, közeleg a végítélet, ámde. És akkor egy megnyugtató kép arról, hogy kormány a helyén van, majd jöhet a kibontakozás. „Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!” Majd jön a biztatás, és a hivatkozás a múltbéli sikerekre. Ez már a múltkor is ment. És itt kurtán, kinyilatkoztatásszeruen abba is hagyja, hisz minden további szó, magyarázat fölösleges: „Ez tette Rómát a föld urává, / Ez Marathont s Budavárt híressé.” Így kell ezt csinálni, gyerekek, punktum.

Az ilyen vers vagy buzdító beszéd feltételezi a visszajelzést, a közönséget. Viszont tudjuk, hogy nagyon keveset publikált. Kis János szuperintendens, a barátja lopta el és adta ki idônként a verseit. Kit akart buzdítani az asztalfiókban? És mi volt a kortársak véleménye?

Az egyik reakció az volt, hogy rettenetesen túlfeszített, túlterhelt nyelven ír. Kölcsey egyenesen dagályosnak tartja. Másfelôl anakronisztikusnak is tunt: hova ez a monumentalitás, amikor mindenfelé csak kisszeruség, muveletlenség és elmaradottság van? Ez a költôi világ szinte semmilyen viszonyban nem volt azzal a nyomorúságos sártengerrel, amibôl pedig maga is sarjadt. Berzsenyi tényleg bohócot csinált magából bizonyos értelemben ezzel a gyôri üggyel, és a kritikus kortársak nem is értették, mire föl ez a nagy nekibuzdulás. Nem látták azt a mennyei várat, amit ô látott. Atavisztikus a nyelve is meg a költôi képzelete is. Semmi árnyalás, nincsenek jelzôk, nincs finomkodás, esetleg egy jelzô, de az telibe…

A stílus is végzetszeruséget, viszavonhatatlanságot sugároz. Nem hasonlít, hanem tényeket állapít meg.

„A népek érckorláti dôlnek / S a zabolák s kötelek szakadnak.” Ez nem hasonlat, nem olyan, mint amikor dôl egy érckorlát, hanem dôl az érckorlát, és kész. Nincs magyarázat, hogy miért és mennyire, nincs kifejtve, hogy mekkora a baj. Visszavonhatatlan, végérvényesen megtörtént.

Megfellebbezhetetlen, ezért nyelvileg is kikezdhetetlen. Ezért vallottak kudarcot Kazinczyék meg a többiek, amikor javítani akarták a verseit. Ezzel egyszeruen nem lehetett mit kezdeni.

Van ebben a végzetszeruségben szerinted valami sztoikus elem?

Azt hiszem, ez nagyon is fontos, hiszen ez az, amiért minden atavisztikussága ellenére modern költônek érezzük. Berzsenyi maga sem tesz különbséget önnön köz- és magánléte között, de ahol ezeket a sztoikus paneleket beveti, ott olvassuk mi bele a modern individuum jelenlétét. Félre vagyunk kicsit vezetve.

Iszonyatosan tömény a szókincse is. Nem ez az a pillanat, amikor kanonizálódik a magyar romantikus költôi kánon: hogy mi az a tematika és szókincs, ami versbe illik, és amely kánont majd többek között a te költészeted is detronizálja? Hiszen ezek azok a szavak, amelyekrôl kikötötted magadnak, hogy semmilyen körülmények között le nem írod ôket.

De Berzsenyinél ez a szókincs éppen a hihetetlen töménysége miatt máshogy hangzik. Ez képtelen csak modor vagy póz lenni, egész egyszeruen sokkal surubb annál. Ezért is tudod máshogy olvasni, nem úgy, mint valami kötelezô penzumot, amelyet le kell róni a nemzeti kultúra magasztos oltárán. És hát a személyesség, amirôl már annyit beszéltünk, amitôl hirtelen tétje lesz a dolgoknak. Egész élete, léte errôl szól, ebbe adott bele mindent, ez neki teljesen személyes ügy. Sôt még irigyelhetjük is: neki még voltak hôsei, és volt hozzájuk képzelete. De hadd hívjam föl a kompozíció másik zseniális elemére a figyelmet, amely talán ezt a személyességet is felvillantja. Hatalmas apokaliptikus képek hömpölyögnek elôre, amikor az ötödik versszakban hirtelen megállítja az áradatot, méghozzá egymaga. „Dardanellák bércei dörögnek… zabolák szakadnak”, satöbbi, majd hirtelen: „Ordítson orkán, jôjön ezer veszély, / Nem félek.” Poétikailag azt hiszem, ez a vers csúcspontja, itt rejlik a zsenialitása. Ez a lakonikus, kalapácsszeruen lecsapódó verdikt a burjánzó képek után: Nem félek. Így, egyes szám elsô személyben. Nem kollektív hôzöngés, amolyan csorda-handabanda, mint ma a focilelátókon. Itt a világ vége, de nem félek, még ha egyedül is maradok, útját állom a viharnak. Biztos, hogy ez a személyes példamutatás és a buzdítás bevett retorikai fogása, de ezek azok a pontok, ahol boldogan hagyjuk magunkat félrevezetni, és meglátjuk benne a modern személyiséget.

Mindig felemlegetjük az irodalmi vonulatokat. Berzsenyit milyen vonulatba sorolnád be?

Talán Berzsenyi, Arany, Babits?

Vörösmarty?

Bár stiláris értelemben nagyon csábító az analógia, Vörösmartyt mégis kihagynám. A katasztrofizmusa miatt. Berzsenyibôl, bár cefetül szidta a korcsosuló magyart, teljesen hiányzott az a kicsit önsajnálatban is tobzódó nemzethalál-vízió, ami Vörösmartyra oly jellemzô. Ahogy távol áll Aranytól és Babitstól is. De nemcsak ez köti össze ôket, hanem a kultúra hasonlósága, az antik kultúra meghatározó élménye, amely mindhármukra jellemzô.

Tudod mit? Akkor legyen legközelebb Babits!

Legyen!