Gyönyörû év volt,
a szabadság fényei egyre erôteljesebben pislákoltak,
én meg még olyan kurvára rosszul talán soha
sem éreztem magam addig.
„Természetesen segítek Neked abban, hogy úgy élhess, mintha demokráciában élnél – rövidesen elküldöm a levelet" – írta nekem John Keane 1986. április 21-én. Nem tudom, mi állt aztán abban a levélben, nem tudom, miképpen próbált John hozzásegíteni ahhoz, hogy a lehetetlen kísérletre vállalkozzam – de mindegy is. Úgy akartam élni, mintha szabad ember lennék – egy világban, amely bár a felszínen alig-alig emlékeztetett totalitárius eredetére, mégis egylényegû volt azzal. Egylényegû, mert ugyan számos, még nem is olyan rég elképzelhetetlen lehetôséget nyújtott az egyénnek, annak is (vagy éppen annak? netán csak annak?), aki többé-kevésbé nyíltan opponálta, e lehetôségeket azonban kegyként adta, nem pedig jogokként garantálta neki. Úgy élni, mintha…
Minthogy Johnnal folytatott az évi
levelezésem tárgyát mindenekelôtt az általa
szerkesztett The Rediscovery of Civil Society címû kötettel
kapcsolatos teendôk képezték, esetleg azon igyekezhettem,
hogy a honoráriumot hivatalosan felvehessem, noha esszémet
természetesen nem a Szerzôi Jogvédô Hivatal (amelyet
Jogfosztó Hivatalnak neveztünk) küldte ki Londonba, hanem
azt annak rendje és módja szerint kicsempésztem. De
hát pontosan errôl van szó! Hát normális
világ az, ahol értelme van annak a szókapcsolatnak,
hogy „kéziratot kicsempészni"? Ahol cikkeimet és tanulmányaimat
minden alkalommal sikerült ugyan a Magyar Posta segítségével
eljuttatnom rendeltetési helyére, de csak oly módon,
hogy normál nagyságú borítékba tettem
az átütôpapír mindkét oldalára egyes
sortávolsággal gépelt szöveget, s olyan címre
küldtem, melynek mibenlétérôl a magyar rendôri
hatóságoknak nem lehetett fogalmuk? Ha nagy borítékba
tettem, a posta visszahozta: „Kéziratok engedély nélkül
nem küldhetôk külföldre!" vagy valami hasonló
felirattal, ha pedig a „megfelelô formát" választva
ugyan, de az elvtársak által ismert és nyilvántartott
címre küldtem, a küldemény nem érkezett
meg. Kipróbáltam: egyik cikkemet öt példányban
adtam postára. Egyet Kende Péternek küldtem Párizsba,
egy másikat Hubertus Knabénak Brémába, hármat
pedig olyan ismerôseimnek, akiktôl még soha levelet
nem kaptam, akik még idehaza soha meg nem látogattak. Ez
a három, szemben az elsô kettôvel, megérkezett.
Szóval az „Úgy élni, mintha…" kísérlete
kétséges vállalkozásnak kellett volna hogy
tûnjék.
Véletlenül választottam 1986-ot. Pontosabban nem véletlenül, hanem örök idôzavarom eredményeként. Amikor Révész Sanyi felhívott, hogy írjak meg egy „Beszélô évet", a feladat megtisztelônek és csábítónak tûnt, de bokros teendôim miatt igyekeztem távolabbra tolni. Miután kiderült, hogy ’87, ’88 és ’89 már foglaltak, ’86-ot vállaltam el. Sejtelmem sem volt róla, mi történt abban az évben. Nekifogván azután a dolognak, döbbenettel kellett megállapítanom, hogy nagyon is „beleválasztottam". Ebben az évben hirdette meg Gorbacsov reformprogramját, amit a Csernobil körüli aljas cirkusz ugyancsak hiteltelenné tett, az év végén viszont a fôtitkár hazaengedte Szaharovot Gorkijból, ami meg mintha azt jelezte volna, hogy talán mégsem csak az alkoholizmus elleni minden eddiginél határozottabb fellépésével írja majd be magát a történelembe.
Idehaza közben zajlott az élet: a krónika említ egy júliusi párthatározatot, amely az ellenzékkel szembeni határozott fellépést sürgette: „Az MSZMP PB (harmadik) határozata az ellenzékrôl keményebb intézkedéseket helyez kilátásba, ugyanakkor felveti a párt felelôsségének kérdését is. A dokumentum vitája során Kádár János hangsúlyozza, hogy az ellenség (!) három csoportra tagolódik, csakúgy mint 1956-ban: »revizionistákra, nacionalistákra, a szocialista rendszer ellenségeire«."1
Szeptemberben azután „Az MSZMP PB ülésén ismét az ellenzék kérdése van napirenden. Kádár János megengedhetetlennek tartja az ellenzék legalizálását, provokációnak tekinti a Nagy Gáspár-verset2 s Csurkának a SZER által közvetített elôadását. »Adminisztratív eszközök« használatát helyezi kilátásba a népi írók ellen."
Ha ma nevetségesnek tûnik is az MSZMP Politikai Bizottsága, a lassan szklerotikussá váló Kádár Jánossal az élen, valamennyi 1986-os határozatával egyetemben, meg a politikai rendôrség is a maga nyomozósdijával, ez akkor nem volt így érzékelhetô. Ha tudtuk volna – de ki tudta? –, hogy a gorbacsovi reformprogram komolyan veendô, nem azért, mert megvalósul, hanem mert a Szovjetunió megújulása helyett annak széthullásához vezet, méghozzá igen rövid idôn belül, akkor talán… Nem is tudom, mi lett volna akkor. Akkor talán önmagamat is nevetségesnek éreztem volna. Vagy éppen ellenkezôleg: elhittem volna nálamnál sokkal politikusabb beállítottságú barátaimnak, hogy ez a komikus ellenzék rövidesen komoly politikai tényezôvé lesz, hogy azok a kicsinyes torzsalkodások, melyek egyrészrôl a „revizionisták" és „a szocialista rendszer ellenségei", másrészrôl a „nacionalisták" között már megfigyelhetôk voltak, de szakításhoz nagyjából Donáth Ferenc (ez év július 15-én bekövetkezett3) haláláig nem vezettek, rövidesen meghatározóak lesznek az ország politikai életében, és megrontják a majd rövidesen megszületendô politikai demokrácia légkörét. Csakhogy én reménytelenül apolitikus lény voltam már akkor is, amikor látszólag, ha nem is a legközepén, de benne voltam az ellenzéki politikában, ráadásul ebben az évben fôként magándolgaimmal voltam elfoglalva.
Mert számomra, az az érzésem legalábbis, még a kommunista hatalom vonatkozásában is fontosabb volt a vele folytatott magánbirkózásom, a törekvésem, hogy úgy éljek, mintha demokráciában élnék. A nyolcvanas évek elején felhagyhattam a fordítással – majdnem megôrültem már az idióta orosz szövegektôl, melyeket a párt megbízásából a Kossuth Kiadó juttatott nekem – meg a szociológiai segédmunkákkal – ha a kódolásra gondolok, még ma is görcsbe rándul a gyomrom –, mert új pénzkereseti forrásra leltem: németet tanítottam a Budai Nyelvstúdióban. Maguknak a magánnyelviskoláknak a létrejötte és gyors szaporodása is egy másfajta jövô felé mutatott. Eleinte bent az „iskolában" tanítottam, aztán egyre többet, a végén meg kizárólag vidéken. Legutoljára, 1986-ban is, Mosonmagyaróvárra jártam, a Motimba (alumínium- és timföldgyár), melynek középkáderei nagy igyekezettel próbálták elsajátítani a szomszéd nyelvét. Ôk pontosan tudtak valamit, még ha nem is elmélkedtek a dolgon, amit mi, ellenzéki humánértelmiségiek nem tudtunk: egészen új világ van születôben. Olyan világ, melyben vállalkozni, kereskedni kell. S tárgyalóképesnek lenni idegen nyelveken is.4 Így nekem megadatott, hogy reggel fél hétkor beugorjak a Ladába – Jánossy Ferkóé volt, közösen használtuk, aztán amikor kezdôdô betegsége miatt abbahagyta a vezetést, gyakorlatilag nekem adta a kocsit –, s felszedvén az angolos kolléganôt elszáguldjak Tatabányáig az autópályán, majd tovább a félautópályán majdnem Gyôrig. Hamarosan kitanultam, hogyan kell a hajmeresztô félautópályás leszorítóst játszani, hogyan kell a sávokat váltogatva a lehetô leggyorsabban átjutni Gyôrön, s fél kilenckor már Mosonmagyaróvár túlsó végén meg is kezdhettem az egyhuzamban leadott hat németórát. Aztán vissza Pestre. Hetente kétszer. Az így megkeresett heti hatezer bôven elég volt az életre. Félni meg már nem kellett semmitôl, hacsak nem a félautópályán. Talán soha ilyen szabad ember nem voltam. Megengedhettem hát magamnak az említett magánbirkózást. El akartam érni, hogy évente többször is kiengedjenek nyugatra. De nem ám úgy, hogy felhívom Aczél elvtársat, kihallgatást kérek tôle, s miután a beszélgetés során minden kérdésben keményen kitartottam álláspontom mellett, s ennek ellenére (!) barátságosan búcsúzkodunk, szívélyes kérdésére, hogy tehet-e valamit az én személyes érdekemben, azt válaszolom: kérek még egy, kettô, három… akárhány „ablakot".5
Nem. El akartam érni, hogy a Magyar Tudományos Akadémián keresztül én, a szellemi szabadfoglalkozású kandidátus,6 ugyanúgy kaphassak „szolgálati célú magánablakot" az évi egyszeri magán magánablak mellett, ahogy az alkalmazásban-felügyelet alatt állók.
Néhány ezzel kapcsolatos levélrészletet most idemásolok. Kommentárként csak annyit: meg voltam gyôzôdve róla, hogy én valóban úgy teszek, mintha demokráciában élnék, szemben azokkal a megalkuvó értelmiségiekkel, akik vigyáztak rá, hogy ki ne hulljanak a pikszisbôl, vagy éppenséggel kihullottak, de a nagyvilág kerülô útján visszakerültek belé. Ma már azért nem egészen így látom. Hiszen csak azt szerettem volna elérni, méghozzá a „megalkuvó privilegizáltak" segítségével, hogy én is közéjük tartozhassam, miközben büszke lehetek magamra, hogy én, szemben velük, nem alkuszom. Megeshet persze, hogy a dolog mégiscsak komplikáltabb. Még 1981-ben írtam le a következô sorokat: „Jobb lenne, ha a magyar értelmiségiek, dölyfösen lemondva privilégiumaikról, nem utaznának, nem publikálnák kényes kérdéseket felvetô írásaikat, nem olvasnának nyugati lapokat? Természetesen nem. De az igen, ha nem hitetnék el magukkal, hogy nálunk szabadon lehet utazni, publikálni és nyugati sajtót olvasni, s mindezt azért, mert okosan viselkedtünk." Talán a legjobb, ha az ember nem moralizál. Ha megtanul egyszerûen csak mesélni.
Nos. A levélrészletek. Az
érthetôség kedvéért el kell mondanom
a következôket. Az elsô levél írója
meghívott egy általa rendezett konferenciára, melyre
évi egyszeri magánablakom felhasználásával
éppenséggel kimehettem volna, ez esetben azonban, elherdálván
az ablakot, nem mehettem volna már ki barátnômhöz
és fiamhoz Németországba.7
„…sokat törtem a fejem, mit tegyek,
mit tehetek én ebben az ügyben. Demonstratív levelet
nem volt kedvem írni, általában távol áll
vérmérsékletemtôl a demonstráció,
s különösképpen nem akarok csak a harc kedvéért
borsot törni […] orra alá, akit nagyra becsülök tudósként
is, emberként is, s akitôl azt várom, annyi tisztességgel
fogja betölteni új állását, amennyire
csak lehet az adott körülmények között. Így
aztán csak halogattam a döntést. Új leveled hatására
viszont a mellékelt levelet írtam […]-nak [most keresztnév
szerepelt a zárójel helyén], amit a mai napon postáztam
is. Mivel az ismerôseim között te vagy az egyetlen kandidátus,
akinek nincs állása, ezért gondoltam a problémát
nem elvi kérdésként vetem fel. (Van egyáltalán
más kandidátus is a disszidensek között?) Az elvi
kérdés egyébként is általánosabb:
miért nem kaphat mindenki – s nemcsak a filozófus vagy a
tudományos fokozattal rendelkezô – bármikor útlevelet,
ha utazni akar? miért kell egyáltalán munkaadói
javaslat egy útlevélkérelemhez?…"
Az Akadémia illetékesének
meghívóm a többi között a következôket
írta:
„Ha jól értem Misu leveleibôl,
ô munkahelyi támogatás nélkül évente
egyszer utazhat külföldre. Misu ezt az évi egy »ablakot«
arra szeretné felhasználni, hogy külföldön
élô közeli családtagjait látogassa meg,
így ha véletlenül nyaralási tervei nem esnek
egybe a tudományos programokkal a nemzetközi tudományos
életben való részvétele megnehezedik. Ez alkalommal
is úgy döntött, nem tud lemondani arról, hogy családját
júniusban Németországban meglátogassa, ezért
inkább nem jött el a mi […] konferenciánkra. Ez számunkra
nagy veszteség volt, de meg kellett értenünk: nem mondhat
le egy konferencia miatt arról, hogy vakációját
külföldön élô gyermekével tölthesse…
Misunak hozzád beterjesztett kérését ésszerûnek
és méltányosnak tartom..."
Az akadémiai illetékes nekem
szóló kézírásos válasza:
„Elnézést kérek a nagyon
késedelmes válaszért, utánanéztem a
hozzám írott levelében tett javaslat esetleges megvalósíthatóságának.
Sajnálattal kell értesítenem, hogy az út nem
járható, s ebben a helyzetben nem akadémiai hatáskörû
a döntés. Szolgálati célú kiutazást
az erre vonatkozó rendelkezések alapján csak szolgálatinak
minôsített utazáshoz adnak. Javaslom azonban, hogy
– a rendelkezések megváltoztatásának lehetôsége
nélkül is – egyéb meghívásai esetén
forduljon hozzám, s természetesen kötelezô ígéret
nélkül (hiszen a döntés az Akadémián
kívül születik) esetenként nyilván támogatni
tudom utazásának szolgálati jellegû, illetve
a magánutazás lehetôségét nem érintô
minôsítését."
Egyszer éltem ezzel a lehetôséggel, amit persze elfelejtettem. De leveleimet böngészve szembesülnöm kellett a ténnyel.8 Erdélyi Ági így reagált erre:
„Misuka, Amerika mindenképpen jó,
örülj neki. Miért rossz a szájízed? Mert
[…] segített? Na és aztán? Ez a dolga. Ettôl
még nem kell szeretned."
Édes jó Istenem, micsoda gusztustalan világ! Áginak persze igaza volt.
És most tessék választani! Vajon melyik volt a jobb, ez a gusztustalan, hányinger világ, amelyben a szocializmus ellensége az év elejét – még elôzô évi „ablakával" – DAAD-ösztöndíjjal Németországban tölti; majd az évi „magánutazási lehetôségét" kihasználva, tavasszal-nyáron már ismét Németországban van; az év ôszén pedig 1987-es amerikai útjára készülôdik (tanítani a New York-i New Schoolon), s utazási lehetôségének bebiztosítása végett levelet ír az az elvtársak által illetéktelennek nyilvánított akadémiai illetékesnek; amelyben ezen ellenség ugyancsak ellenségnek vagy legalábbis revizionistának minôsülô barátai járják a világot,9 vagy pár száz kilométerrel tôlünk keletre Ceausescu birodalma, amely…
Álljon itt egy levélrészlet.
Gyûjteményem legszomorúbb, de egyben legszebb, legôszintébb
darabjaiból, Balla Zsófi leveleibôl.
„…közben én is megtudtam, hogy
a megyei pártbizottság elutasította a magyarországi
útlevél-kérésemet. Május óta
próbálom ezt intézni. Errôl ennyit, illetve
annyit még, hogy hat éve nem jártam külföldön.
Ezért abban a kényszerhelyzetben vagyok, hogy ha barátaimat
látni akarom, ôket kell fárasztanom. Én utaznék,
ajaj! Kérlek, vedd komolyan és gyere el, mielôtt a
nagy útra mész, fontos lenne. …sok sok szeretettel várlak.
…Most, amúgy, kissé búslakodok, de elmúlik.
Szörnyen egyedül vagyok, nem azért, mert nem tudok barátkozni,
hiszen vannak itt kedves, jó barátaim, hanem azért,
mert ([…]-n kívül) nincs kivel beszélgetnem. Olyasmirôl
és úgy, ahogyan nekem fontos. Furcsa módon, még
mindig nem tudtam teljesen földolgozni és lezárni magamban
a barátaim elmenetelét. Félre ne érts! nem
nehezményezem, hanem hiányoznak. A barátból,
mint a borból, a régi a legjobb. És az se baj, ha
okos…; hogy érti, mirôl van szó. Különösképp,
a mo.-i barátaim (az ott-születettek) sokkal hûségesebbek,
mint az – ide, oda – eltávozott erdélyiek. Te érted,
hogy miért? Értem én, hogy foggal-körömmel
be akarnak illeszkedni, elhessegetni a múltat. Na de ennyire? Igaz
– s ez engem igazol –, köztük is van kivétel. Például
egy elektromérnök barátom, aki most az Egyesült
Államokban él. Rá mindig számíthatok,
úgy érzem. És ott folytathatnánk a beszélgetést,
ahol abbahagytuk. – Ó, errôl sok mindent és érdekes
dolgokat lehetne mesélni, mi több, egy könyvet írni.
Kelet-európai jelenség."
Úgy tûnik a levelekbôl,
hogy már készülôdtem, készülôdtünk
Kolozsvárra, amikor kiderült, hogy feleségemnek, Juditnak
mellrákja van, meg kell operálni. Természetesen nem
utaztunk.
„Két napig vártam a válasszal, hogy magamhoz térjek a döbbenetbôl. Mivel vigasztaljalak? Téged, és fôként: Juditot? Csak azzal, hogy ez a betegség is olyan, mint kelet-európai életkörülményeink: semmi sincs végérvényesen lejátszva. No és az új gyógyszercsodák, azokat sem lehet alábecsülni: itt a környezetemben láttam a biztató, reményteljes példákat! – Egyre erôteljesebb a meggyôzôdésem most már, hogy az ilyen önmarcangoló, szorongásos típus van a legjobban kitéve ennek a kórnak. Persze, nem »típus« senki, hanem egyetlen ember … Próbáld elmondani Juditnak, mennyi szeretettel gondolok rá és csókolom! Valahogyan az az érzésem, hogy nem lesz (ennél) nagyobb baj már. –
Mostan szinte egyfolytában Rád gondolok, Misu. Szeretném, ha nem lenne lelkiismeret-furdalásod, vagy hasonló; nincs rá okod! (Ilyenkor hajlamos erre az ember.) A szorongó ember (itt: Judit) ok nélkül is szorong; nem a környezete az ok, az csupán egy ürügy, levezetés. Sajnos, tapasztalatból tudom ezt. –
Pedig annyira hiányzol! De most nem
merlek invitálni. Ha Bukarestbe repülnél, én
elutaznék oda, ha idejében tudom. … Mondd, hogyan tudnék
segíteni nektek? Mivel? Írd meg! Szörnyû, hogy
be vagyok ide zárva, nem rohanhatok hozzátok."
Nos, természetesnek tûnnék, ha ettôl a pillanattól fogva magánügyeim mindenféle nagypolitikát, a világ eseményeit is, a hazai ellenzéki mozgásokat is háttérbe szorítottak volna. Csakhogy Judit betegsége már eddig is beárnyékolta mindennapjainkat. „Egyre erôteljesebb a meggyôzôdésem most már, hogy az ilyen önmarcangoló, szorongásos típus van a legjobban kitéve ennek a kórnak" – írta Zsófi, amivel a legteljesebb mértékben egyetértettem már akkor is. Ahogy aztán Judit rákbetegségét, másfél évvel késôbb bekövetkezett halálát megéltem – ha lehet, ha szabad ilyet mondani –, egyre határozottabbá vált az a meggyôzôdésem, hogy neurózisa és rákja összefüggenek. Sôt, ennél messzebbre jutottam: azt volt muszáj gondolnom, hogy nincsen szó itt két betegségrôl, rákról és neurózisról, egy betegség van, s már maga az a kérdés is hibás, hogy vajon a szervezet rákos megbetegedése vezetett-e a neurotikus tünetekhez, vagy a neurózis okozta-e a rákot. A neurózis ugyan jóval korábban jelentkezett – már az elôzô év nyarán –, ki tudja azonban, mikor alakult ki Judit szervezetében az elsô rákos sejt. Amikor melldaganatát felfedezte, az már ugyancsak elôrehaladott stádiumban volt. A sebész – elôttem – nem titkolta, hogy szinte semmi esélyt sem lát a gyógyulásra. A mûtét utáni gyors felépülését követô idôben azonban nem volt többé szó a rákról. Az egyre elhatalmasodó neurózis – mint megoldhatatlan probléma – szinte lehetetlenné tetté, hogy a rák egyáltalában az eszünkbe jusson.
Elbizonytalanodtam. Mennyit és hogyan mondhatok el ebbôl a történetbôl, amely nélkül az én 1986-ról szóló beszámolóm egyszerûen hazug lenne, mennyit mondhatok el anélkül, hogy sérteném Judit emlékét, Juditét, akit, amíg csak együtt voltunk – és 33 évet töltöttünk együtt, mondottam már: egészen halála pillanatáig –, mindig is nagyon szerettem, ha nem is tudtam azon a módon szeretni, ahogyan az neki jó lett volna. Valószínûleg nem is akartam eleget tenni elvárásainak. Ezért mondtam fentebb, hogy 1986-tal „beleválasztottam". Nem a neurózis milyenségével, természetével van a baj, arról nyugodtan lehet beszélni, beszélt annak idején ô is mindenkivel. Nem. Az a baj, hogy nem tudom feltenni neki a kérdést: „Mondd, Juditkám, nem zavar, ha beszélek errôl, ha beszélek az életünkrôl? Nem zavar már, hogy nem mindig tudok különbséget tenni aközött, ami szerinted is mindenkire, s aközött, ami szerinted senki másra nem tartozik? Hogy számomra az intimitás nem a titkok megôrzésében, hanem valami másban van: az egymásra való ráérzésben?" Az maga, hogy így a nyilvánosság számára idézve feltettem ezeket a kérdéseket, talán már minden elmondhatónál rosszabb. Úgyhogy belevágok. Eleve sejtettem már, hogy bele fogok vágni.
A dolog egyszerû volt: Judit nem tudott megmaradni egyedül. Öt percig sem. Mindenképpen kínos az ilyen, mindenekelôtt természetesen a betegnek. Örök s az idôvel egyre fokozódó rettegés, hogy egyszer bekövetkezik az, aminek nem szabad bekövetkeznie: egy hétre, egy napra, egy délutánra vagy akár csak egy órára nem tud maga mellé szervezni senkit sem. S ameddig nem hatalmasodott el rajta teljesen a betegség, ugyancsak kínozta, hogy mindig mások szolgálatára kell hogy igényt tartson. Én, akinek vele kapcsolatban mindig rossz volt a lelkiismerete, mert nem tudtam, de nem is akartam folyton vele lenni, mással is akartam lenni, más nôvel is, és nemcsak úgy futólag, azt akartam, hogy más nô is hozzám tartozzék, kötelességemnek éreztem, hogy segítsek neki az „ôrzés" megszervezésében. De hát… Hogy mást ne mondjak, hetente kétszer elszáguldottam Mosonmagyaróvárra németet tanítani, idônként pedig, ha Barbara barátnôm megjött a fiunkkal, egy-két hétre elköltöztem otthonról valahová, valami kölcsönlakásba. Évente egyszer meg el is utaztam Barbaráékhoz, meg akkor már – kiszabadulván a kalitkából – máshová is. A legnagyobb teher így Juli lányomra és Lacira, a vejemre hárult. Pedig hát volt nekik elég bajuk. Hogy mást ne is mondjak, Samu unokám még nem volt egyéves, amikor Juli hónapokig feküdt porckorongsérvvel (emlékszik rá pontosan, hogy ez éppen Csernobil idején volt, amikor Samura külön vigyázni is kellett, hogy ne nyalja fel a radioaktív világot). Már mondottam: a Gül Baba utcában laktunk. Négy generáció együtt egy viszonylag kis lakásban: az évben éppen 90 éves anyósom, Judit, én és Juliék, közös háztartásban. Én azonban idônként eltûnök, s ilyenkor minden Juliékra marad, ha Juli alig tud mozdulni, Lacira. Egyrészt persze nyugodt vagyok, Judit nincs egyedül, másrészt rettenetesen nyomaszt, hogy rájuk hárítom, amit megtenni az én kötelességem lenne. Végül is egy tisztességes férjnek még egy rossz házasságban is (s mi a miénket jónak tartottuk) kötelessége ápolni beteg feleségét. Judit pedig tényleg beteg volt.
1986 tavaszán-nyarán Judittal indultam útnak. Bécsbe mentünk, meg Erdélyi Ágihoz, Sós Vilihez Regensburgba, pár nap után elváltunk egymástól, s kintlétem további részét már Barbaráékkal töltöttem.10 Bennem a megszüntethetetlen érzés, hogy most mindezt – mindent, az egész életemet – fel kellene adni, vele kellene lenni. Másrészt azért a lefojtott harag is: ez a neurózis nekem szól, sôt mi több, ellenem van, zsarolás, nem szabad engedni neki; persze talán Julinak is szól, hiszen a dolog Samu születése elôtt öt nappal vált egyértelmûvé. Judit megkérdezte tôlem, miképpen leszünk mi majd nagyszülôk. Én nem értettem a kérdést, rángattam a vállam. Ô meg már tudta: nem ô fog az unokájára vigyázni, ôrá kell majd másoknak vigyázniuk. S mindkét érzéssel együtt egy harmadik: fogalmam sincsen, hogyan lehetne kiszabadulni ebbôl a magam állította csapdából: bármit teszek, életem egészének vonatkozásában is, minden konkrét pillanatban is, árulónak érzem magam: elárulok valakit, akit szeretek. Minden valószínûség szerint e széttépettségem eredménye volt, hogy nem mentem el Amszterdamba egy konferenciára, amire a levelek tanúbizonysága szerint buzgón készülôdtem. (Említés tétetik még valami londoni útról is, meg a kasseli Rosenzweig-kongresszusról – hogy hogyan akartam volna azokon részt venni egy darab ablakommal, arról sejtelmem sincsen. Kassel, úgy tûnik, már a Judit operációja utáni idôre esett.)
Bizonyára nem voltam valami fényes
hangulatban. Naplót nem írtam, leveleimrôl másolatot
nem készítettem, így hangulatomra csak a nekem írott
levelek alapján következtethetek. Gazsi:
„Nagyon elszomorodtam leveled olvastán.
Hát mindig bele kell esni a verembe, amit magunknak (és másoknak)
ásunk? A fene egye meg, de igazán: a fene egye meg. Sajnálom
Barbarát, téged, az egész mispóchét.
Micsoda vacak. Különben is kissé rád jár
a rúd mostanában, drága öregem (hogy-hogy »drága
öregem«? pardon!) – nem találod a helyedet, azt hiszem,
abból az egyszerû okból, hogy nincs helyed. A globális
unás nem valami fényes attitûd, de hát el tudom
képzelni, hogy minden okod megvan rá." (május 7.)
Marinella D’Alessandro:
„Juliékat pompásan láttam
nélkületek. Valószínûleg mindannyian pompásan
vagytok egymás nélkül, és mindenki szépen
kipiheni magát. Ami sajnos nem jelent semmit a továbbiakat
illetôen – de végül is tiszta haszon." (június
18.)
Kardos Juli azt írta, hogy kibírni
a széttépettséget csakis az én szervezôtehetségemmel
lehet:
„…a két családdal összefüggô
nehézségek, ez realitás, és ezzel Te – amennyire
kívülrôl és innen meg tudom ítélni
– következetesen és nagy tehetséggel (írhatnám
azt is, hogy ezt csak a Te tehetségeddel lehet vinni, sôt,
azt is megkockáztatom, hogy ez a szervezési tehetség,
amely nem lát akadályokat ott, ahol más közönséges
ember igen, eleve feltétele volt a helyzet ilyetén alakulásának)
nézel szembe." (szeptember 14.)
Vicces. Talán volt ebben valami;
de persze voltak ott sokkal lényegesebb dolgok. Mindenekelôtt
az, hogy mások is bajban voltak, szinte valamennyien bajban voltunk,
akik semmi sorba beállni nem akartunk. S amikor bajban vagyunk a
világgal, akkor ezt kompenzálandó rendszerint a magánélet
zûrzavaraiba menekülünk. Ha pedig kiderül, hogy körülöttünk
mindenkinek az élete kaotikus, akkor megnyugszunk. A káosz
már kozmosznak tûnik. Különösen, ha mások
élete még a magunkénál is kaotikusabb és
megoldhatatlanabb.
„…száz szónak is egy a vége, fogalmam sincs, mitévô legyek. És nincs kedvem a szokott sémához – hogy ti. a sors könyörtelen kényszere folytán megint kikészítsek egy asszonyt." „Roppantul csodállak, hogy vízen tartod kis hajódat (no jó, az árát is tudom). De hát én idióta vagyok ehhöz. Meg tán önzô is, mit tudom én." (szeptember 6.)
Marinella:
„Mindenki bele van gabalyodva a saját
életébe, mindenki élete tele bonyodalmakkal, ellentmondásokkal,
kisebb-nagyobb törésekkel…"
És mégis. Amíg Judit rákja ki nem derült, életem, magánéletem is, tele volt örömökkel. Tübingenben is, helyes hároméves fiammal, Budapesten is, lányommal és családjával, fiamnál éppen két esztendôvel fiatalabb fiúunokámmal. Jártunk Délegyházára, a nudiba, ami persze igazán jó csak addig volt, amíg nem legalizálták. Nem azért, mert addig a meztelenkedés is ellenzéki tettnek számított, hanem mert addig az a világ a mi világunk volt, nem a magántelküket bekerítôk s azon táskarádiójukat bömböltetôké. Gyanús népség vagyunk: egész életünkben, minden tettünkben csak az elveszett paradicsomot kergetjük. Mászkáltunk itt is, meg ott is. Schwäbische Alb, Schwarzwald, Bodensee ott, itt az egész kicsi ország. Itteni kirándulásainkat persze beárnyékolta Judit állapota: emlékszem egy ôrségi kirándulásra, Judittal, lányomékkal meg a Kende házaspárral. Szegény Judittal majdhogynem lehetetlen volt kommunikálni. De amilyen kegyetlen lény az ember (én-ember), megpróbáltam ennek ellenére jól érezni magamat, élvezni egyéves unokámat, aki a parasztház elôtt a mezôn parkoló Ladát „vezette", amikor csak tehette.
S volt más is, aminek örülni
tudtam, ami engedte, hogy éljek. Olvastuk, szinte mindenki, akivel
baráti viszonyban voltam, egyszerre és izgatottan olvasta
Nádas Emlékiratok könyvét. Nem mindenki szerette,
de legalább nagyokat vitatkoztunk. Meg aztán készülôdtem
az amerikai tanításra, meg a New School Hannah Arendt-szimpóziumán
tartandó elôadásomra,11 ezekben bizonyára valamiféle
pozitív feszültséget teremtô kihívást
éreztem. Tanítottam már külföldön (idehaza
viszont nem), egy nyári szemeszterben angolul is, de azóta
még nem, hogy Heideggeren keresztül újból rátaláltam
a filozófiára. Az elmúlt tíz évben is
írtam, ha nem is nagyon sokat, de filozófiát alig.
Ha mégis, akkor azt utáltam, rossznak, sôt kifejezetten
hazugnak éreztem. „Én már nem ezt gondolom!" Amit
gondoltam, azt viszont nem voltam képes leírni. A nyolcvanas
évek közepén azután megtörtént a
csoda. Éreztem, hogy sikerülni fog elmondani azt, amire rátaláltam.
Szövegek még alig-alig voltak – az elsô talán
a már említett recenzió az Edition Passagen elsô
hat kötetérôl –, de biztos voltam benne, éreztem,
hogy lesznek. Ezt tanúsítja Pór Péter barátom
levele is:
„Egyébként persze isten, sôt
ISTEN éltessen megtalált filozófiai ihletedhez." (október
15.)
Juditot aztán október 22-én
operálták. Többen figyelmeztetnek kötelességemre,
s itt csak olyanokat idézek, akik hitem szerint szerették,
szeretik Barbarát is. Pór következô levelében
le is akar beszélni róla, hogy elmenjek Amerikába.
Marinella barátnôm így ír:
„Rólad se tudom, hol állsz,
és félek, hogy most moralizálni fogok, de nagyon kérlek,
Misu, függeszd fel egy idôre a saját örökkévalóságon
belüli tempódat és beosztásaidat, legalább
amíg ki nem derül, Juditnak milyen arányokon belül
véges az idôbeosztása. Eddig a te igényeid is
jogosak voltak, meg az övéi is, és szerencsétlenség
volt leginkább, hogy annyira eltávolodott egymástól
a kettô – de most, legalábbis az én érzésem
szerint, nagyon megbillent ez az egyensúly – azáltal, hogy
neked van szabad választásod, neki nem."
Magam is hajlottam rá, hogy lemondjam
az amerikai utat, de aztán Judit gyorsan regenerálódott,
hamar túl volt az utókezelésen is, így elmentem;
ô is velem töltött hosszabb idôt New Yorkban.
Megeshet, soha vissza nem találtam volna a filozófiához, ha röviddel Brémából való hazatérésem után12 be nem állít hozzám egy borostás arcú fiatalember, akit Kardos Andrásnak hívtak, s nem fordul hozzám azzal a kéréssel, hogy neki és néhány barátjának tartsak egy fenomenológiaszemináriumot. Azonnal ráálltam. Nem ismertem sem Kardost, sem a többieket (Angyalosi Gergelynek, Bacsó Bélának, Kovács Sándornak és Orosz Istvánnak hívták ôket), de úgy gondoltam: bárkik legyenek is ezek a fiatalurak, nekem jót fog tenni, ha nemcsak az idióta orosz szövegekkel meg a szociológiai kérdôívekkel bíbelôdöm, hanem filozófiával is foglalkozom. Nos, ez a látogatás alapjaiban változtatta meg az életemet. Olvastunk Husserlt, olvastunk Schelert, aztán Heideggert kezdtünk olvasni, s alig fogtunk hozzá a Lét és idôhöz, máris elhatároztuk, hogy lefordítjuk: fordítás közben, a szinte megoldhatatlan nehézségek megoldása vagy éppen meg nem oldása közben szembesülünk a legadekvátabban a szöveggel, értjük meg legpontosabban a mûvet. Hát, mit mondjak, úgy éreztük, hogy szinte a lehetetlent akarjuk. Mégis meglett, lett magyar szöveg, akármilyen is. Éppen 1986-ban készült el. Micsoda ünnepséget rendeztünk a Gül Baba utcában! Az egész ház ünnepelt, Juditostul, Julistul, Lacistul. Önmagában persze az elkészült fordítás nem változtatta volna meg az életemet. Ami megváltoztatta, az az intenzív konfrontáció Heideggerrel, aminek eredményeként újra bejáratot leltem a magam számára a filozófia elôlem már-már elzáródni látszó birodalmába, ami, mint mondottam, örömteli élmény volt; de ami ennél még sokkal, de sokkal fontosabb: mire a fordítást befejeztük, ez a négy ember lett a legjobb barátom. A kör késôbb még Hévizi Ottóval meg Pongrácz Tibivel bôvült. Orosz Pista viszont ritkán van velünk: az utóbbi években sokkal, de sokkal többet élt Angliában, mint Magyarországon. E barátság azért is vált most már lassan két évtizedre szóló élménnyé, mert másmilyen volt, mint addigi életem legjelentôsebb barátságai, a kamaszbarátságok és a Budapesti Iskola. Ha az utóbbival hasonlítom össze, akkor a másság lényege abban rejlik, hogy ebben az igen-igen szoros körben, amely akárcsak annak idején a Budapesti Iskola, nemcsak magánbarátság, hanem „szakmai" együttmûködés is (hogy mást ne mondjak: Angyalosi és Kardos szinte azóta tanítanak Debrecenben, hogy én odakerültem), nagyon jól tûrjük, ha véleményünk különbözik, akár alapvetô kérdésekben is (ez persze nem jelenti azt, hogy ne ordítoznánk egymással); s nem csodálkozunk, fôként nem gyanakszunk, ha a másik valamire egészen másként reagál, mint magunk. Nehogy valaki félreértsen: nem hiszem, hogy ez a kör önmagában toleránsabb emberekbôl áll, mint a valahai Budapesti Iskola.13 Az idôk változtak.
Volt egy másik szemináriumom is, abból nem született ilyen szoros barátság, de a szeminárium folyton változó tagjainak egyikével-másikával máig jóban vagyok. Az évek során itt a politikai filozófia, politikai teória körébôl való írásokat vitattunk meg. Emlékszem, a Bibó-szövegeket olvastuk a leghosszabban. Kikre emlékszem? Szent-Iványira például, ô a kezdeteknél járt a csoportba. A végefelé (bizonyára 1986-ban is) olyanok, mint Ungár Klára meg Horn Gábor (hogy elsôként a ma is aktív politikusokat említsem), aztán mai politológusok, mint pl. Körösényi András, Bozóki András vagy Hegedûs István. És még sokan mások.
Szóval átrendezôdtek baráti kapcsolataim. Aminek azért fájó pontjai is voltak. A volt Budapesti Iskola tagjaival, vagy másfél évtizeden át legjobb barátaimmal persze a sok ezer kilométeres távolság is megnehezítette a barátságot, de hülyének tettetném magam, ha úgy tennék, mintha csak errôl lenne szó. Már annak is megvolt a maga oka, hogy szétmentünk, s hogy szétmentünk, ez ismét tüskét hagyott talán valamennyiünk szívében. Lukács halála után egyre több és több volt közöttünk a konfliktus. Aztán 1977-ben a Fehér–Heller és a Márkus házaspár emigráltak Ausztráliába (formálisan ôk is turistaútlevéllel mentek ki, amelyben öt ablak volt, de nem akartak visszajönni), mi pedig (bár elmentünk két évre Németországba) maradtunk. Ezekben az években egyre romlott közöttünk a kapcsolat, jóllehet Fehér 1984-ben Dubrovnikban legnagyobb meglepetésemre a nyilvánosság elôtt kijelentette, hogy annak idején nekem volt igazam, van értelme ellenzéki teoretikusként létezni Magyarországon. 1986-ban azután kaptunk tôlük egy levelet, amelyet ma is fáj még olvasnom. Teljesen igazságtalannak érzem, ugyanakkor univerzális szkepszisemet, különösen ami élettörténetünk megkonstruálását illeti, magamra is kiterjesztvén, nem tartom kizártnak, hogy legalább részben igazuk volt. S ha csak egy szemernyi igazság is volt a dologban, már megérdemeltem a levelet. De a dolognak elôzményei vannak.
Márkusék nagyobbik fia, Gyurika, 1986 tavaszán harmincévesen focizás közben megsérült, elvesztette eszméletét, hetekig kómában feküdt, végül is túlélte, de fél oldalára béna maradt, alig néhány száz szót (vegyesen magyart és angolt) tud kimondani, írni-olvasni nem képes. Nem tudom, van-e ennél borzasztóbb szülôk számára, én nem nagyon tudom elképzelni. Márkus Gyuri engem hívott fel egy délelôttön, soha nem felejtem el a hangját. Ennyit tudok biztosan, s íme a levél (a fogalmazás Ferire vall):
„Kedves Judit és Misu, igen erôs belsô vonakodással ülök ehhez a levélhez. Ha a kölcsönös viszonyok természete megszûnt, és visszavonhatatlanul, annyira aktívnak lenni, hogy az ember szemrehányást tegyen (ami expressis verbis nem szándékunk), a kísértés az udvarias hazugságra igen erôs. De ez valahogy nem illett a múlthoz; ezért hallgattunk. A legfájdalmasabban meglepô, és ez talán mindennél többet mond, hogy ti nem is értitek, mi lehet a hallgatás oka. Pedig ez igen egyszerû: a ti hallgatásotok Gyurika ügyében. Szándékosan nem teszek ehhez jelzôket; a legprivátabb beszélgetéseimben is a körülbelüli maximum az volt, amikor azt mondtuk: »még Judit is, aki pedig egy jüdische Mame«.
Egy szó mint száz: ezekben a hónapokban, amikor mi valóban nap mint nap involválódva voltunk (nem akarok zsidó ápolónô lenni: nem »csináltuk velük«, senki sem lett volna képes erre) abban az epikai harcban, amellyel Gyuri és Marysia megpróbálják újraszülni ezt a gyereket, ôk kaptak tôletek (akik naponta kétségbeesetten telefonáltatok, amikor kisunokátok bajban volt, igen érthetô módon apellálva az együttérzésre) egy lapot, mi egy levelet. Sajnos a miénk hosszabb volt: Misunak sikerült benne a legrosszabb pesti szatirikus kiszólások egyikét komolyan megismételnie (»ne is beszéljetek nekem errôl a szörnyûségrôl, mert megszakad a szívem«) – mielôtt áttért arra az igen aktuális kérdésre, hogy megöltük-e istent (ami, ebben a kontextusban, kicsit profán volt.) Ez nem kíván és nem kap kommentárt. A kommentár egyébként arra kényszerítene, hogy áttérjünk a Pesten uralkodó mûfajra: életünk retroaktív visszavonására és átírására, amit szintén nem akarunk. Amire mi vissza akarunk emlékezni, az az a régi idô, amikor gyerekeink, mind kicsik, egymásnak kölcsönösen fontosak voltak, amikor egy közös légkörben mindannyian olyan biztonságosan mozogtak, mintha egy szeretetbôl és aktív érdeklôdésbôl font háló az egész körben körülfogta volna ôket (amit elpusztítani nem volt filozófiai ok).
Ennek az emléknek a jegyében:
szeretettel
Feri, Ági"
Semmit sem értettem, máig is alig-alig értek valamit az egészbôl. Minthogy megöltük Istent (Nietzsche), semmit sem tudunk kezdeni ezzel az iszonyattal – én errôl beszéltem.
Szóval viszonyaink átrendezôdtek.14
Míg a (Heid)egerekkel egyre szorosabb és egyre intimebb kapcsolat
alakult ki, másokkal sok esetben meglazult. Volt, ahol a szeretet
megmaradt, másutt az is lanyhult. Gazsit például elvitte
a politika (1986-ban szinte még hetente küldte beszámolóit
Nyugatról), Marinella D’Alessandrót meg isten tudja, micsoda.
Most azonban még 1986-ot írunk, Gazsin, Balla Zsófin,
Erdélyi Ágin és John Keane-en kívül Marinellától
kaptam az évben a legtöbb levelet.
Érdekes módon a politika történései
– Gorbacsov, Csernobil meg a hazai események – alig-alig tükrözôdnek
a hozzám íródott levelekben. Senki nem reagál
a forradalom harmincadik évfordulója alkalmából
Eörsi Pista lakásán rendezett tudományos ülésszakra
– lehet, hogy én a leveleimben nem említettem senkinek?,
meg hát valamikor az év végén volt –, senki
nem beszél privát szemináriumaimról. Az ’56-os
ülésszak számomra legmaradandóbb élménye
az a beszélgetés volt, amelyet már nem is tudom, kinek
az elôadása kapcsán a kommunisták két
típusáról folytattunk. Az egyik típus megtestesítôje
az én közelibb ismerôseim között Lukács,
a másiké Donáth Feri. Lukács azért lett
– kicsit sematikusan szólva – kommunista, mert elengedhetetlenül
szükségesnek tartotta az elidegenedett, kultúraellenes
polgári társadalom megsemmisítését.
Ez a fajta mindvégig kommunista maradt: a Lubjanka pincéiben
is. A dolog logikáját Arthur Koestler írta meg csodálatosan
a Sötétség délben-ben. A másik típus
azért lett kommunista, mert tûrhetetlennek érezte a
szociális állapotokat (Donáth például
apja jásznemtudommicsodai ügyvédi irodájában
tapasztalta meg, miként bánnak ebben az országban
a parasztokkal, s általában a szegényekkel). Ez a
fajta szembefordult a kommunizmussal, mihelyt feketén-fehéren
bebizonyosodott számára, hogy a kommunisták uralma
idején az állapotok még rosszabbak lettek. Bizonyára
ilyen volt Nagy Imre is.
Végezetül be kell vallanom valamit: mivel rossz a memóriám, csak abban a tudatban mertem elvállalni egy Beszélô évet, hogy az utóbbi évtizedekbôl megvan minden naptáram, melyekbe, ha mást nem is, azt biztosan feljegyeztem, kivel találkoztam. Meg is van mind – kivéve az 1986-osat. Valami kisördög incselkedni akart velem, s ellopta, amikor meghallotta, hogy ezt az évet vállaltam el. Rekonstrukcióm alapját tehát pusztán a Beszélô által összeállított eseménynaptár s a megmaradt levelek képezték. Kimaradt valami lényeges? Nem tudom. De mindegy is. Ma, 1999. május 10-én ilyen az én 1986-om. Nem kizárt, hogy egyszer átalakul majd.
1 Csak úgy zárójelben. Ami szerény személyemet illeti, büszkén jelenthetem, hogy már 1981-ben „tudatosan ellenséges beállítottságú személynek" voltam tekinthetô, s a „Fekete" fedônevû szigorúan titkos nyomozás „Fûtô" fedônevû célszemélye voltam. Ha a BM-nek ezeket a holmi kisiskolások játékaira emlékeztetô idióta papírjait már akkor megtekinthettem volna, tudtam volna, hogy a dolog már nem tart sokáig: amikor egy hatalmas rendôrnyomozói apparátusnak érdemes azzal foglalkoznia, hogy egy pasas zokniban feláll egy asztal tetejére, és mondjuk százhúsz ember elôtt kifejti a véleményét a demokráciáról (repülô egyetem), ahelyett hogy vagy leszarná az illetôt valamennyi hallgatójával egyetemben, vagy pedig beültetné egy fekete limuzinba, elvinné egy sötét pincébe és fôbe lôné, akkor ez már minden, csak nem félelmetes: egyszerûen röhejes – de errôl most nem beszélhetek, a repülô egyetemi elôadás-sorozatomat 1980-ban vagy 1981-ben tartottam.
2 A fiú naplójából a Tiszatájban jelent meg: „…a csillagos estben ott susog immár harminc évgyûrûjével a júdásfa…"
3 Donáth Ferit nagyon szerettem és nagyon tiszteltem. Azt hiszem, ô is baráti érzéseket táplált irányomban. Személyes barátságunk azonban nem öltött intim jelleget. Ludassy Marival volt nagyon jóban, jó néhány kellemes estét töltöttünk együtt, többnyire Marinál. Halálát személyesen is nagyon nagy veszteségnek éreztem, hogy pedig az ellenzéki mozgalom és ezen keresztül talán a majdani szabad jövô szempontjából is micsoda veszteség volt, azt talán semmi sem dokumentálja jobban, mint azok névsora, akik a temetésén beszéltek: Ujhelyi Szilárd, Csoóri Sándor, Kis János, Mécs Imre, Dénes János.
4 Ha akkori mosonmagyaróvári tanítványaim átnézték volna az év eseményeinek krónikáját, akkor nekik bizonyára az olyan hírek ötlöttek volna elôször a szemükbe, hogy „a Magyar Nemzeti Bank képviselôi 300 millió dolláros hitelfelvételrôl írnak alá megállapodást Budapesten egy nemzetközi bankcsoporttal"; „a Világbank 100 millió dolláros kölcsönt nyújt Magyarországnak az ipari szerkezet-átalakítási program keretében"; „a Magyar Nemzeti Bank 100 millió dolláros hitelt kap a Világbanktól a növénytermesztési program megvalósítására"; „aláírják a McDonald’s éttermi hálózat magyarországi kialakításáról szóló szerzôdést".
5 Egyszer voltam nála – lám, most megint elkalandozom az idôben, de hát a Beszélô évek valahogyan összefüggenek –, még valamikor a hetvenes évek közepe táján. A találkozás éppen úgy zajlott le, ahogy leírtam. De nem kértem tôle semmit. Mások kértek helyettem az én nevemben is. Aczél segítsége nélkül nem kaphattunk volna 1977-ben ötkilépôs magánútlevelet.
6 Márkus Gyuri barátom személyi igazolványába az íratott be, hogy foglalkozása: „szabad szellem"; talán Nietzschét olvastak a rendôrök a pártszemináriumon?
7 Barbara barátnômmel, aki színnémet, 1978-ban ismerkedtem meg Dubrovnikban, nagy volt a szerelem. Aztán ô elvált, én pedig együtt maradtam Judittal. Egészen Judit haláláig állott fenn a két párhuzamos kapcsolat. 1989-ben házasodtunk össze. Dávid fiunk 1983-ban született.
8 A propos tények. Hogy vannak-e tények? A kérdés már régóta izgatott. S errôl az jut az eszembe, hogy írni kellene Bill Lomax könyvérôl és róla szóló kritikámról is, mert abban is fôként ezzel a kérdéssel foglalkoztam. Bill Lomax 1956-ról írott könyve ugyanis szintén 1986-ban jelent meg magyarul. Természetesen szamizdatban, az AB-nál. Remek könyv. Beállítottsága azonban idegen tôlem. Sok mindent másképpen lát, mint én. Számára csak a munkástanácsoknak volt lényeges szerepük a forradalomban. Minthogy azonban Lomax – egy fura outsider angol, aki az 1956-os forradalomba beleszeretvén szinte tökéletesen megtanult magyarul – a „releváns tényeket" mind egy szálig figyelembe veszi, nem állíthattam könyvérôl, hogy hibás. Egyszerûen csak más perspektívából tekint a dolgokra. Mintha Lomax könyvérôl írván indultam volna meg a „posztmodern" perspektivizmus felé vezetô lejtôn. Ez évben írtam elôször a posztmodernrôl is Peter Engelmann barátom Edition Passagen címû könyvsorozatának elsô hat kötetét recenzálván. (Peter Engelmann eredetileg kelet-berlini volt. Filozófiát végzett. Sokat járt Magyarországra, egy idôben magyar felesége is volt. Aztán át akart szökni a román–jugoszláv határon, elkapták, elítélték, kiengedték, az NDK-ban megint letartóztatták. A végén aztán „kivásárolták". Brémában barátkoztam össze vele.)
A Medvetánc körkérdése, amelyre válaszolván visszatértem a magyar filozófiába, egy évvel késôbbi keletû.
Lomaxról még csak annyit: egy szép, bizonyára tavaszi, reggelen, ki tudja, talán éppen 1986-ban, hat órakor becsöngetett Gül Baba utcai lakásunkba, hátizsákjából vagy tíz üveg pezsgôt szedett elô, s nem zavartatva magát attól, hogy én nem kérek – pezsgôt? méghozzá reggel? –, szép komótosan elkezdte a nedût fogyasztani. Már nem emlékszem rá, mikor és hogyan bírtam kitenni.
9 Amint már az eddigiekbôl is kitûnik, átnéztem azt az elég tekintélyes mennyiségû levelet, amelyet az 1986-ban hozzám írottak közül megtaláltam. Tamás Gazsi New Yorkban, majd Londonban, az év végén meg Párizsban volt, egyik levelében említi elvált feleségét, Annácskát, aki ugyancsak Amerikában tartózkodott; Erdélyi Ági Sós Vilivel Regensburgban, Steiger Kornél Bochumban, Szalai Juli Koppenhágában, Orosz Pista Békés Erzsivel valahol Nyugat-Angliában, Kardos Juli Washingtonban, levelében említvén Lóránd Zsuzsa és Kálmán Gyuri közelgô látogatását. Arató meg arról ír, hogy Bence New Yorkban van, hogy Vezér Erzsi megérkezett: „Elôbb-utóbb itt mindenki magyar lesz, ami nem árt."
10 Judit természetesen nem maradt egyedül. Olaszországban volt valakivel, akit szeretett, levelei tanúbizonysága szerint nagyon jól érezte magát, egytôl azonban rettegett: haza kell majd mennie, újra kezdôdnek a normális hétköznapok, s akkor a szorongás is, a félelem az egyedülléttôl: „Mondtad, hogy jó a hangom. Azt hiszem – ismétlem –, hogy jól vagyok, legalábbis jól tudok nyaralni, utazni. Remélem, hogy a munkát, a mindennapi élettel szükségképpen együtt járó feszültségeket is jobban fogom tûrni megint. És nagyon szeretném, ha tudnék megint egyedül is lenni. Ha hazamentem, és már Te is otthon leszel, majd fogok gyakorolni. Sajnos, enélkül nem hiszem, hogy menne. Na mindegy, ezzel majd otthon foglalkozunk."
11 Reiner Schürmann hívott meg még júniusban, amint megtudta, hogy egy szemeszter hosszat náluk fogok tanítani. Nagyon kedveltem Rainert. S Heidegger-könyvét mindmáig a legjobbak között tartom számon. A kilencvenes évek elején szerettem volna meghívni Debrecenbe, egy konferenciára. Nem tudott már eljönni. Hamarosan meghalt AIDS-ben.
12 1980 februárjában jöttem vissza, mindössze öt félévet tanítottam a brémai egyetemen. Számos ellenkezô híreszteléssel szemben soha nem emigráltam, nem is volt szándékomban emigrálni.
13 Lukács-iskola. Lukács nevezte Budapesti Iskolának, amikor arra gondolt, hogy tanítványai a megújult marxista filozófia valamennyi területén jelentôset fognak alkotni. Én itt most a Lukács életének utolsó éveiben hozzá legközelebb állókat értem Budapesti Iskolán, egy baráti kört, melyhez három házaspár tartozott. Fehér Ferenc és Heller Ágnes, Márkus György és Mária, jómagam és Judit. A Budapesti Iskola fiatalabb generációja (kivéve Radnóti Sándort) és mi, miért, miért nem, ez most nem ide tartozik, szakítottunk egymással 1972-ben, Lukács halála után. A pontosság kedvéért: Márkus Marysia nem filozófus, hanem szociológus, valamilyen módon azonban ôt is az iskolához tartozónak tekintettük, Juditot azonban, aki szintén szociológus volt, nem. Nem is akart odatartozni. Most, amikor a barátság lazulásáról beszélek, ennek a három házaspárnak a barátságára gondolok.
16 Ágival Feri halála után
helyreállt a barátság.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu