Varga László
„Forradalmi törvényesség”
Jogszolgáltatás 1945 után Magyarországon

Jegyzetek

„Még ma is, miután végre hivatalosan is rehabilitálták a kivégzett Jány Gusztáv tábornokot, csak kevés embert foglalkoztat az országban – írja tavaly márciusban Deák István –, hogy hogyan is zajlottak le a háborús bûnösök perei, s vajon az igazságot szolgálták-e. Ami engem illet, hiszek benne, hogy a korai népbíróságok, égbekiáltó hiányosságaik ellenére, nem hiába mûködtek.”1 Karsai László viszont nem egészen azonos következtetésre jut: szerinte „a magyarországi népbíráskodás történetét még meg kellene írni, elhallgatások, tabuk és torzítások nélkül”.2 Ez a véleménykülönbség már jelzi azokat a vitákat, amelyek tôlünk nyugatabbra a nürnbergi ítélkezés kapcsán zajlottak s zajlanak mind a mai napig, s amelyeket feltehetôen mi sem kerülhetünk el.
A bizonyítási eljárás már 1945 elôtt sem tartozott a magyar igazságszolgáltatás erôsségei közé, s a népbíróságok is kezdettôl fogva beérték a vádlott valós vagy vélt bûnösségének a tudatával. Még a justizmordot sem tekinthetjük véletlen hibának, szerves része volt a jogszolgáltatásnak. A Magyar Közösség-perek sem jelentettek semmiféle határkövet, hiszen a „köztársaság védelmére” 1946-ban megalkotott törvény lehetôvé tette, hogy a népbíróságok politikai pereket tárgyaljanak.3 A bûnös egyúttal ellenséggé is minôsült. A népbíróságok az osztályharc szerves részeivé váltak, s a gyakran emlegetett „forradalmi törvényesség” a jogszolgáltatás törvénytelenségeit volt hivatva leplezni.
A népbíráskodásnak, a „forradalmi törvényességnek” már elsô perctôl deklarált szándéka volt a politikai ellenfelek széles csoportjának eltávolítása, a politikai vélemény kriminalizálása. Bibó már 1945-ben (!) teljes joggal vont párhuzamot a korábbi kommunistaellenes hûtlenségi perek és a népbírósági perek e vonulata között. Az aktív jogász már akkor felhívta a figyelmet arra a kontinuitásra a jogszolgáltatásban, amelyet a következôkben ismertetendô jogesetek is alátámasztanak.4
nyilvános akasztás
1945. február 4-én Pest már felszabadult, de a Várban még javában dúlt a háború, amikor az Oktogonon sebtében kerített kötéllel egy lámpavasra felhúzták Rotyis Pétert és Szívós Sándort, a 401. (büntetô) munkaszolgálatos század két keretlegényét. A nem éppen épületes látványt nyújtó színjátékot bírói ítélet alapján rendezték meg, az ítéletvégrehajtó pusztán törvényben ráruházott kötelességét teljesítette. Ez volt az 1. számú per és ítélet Budapesten. (Politikai jellegét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a kihallgatási jegyzôkönyvek sokkal könnyebben meglelhetôk az MKP iratai között,5 mint a népbírósági anyagokban.6)
Az alig egy héttel korábban „folyamatba tett bûnvádi ügyben” maga Péter Gábor vezette a kihallgatásokat. Ugyanaznap, 1945. január 27-én jelent meg a Budapesti Nemzeti Bizottság határozata,7 amely „egyhangúlag megadja a felhatalmazást a szûkebb bizottságnak a Népbíróság felállítására…”8 Az ülésen elnöklô Vas Zoltán jelentette be, hogy „két bitang, akik maguk több mint száz hazafit végeztek ki, már kézre került… Az egész nemzetegyetem követeli, hogy ezeket a bûnösöket… felelôsségre vonják. Javasolja, hogy az öttagú bizottság állítsa fel az egy jogvégzett elnökbôl és négy kiküldöttbôl, valamint egy ügyészbôl álló bíróságot, amely a vizsgálatokat lefolytassa (sic!), s ha kell, halállal sújtson le.”9
Másnap, azaz január 28-án az „ötös bizottság” deklarálta „a Népbíróságok felállításának sürgôs szükségességét és egyben a Népbíróság elnökévé Major Ákos volt hadbíró századost”10 nevezte ki. A fennmaradt iratok mind az idôpontot, mind Major Ákos rangját illetôen némi zavarról tanúskodnak, amit csak részben tekinthetünk a véletlen mûvének. Maga az érintett, Major viszont február 5-én kelt levelében arról számolt be a honvédelmi és az igazságügyi minisztereknek, hogy „a Budapesti Nemzeti Bizottság… az itteni Néptörvényszék elnökévé kinevezett”.11
A létrehozandó jogszolgáltató szerv elnevezése körüli „bizonytalanság” némi magyarázatra szorul. A debreceni kormány január 25-én valóban megalkotta rendeletét a népbíráskodásról,12 ám az a kinevezéssel ellentétben csak február 5-én jelent meg, vagyis lépett hatályba. A BNB január 28-án tehát még nem rendelkezett felhatalmazással a népbíróság felállítására, így elnökét sem nevezhette ki.13 Egyáltalán nem véletlen, ahogy maga Major említett jelentésében az általa irányított bíróságot már diplomatikusan nem népbíróságnak, hanem néptörvényszéknek nevezte. Néptörvényszéket viszont a BNB nem állított fel, ehhez végképp nem rendelkezett törvényes felhatalmazással.
Még az sem mellékes kérdés, hogy Majort volt vagy valóságos hadbíró századosként nevezte-e ki a népbíróság elnökévé az „ötös bizottság”. Az utóbbi esetben ugyanis katonai bíróság felállításáról kellett volna döntenie, de ezt nem tette, így marad Major volt hadbíró. Csakhogy amíg Major a hatályos jog szerint egységes bírói és ügyvédi vizsga hiányában hadbíróként ítélkezhetett, addig civil bíróság élén ezt nem tehette meg.
A vád a február 3-án megtartott tárgyaláson két tanút vonultatott fel, egyikük, Kossa István maga is tagja volt az ítéletet megerôsítô, majd a kegyelmi kérvényt elutasító „ötös bizottságnak”. A bíróság elôtt tett részletes tanúvallomása szerint a vádlottak a 401. különleges munkaszolgálatos század tagjai közül kivégezték – többek között – a milliomos zsidó nagytôkést, Silberpfennig Judát. „Amikor – vallotta a tárgyaláson Kossa – Silberpfennig Judát kivégezték, és holmiját hazahozták, bosszúsan jegyezte meg Rotyis, látva a szerény felszerelést, hogy ezért nem volt érdemes” megölni.14
Rendôrségi tanúvallomása során Kossa még nem tett említést errôl a halálesetrôl, létezik azonban egy nem kevésbé hiteles, másik verzió is: „A század legöregebb tagja, Silberpfennig Juda tûnt el. Valahol az úton elveszett. A fáradtság ledöntötte. Ott hagyták az út menti árokban.” Ki tudja ma már, melyik változat igaz, az azonban tény, hogy mind a kettô szerzôje ugyanaz a Kossa István.15 Rotyist és Szívóst tehát egy jogilag nem létezô bíróság ítélkezésre nem jogosult bírája hamis tanúvallomás alapján ítélte halálra. A két keretlegény ettôl függetlenül – semmi kétség – valóban bûnös, közönséges gyilkos volt.
Maga a – már ismertetett – kivégzés is elhíresült. Az „ötös bizottság” megfogalmazásában, „a halálos ítéletet – miután ezt a Nemzeti Bizottság megerôsítette s a kegyelmi kérvényt elutasította – Rotyis Péter és Szívós Sándor elítélteken f. évi február 4-én a Stalin téren nyilvánosan végrehajtotta”.16
Bosszú vagy népítélet
Nevezhetjük ezt akár bosszúnak, akár üzenetnek a még harcban álló Dunántúl számára, vagy akár ízléstelen népítéletnek, hiszen nemcsak az utóbbi idôben sokat emlegetett Franciaországban, hanem az egész mediterrán térségben, Olaszországban, Jugoszláviában, de akár Lengyelországban is a népítéleteknek olyan hulláma söpört végig a felszabadulás elôtt, alatt és után, amihez képest Magyarország „konszolidált” országnak számított, s a népítéletnek legfeljebb paródiáját nyújtotta az Oktogonon. A népítéletek elmaradása egyértelmûen tehertétellé vált az igazságszolgáltatás számára, amely így „a nép nevében” maga hajtott végre népítéleteket.
Léteztek persze Magyarországon is valódi népítéletek, de ezeket a hatályos jog büntetni rendelte.17 Még az antiszemita lincselésekre is érvényes, hogy a népítéletek kevésbé az áldozatok, hanem inkább a tettesek pártállásától függôen bíráltattak el. Kunmadarason a vérvád, a pogrom után az egy szem – a Felvidékrôl áttelepült – Tóth Zsigmondot leszámítva a vád nem a tettesek, hanem – természetesen – a kisgazda „felbujtók” ellen irányult.
Miskolcon még kínosabb volt a helyzet, hiszen itt a felbôszült kommunista-szociáldemokrata tömeg már nemcsak zsidó „feketézôket” gyilkolt, hanem egy – zsidó – rendôrt is. A párt nyilván fájó szívvel vette tudomásul egy kommunista rendôrtiszt elvesztését, menesztette is – a szintén kommunista, egykori partizán, egyébként a pogrom idején a várostól távol lévô, szabadságát töltô – rendôrkapitányt, mégis már nem sokkal késôbb az IM legmagasabb kommunista tisztségviselôje, Domokos József már az amnesztia lehetôségét vizsgálta a párt megbízásából.18
A „bosszút”, tágabban a népítéleteket mind a mai napig a zsidóknak szokás tulajdonítani, holott – és nem csak az említett két esetben – nem mindig a tettesek, hanem az áldozatok voltak zsidók. Ettôl persze igaz is lehetne, hiszen a bosszú vágya valóságos volt.19 Mindmáig él, s nemcsak a közvéleményben, hanem helyenként a hazai „szakirodalomban” is a zsidó ÁVÓ, a zsidó ügyészek és bírák bosszújának mítosza. Maga a kérdés nem intézhetô el egy kézlegyintéssel, sem azzal az ellenérvvel, hogy a zsidók túlfoglalkoztatása a jogszolgáltatás területén egyenesen következett korábbi kirekesztettségükbôl, vagyis abból a ténybôl, hogy állami hivatalok hiányában az elôzô rendszerben nem kompromittálhatták magukat.
Az egyik oldalon a zsidóság megsemmisítését simán a „háborús bûnök” közé sorolták,20 a másik oldalon pedig a „fasizmus áldozata” automatikusan azonossá vált az „antifasisztával”, a „demokratával”. Ez a hallgatólagos kompromisszum azonban senkit sem elégített ki. Az áldozat – joggal – sérelmezte, hogy senki sem hajlandó megkülönböztetni a népirtást az egyéb bûnöktôl, a „tettes” viszont – megint csak joggal – azt sérelmezte, hogy maga az üldöztetés ténye kiváltsággá vált. Talán egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy éppen ez a kettôs sérelem vezetett – törvényszerûen – az ezt követô elfojtáshoz, s az elfojtás nyomán soha korábban nem ismert ellentétekhez.21
Bibó István híres „zsidótanulmányában” már 1948-ban rámutatott erre az összefüggésre s a nyomában kialakuló veszélyre. Tisztában volt azzal, demokrataként nem javasolhat faji szelekciót, de felmérte a kölcsönös önmérséklet hiányának tragikus következményeit. Bibó tehát hangsúlyozta, az önmérséklet nem helyettesíthetô kirekesztéssel: „Itt egyébként sincs »életpályákról« szó, amelyekbôl a zsidókat valaki a zsidótörvények módjára ki akarná zárni…”22 Bibó azonban tévedett. Maga a kommunista párt volt az, amely igenis a zsidótörvények mintájára törekedett tudatosan arra, hogy zsidók ne terheljék „feleslegesen” a magyar jogszolgáltatást. Alkalmatlanság címén nagyon is gyorsan gondoskodott azoknak az elbocsátásáról, akik „hasznot nem hoztak”, de származásuk miatt tehertételt jelentettek. Fennmaradt a Politikai Rendészeti Osztály (PRO) „külsôcsoport fônökség” jelentése az 1945. június 11. és 18. között tartó „szelekciós leépítésekrôl”, mely szerint a 386 budapesti kerületi nyomozó közül 113-at bocsátottak el. Kimutatták – név szerint –, hogy az elbocsátottak szinte hajszálpontosan negyede zsidó volt. Nem az elbocsátottak száma a lényeges, hanem, hogy a szelekciót tükrözô statisztika nemcsak az elbocsátottak pártállását, társadalmi helyzetét, de felekezeti hovatartozását is kimutatta. Pontosabban két kategóriát különböztetett meg, nevezetesen – a zsidótörvényekhez hasonlóan – keresztényt és zsidót.23
Politikai gyilkosság
Az antiszemita pogromoknál is kisebb nyilvánosságot kaptak viszont a kimondottan politikai indítékú népítéletek, leszámolások, mint amilyen a gyömrôi tömeggyilkosság vagy a szentesi rendôrkapitány megölése volt.24 Ez utóbbi ügyében
– annak szerencsétlenségére – Futó Dezsô interpellált 1946. február 13-án a nemzetgyûlésben.25 Lakos József volt rendôrkapitányt a szentesi rendôrség az interpelláció, illetve a – kommunista – belügyminiszter intenciói alapján kénytelen volt törvénytelen internálásából szabadlábra helyezni, másnap azonban a helyi kórházban meggyilkolták. A gyilkosság meglehetôsen kalandos történetének ismertetésétôl – tekintettel a terjedelmi korlátokra – itt most eltekintek, tehetem ezt már csak azért is, mert többen már feldolgozták, elsôként s máig legkorrektebbül Standeisky Éva.26
Vita tárgyát legfeljebb az képezi, hogy mennyire helyi kezdeményezésre s mennyire felsô pártutasításra történt a gyilkosság. Dadi Imre kommunista nemzetgyûlési képviselô ugyanis társai elôtt ez utóbbira hivatkozott. A gyilkosságban közvetlenül részvevôket viszont egy hét múlva kizárták a kommunista pártból, a többi felbujtót s bûnrészest, szinte a kommunista párt teljes helyi vezetôségét pedig felfüggesztették. Nagy Imre belügyminiszter az érintett rendôröket elbocsátotta a rendôrség kötelékébôl, Péter Gábor pedig letartóztatta a gyilkosság közvetlen tetteseit, illetve a felbujtók közül kettôt, beleértve – némi habozás után – Dadi Imre képviselôt.
Az ügyben ezt követôen is több interpelláció hangzott el a parlamentben, de ezek egyre inkább részesei lettek az egyre élesebb pártpolitikai küzdelmeknek, s a kisgazdapárt belsô megosztódásának. Az interpelláló képviselôk sohasem tudták meg, hogy Dadi Imrét a PRO 1946. március 30-án 12 óra 30 perckor szabadon bocsátotta. Ekkor nyoma veszett, de tény, hogy 1946. szeptember 30-án – tehát az ügyben utoljára elhangzott interpelláció, illetve az arra adott belügyminiszteri válasz után – a Lakos-gyilkosság többi gyanúsítottjával együtt elôzetes letartóztatásba helyezték.27
Az említett, Domokos-féle amnesztiajavaslatról szóló feljegyzés megszületése után kerek egy hónappal, 1947. március 4-én a gyilkosságban közvetlenül részes hét gyanúsított, külön-külön, de szinte szó szerint azonos indoklással kérte szabadlábra helyezését. Már másnap Kálmán György népügyész javasolta a Budapesti Népbíróságnak a kérelmek elfogadását. Két nappal késôbb, vagyis napra pontosan a gyilkosság évfordulóján, a népbíróság helyt adott az indítványnak, s a gyanúsítottakat szabadlábra helyezte.28 Dadi Imre viszont csak 1948. január 27-én szabadult, de még mindig négy nappal az említett amnesztia kihirdetése elôtt. Az ügyész viszont már erre hivatkozva szüntette meg valamennyi gyanúsított ellen az eljárást. Dadi mellett a másik felbujtó, Wachsmann István ezt már nem érhette meg, ismeretlen idôpontban és körülmények között a börtönben meghalt.29
Dadinak ezt követôen megint nyoma veszett, hogy hol és mikor, nem tudni, de tény, hogy – ahogy elsô letartóztatása elôtt is, akkor Farkas Mihály javaslatára – újra átlépte a csehszlovák határt, s a sturovói (párkányi) szövetkezetben helyezkedett el. Elsô szökése után, 1946 márciusában a csehszlovák „elvtársak” néhány nap után kiadatták Magyarországnak. Korábbi sorsa 1952-ben megismétlôdött, a csehszlovák hatóságok ismét kiadták Magyarországnak, ahol 1952. július 17-én elôzetes letartóztatásba helyezték. Az ÁVH csak október 4-én hallgatta ki, ennek során Dadi villámgyorsan beismerte, hogy 1944-ben Szentesen a rendôrségnek feladta Mikecz Jánost és Vecseri Bálintot, akiket besúgása következtében internáltak. Beismerte azt is, hogy késôbb részt vett „Lakos József volt rendôr fôkapitány meggyilkolásának megszervezésében. Nevezettet a szentesi idegklinikán ölték meg az én hozzájárulásommal.” 11 nappal késôbb az ügyészségen fenntartotta ezt a vallomását, ám maga az ügyészi kihallgatás csak érintette a besúgást, s alapvetôen a Lakos-gyilkossággal foglalkozott.
Még aznap megszületett a féloldalas (!) vádirat, melyben az ügyész viszont a besúgás miatt emelt vádat, hiszen a gyilkosság ügyében 1948-ban Dadi is közkegyelemben részesült. A többszöri halasztás ellenére példás gyorsasággal a Budapesti Megyei Bíróságon 1952. december 9-én megtartott tárgyalás az ítélethirdetéssel együtt hajszálpontosan negyed órát vett igénybe. A 15 perc még arra is elegendô volt, hogy a tanácsvezetô bíró részletesen kitérjen Dadi cselekményének kiemelkedô „társadalomveszélyességére”: „Vádlott… (a) besúgással nem csak a munkásosztályt, de az egész magyar dolgozó népet elárulta. Nem csak két kommunistát juttatott a rendôrség kezére, s az internálásba, de ugyanakkor besúgásával elôsegítette a munkásmozgalom tevékenysége kifejlôdésének meggátlását, s ezzel… közrejátszott abban, hogy a legmélyebb illegalitásba kényszerített Magyar Kommunista Párt (sic!) éppen legjobbjainak lefogása miatt nem volt képes olyan munkát kifejteni, amely meg tudta volna akadályozni a háború tovább folytatását és a nyilas hatalomátvételt.”
A Legfelsôbb Bíróság az ügyészi fellebbezés ellenére – szintén többszöri halasztás után – 1953. május 26-án helybenhagyta a budapesti megyei bíróság 8 évi börtönrôl szóló ítéletét. Az indoklás is méltó a korábbihoz: „Az a magatartás, melyet Dadi Imre Lakos József volt rendôrkapitány megölésével kapcsolatban tanúsított, megvilágítja egész egyéniségét. Alátámasztja azt az elsôbírói ténymegállapítást, hogy Dadi Imre valóban a rendôrség besúgója volt.”30
Természetesen ez már nem a „forradalmi törvényesség”, hanem a totális diktatúra bírósága. Ha Dadi, a dadik nem lettek volna árulók, akkor a kommunista párt megakadályozta volna a háború folytatását s a nyilas hatalomátvételt. Csakhogy, amennyiben Dadi elkövette volna a terhére írt bûncselekményt, akkor elítéltetése akár jogszerû is lehetett volna, hiszen a népbírósági törvény az 1945. évi VII. tc. 15. § 5. bekezdésében kimondta, népellenes bûntettben bûnös az, „aki a fasiszta és a demokráciaellenes törekvéseknek vagy a társadalom egyes rétegei üldözésének célját szolgáló hivatalos szerv, párt vagy társadalmi szervezet besúgójaként mûködött, vagy annak számára adatokat szolgáltatott”. A besúgás vádja azonban hamis volt, így Dadit már 1957-ben rehabilitálták. Az ugyanezzel vádolt Demény Pált viszont csak 1989-ben.
egy csonka idézet
1944 nyarán Demény azt ígérte cionista harcostársainak, akik a besúgói tevékenysége miatti híresztelések miatt vonták felelôsségre, hogy „a gyôzelem után szívesen állok egy pártbíróság elé”.31 Évtizedekkel késôbb viszont – Péter Gábort idézve – már szinte kérkedett azzal, hogy a „párt foglya” volt. Demény mozgalmi tevékenységét mindvégig, fôleg a 20-as évek végétôl végigkísérték rendkívül zavaros pénzügyei („korrupciós anyagi ügyei”). Saját elmondása szerint „ha pénzre volt szüksége könyvei kiadásához vagy illegális röpiratokhoz, nem nézte, honnan veszi el a pénzt, hanem egyszerûen elvett az eszperantisták vagy az alkoholellenesek pénzébôl, és ezzel magyarázható, hogy anyagilag megbízhatatlannak tartották. Pedig csak az egyik helyrôl elvette, és odaadta, ahol éppen jobban kellett.”32
1944-ben Dudás József – szeptemberben már a moszkvai fegyverszüneti delegáció tagja, majd 1957 januárjában ellenforradalmi szervezkedés vezetésének vádjával kivégezték –,
a csepeli Fogaskerékgyár mérnöke „összekötötte” a katonai ellenállással. Saját frakciójára támaszkodva, s a baloldali cionistákkal együttmûködve az embermentésbôl vette ki a részét.33 A frakció vezetése – szintén Dudás közvetítésével – tárgyalásokat folytatott a „hivatalos” kommunista párttal is.34 Megállapodtak, hogy a két irányzat egyesül, a deményisták belépnek a „pártba”, Demény személyérôl pedig késôbb döntenek.35 Mégsem ezen a megszorító kitételen, hanem a politikai rendôrséghez fûzôdô korábbi kapcsolatain akadt fenn.
A cionista Rafi ben Salom szerint 1944 nyarán Deményrôl „minden oldalról özönlött hozzánk a negatív információ… Többen állították róla, hogy besúgó… B. Jóska is vádolta ôt.”36 A „harminckét nevû” B. Jóska,37 illegális nevén Futó, „valódi” nevén Galambos Sándor 1945 februárjában már – Deményhez hasonlóan – szintén a párt, Péter Gábor vendégszeretetét élvezte, ôt Ságvári Endre lebuktatásával vádolták.
„Futóval” ellentétben Deményt pusztán valamiféle házi ôrizetben tartották az Andrássy úton. „Fogságom elsô napjaiban a fônökséggel egyazon asztalnál ebédeltem.”38 Ôrizetbe vételének jogszerû alapja persze nincs. Nincs se letartóztatási parancs, se vád, semmi jogi alap, igazából letartóztatva sem volt. A rendôrök szerint „az »A« csoport helyiségében házi ôrizetben volt… Ezen ôrizetes idô alatt szabadon járt-kelt, külön elbánásban részesült.” A nyomozók politikai vitákat folytattak vele. Március közepén romlott a helyzete, lekerült a fogdába, de itt is megkülönböztetett figyelemben részesült, ô járt fel az irodákba takarítani, kapott papírt és borítékot, és folytatták a korábbi politikai beszélgetéseket.39 Saját elmondása szerint „levittek a pincébe, de itt jobb helyen feküdtem, mint a többiek, és olyan írnok-kulcsár féle pozíciót töltöttem be. A foglyokat én helyeztem el, és én adtam ki a nyomozóknak.”40 „Minden nap újságot olvastam – vallotta 5 évvel késôbb –, és üzenhettem haza.”41
A kivételes elbánáson felbuzdulva Morvay Ádám nyomozó kétszer éjszakára haza is kísérte az Andrássy út 60.-ból. Demény visszaemlékezéseiben igazi rémtörténetet fabrikált az esetbôl, mondván, így akarták, a létezô legalacsonyabb beosztásból általa ôrnaggyá avanzsált Morvay közremûködésével, szökésre inspirálni.42 Demény megúszta az esetet, Morvayt viszont  azonnali hatállyal elbocsátották a Politikai Rendészeti Osztálytól.
 

Demény számtalan változatban nyilvánosságra került beszámolói vagy az a valós tény, hogy az amerikaiak által 1945 októberében átadott háborús bûnösöket nem bántalmazták, már-már azt a látszatot kelti, mintha – éppen Deménytôl eltekintve – a Politikai Rendészeti Osztályon alapjaiban rendben, jogszerûen mentek volna a „dolgok”. Holott már ekkor vertek agyon letartóztatottat, s a kiadott háborús fôbûnösökkel szembeni bánásmód számított kivételnek. Már ekkor a legtöbb beismerô vallomás kényszer hatása alatt született.43 „Futó” 1945. február 6-án drámai levélben számolt be fogva tartásának körülményeirôl: „Egy hideg, szûk jégszekrényben vagyok már a második hete. Mindkét lábam megfagyott, torokgyulladásom van, és náthás vagyok. Két hete nem mosakodtam, tetû van az alsónemûmben, és nincs módomban sem váltani, sem tisztálkodni.”44
Demény – megint csak saját elmondása szerint – Péter Gábor szobájából nézhette végig az elsô szabad május 1-jét. Boldogságát aligha árnyékolta be – nyilván nem is tudott róla –, hogy éppen aznap lépett hatályba a kormány által négy nappal korábban elfogadott 1440/1945. M. E. sz. rendelet, amely a korábbi besúgói tevékenységet kívánta szankcionálni. Nem egyedül Demény számára ígérkezett végzetesnek az új népbírósági rendelet. Péter Gábor – miközben személyesen hallgatta ki Rotyist és Szívóst – már január végén valóságos hajtóvadászatot indított azok ellen, akik a „párt árulóivá” váltak. „Futóról” már volt szó, csakhogy Demény együtt ült Skolnik Józseffel, Dobó Istvánnal, Cseh Jánossal és Dancza Lajossal is.
Közöttük Deményt akár kis halnak is nevezhetjük, hiszen Dobó és Dancza tagja volt a nemzetgyûlésnek, Skolnik pedig korábban tagja volt a KMP háromfôs titkárságának, majd 1942-ben lebukott. Ekkor „a rendôrségen kisebb hibát elkövetett”, írta róla felesége Rákosinak 1945. szeptember 16-án, de feltehetôen igaza volt, amikor azt állította, hogy „semmi esetre sem követett el olyan hibát, amiért a demokratikus rendszertôl börtönt érdemelne”. Miközben Demény hívei Vorosilovhoz fordultak, Skolnikné férje korábbi (nemzetközi) kommunista múltja alapján egyenesen – Sztálin mellett – Dimitrovval és Gottwalddal fenyegette meg Rákosit.45 Nem tudta, hogy férje sorsa ekkor már megpecsételôdött.
Péter Gábor 1956. júliusi visszaemlékezése szerint Rákosi megállapodott az oroszokkal, hogy azok „elintézik” a kellemetlen öt foglyot.46 „Az öt embert a Hôsök terén, éjjel 12 órakor Belkin47 embereinek átadtam… Belkin 2 nap múlva így szólt hozzám: »Ha nem veszi vissza az öt embert, kiengedem ôket az utcára!« Azt mondtam Belkinnek: »Hát azt mondta, már el vannak intézve!« Belkin azt válaszolta: »Ha Rákosi akarja, dobja ôket a Dunába, mi ilyesmivel nem foglalkozunk!« Visszakaptam az öt embert.”48
Hitelesebbnek tûnik Demény változata, mely szerint Péter az átadás elôtt közölte vele: „Én jól bánok veled, te meg csak kellemetlenkedsz nekem. Most egy semleges helyre visznek, ott elôadhatod panaszodat… A szobába, ahova szállásoltak, egymás után lépett be Skolnik, Dobó, Cseh és Dancza. Együtt voltunk pár napig, ágyban aludtunk, jól kosztoltunk… Ugyanúgy és ugyanazt ettük, mint az orosz tisztek.” Végül azt ígérik nekik, hogy Vorosilovhoz viszik ôket. Ehelyett azonban Csillag százados visszaszállította Deményt az Andrássy út 60.-ba.49
Ott mind a szovjet intermezzót megelôzôen, mind azt követôen mûködött természetesen a fogdahálózat, vagyis a rabtársak is szorgosan jelentettek. Elsôsorban a „hagyományos” ellenfelek, a volt politikai nyomozók. Használhatóbbak voltak azonban az olyan fogdaügynökök, akik Péterék (elv)társának hitték magukat, s abban bíztak, elôbb-utóbb tisztázódik a „félreértés”.50 Így keletkeztek Skolnik s. k. írt feljegyzései „Demény P.-rôl”, amelyek helyenként már-már pszichológiai szakvéleménynek is megfeleltek. Így Skolnik május 26-i fogdajelentése szerint Demény „sokkal többet képzel magáról, mint amennyi ténylegesen tud lenni. Többször is hangsúlyozta, hogy ô legalább annyi a magyar munkásmozgalomban, mint Rákosi elvtárs…. Felvágó és erôszakos, mindenáron feltûnô akar lenni, nem tûri a kritikát… Egyébként aktív jellem, állandóan foglalkozik valamivel. Nem bírja a tétlenséget. Sokat ír, sosem tudni, mirôl. Úgy állítja be, hogy az irodától megbízást kapott ennek vagy annak az összeírására.” Az alapvetôen találó jellemzést azonban gyorsan felváltja a szokványos besúgás.51
Talán a sajátos viszonyokból következett, de nem csak a fogolytárs képzelte magát képzett analitikusnak. November 27-én, ekkor már Demény szigorúbb ôrizetbe került, illegális levelezései is megszûntek,52 maga jelentkezett kihallgatásra Száberszky Józsefnél. Az indítás még akár meg is felelt a szokványos módszernek, találja ki a delikvens, miért is van ôrizetben: „hagyjon fel azzal, hogy tôlünk érdeklôdik afelôl, hogy mit is követett el. Ne várjon arra, hogy mi mondjuk meg, mert azt úgysem fogjuk megtenni.” Ezt még fokozni is lehetett: „Nézzen végig a saját életén egyszer, nézze úgy magát, mintha egy másik embert nézne. Lássa be végre,
mennyit hazudott mindenkinek: a pártnak, feleségének és a barátnôjének. Rendezkedjen be arra, hogy nem pózol, vesse le a terheket, amiket magában hord, s fôképpen a hazugságait hagyja abba… Ne védje önmagát, hanem beszéljen olyan ôszintén, hogy amit mond, a kezünkben lévô adatokkal egyezzék is… Állítsa teljesen át magát és beszéljen… Az izmokat is masszírozni kell ahhoz, hogy egy bizonyos mozgást könnyebben tudjanak végezni… Maga nem tud fellazulni, és nem tudja átállítani magát, mert sok mindent nem akar elmondani. Mindent tudatosan megfontol.”
Talán még a Rajk-per kapcsán sem vált ismertté, hogy az ÁVH milyen mértékben hatolt be áldozatai intimszférájába, nyilvántartotta, hogy ki kivel és mikor. Ez nemcsak ahhoz volt elengedhetetlen, hogy „mi mindent tudunk magáról”, hanem szerves része volt a megtörésnek: „nem csak tudjuk, ki is adhatjuk titkait”. Demény ehhez nem volt igazán a megfelelô alany, még a börtönbôl is küldte leveleit korábbi szeretôjének, bár lehet, hogy éppen ezzel adta ki magát, s kreáltak neki „igazi” házassági krízist, amibe leányát is beavatták.
Vagyis, aki képes a feleségének, sôt még a barátnôjének is hazudni, az ne titkolóddzon a párt elôtt. Demény viszont a beígért pszichoterápia helyett hosszú monológban mondta el vallomását. Tudta persze, hogy mivel vádolják: „Két dolgot említ most meg – rögzíti a jegyzôkönyv –, azt, hogy miért mondták rá, hogy rendôrspicli és azt, hogy sikkasztó.” Ez utóbbival végül kihallgatói sem nagyon foglalkoztak, vádiratába is – már-már kivételként – csak egy eset került. Szerinte azonban az „intellektuelek” és a szocdemek támadják, mert ô valóban ellenük volt, s ezért most ezek terjesztik a „rossz véleményt” róla.53
1946. május 17-én az igazságügyi miniszter az ügyészséget „soronkívüliség elrendelésére” utasította,54 csakhogy ekkor Kálmán népügyész már több mint egy hónapja, nevezetesen április 11-én beterjesztette vádiratát Demény Pál és két „társa” ellen. Soronkívüliség ide vagy oda, a népügyész május 29-én a benyújtott vádiratot visszavonta. Helyette – a visszavonást megerôsítve – június 18-án felterjesztette újabb vádiratát, most már egyedül Demény Pál ellen.55
Ennél a vádiratnál Demény visszaemlékezései szerint „a Ludas Matyi sem tudna humorosabbat kitalálni”. Idézi is: „Budapesten 1938 szeptemberében, a nyomozás során közelebbrôl meg nem határozható idôpontjában, az általa vezetett frakció »A cseh nép nem ellenségünk« címen terhelt által szövegezett röpiratot adott ki.”56 Csakhogy a vádiratban a Demény által idézett rész után nem pont van, hanem vesszô. Nem ez volt a vád – s Demény pontosan tudja, hogy hol kell megszakítania az idézetet –, hanem az elhagyott folytatás: tette ezt a szociáldemokrata párt nevében, s ennek 3 példányát „még mielôtt annak létezésérôl a rendôrség tudomást szerzett, felvitte Hain Péterhez…” Ezzel együtt kétségtelen, a vád magában foglalt számos olyan állítást, amelyet a rendôrségi vizsgálat feltárt ugyan, de nem bizonyított. Végül a Fôvárosi Népbíróság a tárgyalást július 17-re tûzte ki.57 Az elôzményekhez képest ez már igazán simán folyt. Mintegy felét Demény kihallgatása tette ki, aki legfeljebb csak annyit módosított korábbi vallomásain, hogy 1937-ben került kapcsolatba a politikai rendôrséggel. Az informátori szerepet vállalta, a besúgóét nem.
A bíróság elôtt egyetlen konkrét besúgási ügy sem nyert tényleges bizonyítást. Deménynek azonban mégsem sikerült kapcsolatait Somborral, Hainnal vagy Wayanddal bagatellizálni. Bármennyire saját mozgalma érdekében, mégis – használható (?) – információkat adott a politikai rendôrségnek, ô hívta fel a figyelmet arra, hogy az SZDP-n belül az OIB baloldali (kommunista) tömörülés, majd provokációtól tartva beszolgáltatta az illegális Szabad Nép egy példányát, amibôl kiderült, hogy a kommunista párt újra aktivizálódott.58
A tárgyaláson szóba jött a már említett 1938-as röplap is. A tanácsvezetô bíró megkérdezte, miért írták alá a szociáldemokrata párt nevét. „Hogy valami súlya legyen a röpiratnak a munkásság elôtt”, hangzott Demény válasza. Késôbbi visszaemlékezéseiben Demény már „árnyaltabb” magyarázatokat talált,59 de a hamisítás tényét még 1989-ben sem tagadta. Tagadta viszont, hogy amikor a röplap miatt letartóztatták, azzal védekezett volna, jelentette ezt Hain Péternek. Korábbi periratai azonban erre is rácáfolnak. Valóban, 1938-ban mind az ügyészségen, mind a bíróság elôtt, mind fellebbezésében mentségként éppen erre a tényre hivatkozott.
Demény a bíróság elôtt vádlóit, bíráit elképesztve büszkélkedett: „Mindig fellépésemnek köszönhettem, hogy minden sikerült” – válaszolta arra a bírói kérdésre, hogy valóban komolyan gondolja-e, 6 éven keresztül meg tudta téveszteni a politikai rendôrséget, anélkül hogy az általa adott információknak értékük lett volna.
Demény visszaemlékezései szerint a PRO megzsarolta az egykori detektíveket, azért vallottak ellene, hogy magukat mentsék, Wayandnak egyenesen azt ígérték, nem végzik ki, ha rá vall. Ezzel szemben az egyetlen komoly terhelô s – nyilvánvalóan – valóban hamis vallomást az addigra már kivégzett Hain Péter tette, akinek felolvasták rendôrségi vallomását. A zsarolási elméletnek ellentmond Orbán László politikai ügyész vádbeszéde is: „A politikai rendôrség itt kihallgatott tanúi nem vádolják Deményt – mármint nem állítják, hogy besúgó lett volna –, mert tudják, hogy ez ôrájuk nézve is hátrányos lenne…” Nem az indoklás az érdekes, hanem, hogy – Demény késôbbi visszaemlékezéseivel szemben – maga a politikai ügyész is elismerte, ezek nem terhelô vallomások. Demény késôbb visszavetítette saját perére a Rajk-per forgatókönyvét, ahol valóban a régi rend fogláraival, rendôreivel bizonyították a rendôrspicliség hamis vádját. Demény arról már végképp hallgatott számtalan visszaemlékezésében, hogy a népbíróság két vádpontban felmentette,60 s „pusztán” a népbíróságokról szóló törvény 15. §. 5. pontja alapján ítélte 4 év és 6 hónap kényszermunkára.61
„Kettôs justizmord”
Bárdossy László miniszterelnököt Deménnyel ellentétben nem rehabilitálták. Tisztán jogi szempontból talán igaza van annak a jogásznak, aki Bûnös volt-e Bárdossy László? címmel tette közzé Bárdossy tárgyalási jegyzôkönyvét. Jaszovszky László e maga által feltett kérdésre egyértelmû nemmel válaszol. Feljogosították erre az eljárás alaki hibái, hiszen a népbíróság még arra a kérdésre sem tudott jogilag minden kétséget kizáró választ adni, hogy joga van-e Magyarország törvényesen kinevezett miniszterelnökét perbe fogni. A védelem az 1848. évi 3. tv-re hivatkozott, amely – közjogi tartalmát lehámozva – kimondta, hogy a törvényes, felelôs miniszterelnökkel szemben csak politikai büntetôeljárás folytatható, s erre kizárólag a népképviselet jogosult.
Máig nincs rá magyarázat, hogy a háborús bûnösök perét miért is nem az eredeti menetrend szerint Szálasival kezdték, akinek uralma az elsô perctôl kezdve törvénytelen volt. A Bárdossy-perre a vád nem készült fel, s a népbíróság elôtt Bárdossy László bûnössége nem nyert bizonyítást.
A perdöntô bizonyítékokat az oroszok lefoglalták, s nem bocsátották sem az ügyészség, sem a bíróság rendelkezésére. Ezek hiányában a koronatanúk – bárczyházy Bárczy István, Bölöni József stb. – szinte megszégyenültek.
Major Ákos emlékirataiban feljegyzi, hogy tárgyalásvezetôi módszereit nemcsak a SZEB angol képviselôje vélte minôsíthetetlennek, hanem Rákosi Mátyás is. Pedig talán e ponton – legalább utólag – fel kell „mentenünk” Major népbírót, aki maga is szenvedô alanyává vált annak, hogy a tárgyalás – nem csak mai szemmel – komédiává fajult. S egyáltalán nem azért, mert a vádlott – akit mellesleg halálra ítéltek s kivégeztek – mind mûveltségében, mind nyelvtudásában, helyenként jogi ismereteivel messze felülmúlta bíráit.
Bárdossy László – bármennyire fogyatékos is volt a bizonyítási eljárás – bûnös volt. Az 1945. évi VII. tv. szerint bûnös az a politikus, aki vezetô állásában belevitte, eufemisztikusabban belesodorta Magyarországot a második világháborúba. Csakhogy az ítélkezô bíróságnak az a hite, hogy a bûnös még akkor is elítélhetô, ha a vád jogszerûen nem bizonyított, máig terheli a magyar jogszolgáltatást. A tendencia egyáltalán nem szûkíthetô le pusztán az ítélkezô népbíróságra, magával ragadta már a vizsgáló hatóságot, a vádat emelô ügyészséget s nagyon gyakran akár a tanúkat is.
Ezt a jogi blaszfémiát Bibó István is konstatálta: „…Ha egyszer valakirôl komoly adat merül fel arra, hogy nyilas volt, nyilasok között forgolódott, nyilas tevékenységet fejtett ki stb., akkor nem különösen fontos, hogy milyen bizonyítékok azok, melyeknek alapján elítélik… Ha egyszer egy ilyen emberre nézve kialakul a bíróságnak, sértettnek és a hallgatóságnak az a meggyôzôdése, hogy bizonyosan nyilas volt, még ha nem is bizonyos, hogy mit követett el, akkor ilyen feltételek között mind a védelem, mind a vád tanúi egy olyan lélektani és közösségi atmoszférába kerülnek, melyben a biztos tényeken való megingás és a homályos tényekre való feltûnô emlékezés egymást kiegészítve haladnak a legsúlyosabb ítélet felé, s az ellenbizonyítás csaknem lehetetlen vagy tiszta véletleneken múlik.”62 Az is érthetô, hogy éppen azokat fenyegeti elsôsorban az ilyen tévképzet veszélye, akik korábban – ha nem is az adott konkrét ügyben – maguk is áldozatok voltak.
Bárdossyval ellentétben Jány Gusztáv vezérezredes, a 2. magyar hadsereg egykori, nyugalmazott parancsnoka 1947-ben szabad akaratából tért haza, ôt valóban „kiszûrték” az erre a célra létrehozott szûrôtáborok egyikébôl.
A tábornokoknak általában sem volt túl nagy szerencséjük a jogszolgáltatással. Werth Henrik vezérkari fônököt 1948-ban távollétében ítélték halálra. Az ítélet inkább csak gesztusnak számíthatott, hiszen az oroszok elhurcolták. Utódát, Szombathelyi Ferencet a Fôvárosi Népbíróság 1946-ban 10 évre ítélte, amit a Népbíróságok Országos Tanácsa életfogytiglanra emelt. Majd kiadták Jugoszláviának, ahol halálra ítélték és kivégezték.
A vezérkari fônökök sorában Szombathelyit Vörös János követte, ô már-már megúszta a felelôsségre vonást, hiszen a debreceni kormány honvédelmi minisztere lett, végül 1950-ben mégis elítélték, igaz nem háborús bûnösként, hanem „folyamatosan elkövetett hûtlenség” vádjával. A legnagyobb vitát azonban nem a vezérkari fônökök ítéletei váltották ki, hanem Jány Gusztáv kivégzése.
Számos más esettel szemben sem a vizsgáló hatóság – jelen esetben a Katonapolitikai Osztály –, sem az ügyészség nem vádolható azzal, hogy nagyvonalúan bánt volna a bizonyítással, megelégedett volna kétes vagy kevésbé kétes tanúvallomásokkal, sôt szinte feltárta a 2. magyar hadsereg pusztulásának teljes történetét. Jány ugyanakkor – például Bárdossyval ellentétben – korrekt bírót kapott Pálosi Béla személyében.
A népügyész vádolta Jány Gusztávot – többek között63 – a népbírósági törvény 11. §  5. pontjában meghatározott bûncselekmény elkövetésével, vagyis azzal, hogy a neki alárendelt katonai egységek kegyetlenkedtek a megszállt területek lakosságával. Az ügyész a vád bizonyítására a vádirathoz mellékelte Jány vonatkozó hadseregparancsait, amelyekben elrendelte túszok szedését, s kilátásba helyezte kivégzésüket64 vagy „a partizánokat legyûrni nem képes magyar egységek megtizedelését”.
A vádirat szerint az „orosz megszállt területen 1942 nyarától – 1943 márciusáig a 2. [magyar] hadseregnél (Jány) tudtával és beleegyezésével kettôs bíráskodás folyt, amely abból állott, hogy partizánokat, munkaszolgálatosokat bírói ítélet nélkül kiadtak kivégzés céljából a tábori csendôröknek… A második hadsereg parancsnoksághoz… tartozó kémelhárító csoport… tömegesen végzett ki Jány… parancsára és tudtával… orosz polgári lakosokat, nôket, férfiakat és gyermekeket.”65
A Népbíróság 1947. október 4-én hirdette ki a halálos ítéletet, a kegyelmi tanács ugyanaznap ült össze. A népügyész bejelentette, az elítéltet nem ajánlja kegyelemre, „mert oly nagy a bûncselekmény tárgyi súlya”, majd a szabályok szerint elhagyta a termet. A Fôvárosi Népbíróság azonban nem osztotta a népügyész véleményét, s Jány Gusztávot kegyelemre terjesztette fel.
Az MKP, az SZDP és a Szakszervezeti Tanács képviselôi nem tartották kegyelemre méltónak a vádlottat, de mivel a PDP képviselôje „átszavazott” (az ítélethozatalnál még golyó általi halálra voksolt), patthelyzet alakult ki. Ez az egyetlen eset, amikor a tanácsvezetô bíró is szavazhatott,
s dr. Pálosi Béla a kegyelem mellett döntött. Sôt túlment ezen, amikor még aznap a Nbr. 50. § alapján elôterjesztéssel élt, mely szerint „tévedtek a népbírák a büntetés mértékének megállapításánál”. Indoklása szerint, a népbíróság katonai bíróság hatáskörébe tartozó kérdéseket is mérlegelt, ezek nélkül viszont a halálos ítélet kiszabása nem volt indokolt.
A népbíróság hatáskörébe tartozó bûncselekmények 15 év fegyházzal „kellôképp megtorlást nyertek” volna, majd ezt követôen az iratokat „a további cselekvôség elbírálása végett” hadbírósághoz kellene áttenni.
A NOT október 18-án foglalt állást a kegyelemrôl, s 3:2 arányban kegyelemre méltónak minôsítette Jányt. Ennek ellenére a köztársasági elnök a kegyelmi kérvényt elutasította, s az ítéletet 1947. november 26-án végrehajtották. A kirendelt orvos szerint mind a négy lövés alkalmas volt azonnali halál okozására, teljesen elôírásszerûen két lövés a testre, kettô a fejre. Akár ezt is felfoghatjuk egyfajta népítéletnek.
1993. október 4-én a Legfelsôbb Bíróság Jányt az ellene emelt vádak alól felmentette. A rehabilitáló ítéletet kommentálva a Legfelsôbb Bíróság elnöke, Solt Pál egyenesen „kettôs justice mordról” beszélt. Csakhogy sem a jog, sem a formális logika szabályai szerint nem lehet kétszer ugyanazt a személyt meggyilkolni, vagyis ahogy hullát megölni nem lehet, ugyanilyen képtelenség a „kettôs justicemord”.
1947-ben a népbíróság Jányt bûnösnek mondta ki, mert az általa elrendelt megtizedelés nem felelt meg a Szolgálati Szabályzatnak. (A Szolgálati Szabályzat a felkoncolással ellentétben a megtizedelést már valóban nem ismerte.) Az ítélet ugyanakkor megállapította, nem nyert bizonyítást, „miszerint megtizedelés eszközöltetett”. A Legfelsôbb Bíróság „hosszú idôn keresztül kialakult és a mai napig töretlen jogértelmezésre”, a „bírói jogalkalmazás egyöntetû felfogására” hivatkozva deklarálta tehát 1993-ban: „tettes nélkül nincs részes. Így felbujtó sem.”
 

A „töretlen jogértelmezés” enyhén szólva eufemizmus, bár koronként – akár a mai napig – vitatott, hogy köteles-e egy katona felettese törvénysértô parancsát végrehajtani, de az mindvégig vitán felül állt, hogy a parancsnok felel ezért a parancsért – függetlenül attól, hogy azt végrehajtották-e vagy sem. Amennyiben elfogadnánk a Legfelsôbb Bíróság érvelését, akkor a bûncselekmény kísérletét sem nyilváníthatjuk bûncselekménynek, hiszen nemcsak tettes, de tett nélkül sincs bûnelkövetés.
Természetesen a Legfelsôbb Bíróság is tudta, hogy létezik elôkészületi bûncselekmény, de „azt – szerinte – a háborús bûntett kapcsán az Nbr. külön büntetni nem rendelte”. Ezzel szemben a Nbr. 11. § 5. pontja egyértelmûen kimondja, hogy háborús bûnös az, „aki általában akár belföldön, akár külföldön felbujtója, tettese vagy részese volt emberek törvénytelen kivégzésének vagy megkínzásának”. S itt meg kell jegyeznünk, hogy erre a cselekményre a 12. § szerint kiszabható halálos büntetés. Nehezen értelmezhetô tehát a Legfelsôbb Bíróság elnökének az a már említett állítása, miszerint „nem elkövetett bûncselekményért úgy halálra ítélni valakit, hogy még elkövetése esetén sem lett volna szabad halálbüntetést kiszabni, ez – ha szabad ezt mondanom – kettôs justicemord.”66
Rendkívül frappánsan legalizálja a Legfelsôbb Bíróság ítélete a túszszedést is. Kimondja egyrészt, hogy a nemzetközi jog ilyet nem ismer, majd támaszkodva az általa felkért katonai szakértô ama megállapítására, hogy „a túszszedésre vonatkozóan külön szabály nincs, a hadi gyakorlat szerint a németeknél is elôfordult ez, más nemzeteknél a túszokat hadifogolyként tekintették”, arra a konklúzióra jut, miszerint „tekintettel arra, hogy a túszszedést nemzetközi jogszabály nem tiltotta, így azt a terhelt nemhogy súlyos formában, de semmiféle formában meg nem sérthette. Bûnössége ilyen értelmû parancs kiadására alapozottan tehát nem állapítható meg.”67
Vallomások, hallomások
Nem kétséges, már a népbíróság, még inkább a népügyész mindent megtett annak érdekében, hogy a civil lakossággal szembeni atrocitások ne kapjanak a tárgyalás révén nem kívánt publicitást. A megidézett tanúk68 a Katpolon tett szemtanúi vallomásaikat a népbíróság elôtt sorra hallomássá szelídítették. Volt, aki helyett – tévesen – névrokonát idézték, és így már csak egyetlen, a bíróság elôtt megjelent tanú69 maradt, aki – bár vizsgálati vallomásában még nemcsak a látott holttestekrôl s a kémelhárítók szerepérôl, hanem Jány parancsáról is beszámolt – a népbíróság elôtt legalább annyit mondott, hogy „kivégzésekrôl tudok a polgári lakosság között. Az áldozatokat láttam. Véleményem szerint vádlott is tudhatott errôl.” A folytatás azonban ugyanaz, mint a többiek esetében, azaz: „Kérdés, észrevétel nincs.”
Végül szinte egyedül maradt Ternovszky János tanúvallomása, helyette azonban az idézés napján felesége jelent meg, mondván férjét öt hónappal korábban a Katonapolitikai Osztály letartóztatta. A népügyész bejelentette a bíróságnak, hogy a tanút „az orosz hatóságok kikérték”, s így a Bp. 313. §-a alapján indítványozta „nevezett a rendôrségen tett vallomásának a felolvasását”, ami meg is történt: „Egy rövid ideig a kémelhárítók a hadsereg-parancsnoksággal közös fogdát használtak. Ide tömegesen vittek be a kémelhárítókhoz beosztottak orosz polgári foglyokat, akiket rövid úton kivégeztek… Egy ízben 14 foglyot hoztak be a… fogdába, ahonnan az egyik fogoly megszökött. Erre mind a 13 embert… kivitték és kivégezték.”
A Legfelsôbb Bíróság 1993-as ítélete Ternovszky – a népbíróság elôtt felolvasott – vallomásáról egyszerûen nem vett tudomást. Így nyugodt lelkiismerettel állapíthatta meg, hogy a „kettôs bíráskodás”, vagyis a törvénytelen kivégzések vádja „nélkülözi a jogi relevanciát”. „A bûnösség megállapításához – hangzik az indoklás – elengedhetetlen a tettesi magatartás”, s az 1947-es ítéletbôl hiányzik a „hely, idô, sértett szerinti konkrét magatartás”. Ehhez késôbb a Legfelsôbb Bíróság még hozzáfûzi, hogy a „cselekmény Jány Gusztáv terhére történt megállapítása azért sértett anyagi jogszabályt, mert egyik esetben sem volt megállapítható, hogy volt-e olyan természetes személy, akit a törvényhely által rendelt sérelem ért”.
A bûnösség eldöntésére nem pusztán Ternovszky (késôbb „elfelejtett”) tanúvallomása lehetett volna alkalmas. Még csak nem is ô volt a koronatanú.70 A népbíróság elôtt elhangzott ugyanis Babos József hadbíró ezredes tanúvallomása – ezt már végkép nem minôsíthette a Legfelsôbb Bíróság „jogilag irrelevánsnak” –, amely szerint a 2. hadseregnél „kettôs bíráskodást vezettek be Jány parancsára, mely állott abból, hogy egyes partizánokat, musz-okat bírói elítélés nélkül a hadbírák kiadták a tábori csendôrségnek kivégzésre”. Ezt a vezérkarnál is tudták, így Babos egy konkrét eset kapcsán „precedenst akarván tenni és megakadályozni ezt az áramlatot”, az adott ügyben kivizsgálta a (Legfelsôbb Bíróság által 1993-ban hiányolt) „hely, idô, sértett szerinti konkrét magatartást”.
1942 nyarán Kurucz János tizedes (bár sem tiszti fegyverhasználatra, sem felkoncolásra törvényes jogalapja nem volt) egyszerûen kivégzett, vagyis meggyilkolt két munkaszolgálatost. Dr. Gáspár József a helyszínen meghalt, a másik ember viszont súlyosan sebesülve – kalandos úton – eljutott a keleti frontról a szegedi hadikórházba. Az esetet Babos vizsgálta ki, s „a vezérkar fônöke útján nyomban intézkedtem, hogy Kurucz János tizedest tartóztassák le, és Budapestre kísérjék és átadják”. A katonaságnál ezt hívják parancsnak, csakhogy „a 2. hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv (vezér)ezredes nem volt hajlandó ennek a megkeresésnek eleget tenni, ezért a vezérkar fônöke és a kormányzó külön rendeleteit kellett kikérnem és intéztetni Jányhoz, hogy a gyilkost adja ki”. Jány ismét megtagadta a parancs végrehajtását, s végül „négy hónapi iratváltás” után Kuruczot menetlevéllel – vagyis kíséret és bilincs nélkül – Budapestre irányította.
Babos tehát nem arról beszélt, hogy mit mûveltek a hadseregközvetlen, vagyis közvetlenül Jány parancsnoksága alá tartozó kémelhárítók, amirôl Jánynak valóban „csak” tudnia kellett, hanem bizonyította, hogy Jány népellenes parancsait végrehajtották, s ô maga feletteseit, a vezérkar fônökét, majd a kormányzót – parancsaikat megtagadva – akadályozta abban, hogy a törvénysértést kivizsgáltassák. Az igazságszolgáltatás valóban nem számtan, a számolatlan polgári áldozathoz, a kivégzett 13 névtelen partizánhoz képest dr. Gáspár József megölése bizonyította kétséget kizáróan Jány bûnösségét.
Babos tanúvallomását kiiktatni – jogi úton – már nem lehetett, a Legfelsôbb Bíróság hihetetlen szakmai bravúrral mégis megtette, mondván, „a terhelt a felolvasott vallomásban foglaltakat tagadta. A népbíróság e vallomásnak bizonyító erôt tulajdonított. Nem jelölte meg azonban, hogy a perrendtartás felhívott szakasza mely rendelkezésének alapján látott lehetôséget a tanúvallomás felolvasására. Ez annál inkább indokolt lett volna, mert az 1947. október 4-i folytatólagos tárgyalás megnyitásakor a tanácsvezetô bíró azt állapította meg, hogy az aznapra idézett tanúk megjelentek. Ebbôl következik, hogy szóban forgó tanú megidézésére nem került sor.”
Magyarra fordítva e jogászi szakzsargont, a Legfelsôbb Bíróság – tévesen – azt állította, hogy miután az inkriminált napon, 1947. október 4-én a népbíróság által beidézett valamennyi tanú megjelent, s ráadásul a népbíróság rendelkezésére is állt Babos József lakcíme, idézhetô lett volna, vizsgálati vallomásának felolvasása így sértette a büntetô perrendtartást. Mind a Legfôbb Ügyészség, mind ezt követôen ítéletében a Legfelsôbb Bíróság elegánsan átsiklott ama tény felett, hogy a népbíróság nem október 4-ére – amikor valóban valamennyi aznapra idézett tanú megjelent –, hanem már szeptember 26-ára idézte Babost, majd megállapította, hogy az a szabályszerû idézés ellenére nem jelent meg. A következô tárgyalási napon, szeptember 29-én a népügyész viszont bejelentette, hogy „Babos József szökésben van”, tehát nem is idézhetô. Így vallomásának felolvasása – a Legfelsôbb Bíróság ítéletével ellentétben – nem jelentett „eljárási szabálytalanságot”, bizonyító erôvel rendelkezett.
A történésznek azonban a perrendtartás szabályain túl is „rehabilitálnia” kell a Legfelsôbb Bíróság 1993-as „felmentô” ítéletével „hírbe hozott” népbírót, Pálosi Bélát, aki mindent megtett annak érdekében, hogy nem egyszerûen korrekt, hanem jogszerû eljárást biztosítson Jány Gusztáv egykori vezérezredesnek. Kétségkívül nem értett egyet – okkal – a kiszabott halálos ítélettel, nem is volt beleszólása, errôl a laikus bírák döntöttek, de az ítéletet ô fogalmazta, és az a legtöbb esetben Jány védekezésének adott helyt, nem fel-, hanem megmenteni akarta Jányt.
Az 1993-as jogszolgáltatás azt ígérte, hogy „Jányt illetôen… minden… forrást figyelembe kívánnak venni. Így perének, hadseregének irategyütteseit, az akkor hatályos katonai szabályzatokat, különösen a harcászatit.” Pálosi népbíró 1947-ben még tudta – bár a laikus bírák nyomására képtelen volt ezt érvényesíteni –, hogy a harcászat kérdéseinek vizsgálatával a népbíróság megerôszakolja a törvényességet, olyan kérdésekbe avatkozik be, amelyek nem képezhetik polgári bíróság eljárásának a tárgyát. Napra pontosan 46 évvel késôbb a Legfelsôbb Bíróság viszont e jogi képtelenségbôl, illetéktelen „szakszerûségét” bizonyítandó, erényt kovácsolt. Pálosival ellentétben megfeledkezett arról, hogy polgári bíróságnak nem lehet feladata állást foglalni, ítélkezni katonai, harcászati kérdésekben. Ennek megfelelôen az 1993-as ítélet a magyar demokratikus igazságszolgáltatás egyik legsúlyosabb szereptévesztése.
A koronatanú
Mindezek után joggal merül fel a kérdés, ki volt Babos József, a Jány-per koronatanúja, aki meg sem jelent a tárgyaláson. Szombathelyi Ferenc vezérkari fônök 1941 októberében rendelte magához az akkor már közel 50 éves hadbíró ôrnagyot, s közölte vele, saját bíróságot kíván felállítani. Ügyészhelyettesére, vagyis Babosra bízná ennek vezetését. Szombathelyi ettôl a beszélgetéstôl függetlenül a defenzív alosztállyal megszerkesztette a különbíróság felállításáról szóló javaslatot, majd azt el is fogadtatta a honvédelmi és az igazságügyi miniszterrel, végül a minisztertanács meghozta a vonatkozó rendeletet.
Babos Bajcsy-Zsilinszky Endrétôl kért tanácsot, nyilvánvaló volt, a vezérkari fônök külön bírósága nemcsak a nyilasok, hadi spekulánsok ügyeit fogja tárgyalni, hanem a másik oldalét is, ahogy maga Babos fogalmazta, „a demokratikus oldalról felmerülô ilyen természetû bûnügyek is e bíróság hatáskörébe fognak tartozni, s mindezeket a hadra kelt sereg számára elôírt perjogi szabályok szerint fogják tárgyalni”. Ugyanakkor a vezérkari fônök különbíróságának felállítása joggal ébreszthetett s ébresztett is bennük „alkotmányos” kételyeket. Ennek ellenére Bajcsy javaslatára Babos igent mondott Szombathelyinek, elvállalta a vezérkari fônök különbíróságának a vezetését.
Babos mûködése során sorra távolította el a különbírósághoz vezényelt szélsôjobboldali hadbírókat, illetve akadályozta meg odavezénylésüket, irányítása alatt egyetlen alkalommal sem került sor statáriális eljárásra. A vezérkari fônök különbíróságának vezetôjeként az 1942. januári újvidéki és környéki vérengzés kivizsgálásával vétette észre magát s bíróságát elôször. Egyes források szerint több mint ezeroldalas jelentésben számolt be a történtekrôl. Az általa feltárt adatokat ismertette Bajcsy-Zsilinszky Endre híres parlamenti felszólalásában,71 amelynek révén ország-világ tudomást szerzett a vérengzésrôl. „Páratlanul hasznos segítséget nyújtott – írta Babosról Bajcsy-Zsilinszky Endréné –, információkat szolgáltatott, az e tárgyban szerkesztett memorandumokhoz minden adatot ô szolgáltatott.”72
Majd Babos volt az, aki két évvel késôbb a magyar történelemben egyedülálló módon szabott ki az újvidéki vérengzés miatt egy hadra kelt sereg tisztjeire súlyos börtönbüntetéseket. A perben ítélkezô bíróság elnöke – Bajcsy-Zsilinszky javaslatára – Kiss János altábornagy lett, a vádat Gazda Imre hadbíró százados képviselte. Sorsuk a német megszállás után többé-kevésbé ismert, valamennyien bujkálni kényszerültek, a nyilas hatalomátvétel után Babos helyett családját fogták el, Kiss Jánost viszont kivégezték. 1945 elején Babos József jelentkezett Debrecenben Vörös János honvédelmi miniszternél, aki kinevezte a HM Igazságügyi Osztálya, azaz a magyar hadbírói kar élére. Ez az aktus azonban egyes fôvárosi körökben egyértelmû riadalmat keltett.
Piry Gábor népbíró a Conti utca 41–43. (azaz a Budapesti Népbíróság) cím alól 1945. március 23-án levelét megírta, nem kisebb személyiségnek, mint „Rákosi Mátyás úrnak, a Magyar Kommunista Párt vezetôjének”, s végül biztos, ami biztos, három nappal késôbb megküldte a „Mélyen tisztelt Fôtanácsos Úrnak”, Péter Gábornak is. Feljelentése szerint Babos volt az, aki nem pusztán kezdeményezôje, de egyenesen „felállítója volt a rövid idô alatt a magyar jogászi körökben is igen rossz hírre szert tett úgynevezett vezérkari bíróságnak”. Ennek a bíróságnak Piry szerint „az volt a feladata, hogy minden háborúellenes megmozdulást csírájában elfojtson, minden szabotálást azonnal és kérlelhetetlenül megtoroljon”, s hogy rögvest népellenes bûncselekmény is kerekedjen a dologból, a kiváló népbíró szerint ez a Babos által felállított bíróság „az országnak a háborúba való belesodródásának és a háborús erôfeszítések fokozásának hathatós eszköze” volt.
Piry népbíró semmit sem bízott a véletlenre, Babos érdemeit forgatta a visszájukra, jelentvén, hogy a különbíróság „mûködését elôször a Délvidéken kezdte meg, ahol a kommunista szervezkedésben részt vevô embereket állította haditörvényszék elé”. Bár a feljelentések szerint „dr. Babos József ezen ítélkezéseknél maga nem vett részt, de az egész munkát kizárólag ô irányította”. Így volt ez – Piry szerint – a Schönherz-perben is. „A tárgyalás vezetôjével, dr. Topolay Imre akkori hadbíró századossal baráti viszonyban voltam…” – kérkedett Piry Gábor, de hiába gyôzködte ezt a kiváló, „alföldi származású, németellenes beállítottságú embert”, aki álláspontját „nagyjából elfogadta”, mégis – Babos nyomására – Schönherz Zoltánra halálos ítéletet szabott ki. Majd, mivel „Babosnak igen nagy befolyása volt Szombathelyi vezérkari fônökre”, a kegyelmi kérvény – az ô jóvoltából – „Schönhercz (sic!) életében nem került a vezérkari fônök elé, nyilván azért, mert Babos semmi áron nem akarta, hogy Schönhercz kegyelmet kapjon… Schönhercz haláláért elsôsorban, sôt kizárólag dr. Babos József felelôs.”
A valóságban éppen Babos volt az, aki megint csak Bajcsy-Zsilinszky kérésére személyesen kísérte el Schönherz húgát és nagynénjét Szombathelyihez, hogy nála a kegyelmet kieszközöljék. Feljelentéseiben Piry népbíró még azt sem rejtette véka alá, „hogy Babos Józseffel ellenséges viszonyban vagyok”, éppen „demokratikus felfogásom” okán, hiszen alatta szolgált a vezérkari bíróságon. Piry viszont arról már nem írt feljelentéseiben, hogy Babos alkalmatlanság címén 1943 decemberében elbocsátotta. S végképp hallgatott arról, amit özv. Bajcsy-Zsilinszky Endréné írt meg az ügyészségnek, hogy többek között éppen Piry besúgásainak következtében „1944 márciusában férjemet tûzharcban megsebesítették és elfogták a németek, Kiss Jánosnak és másoknak is menekülniük kellett, menekült köztük Babos József is”.73
Piry – Rákosinak írt, idézett levele végén állításai alátámasztására további tanúkat ígért,74 s a Budapesti Népügyészségnél néhány nappal késôbb, április 3-án valóban jelentkezett Major Ákos volt hadbíró százados tanúságtételre. A Budapesti Népbíróság elnöke tanúvallomásában nem, csak évtizedekkel késôbb megjelent memoárjában jelezte, hogy Babosban eredetileg atyai jó barátját tisztelte, aki ôt egykor a hadbírói pályára terelte. A népügyész kollégának, egészen pontosan Molnár Sándor népügyészségi elnöknek viszont ezt vallotta: „nevezett… közvetve elôsegítette, hogy ezek – mármint a hazaáruló Szálasi-kormányzat – végül is hatalomra juthattak, mert a vezérkari fônök bíróságának döntô szerepe volt abban, hogy Magyarország a háborúba mind fokozottabb mértékben belesodródott, s minthogy Babos ezredes ennek a bíróságnak a megalapítója és vezetôje volt, ennél fogva vezetôállásban kifejtett tevékenységével ezt a szerencsétlen eredményt a maga részérôl elôsegítette”. Biztos, ami biztos alapon, hátha dr. Molnár népügyészségi elnök nem tudja, rögvest hozzátette: „81/1945. M. M. sz. rend. 11. § 1. pont.”
Major meglehetôsen szemérmetlenül vádolta Babost azzal, hogy „feketézést, árdrágító visszaéléseket vont hatáskörébe”, s nyomást gyakorolt olyan kiváló (tegyük hozzá: nyilas vagy nyilas érzelmû) hadbírákra, mint Maksay Géza alezredes, Boda Imre ôrnagy, Topolay Imre százados, Berente Balázs százados.75 Topolay – mint említettem – többek között a Schönherz-perben ítélkezett, de ott találjuk Váraljai-Bodát is, ô a vádat képviselte. Róla visszaemlékezéseiben Major már meglehetôsen lesújtó véleményének adott hangot. „Aznap délelôtt – írja egy emlékezetes napról – dr. Váraljai Boda Imre százados hajtatta végre – a Budapesti Honvédtörvényszéken – statáriális halálos ítéleteit.”76
Babos József meghurcoltatásában a jelek szerint sem Rákosi, de még Péter Gábor sem kívánt részt vállalni. Április 17-én, most már Debrecenben, elôkerült azonban egy újabb feljelentés,77 ekkor Babost már ôrizetbe vették. „Hosszú idôn keresztül nem tudtam, hogy miért tartóztattak le, míglen az ügyész úr röviden kihallgatott, és közölte velem, hogy ellenem egy ismeretlen nevû nô78 tett feljelentést amiatt, hogy Ukrajnában,79 egy fogolytáborban sok halálos ítéletet hoztam, továbbá az ottani foglyokat szadisztikus módon kínoztattam, megverettem és általában bántalmaztattam.”80
Ez még nem hangzott ijesztôen, hiszen Babos sohasem járt Ukrajnában. Május elején dr. Noszkó népügyész a Politikai Rendészeti Osztálytól kérte a „Debrecenbôl még a múlt hó folyamán címhez átkísért dr. Babos József hadbíró ezredes ellen folytatott nyomozás iratait”. Babost ekkor már Vörös János honvédelmi miniszter lefokozta és „kicsapta” a honvédségbôl. Csak egy hónappal késôbb érkezett a PRO válasza a népügyészség kérésére, mely szerint „dr. Babos József hadbíró ezredes osztályunkban (sic!) ôrizetben nem volt, és itt eljárás ellene nem folyt”.81
Babos ügyében csak 1946 januárjában született meg a vádirat.82 A fogház fôorvosa néhány nappal késôbb megvizsgálta Babost, lehet-e a tárgyalás kitûzéséig kényszermunkára rendelni. Babos ekkorra már 39 kilogrammot fogyott.83
A Budapesti Népbíróság elnöke Major Ákos mégsem tûzte ki a tárgyalást. Deménynél az idôzavart internálási határozattal hidalták át, de – tárgyalás nélkül – sem a népbíróságnak, sem a népügyészségnek nem volt ilyen jogköre. A hatályos jogszabályok szerint – internálás hiányában – a népbíróságnak az ôrizetbe vételtôl számított hat hónapon belül legalább „közbenszóló határozattal” – vagyis tárgyalás nélkül – meg kell állapítania a vádlott bûnösségét. Miután ez nem történt meg, Babos kérte szabadlábra helyezését. A Budapesti Népbíróság 1946. február 18-án kelt végzésével Babos kérelmét elutasította, a fellebbezésnek, egészen pontosan a „felfolyamodásnak” viszont az egykori hadbírák84 befolyásán kívül álló NOT helyt adott, s Babost végül 1946. július 6-án sürgönylevéllel szabadlábra helyezte.85
Babost két nappal késôbb szabadlábra is helyezték volna, ha nem lépett volna közbe valami deus ex machinaként az internálás említett intézménye. A jogerôs bírósági végzés ellenére Gyarmati népügyész, arra hivatkozva, hogy a vádiratot már január 31-én átküldte Péter Gáboréknak, Babost a Markóból átkísértette az Andrássy útra. Itt ismét Major interveniált. Másnap Tímár István ezredes elrendelte Babos internálását, mivel „a Budapesti Népbíróság elnöke közölte velem, hogy utasítást adott gyanúsított ügyének legsürgôsebb letárgyalására”, s átkísértette a Fôkapitányság Fogház és Toloncügyosztályához.
Babos állapota rohamosan romlott, szívizom-elfajulás, szívkoszorúér-elmeszesedés, 260 Hgmm vérnyomás, hangzott az újabb diagnózis. Október végén az ügyosztály vezetôje jelentette a népbíróságnak, hogy Babos nincs szállítható állapotban, ha feltétlenül ragaszkodnak tárgyalásához, akkor csak a szomszédos siketnémák intézete jöhet számításba, ahova hordágyon átvihetô. A tanácsvezetô bíró december 20-ára tûzte ki a tárgyalást.86 Közben azonban Rajk László belügyminiszter Babos „súlyos betegségére való tekintettel internálását négy hónapra felfüggesztette”,87 s így mégis szabadlábra helyezték. Ez volt az oka annak, hogy 1947. október 4-én a „szökésben lévô” s valóban nem idézhetô Babos József hadbíró ezredes korábbi vallomása került be Jány Gusztáv tárgyalási jegyzôkönyvébe. A Budapesti Népbíróság 1948. december 13-án – távollétében – 15 évet szabott ki rá, az állambiztonság még a hatvanas évek elején is kereste Kecskeméten élô családjánál. Gosztonyi Péter szerint Dél-Amerikába menekült.
Babos József felesége már 1946-ban belehalt a megpróbáltatásokba, anyósa „eszét vesztette”, legkisebb gyermeke ekkor ötéves volt. Ennek ellenére Babost még akár „szerencsésnek” is nevezhetjük Barát István András fôhadnagyhoz képest. Ô is aktívan részt vett az ellenállásban, de miután a Kálló esperes-féle mentési, ellenállási akciókban tette ezt, nem számított túlzott érdemnek. Hiába rendelkezett hivatalos orosz igazolással arról, hogy a szovjet hadsereggel harcolt a németek ellen, hiába prezentálta a Vöröskereszt, a megmentett zsidók – nem a tárgyalásra datált – köszönô leveleit, hiába helyezte 1948. május 26-án a NOT a Budapesti Népbíróság Tutsek-tanácsának 1947. december 11-én meghozott – jogilag megdöbbentôen megalapozatlan – halálos ítéletét hatályon kívül, novemberben részben pusztán névazonosság alapján a népbíróság újra elítélte, most életfogytiglani kényszermunkára. Ezt a NOT (s a teljesség kedvéért tegyük hozzá: a Pálosi-tanács) halálbüntetésre súlyosbította. A kegyelmi kérvényt maga Bibó István fogalmazta.88 A Budapesti Népbíróság 1949. május 20-án hirdette ki a NOT ítéletét, valamint azt is, hogy a köztársasági elnök „hozzájárult ahhoz, hogy az elítélttel szemben a törvény és az igazságszolgáltatás rendes lefolyása akadálytalanul bekövetkezhessék”. Azt már nem tette hozzá, de tény, a Pálosi-tanács Baráthot kegyelemre terjesztette fel. Az ítéletet másnap reggel 7 óra 7 perckor Bogár László állami ítéletvégrehajtó végrehajtotta.89
A politikai ítélethirdetés a népbíróságok kiváltsága volt, ami nem jelenti azt, hogy egyéb bíróságok ne hoztak volna súlyos politikai indíttatású ítéleteket. Ennek megfelelôen uzsorabíróság ítélte fegyházra Ordas Lajos evangélikus püspököt.90 Az uzsorabíróság két évvel korábban 12604/1946. szám alatt közszükségleti cikkek engedély nélküli kivitele miatt Várkonyi Nándor és tsai ügyében halálos ítéletet hozott. Maga a történet bonyolult, s ezzel együtt érdektelen. A halálos ítéletet alátámasztó vallomásokat a vádlottak, mondván, hogy azokat kényszer hatása alatt tették, a bíróság elôtt visszavonták. Ezzel szemben a tanácsvezetô bíró megállapította, hogy más vallomások „az elôl nevezett vádlottak visszavont nyomozati beismerô vallomásukban foglaltak valóságát támasztják alá”.91 A fennálló hatalom szerve tehát, nevezzék bárhogy is a politikai rendôrséget, a kivert vallomások s az annak megfelelô tanúvallomások alapján prezentálta a „tényállást”. A visszavont vallomást a bíróság mégis érvényesnek tekintette, mondván, a vádlott képtelen volt kétséget kizáróan bizonyítani, hogy azt kényszer hatása alatt tette.
Az ítélet kihirdetésének napján, 1946. december 13-án a Gazdaságrendészeti Osztály V. kerületi alapszervezetének nyilvános kommunista pártnapján maga az osztály vezetôje „kért rendkívül szót. Fontos bejelentést tett. A magyar bíráskodás történetében korszakalkotó eseményrôl számolt be. Ugyanis hosszú munkánk eredményeképpen a mai napon az Uzsorabíróság két egymástól független ügyben hozott halálbüntetést. A Kreton Textil csempészbanda vezérét, Várkonyit kötélre ítélték… A másik halálos ítélet egy zsírcsempészt sújtott. A jelenlevôk pártkülönbség nélkül tomboló lelkesedéssel ünnepelték vezetôségi tagunk fontos bejelentését…”
Az említett jogi abszurditást bejelentô dr. Villányi Andrást 1950. május 26-án szintén kivégezték, egyébként a kretonos Várkonyi Nándorral ellentétben, akinek ítéletét másodfokon lényegesen enyhítették.



Jegyzetek

1 Deák István: Elnyomás vagy megtorlás? Háborús bûnösök perei a második világháború utáni Magyarországon. 2000, 1998. március.
2 Karsai László Bûn és büntetés – népbíróságok, forradalmi törvényesség és a magyar Holocaust. Habilitációs elôadás, Pécs, 1998. márc. 25.
3 A fokozatosan bôvülô népbírósági törvény (valójában kormányrendeletek sorozata) már ezen az úton járt, amikor a törvény hatályát kiterjesztette a háború elôtti és utáni „bûncselekményekre”. Ez nemcsak mai, hanem a korabeli demokratikus jogfelfogásnak is határozottan ellentmondott.
4 Bibó István: A demokrácia válsága. In Válogatott tanulmányok. Magvetô Könyvkiadó, Budapest, 1986, II. köt. 36. o.
5 Politikatörténeti Intézet Levéltára (PIL) 274. f. 11/32. ô. e.
6 Budapest Fôváros Levéltára (BFL) Népbíróság (Nb.) 2650/1945.
7 II/9-1945. BNB. sz.
8 Források Budapest történetéhez. IV. köt. 1945–1950. Szerk. Gáspár Ferenc. Budapest Fôváros Levéltára, Budapest, 1973, 27. o.
9 BFL A BNB jkv-ei 1945. január 27.
10  Források IV. 28.
11 BFL A BNB iratai.
12 81/1945. M. E. sz.
13 A BNB január 27-i ülésén Faragho Gábor miniszter beszámolt a kormány rendeletérôl, de ez aligha hathatott az újdonság erejével, hiszen annak megfogalmazása alapvetôen a Budapesten tartózkodó Ries István nevéhez fûzôdött.
14 BFL Nb. 2650/1945.
15 Kossa István: A Dunától a Donig. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1984, 178. o.
16 BFL BNB. A Budapesti Népbíróság megszervezése, 1945.
17 A „népítélet” az önbíráskodás egyik formája, s írásomnak csak annyiban tárgya, amennyiben egyes konkrét esetek jogszolgáltatási üggyé váltak.
18 PIL 274. f. 11/61. ô. e. Javaslat a szentesi és miskolci üggyel kapcsolatban amnesztiára felterjesztendôkre vonatkozólag, 1947. február 6.
19 Karsai László említett elôadásában csokorba gyûjtötte az ismertté vált eseteket.
20 A népbíróságokról szóló rendeletekben még véletlenül sem fordul elô sem a „zsidó”, sem a „zsidógyûlölet”, sem a „megsemmisítés” szó, vagy ezeknek bármiféle szinonimája.
21 Várdy Péter megfogalmazásában: „B. szerint a Rákosi-kor a zsidóság bosszúja a magyar népen, melynek a négyes fogat és a zsidó ÁVO a végrehajtója. A. szerint ugyanez kifejezetten zsidóellenes kor, ezt bizonyítják a zsidóellenes perek, a kitelepített zsidók nagy száma és a felekezeti szabadság letörése.” Befejezetlen múlt – mai magyar zsidó valóság. In Miszlivetz Ferenc–Simon Róbert (szerk.): Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában. Bp., 1985, 468. o.
22 Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. I. m. 772. o.
23 PIL 274. f. 11/10. ô. e.
24 Futó Dezsô kisgazda képviselô interpellációja szerint ezek nyilvánosságra hozatalát a Kis Újságban a szovjet ellenôrzô cenzúra akadályozta meg.
25 Az 1945. évi november 29-ére összehívott Nemzetgyûlés naplója.
I. köt. 562–566. o.
26 A Lakos-ügy I–III. In Magyarország, 1989/34–36. sz.
27 BFL Népügyészség (Nü)  8505/46.
28 Uo.
29 Uo. Wachsmann halálának nincs nyoma az anyakönyvekben, születési anyakönyve szerint tehát mind a mai napig él.
30  BFL Budapesti Megyei Bíróság B. 0865/52.
31 Rafi ben Salom: Az életért harcoltak. (Neevaknu lömán hachajim.) Moreset és Szifriat kiadók, 1977, 125. o. Köszönet Reuveni Sárinak az információért, s a vonatkozó passzusok lefordításáért. Demény is idéz a könyvbôl, de ezt a passzust kifelejtette. Demény Pál: „A párt foglya voltam.” Demény Pál élete. Az interjút készítette és a dokumentumokat válogatta Kiss József. Medvetánc könyvek, Budapest, 1988, 140–143. o.
 Nem tekintem feladatomnak sem Demény életpályájának a bemutatását, sem számtalan visszaemlékezésének az összevetését. Alapvetôen tehát a fenti munkára támaszkodom, esetenként kiegészítve Gyertyán Ervinnek adott interjújával.
32 BFL Nb. 2880/1947. (V-88000/4.) Egykori harcostársai szerint a 20-as évek végétôl „Demény Pállal nem lehetett együttmûködni. Ha nem ô volt mindennek az irányítója, és nem elképzelései szerint dolgoztak az önzetlen, jóindulatú elvtársak, nem riadt meg semmilyen piszkos eszköz használatától. Befolyásával elérte azt, hogy a legjobb szándékú baloldali munkásokat is lehetetlenné tudta tenni. Hatása az emberekre olyan nagy volt, hogy kézenfekvô esetekben is lehetetlenné tette azt, aki szembe helyezkedett vele.” Uo. (V-180000/1.) „Feljegyzés a Demény Pál féle mozgalomról.”
33 A frakció csepeli tagjai viszont a WM gyár kitelepítését próbálták – egy esetben fegyveresen is – akadályozni.
34 Uo. (V-88000.)
35 A tárgyalás az illegalitás szabályai szerint folyt – illegális álnéven: Mongol–Rajk vezette a „hivatalos” párt delegációját, a deményisták is tudták azonban, hogy ô Rajk. Demény Molnár álnéven vett részt a tárgyaláson, de róla Rajk nem tudta, hogy Demény. Visszaemlékezéseiben Demény azt állította, hogy már korábban ismerte Rajkot, de ez feltehetôen csak reakció a hivatalos párt részérôl megfogalmazott vádra.
36 Rafi ben Salom: i. m. 122. o.
37 Reuveni Sári szerint azonos.
38 Demény: i. m. 151. o.
39 Morvay Ádám tanúvallomási jkv-e 1945. jún. 1. BFL Nb. 2880/1947. (V-88000/1.)
40 1950. szept. 21-i vall. Uo. (V-88000.)
41 Demény 1950. szept. 21-i vallomása. Uo.
42 „Fogva tartóim ekkori bizonytalanságát mutatja, hogy nem bánták volna, ha megszököm, és ezzel bizonyítom (helyettük) a bûnösségemet, kompromittálom a mozgalmunkat. Téves az a látszat, hogy lefogásom és elítéltetésem Rákosi személyes bosszúja. Nem, ekkor, 1945 tavaszán még nem tudták igazán pontosan, hogyan fogjanak hozzá az én eltüntetésemhez, és valószínûleg sok egyéb fontos dolguk is volt. Ezért adtak két szökési lehetôséget.” Demény: i. m. 156. o.
43 Karsai László említett elôadásában több ilyen konkrét esetet felsorol.
44 PIL 274. f. 11/31. ô.  e. 70.
45 PIL 274. f. 7/292. ô.  e.
46 Danczát, Deményt, Dobót, Cseht és Skolnikot.
47 Fodor Belkin a szovjet állambiztonsági szolgálat teljhatalmú megbízottja volt.
48 Koltay Róbert–Bródy Péter (szerk.): El nem égetett dokumentumok. I. Szabad Tér Kiadó, Budapest, 1990, 23–24. o.
49 Demény: i. m. 164. o.
50 Ez már elôrevetíti a tömeges kommunista letartóztatások utáni helyzetet, amikor az ôrizetben lévôk egy része maga is az ÁVO informátora volt, vagy a börtönben vált – akár elítélése elôtt, akár csak azt követôen – azzá.
51 BFL Nb. 2880/1947. (V-88000/1.)
52 1950. szept. 21-i vallomása Uo. (V-88000.) Ismert utolsó levelei feleségéhez: 1945. november 19. Uo. (V-88000/4.)
53 Uo. (V-88000.)
54 Demény: i. m. 169. o.
55 BFL Nb 2880/1947.
56 Demény Pál–Gyertyán Ervin: Az elsô koncepciós per. Televíziós beszélgetés. Minerva, Budapest, 1989, 144. o.
57 Kiss, 169. o.
58 Nem teljesen meggyôzô a vádnak az a – gyakorlatilag bizonyíthatatlan – állítása, hogy az OIB-ra, illetve a Szabad Nép révén az újra aktivizálódó KP-ra Demény hívta fel a politikai rendôrség figyelmét, az viszont tény, Demény sem tudta, mennyire „használhatók” az általa adott információk.
59 Így 1950-ben „a szociáldemokrata jobboldal revizionista, nacionalista politikája ellenében”. (1950. szeptember 21-i vall.) BFL Nb. 2880/1947. (V-88000.)
60 11. § 5. és 13. § 2.
61 A többi, a folytatás már koncepció, már más forgatókönyv szerint zajlott. Így Demény visszaemlékezéseiben megemlíti, hogy szükség esetén az ÁVH elôhozta börtönébôl az éppen aktuális per elôkészítéséhez, de ô nem volt hajlandó együttmûködni. Ezzel szemben ô volt az, aki Péter Gáborhoz 1948. november 15-én írt levelében felajánlotta szolgálatait. BFL Nb. 2880/1947. (V-88000/4.)
 Már nem ilyen önként – de állításaival ellentétben – 1949. június 20-án súlyosan terhelôen vallott Rajkra, Justusra, s nem volt megállás. 1950. augusztus 9-én rokonára, Markos Györgyre tett – ismét csak súlyosan terhelô – vallomást, belekeverve Pikler Blankát, Faust Imrét, Sándor Pált, saját frakciójából pedig Gischitz Endrét és Lencsés Jánost. Uo. (V-88000.)
 1950. szeptember 21-én újra fordult a kocka, most már – megint – magáról kellett vallania. A tények, amelyekrôl e saját kezû vallomásában beszámolt, szinte nem is különböztek az 5 évvel korábbitól, helyenként részletesebben ismertette ôket. De amíg 1945–46-ban tetteit szépítve, esetenként „hibáit” beismerve menteni igyekezett magát, most már mindent „beismert”.
 Demény kiszabott börtönbüntetését letöltötte, mégsem helyezték szabadlábra, a kor szokásainak megfelelôen internálták, majd mikor Nagy Imre felszámolta az internáló táborokat, szinte az utolsó pillanatban kiszállt Kistarcsára a futószalagon ítélkezô Jankó-féle „repülô” bíróság. Közben letartóztatták – többek között – Demény súlyosan beteg feleségét, leányát, vejét, valamennyiüket internálták. 1953. október 19-én Demény Pált újabb 10 évre ítélték, felesége négy évet kapott, leánya, Vera 5 évet, veje, Vida Lajos 6 évet. (A Legfelsôbb Bíróság nagyvonalúan másfél évvel csökkentette Vida büntetését.)
62 Bibó István levele az igazságügyi miniszterhez 1949. május 9-én Közli Kenedi János: Egy politikai per 1949-ben, ahogy Bibó István látta. Kritika, 1994/12. sz.
63 A vádiratnak csak azzal a pontjával foglalkozom, amely kétség nélkül a Nbr. hatálya alá tartozott.
64 „Ha …a hír. vezetékek megrongálása ismét elôfordulna, az illetô községekbôl szedjenek túszokat, és a vezetékek újbóli megrongálása esetén ezeket akasztassák fel.”
65 Nem foglalkozom a vádnak azokkal az állításaival, amelyeket nem vagy csak hallomáson alapuló tanúvallomásokkal támasztott alá.
66 MTV 1, A Hét, 1993. október 10. 19.00
67 Ezzel a Legfelsôbb Bíróság nem kevesebbet állít, mint azt, hogy „a személyes szabadság megsértése” nem képez bûncselekményt, mondván, ezt a németek is elkövették. Az a kitétel pedig, hogy a szövetségesek a túszokat hadifogolynak tekintették, már csak azért sem értelmezhetô, mert a hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozta a nemzetközi jog. Más szóval, ha hadifoglyokat öltek volna meg, az büntethetô lenne, de ha csak túszokat, akkor már nem.
68 Sándor Zoltán, Béta Imre, Veszprémi József stb.
69 Langauf István.
70 Ahogy arról sem vett tudomást a Legfelsôbb Bíróság, hogy a népügyész által beterjesztett tárgyi bizonyítékok közül idôközben egyszerûen „eltûnt” az a fénykép, amely a legyilkolt orosz polgári lakosokról készült.
71 Képviselôházi Napló, 1942. december 2.
72 Bajcsy-Zsilinszky Endréné levele a miniszterelnökhöz, 1945. július 23. TH V-82325.
73 Bajcsy-Zsilinszky Endréné levele a miniszterelnökhöz, 1945. július 23.
74 PIL 274. f. 11/35. ô. e.
75 BFL Nü. Eln. 38/1945.
76 Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség. Minerva, Budapest, 1988, 63. o.
77 Történeti Hivatal (TH) V-82325.
78 Mikódi Róza.
79 Orelben.
80 BFL Nb. 281/1946.
81 Uo.
82 Uo.
83 TH V-82355.
84 Idôközben Szûcs János volt hadbírót kinevezték a Budapesti Népügyészség vezetôjének.
85 TH V-85325.
86 Uo.
87  BM 335874/946/IV/4. sz. rend.
88 Az esetrôl a kérvényt publikáló Kenedi János számolt be. Kritika, 1994/12. sz.
89 BFL Nb. 1499/1949.
90 BFL Megyei Bíróság (Mb.) 495 /1948.
91 BFL Bp-i Ítélôtábla 875/1947.



Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/