Dr. Avihu Ronén
Harc az életért

Jegyzetek

Bevezetô megjegyzés
E héten kaptam meg Karsai cikke fordítását, amely könyvem – Harc az életért – kritikáját tartalmazza. Bevallom, haboztam – reagáljak-e a kritikára, mivel csak eléggé korlátozottan felelhetek könyvem magyar fordításáért. Ugyanakkor úgy tûnik, Karsai kritikája azzal próbálkozik, hogy bevonjon engem olyan vitákba, amelyekkel nem foglalkoztam, és amelyek nem is érdekelnek különösebben. Mégis, nem akarok és nem tudok kibújni az alól, hogy ne foglalkozzam néhány, a könyvre vonatkozó kérdéssel és a benne felhozott problematikával. Így azután mégis elhatároztam, hogy reagálok.
Világítsuk meg elôször is a magyar fordítás kérdését: beleegyezésemet adtam annak idején a könyv magyarra fordítására; úgy hittem, a fordítás hûen ragaszkodik majd az eredeti szöveg nyelvéhez és szelleméhez, és minden esetleges változtatás megkapja beleegyezésemet. Sajnálatosan nem így történt. A magyar fordítás két jelentôs változtatást tartalmaz: az egyik – a héber nyelvû eredeti két elsô fejezetét elhagyták annak ellenére, hogy ezek alkotják az egész mû történeti és metodológiai alapját; a másik – kihagyták az egész referenciajegyzéket és a tudományos részletezés egy részét. Nem informáltak ezekrôl a változtatásokról, ezek csak a könyv megjelenése után jutottak tudomásomra. Ezzel kapcsolatban éles hangú levelet írtam a könyv magyar nyelvû kiadását szorgalmazó testületnek – a Magyarországi Cionista Ifjúsági Mozgalmakat Kutató Társulatnak –, de világos, hogy nem volt ez egyéb, mint puszta tiltakozás, minthogy a könyv már megjelent. Akárhogy is, a könyv magyar nyelvû kiadása, ahelyett hogy átfogó történeti kutatómunka lenne, nem más, mint még egy történelmi elbeszélés, amelynek tartalmát nehéz bizonyítani és vizsgálni. Világos, hogy Karsai kritikájára e korlátok között reagálok.

A hozzászólás módszere
Karsai kritikáját, amely sajnálatos módon nem íródott módszeresen, visszamenôleg négyfajta különbözô megjegyzésre lehet felosztani: metodológiai megjegyzések, amelyek a kutatás és a megírás módszerére vonatkoznak, konvencionális hozzászólások különbözô historiográfiai vitákhoz, tartalmi megjegyzések, amelyek különféle, a könyvben említett történeti tényeket érintenek, és feltevések a kutatómunka objektivitásáról.

Metodológiai megjegyzések
Karsainak igaza van, amikor problematikusnak tartja a források megjelölésének hiányát, és mint ahogyan említettem, nekem sem maradt más hátra, mint vele együtt panaszt emelni e történeti fordítás véghezvitelének módja ellen.
Karsai téved és megtéveszt, amikor a magyar levéltárakban található további források keresésérôl beszél. A könyv anyagának begyûjtése folyamán 1990-ben Budapestre utaztam, és találkoztam többek között magával Karsaival, hogy megtudjam, található-e több anyag a magyar levéltárakban a Hasomér Hacair illegális szervezetérôl 1944-bôl. A beszélgetés eredményeként megértettem, hogy erre nincs kilátás. Karsai kijelentései ez ügyben többrôl tanúskodnak, mint a kollegialitás hiányáról. Mindehhez hozzájárul érvelése, mely szerint nem vizsgáltam meg elég olyan levéltári anyagot, amely más mentési eseményekre vonatkozik (mint például Wallenberg); ezek egész egyszerûen nem tartoznak kutatásom területéhez.
Itt fontos különlegesen kihangsúlyozni egy pontot, amelyet Karsainak mint a könyv pedáns olvasójának tudnia kellene: ez a munka, minthogy illegális mozgalmat vizsgál,
a priori nem alapulhat okmányokra, ezért fôként és lényegében mintegy 300 tanú nyilatkozatára támaszkodik. A tanúságok legtöbbje héber nyelvû, és megtalálható az izraeli levéltárakban, míg a tanúk egy részét jómagam hallgattam meg. Ez az a központi empirikus adatanyag, amely e könyv alapját képezi, és amelyet, amennyire lehetett, átfogóan fel is használtam. Ha Karsainak mindennek ellenére sikerült figyelembe vennie a kutatómunka módszerét, bizonyára rájött arra, hogy a leírások legtöbbje nagyszámú, különbözô és független forrásokból származó tanúságtételre támaszkodik. Ugyanakkor felhasználtam a kutatómunka keretében minden hozzáférhetô okmányt, még ha hamisított is, külföldre küldött levelet, angol kémjelentést stb.
A könyv más, a Hasomér Hacair mûködésének hátterét tárgyaló részeiben nem volt helye elsôdleges kutatásnak. Itt, amennyire ez lehetséges volt, megbízható másodlagos forrásokra támaszkodtam, mint például Brahms és Aser Kohén könyvei. A „hibák” legtöbbje, Karsai szôrszálhasogató felsorolásában, ezekre a fejezetekre szorítkozik, és ezek a könyv egészének csak kis részét fogják át. Valójában Karsai jóformán alig mérkôzik meg a könyv központi tételeivel, következésképpen néhányszor általam ki nem fejezett állásfoglalást tulajdonít nekem. Errôl még a továbbiakban.

Koncepciós megjegyzések
A könyv elsô fejezete megalapozza az ellenállás fogalmát, amirôl Karsai azt állítja, zavarban vagyok. E fejezet hiánya megnehezíti ugyan célkitûzéseim és a könyv központi tétele megértését, de állásfoglalásom teljesen világos, és visszatükrözôdik a könyv többi fejezetében. A zsidó vészkorszakbeli szervezett ellenállásnak négy központi alakzatát látom: harc a gettókban, harc az erdôkben (partizánok), illegális cselekmények (zsidó és nem zsidó illegális mozgalmak keretében), mentôakciók. A könyv fô célja az, hogy bemutassa az illegális Hasomér Hacair mentôakcióit Magyarországon, mint kimondottan az ellenállás egyik útját. Mérlegelten választották ezt az utat (ha nem is kételyek nélkül), a kor és a környezet különleges feltételeihez viszonyítottan. Mint ilyent, az ellenállás mentési útját egyenrangúnak tekintem a varsói gettólázadással, a litván partizánokkal vagy a kommunista illegalitás akcióival egyes országokban.
A két elsô fejezet hiánya megnehezíti a Hasomér Hacair mozgalom különleges jellegének, mint úttörô forradalmi mozgalomnak megértését, amely zászlajára két forradalom, a nemzeti és a szociális egybehangolását tûzte. Mint nemzeti forradalmárok, a Hasomér Hacair tagjai cionisták voltak teljes lelkükben; mint szociális forradalmárok, inkább a kommunizmus, mint a szociáldemokrácia felé hajlottak. Ennek ellenére soha nem lépték át a határt: nem szívódtak fel a Kommunista Pártba, és tagjai nem voltak párttagok. Karsai állítása, miszerint én „szégyenkezem” a Hasomér Hacair emberei úttörô volta miatt, nélkülöz természetesen minden alapot. Nem szégyenkezem folytonos határozatlanságuk miatt a forradalom világa és az új ország (Izrael) világa között, sôt büszke vagyok rá – mégsem tudom magam azonosítani kettôjük egyikével az idô távlatából. Az én kötelességem az, hogy átvigyem kortárs olvasómnak egy elmúlt korszak szellemét.
Karsai megjegyzi, vagy idônként sejteti, hogy eltúlzom a Hasomér Hacair tagjai szerepét a budapesti zsidók megmentésében. Elejétôl fogva világosan láttam, hogy effajta támadásokban lesz részem, ezért amennyire csak tehettem, arra törekedtem, hogy kérdéseimet helyesen fogalmazzam meg, és úgy adjam meg válaszaimat, hogy azok ne torzítsák el az összefogó képet. Tekintve, hogy nem írtam átfogó könyvet a magyarországi és/vagy a budapesti zsidók megmentésérôl, sem az úttörô illegális mozgalomról általában (ezt már elvégezték elôttem mások és jobbak) – nincs a könyvemben semmilyen próbálkozás a kérdést megválaszolandó: ki mentette meg a budapesti zsidókat? Sem a kérdést: ki volt az úttörô illegalitás hajtóereje? Könyvemben megpróbáltam felvázolni minden lehetô pontossággal a Hasomér Hacair emberei szerepét a különbözô mentési akciókban, és megvilágítani e munka különleges jellegét az úttörô illegalitás tevékenységének átfogó összességében.
A könyv különbözô helyein igyekszem kidomborítani azokat a tényezôket, akikkel a Hasomér Hacair emberei együttmûködtek (Lutz, a Nemzetközi Vöröskereszt, a kommunista illegalitás, a zsidó hitközség, a segélyzô- és mentôbizottság, egyes ifjúsági mozgalmak stb.); és ugyanígy más tényezôk mentôakcióit (Wallenberg, a magyar egyházak emberei és mások), amelyeknek nem volt közvetlen kapcsolata a Hasomér Hacair tevékenységével. A könyv központi témájának felrajzolásában azonban ezek kontextusnak tekintendôk, és ennek folytán csak rövid leírást nyernek. Karsai hiábavalóan pattogtatja a történelmi szavahihetôség hiányának ostorát – az ostor a levegôt csapkodja. Így azután nincs alapja Karsai állításainak, amelyek szerint megpróbáltam bizonyítani, hogy a „somérok” 120 000 igazolványt adtak át (ez a hamisított igazolványok száma, nem pedig az átadottaké és/vagy a felhasználtaké). A Grossmann könyvében közölt számokat is végtelen óvatossággal veszem tudomásul. Hasonlóképpen alaptalan Karsainak az az állítása, miszerint megpróbáltam bizonyítani, hogy a Hasomér Hacair látta el étellel a gettót. Ezzel kapcsolatban leírtam a Hasomér Hacair tagjainak jelentôségteljes tevékenységét a Vöröskereszt „A” osztálya keretében, de bárki megérti, figyelmesen olvasva szavaimat, hogy ez a tevékenység olyan kereten belül ment végbe, amelyben több tényezô is mûködött (a Vöröskereszt emberei, zsidó kereskedôk, szállítmányozók, a Zsidó Tanács aktívája és így tovább). Ezen a ponton, úgy remélem, a Magyarországon ôrzött okiratok, amelyek felhasználását Karsai valamilyen oknál fogva nem javasolta nekem elôzôleg, rámutatnak majd a teljes képre. Távol állt tôlem, hogy én mutassak rá.
Másrészt, teljességgel meghökkentôek Karsai állításai mindarról, ami a Szálasi-rendszer zsidópolitikáját illeti. Annak ellenére, hogy a Szálasi-rendszer zsidópolitikájának általa javasolt részletes ábrázolása nem áll ellentétben a könyvemben felhozott tényleírással, az a gyanú merül fel, hogy Karsainak magának van konceptuális problematikája – vajon azt próbálja-e sejtetni, hogy a budapesti zsidóság Szálasinak köszönheti az életét, és „szerény reményének, hogy a semleges államok elismerik majd mint államfôt”, valamint, hogy a nyilas terror annak eredménye volt, hogy „Szálasi türelmét vesztette”? Meglehet, hogy Karsai mint magyar történész jogosult rehabilitálni Szálasit; de én, akivel Szálasi áldozatai még együtt élnek és akiknek tanúságtételét pontosan lejegyeztem, ezt nem engedhetem meg magamnak.
Lássuk csak tovább. Vigyáztam ugyan arra, hogy ne túlozzam el a „Hasomér Hacair” tagjai munkásságát, de természetes, hogy nem próbáltam meg csökkenteni annak értékét és történeti fontosságát. A sors úgy akarta, a vészkorszakbeli mentés historiográfiája hiányos két ellentétes oldalról: vagy dominánsan kiemeli a diplomaták, politikusok, egyháziak és egyszerû európai polgárok mentô- és segítôtevékenységét; vagy apologézisként íródott a lengyelországi, litvániai és fehéroroszországi harcoló ellenállás láttára. Akárhogy is, a zsidó illegalitás tagjainak tevékenysége a mentôakciók keretében hiányosnak tûnik. Vagy kívülálló tényezôk mentôtevékenysége, vagy a varsói gettólázadás árnyékában rejtôzik. Igyekeztem könyvemben eltávolítani ezeket az árnyékokat.
A Hasomér Hacair Magyarország náci megszállásának idején végbevitt akcióinak leírása arra irányult, hogy megtörje a zsidók jellemzését egyrészt mint „passzív menekültet”, másrészt mint „harcos zsidót”, az egyetlen alternatívát a nácizmus elleni küzdelemben. De úgy látszik, Karsai nem akart megmérkôzni ezekkel a könyv magvát képezô tézisekkel, és kényelmesebbnek találta a vizsgálatot másodrendû kérdésekre terelni, amelyek forrása nem egyéb, mint a könyv eltorzított magyarázata.
Egy másik megjegyzéscsoportban Karsai a Zsidó Tanács elleni „vádakat” tulajdonít nekem. Könyvemben egyáltalán nem foglalkoztam „vádakkal”, és a Karsai által nekem tulajdonított állítások alaptalanok; ezekben engem egy nem rám tartozó vitára próbál rávenni. Ha mégis megemlítem ezt a testületet (a „Zsidó Tanács”), a történések hátterében ábrázolom; ennek következtében megjegyzéseim rövidek és tömörek. De ebben a keretben is, a Zsidó Tanácsot mint a magyarországi zsidóság vezetôségét említem, és nem szûkítem le a szerepét csakis Budapestre (héber eredeti, 86. oldal); más oldalról meg nem állítom, hogy felhatalmazást kaptak a deportációval kapcsolatban (86. és 114. oldal).
Mégis, az összes okiratok, a tanúságok és az ismert történetírás szerint, Judenratot alkottak abban az értelemben, hogy kötelesek voltak közhírré tenni és végrehajtani a németek parancsait. Ez értelemben párhuzamot lehet vonni a magyarországi „Zsidó Tanács” és a lengyelországi „Judenrat” között. Ugyanakkor van egy vonal, amely gyakorlatilag elválasztja a „Segélyezô- és Mentôbizottságtól”, amely csak egyetlen küldetést vállalt magára – a mentést. Helyesnek láttam megvilágítani ezt a különbséget az izraeli olvasónak, aki mindmáig idônként azonosítja Kasztnert és a „Segélyezô- és Mentôbizottságot” a „Judenrattal” (héber, 144–145.). Úgy gondolom, amikor a „Zsidó Tanács” tevékenységét mint a zsidó vezetôség reakciójának egy formáját mutattam be, a lehetô legsemlegesebb álláspontot választottam. Másrészt nem hiszem, hogy lehetséges azt állítani, a Zsidó Tanács reagálási útja a legtöbb esetben hatásos volt – kivéve a Zsidó Tanács mûködését Steckler vezetése alatt. Mégis még egyszer meg kell kérdôjelezni, hová is vezetnek Karsai megjegyzései? Vajon Karsai újból akarja kezdeni a vitát Kasztnerrôl, vagy talán úgy akarja bemutatni a Magyarországi Zsidók Tanácsának tagjait, mint akik közösségük mentésének legfôbb tényezôi voltak? Csodálkozom.

Tartalmi megjegyzések
Karsai megpróbálja, hogy rámutasson arra a sok tartalmi hibára, amelyek a könyv magyar nyelvû kiadásában találhatók. De nem mutat rá arra, hogy legtöbbjük a háttéranyagra vonatkozik, és nem magára a központi témára.
A héber kiadás címében található Hungária fogalmát a magyar kiadás címében Budapestre váltották át beleegyezésem nélkül.
A különbözô dátumok megállapításánál egyrészt Lívia Rotkirchen A magyarországi zsidók története címû könyvében foglalt kivonatos cikkére – A vészkorszak története Magyarországon – támaszkodtam, másrészt Aser Kohén könyvére, Az úttörô illegalitás Magyarországon (52–53. oldal a magyar kiadásban, 85. oldal a héberben). Apropó, Aser Kohén jelzi a sárga csillag feltûzésének idôpontját – 1944. március 29. (86. oldal). Felhasználtam egyéb forrásokat is a tárgynak megfelelôen, és, ellentétben Karsai állításaival, Brahm könyveit.
Karsai megjegyzése – Vilna mint „szabad város” – egyenesen kihívó. A héber szövegben így olvasható: „Az 1940. év folyamán, Vilna szabad városa a lengyel mozgalom tagjainak »alija« központja lett” (héber: 110. oldal, magyar: 83. oldal). Ez a rövid mondat, amelyet gazdag és tömör háttéranyag foglal magába, az 1940. év elsô felére vonatkozik, amikor még Vilna Litvániához tartozott. Vajon azt kívánja-e Karsai, hogy ebben a rövid emlékeztetôben részletezzem mindazt, amit Vilnáról tudok?
Petô Ernô ügyében emlékirataira támaszkodtam, Cvi Erez fordításában, aki igazolja, hogy nem talált hibát.
A nuncius tiltakozásának és a pápa levelének dátuma ügyében Aser Kohénra hivatkoztam (héber, 164. oldal), és úgy látszik, valójában hiba esett, mert a dátumot két nappal kimenetele utánra és egy nappal megérkezése utánra teszi.
Nem tettem a zsidóknak a megjelölt házakba gyûjtése dátumát július elejére, hanem megjegyeztem, hogy ebben az idôszakban még a deportáció veszélyének voltak kitéve (héber, 186. oldal).
A deportáció megállításának tárgyában nagyszámú és változatos forrásokra támaszkodtam, és vigyáztam, ne részesítsem elônyben egyiküket sem (többek között Brahm, Aser Kohén, Cvi Erez, Petô naplói, Komoly, a Kasztner-jelentés stb.).
Cikke befejezésében Karsai nagyszámú idézetet hoz fel a mentôakció emlékére és annak budapesti megörökítésére vonatkozólag. Nem látom értelmét, hogy hozzászóljak e megjegyzésekhez, hiszen könyvemben egyáltalán nem foglalkoztam ezekkel a kérdésekkel. Nem tudom másként érteni Karsai ez ügyben tett megjegyzéseit, csak mint további próbálkozást bevonni engem egy bosszantó vitába, amely engem nem érint. A kérdés, amellyel foglalkoztam, nem az, hogyan örökítették meg a Hasomér Hacair tevékenységét, hanem az, mit is tettek valójában.

Összegezô megjegyzés az objektivitás tárgyában
Karsainak sok megjegyzése „objektivitásom” hiányára irányul. Ezek a kitételek a banalitásig elôre láthatóak: az ô szemében én készakarva nem veszem tudomásul a Hasomér Hacair emberei ellen irányult kritikát, befolyásolni hagytam magam olyanok tanúságtételétôl, akik életben maradtak, ápolták és felfújták önnön értékelésüket.
Ha Karsai igazán figyelmesen olvasta volna a könyvet, felfigyelt volna arra, hogy a Hasomér Hacair tagjainak ténykedéseit folytonos kritikának vetettem alá, és számos témát tártam az olvasó kritikája elé: a fegyveres harc elvetélését; az akcióknak a feketepiacon keresztül folytatott finanszírozását; a tömegmentési akciótól való kezdeti visszariadást; a Kasztnerrel felvett kapcsolatot és az utazást a „Kasztner-vonattal”; habozásukat a gyerekeknek a gyermekházakba irányításában; a gyermekházak magukra hagyását a háború vége felé s így tovább. De ahogyan nem kíséreltem meg gyávasággal vádolni a Zsidó Tanács embereit mindazzal kapcsolatban, ami a magyarországi zsidóság sorsához fûzôdik, ugyanúgy nem azért hoztam fel ezeket a leírásokat, hogy a Hasomér Hacair embereit elitizmussal és önzéssel vádoljam. Másrészt, egy fejezet kivételével – „A fal mindkét oldalán” –, amely a Hasomér Hacair tagjai letartóztatásával és többek között Auschwitzba történt deportációjával foglalkozik, nem is próbáltam „hôsi eposzt” kreálni. Húsból és vérbôl való, élô embereket ábrázoltam, tetteikkel és hibáikkal; de ezek olyan emberek, akik történelmi méretû, jelentôségteljes tetteket vittek véghez – aktív részvételükkel a magyarországi zsidók mentése munkájában.
Nem hiszek az objektivitásban, annak naiv pozitivista értelmében. A történész nem fizikus, hanem húsból és vérbôl való ember, ugyanúgy, mint kutatásának tárgya. Történelmi empátiát kell megmozgatnia, hogy megértse ôket, tudományos kritikát, hogy elválassza magát tôlük, és mindenekfelett szavahihetônek kell lennie az elôtte fekvô tanúságok és okmányok anyagának felhasználásában. A jó történészeti írás mértéke az empátia, a kritika és a szavahihetôség, nem pedig az objektivitás hamis ideálja (vajon magyar történész „objektívebb” lehet-e, amikor a magyar történelemmel foglalkozik?).
Írásomban igyekeztem szavamhihetô lenni, amennyire csak lehetséges, amikor is mindazokra a tanúságokra, okmányokra és másodlagos irodalomra támaszkodtam, amelyek rendelkezésemre álltak. Karsai szôrszálhasogató megjegyzései, ahogy már említettem, nem húzzák ki a talajt az elbeszélés lényegének szavahihetôsége alól, mindössze igyekeznek minden erejükkel az elbeszélés hátterében fellelhetô pontatlanságokra rámutatni, olyanokra, amelyekben amúgy is megoszlik az egyes kutatók véleménye. Hasonló módon Karsai konceptuális megjegyzései nem vonnak le az elbeszélés magvának megbízhatóságából, minthogy ezek vagy olyan vitákra, amelyekben részt nem vettem, vagy álláspontjaim eltorzított magyarázatára vonatkoznak.

Ahogyan már elôzôleg rámutattam, a kritika elé tártam az egész elbeszélés minden tárgyát, a mentési akciókról alkotott általános felfogásommal együtt. Ennek következtében nem egyszer vitába kellett szállnom a kutatómunkában ábrázolt szereplôkkel, akik nem mindig fogadták el álláspontomat; és ugyanígy izraeli történészekkel, akiknek a mentôakcióknak a vészkorszakban egyáltalán elfoglalt helyére vonatkozó historiográfiai állásfoglalását ingattam meg könyvemben. A könyvben síkra szállok a vészkorszakbeli cionista aktivitásról szóló általánosan elfogadott mítoszok ellen – és nem magasztalom fel. Karsai banális megjegyzései engem egy, a vészkorszaknak Izraelben folytatott kutatása terén velem azonosítható kritikus állásfoglalással teljesen ellentétben álló pozícióba helyeznek el.
Végül is nem én vagyok a lényeg, hanem a szereplôk, az ellenük felhozott vádakat kell tisztáznom, a velük folytatott kritikai vitáim ellenére. Pil, Rafi, Dévid és Efra minden percben elhagyhatták volna Magyarországot, amikor csak akarták. Elbújhattak volna egyedül Budapesten. Megmenthették volna csak saját magukat. Csak a családjukat. Csak a Hasomér Hacair tagjait. Csak a halucokat. Amikor megszakítás nélkül bôvítették tevékenységük méreteit, igazában azt választották, hogy ennél sokkal többet tegyenek – ezek a fiatalok, 18-tól 24 évesen, abban a korukban, arra törekedtek, hogy magukra vállalják egy egész közösség megmentését.
Vajon egyedül voltak? Semmi esetre sem. Vajon mentesen voltak-e hibáktól vagy politikai latolgatásoktól? Nem voltak. Ôk maguk voltak az elsôk, akik ezt beismerték, amint azt a könyv nemegyszer dokumentálja. Vádolni kell-e ôket a magukra vállalt feladatért és azért, mert mindannak ellenére, amiért teljesen kilátástalanul munkálkodtak és amit megtettek – életben maradtak? Könyvemben, amennyire lehetett, megszólaltattam a halottakat (Duda Stern, Miki Langer, Szimha Hunwald és sokan mások). De azok története is joggal elmesélendô, akik élnek, és akik harcoltak mások életéért. És nem csak egy generációnak.

David Gur
Történelem – vagy kákán csomót keresni

Hol is kezdjem, mire is reagáljak?
– hogy a somér mozgalom 20–200 vagy 2000 fôbôl állott,
– hogy mi is tartozik az „ellenállás” fogalma alá,
– hogy Carl Lutz, Friedrich Born, Raoul Wallenberg becsületes és bátor emberek voltak,
– hogy a palesztinai zsidók mennyire voltak tisztában 1943–1944-ben, mi is történt a zsidókkal a náci Európában,
– hogy volt-e Romániában embermentô hálózat 1944-ben,
– hogy a szemtanúk és a résztvevôk hol, mikor és kinek mondták el visszaemlékezéseiket,
– hogy a sárga csillag viselése a Budapesti Közlönyben 1944. március 30-án vagy 31-én jelent meg,
– hogy Vilna volt-e a lengyel cionista mozgalom központja 1940 júniusáig vagy nem,
– hogy a Schutzpassokat a svájci konzulátus vagy a svájci követség adta-e ki,
– hogy a Központi Zsidó Tanácsnak volt-e szerepe a deportálások megszervezésében vagy nem (ki állította ezt?),
– hogy hány magyar zsidó menekült a határon túlra, és ez kinek az érdeme,
– hogy kik voltak (név szerint felsorolva) azok, akik részt vettek az üldözött zsidók megmentésében,
– hogy mi foglalkoztatta Szálasit, amikor „elismerte” a különféle védlevelek érvényességét, és mik voltak „utasításának” részletei,
– hogy miért állította le Horthy 1944. június 6-án a deportálásokat,
– hogy betelepítették-e vagy nem 1944. december 12-én a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló gyerekotthonokat a „nagy gettó” területére,
– hogy mi bizonyítja a dokumentum megvalósulását: a „fôváros vagy a honvéd vezérkar fog gondoskodni” a gettó élelmezésérôl,
– hogy ki legyen (név szerint) megörökítve a Vadász utca 29.-es Üvegház épületén,
– hogy a helyesírásban egy franciából angol írásmóddal lefordított (Asher Cohen: Soá. Cserépfalvi, 1994) tanulmány az irányadó vagy a Magyar Tudományos Akadémia szabályzata,
– hogy Herbst Imre (Jichak – Mimis) fiú volt-e vagy lány,
– hogy hányan vindikálják maguknak a jogot: nekik köszönhetô a budapesti „nagy gettó” csodálatos megmenekülése,
– hogy a zsidó-cionista ellenállási mozgalom vezetôsége miért nem írt hivatalos jegyzôkönyvet az üléseirôl, és ezt miért nem ásta el az Üvegház pincéjében az utókorra gondolva,
– stb.
A Rákosi–Révai–Gerô-korszak kiirtotta még a nyomát is annak, ami a zsidókkal és fôleg a cionistákkal történt 1944-ben. A Kádár-korszak sem kedvezett túlzottan a témának. Karsai László – úgy látszik – még tartja a „vonalat”, és nehezére esik visszakanyarodni az egyszerû tényekhez. (Agymosás! Beidegzôdés! Elôítéletek!)
Volt vagy nem volt zsidó-cionista földalatti-illegális ellenálló, önmentô szervezet? Ha igen, milyen hatásfokkal mûködött? Van-e Karsai Lászlónak válasza erre a kérdésre? Ez a kiinduló pont. A többi részletkérdés.
Karsai László nem mer szembenézni ezzel az alapkérdéssel. Ehelyett bagatellizálja az ismert történeteket, mások javára írja a cionista ellenálló mozgalom akcióit, rosszindulatú történelmi pletykákkal foglalkozik.
Avihu Ronén a könyvet 1990–1993 között írta, és a héber eredetit 1994-ben adták ki Izraelben.
Azóta a magyarországi levéltárak jó része megnyílt a kutatók részére. Ezek és a közönség elôtt ma még lezárt levéltárak (ÁVO, a moszkvai, a bermudai levéltárak) minden bizonnyal tartalmaznak további dokumentumokat a zsidó-cionista ifjúság szerteágazó tevékenységérôl 1944-ben Magyarországon. Nem hiszen, hogy a jövô történészei el fogják marasztalni elôdeiket azért, hogy nem használták fel az általuk még ismeretlen dokumentumokat!
Ma, az elmúlt 55 év távlatából és a megtisztító messzeségbôl világítótoronyként emelkedik és egyre élesebben rajzolódik ki a zsidó-cionista ifjúság sokrétû, szerteágazó tevékenysége. Fôleg, ha mások – a nem zsidó ellenálló szervezkedések – gyakorlati tevékenységének hiányát vagy eredménytelenségét tekintjük. Hogy lehet elhallgatni a legátfogóbb, legsikeresebb zsidó ellenálló-önmentô mozgalmat a németek által megszállt Európában a második világháború alatt?
A zsidó-cionista ifjúság nemcsak saját tagjait és nemcsak a szélesebb zsidó közösséget mentette és segítette, hogy átvészelje a nyilas korszakot és Budapest ostromát, hanem – elenyészô száma ellenére – hathatósan segítette a nem zsidó ellenállási csoportokat is. Ez a fenomén egyedülálló a maga nemében. Lásd: Avihu Ronén: Harc az életért. 327–336. oldal. A Magyar Auschwitz Alapítvány–Holocaust Dokumentációs Központ: Holocaust füzetek, 1998/9. szám, 91–102. oldal. Dávid Gur: Az 1944. évi illegális cionista mozgalom aktivistájának névsora. Holocaust füzetek, 1999/11. szám, 146–154. oldal.
Ezt igyekszik a Harc az életért könyv bemutatni, amely nem egy „javított” Braham kíván lenni a holocaust magyarországi történetérôl.
Összegezve: Mirôl beszélünk? A kákán keressük a csomót, vagy történelemmel foglalkozunk?

Vámos György
Túlélni vagy átélni?

Sokáig tépelôdtem, hogy Karsai László Lôni vagy túlélni? címû írására magánlevélben vagy nyilvánosan reagáljak. Meg kell magyaráznom, miért. Elôször is: elfogult vagyok. Ismerem és tisztelem azokat az egykori cionista ellenállókat, akikrôl Avihu Ronén Karsai által megbírált könyve szól. Egy évtizeddel ezelôtt ismerkedtem meg velük Izraelben. Akkor jártam elôször ott, az ország megragadott, a somérokkal hosszú beszélgetéseket folytattam, s a velük felvett interjúkból rádiósorozatot és Benedek István Gáborral egy interjúkötetet (Tépd le a sárga csillagot, Pallas, 1990) publikáltam. Másodszor: Avihu Ronén nem ismeri, irodalomjegyzékében sem említi a mi kötetünket. Ha tehát elmarasztalom a Harc az életért címû könyvet, akkor személyes érintettségem a sértôdöttség vagy a féltékenység gyanúját keltheti fel, s ez a látszat kínos. Már meg is fogalmaztam Karsai Lászlónak egy magánlevelet, amikor úgy döntöttem, hogy mégis a Beszélô nyilvánosságához fordulok. Ennek oka pedig az, hogy az antifasiszta ellenállásról manapság nagyon kevés szó esik. Ezen belül még kevesebb a zsidó önmentésrôl. Márpedig mindkettôrôl jó lenne higgadt, tényszerû és a politikai felhangoktól tartózkodó eszmecserét folytatni.
Avihu Ronén kötetét véleményem szerint nem lett volna szabad kiadni ebben a formában. Amikor izraeli barátaim elküldték nekem a magyar nyelvre fordított kéziratot, s azt elkezdtem olvasni, azonnal szóltam, meg is írtam nekik, hogy szerkesztetlen, magyartalan, még dolgozni kell rajta. Sok tartalmi kifogásom volt, azok egy részét most Karsai László is megírta a Beszélôben. Az általunk összeállított kötetben, hasonlóan Avihu Ronén módszeréhez, az interjúalanyok egyenként mondták el a történetüket. Mi nem minôsítettük a cselekedeteiket. Többen egymástól függetlenül is elôadták ugyanazt az eseményt, többnyire hasonlóan emlékeztek rá, ez arra utal, hogy a lényeget illetôen hitelesen. Nem éltünk forráskritikával. Nem tanulmányoztuk a levéltári anyagot, nem volt idônk külföldi kutatásra, egyébként sem történelmi szakmunkát kívántunk készíteni. Annyit mindenesetre megtettünk, hogy a Tépd le a sárga csillagot! címû kötetbe beemeltünk egy 1948-ban kiadott cionista kiadványt (tanulmányt), amelynek címe: A Hasomer Hacair a zsidó ellenállási mozgalomban. A mi kötetünk (és a tucatnyi rádiómûsor) szándéka a figyelemkeltés volt. A magyar történelemnek egy addig szinte (?) teljesen ismeretlen elemét kívántuk felmutatni a történelme felé hirtelen intenzív érdeklôdéssel forduló közönségnek.
Szerencsétlen volna mai fejjel túlmagyarázni akkori törekvésünket, hiszen újságírókként különleges, Magyarországon ismeretlen, illetve elfeledett, és nem utolsósorban hellyel-közzel szenzációs elemeket tartalmazó anyagot birtokoltunk, amit vétek lett volna nem kiadni. Érzelmi okok is motiváltak minket: kisgyerekként mindketten érintettjei (hogy ne mondjam, megszenvedôi) voltunk az 1944-es vészkorszaknak, s annak összes következményét egész életünkben cipeljük. Hogyne lelkesített volna bennünket a találkozás egykori hôsökkel. Benedek István hétévesen lágerben volt. A mi családunk (hamisított) svájci védlevelét ma is ôrzöm, a soméroktól származik. A gettóbeli éhezésre emlékezem: kiderül, hogy megpróbáltak enyhíteni rajta. Cselekedtek valamit, amikor legtöbben nem (miért nem, más kérdés).
A somérokról szóló kötet az addig szokásos megközelítés, hogy ti. „a zsidók, mint a birkák” ellentételét mutatta fel, s ez a példa éppen egy évtizede, a rendszerváltozás bizonytalanságai, szorongásai idején, a jobboldal felélénkülése, a világnézeti „búvópatakok” felszínre törése (ezt lehetne durvábban fogalmazni) közepette nagyon fontosnak tûnt fel. Az csak a történelem iróniája, hogy mire a könyvet kinyomtatták, a Pallas Kiadó megszûnt. A kötegeket raktárba vitték, a terjesztéssel senki nem törôdött. A könyv lassan azonban ismertté vált, más forrás híján elég gyakran idézték is. Ám ez már a könyv sorsa.
Tíz évvel ezelôtt a könyv elôszavát azzal fejeztem be, utalva a „feltámasztott” 1948-as összeállításra, hogy ez „a tanulmány vázlata egy késôbb megírandó történelmi munkának, amely felölelte volna 1942–1944 eseményeit. Ez a tanulmány máig nem készült el. Legyen ez a riportkönyv adalék egy majdani igényes kötethez.” Mire gondoltam, mikor az idézett mondatokat megfogalmaztam? Arra, hogy 1988-ban megjelent ugyan Randolph L. Braham hatalmas összefoglalója, de abban vajmi kevés jutott a halucoknak. A megjelenítés arányával voltam elégedetlen. Talán igazolja is akkori hiányérzetemet az újabb, átdolgozott kiadás. (Szakmailag ellenôrizte: Karsai László és Molnár Judit. Apropó: az elôzô kiadásban Schmidt Mária vetette egybe a fordítást az eredetivel és szaklektorként is feltüntették. Hová lett legalábbis a fordítást illetôen? A mondatokat ugyan nem ellenôriztem, de benyomásom szerint nem változott eredendôen a fordítás. Ô nem vállalta tovább vagy ôt nem vállalta a kiadó?)
Braham mindkét kiadásában önálló fejezetet kapott a mentés és ellenállás. Ennek ellenére az szerepel a Beszélôben, hogy „Magyarországon nem volt semmiféle érdemleges baloldali, kommunista vagy jobboldali konzervatív antifasiszta ellenállás, legalábbis nem olyan, amely ténylegesen fegyverekkel is segíteni tudta volna az üldözött zsidókat”. Ebbôl azt olvasom ki, hogy csak a fegyveres harc az igazi ellenállás, másfajta cselekedet, mint például az embermentés, nem az. A valóságban fegyveres akció is elôfordult, de persze nem volt jellemzô. Cvi Erez ismert izraeli történész például hat esetet tart bizonyítottnak. (Tépd le… 41. oldal.)
Szerintem nem „filozófiai kérdés”, hogy mi számít ellenállásnak, és mi nem. A cselekedetek tudomásul vétele, a tények összegyûjtése alapján kialakítható a fogalom szakmai, történészek körében általánosan elfogadható definíciója. (Már ha egyáltalán van kutatási szabadság, a tények megismerhetôk, mert tudjuk, nem mindig voltak azok, de az most nem ide tartozik.) Kevéssé hiszem, hogy ennek köze legyen az izraeli belpolitikához vagy Kasztner ügyéhez. Az események minôsítése már valóban politikafüggô, de az viszont a budapesti somérokat illetôen legalább annyira múlott a mindenkori magyar politikai körülményeken, mint az izraeli belsô viszonyokon. Feltételezem, hogy az izraeli közvélemény sem teljesen egységes e tekintetben, s fôként nem minden idôben.

Az ellenállás definíciójaként természetesen Jehuda Bauer fogalmazását fogadom el. Minden cselekedet (vagy nemcselekvés, a felszólítások, intézkedések megtagadása) ellenállás, amennyiben lehetetleníti, gátolja, keresztezi a náci tervek végrehajtását. Még akkor is, ha közvetlenül nem szolgálja az üldözöttek társadalmi kohézióját, legfeljebb egy kis csoport, egy család vagy akár egy ember méltóságát segít átmenteni jobb idôkre. Ebben az értelemben ellenállás a német gépkocsi vagy a Gömbös-szobor felrobbantása (Thassy Jenô, illetve a Marót-csoport), zsidók vagy orosz hadifoglyok rejtegetése (Demény és társai), hamis igazolványok gyártása és terjesztése, sôt akár egy ember önmentése, sikeres bujkálása is. Mindez megtörtént. Ebben az értelemben tagadhatatlan, hogy volt antifasiszta ellenállás Magyarországon, még ha a történelmi folyamatot lényegesen nem is volt képes befolyásolni.
Más kérdés, hogy mit miként kell utólag méltányolni. Világos, hogy nagyobb elismerés jár ki azoknak, akik saját életük kockáztatásával másokat is menteni próbáltak, mint a bujkálóknak. Magától értetôdô, hogy egy történész utólag figyelembe veszi a feltételeket és a körülményeket is: például a diplomaták viszonylagos védettségét, a Szlovákiából átszökött fiatalok kiszolgáltatottságát, a falusi zsidók igen korlátozott lehetôségeit. Avihu Ronén mindezt nem teszi meg, vagy nem elég alapos. Egy szakmailag felkészült kritikusától viszont elvárom, hogy ne hagyjon kétséget az ellenállás mibenléte, annak elismerése iránt. Sajnálom, hogy ezt az igényt a Beszélôben megjelent írás nem elégíti ki, hiányolom, hogy nem egyértelmû abban, hogy igenis volt ellenállás, amely megérdemli a további kutatásokat.
A hajdani somér fiatalok Izraelben az ötvenes-hatvanas években valóban furcsa helyzetben találták magukat, erre Mose Alpan (Elefánt Márton néven született, a beceneve Pil, vagyis elefánt, s nem Pál, mint nyilván figyelmetlenségbôl, de zavaróan több helyen szerepel) szavai jól mutatnak rá. Késôbb azonban a vélekedés megváltozott. 1994-ben a Jad Vasemben, a magyar zsidóság tragédiájának ötvenedik évfordulóján megrendezett ünnepi megemlékezésen például jelen volt és beszélt az államelnök, Rabin miniszterelnök, s a menóra egyik emlékeztetô lángját – a somér embermentôk képviseletében – éppen Mose Alpan (Pil) gyújthatta meg.
A nyilvánosság nálunk sem független a politikától. Az egyik politikai kurzus, sajátos indítékai alapján, mind a tényeket, a megtörtént eseteket, mind az azokban részt vett személyeket el/megtagadhatja, egy másik késôbb ugyanazokat kitüntetheti, amint ez Magyarországon meg is történt. Másfél éve a magyar belügyminiszter Bátorságért érdeméremmel tüntette ki a somérok egy csoportját. Az MTI 1998. február 25-én adta ki a hírt. Ez talán egy megjegyzést megérdemelt volna most a Beszélôben is.
Avihu Ronén könyve megjelent Izraelben héberül. Birtokomban van ugyan egy példánya, de sajnos nem tudom olvasni. Így a róla szóló ottani kritikákat se ismerem, ha voltak egyáltalán. Ám most nem ott, hanem itt, Magyarországon magyarul jelent meg a könyv, fél évszázaddal az események után. A megítélésnek is a mai, hazai elemzésbôl kellene kiindulnia. Arról kellene írni, hogy miként keveredtek politikai gyanúba a somérok, mert együttmûködtek Demény Pál csoportjával, hogyan vetült rájuk a cionista mozgalom 1949-es önfeloszlatásának ódiuma, egyes megmozdulásaik miként váltak a kommunista ellenállás legendáriumának részeivé, és miként terheli meg a történetüket még a mai fejekben is a cionizmus „átokszó” jellege. Ez részben tisztázta volna, miért hiányzik Aczél György a könyvbôl, mert nem lehetett tudni, hogy az illegális kommunisták egyike-másika cionista volt.  A magyar változatnak biztosan kellett volna ezzel is foglalkoznia. (Itt jegyzek le egy anekdotát. Amikor készültünk kiadni az interjúfüzért, Benedek István Gábor felkereste Aczélt, aki izraeli utazása elôtt interjút adott neki. A beszélgetés a somérokról, az embermentésrôl szólt. Rövidesen Aczél találkozott Pillel, Gurral s másokkal. Közös emlékeik felidézése könnyekig meghatotta, majd hazajött, s nem járult hozzá a korábbi interjú megjelenéséhez. A kötetben mégis megjelent egy vele készített beszélgetés. A Thetaj Kelet ugyanis, mint minden oda érkezô prominens vendéget, ôt is megkereste. A lapban megjelent interjút beemeltük az általunk készítettek közé. Ez ellen Aczél nem tiltakozott. Évekkel késôbb Benedek István Gábor a Szombatban [rövidítve] közreadta az általa felvett beszélgetést is.)
Karsai László írja, hogy Avihu Ronén szövegében, legalábbis annak magyar változatában valóban rengeteg a pontatlanság és a pongyolaság. Egyetértek vele: az az érzése lehet az olvasónak, hogy öreg cionisták mesélnek egymás között maguknak. Olyan embereknek, akiknek nem kell megmagyarázni, hogy mi az a vágújhelyi tanácskozás, az alijázás stb. Mindez körültekintôen meg kellett volna magyarázni a mai olvasónak.
A névhasználattal kapcsolatban is van hasonló kifogásom. Amennyiben mai magyaroknak, elsôsorban fiataloknak szánták a kötetet elolvasásra, akkor jobban kellett volna érzékeltetni, hogy az ötven évvel ezelôtti tizenévesek, akikkel a vészkorszak gyalázata megtörtént, pontosan olyan magyar (meg szlovák és lengyel) fiatalok voltak, mint a maiak. Hogy Grósz Endre (hebraizált neve David Gur, azaz oroszlánkölyök) meg Teichmann Ernô (Efra Agmon), Fleischmann László (Arje Palgi) s Balogh Sarolta (Sara Reuveni) nem idegenek voltak ebben az országban, hanem ide születtek, itt nevelkedtek, ide jártak iskolába, itt hordták büszkén a Bocskai-sapkát meg a vitézkötéses gimnazista egyenruhát, míg le nem parancsolták róluk, s ki nem tagadták ôket a társadalomból. Ha most csak a cionista mozgalomban felvett, illetve a késôbbi, hebraizált nevükön szerepelnek a visszaemlékezôk, akkor ebbôl a traumából szinte semmi nem érzékelhetô. Akkor ez a történet nemcsak a régmúlt miatt lesz távoli mese a mai olvasónak, hanem azt is fogja hinni, hogy más országból, idegen vidékrôl kerültek az üldözöttek Magyarországra, s itt külföldiek vívták élet-halál küzdelmüket a németekkel meg a nyilasokkal.
Nem tetszik, ahogyan Karsai kritikája az embercsempészéssel foglalkozik. A Romániába átsegített menekültek számának a koncentrációs táborba hurcoltak számával történô összevetése nem szerencsés. A soméroknak nem lehetett lehetôségük 473 ezer vagonba hajtott ember megmentésére, és nem mulasztottak el kínálkozó lehetôségeket. Igazságtalan tehát arra utalni, hogy miközben összesen 6-7 ezer az átmenekülôk száma, százezrek lettek áldozatok. Hogy azután jogos-e „hullámnak” nevezni a „tilulra” (kirándulásra – a fiatal somérok így nevezték egymás között ezt a sok kockázattal járó utazást) vállalkozókat, az, szerintem, lényegtelen.
A védlevelek ügye is megér egy-két szót. Egyetértésem mellett szeretném kijelenteni, hogy noha a védlevelek s a más igazoló iratok nagy mennyiségû hamisítása valóban elértéktelenítette azokat, mégis hasznosak voltak. Elôször azért, mert a nyilasok adott esetben a valódi papírokat sem tisztelték jobban, mint a hamisakat. Másodsorban pedig annyiban, hogy az üldözött zsidóknak legalább egy része nagyobb biztonságban érezte magát egy hamis irat birtokában, mint igazolvány nélkül, minden esély híján. Buta nyilassal, jóindulatú rendôrrel vagy a magyar nyelvet nem ismerô, de a hamis pecsétet elfogadó német járôrrel találkozva legalább valószínûsége volt a megmenekülésnek, anélkül semmi nem mentett a lebukástól. Továbbá egy lelki tényezô is közrejátszott talán, nevezetesen az, hogy egy jónak vélt igazolvány birtokában határozottabb az ember fellépése, mozgása, kevésbé kelt gyanút. Belátom persze, hogy ezt aztán végképp lehetetlen bizonyítani.
A kritika kitér a hamis iratok árára. Az ezzel foglalkozó bekezdés Gur állításával (senkitôl nem kértünk pénzt) szembe szegezi Pil mondatát: aki tudott, fizetett. Akár úgy is lehet érteni: Gur tagadja, Pil bevallja, hogy pénzt kaptak, kértek az iratokért. Ez a beállítás kétségessé teszi mindkettôjük kijelentését. Kellemetlen, hiszen egy illegális szervezet nyilvánvalóan óvakodik könyvelni a kiadásait és a bevételeit, tehát ismét hiányzanak a bizonyítékok. Azt tudjuk, hogy a cionisták kaptak támogatást külföldrôl, bár nem tudni, mennyit. Nyilvánvaló, hogy az illegális lakások bérét, a hamisításhoz szükséges eszközöket, a hivatásos csempészeket ki kellett fizetni, az élet puszta fenntartásához is pénzre volt szükség.
A pénzt pedig elô kellett teremteni. Pil nekem is elmondta, hogy aki elég gazdag volt, fizetett nekik, de nem kértek válogatás nélkül mindenkitôl ellentételt. Elmarasztalhatók volnának, ha szelektáltak volna, s aki nem fizetett, papírt sem kapott volna. Pil elmesélt egy esetet: elküldött egy Bergendi nevezetû fiút egy Pozsonyi úti házba hamis menlevelekkel. Egy idôs hölgy fogadta, s hálából egy karkötôt és egy gyûrût adott az ifjú küldöttnek. Kijövet a fiú az ékszereket a csatornába dobta. Te bolond! – mondta akkor Pil neki. – Az aranyat el lehetett volna adni, s a pénzbôl másokat segíthettünk volna. Szóval, a mi aktivistáink naivak voltak – tette hozzá. (Tépd le… 61. oldal.) Talán én is naiv vagyok, de valamennyi állítást elhiszem. Az élet van ennyire színes. Gurnak nem volt gondja a pénzre, ô a feladata ellátásához megkapta, amire szüksége volt. Pil kénytelen volt idônként seftelni is, hogy megszaporítsa a vagyonukat, mások jó szándékkal adtak, és ismét mások lelkiismeretlenül igyekeztek kihasználni az emberek szorultságát. Egy beszélgetésünk alkalmával Pil elmesélte társainak a Margit körúti fogházból való kimenekítését. Többek között azt mondta, hogy annak a magyar tisztnek, aki a feladatot vállalta, 30 Napóleon-aranyat kellett adnia. Megszerezte.
Az élelmezésrôl. Megint magánügy: a gettóban tanultam meg éhezni, az utolsó napokban már nem volt semmi élelmiszer. Szó szerint minden elfogyott. Korábban volt sárgaborsó és kevéske szárazbab, ami kitartott talán január elejéig is. Idônként mást is ettünk, nem tudom mit, s hogy honnan kaptuk. Emlékszem a hihetetlen zsibbadtságban, éhségben eltöltött utolsó napokra, amikor már csak egy karosszékben gubbasztottam. A gettó élelmiszerellátásáról a Beszélôben biztosan kutatással megalapozott, alapos kritikának kitett, ellenôrzött adatok szerepelnek. Elfogadom, hogy a hatóságoknak kellett (volna), a Vöröskeresztnek sikerült (amennyire, annyira) élelmezni minket, s bizonyára a számla egy részét állta a Joint. Egyik intézmény jótettét nem akarnám elvitatni. Ám a történésznek azt is számításba kell vennie, hogy az élelmiszert tárolni, szállítani, elosztani kellett, s ehhez munkabíró emberekre volt szükség. Az ellátmányt elvitte valaki a gyermekotthonokba is. A felszabadulást a gyerekek iszonyú körülmények között érték meg, sokan meghaltak közülük. Mennyivel többen pusztultak volna el, ha azt a keveset se kapják meg, amihez többek között a somérok segítették ôket? Kik voltak? Hányan voltak? Talán sokan voltak, talán kevesen. Több tízezernyi ember ellátását egyetlen kis csoport bizonyára képtelen lett volna ellátni. Ismeretem szerint eddig még nem próbálta senki megállapítani, kik voltak s mennyien. Ha ebben bárki bármennyi segítséget nyújtott, az elismerést érdemel, és nem gunyoros lesajnálást. A somérok nem tagadták, hogy az élelmiszerre pénzt kaptak, és mások érdemét, adományát nem akarják „kisajátítani”. Azt viszont megérdemlik, hogy tárgyilagosan regisztráltassék az utókor által: ôk ott voltak, segítettek, tettek valamit.
Végül néhány szót a dicsôségrôl meg a tolongásról. Kifejezetten gusztustalan a „zsidómentôknek” az a felsorolása, amely Himmlerrel kezdôdik és a cionistákkal végzôdik. A somérok máig nem feledkeztek meg arról, hogy a budapesti zsidókat, ôket is a Vörös Hadsereg szabadította fel. A Pásztor Józseftôl való idézet pedig ebben a szövegösszefüggésben azt sugallja, azzal gyanúsítja a somérokat, hogy „önérdekû és önmagát védi” társaságként „vettek részt az utolsó napok fosztogatásaiban, sôt zsidó intézmények fosztogatásaiban is”. A következô mondat arról szól, hogy Avihu Ronén nem volt képes objektív leírást adni a történtekrôl, mert a túlélô somérok elbeszéléseire hagyatkozott. Vagyis ha a visszaemlékezôk eltagadták a „fosztogatást”, akkor ô nem járt utána annak, hogy rájuk olvashassa. Pedig nyilván ezt kellett volna tennie! Mindennek betetôzéseként: „Ezeket az embereket 1945 óta az izraeli propagandisták nem veszik igazán komolyan.” Kik ezek az izraeli propagandisták? Mit értsünk azon, hogy „nem igazán”? Mi erre a bizonyíték? A tankönyv, hogy ti. nem szerepelnek benne? S mi minden nem szerepel még a tankönyvekben! A tankönyvet nem propagandisták, nem propagandacéllal írják. Félreértés azt gondolni, hogy Izraelben csak annak van becsülete, aki németeket semmisített meg. Ha így volna, akkor nem lenne erdeje a Világ Igazainak.
Ha Karsai Lászlónak az a véleménye, hogy a somérok túlértékelik a szerepüket, az egy megfontolandó szakmai állásfoglalás, érvek és bizonyítékok sorakoztathatók mellette és ellene. Ha azonban Karsai László maga felsorolja, hogy a somérok több ezer embernek segítettek Romániába menekülni, a gyerekházak ellátását segítették, és sok hamis irattal láttak el embereket, jogtalan mindezt csak az önvédelembôl kinôtt kísérletnek minôsíteni, mert több annál.
Hadd kérdezzek én is! A Hasomer Hacair lapjában Nonn György írta 1947 októberében: „1944 decemberében vettem fel a kapcsolatot Megyeri József barátomon keresztül – akit még az erdélyi illegális kommunista ifjúmunkás mozgalomból ismertem – néhány fiatal emberrel. Ezek az akkori nehéz idôkben, életük kockáztatásával igen szép akciókat hajtottak végre politikai üldözöttek és zsidóságuk miatt letartóztatottak megsegítésében. Ôszintén mondhatom, hogy együttmûködésünk gyümölcsözô volt. Hogy csak néhány dolgot említsek: tudomásom van arról, hogy Megyeriék több mint száz politikai és zsidó letartóztatottat szabadítottak ki a legnehezebb körülmények között. Élelmiszert szereztek az MKP kôbányai partizáncsoportjának. Hamis igazolványokkal láttak el igen sok üldözöttet, köztük számos kommunista elvtársamat és jómagamat is. Késôbb megtudtam, hogy ezek a fiatalok a Hasomer Hacair vezetôi voltak.” Ugyanebben a számban Görög Frigyes, a Joint magyarországi elnöke pedig a következôt nyilatkozta: „A mozgalmat, annak vezetôit és számos munkatársát hosszabb idô óta ismerem, és figyelem közérdekû munkájukat. Ismerem azt az életmentô és életet kockáztató munkásságukat, amelyet az 1944-es év szörnyû napjaiban példaadó módon kifejtettek.”
Magyarország nem nagyon dicsekedhet háborús ellenállókkal, a cionistákénál kiterjedtebb öntevékeny hálózatról nem tudunk, nagyobb létszámú csoportok nem voltak. Joggal tekintjük hôsöknek, mártíroknak Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Kiss Jánost s a többieket, a katonai ellenállás résztvevôit. A tisztelet azonban kijár a soméroknak is. Lehet ezeket az embereket hóbortos öreguraknak látni, akik életük alkonyán saját szobrukat mintázgatják, de nem lehet tôlük eltagadni, hogy abban az idôben, amikor kellett, valóban harcoltak az életért, és nem csak a sajátjukért.
Karsai László válasza
Avihu Ronén és David Gur indulatos, személyeskedô hangvételû „hozzászólásai” több olyan állítást és vádat is tartalmaznak, amelyekre viszonylag könnyû válaszolni. Álságosnak vélem Ronén sajnálkozását, hogy nem írtam „módszeres” bírálatot könyvérôl, hiszen ha az ô igényeit is kielégítô kritikát írtam volna, abban nyilván még élesebben fogalmaztam volna. Nem tudom értelmezni állítását, mely szerint 1990-es budapesti beszélgetésünk alkalmával ô megértette volna, hogy „nincs kilátása” magyarországi levéltárakban kutatni. Nem igaz az sem, hogy én „nem javasoltam” neki a Magyarországon ôrzött, témájába vágó dokumentumok felhasználását. Ha ilyen „tanácsot” adtam volna neki, akkor még mindig lehetôsége lett volna nem hallgatni rám és felkeresni a Magyar Országos Levéltárat, Budapest Fôváros Levéltárát, a Magyar Zsidó Múzeum Levéltárát stb.
David Gur téved, 1990–1993 között, amikor Ronén könyvén dolgozott, a magyarországi levéltárakban az 1944-es iratokban már komolyabb korlátozások nélkül lehetett kutatni. Az már más kérdés, hogy miért olyan történészt bíztak ôk meg a kutatással, aki nem tud magyarul, de erre nem nekem kell válaszolnom. Egyetértek Vámos Györggyel, ezt a könyvet, ebben a formában nem lett volna szabad kiadni magyarul.
Ha nem indulataiktól elvakítva olvasták volna bírálatomat, Ronén és Gur is megérthette volna, hogy éppen a könyv fô tételével, a magyarországi somér ellenállók tevékenységének értékelésével foglalkoztam a legtöbbet.
Recenziómban igyekeztem pontosan megfogalmazni, hogy én is Yehuda Bauer álláspontját fogadom el, szerintem is ellenállás emberek elrejtése, szökevények átsegítése a határon, hamis papírok készítése. Sajnálom, ha Vámos György félreértette idevágó soraimat. Pontosan idéz engem, „érdemleges” magyar ellenállás hiányáról írok, olyanról, amely fegyverrel tudta volna segíteni a somérokat. Ilyen nem létezett Magyarországon. Nem azt írtam, hogy semmiféle ellenállás nem volt, csak olyan nem, amely akár csak csekély mérvû károkat is tudott volna okozni a náci-nyilas hatalomnak.
Ronén válasza megerôsített abban a meggyôzôdésemben: ô komolyan azt hiszi, hogy pusztán egyetlen forráscsoport, kb. 300 volt cionista ellenállóval készített interjú segítségével képes megírni a magyarországi somér ellenállás történetét. Állításával ellentétben nem nagyszámú, nem különbözô és nem független forrásokból származó tanúságtételekrôl van szó. David Gur vezetésével évtizedek óta közösen formálják, csiszolják, esztergálják emlékeiket a volt somér ellenállók. Nem csoda, hogy egyre „pontosabban” és egyre több hôstettükre emlékeznek.
Nekem is vannak személyes emlékeim David Gurról és barátairól. 1997 tavaszán, mint recenziómban jeleztem is, Izraelben jártam, többükkel hosszú beszélgetéseket folytattam. David Gur volt olyan tapintatos, hogy nem írta meg: akkori utam költségeinek egy részét a Yad Vashem Archives és fômunkahelyem mellett ôk, a volt somér ellenállók fizették. Személyesen is meggyôzôdhettem arról, hogy a Ronén-féle reagálásban is említett szervezet tagjai rendszeresen összejárnak, háború alatti kapcsolataik nem szakadtak meg. Közösen idézgetik emlékeiket, az egymástól is hallott történeteket. Elôfordul/hat, hogy évekkel, évtizedekkel késôbb az egyes történetek, hôstettek átértékelôdhetnek emlékeikben. Éppen ezért nem lehetünk mi, az utókorban élôk teljesen biztosak abban, hogy amit ma nekünk elmondanak, pontosan úgy történt, ahogy arra emlékeznek.
Ronént ôk szerzôdtették, és hûséges krónikásként publikálta is mindazt, amit neki elmondtak. Egzisztenciális és módszertani okai is vannak annak, hogy Ronén minden kritika nélkül átvette olykor a legképtelenebb állításaikat is.
A visszaemlékezéseket össze kellett volna vetnie a magyarországi, izraeli, svájci, svédországi levéltárakban található eredeti forrásokkal, és ahol ellentmondásra bukkan, ott alkalmaznia kellett volna a történeti forráskritikát.
300 tanú nyilatkozata nem „empirikus adatanyag”. 1860 áprilisában Garibaldi mintegy 1000 emberével szállt partra Marsalában. Amikor 20 évvel késôbb a marsalai ezret megemlékezésre hívták össze, csaknem nyolcezren jelentek meg. Nyiszli Miklós Auschwitzban a „halál angyala”, Mengele boncoló orvosa volt. 1947-ben megírta emlékeit, könyvét angolra is lefordították, a nemzetközi szakirodalomban sokszor idézett alapmûnek számít. Két fiatal történész, Kádár Gábor és Vági Zoltán a Magyar Zsidó Múzeum Levéltárában, a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság iratai között megtalálta azt a jegyzôkönyvet, amelyet a Degob központjában Nyiszlivel 1945. július 29-én készítettek. Nyiszli 1945-ben több eseményre, dátumra másként emlékezett, mint ahogyan azokat emlékirataiban megörökítette. De a példamutatóan gondos jegyzetapparátusban a Kádár–Vági szerzôpáros arra is több ízben rámutat, hogy Nyiszli nemcsak 1947-ben tévedett, szépített, módosított emlékein, hanem már 1945-ben elmondott visszaemlékezései is tévedéseket tartalmaznak. Csak néhány példát: 1945-ben Nyiszli úgy emlékezett, hogy Auschwitzba érkezése után két hétig a Buna Mûvekben dolgozott, és a gyár fôorvosa válogatta ki a patológus gyakorlattal rendelkezô orvosokat. Emlékirataiban nem említi a gyárban töltött két hetét, és Mengelét jelölte meg, mint aki már a rámpán kiválasztotta ôt. Nyiszli tábori „politikai SS”-rôl beszélt 1945-ben, ma már tudjuk, hogy a tábori Gestapo hivatalos neve „Politische Abteilung” volt. Rosszul emlékezett a Sonderkommando 1944. novemberi létszámára, és tévesen adja meg a krematóriumok sorszámát is stb.1
A ma élô történésznek természetesen könnyebb dolga van, mint annak, aki pusztán emlékeire próbál hagyatkozni. Auschwitzról és magából a haláltáborból is viszonylag sok korabeli, eredeti dokumentum, sôt a Sonderkommando tagjaitól származó két naplófeljegyzés is fennmaradt. Két, késôbb kivégzett zsidó is vezetett feljegyzéseket, ezeket elásták a krematóriumok közelében. (David Gur ezekre a naplókra céloz, amikor az Üvegház pincéjében el nem ásott feljegyzésekrôl ír.)
A túlélôk emlékeit az egykorú iratokkal kell összevetni, ez a történész szakma egyik, Ronén által semmibe vett alapszabálya. Érdekes egyébként, hogy Komoly Ottó naplóját sem használta föl Ronén. Pedig Komoly a Cionista Szövetség és a Mentôbizottság elnöke (tehát pro forma Kasztner fônöke) is volt, és a Vöröskereszt A osztályát is ô vezette.
Ronén nem egyszerûen „zavarban van”, amikor definiálnia kell az ellenállás fogalmát, hanem könyve alapmondanivalóját sem tudta világosan megfogalmazni. Ronén azt állítja, hogy a Budapesten mûködô diplomaták embermentô tevékenysége pusztán „külsô erôfeszítés” volt, de nem vált ellenállási harccá. Born, Wallenberg, Lutz és kollégáik is sokszor életüket kockáztatva próbáltak segíteni az üldözött zsidóknak, ezt „külsô erôfeszítésnek” degradálni súlyos történelmi tévedés, történelemhamisítás.
Recenziómban nem tettem kísérletet Szálasi rehabilitálására, és nem csak azért nem, mert Magyarországon is élnek még olyanok, akik szemtanú-túlélôi a nyilas „nemzetvezetô” uralmának. Recenziómban a gúnyosnak szánt „tolongás a dicsôségért” alcím alatt Szálasit azok között soroltam föl, akik a budapesti zsidók megmenekülését maguknak próbálták tulajdonítani. Recenziómban nem írtam azt, hogy a nyilas terror annak következtében tört ki, hogy Szálasi elveszítette volna türelmét. Sajnálom, hogy Vámos György „gusztustalannak” véli, hogy egy felsorolásban említem Himmlert és a somérokat. David Gur, nyilván akaratlanul, mintha engem igazolna. Most már Ronénnak diktált szövegén is túlmenve, egész Európa „legátfogóbb, legsikeresebb zsidó ellenálló-önmentô” mozgalmaként próbálja tevékenységüket beállítani. Azt is sugalmazva, hogy a magyarországi nem zsidó „ellenálló szervezkedések” semmit sem tettek. Megismétlem: a Svéd Követségen dolgozott Raoul Wallenberg, a Svájci Követségen Carl Lutz. Ôk és diplomata kollégáik ellenálltak a náciknak és nyilas cinkosaiknak. Házak tucatjait helyezték védelmük alá, az ért annyi, ha nem többet, mint ezerszám gyártani a sokféle minôségû védleveleket.
Tapintatból nem tettem említést arról, hogy tavaly tavasszal a somérok egy csoportját Magyarországon kitüntették. Biztos információim vannak arról, hogy a nem kitüntetett ellenállók közül többen, Izraelben és Magyarországon is, megsértôdtek. David Gur a kitüntetettek között volt.
Vámos Györgynek teljesen igaza van abban, hogy ebbôl a könyvbôl nem derül ki világosan, hogy a somérok közül hányan születtek Magyarországon. De ha David Gurék 1998-ban így tartották fontosnak emlékeiket közreadni, ebbe már nem akartam/nem mertem belekötni.
Ronén könyvében egyetlen szó sincs arról, amit most végre nyíltan elismer: a somérok voltak a legbaloldalibb (párton kívüli) kommunista ellenállók. Ha ezt leírta volna könyvében, akkor egy kritikai megjegyzéssel kevesebbet kellett volna megfogalmaznom.
Ronén egyszer azt állítja, hogy nem tartozott témájához a semleges diplomaták embermentô tevékenységének vizsgálata, majd maga is elismeri, hogy a somérok – többek között – a Nemzetközi Vöröskereszt vagy a svájci követség (nem konzulátus, mint könyvében következetesen tévesen írja) nyújtotta „legális” védelmet is kihasználva harcoltak. Ha ez igaz, akkor legalább arra vehette volna a fáradságot, hogy figyelmesen elolvassa Randolph L. Braham (nem Brahms és nem Brahm) professzor magyar holokauszt-monográfiáját. Ha ezt megtette volna, akkor a könyvében hemzsegô tárgyi tévedések, kisebb-nagyobb pontatlanságok egy részét nyilván nem írta volna le.
Vámos György „benyomása” téves. Schmidt Mária nem a kiadó, hanem Braham professzor döntése miatt maradt ki A népirtás politikája második magyar kiadásából. Hernádi Miklós gyakorlatilag újrafordította a könyvet. Schmidt „történész” még arra sem ügyelt az elsô kiadás alkalmával, hogy az eredetileg magyarról angolra fordított dokumentumokat, parlamenti felszólalásokat, rendeleteket stb. az eredetibôl idézze. Szegény fordítói sok esetben nem tudták az angol címeket, beosztásokat magyarra fordítani, sok alispánból így lett rendôrkapitány, fôispánból polgármester, polgármesterbôl csendôr stb. Ha egyszer nagyon sok idôm lesz, akkor – Karinthy után szabadon – megírom az elsô fordítás/ferdítés történetét A Gangesz partjától a Pick-család deportálásáig címmel.
Vilnával kapcsolatos megjegyzésem nem „kihívó”. Jól gyanítottam: Ronén fordítójának hibája, hogy az 1940-es évekrôl olvashatunk a magyar változat 83. oldalán, miközben ô eredetileg 1940-et írt. Apró tévedést most is elkövetve: nemcsak 1940 elsô feléig, hanem kora ôszéig engedélyezte az NKVD a zsidó kivándorlást.
A magyar változat 164. oldalán 1944. július eleje szerepel, mint a budapesti zsidók sárga csillagos házakba tömörítésének dátuma.
Ronén felületesen írta meg válaszát. Könyvében – tévesen – március 30-ra teszi a sárga csillag viselését elôíró rendelet dátumát. Most, Asher Cohenre hivatkozva március 29-rôl ír. Ha megnézte volna a Budapesti Közlöny 1944-es számait vagy Braham professzor könyvét, akkor meggyôzôdhetett volna arról, hogy a rendeletet március 31-én adták ki, és április 5-tôl tették kötelezôvé a sárga csillag viselését a zsidóknak. Hogy mennyire nem csak apró-cseprô adatokról, eseményekrôl vitázunk, azt jól mutatja David Gur egyik tévedése is. Horthy nem 1944 júniusában, hanem július 6-án állította le a zsidók deportálását. Ha ezt a döntését már június 6-án meghozta volna, legalább 300 ezer magyar zsidó nem került volna Auschwitzba, ugyanis naponta átlagosan 10-12 ezer embert „sikerült” Eichmann-nak és magyar cinkosainak a haláltáborba vinni.
A magyar változat 126–127. oldalán Ronén igenis azért ünnepli Kasztnert, mert a Zsidó Tanáccsal ellentétben nem állított össze listát a deportálandókról. A magyarországi Zsidó Tanácsok sem. David Gurnak, ellentétben Ronénnal, volt lehetôsége a könyv magyar változatát elolvasni, tehát a Zsidó Tanáccsal kapcsolatos, igazságtalan vádat a fentebb jelzett oldalakon megtalálhatta volna.
Most Ronén megint lengyel Judenratról ír, ismét azt a látszatot keltve, mintha nem lenne tisztában azzal a ténnyel, hogy Lengyelországban nem volt a magyarországihoz hasonló Központi Zsidó Tanács, az egyes városokban mûködô Judenratokat a németek elszigetelték. Nem értem felháborodását: miért ne lehetne folytatni vagy akár újrakezdeni a Kasztner-vitát? Ô nem értékeli elég árnyaltan Kasztner tevékenységét, én arra mutattam rá, hogy mindazok a vádak, amelyeket a Központi Zsidó Tanácsra szór, mutatis mutandis Kasztnerre is állnak. Ô is csak a prominens, illetve cionista és gazdag zsidókat próbálta menteni, ô sem tájékoztatta például a kolozsvári gyûjtôtábor foglyait arról, hogy milyen sors vár rájuk Auschwitzban stb. Csaknem 1500 zsidót megmentett, emlékét joggal ôrzi kicsiny emlékpark Izraelben, de hogyne lehetne bírálni például Kurt Becher SS-tiszt mellett tett tanúvallomásáért…
Recenziómban egyetlen sort sem írtam arról, hogy végül is hány svájci védlevelet (nem igazolványt) adtak át a somérok az üldözötteknek. Azt viszont megírtam, hogy Ronén minden kritika nélkül átveszi Grósz Dávidék állítását: a nagyarányú okmányhamisítást fenntartás nélkül dicséri. Mostani válaszában pedig úgy tesz, mintha maga is elhinné, hogy az „átadott” menlevelek, védôútlevelek stb. valóban garantálták is tulajdonosaik biztonságát. A valóságban, mint errôl eredeti iratok és – Ronén által nem idézett – visszaemlékezések is tanúskodnak, a nagyarányú okmányhamisítás valamennyi védlevél értékét veszélybe sodorta. A nyilasok tudtak arról, hogy a cionisták nyakló nélkül hamisítanak, sok embert azért deportáltak vagy lôttek a Dunába, mert svájci védlevelet mutatott föl, amikor igazoltatták.
Recenziómban nem állítottam, hogy 1944. december 12. után valamennyi vöröskeresztes gyermekotthont a gettóba telepítették. Igaz, azt sem írtam meg, hogy nem a cionistáknak köszönhetô, hanem Angelo Rotta pápai nunciusnak, Raoul Wallenbergnek és kollégáinak, hogy a gyermekek betelepítését idôlegesen leállították. A döntésben szerepet játszott Stöckler Lajos és a Zsidó Tanács igen sikeres, idôhúzó taktikája is.
Vámos Györgynek igaza van, magam is írtam arról, hogy milyen okok miatt szánták rá magukat a cionisták arra, hogy az eredetileg csak saját mozgalmuk számára készített okmányokból másoknak is adjanak. Zavart akartak kelteni, 1944. október 15. után abban bíztak, hogy a Vörös Hadsereg napokon, heteken belül felszabadítja Budapestet. Bizonyos, hogy voltak, akik jobban érezték magukat, magabiztosabban viselkedtek, ha volt ilyen okmány a zsebükben. Tudjuk, hogy volt „piaca” a védleveleknek. David Gur szerint ôk, a somérok soha senkitôl egyetlen fillért sem fogadtak el. A túlélôk és eredeti okmányok szerint David Gur ebben az esetben is rosszul emlékezik.
David Gur szerint nincs bizonyíték arra, hogy rajtuk kívül bárki más is próbált volna élelmet szállítani a Nagy Gettóba. A Zsidó Tanács korabeli naplója szerint, a Svéd Vöröskereszt Gazdasági Osztályának iratai szerint is téved. De gondoljunk bele: ha körülbelül 70 ezer embernek arra kellett volna várnia, hogy mikor engednek be a gettóba a nyilasok egy-egy vöröskeresztes teherautót vagy a somérok egy-egy küldeményét, akkor hetek alatt éhen haltak volna.
A hôsies, önfeláldozó, szünet-szakadatlan az egész budapesti zsidóság megmentésén fáradozó somér ellenállókról Stöckler (nem Steckler) Lajosnak, a Zsidó Tanács vezetôjének, mint recenziómban idéztem is, nagyon lesújtó véleménye volt. Indulatait sokféle okkal lehet magyarázni, most csak egyetlenegyet említek. 1945. január 8-án, életét kockáztatva, néhány emberrel elment a somérokhoz. Fogadtatásukról a következô feljegyzésben számol be:

„PRO MEMORIA!
Többszöri tárgyalás után Weyermann2 úrral megállapodtam, hogy a Vöröskereszt A. osztály raktáraiban lévô élelmiszer, amennyiben a szállítás problémája megoldható, a gettó részére átvehetô, illetôleg elszállítható.
Hosszas utánjárás után sikerült két kézikocsival 8 személyt a Wekerle Sándor utca 17. sz. alatt lévô raktárba kijuttatni, ahol azonban az áru kiadását megtagadták, és a Paulay Ede u. 1. sz. alatti raktárba utasították azzal, hogy majd ott kapnak árut. Az átvételezôk odaérkeztekor úgy magam, mint dr. Nagy József a Wekerle Sándor u. 17-ben voltunk, és kértük, hogy ha embereink megjelennek, adjanak ki árut. Az ott jelenvolt Groszmann és Benkó kijelentették, hogy sárga csillagos embereket nem engedhetnek be a Követség épületébe, mert ezzel az ottlévôk biztonságát veszélyeztetnék. Megállapítom, hogy a raktár helyisége a Követség épületével összefüggésben nincs, mert hiszen a területen kívüliséget élvezô helyiség a II. emeleten van elhelyezve. Közöltem fentiekkel, hogy mi csak csillagot viselô személyekkel tudjuk az élelmiszert a gettóba szállítani.
A mai napon újból megjelentem említett helyen dr. Nagy Józseffel egyetemben, és felelôsségre vontam az áru kiadását megtagadó fent már megjelölt személyeket, mely alkalommal Benkó újból kijelentette, hogy sárga csillagot viselô egyénekkel nem veszélyeztetheti az épület biztonságát.
Megállapítom, hogy mindez akkor történt, amikor a gettó területén kb. 64 000 fô ellátásáról kell gondoskodni, és a meglévô készletek alig 2-3 napra elegendôk, és a beszállítás a lehetô legnagyobb nehézségekbe ütközik.”3
A svájci követség viszonylagos védettségét élvezô cionisták 1945. január 8-án kiüzennek a zsidóknak, hogy sárga csillagosoknak nem adnak élelmiszert, mert ezzel saját biztonságukat veszélyeztetnék. 1945 januárjában a gettó éhezett, errôl nem csak ez a dokumentum tanúskodik. Hogy Ronén számára is meggyôzô bizonyítékot idézzek: Budapesten bujkáló édesapámat ezekben a napokban fogták el a nyilasok, és némi habozás után nem lôtték agyon, hanem bekísérték a Nagy Gettóba, ahol, mint nekem elmesélte, négy napig egyáltalán nem jutott élelemhez.
A Világ Igaza kitüntetést olyan nem zsidók kaphatják meg, akik önzetlenül, életük kockáztatásával próbáltak meg zsidóknak segíteni, akik zsidók életét mentették meg. Izraelben nem róluk beszélnek, nem az ô példájukat állítják a jövendô nemzedékek elé, hanem a varsói zsidó ellenállókat vagy a fegyveres zsid ó partizánokat.
Nem jogtalan arról beszélni, hogy a somérok ellenálló tevékenysége önvédelmükbôl kinôtt kísérlet. Úgy kezdôdött, hogy saját mozgalmuk tagjait, barátaikat, ismerôseiket próbálták átmenteni Romániába, majd megszerezték maguknak a Vadász utca 29.-et, majd elkezdték oda bevinni a városban szétszórtan bujkáló cionistákat. Ezt követte a nagyarányú okmányhamisítás stb.
1944-ben a zsidók döntô többsége meg sem kísérelt ellenállni, vagy legalább szökni. Alig 30-35 ezerre becsülhetjük azoknak a számát, akik keresztényeknél vagy nem zsidók elhagyott lakásaiban próbáltak elbújni. Csak egy maroknyi cionista próbált szembeszállni a nácikkal és magyar cinkosaikkal. Hôsies harcuk megörökítése, túlzások, elhallgatások és torzítások nélkül, komoly történetírói feladat, még elvégzésre vár. Erre a munkára nem alkalmas az egyre emelkedô világítótorony csúcsa, ezt a levéltárak csöndjében kell elvégezni, természetesen összevetve a dokumentumokat a somérok emlékeivel.

1 Kádár Gábor–Vági Zoltán: Magyarok Auschwitzban. Holocaust füzetek, 1999/12. sz. 99–123. o.
2 A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága (VKNB) budapesti képviselôje, Born helyettese. Ezekben a januári napokban a VKNB fôképviselôje, Friedrich Born Budán, a képviselet Fillér utcai központjának pincéjében tartózkodott, a pesti oldalon helyette és nevében Weyermann próbált segíteni az üldözötteknek.
3 Magyar Országos Levéltár, K-150-Belügyminisztérium általános i., XXI. kútfô, Lakásügyi Osztály i., 4517. cs. 11. o.

http://www.c3.hu/scripta