STEIGER KORNÉL
ÍRÁSÁHOZ

  Jostein Gaarder norvég szerzõ könyvet írt Sofie regénye. Regény a filozófia történetérõl címmel. A BUKSZ 1995-ös õszi számában pedig Steiger Kornél filozófiatörténésztõl könyvbírálat jelent meg a mûrõl.
  Gaarder nézetem szerint úgy gondolta, hogy szellemi csodabogárról lévén szó, neki ezt érzékeltetnie kell még a gondolati pontosság rovására is, annál inkább, mert megcélzott olvasóközönsége a tizenöt év körüliek korosztálya. Azaz a regény tartalmi elemeinél a különlegességet, míg a formaiaknál a bonyolultságot is hangsúlyozni óhajtotta. Steiger Kornél viszont éppen az ebbõl következõket bírálta hol szigorúan, hol meglehetõs keménységgel. Szerinte a mû tartalma, legalábbis bizonyos hányadában, erõsen kifogásolható szakmailag, a formai jegyek pedig vagy fölöslegesen különcködõk, vagy egyenesen érthetetlenek.
  A filozófiatörténeti mûvek szerzõi általában a Mi a filozófia? kérdését taglalják bevezetõjükben. Gaarder ugyanezt a népszerûsítõ módján teszi meg a regényében és (Steiger szavaival) "a benne elõadott filozófiatörténeti kurzus"-ban. Az utóbbiból: felnõtté válva majd mindannyian oda jutunk, hogy "a világ túlságosan magától értetõdõvé válik számunkra". Annak ellenére, hogy "Valahol mélyen a bensõnkben [...] érezzük, hogy az élet hatalmas talány". A filozófusok viszont "sohasem képesek arra, hogy megszokják a világot. Számukra a világ rendkívüli - mondhatni rejtélyes, misztikus valami." Ezért "a nyelv és a lét végsõ határait kutatva" erednek a világ titkának nyomába.
  A "kurzus" bevezetõjének olvastával azt mondtam magamban: Bravó, Gaarder! Ez egy értelmes tizenévesnek kiváló elõétel. - Ugyanezt Steiger azzal intézi el, hogy a regénybeli tanfolyam "a filozófia mibenlétét megvilágító bevezetõvel kezdõdik".
  "Gaarder az újkori filozófia gondolatait képes didaktikusan szimplifikálni anélkül, hogy logikai szerkezetüket meghamisítaná. Az antikvitás és a középkor bölcseletének bemutatásakor azonban pontosan abba a hibába esik, mint a legtöbb népszerûsítõ filozófiatörténet szerzõje, aki képtelen tudomásul venni, hogy az antik és a középkori embernek egészen másfajta evidenciái voltak a világról, mint nekünk. Így hát filozófiai kérdésfeltevéseik és hipotéziseik sem vezethetõk le közvetlenül a mai ember mindennapi tapasztalataiból és gondolkodásából." - És ezekbõl kiindulva Steiger hosszasan részletezi Gaarder vétségét.
  Nekem azonban a dolog legalábbis gyanús. Lehetséges, hogy Gaarder mellett a legtöbb népszerûsítõ kollégája is letéved a helyes útról? - Egyáltalán: hogy néz ki a helyzet ama evidenciákkal és a Gaarder-féle gondolatszerkezet-hamisítással?
  Bertrand Russell A nyugati filozófia történetében Platón térelméletének bemutatásánál egy helyen a következõt mondja: "A fenti részlet meglehetõsen nehéz, én magam sem állítom, hogy teljesen érteném." (141. old.) - Nos, úgy gondolom, Platóntól Heideggerig tekintve az elemzendõket, az elemzõk nem kis hányada kerülhet hasonló helyzetbe jó néhányszor az értelmezés során. Így az interpretálásnál e filozófusok szükségképpen hamisítani fognak valamilyen fokig, vélhetõen gondolatokat és (Steigerrel szólva) azok "logikai szerkezetét" egyaránt - igaz, nem tudatosan és valamilyen cél érdekében, mint tette azt szerintem Gaarder.
  Amikor viszont keményen vitatkoznak egymással a filozófusok, ez szerintem éppen evidenciakülönbségeikbõl fakad. További, ezeknél jóval nagyobb különbségek állnak fenn a filozófusi és az átlagemberi evidenciák között. De akkor még nem szóltam az átlagember és az átlag ifjú, mondjuk Gaarder regényének olvasója evidenciaeltéréseirõl. - A filozófia történetének népszerûsítõ elõadásánál tehát az evidencia- (lényegében a gondolkodásbeli) különbségek terén én nem az egyes korok közöttieket tartom a döntõnek, mint Steiger Kornél.
  Talán a filozófia népszerûsítõi is a fentebbiekbõl indulnak ki, hiszen tevékenységük végsõ célját itt úgy fogalmaznám meg, mint törekvést arra, hogy megkönnyítsék a dolgát a laikusnak, amikor az összemérni kívánja a világról alkotott saját evidenciáit a filozófusok evidenciáival. Ám hogy valóban könnyítsék, és ne nehezítsék a laikus dolgát, többnyire egyszerûsíteniük kell valamennyire a filozófiai gondolatokat. És minden egyszerûsítés torzítás, ha tetszik: hamisítás.
  Szerencsésnek tartom a norvég szerzõnek azt a szándékát, hogy olvasóinak lehetõleg a fantáziáján keresztül hasson az értelmére. Gaarder tehát igen határozottan lép arra az útra, hogy a regény formai világában végre egyaránt illusztrálhassa a filozófia különlegességét és bonyolultságát, a tinédzserek elvárta módon érdekfeszítõvé téve mûvét.
  Steiger szerint "A regény cselekménye és a benne elõadott filozófiatörténeti kurzus között mélyebb összefüggést vagy éppen párhuzamot fölösleges keresnünk." - Mármost én felfedezni véltem ilyeneket. Nem véletlen, hogy könyve elején a filozófia titokkutatását a detektívregényhez hasonlítja Gaarder. El is követ mindent a cselekmény bonyolítása során annak érdekében, hogy érzékelhetõvé váljon a filozófia rendkívüli vállalkozásának a problematikussága is a maga bonyodalmaival.
  Bírálónk szerint a könyv stílusa csapnivaló, mondatai színtelenek, íztelenek. Ám talán éppen azért kell ezzel fordulni a tinikhez, mert pontosan ilyen az õ stílusuk, nyelvük.
  "Az ügyetlenül megjelenített, baljós erotikus motívum" besugározza a mû egészét, adja tudtunkra Steiger Kornél, olyannyira, hogy "a regényben a tizenöt éves Sofie bölcseleti kiokosítása de facto a kislány megrontásának története".
  Egy ilyen vastag könyvet, mint amilyen a Jostein Gaarderé, meglehet, nem olvas végig egy tizenöt éves normális leány, ha nincs benne erotika annyi, amennyit a norvég szerzõ jónak látott mûvébe elegyíteni. Steiger Kornélnak ki fogja ezt tudtára adni?
  Összegezve: úgy látom, hogy a regényíró és bírálója között nagy a felfogásbeli különbség a népszerûsítés célját és feladatvégzésének hogyanját illetõen. De e szakma képviselõinek többségével is perben áll a recenzens, amikor azt állítja, hogy e többség "képtelen tudomásul venni" bizonyos evidenciabeli dolgokat. - Nos, Steiger Kornél, a filozófiatörténész és filozófia szöveggyûjtemények szerkesztõje, bár szakmailag igen alapos munkát végzett, véleményem szerint mégis rossz mércével mért bírálatában. Az õ területéhez képest ugyanis más mûfaj a népszerûsítés - ezért az más, saját mércével is bír.

  Kiss László okos és higgadt olvasói levele arra késztetett, hogy újragondoljam álláspontomat. Rájöttem, hogy recenziómban - amely az Olvasó szerint "hol szigorúan, hol meglehetõs keménységgel" tárgyalja témáját - hibát követtem el: nem voltam eléggé szigorú. Az írásban ugyanis - úgy látszik - nem jelent meg kellõ egyértelmûséggel az a meggyõzõdésem, amely miatt megírtam ezt a kritikát, ti., hogy értelmetlennek és károsnak tartom mind a szakszerûtlen ismeretterjesztést, mind a (felnõttek által elképzelt) serdülõk (felnõttek által elképzelt) gondolkodásához adaptált bölcseleti alapvetést.
  Abban is messzemenõleg egyetértek a levélíróval, hogy a tudományos népszerûsítés más mûfaj, mint a tudományos kutatás. A népszerûsítõ-ismeretterjesztõ irodalom ugyanúgy, mint a komoly témáknak gyermekek számára való átdolgozása a XIX. században indult fejlõdésnek, és eredetileg mindkettõnek megvolt a maga igazi pátosza. Az egyik mûfaj abból a fölismerésbõl fakadt, hogy a gyermek gondolkodása más, mint a felnõtté, ezért õt kezdetben az irodalmi remekmûveknek és bizonyos tudományoknak "az ifjúság számára átdolgozott" formájával kell megismertetni. (Bájos darabja ennek a mûfajnak Charles és Mary Lamb magyarul is olvasható Shakespeare-mesék címû munkája.) A népszerû ismeretterjesztõ irodalom pedig - biedermeier elõzményei után - a szociáldemokrata munkásmozgalomban virágzott föl: a gimnáziumi mûveltséggel nem rendelkezõ munkások és iparosok ismeretszintjének emelésére vállalkozott. (Kiváló volt a múlt század végén az Iparosok olvasótára címû sorozat, Mártonfy Márton és Szterényi József szerkesztésében.)
  Ez a helyzet mára alaposan megváltozott. A gyerekek gondolkodásáról és szellemi igényeirõl másként vélekedünk, mint a viktoriánus korszak melegszívû, ám olykor naiv szerzõi, s az ismeretterjesztésnek sem az már a feladata, hogy a társadalmi egyenlõtlenség okozta kulturális hátrányokat igyekezzék csökkenteni, ugyanis az általános mûveltség jóval kiegyenlítettebbé vált. A régi pátosz azonban még kísért: aki egy rossz minõségû népszerûsítõ munkáról elmarasztaló bírálatot ír, könnyen megkaphatja: nem tudja, mi kell a gyermekolvasóknak, vagy hogy tudománya elefántcsonttornyából kitekintve lenézi a laikusokat.
  Azt gondolom, jó minõségû tudományos ismeretterjesztõ mûnek ma az számít, amelyben egy szaktudós érdekfeszítõ stílusban, élményszerûen elõadva enged bepillantást tudományába. Ilyennek tartom Konrad Lorenz népszerûsítõ mûveit (Salamon király gyûrûje, Ember és kutya), Werner Heisenberg könyvét (Rész és egész), valamint - hogy filozófiáról is essék szó - Bertrand Russell A filozófia alapproblémái és Filozófiai fejlõdésem címû munkáit. Nem látom ellenben hasznát az olyan ismeretterjesztõ mûnek, amelyben nem érzékelhetõ a megélt tudás élményszerûsége, s az író ezt a hiányt témája szempontjából külsõdleges elemek beillesztésével igyekszik pótolni.
  Úgy gondolom továbbá - egyetértve Kiss Lászlóval, aki szerint a szóban forgó mû "megcélzott olvasóközönsége a tizenöt év körüliek korosztálya" -, hogy az ilyen korú gyerekemberek számára a filozófiai problémákkal való ismerkedés eleve túlságosan korai. Ezek a problémák ugyanis jórészt attól filozófiai problémák, hogy mögé hatolnak a mindennapi tapasztalatnak és gondolkodásnak. Filozófiai revízióval illetni csak akkor van értelme a mindennapi gondolkodást és tapasztalatot, ha az már kellõképpen gazdag és szilárd az emberben. Ha egy tizenöt éves lélek szükségképpen kialakulatlan tapasztalati világát és éppen formálódó gondolkodását, amely ebben a világban segít neki eligazodnia, episztemológiai argumentumokkal relativizálom, akkor - föltéve, hogy megérti, mirõl van szó - megfosztom õt a valóság valóságos voltába vetett gyermeki bizalomtól, amelyre pedig nagy szüksége van, amíg érett személyiséggé nem válik. Ezt a megfosztást neveztem recenziómban a kislány megrontásának.

Tisztelt Borbély Gábor!

  Ön tiszteletre méltó filozófiatörténészi alapossággal vette górcsõ alá a Turai Alfréd - Nyíri Tamás - Bolberitz Pál: A filozófia lényege, alapproblémái és ágai címû kötetet a BUKSZ 1995-ös nyári számában. Már most elõrebocsátom, hogy sem okom, sem jogom akár egyetlen sorát sem kétségbe vonni annak a gondos elemzõ munkának, amelyet a recenzált könyv és német elõzményének viszonyáról és az ebbõl eredõ problémákról lefektetett. Azonban az a benyomásom, hogy a könyv az újabb keletû figyelmet leginkább annak köszönheti, hogy 1992-ben középiskolai tankönyvvé avanzsált. A mûnek erre az aspektusára nem reagálnék, mivel ez már csak az utóéletéhez tartozik.
  Egy recenzió nyilván nem kell hogy aktuálisan kapcsolódjék a megjelenés dátumához, azonban talán indokolhatja és lehetõvé teszi egy, a szövegen, az opuszon kívüli "külsõdleges" szempont érvényesítését, azaz a magam (szakmán kívüli érdeklõdõ) egykorú olvasatának rövid rekonstrukcióját és közreadását. Egyszerûen azért, mert 1981 óta - a könyv elsõ megjelenésének idõpontja ez (s ezt a dátumot nem lehet eléggé hangsúlyozni!) - nem csekély idõ, sõt történelmi léptékû idõ telt el.
  Azt gondolom, hogy a dialektikus és történelmi materializmus ideológiájának világában, amikor a marxizmus dominanciáját deklarálta a hatalom gondolkodási kereteink számára, ennek a könyvnek az 1981-es megjelentetése - bárki szövege-munkája lett légyen is - jelentõs eseménye volt az akkori könyvkiadásnak és a hazai szellemi életnek. Ugyanis a filozófiának, a bölcseletnek az önmagáért való szeretetét és mûvelésének intencióit, a teoretikus gondolkodásnak lehetõség és szándék szerint torzításmentes kérdésfelvetéseit kaphattam akkor és ott kézbe. Jusson csak eszünkbe a szintén ebben az idõszakban megjelentetett hivatalos (állami) filozófiatörténeti bevezetés és tankönyv nézetvilága. Egy olyan szemléletet is közvetített a könyv, mely segített abban, lehetõséget mutatott arra, hogy a valóságnak olyan áfogó horizontját tekinthessem, amely mentesíthet a teleologizáló-finalizáló társadalomelméleti metódusoktól. A magam részérõl még azt sem vitatom, hogy tanszéki szobák mélyén, a nyilvánosság szûkebb köreiben, a deklarált világszemlélet mögött a háttérben más paradigmák, más vonatkoztatási pontok mentén is folyhatott filozófiai diskurzus.
  Azt amúgy majd a magyar filozófiatörténet XX. századi, ezen belül az 1945 utáni történetének hitelesen megírt fejezeteiben kell egyszer tisztázni, hogy valójában ki mikor mit is mondott, és azt is, amit nem. Azonban a szélesebb (tulajdonképpen jelzõvel sem kellene szûkítenem) nyilvánosság számára lehetett-e jól hozzáférhetõ módon arról olvasni, hogy például "Miért van egyátalán létezõ, és miért nincs inkább semmi? (Warum ist überhaupt Seiendes und nicht vielmehr Nichts? - /M. Heidegger/, Nyíri Tamás fordítása, i. m. 18. old.) Egyáltalában vett metafizikai kérdésfelvetésekkel, az egzisztenciafilozófia nem ideologikus megközelítésével és fontos szövegrészek közreadásával (megnyerõ kivitelben) akkor találkozni, amikor leginkább az autentikus szövegek helyett gyakran csak annak marxista bírálatával-recepciójával találkozhattam, 1981-ben ez bizony az adott terjedelmi korlátok ellenére nagyon is revelatív volt.
  A könyv számomra talán legizgalmasabb része a Bevezetés a logikába címû fejezet volt. Annak ellenére, ha Ön nyilván teljes joggal vetheti fel a modális logika hiányát, "amelyet pedig már Arisztotelesz is mûvelt". Én az L. Gabriel Die Wahrheit des Ganzen címû mûvének a logikai deformációkról szóló fejezetének (214. sköv. old.) közlését, ill. száraz, tényszerû, túlinterpretálástól mentes kommentárját nem tudom eléggé méltányolni: "a legfontosabb deformáció a totalizálás. A hamis totalizálás olyan folyamat, amelyet a következõ formulával lehet jellemezni: - Rendszeralkotás egyetlen fogalomból -. A struktúra meghamisítása [...] abban áll, hogy az azonosságot totalitássá változtatják, a rendszert totális azonosságként egyetlen fogalomból hozzák létre, ami - miként az alakzatok logikája bebizonyítja - lehetetlen. [...] A totalitást nem lehet átváltoztatni azonossággá. [...] A rendszerek monista egyoldalúsága, a fogalom és a rendszer összecserélésében fejezõdik ki. [...] a létnek ez a nyilvánvalóvá válása a világképekben a rendszerek sokféleségében eszközt és lehetõséget nyújt arra, [hogy] egyrészt visszautasítsuk az egyes világképek hamis totalizálásait [kiemelés tõlem - P. E.], másrészt viszont pozitív módon eljussunk a lét egységének metalogikai alapjához." (Endreffy Zoltán fordítása) Az Írás szerint: Akinek volt füle a hallásra...
  A könyvvel szembeni minden bizonnyal helyénvaló kritikája ellenére le kell szögeznem - Nyíri professzor írásaiban megtestesült emlékének ismeretlenül tartozom ennyivel -, hogy a mû 1981-ben nem hogy nem volt unalmas, hanem üdítõ és inspiráló volt. S a pecsét, hogy ti. nihil obstat (semmi akadálya) bizony bennem még bizonyos reményeket is ébresztett.

Budapest, 1995. november 1.

Üdvözli Önt:

Tisztelt Prakfalvi Endre!

  Ha a levele mindössze arról szólna, hogy az ön számára A filozófia lényege, alapproblémái és ágai címû könyv 1981-ben "revelatív" olvasmány volt, és olyan szemléletet közvetített, amilyennel a korábbiakban nem találkozott, akkor természetesen nem válaszolnék, hiszen mindez - amint azt ön meg is jegyzi - nem érinti a könyvrõl írott kritikámat. Olyasmit is állít azonban levelében, ami - ha jól értem - a fenti könyvnek kitüntetett szerepet biztosít a nyolcvanas évek magyar filozófiai irodalmán belül, ti. azt írja, hogy a könyv a szélesebb nyilvánosság számára is hozzáférhetõvé tett olyan kérdéseket, amelyekrõl az adott idõszakban nem eshetett szó.
  Nos, kedves Prakfalvi úr, úgy gondolom, ön tévesen ítéli meg az említett könyv jelentõségét. Azt tanácsolom ezért, hogy A filozófia lényege, alapproblémái és ágai címmel megjelent köteten túlmenõen is tanulmányozza a magyarországi filozófiai irodalmat, de ne csak azokat az írásokat, amelyekkel levelében a fenti munkát szembeállítja. Elárulhatom ugyanis önnek, hogy az általam bírált könyv közreadásának idején létezett Magyarországon olyan filozófiai irodalom, amely az uralkodó ideológiától független, s a szélesebb nyilvánosság számára is hozzáférhetõ volt. Kiváló tanulmányokat olvashatott az érdeklõdõ a hetvenes-nyolcvanas években többek között a preszókratikus filozófusokról, Arisztotelészrõl, a sztoikus etikáról, Szent Ágostonról, Szent Anzelmrõl, Aquinói Szent Tamásról, Descartes-ról, Spinozáról, Locke-ról, Berkeleyrõl, Pascalról, a francia felvilágosodás vagy éppen a Bourbon-restauráció gondolkodóiról, Hume-ról, Immanuel Kantról, Nietzschérõl és az örök visszatérés mítoszáról, Ludwig Wittgensteinrõl, Karl Rahnerrõl, Fregérõl, a modern tudomány- és nyelvfilozófiáról, valamint természetesen jó néhány filozófiai problémáról; s kitûnõ monográfiák is napvilágot láttak, többek között (1984-ben) az ön által kiemelt Martin Heideggerrõl.
  Én a nyolcvanas években filozófia szakos egyetemi hallgatóként azt tapasztaltam - föltehetõleg önnel ellentétben -, hogy a filozófusok és filozófiatörténészek jelentõs része egyáltalán nem foglalkozik a dialmat bárgyú rémmeséivel. Ha sejtelmes megjegyzésének megfelelõen egyszer majd tisztázni kívánja, hogy "valójában ki mikor mit is mondott", akkor azt javaslom, olvassa el az írásaikat. Annak tisztázásához pedig, hogy ki mit nem mondott, úgy gondolom, oly módon érdemes hozzáfognia, hogy ismét elõveszi a Turay Alfréd, Nyíri Tamás és Bolberitz Pál neve alatt megjelent könyvet.

Kérjük, írja meg véleményét, észrevételeit, kérdéseit a következõ címre: buksz@c3.hu