Clifford Geertz kétségkívül egyike a legismertebb amerikai antropológusoknak. Ezért is jó, hogy a Századvég Kiadó vállalta e cikkgyûjtemény kiadását. A könyv tizennégy Geertz-cikket foglal magában, egy 1991-es interjút a szerzõvel, továbbá egy, a tudóst értékelõ rövid tanulmányt Niedermüller Péter tollából. A tanulmányokból tizenegy Geertz két válogatott tanulmánykötetébõl származik. Az elsõ, a The Interpretation of Cultures (Kultúrák értelmezése) címû 1973-ban, a másik, Local Knowledge (Helyi tudás), 1983-ban jelent meg. A többi három cikk különbözõ helyeken, 1984 és 1988 között látott napvilágot. Mivel az eredeti kötetek maguk is válogatások, a gyûjtemény egyes darabjai egészen az ötvenes évek végéig nyúlnak vissza. Geertz gondolatai, csakúgy, mint az antropológia világa azóta igencsak átalakultak; Geertz vagy akár az amerikai antropológusok többsége például ma már aligha nevezné a tudományt érdek nélkülinek (mint e kötet elsõ, 1957-ben keletkezett cikkében). Az elmúlt évtizedekben inkább a tudomány mögött meghúzódó érdekre került a hangsúly.
  Geertz leginkább az úgynevezett értelmezõ antropológia megteremtõjeként ismert. Az amerikai antropológiában mindig eseményszámba megy, ha megjelenik egy-egy cikke, de persze sokan támadják is. A bírálatok jó összefoglalását olvashatjuk a Current Anthropology 1984-es számában Paul Shankman tollából és a cikket követõ vitából (The Thick and the Thin: On the Interpretive Theoretical Program of Clifford Geertz. Current Anthropology, 25 /1984/, 261-279. old.).
  Geertz valóban nagy hatású tudós, hatása érdekes módon gyakran más tudományágakban érezhetõ inkább: történészek, szociológusok elõszeretettel hivatkoznak rá. Munkássága elsõ szakaszában még nem az értelmezõ antropológia jegyében ír, így például az Agricultural Involution címû, 1963-ban megjelent könyve az ökológiai antropológia egyik alapmunkája, és kevés köze van késõbbi munkásságához. Már ott is megfigyelhetõ volt azonban, hogy rendszerszerûen közelít témájához, és érezhetõ az a tendencia is, ami szerintem egyik oka sikerének - hogy gyakran meríti kulcsfogalmait más tudományágakból, elsõsorban a filozófiából. Ez nem csoda, hiszen filozófiai képzettséggel fogott hozzá antropológiai kutatásaihoz. Napjainkban a tudományágak egyre fokozódó elszigetelõdésének vagyunk tanúi, s ez különösen így van az amerikai társadalomtudományokban. Valamiféle szakbarbárságról van szó, sokan naprakészen ismerik a szakirodalmat, de meglepõen kevés ismerettel rendelkeznek szakterületükön kívül. Ilyen körülmények között Geertz különlegesnek számít több szakterületen való otthonosságával, mûveltségével és széles ismereteivel. Szokatlan, másfajta gondolatokat közvetít beszûkültebb kollégáinak, és már ezzel is képes újdonságot hozni az antropológiába. A más szakterületekbeli olvasók számára pedig éppen az antropológiai gondolatokat és tényeket közvetíti.
  A kötetben közzétett cikkek közül kettõt emelnék ki mint a geertzi gondolatvilág legjellemzõbb darabjait: a Mély játék és a Sûrû leírás címû tanulmányokat.
  A Sûrû leírás kétségkívül a legprogramadóbb Geertz írásai közül, talán nem véletlenül, hiszen a cikk a Kultúrák értelmezése címû kötet kezdõ darabja, azzal a céllal, hogy kifejtse, összefoglalja elméleti-módszertani álláspontját. Ez egyébként az egyetlen itt megjelent írás, amely korábban is megvolt magyarul.
  Mi derül ki a Sûrû leírásból? (A kifejezés Gilbert Ryle oxfordi filozófustól származik.) Vissza-visszatérõ gondolat Geertznél annak bizonygatása, hogy az antropológia "nem törvénykeresõ kísérleti tudomány", hanem "értelmezõ tudomány" (172. old.). Ezt a gondolatot azzal kívánja alátámasztani a cikk, hogy közelebbrõl vizsgálja a néprajzot a többi társadalomtudománytól megkülönböztetõ sajátos adatszerzõ módszert, a terepmunkát, pontosabban az abból kinövõ néprajzi leírást. Elõször Ryle nyomdokán halad, szellemesen közvetíti Ryle elmélkedését egy kacsintás és tikkelésnek nevezhetõ ideges szemrángás igen különbözõ jelentésérõl. Mindez persze arra szolgál, hogy felismerjük a kulturális környezet ismeretének alapvetõ fontosságát, s így megértsünk egy, akár olyan egyszerû jelenséget is, mint az egyik szem gyors becsukása és kinyitása. A marokkói terepmunkája során gyûjtött egyik történet felevenítésével Geertz rámutat arra, hogy amit a néprajzi gyûjtés "adatként" "megfellebbezhetetlen tényként" kezel, az valójában az antropológus, illetve az adatközlõ konstrukciója valamiféle eseményrõl. Soha nem tudhatjuk meg, valójában mi történt, mert mindig csak értelmezésekkel fogjuk szembetalálni magunkat. Mindezek fontos gondolatok, és Geertz elemzésében szellemes és meggyõzõ formát nyernek, azonban nem túlságosan eredetiek. Bárki, aki terepmunkát végzett vagy orális történelmet gyûjtött, vagy akár megnézte A vihar kapujában címû filmet, maga is rájöhet nagy részükre.
  Geertz úgy tekinti az etnográfiai leírást, mint a "társadalmi beszédfolyamat" értelmezését, amely ezáltal megszabadul az esetlegességtõl, és tanulmányozható formában rögzítõdik. Ez a szerzõ legszabatosabb definíciója; amihez csak annyit tesz hozzá, hogy mindez távoli népek csipcsup ügyeinek mikroszkopikus vizsgálatán alapul. Ha jó (meggyõzõ) az etnográfiai leírás, érthetõvé teszi mások viselkedését az olvasók számára.
  A fejezet végén a szerzõ visszatér a néprajz tudományosságának megkérdõjelezéséhez, kifejtve, hogy az antropológia éppen "földhözragadtsága" miatt nem igazán alkalmas elméletek kifejlesztésére. "[Az antropológia] Általános megállapításai finom megkülönböztetéseibõl s nem lendületes elvonatkoztatásokból erednek", mondja (192. old.). Éppen ezért a néprajzi leírás célja csak a sûrû leírás elõállítása lehet, az elméletgyártás viszont nem.
  Ezzel aztán a kör bezárul, a cél a módszer maga (amennyiben egy érzékeny elemzés egyáltalán módszernek nevezhetõ), hiszen Geertz a megelõzõ oldalakon bebizonyítja, hogy ennél többre nem is lehet törekedni. Sokan hevesen támadják is ezért, hiszen nem minden antropológus hajlandó beletörõdni abba, hogy munkájának értelme megáll a sûrû leírásnál. Egy idõben igen népszerû volt ez a kifejezés, úton útfélen "sûrû leírást" végeztek, de valószínûnek tartom, hogy a kutatókat éppen az érzékeny, odafigyelõ, összetett antropológiai leírás gondolata ragadta meg, és kevésbé figyeltek fel arra az egyértelmû üzenetre, mely e cikkben az antropológiai elméletalkotás lehetetlenségét hirdette.
  A Mély játék: Jegyzetek a bali kakasviadalról címû írás Geertz másik leghíresebb cikke. Az összes itt megjelent mû közül ez a legetnográfikusabb. Valószínûleg a szerzõ is elfogadná azt az állítást, hogy leginkább ez valósítja meg az általa javasolt értelmezõ, sûrû leírást. A cikk elegáns, szellemes, izgalmas és igen drámai, stílusával is szinte létrehozza a bali kakasviadal felfokozottságát. Geertz felfogásában a kakasviadal mély játék (a kifejezés Jeremy Benthamtól származik); ez azt jelzi, hogy a tét olyan magas, hogy automatikusan tönkreteheti a résztvevõket. Annak magyarázatára, miért vesznek mégis részt benne a baliak, Geertz úgy értelmezi a bali kakasviadalt, mint a státushierarchia kifejezõdését és a státusversengés színhelyét: "a kakasviadal, és fõleg a mély játék, elsõdlegesen nem más, mint státuskapcsolatok dramatizálása" (152. old.). Emellett arra is szolgál, hogy a résztvevõk kifejezzék egy csoporthoz való tartozásukat, sõt a kakasviadal "a társadalmi ellentétek legdirektebb és legnyíltabb kifejezõje" is.
  Ugyanakkor azonban Geertz szerint a bali kakasviadal a társadalmi szenvedélyek bemutatására szolgáló metafora is (159. old.). Mint mondja: "a kakasviadal, ha tetszik, értelmezõ funkciót tölt be: mert a kakasviadal a bali emberek olvasata bali tapasztalatokról, egy történet, melyet önmaguknak önmagukról mondanak" (164. old.). A baj csak az, hogy kiderül: Geertz mûve az egész. Nem tudjuk meg: minderrõl a baliak mit gondolnak, mit éreznek, mi az õ olvasatuk. Vincent Crapanzano bemutatta (Hermes' Dilemma: The Masking of Subversion in Ethnographic Description. In: James Clifford - George E. Marcus (eds.): Writing Culture. University of California Press, Berkeley, 1986) - pedig felfogásában õ közel áll Geertzhöz -, nincs a szövegben egyetlen bali embertõl származó idézet sem, közvetlenül nem szólnak arról, õk maguk miért vesznek részt a kakasviadalokon, és milyen érzelmeket ébreszt bennük a viadal forgataga. Geertz nem jelzi, hogyan kapcsolódik az õ olvasata a baliakéhoz.
  "Egy nép kultúrája önmaga rendezte szövegek együttese, amit az antropológusok igyekeznek azok feje felett elolvasni, akikhez ezek a szövegek tulajdonképpen tartoznak". (169. old.) Ez a megfogalmazás jellegzetes összefoglalása Geertz tudós magatartásának. Bár a kultúra szövegként való felfogása nagyon népszerû, és hasznos is lehet, egyben kiviláglik belõle a módszer legfõbb hiányossága is. Az antropológusnak, éppen mert a szöveget állandóan írják és újraírják, alkalma nyílik arra, hogy megkérdezze a szöveg "íróitól": mit is jelent a szöveg. Feladata nem csupán a fejek fölötti leselkedés, hanem a szóba elegyedés.
  Geertz stílusa és munkássága egyaránt heves vitákat vált ki az amerikai antropológiában. Legközvetlenebb kollégái, akik ugyanott végeztek terepmunkát, gyakran támadják õt pontatlanságai és tendenciózus elhallgatásai miatt. Mások okkal-ok nélkül fenyegetve érzik magukat attól, aki elveti az antropológia tudományosságának a gondolatát. Azt kifogásolják, hogy Geertz elemzéseit nem lehet alávetni semmiféle ellenõrzésnek. Geertz elveti az ellenõrizhetõség kritériumát, s a dolog lehetetlenségét erénynek tartja. A kötet utolsó cikkében valójában választ próbál adni kritikusainak, akik "regényírással" vádolják. Visszatér a Sûrû leírásban megkezdett gondolatsorhoz, és azon elmélkedik, hogyan hat a néprajzi leírás, s miért van az, hogy például Leach "adatszegény" mûve, a Political System of Highland Burma sokkal nagyobb hatású munka, mint sok más adatokkal zsúfolt etnográfia (Leach terepjegyzetei elvesztek a második világháború során). Igen fontos és nagyrészt megoldhatatlan kérdéseket vet fel azt boncolgatva, hogy az antropológiai leírás, bár tudományos igényû, mégis többnyire teljesen szubjektív tapasztalatokon alapszik. "Az antropológusok képessége arra, hogy komolyan vetessék velünk, amit mondanak, nem annyira a tényszerûségen vagy az elméleti elegancián múlik, hanem inkább azon, hogy képesek-e minket meggyõzni arról, amit mondanak, az valóban annak az eredménye, hogy mélyére hatoltak a tárgynak [...], a másfajta életformának, hogy így vagy úgy valóban >>ott voltak<<." (354. old.) Annak eldöntését, valóban elég-e ez a meggyõzéshez, már az olvasóra bízom.
  A kötetet mégis a magyar olvasó figyelmébe ajánlom. Geertz írásai mindig gondolatébresztõk, hatása pedig olyan nagy az antropológiában és azon kívül is, hogy mindenképpen figyelni kell rá. Munkásságát nem lehet mindenestõl elfogadni, a hangsúly, amit a mindennapi élet apró-cseprõ tényeire helyez, a jelentés fontosságába vetett hite és a kultúra szövegként való felfogása mindenképpen továbbgondolásra méltó, ha alaposabb módszertani körültekintéssel is.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu