A konnekcionizmus

Nem túl gyakoriak mostanában a tudományos forradalmak. Az utóbbi tíz évben azonban a tudatfilozófia, a kognitív tudomány, a nyelvészet, az ismeretelmélet, a pszichológia és a mesterséges intelligencia-kutatás területén meglehetõsen éles fordulat következett be. A viták középpontjában az a kérdés áll, milyen módon mûködik az emberi elme. A hagyományos álláspontot képviselõ klasszikus paradigmával szemben az új elmélet - a konnekcionizmus - néhány olyan radikális tézist mond ki, amelynek még radikálisabb filozófiai következményei vannak. Andy Clark könyve ezzel a két állásponttal - a konnekcionizmussal és az elme klasszikus felfogásával - foglalkozik.
  A klasszikus paradigmában - melyet Clark "klasszikus kognitivizmus"-nak nevez - a mentális reprezentáció diszkrét, egymástól független szimbólumokból áll. Ezek a szimbólumok megfelelnek természetes nyelvi fogalmainknak, és nem függenek a kontextustól, tehát zárt, oszthatatlan egységek. Az emberi tudat mûködése így nem más, mint diszkrét szimbólumok manipulációja, amelyet explicit (vagy azzá tehetõ) szabályok vezérelnek. A szimbólumok közötti kapcsolat nem túl rugalmas; vagy fennáll közöttük egy meghatározott típusú kapcsolat - például kauzalitás -, vagy nem: közbülsõ eset nincs. A szabályokat pedig egymás után, sorban alkalmazza az emberi elme; az agy egyszerre mindig csak egy mûveletet végezhet. Ez a - több szempontból karteziánus ihletésû - modell sok tekintetben emlékeztet egy számítógép mûködésére, hiszen mindkét rendszer kontextusfüggetlen, diszkrét szimbólumokból és az ezeket manipuláló explicit, szükségszerû szabályokból áll. ¹
  Clark a klasszikus, szimbólumkezelõ elmemodellek jellemzésére fontos fogalmat vezet be, a szemantikai áttetszõséget. Egy rendszer akkor szemantikailag áttetszõ, ha az általa használt reprezentációk egyértelmûen megfelelnek természetes nyelvi fogalmainknak - ilyen például a "labda" vagy a "macska". A hangsúly itt az egyértelmûségen van, hiszen minden reprezentáció körülírható természetes nyelvi fogalmainkkal, de csak a szemantikailag áttetszõ rendszereknél van egyértelmû megfeleltetés a mentális reprezentáció és a szavak között. Az elme ilyen modellje azonban több ponton is támadható.
  Mindenekelõtt az emberi elme mentális reprezentációi általában nem függetlenek a kontextustól: a "labda" szóhoz például más-más kontextusban egészen különbözõ mentális reprezentációk tartoznak, a golflabdától a strandlabdáig. A szimbólumok, amelyek egymástól és a kontextustól is független, zárt egységek - mondjuk ki: ideák -, nyilvánvalóan nem képesek az elme ilyen rugalmas mûködésének magyarázására.
  A szimbólumkezelõ rendszerek legnagyobb hiányossága ezek szerint az, hogy csak meghatározott mentális folyamatok leírására képesek: például a sakkjáték vagy egy geometriafeladat megoldásának leírására. De az intuitív képességeket igénylõ feladatoknak ilyen modellálása már nem túl meggyõzõ (a mûvészi alkotásról nem is beszélve). A percepció pedig, amely folyamatos, gyors feldolgozást igényel, elképzelhetetlen a lassú, egyszerre csak egy mûvelet elvégzésére képes szimbólumkezelõ rendszerek segítségével.
  Clark számos releváns ellenvetést sorol fel az általa "klasszikus kognitivizmus"-nak nevezett szimbólumkezelésen alapuló elmemodell ellen. Azonban nemcsak mások ellenérveit ismerteti. Õ maga is konstruál egy lényeges ellenvetést. Clark, aki PhD-dolgozatát a filozófia és az evolúciós elmélet kapcsolatairól írta, éppen az emberi agy evolúcióját használja fel itt ellenérvként.
  Azt állítja, hogy egy evolúciósan sikeres rendszer - ilyen a homo sapiens is - jelenlegi formájában sok mindent õriz fejlõdésének korábbi stádiumaiból. Az evolúciós sikeresség ugyanis elõfeltételezi, hogy a rendszernek kifejlõdése minden egyes pillanatában életképesnek kell lennie. Az ilyen rendszer tehát nem képes radikális változásokra, csak finom, fokozatos összecsiszolódásra. Ezért az emberi elme magasabb szintû tevékenységei - így a sakk és a geometriapélda megoldása is - nem egyik pillanatról a másikra jöttek létre, hanem fokozatosan fejlõdtek ki az ember alacsonyabb szintû mentális folyamataiból: például a percepcióból és a mozgáskoordinációból. Tehát az ember szimbólummanipuláló képességei erõsen magukon viselik egy alacsonyabb szintû mentális folyamat jegyeit.
  Clark evolúciós elmélete elõtt keletkezett a hagyományos fölfogást illetõ másik fontos ellenvetés: John Searle híres kínai-szoba argumentuma. ² Searle szerint ha elfogadjuk, hogy az elme szimbólumkezelõ gép, ezzel azt állítjuk, hogy bár használunk bizonyos fogalmakat, nem ismerjük e fogalmak - saját szavaink - értelmét. Képzeljünk el egy kínaiul nem tudó embert, akinek kínai szimbólumokat kell párosítania, kizárólag a formájuk alapján. Ez az ember - bár a párosítást talán kifogástalanul elvégzi - egyáltalán nem érti a kínai szimbólumokat: nem ismeri jelentésüket. Searle szerint pontosan ezt csinálja a szimbólumkezelõ gép is, következésképpen nem érti saját szimbólumait. Bár manipulálja õket, számára ezek semmiféle jelentéssel nem bírnak. Ha pedig az elmét szimbólumkezelõ gépnek tekintjük, szükségképpen azt állítjuk, hogy az emberi elme nem képes a saját maga által használt fogalmak és szavak jelentésének megértésére, márpedig ez ellentmond a mindennapi tapasztalatnak.
  Searle ebbõl arra következtet, hogy az elme tevékenységeit csak a biológia felõl lehet megérteni. Érdemes megjegyezni, hogy Searle ezt a nyolcvanas évek elején írta le, alig néhány évvel a valóban biológiai ihletésû, a kognitív tudományban igazi fordulatot jelentõ konnekcionizmus megjelenése elõtt.
  A konnekcionizmus - amelynek tárgyalása Clark könyvének nagyobb részét teszi ki - hálózatnak tekinti az emberi elmét. A hálózat egyes csúcspontjai nem túl bonyolult egységek, a természetes nyelvi fogalmaknál lényegesen egyszerûbbek. A mentális reprezentáció tehát nem viszonylag kevés, de annál bonyolultabb, egymástól független szimbólumból áll, hanem éppen ellenkezõleg: a konnekcionizmus elmemodelljét sok, egyszerû mûveletet végzõ egység közös, egymástól nem független mûködése határozza meg. Minden csúcspont sok másikkal van összekötve, változó intenzitású kapcsolatokon keresztül. ³
  Ezek a változó intenzitású kapcsolatok helyettesítik a szabályokat, a konnekcionista modellben ugyanis nincsenek explicit (vagy explicitté tehetõ) szabályok. Ez az egyik legfontosabb eltérés a klasszikus paradigmától. Egy szabály mindig szükségszerû: ha igaz, hogy "A-ból következik B", és ha fennáll A, akkor szükségszerûen fennáll B is. Az elme konnekcionista modellje nem ismeri a szükségszerûség fogalmát. Ha a hálózatban A csúcspont aktív, és erõs a kapcsolat A és B csúcspontok között, akkor nagy valószínûséggel B is aktiválódni fog, de ez egyáltalán nem szükségszerû.
  A hálózat két csúcspontja közötti kapcsolaterõsség ugyanis csak attól függ, hogy a két csúcspont milyen gyakran van egyszerre aktivált állapotban. Ha például a viharnak és a villámlásnak megfelelõ csúcspontokkal gyakran fordul elõ, hogy egyszerre aktívak - tehát gyakran látunk egyszerre villámlást és vihart -, akkor a vihar-reprezentáció és a villámlás-reprezentáció közötti kapcsolaterõsség nõni fog. Ez a kapcsolaterõsség azonban csak elvileg érheti el a száz százalékot, gyakorlatilag soha. Az elõbbi példánál maradva: bármilyen sokszor tapasztaljuk is egyszerre a villámlást és a vihart, ha Shakespeare Vihar címû drámájáról beszélünk, nem feltétlenül fog aktiválódni fejünkben a villámlás reprezentációja. Következésképpen két mentális reprezentáció között nem képzelhetõ el szükségszerû kapcsolat.
  Nem nehéz felfedezni ezeken a gondolatokon David Hume több száz éves gondolatainak hatását: az A és B esemény közötti okozati összefüggés alapja nem a szükségszerûség, hanem a szokás, tehát az, hogy A és B esemény gyakran egyszerre történik meg. Elsõ közelítésben tehát azt lehet mondani, hogy a konnekcionizmus kétszáz év után visszahozta az ismeretelméleti gondolkodás középpontjába a szokás fogalmát a szabállyal szemben. Késõbb azonban látni fogjuk, hogy a helyzet nem ennyire egyszerû.
  Ha nincsenek szabályok az elmében, akkor nem szükséges feltételezni egy olyan központi egységet, amely a szabályok alkalmazását végezné - mint a szimbólumkezelõ rendszerek esetében. Tehát az elmének nincs központi szabályalkalmazó egysége. Ebbõl viszont az következik, hogy mentális folyamataink nem feltétlenül sorban egymás után következnek be. Ha nincs centrális egység a tudatban, akkor elképzelhetõ, hogy párhuzamosan több mentális folyamat is zajlik a fejünkben. Ez lényegesen megnövelné az elme mûködésének sebességét. Ebben a kérdésben a konnekcionizmus lényegesen jobb leírását adja a valóságban hihetetlenül gyorsan mûködõ agynak, mint a szimbólumkezelõ modell, amelynek egyik legsúlyosabb hiányossága éppen az, hogy lassú.
  Több szerzõ ezt a párhuzamosságot tekinti a konnekcionizmus igazán lényeges újításának. Innen származik az irányzat másik elterjedt elnevezése, a PDP, amely a Parallel Distributed Processing (párhuzamosan megosztott feldolgozás) rövidítése. Clark általában ezt az elnevezést használja a konnekcionizmus szó helyett.
  Az elme konnekcionista modellje erõsen emlékeztet az agy neuronhálózatára, innen származik a hálózat alapötlete is. Fontos azonban megjegyezni, hogy ez nem több, mint metafora. A konnekcionista hálózat csúcspontjai nem neuronok, hanem ennél nagyobb egységek. Clark ezeket mikrojegyeknek nevezi. Egy természetes nyelvi fogalmunknak tehát sok száz mikrojegy összessége felel meg. Például ha meghalljuk azt a szót, hogy "macska", akkor olyan mikrojegyek fognak aktiválódni mint "szõrös", "nyávogás", "bajsza van", "mozgatja a fülét", "dorombol", "kandúr", de esetleg még olyanok is, mint "Tom és Jerry" vagy "megmacskásodott a lábam". Ezeken kívül természetesen sok olyan mikrojegy is aktiválódni fog, amelynek nem feleltethetõk meg természetes nyelvi fogalmak: ilyenek például a geometriai és funkcionális reprezentációk. Hogy ezek közül mely mikrojegyek fognak valóban aktiválódni, illetve melyek erõsen és melyek gyengébben, azt a kontextus és az illetõ személy korábbi - a macskákkal kapcsolatos - tapasztalatai határozzák meg.
  Ez a példa elvezet a konnekcionizmus egyik legfontosabb állításához: a tudást a kapcsolatok hordozzák. Amit a macskákról tudok, kizárólag azon múlik, milyen erõsségû kapcsolatok vezetnek a "macska" szótól az egyes mikrojegyekig. Egy szó jelentése tehát nem magában a szóban van kódolva - ez volt a "klasszikus kognitivizmus" álláspontja. A jelentést kapcsolatok valósítják meg, a szó és más szavak, reprezentációk közötti kapcsolatok.
  Ehhez a kérdéshez kapcsolódik a prototípus fogalma. A konnekcionista hálózat igazi erõssége az, hogy egyedi esetekbõl - az emberi agyhoz hasonlóan - képes rugalmasan általánosítani. Tehát képes prototipikus reprezentációt alkotni kizárólag egyedi ingerek alapján. Ha ugyanis a reprezentáció mikrojegyek közötti kapcsolatok összessége, akkor az egyedi inger egy meghatározott erõsségû kapcsolatot jelent két mikrojegy között. Sok egyedi inger után pedig a két mikrojegy között kialakul az egyedi kapcsolaterõsségek súlyozott matematikai átlaga, és ez az átlag nem más, mint az egyedi ingerek prototípusa - erre a két mikrojegyre nézve.
  Ugyanez a gondolatmenet kiterjeszthetõ természetes nyelvi fogalmainkra is, amelyek több száz mikrojegy közötti kapcsolatnak felelnek meg. Ha az egységek közötti kapcsolaterõsségek mindegyike a korábbi egyedi ingerek kapcsolaterõsségeinek matematikai átlaga, akkor a több száz mikrojegy közötti kapcsolatok összessége nem más, mint a vizsgált természetes nyelvi fogalom prototipikus reprezentációja. Ezért képes a konnekcionista hálózat - hasonlóan az emberi agyhoz - olyan prototipikus reprezentáció létrehozására is, amely minden kapott egyedi ingertõl különbözik. ⁴
  A hálózat pillanatnyi állapota - a korábbi egyedi ingerek általánosítása - prototipikus reprezentáció, azonban ez a prototípus is egyedi entitás: ugyanazon mikrojegyek közötti kapcsolatokkal írható le, mint az egyedi ingerek. A konnekcionizmus - úgy tûnik - feloldja az egyedi és az általános klasszikus szembeállítását, mert az általánost is egyediként írja le. Amikor tehát az egyedi inger feldolgozódik, nem absztrakt, általános kategóriák alá rendelõdik - ez volna a "klasszikus kognitivizmus" álláspontja -, hanem egy másik egyedi reprezentációval hasonlítódik össze. Mivel mind az általános kategória, mind az egyedi tapasztalat ugyanazon mikrojegyek közötti meghatározott erõsségû kapcsolatok összessége, nincs értelme két különbözõ reprezentáció - egyedi és általános - ellentétérõl beszélni, hiszen ez a két entitás csak néhány kapcsolat erõsségének fokozatában különbözik egymástól.
  Legvilágosabban ez a konnekcionista percepcióelméletben mutatkozik meg. Itt a klasszikus álláspont szerint - kis leegyszerûsítéssel - a kétdimenziós ingereket a tárgy háromdimenziós, nézõpontfüggetlen mentális reprezentációjával hasonlítom össze. A konnekcionista percepcióelmélet ⁵ szerint azonban a tárgyaknak nincs három dimenziós mentális reprezentációjuk. A percepció csak két dimenziót ismer: a kétdimenziós ingernek és a tárgy kétdimenziós reprezentációinak az összehasonlítása.
  A konnekcionizmus állításai mögött észre lehet venni egy alapvetõ elõfeltevést, amelyen mindegyik lényeges tétel alapul: az elme analóg rendszer. Egy rendszert akkor nevezünk analógnak, ha két állapota között nincs minõségi ugrás, csak fokozatos átmenet. Ebben különbözik az analóg rendszer a digitálistól, ahol a rendszer két állapota között csak minõségi ugrás képzelhetõ el, a folyamatos átmenet itt nem lehetséges. A konnekcionisták feltevése - az elme analóg rendszer - azt jelenti tehát, hogy az emberi agy mûködésének alapegysége nem a diszkrét, lehatárolt állapotok közötti ugrásszerû váltás, hanem a folytonos átmenet. Ezt a konnekcionizmus úgy valósítja meg, hogy a mentális reprezentációt nem a diszkrét mikrojegyekre vezeti vissza, hanem a mikrojegyek közötti, folytonosan változó kapcsolaterõsségekre.
  Szorosan összefügg ezzel a hálózat egy kevésbé megnyugtató tulajdonsága is: a konnekcionizmus nem ismeri az ellentmondás fogalmát. Ha a hálózat két egymásnak ellentmondó adatot kap, a nekik megfelelõ két különbözõ kapcsolaterõsség súlyozott matematikai átlaga lesz az eredmény. Az elme konnekcionista modellje tehát nem képes az ellentmondás felismerésére, éppen mert analógnak tekinti az agy mûködését.
  Az elme konnekcionista leírása meggyõzõ eredményeket mutatott a mesterségesintelligencia-kutatás területén. A konnekcionista hálózatok sok feladatot hasonlóan végeznek, mint az ember. Például a hálózat képes az angol igék - rendhagyó és szabályos - múlt idejének megtanulására, minden elõzetes tudás, beépített explicit szabályok nélkül, kizárólag a tapasztalat alapján. ⁶ Sõt a hálózat eközben pontosan ugyanolyan típusú hibákat követ el, mint egy átlagos angol gyerek.
  A hálózatok és az emberi elme hasonlóan reagál a rendszer kisebb-nagyobb sérüléseire, rendellenességeire is. Ha egy szimbólumkezelõ rendszer sérül - például törlõdik belõle egy explicit szabály -, akkor az egész rendszer mûködése megáll. A konnekcionista hálózat viszont képes tovább mûködni a rendszer kisebb sérülése esetén is, akárcsak az emberi agy. A nagyobb károsodások is hasonló változásokat okoznak, például az amnézia betegsége az emberi agyban ugyanazokat a tüneteket mutatja, mint egy részben lerombolt konnekcionista hálózat. ⁷
  A konnekcionizmus, láttuk, nem minden elõzmény nélkül robbant be a kognitív tudományba. Legfontosabb állításainak nagy része 1986-ban rég nem volt újdonság. Komoly eszmetörténeti elõzményei vannak, elsõsorban a filozófiában. David Hume kézenfekvõ példa: a konnekcionizmus megjelenése elõtt csaknem kétszázötven évvel már kimondta azt a tételt, hogy két mentális reprezentációnk közötti kapcsolat erõssége kizárólag attól függ: milyen gyakran fordul elõ, hogy a két entitást egyszerre érzékelem.
  John Searle 1958-ban, egy fiatalkori nyelvfilozófiai írásában ⁸ azt állította, hogy egy tulajdonnévnek nem feleltethetõ meg egyértelmûen egy meghatározott leírás. A tulajdonnév jelentését sok, közelebbrõl nem meghatározható számú tulajdonság összessége adja, amelyek száma és összetétele a tulajdonnevet használó személytõl és a szó megjelenésének kontextusától függ. Ezt a gondolatmenetet Clark ma úgy fogalmazná meg, hogy a tulajdonnevek mentális reprezentációja szemantikailag nem áttetszõ; sok mikrojegybõl állnak.
  Wittgenstein "családi hasonlóság" fogalmával jellemezte az olyan szavakat, mint például "játék": nincs olyan közös tulajdonság, amely minden játék meghatározásának közös eleme volna, amely csak és kizárólag a játékokra lenne igaz. ⁹ De ha egy konkrét játékot vizsgálunk, azt markáns hasonlóságok fogják kötni sok más játékhoz, az így kapott konkrét játékot megint újabb hasonlóságok egy harmadikhoz stb. A konnekcionizmus felõl nézve világos, hogy Wittgenstein "családi hasonlóság" fogalma egy, a hálózathoz hasonló mentális reprezentációt feltételez.
  Umberto Eco ki is mondta - Deleuze és Guattari rizóma-fogalmából ¹⁰ kiindulva -, hogy az ember mentális reprezentációja leginkább egy hálózathoz hasonlít. ¹¹ Eco szerint ezek a reprezentációk kontextusfüggõk, sõt, Greimas nyomán ¹² fogalmaink mikrojegyes leírásához is igen közel jutott. Ecónál tehát majdnem minden fontos konnekcionista tétel megfogalmazódik vagy körvonalazódik. De ha mindez igaz, mennyiben lehet a konnekcionizmust új és forradalmi elméletnek tekinteni?
  A konnekcionizmus legradikálisabb, valóban új és igazán jelentõs gondolatai a hálózat tanulásával foglalkoznak. Sajnos Clark nem igazán akar tudomást venni errõl a problémáról: õ a konnekcionizmusból a mikrojegyes reprezentációt tartotta a legfontosabbnak. A tanulás szerepét olyannyira nem vette komolyan, hogy amikor könyvében megemlíti a hálózat tanulási algoritmusait, egyáltalán nem tesz különbséget az igazán radikális Boltzmann-algoritmus és a klasszikus tanulási folyamattól alig eltérõ, központi vezérlõegységet feltételezõ általánosított delta-szabály között - bár háromszor is (148., 170., 259. old.) együtt emlegeti a kétféle algoritmust. Persze figyelembe kell venni, hogy A megismerés építõkövei eredetileg 1989-ben jelent meg, amikor a konnekcionizmus mögött még csak hároméves múlt állt, ez alatt a három év alatt nem lehetett az új irányzat minden aspektusát egyforma alapossággal áttekinteni.
  A konnekcionista hálózatban a tudást a kapcsolatok hordozzák - ezt láttuk. Csakhogy ezek ugyanazok a kapcsolatok, amelyeken az új ingerek feldolgozódnak. Az újabb tapasztalat ezeken az élerõsségeken változtat. A következõ tapasztalat a már megváltozott hálózaton keresztül megy végbe. Tehát az egyes tapasztalatok befolyásolják az újabb tapasztalatok feldolgozását. Ha a tûzrõl egyszer azt érzékeltem, hogy éget, akkor ez a hálózat megfelelõ helyén egy (vagy több) élerõsséget megváltoztat. Következésképpen a legközelebbi tûzpercepcióm már különbözni fog az elõzõtõl, hiszen a hálózat egy pontján kódolva van az az információ, hogy a tûz égethet is.
  Nagyon hasonlít ez Gilbert Ryle gondolataihoz. Ryle - akárcsak a konnekcionizmus - a tanulás szerepének hangsúlyozásával akarja elhatárolni az elme mûködését a szabály és a szokás fogalmától. Ryle ezt írja: "A pusztán szokásból végzett gyakorlat lényege az, hogy az egyik ténykedés másolata az elõzõknek. Az értelmes gyakorlat lényege pedig az, hogy az egyes ténykedéseket módosítják a megelõzõk. A cselekvõ személy ugyanis még tanul." ¹³ Mind Ryle, mind a konnekcionizmus elhatárolja magát egyfelõl a szabály, másfelõl a szokás fogalmától, mégpedig egy önmagát módosító tanulási mechanizmus segítségével. Hibás tehát a konnekcionizmust a Hume-féle asszociáción alapuló ismeretelmélet egyszerû újjáélesztésének tekinteni. A konnekcionizmus valódi, nem pusztán felszíni egyezéseket mutató elõzménye Gilbert Ryle - bár õ nem beszél hálózatokról, sem asszociációról. A konnekcionizmus Ryle elvont elméletét tette megfoghatóvá és modellezhetõvé, azáltal, hogy az elmét hálózatnak tekinti.
  Ezen a ponton lesz egyértelmû a különbség a korábbi - például Hume-féle -, asszociáción alapuló rendszerek és a konnekcionizmus között. Hume megkülönböztette az idea és az impresszió fogalmát. Impressziónak nevezte a minket érõ ingerek összességét, ideának pedig a mentális reprezentációt. Hume szerint az impresszió határozza meg az ideát. Kant - ha gondolatmenetét leegyszerûsítjük - megfordította ezt a tételt; azt állította, hogy a kategória határozza meg a tapasztalatot. Itt a kategória-tapasztalat ellentét Hume idea-impresszió megkülönböztetésének felel meg (persze lényeges különbségek is vannak a két ellentétpár között). Az utóbbi kétszáz évben rengeteg különbözõ kísérlet történt arra, hogy az ideát és az impressziót úgy fogják fel, mint amelyek egymást határozzák meg: az idea az impressziót, az impresszió az ideát.
  A konnekcionista hálózat meglehetõsen radikális fordulatot hozott ebben a régi filozófiai problémában. Ha ugyanis a tudást (a mentális reprezentációt, az ideát) a hálózat élerõsségei hordozzák, az ingert (a tapasztalatot, az impressziót) pedig a hálózat csúcspontjainak aktiválódása, akkor az idea és az impresszió nem két különbözõ entitás, hanem ugyanaz a hálózat, két különbözõ aspektusból értelmezve.
  Az idea az élek erõssége, az impresszió a csúcspontok aktivitása. Itt tehát nem egy egyedi esetet kell általános törvény hatálya alá hozni, hiszen az idea is csupa egyedi esetekbõl áll: egyedi esetek invarianciáiból. Ezért képes minden egyes impresszió megváltoztatni az ideát, amely a következõ impressziót így már kicsit másképpen fogja feldolgozni. Ha ezeket a tételeket elfogadjuk, nem kevésbé meglepõ következményeket kapunk. Az a priori és az a posteriori közötti különbség például fokozati különbséggé válik, relativizálódik.
  Ezt szemléletesen mutatja Edelman neurobiológiai evolúciós hálózatmodellje is. ¹⁴ Edelman azt állítja, hogy az emberben már a születés elõtt kialakul egy hálózat, amely a potenciális kapcsolatokat tartalmazza. De ezen potenciális kapcsolatok közül nem mindegyik válik valóban erõs kapcsolattá. Azt, hogy a potenciális kapcsolatok közül melyik aktiválódik, és melyik nem, a tapasztalat (az impressziók), tehát a tanulás dönti el. Edelman "idegrendszeri darwinizmus" metaforájában a tanulás játssza a szelekció szerepét. Ezek szerint értelmetlen dolog az a priori és az a posteriori ismeretek (kapcsolatok) különbségérõl beszélni, hiszen minden kapcsolat a priori (a potencia szintjén) és minden kapcsolat a posteriori (az aktiválódás szintjén). Ami az egyes kapcsolatok esetében különbözik, az csak ezen összetevõk aránya.
  A konnekcionista hálózatokkal azonban egy ponton komoly probléma van. A magasabb szintû mentális tevékenységeket - például a sakkot vagy a tudományos bizonyítást - nem lehet kizárólag a hálózatok segítségével leírni. Igaz, hogy a köznapi kifejezéseink túlnyomó többsége mikrojegyekbõl áll, de például a tudományos nyelvhasználat szavainak általában egy és csak egy meghatározott jelentés felel meg. Tudományos fogalmaink reprezentációja tehát szemantikailag áttetszõ. Ezen kívül - mint láttuk - a konnekcionista hálózat nem képes az ellentmondás kezelésére sem.
  Ezen a ponton érdemes bevezetni egy distinkciót. Ryle megkülönböztette a "tudni mit" és a "tudni hogyan" fogalmát. Talán az eddigiekbõl világos, hogy a konnekcionista hálózat tudása Ryle "tudni hogyan" fogalmának felel meg, a "tudni mit" pedig a klasszikus szimbólumfeldolgozó rendszer tudására jellemzõ. Ahogyan Ryle szerint az emberi tudás csak együttesen magyarázható a "tudni mit" és a "tudni hogyan" fogalmával, az elme leírása sem lehetséges csak a konnekcionizmus vagy csak a klasszikus paradigma segítségével.
  Nem sokkal a konnekcionizmus megjelenése után tehát kiderült, hogy önmagában ez a felfogás sem képes az elme komplex mûködésének magyarázatára. A megoldás eléggé logikusnak látszott: a "klasszikus kognitivizmust" és a konnekcionizmust össze kell olvasztani. Már 1988-ban megjelent az elsõ olyan modell, amely megpróbálja egyesíteni a két ellentétes megközelítés elõnyeit. ¹⁵ Az ilyen kettõs modellek a kilencvenes évek elejétõl máig az elme leírásának szinte kizárólagos modelljei. Az Andy Clark könyvében leírt elmélet a legelsõk egyike a kettõs modellek hosszú sorában.
  Ahhoz, hogy Clark hangsúlyos állításait megértsük, érdemes tipologizálni ezeket a kettõs modelleket. Sõt mostanára már annyi és annyiféle kettõs modell létezik, hogy elengedhetetlennek tûnik ezeknek az elméleteknek valamilyen rendszerezése is. Elsõ közelítésben fogadjuk el Paul Smolensky egyik 1992-es cikkének megkülönböztetését. ¹⁶
  Smolensky hibrid modellnek nevezi azokat a leírásokat, amelyek szerint az elme egyik része konnekcionista módon mûködik, egy másik viszont szimbólumkezelõ rendszer. A sakkozás például szimbólumkezelés, a percepció viszont konnekcionista folyamat. A hibrid modell tehát a konnekcionista és szimbólumkezelõ rendszer közötti különbséget kizárólag az elme különbözõ területei, funkciói közötti különbségre vezeti vissza. ¹⁷
  Smolensky megkülönbözteti a hibrid modelltõl az integrált modell fogalmát, amely egy rendszer két szintû leírása. Az elme mûködését tehát voltaképpen kétféle módon kell leírni: mint szimbólumkezelést és mint a konnekcionista hálózat változását. Integrált modellen Smolensky elsõsorban saját rendszerét érti.
  Hibrid modellre a legjobb példa Stevan Harnad elmélete. ¹⁸ Harnad kiindulópontja a már bemutatott Searle-féle kínai-szoba argumentum. Harnad továbbgondolja Searle érvét: ha valaki meg akarna tanulni kínaiul, és csak egy kínai-kínai szótár állna a rendelkezésére, az egyik kínai szimbólum jelentését csak egy másikkal tudná megadni, és így tovább a végtelenségig. De ebbõl a gondolatmenetbõl Harnadnál nem az következik, hogy nincsenek szimbólumaink, csak az, hogy szimbólumaink önmagukban, a világtól függetlenül nem képesek jelentést hordozni. A szimbólumok és a külvilág - a percepció - között folyamatos kapcsolat van. Szükség van tehát a szimbólumok lehorgonyzására, s ezt egy konnekcionista alrendszer valósítja meg az emberi elmében.
  Világos, hogy Harnad elmélete is kettõs modell, mégpedig hibrid. A magasabb szintû tevékenység - a nyelv, a sakk stb. - pusztán szimbólummanipuláció, amelynek nincs semmi köze a konnekcionista hálózatokhoz. A percepció viszont, amely a szimbólumok jelentését, illetve ezek változását biztosítja, tiszta konnekcionista hálózat: független mindenfajta szimbólummanipulációtól. A Harnad-féle hibrid modell tehát az elmét két részre osztja: tisztán konnekcionista és tisztán szimbólumkezelõ részre. Ezek élénk kapcsolatban vannak ugyan egymással, de az egyik soha nem írható le a másik fogalmaival. Visszatérõ hiányossága az ehhez hasonló hibrid rendszereknek - és ez alól Harnad sem kivétel -, hogy nem igazán tudják megoldani a konnekcionista és a szimbólumkezelõ alrendszerek közötti belsõ kommunikáció kérdését. Ha - mint Harnad mondja - a percepció kimenetei konnekcionista típusú, kontextusfüggõ mikrojegyes reprezentációk, a magasabb szintû mentális folyamatok bemenetei pedig kontextustól független szimbólumok, akkor a kétféle reprezentáció egymásba alakulását is meg kell magyarázni, márpedig erre még nem igazán történt kísérlet.
  Ez a kettõs modellek elsõ nagy csoportja, a hibrid rendszer. Clark elmélete szempontjából fontosabb másik nagy csoportjuk, az integrált rendszer. Amikor Clark megírta A megismerés építõköveit, csak Paul Smolensky integrált kettõs rendszerét ¹⁹ ismerte. Éppen ezért Clark kettõs modellje elsõsorban Smolensky hatására alakult ki. Clark könyvének mintegy negyedét teszi ki Smolensky elméletének bemutatása. A két kettõs rendszer nem sokban különbözik, de Clark egyedi és új állításai csak Smolensky rendszerével szemben válnak világossá.
  Smolensky elmélete radikálisabb a Harnad-féle hibrid modellnél. Három leírási szintet különböztet meg: az idegsejtek szintjét, a konnekcionista szintet (ezt õ szubszimbolikusnak nevezi), és a szimbolikus leírás szintjét. A szimbólummanipulációt mindig egy konnekcionista hálózat utánozza (emulálja), tehát a felsõ szint mûködését az alsó szint valósítja meg. Smolensky radikális állítása az, hogy a szimbolikus leírás pusztán a konnekcionista folyamatok jó közelítése. Szerinte a szimbólumkezelés és a konnekcionista hálózat úgy viszonyul egymáshoz, mint a Newton-féle mechanika és a kvantumelmélet. A konnekcionista hálózat bizonyos körülmények között úgy viselkedik, mintha szimbólummanipuláció volna. Valójában minden mentális folyamat a konnekcionista szinten történik, de ezt néha hasznos magasabb szintû fogalmakkal - szimbólumokkal - is leírni.
  Ez az a pont, ahol Clark éppen ellentétes álláspontot képvisel, mint Smolensky. Elismeri, hogy a szimbólumkezelõ szintet mindig egy konnekcionista hálózat valósítja meg, de azt tagadja, hogy emiatt a felsõ szint pusztán jó közelítése lenne az alsónak. Az igazi különbség ott van, hogy míg Smolensky a szimbolikus szintet csak mint leírási szintet ismeri el, addig Clark szerint léteznek olyan mentális funkciók, amelyek valóban szimbólummanipulációt használnak, nem csak annak konnekcionista utánzását.
  Ezek szerint Clark álláspontjában keveredik a hibrid és az integrált kettõs modell. Annyiban mindenképpen közel áll a hibrid modellekhez, hogy szerinte egyes mentális folyamatainkat a szimbólumkezelés teszi lehetõvé, míg másokat a konnekcionista hálózatok mûködése. Viszont Clark másképp értelmezi az elme szimbólumkezelõ részeinek a mûködését. A hibrid modellekben a szimbólumkezelésnek semmi köze nem volt a konnekcionista hálózatokhoz. Az, hogy a szimbólumok szintjét milyen biológiai rendszer valósítja meg, a magasabb szint mûködése szempontjából irreleváns. Smolensky integrált rendszere éppen ellentétes álláspontot képvisel: minden mentális folyamatunkat konnekcionista hálózat valósítja meg, még azt is, amely úgy tûnik, mintha szimbólumkezelés volna. A hibrid modellek szerint a szimbólumkezelés teljes egészében független az õt megvalósító konnekcionista hálózattól, míg az integrált rendszerek szerint teljes egészében függ tõle.
  Clark elmélete finom átmenetet valósít meg a két ellentétes álláspont között. Szerinte a szimbólumkezelõ alrendszereknek igenis van közük az õket létrehozó konnekcionista hálózathoz, ugyanakkor függetlenek is tõle. Függetlenek, hiszen Clark szerint valóban léteznek olyan kontextusfüggetlen mentális reprezentációk - szimbólumok -, amelyek sok mentális folyamatunkban valódi egységként mûködnek. Tehát a szimbólumok szintje nem pusztán a konnekcionista szint hasznos leírása. Másfelõl Clark evolúciós elmélete azt mutatja, hogy egy magasabb szint mindig függ az alacsonyabbtól. Ezek szerint Clark álláspontja következetesen végigvitt kompromisszum az integrált és a hibrid kettõs modellek között - bár 1989-ben még egyetlen hibrid rendszer sem létezett.
  Clark nem csak a kettõs modellek keretein belül képvisel középutat. Öt, egymással markánsan szemben álló elmélet különíthetõ el ebben a kérdésben: 1. A klasszikus kognitivizmus azt állítja, hogy az elme teljes egészében szimbólummanipuláció. 2. A hibrid modellek elismerik, hogy ez a mentális folyamatoknak csak egy részére igaz, de ha egy folyamat szimbólummanipuláció, akkor független minden konnekcionista hálózattól. 3. Clark szerint a szimbólumkezelés függ az õt megvalósító hálózatoktól, ugyanakkor független is tõle. 4. Az integrált modell a szimbólummanipulációt csak mint leírási szintet ismeri el. 5. A radikális eliminativisták ²⁰ pedig azt sem ismerik el, hogy a szimbólumkezelést leírási szintként érdemes használni.
  Clark tehát nehéz feladatra vállalkozott: könyvében négy különbözõ állásponttól kellett elhatárolnia saját elméletét. Egyszerre (gyakran egy bekezdésen belül is) két-három különbözõ elmélet állításaival vitatkozik, de ez - meglepõ módon - mégsem teszi követhetetlenné a könyv gondolatmenetét. Kérdés azonban, hogy ez a középutas megoldás mennyire képes az elme komplex modellezésére.
  Van egy probléma, amely joggal vethetõ fel minden kettõs modell esetében. Mégpedig az, hogy a hálózat egyes csúcspontjai - tehát a mikrojegyek - honnan nyerik jelentésüket. Ez voltaképpen a Harnad-féle szimbólum-lehorgonyzás problémájának továbbgondolása. Harnad ugyanis nem igazán válaszolta meg azt a kérdést, hogy a szimbólumok honnan nyerik jelentésüket. Azt állítja, hogy a konnekcionista hálózatok töltik fel jelentéssel a szimbólumokat, de ezzel megkerüli a kérdést, hiszen megoldatlan probléma marad, hogy a konnekcionista hálózatok csúcspontjainak jelentése honnan ered.
  Clark elmélete sem ad meggyõzõ választ erre a kérdésre, elsõsorban azért nem, mert végig ingadozik a mikrojegyek (tehát a hálózat csúcspontjainak) két eltérõ felfogása között. Általában olyan, bonyolult szemantikával rendelkezõ mikrojegyekrõl beszél, mint a kávé esetében a "porcelánhoz ér" vagy a konyha esetében a "van benne kávéfõzõ". Másfelõl többször funkcionális és geometriai egységnek tekinti a mikrojegyeket. Keveri ezt a két koncepciót.
  A funkcionális és geometriai mikrojegyek elõnye, hogy lehorgonyzásuk könnyen megoldható: az egyedi tapasztalatok invarianciái. Az a kérdés, honnan nyerik jelentésüket, egyszerûen fel sem merül. Komoly problémát jelent viszont, hogy ezekbõl az alacsony szintû reprezentációkból hogyan tud összeállni egy komplex szemantikával bíró szimbólum. Úgy tûnik tehát, hogy a mikrojegyek e felfogása túl alacsony szintû. A másik koncepció ("porcelánhoz ér", "van benne kávéfõzõ") viszont túl magas szintû: a lehorgonyzásuk problémája továbbra is megoldatlan.
  A mikrojegy fogalmának ez az ambivalens kezelése azonban meglepõen termékeny ellentmondás. Bár Clark elméletén belül nem oldható fel ez az ambivalencia, de ez vezethet Smolensky integrált rendszerének ellentmondásmentes interpretációjához. Smolensky elmélete ugyanis kiterjeszthetõ olyan irányban, hogy képes legyen kezelni a mikrojegyek lehorgonyzásának problémáját, és ez jelentõs mértékben visszahat Clark álláspontjára is.
  Egyedül Smolensky veszi figyelembe az idegsejtek szintjét, bár sajnos nem eléggé következetes módon. Amikor például a szimbólumkezelést és a konnekcionizmust a newtoni mechanikához, illetve a kvantumelmélethez hasonlítja, egyértelmûen kétszintes modellt állít fel, amelybe egyszerûen nem fér bele az idegsejtek szintje. Máshol háromszintes modellt állít fel, amelyben a hálózat a szimbolikus és az idegrendszeri szint között helyezkedik el. Ha tételeit erre a háromszintes modellre vetítjük, néhány meglepõ következmény is adódik.
  Smolensky azt állítja, hogy a szimbólumok szintje csak hasznos leírása a konnekcionista szintnek. Így felmerül az a kérdés, hogy az idegsejtek szintje milyen viszonyban van a konnekcionista szinttel. Bár Smolensky sehol nem ad erre a kérdésre explicit választ, fõleg késõbbi írásaiból ²¹ egyértelmûen kiderül, hogy a hálózat is csak hasznos leírása az idegrendszer mûködésének. Tehát nem azért tagadja a szimbólumfeldolgozás fontosságát, mert megtalálta az elme igazi szerkezetét: a konnekcionista hálózatot. Emezt ugyanúgy csak leírási szintként ismeri el, mint a szimbólummanipulációt. Minden az idegsejtek közötti kapcsolatokon múlik, az ennél magasabb szintû leírás csak helyes közelítés lehet.
  Ennek a gondolatmenetnek nagyon határozott ismeretelméleti vonzereje van. Az idegsejtekrõl ugyanis nem igazán lehet beszélni. Nem érdemes egy mentális folyamatot úgy leírni, hogy hányas sorszámú idegsejtek milyen sorrendben aktiválódtak. Másfelõl a szimbólumokról tudunk beszélni, csak sajnos, amikor szimbólumok manipulációjaként írunk le egy mentális folyamatot, az általában igen távol áll az emberi agy voltaképpeni mûködésétõl.
  A konnekcionista leírás az átmenetet képviseli. Még tudunk róla beszélni természetes nyelvi fogalmainkkal, másfelõl mégis jobban hasonlít az emberi agy mûködésére. Igazi áthidaló megoldás: a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad. Amikor konnekcionista hálózatként írjuk le az elmét, még nem akad el a szavunk, ugyanakkor nem hamisítjuk meg az elme voltaképpeni mûködését sem. Ugyanezt fogalmazza meg Smolensky is, amikor azt írja, hogy "szemantikai szempontból a szubszimbolikus szint közelebb van a fogalmi szinthez, míg szintaktikai szemszögbõl az idegrendszeri szinthez". ²²
  Ezzel az állásponttal Clark nyilvánvalóan nem értene egyet, mégis van egy fontos következménye A megismerés építõkövei rendszerére nézve. A szimbolikus és az alacsonyabb szint közötti viszony ugyanis - ahogy ez Smolensky állításaiból kiolvasható - nem ellentétes, hanem fokozati. Ha ezt elfogadjuk, érthetõvé válik, miért kezeli Clark ambivalens módon a mikrojegy kétféle fogalmát.
  Ha ugyanis az idegsejtek és a szimbólumok között fokozatos az átmenet, akkor nemcsak kétféle, de számtalan értelmezést lehet adni a mikrojegyeknek. Folyamatos spektrumot alkotnak a különbözõ komplexitású reprezentációk: a nyelvi fogalmainkkal nem leírható idegsejttõl és funkcionális reprezentációtól a "porcelánhoz ér"-típusú egységeken keresztül egészen a kontextusfüggetlen szimbólumokig. A mikrojegy nem egy meghatározott komplexitású foka a reprezentációknak, hanem gyûjtõnév: a reprezentációk folyamatos intervallumán az idegsejt és a szimbólum közé esõ, különbözõ komplexitású egységek közös neve.
  Clark - anélkül, hogy felismerte volna - szembesült ezzel a problémával. Éppen ezért nem tudta a mikrojegy fogalmát egy meghatározott szemantikával és szintaktikával rendelkezõ reprezentációnak megfeleltetni; ezért ingadozott a kétféle meghatározás között. Clark könyve tehát nem egyszerûen bemutatja az utóbbi évtized legfontosabb tudatfilozófiai vitáját, hanem egy olyan elmélet körvonalait rajzolja meg, amelynek nemcsak az állításait, de a fogalmi ellentmondásait is érdemes továbbgondolni.
 
 

Jegyzetek

1 * A klasszikus kognitivizmus irányzatának legfontosabb átfogó tanulmányai: Z. W. Pylyshyn: Computation and Cognition. MIT/Branford, Cambridge, Mass., 1984.; J. Fodor: The Modularity of Mind. MIT Press, Cambridge, Mass., 1983; J. Fodor-Z. Phylyshyn: Connectionism and cognitive architecture: A critical analysis. Cognition, 28 (1988) 3-71. old.
2 * John Searle: Minds, brains, and programs. In: Behaviourial and Brain Sciences, 3 (1980) 417-424. old.; uõ.: Intentionality. Cambridge University Press, Cambridge, 1983.
3 * A konnekcionizmus alapmûve: D. E. Rumelhart-J. L. McClelland: Parallel Distributed Processing. Vol. 1-2. MIT Press, Cambridge, Mass., 1986.
4 * A prototipikus általánosításról: Rumelhart-McClelland: i. m. 1. köt.
5 * G. Edelman-D. Weinshall: A Self-organizing Multiple-view Representation of 3D Objects. MIT AI Laboratory and Center for Biological Information Processing, Cambridge, Mass., 1989.; T. Poggio-S. Edelman: A network that learns to recognise three-dimensional objects. Nature, 343. (1990) 263-266. old.
6 * D. E. Rumelhart-J. L. McClelland: On learning the Past Tenses of English Verbs. In: McClelland-Rumelhart: i. m. 2. köt.
7 * J. L. McClelland-D. E. Rumelhart: Amnesia and Distributed Memory. In: McClelland-Rumelhart: i. m. 2. köt.
8 * John Searle: Proper Names. Mind, LXVII (1958) No. 266; uõ.: Speach Acts. Cambridge University Press, Cambridge, 1969.
9 * Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások. Atlantisz, Bp., 1992.
10 * Gilles Deleuze-Felix Guattari: Rhizome. Minuit, Paris, 1976.
11 * Umberto Eco: A Theory of Semiotics. Indiana University Press, Bloomington, 1976; uõ.: Semiotics and the Philosophy of Language. Indiana University Press, Bloomington, 1984.
12 * A. J. Reimas: Sémantique structurale. Larousse, Paris, 1966.
13 * Gilbert Ryle: A szellem fogalma. Gondolat, Bp., 1974. 57-58. old.
14 * G. Edelman: Neural Darwinism. Basic Books, New York, 1987.; Uõ.: The Remembered Present: A Biological Theory of Consciousness. Basic Books, New York, 1990.
15 * Paul Smolensky: On the proper treatment of connectionism. Behaviourial and Brain Sciences, 11 (1988) 1-74. old.
16 * P. Smolensky-G. Legendre-Y. Miyata: Principles for an Integrated Connectionist/Symbolic Theory of Higher Cognition. Report 92-08. Institute of Computer Science, University of Colorado, 1992.
17 * Ilyen hibrid modell pl. J. A. Hendler: Hybrid system. Connection Science, 1 (1989) és uõ.: Marker-passing over microfeatures: Towards a hybrid symbolic/connectionist model. Cognitive Science, 13 (1989) 79-106. old.
18 * Stevan Harnad [Hernád István]: A szimbólumlehorgonyzás problémája. Magyar Pszichológiai Szemle, 1994.
19 * Smolensky: i. m. (1988)
20 * Paul Churchland: Neurophilosophy: Toward a Unified Theory of the Mind-Brain. MIT Press, Cambridge, Mass., 1986.
21 * Elsõsorban: Smolensky-Legendre- Miyata: i. m. (1992)
22 * Smolensky: i. m. (1988) 28. old.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu