A magyar történetírás történetével foglalkozó elsõ nagyobb feldolgozás a múlt század második felében készült, Flegler Sándor német nyelvû könyve magyarra fordításával. Historiográfiai irodalmunk jelentõs állomása 1931, amikor Hóman Bálint szerkesztésében megjelent A magyar történetírás új útjai címû kötet. A könyv a két világháború közötti magyar történetírás vezetõ irányzata, a szellemtörténet jegyében kívánta összefoglalni a magyar és az európai történetírás fejlõdését. A kötet egyes tanulmányai azonban - példaként Mályusz Elemér, Szentpétery Imre vagy Németh Gyula áttekintését említhetjük - nem tükrözik a szellemtörténeti pozíciót. Inkább a hagyományosnak tekintett pozitivista módszer jegyében fogalmaznak meg történetírói programot. A magyar historiográfia "virágkorának" (ha nem is aranykorának) a második világháború utáni, egészen a hetvenes évekig terjedõ idõszak tekinthetõ. A történetírás történetének fellendülését fõként az okozta, hogy a magyar történészek egyik legfontosabb feladatuknak tartották a korábbi történetírók - fõként Szekfû Gyula és a két világháború közötti történetírás állatorvosi lovának tekintett szellemtörténet - ostorozását. Ezek a munkák a két világháború közötti idõszak berendezkedését és gondolkodását fasiszta jellegûnek minõsítve nem utolsósorban a fennálló hatalom legitimálását szolgálták. A monográfiák közül Léderer Emma A magyar polgári történetírás rövid története címû könyvét emelhetjük ki, amely a XIX. és XX. századi magyar történetírás fejlõdését tekinti át. Léderer szerint a XIX. századi európai történetírást a német historizmus romantikus értékkategóriái - állam, nagy egyéniségek, háború, nemzeti nagyság, intuíció - uralták, a két világháború között ezt Croce, Max Weber, Spengler, Ortega, Collingwood továbbfejlesztette, így a szellemtörténet dominált. A magyar történetírás követi ezt a fejlõdést. Miközben a szellemtörténetet, szokás szerint, Lederer kiátkozza, a dualizmus korának történetírásáról pusztán portrékat ad. Nem analizál, inkább csak deklarál.
  Az 1970-es és 1980-as évek immár érettebb historiográfiai irodalmának terméke R. Várkonyi Ágnes terjedelmes pozitivizmus-monográfiája, az Amerikában élõ Várdy Bélának a két világháború közötti történetírásról írt könyve, illetve Glatz Ferencnek szintén a két világháború közötti történetírásunkról szóló tanulmánykötete. Várdy Béla, az itthon legkevésbé ismert munka szerzõje, rövid vázlatot ad a magyar történetírás fejlõdésének teljességérõl, ám munkájának középpontjába a Szekfû, Hóman, Deér József, Joó Tibor, Váczy Péter által képviselt szellemtörténetet állítja. Ugyanakkor kitér a szellemtörténet legnagyobb riválisának tekintett Mályusz-féle népiségtörténetre, Domanovszky mûvelõdéstörténeti iskolájára és másokra is. Röviden ennyi elõzményre támaszkodhatott Gunst Péter. A szerzõ korábban is foglalkozott historiográfiai kérdésekkel. Fõként az Acsády Ignácról, Marczali Henrikrõl és a német szociáldemokrata történetírásról írt tanulmányait emelném ki.
  Munkájának elsõ felében Gunst a magyar történetírás kialakulásával és elsõ nagyobb korszakával ismerteti meg az olvasót. Röviden felvillantja az európai összefüggéseket, a középkori keresztény történetírás fõ jellegzetességeit, majd sorra veszi a magyar történeti irodalom legfontosabb képviselõit az õsgesztától, illetve annak feltételezett különbözõ variánsaitól Anonymuson, Rogeriuson, Ákos mesteren és Kézain keresztül a XIV. századi történetírókig, melynek képviselõi János minorita barát, Kálti Márk, Kétyi János és Tótsolymosi Apród János.
  A humanizmus idõszaka Gunst ábrázolásában Thuróczynál kezdõdik; a szerzõ itt rámutat az európai humanista történetírás fõ jellegzetességeire (filológiai kritikai módszer, a geográfiai leírások megjelenése, a kortörténet mûfajának alkalmazása, valamint a nemzeti nyelvû történetírás kibontakozása). Részletesen elemzi Brodarics, Verancsics, Forgách Ferenc, Szerémi, Istvánffy, Szamosközy, majd a XVII. századi királyi Magyarország és Erdély (fõként Szalárdi János) történetírói teljesítményeit. Rámutat arra, hogy a humanista történetírás kialakításában, elterjesztésében az itáliai historikusoknak, fõként Bonfininek és Ransanusnak volt nagy szerepe, ám a kellõ feltételek hiányában munkáik a hazai fejlõdéstõl idegen kezdemények maradtak. Gunst ugyanakkor figyelmen kívül hagyja a XVI-XVII. századi önéletírókat (Kemény János, Bethlen Miklós, késõbb Rákóczi, illetve az erdélyiek, Cserey Mihály, Apor Péter), akik jelentõs és korukra jellemzõ történetírói tevékenységet folytattak. Jelentõsen túloz, amikor kijelenti, hogy az "államrezon"-t középpontba állító s legfeljebb történetbölcselõ Zrínyi "gyakorló történetíróként messze meghaladhatta volna a kortárs történetírókat" (96. old.), ha több történelmi munkát ír. A történetírás valójában már ekkor megkövetelt némi mesterségbeli tudást (például a filológiai-kritikai módszert), mellyel Zrínyi nem rendelkezett.
  A XVIII. századi magyar történetírást elemezve Gunst - Hóman Bálint felfogását követve - a tudományos történetírás megalapozásáról szól. Gunst - jóllehet a korábbiaknál lényegesen szûkszavúbban - itt is felvázolja az európai elõzményeket és párhuzamokat. Miközben rámutat a bollandista, maurinus (Bolland, Mabillon), valamint a protestáns német történetírók (Comring, Leibniz, Puffendorf) úttörõ szerepére, nem tér ki az európai történetírás és történetfelfogás (megjegyzem, maga a történetfilozófia is ebben az idõszakban jelent meg) egy másik irányzatára: a felvilágosodás fõként francia képviselõire. Elõrelépést jelentettek õk a történeti gondolkodás fejlõdésében, mivel figyelmüket a politikatörténet helyett a kultúrtörténetre, a mûvelõdés, az anyagi-tudományos fejlõdés problémáira irányították, tekintetük kiterjedt a földrajzi környezet hatásaira s Európán túlra (Kínára, Indiára, Dél-Amerikára), ami az egyetemes történeti nézõpont kialakulását segítette elõ. Ebbõl következik, hogy Gunst a tudományos történetírás XVIII. századi megalapozásánál fõként a jezsuiták (Hevenesi, Timón, Katona, Pray) tevékenységét emeli ki, ezért háttérbe szorul Bél Mátyás jelentõsége.
  Gunst két rövid fejezetet szentel a XIX. század derekáig mûvelt és a neoabszolutizmus kori történetírásnak, melyet nemzeti és romantikus jelzõvel illet, jóllehet volt ekkor bizonyos szaktudományos elõrehaladás is (Teleki József, de fõként Horváth Mihály és Szalay László szintézisei).
  Az 1867-1918-ig tartó idõszak Gunst szerint a tudományos történetírás hazai kibontakozásának ideje. Ekkor alakul meg a Történelmi Társulat, ekkoriban indulnak a történelmi folyóiratok, kezdõdik és teljesedik ki a bõséges forráskiadás (Monumenta Hungariae Historica, Archivum Rákóczianum). Gunst a történetírás szinte összes irányzatát és alkotóját számba veszi, beleértve a céhes szakmán kívülieket is (Szabó Ervin, a Huszadik Század és köre). Kiemeli a nagy, kollektív történeti szintézis, a Szilágyi Sándor szerkesztette Magyar Nemzet Története jelentõségét, a segédtudományok továbbfejlõdését, az egyetemes történettel foglalkozó kutatók tevékenységét, valamint a rokon tudományokban (néprajz, földrajz, antropológia, régészet, nyelvészet) elért eredményeket.
  Könyvének további részében Gunst a két világháború közötti magyar történetírást elemzi. Mint írja, Trianon után a történetírás fõ céljának a revízió megalapozását, elõkészítését és a forradalmak elleni fellépést tartották, ezért felerõsödtek benne a nacionalista momentumok.
  Ez a szellemi és politikai közeg is adott lehetõséget a szakmai továbblépésre, mely legfõbb eredményeinek egyike a Fontes-sorozat megindítása. A szakmai színvonal emeléséhez hozzájárultak a Domanovszky-tanítványok doktori disszertációit tartalmazó mezõgazdaság-történeti tanulmányok, Mályusz Elemér két sorozata, a (Domanovszkyval és Hómannal együtt szerkesztett) Magyarság és Nemzetiség, illetve a Település- és Népiségtörténeti Értekezések címû, amely Mályusz tanítványainak doktori disszertációit tartalmazta. A Teleki Intézet felállítása 1941-ben szintén pozitív fejlemény, ez az intézet késõbb a kelet-európai összehasonlító történetírást tûzte ki programul. Miközben a korszak fõ irányzatának természetesen a Szekfû vezette szellemtörténeti iskolát tekinti Gunst, nem tartja jelentõsnek a népi írók (Szabó Dezsõ és Németh László) magyar történelemmel kapcsolatos nézeteit. Szerinte ezeknek nem volt a tudományos életre gyakorolt érdemleges hatásuk, amint a történelmi materializmus szellemében fogant munkáknak sem.
  Monográfiája befejezõ részében a szerzõ a historiográfia 1945 utáni alakulásával foglalkozik, immár fölöttébb szelektív módon. Figyelemmel kíséri az intézményrendszer további alakulását, az Akadémia Történettudományi Intézetének a felállítását, ami többek között a történettudomány "sztálinizációját", államosítását jelentette. Kitér az ekkor kiadott forráskiadványok jelentõségére, az új folyóiratok megindítására, a történetírás új irányzatainak kibontakozására; fõként a gazdaságtörténeti iskolát, a társadalomtörténeti kutatásokat, valamint a társtudományok (például a turkológia vagy a néprajz) új eredményeit tartja fontosnak.
  A második világháború utáni történetírásunkból különösen Szabó István, Wellmann Imre, Ránki György és Szûcs Jenõ életmûvét emeli ki. Nem szerencsések ezek a rövid összefoglalások, hiszen Gunst nem kerít sort az életmûvek mélyebb elemzésére, helyette csupán néhány soros, igencsak sematikus "szinopszist" ad az említett történészek munkáiból. Ráadásul kizárólag azokat tárgyalja, akik a kézirat lezárásáig meghaltak. Áttekintésébõl kimarad az akkor még élõ Benda Kálmán, Kosáry Domokos, Berend T. Iván, Szabad Görgy, hogy csak a legfeltûnõbb hiányokat említsem.
  Fel kell tenni a kérdést: hozott-e új eredményeket Gunst monográfiája, s jelent-e elõrelépést valamilyen téren a korábbi munkákhoz képest?
  A kérdés megválaszolásához persze mindenekelõtt tisztázni kell, hogy a könyv milyen célból készült. A munka bevezetõjébõl egyértelmûen kiderül, hogy összegzését Gunst tudományos igénnyel írta meg. Feltehetõ persze, hogy elsõsorban az egyetemi oktatás számára készített segédanyagot. Erre õ maga nem utal, de e célra egyébként is alkalmatlan a monográfia alapvetõen deskriptív, a történetírók életpályáját sok esetben túlságosan részletezõ jellege. Egyetemistáinktól pedig nem várható el, hogy Szamosközy vagy Forgách Ferenc életrajzát vágják be - historiográfia címén.
  Mindezek tükrében a feltett kérdésre egyértelmûen nemmel kell felelnünk. Gunst mûvének fõ hiányossága, hogy a szerzõ minden különösebb koncepció nélkül írta meg könyvét, s az messze elmarad a historiográfia nemzetközi szakirodalmának színvonalától. Ebbõl (is) adódik a könyv szembetûnõ aránytalansága. Gunst nagyjából 100 oldal terjedelemben (és két fõ fejezetben) ábrázolja a magyar történetírás kialakulását és középkori kibontakozását, majd ugyanilyen terjedelmet szán (hat fejezetre tagolva) a XVIII. századtól napjainkig tartó tudománytörténetnek. Ez a szokatlan terjedelmi felosztás egyszerûen érthetetlen, hiszen a XIX. és a XX. század a tudományos történetírás (a könyv valódi tárgyának) idõszaka. Ezzel az aránytalansággal szorosan összefügg, hogy Gunst mindinkább mellõzi (a XIX. századtól teljesen el is hagyja) az európai történetírás fejlõdésének bemutatását, jóllehet historiográfiánk nem érthetõ meg fõként a német, de más történetírások elemzése nélkül sem. A nemzetközi szakirodalom ismeretében Gunst könnyûszerrel kialakíthatta volna azt a vázat, melynek keretébe a magyar történetírás fejlõdése illeszthetõ. Ez a szakirodalom (Barnes, Iggers, Breisach) kimutatta, hogy az alapvetõen történetellenes középkor után - mutatis mutandis - a XVI-XVIII. század a kritikai történetírás kialakulásának az idõszaka, mely sok tekintetben (a források összegyûjtése és kritikája, a segédtudományok kialakulása, az önálló történeti tanszékek létrehozása) megteremtette a XIX. századi historizmus alapjait. Ez a német gyökerû irányzat azonban csak azt a fajta professzionális történetírást honosította meg, mely elsõsorban a filológiai kritikán alapult. A történetírás tudományos értelemben vett modernizációjára csak a XX. században került sor, amikor a New History, az Annales vagy a Geschichte und Gesellschaft fõ céljának az elmélet- és modellalkotást, a kollektív és törvényszerû jelenségek bemutatását s az egyéb társadalomtudományokkal való kooperációt, az interdiszciplinaritást tekintette. Érdemes lett volna Gunstnak is átgondolnia, hogy a történetírás e fokozatos modernizálódása (amely egyes szerzõk szerint szorosan összefüggött a társadalom modernizálódásával) mennyiben ment végbe a magyar fejlõdésben. Így teljesen más megvilágításban látnánk például a XVIII. századi jezsuita forrásgyûjtõ iskola szerepét. Világossá válna, hogy dualizmuskori történetírásunk a profess zionális történetírás alapjait vetette meg Magyarországon (melyhez képest a Huszadik Század köre, de Szabó Ervin is módszertanilag korszerûtlen), s a történetírás valódi modernizációjára a két világháború közötti idõszakban, fõként Hajnal István, Mályusz Elemér és Domanovszky Sándor iskoláiban történtek kísérletek.
  Hangsúlyozni szeretném, hogy a történetírás fejlõdésének ez csak az egyik lehetséges elemzési szempontja. De még mindig használhatóbbnak tûnik, mint a fogalmi megközelítés teljes hiánya. Ráadásul ebbe a keretbe még a történetírás legújabb törekvései is beilleszthetõk, hiszen a posztmodern historiográfia (legújabban például Ankersmit) az említett modernizációs iskolákkal szemben foglal el új pozíciót, több szempontból visszanyúlva a XIX. századi historizmus eszköztárához. Mindez azonban még nyomokban sincs meg Gunst könyvében; a szerzõ a historiográfiai folyamat semmilyen fogalmát sem dolgozza ki. Az egyes korszakok deskriptív bemutatása csak mozaikdarabok esetlegességével egészül ki.
  Meg kell említeni végül a könyv néhány tárgyi tévedését és egyéb fogyatékosságát is. Mindenekelõtt kifogásolom, hogy nélkülözi az elemi tudományos apparátust, azaz nincsenek benne jegyzetek. Erre pedig feltétlenül szükség lett volna, már csak az egyes korszakokra vagy történészekre vonatkozó szakirodalom bemutatása miatt is. Egyebekben pedig Szekfû A magyar állam életrajza címû monográfiája nem 1917-ben (176. és 178. old.), hanem 1918-ban jelent meg magyarul. A Három nemzedék 5. könyve nem 1935-ben (177. és 180. old.), hanem 1934-ben, a Mi a magyar pedig nem 1941-ben (180. old.), hanem 1939-ben látott napvilágot. A hatvanas évek keletnémet szakirodalmának felfogását visszhangozza Meinecke "õskonzervatív"-nak minõsítése (181. old.). A kevésbé elfogult szakirodalom kimutatta, Meinecke szemléletében jelentõs fordulat állt be az elsõ világháború után, s a hatalmi kérdések, a külpolitikai szuverenitás problémái mellett jelentõséget tulajdonított ebben az idõben a parlamentarizmusnak, a népszuverenitásnak is. A névmutató a 173. és a 181. oldalon jelöli Szabó Dezsõt, azt sugallva, mintha a két személy azonos lenne, holott a 173. oldalon a debreceni történészrõl, a 181. oldalon pedig a népi íróról esik szó. Szabó István A magyarság életrajza címû monográfiája nem 1942-ben (183. old.), hanem 1941-ben; Mályusz Elemér A magyar történettudomány címû könyve pedig nem 1943-ban (183. old.), hanem 1942-ben jelent meg. Deér János és Dobrovics Aladár neve helyesen: Deér József és Dobrovits Aladár. Elírás az is, hogy a Gesta Kálmán-kori folytatását Gunst 1009-re és 1016-ra teszi (16. old.); a helyes évszám mindkét esetben egy évszázaddal késõbbi.
  A könyv irodalomjegyzékében szintén található néhány elírás, például Márkus László A szociáldemokrata történetfelfogás (nem pedig "történetírás") fejlõdéséhez címen írt monográfiát 1963-ban; Glatz Ferenc Klebelsbergrõl szóló tanulmánya 1969-ben s nem 1970-ben jelent meg; Hajnal István munkáiból nem a Történetírók Tára, hanem a História Könyvek sorozatban jelent meg válogatás. Felróható a szerzõnek az is, hogy az irodalomjegyzék döntõen csak az 1960-as évek historiográfiai tanulmányait említi, holott azok nagy része mára enyhén szólva el- avult. Nagy szegénységi bizonyítványa lenne történeti irodalmunknak, ha Szekfû Gyulát például még mindig Pach Zsigmond Pál vagy Mérei Gyula feltüntetett tanulmányaiból kellene megismernünk.
  Végezetül: az egyes történészéletmûvek elemzése helyett álló portrék során Gunst gyakran alkalmazza a "nagy formátumú" jelzõt. Ez az üres jelzõ nem többre, csak arra szolgálhat, hogy az igazi történetírói teljesítmény analitikus megközelítését (és értékelését) megkerülje.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu