Az Orvostovábbképzô Szemle 1994 nyarán azzal a kéréssel fordult olvasóihoz, hogy mint szakemberek nyilvánítsanak véleményt az országban folyó vitával kapcsolatban: egyetértenének-e azzal, hogy Magyarországon törvényesen is hozzáférhetôvé váljon a marihuána. A lap 1995. januári száma közölte az olvasói válaszokat.
  Az Orvostovábbképzô Szemle nem originális közleményeket hozó élvonalbeli tudományos lap, hanem a mindennapos orvosi gyakorlat szempontjából fontos kérdésekrôl közöl rövid áttekintô tanulmányokat. Mint ilyen, az egyik legolvasottabb és legnépszerûbb - ha nem a legolvasottabb és legnépszerûbb - magyarországi orvosi folyóirat.
  A lap szerkesztôi válogatást közöltek a beérkezett, jellemzônek tartott olvasói levelekbôl: a körkérdésre válaszoló orvosok túlnyomó többsége egyértelmûen elutasította és csupán egyetlen hozzászóló helyeselte a marihuána legalizálását. Függetlenül attól azonban, hogy a levélíró orvosok hogyan foglaltak állást, meghökkentô volt a közölt válaszok színvonala. A hozzászólások teljes egészében nélkülözték egy orvosi, szakmai lap esetében egyébként természetes árnyalt, diszkusszív és mérlegelô problémafelvetést, a kérdés tudományos irodalmára való hivatkozásokat, adatok elemzô értékelését, vagy a probléma különbözô megoldási lehetôségeinek elônyeit és kockázatait tárgyaló összevetéseket. A válaszok a drogkérdés orvosi-tudományos irodalmában való nagyfokú járatlanságot, az informáltság súlyos hiányát tükrözték. Mindazonáltal a hozzászólók többsége, sokszor csupán szakmai és morális elôítéletekre támaszkodva, kétely nélkül nyilvánított véleményt.
  A helyzet visszásságát mutatta, hogy a lap szerkesztôi vélhetôen megfelelô színvonalú hozzászólások híján olyan véleményeket is közöltek, melyek hangütése merôben idegen egy orvosi szakmai lapban, és sokkal inkább a populista sajtó gondolkodási mintáira emlékeztet: "...a kábítószerrel összefüggô betegségek, balesetek gyógyszerkezelése ne legyen térítésmentes. Miért a becsületes társadalom fizesse a narkósok kezelését? Senki sem kötelezi ôket a narkózásra", vagy a marihuána legalizálása "természetellenes, erkölcsromboló, embertelen, gazdaságromboló, felesleges, nemzetpusztító. A kérdés felvetése maga is a jelen beteg, öngyilkoló civilizációk zavarodottságának intellektuális szellemi váladéka."
  A marihuána legalizálásáról szóló kiterjedt vita éles fénybe állította a magyarországi drogkérdés számos problémáját. Nyilvánvalóvá vált, hogy miközben az az általános érzület, hogy az alkohol- és a drogkérdés országunkban egyre súlyosabbá válik, orvosaink képzettsége ezen a területen igen hiányos, és sokan közülük a megalapozott és átgondolt szakmai véleményt elôítéleteik és indulataik megfogalmazásával tévesztik össze. Kiderült, hogy az egyetemi orvosképzésben ez a terület egészen mostanáig nem vagy csak minimális mértékben kapott teret, hogy a posztgraduális képzés is súlyos szervezeti problémákkal küzd, csakúgy, mint a drogbetegek ellátásával foglalkozó maroknyi speciális intézmény. Különösen aggasztó, hogy kitûnt, a drogfogyasztás problémáival foglalkozó szakembereink száma a néhánynál is kevesebb.
  Másrészt világossá vált, hogy az országnak nincs kialakított és átgondolt drogpolitikája. Ezt a helyzetet akár ígéretesnek is tekinthetnénk, abban bízva, hogy a drogpolitika hamarosan kialakítandó stratégiai elvei a probléma kezeléséhez hosszú távra kedvezô viszonyokat teremthetnek. Az ezzel kapcsolatos érdemi munka azonban csak nem akar megindulni, és ahelyett, hogy más országok sikereibôl és kudarcaiból tanulva autonóm és racionális elvek születnének, különbözô munka- és határozatképtelen bizottságok lázas tétlenkedése mellett az ország drogpolitikája egyre inkább a legkönnyebb ellenállás irányába, a prohibicionista elvek átgondolatlan másolása felé csúszik.
  A Nemzetközi Semmelweis Symposiumot évente rendezik meg a budapesti orvosegyetemen, témája mindig más, a tudományos érdeklôdés elôterében álló, aktuális és fontos kérdés. Az egyetem tudományos bizottsága úgy döntött, hogy ebben az évben a szimpózium tárgya a kábítószerhasználat problémája legyen. A szimpóziumhoz közvetlenül csatlakozott a Goethe Intézet egynapos rendezvénye, mely a kérdés társadalmi vonatkozásait vizsgálta.
  Mivel a kábítószer-abúzussal kapcsolatos problémák jelentôsége sok szempontból túlnô egy tudományos részkérdés jelentôségén, és mivel e területen a magyar orvosok informáltsága az optimálistól távol áll, a szimpózium tudományos koordinátoraként tudatosan igyekeztem a rendezvényt olyanná formálni, hogy a problémának inkább szélesebb spektrumával foglalkozzon. A kérdéskör több különbözô aspektusának tárgyalását ebben a helyzetben fontosabbnak éreztem, mint bármely részterület kiemelt diszkusszióját.
  A három nap alatt huszonkilenc elôadás hangzott el, többségük a kábítószerhasználat biológiai, farmakológiai, klinikai és terápiás kérdéseit tárgyalta, de néhány elôadás a probléma szociális és politikai aspektusaival foglalkozott. Szó esett a marihuánáról, az ópiátokról, a pszichostimulánsokról, a benzodiazepinekrôl és az alkoholról egyaránt.
  Az elôadások többségét kiváló külföldi szakértôk, világszerte ismert tudósok tartották. Közülük nyolcan az Egyesült Államokból, a többiek Angliából, Hollandiából, Franciaországból, Svájcból, Izraelbôl, Olaszországból, Japánból, Németországból vagy Ausztriából érkeztek.
  Tudományos koordinátorként olyan tudósok meghívását is szorgalmaztam, akik a drogprobléma kezelésének más rendszerét javasolják, mint ami országunkban jól ismert. Nem tartottam elfogadhatónak az olyan - fôként nem egyetemi, hanem adminisztratív körökbôl jövô - álláspontot, hogy "helytelen" véleményt képviselô tudósokat nem szabadna meghívnunk, mert ha meghívjuk ôket, a "helyes" véleményt képviselôk nem fognak eljönni. Ezt az önmagában is abszurd vélekedést a valóság nem igazolta: a szimpózium szervezôi által felkért összes tudós elfogadta a meghívást.
  A megnyitón a belügyminiszter és a mentálhigiénés kormánybiztos egyaaránt úgy fogalmazott, hogy az ország drogpolitikájának formálásában a konferencián elhangzottakat hasznosítani kívánják. Ebbôl a szempontból több elôadás is igen figyelemre méltó volt.
  Ethan Nadelmann, a drogpolitikai kérdések egyik legismertebb elemzôje és kutatója a tiltó módszerek alternatívájáról, a drogok kontrolljának, az ártalmak csökkentésének ún. harm-reduction elveirôl beszélt. Ethan Nadelmann a New York-i Open Society Institute-hoz tartozó Lindesmith Center igazgatója. Az intézetet Alfred Lindesmithrôl nevezték el, ô volt az elsô amerikai tudós, aki a konvencionális drogpolitika kritikai elemzésére vállalkozott.
  A tiltó drogpolitika a kábítószerekkel kapcsolatos problémákat a társadalom betegségtüneteinek tekinti, és radikális, "sebészi" módszerekkel akarja gyógyítani. Célja, hogy a drogok elôállításának, birtoklásának szigorú törvényi tiltásával, rendôrségi módszerekkel csökkentse a drogok forgalmát, nehezítse a kábítószerekhez való hozzájutást, azaz a büntetôjog eszköztárát felhasználva oldja meg, de legalábbis mérsékelje a drogokkal kapcsolatos problémákat, szüntesse meg, de legalábbis csökkentse a drogfogyasztást. Ebben a gondolati körben a drogok mint a társadalmat veszélyeztetô ellenség jelennek meg, tehát hadat kell viselni ellenük. Ez a háború, a "War on Drugs" évtizedek óta hol csendesebben, hol hevesebben folyik az Egyesült Államokban.
  A harm-reduction elvét vallók másként közelítik meg a problémát: természetes társadalmi jelenségnek tekintik a pszichoaktív anyagok, a drogok használatát. Olyan jelenségnek, amely súlyos problémákat okozhat ugyan, de ezeket a drogok okozta ártalmak csökkentésével, és nem elsôsorban a tiltás és az üldözés módszereivel kell mérsékelni.
  Mindig minden kultúrában használtak és minden mai társadalomban is használnak erôs pszichoaktív szereket. Nadelmann úgy látja, hogy vannak olyan drogok, melyek jól integrálódnak a helyi kultúrába, vannak olyanok, melyeket medicinális csatornákon át sikeresen szabályoznak, és vannak, amelyeket démonizálnak és tiltanak.
  Nadelmann szerint a XX. században az Egyesült Államok kormányának erôteljes támogatásával a drogtilalom globális rezsimje jött létre. A tiltás politikája azonban nem tudta elérni célját, hiszen sok országban a drogok forgalma nagyobb, a velük kapcsolatos problémák pedig súlyosabbak, mint valaha is voltak. Meg kell érteni és el kell fogadni, hogy a drogokat nem lehet kiküszöbölni az emberi társadalmakból, és olyan megoldásokat kell keresni, melyek egyaránt mérséklik a drogfogyasztásból és a drogok tilalmából származó veszélyeket.
  Nadelmann szerint a prohibíciós politika sikerének esélyei eleve korlátozottak. A termôterület, amely az Egyesült Államok egész piacának drogellátáshoz szükséges, viszonylag kicsi. A határokat az eddigieknél jobban ellenôrizni szinte lehetetlen, így a drogszállítmányok csak igen kis hányadának felderítésére van mód. Az érdekeltségek a drogüzletben pedig óriásiak, hiszen adott súlyú kokain és heroin többet ér, mint ugyanakkora súlyú arany. A tilalom politikájának irányítói 1995-re drogmentes Amerikát ígértek. E politika azonban nemcsak hogy nem tudja elérni célját, nemcsak hogy költségei milliárddolláros nagyságrendûek évente, de számos olyan következménnyel is jár, amelyek több kárt okoznak, mint a drogok önmagukban.
  Az állam által elköltött milliárdoknál vélhetôen még nagyobb az illegális drogüzletbôl származó haszon: évente 10-50 milliárd dollárra becsülik. Nem kétséges, hogy a drogkereskedelemmel kapcsolatos bûnözés az összes bûnesetek számottevô hányadát teszi ki, míg az, hogy az illegális drogok önmagukban agresszív viselkedést váltanának ki, nem igazolható. A tiltott drogok magas ára miatt lopásra, betörésre és erôszakra, rablásra, útonállásra, prostitúcióra kényszerülhetnek a szerek használói, jórészt a legszegényebbek és legelesettebbek. De azok a polgárok is, akik akár csak alkalmi fogyasztói valamely drognak, bûnelkövetôkké és megbélyegzetté válnak; a tilalmi politika az Egyesült Államokban polgárok millióinak viselkedését kriminalizálja: az évente egymillió drogokkal kapcsolatos letartóztatás negyede a marihuána puszta birtoklása miatt történik. Mindezekkel összefüggésben és következményeként a rendôrségi akciók hajlamosak korlátaikat veszteni, és súlyosan sérül a polgárok személyes szabadságjoga, a demokrácia fontos és alapvetô értéke.
  A drogkérdés kriminalizálásának Nadelmann szerint súlyos medicinális kockázatai is vannak. A relatíve veszélytelen, de nagy tömegû és ezért jobban ellenôrizhetô marihuána helyett a drogok piacán jelentôsebb helyet kapnak a veszélyesebb, de könnyebben elrejthetô szerek. Ezen a piacon nincsen minôségkontroll: a drogok fogyasztásával kapcsolatos medicinális problémák nagy része a forgalmazott szerek szennyezettségével, a dózis bizonytalanságával kapcsolatos. Így a drogfüggô emberek élete forrásaik megbízhatóságán múlik. Ezért kétséges siker egy drogkereskedô lebukása: vásárlóinak egy része forrás híján orvosi segítséget keres majd, mások azonban új helyen vásárolnak, és a szer alkalmatlansága életükbe kerülhet. A legtöbb országban nehezítik a fecskendôhöz és tûhöz való hozzájutást is, ami az intravénás kábítószerhasználók között az AIDS gyors terjedéséhez vezetett.
  Mindezeken túl jelentôs probléma Nadelmann szerint az is, hogy a drogkérdés kriminalizálása súlyosan akadályozza a drogbetegek orvosi kezeléshez jutását és érdekvédelmét, mivel félnek segítséget kérni, tartanak - sokszor okkal - az esetleges rendôri, jogi következményektôl. Nadelmann rámutatott arra is, hogy a prohibíció politikája magával hozza az egész kérdéskör hisztérikus, szenzációhajhász megjelenítését a médiában, ami nehezíti a problémák józan megbeszélését és mérlegelését, másrészt azt a hamis illúziót kelti, mintha csak az illegális drogok fogyasztása volna kockázatos, a legális drogoké viszont jórészt ártalmatlan.
  A harm-reduction politika elsôsorban a drogfogyasztók védelmét jelenti. Ezt szolgálhatják a betegek részére anonimitást biztosító centrumok, ahol tiszta tût és biztonságos, állapotuknak megfelelô drogot kaphatnak. A methadonprogramok esetében is errôl van szó: a methadon a morfin szájon át szedhetô szintetikus analógja, de annál hosszabb hatástartalmú és biztonságosabb drog. De elképzelhetô, ahogyan Németországban, Svájcban gyakorlat is, hogy jól képzett általános orvosok írjanak fel drogokat a rászoruló betegeknek. Stephan Quensell, a brémai egyetem kriminológiaprofesszora szerint a harm-reduction azt is jelenti, hogy elfogadva azt a tényt, hogy a drogok használata a kultúra része, az embereket tanítani és informálni kell a drogok veszélyeirôl, de a kockázatcsökkentô, kulturált használat lehetôségeirôl is. Azaz a drogok használatát a kriminalitás alvilágából a kultúra világába kell emelni. A drogháborút váltsa fel béke, ez hatékonyabb és humánusabb esélyt teremt a drogokkal kapcsolatos problémák és konfliktusok kezelésére.
  Nadelmann és Quensell szerint a harm-reduction nemcsak a drogfogyasztók, hanem a társadalom védelmét is jelenti. Megfelelô, fokozatos lépéseket téve a drogfogyasztás dekriminalizálásának irányába, a tilalom politikájának számos káros következménye felszámolódik: a drogokkal kapcsolatos bûnözés és egészségkárosodás mértéke drasztikusan csökkenne. A harm-reduction természetesen nem jelenti a drogok használatának támogatását: a prohibícióra fordított hatalmas összegeket a megelôzésre, illetve a drogbetegek kezelésére lehetne költeni. A drogok forgalmának ésszerû korlátozása, amely megszorítások - a reklám tilalma, az ellenreklám támogatása, a forgalmazás helyének és idejének korlátozása, a kiszolgálható mennyiség megszabása, életkorhoz kötöttség, nyilvános helyen történô fogyasztás tilalma stb. - ugyanúgy vonatkoznának a jelenleg legális drogokra is.
  A drogok forgalmának dekriminalizálása Nadelmann szerint sem kockázatmentes politika. Az Egyesült Államokban is, a népesség egészére vonatkoztatva, a drogok okozta egészségkárosodások aránya és költsége csak csekély hányada az alkohol és a dohányzás okozta egészségkárosodások arányának és költségének. Vannak, akik attól tartanak, hogy a dekriminalizálással a jelenleg illegális drogok okozta problémák hasonló nagyságrendûvé válhatnak. Bár vélhetôen a jelenleg illegális drogok használati aránya megnôhet, számos tényezô szól amellett, hogy ez a növekedés nem lesz jelentôs, és a dekriminalizálással járó haszon lényegesen felülmúlja a belôle származó kárt. A hollandiai tapasztalatok a marihuána szabályozott forgalmával kapcsolatban ezt egyértelmûen megerôsítik.
  Lester Grinspoon, a Harvard Egyetem pszichiátriaprofesszora évtizedek óta vizsgálja a marihuánával összefüggô kédéseket. Könyvei, a Marihuana Reconsidered és a James Bakalarral közösen írt Marihuana, the Forbidden Medicine világszerte érdeklôdést keltettek. Elôadásában a marihuána orvosi, terápiás alkalmazásának lehetôségeivel foglalkozott.
  A marihuánaellenes háború egyik legtragikusabb következményének a cannabis orvosi kiátkozását tartotta. Véleménye szerint a marihuána figyelemre méltóan biztonságos, és bár nem teljesen ártalmatlan, sokkal kevésbé toxikus és jóval biztonságosabb, mint a legtöbb gyógyszer, amit az orvosok naponta felírnak: a cannabis terápiás dózisban nem zavarja meg a fiziológiás mûködéseket, és nincsen jelentôs szervkárosító hatása sem. Szomatikus dependenciát és toleranciát csak igen kis mértékben okoz. Az egyetlen egyértelmûen bizonyított probléma a dohányzással kapcsolatos légúti és tüdôkárosodás lehet, amely ugyanolyan jellegû, mint amit a nikotinos cigaretták okoznak. Viszont marihuánából napi két cigaretta elszívása már ritkán elôforduló intenzív használatot jelez, míg a legerôsebb függôséget okozó szer, a nikotin esetében a napi húsz-negyven cigaretta elszívása sem ritka. A tüdôkárosodás kockázata pedig arányos a dózissal.
  Grinspoon rámutatott, hogy amennyiben a marihuánában rejlô terápiás lehetôségeket kihasználnák, a cannabis az egyik legolcsóbb gyógyszer lenne. Ha mint hányáscsillapító forgalomban volna, a vele közel azonosan hatékony jelenlegi gyógyszerek árának századrészébe kerülne. Grinspoon sorra vette azokat az eseteket, ahol a cannabis terápiás hatékonyságát bizonyították, illetve ahol a terápiás alkalmazhatóság felmerült. A legismertebb a marihuána hányáscsillapító hatása. A rák kemoterápiás kezelésekor a betegek közel felénél jelentkezik intenzív és gyötrô hányás, mely az általánosan használt hányáscsillapítókkal az esetek 30-40 százalékában nem szüntethetô meg. Viszont az ilyen betegek majd 80 százalékát a marihuána tünetmentessé teheti. A marihuána fô hatóanyaga, a 9-Æ-tetrahydrocannabinol (THC) szintetikusan elôállítható, és tabletta formájában hozzáférhetô, de viszonylag lassan szívódik fel. A tabletta ráadásul nagyon drága, továbbá alkalmazása hányó betegeknél problematikus. A marihuána elszívásakor viszont a tüdôn át gyorsan és könnyen a vérbe jut a terápiás hatékonyságot biztosító mennyiségû THC.
  Az AIDS kezelésekor is olyan gyógyszereket alkalmaznak, melyek mellékhatásként hányingert és hányást váltanak ki. Itt is hatékony a marihuána, sôt étvágyfokozó hatása az AIDS-betegek progresszív testsúlycsökkenését is gátolja, azaz meghosszabbíthatja életüket.
  Komoly esély van arra, hogy a marihuánát sikerrel lehetne alkalmazni nyílt szemzugú glaukóma kezelésére, mert dózisfüggô módon csökkenti a szem belnyomását. Vannak adatok, melyek azt mutatják, hogy hatékony görcsgátló lehet epilepsziában, másrészt felmerült alkalmazása fájdalommal járó állapotokban és affektív betegségekben is. Számos anekdotikus eset ismert, mikor a marihuána terápiás értékûnek bizonyult például migrén, Crohn-betegség vagy tinnitus kezelésében.
  Vannak, akik azt mondják, hihetetlen, hogy egy anyag ennyi különféle állapotban hatékony legyen. Pedig ha egy gyógyszer a test különbözô részein elôforduló receptoriális rendszeren hat, a hatások sokféleségét hozhatja létre, és a terápiás alkalmazás is igen sokrétû lehet. Az aszpirin, az egyik leggyakrabban használt gyógyszer ilyen módon csökkenti a fájdalmat és a lázat, mérsékli a gyulladásos reakciókat, gátolja a thrombocyták összecsapzódását, így thromboembóliás betegségek prevenciójára és kezelésére egyaránt alkalmas, de használható újszülöttekben a Botallo-vezeték zárására is.
  Újabban vált ismertté, hogy az emberi szervezetben a marihuána hatóanyagait kötô receptorok is vannak. Ezeket a központi idegrendszer különbözô területein, de a test más részein is, például az immunrendszerben mutatták ki. Sôt olyan endogén anyagokat is felfedeztek, melyek ezekhez a receptorokhoz képesek kötôdni. Raphael Mechoulam, a jeruzsálemi Héber Egyetem professzora, aki elsôként állította elô a THC-t, elôadásában ezekrôl az endogén anyagokról beszélt. Roger Pertwee, az aberdeeni egyetem tanára pedig úgy fogalmazott, hogy bár még nem ismert a cannabinoid receptorok és a hozzájuk kötôdô endogén ligandok fiziológiai és patofiziológiai szerepe, valószínû, hogy a cannabis feltételezett kedvezô terápiás hatásai ezen receptoriális szisztémán át jönnek létre. Pertwee jó esélyt látott arra, hogy ezen receptorokhoz kötôdô agonisták, inverz agonisták és antagonisták közül némelyik hatékony gyógyszerré váljon.
  Grinspoon szerint, ha bármely más anyag a marihuánához hasonló terápiás reményeket mutatna, azonnal vizsgálatok sokasága kezdôdne vele. Az Egyesült Államok kormánya ezzel szemben tovább folytatja a drogok elleni háborút, és ennek keretében gátolja a marihuána orvosi felhasználásával kapcsolatos vizsgálatok megindulását. A propagandakiadványok továbbra is démonizálják a marihuánát, és rendre olyan vizsgálatok eredményeire hivatkoznak, melyek metodikai szempontból komolyan bírálhatók, nem reprodukálhatók vagy klinikai szignifikanciájuk nincsen. Az olyan vizsgálatok eredményeit pedig, melyek a szer toxicitását nem tudták bizonyítani, figyelmen kívül hagyják. Grinspoon rámutatott, hogy míg a morfin és a kokain, melyek kétségtelenül veszélyesebbek, mint a marihuána, gyógyszerként felhasználhatók, addig a marihuána nem az. Minden eddigi indítványt, mely a marihuána orvosi felhasználásának engedélyezését javasolta, elutasítottak. E hajthatatlanság mögött Grinspoon a következô okokat tételezi fel:
  Az Egyesült Államok kormánya közel hetven éve eltúlozza és felnagyítja az élvezeti szerként használt marihuána veszélyeit. Attól tartanak, hogy minden engedékeny lépés a rendszer alapjait érintheti. Sok millió dollárt költöttek arra, hogy a tiltást a szer legalábbis valamiféle ártalmával igazolják. 1967 óta több mint tízmillió amerikai állampolgárt ítéltek el marihuánaügyekben. Karrierek szakadtak meg, családok demoralizálódtak és mentek anyagilag tönkre az ügyvédi díjak kifizetésével. Kétségtelenül nehéz volna a kormánynak szétnézni, és azt mondani: bocsánat, tévedtünk.
  Az évtizedek óta tartó háború felépítette azokat a bürokratikus, "oktatási", rendôri, jogi szervezeteket, melyek alapvetôen érdekeltek e háború fenntartásában, mert e háborúból élnek. Ezen érdekviszonyok ténylegesen a hidegháború katonai-ipari komplexumának érdekviszonyaihoz hasonlíthatók. Míg a gyógyszeripar a drogok egyre kifinomultabb kimutatására kifejlesztett tesztjeibôl jut hatalmas megrendelésekhez és profithoz, mások olyan technikákat fejlesztenek ki, melyekkel éppen e teszteket lehet megzavarni. Azaz a rendszer fenntartásában jelentôs emberi erôk és hatalmas tôkeforrások érdekeltek. Végezetül a marihuána a szabad beszéd és a polgári jogok kiteljesedésének szimbólumává vált, amit sokan egy élô demokrácia izgalmas és természetes megnyilvánulásának, mások viszont a társadalom kontrollvesztésének tartanak. A hatalom rájátszik ezen utóbbi félelmekre, és a marihuána veszélyeinek aránytalan eltúlzásával használóit deviánsnak minôsíti.
  A drogpolitikai kérdésekkel foglalkozó szekció elôadója volt Oakley Ray is, a Vanderbilt Egyetem pszichológia- és farmakológiaprofesszora, akinek könyve, a Drugs, Society and Human Behavior tudományos bestseller lett. Elôadásában a megelôzés kérdéseivel foglalkozott. Számba vette azokat a feltevéseket, melyekre alapozva a droghasználat prevenciója az Egyesült Államokban nem sok sikert hozott az elmúlt évtizedekben. Így ô is alapvetôen tévesnek ítélte a "War on Drugs" ideológiáját: a prevenciót nem háborúnak tartja, amit négycsillagos tábornokok hadvezetésével megnyerni vagy elveszíteni lehet, inkább a gondos kertész munkájához hasonlította, akinek állandó tevékenysége rendben tartja a kertet. Õ is bizonyítottnak látta, hogy tilalmakkal és rendôrségi módszerekkel a drogok forgalmát és használatát nem lehet lényegesen csökkenteni. Téves feltételezésnek mondta azt is, hogy a droghasználat morális vagy hitbeli kérdés lenne, és olyasfajta buzdító kampányokkal, mint a "Just Say No!" bármifajta érdemi eredményt lehetne elérni. Nem tartotta a droghasználatot elsôdlegesen orvosi vagy kriminalisztikai kérdésnek sem. Véleménye szerint is nyilvánvaló, hogy a drogokkal kapcsolatos bûnözés nagyrészt megszûnne, ha a kormányok engedélyeznék a drogok szabad forgalmát. Úgy becsülte, hogy a direkt orvosi problémák legalább 90 százalékkal csökkennének, ha a gyártást, a minôségkontrollt és a forgalmazást szabályozottan kézben tartanák, és legálisan lehetne tiszta tûhöz, jó minôségû, ismert hatóanyag-tartalmú droghoz jutni. Ray véleménye szerint a drogok elleni fellépés elsôsorban orvosi és kriminalisztikai okokkal nem igazolható. Alapvetô fontosságúnak tekinti a tiszta és átgondolt választ arra a kérdésre: akkor miért legyünk a drogok ellen, miért ne tanúsítsunk toleranciát?
  Oakley Ray mégis a droghasználat és a drogokkal kapcsolatos törvények liberalizálása ellen foglalt állást. Úgy érvelt, hogy mivel a drogok okozta kielégülés és élvezet üres, a társadalom nem támogathatja a reménytelenség és perspektívátlanság állapotának fennmaradását azzal, hogy szabad utat enged a drogoknak. Ehelyett a társadalomnak a drogok tiltásával azt kell üzennie az embereknek, hogy van remény és lehetôség tartalmasabb és humánusabb életre. A droghasználat nem epiphenomena, hanem a társadalom integráns része, és így érdemben csak a társadalmi viszonyok megváltoztatásával befolyásolható. A társadalmaknak és kormányoknak arra kell választ adniuk, mi az, amit a drogok helyett ajánlani tudnak. Ray szerint a legjobb prevenció nem is említi a drogokat, hanem jövôt mutat, esélyt és támogatást nyújt az embereknek, hogy reményeik beteljesedhessenek.
  Érdekes volt hallgatni, hogy Ray és Nadelmann mindamellett, hogy helyzetelemzésük alapjaiban hasonló, következtetéseikben igencsak eltérô álláspontot képviseltek. Ray javaslata a drogkérdés megoldására a társadalom kedvezô irányú megváltoztatása. Mindazonáltal nem világos, hogy miközben Ray nem helyesli a "War on Drugs" ideológiáját, hogyan akar békét teremteni a tilalom fenntartása mellett.
  Megfontolandó azonban, amit Ray az amerikai DARE (Drug Abuse Resistance Education) programmal kapcsolatban mondott, mivel Kuncze Gábor belügyminiszter megnyitó beszédében említette, hogy e program mintájára oktatási program kezdôdött a magyar iskolákban is.
  A DARE program keretében rendôrtisztek tartottak iskolákban elôadásokat. 1988-ban már több mint ötszáz program futott, harmincnyolc szövetségi államban évente legalább másfél millió diák vett benne részt. Két évvel késôbb már az összes államban volt ilyen program, és mindenütt sikeresnek ítélték ôket. Érdekes, hogy a jelentôs költségigény ellenére sokáig nem történt érdemi vizsgálat arról, ténylegesen mekkora is a DARE program hatékonysága a droghasználat megelôzésében. Végre 1994-ben két jelentôs felmérést indítottak. Mindkét vizsgálat azt igazolta, hogy a programokban részt vevô, illetve részt nem vevô diákok droghasználata között nem volt érdemi különbség. A program sikerét valójában tehát nem hatékonysági mutatók támasztották alá, hanem pusztán különbözô önkormányzatok, iskolák, hivatalok és hivatalnokok aktivitásigényének kielégülésébôl származott. Ray rámutatott, hogy energiát, idôt, pénzt jóval hatékonyabban is el lehet költeni, mint az a DARE program esetében történt.
  Annál is inkább, mert a háború hívei között vannak, akik a harc fenntartása mellett kevesebb figyelmet szándékoznak fordítani a sérültek ellátására. Jerome Jaffe professzor, a drogok világszerte ismert szakértôje, aki egy idôben a National Institute of Drug Abuse megbízott igazgatója és számos vezetô pozíció betöltése mellett az Egyesült Államok elnökének tanácsadója is volt, a drogfüggôség kezelésének hatékonyságáról beszélt. Egyre több tény mutatja, mondta, a drogfüggôség kezelésének hatékonyságát és gazdaságosságát, de sok politikus, aki a források fölött diszponál, továbbra is szkeptikus a kezelés eredményességével kapcsolatban, újabb és újabb bizonyítékát kéri a kezelés hatékonyságának és a ráfordított költségek hasznosságának. Ezt a kérdést vizsgálta a Jaffe professzor által vezetett intézet, s nyolcvanöt drogbetegek kezelésével foglalkozó centrumban összesen hatezer hatszáz beteg komplex kezelésének eredményességét értékelték. A vizsgálók minden beteggel személyesen beszélgettek a kezelés indulásakor, a kezelés közben, végül egy év elmúltával. Azt vizsgálták, van-e hatása a terápiának a betegek drogfogyasztására, szociális helyzetére, munkavállalására, bûnelkövetésére és egészségi állapotára. Az elôadás adatok halmazával bizonyította, hogy a kezelés eredményes és hatékony lehet, a ráfordított összegek sokszorosan megtérülnek.
  Jaffe adatai nemcsak az amerikai drogpolitikusok számára figyelemre méltók, hanem a hazaiak számára is. Hiszen az utóbbi idôben egyre többször lehetett hazai, drogokkal foglalkozó hivatalnokoktól is hallani, hogy a drogbetegek kezelésének fejlesztésére talán felesleges is az adófizetôk pénzét költeni, mert az úgysem vezethet sikerhez, ezért helyesebb inkább a megelôzéssel foglalkozni. A megelôzés pedig ebben a kontextusban a drogok elleni háború eszkalációját jelenti.
  A hetvenéves háború már régóta túllépte az Egyesült Államok határait. Sok más ország is a szövetséges hadviselô felek között van. Mégis, néhány európai országban lépéseket tettek a drogbéke irányába. Németországban és Svájcban a harm-reduction elveit kezdik alkalmazni a joggyakorlatban és a praxisban, más európai államokban pedig - ellentétben a hazai gyakorlattal - nem büntetik a drogok fogyasztását. Ezen az úton kétségtelenül Hollandia ment a legtovább: bizonyos megkötésekkel szabaddá tették a marihuána árusítását és birtoklását. A háborút folytató országok droghivatalnokai a "hollandiai kísérletrôl" többnyire nem érdeklôdô figyelemmel beszélnek, inkább azt várják, mikor tér "jobb belátásra" a holland drogpolitika, véget vetve az eredménytelen "kísérletnek". Ez a "kísérlet" azonban immár húsz éve folyik, és a holland kormány rendületlenül kitart az 1976-ban bevezetett szabályok és elvek mellett. Ronald Knibbe, a maastrichti egyetem orvosszociológa-professzora elôadásában többek között rámutatott arra is, hogy a drogprobléma hollandiai kezelésének módja azt is eredményezi, hogy a környezô országokból a drogbetegek menedékért, a droghasználók könnyû forrásokért gyakorta Hollandiába mennek, és ez nem könnyíti meg helyzetüket. A problémák kezelésében az önkormányzatok helyi jogokat gyakorolhatnak, hogy a közösségek érdekeit megvédjék. A konfliktusok sokszor élesek, de a megoldási módokat elôsegíti a tolerancia és a racionalitás. Knibbe külön kiemelte az orvostársadalom szerepét a drogproblémák kezelésében. Az orvosok felvállalják a drogproblémákkal való foglalkozást, képzettek ezen a területen, és érdeklôdéssel fordulnak a drogkérdésekkel kapcsolatos újabb tudományos eredmények és kezelési módszerek felé.
  Sajnos nálunk ez egyelôre nem így van. Sok orvosunk nem szívesen kezeli a drogbetegeket, és nemcsak azért nem, mert kevéssé ért a dologhoz. Ráadásul, bár sokan osztják azt a véleményt, hogy a drogkérdés súlyosan érintheti az országot, a valós érdeklôdés, úgy tûnik, a kérdéskör iránt minimális. A Semmelweis Symposiumon nemcsak a drog- abúzus itt röviden összefoglalt kérdéseirôl, hanem a probléma orvosi, farmakológiai és terápiás vonatkozásairól is kitûnô elôadások hangzottak el. Mindamellett azonban, hogy a szimpóziumon való részvétel nem a külföldön szokásos nyolcszáz-ezer dollárba került, hanem ingyenes volt, és a szervezôk sokféle módon informálták az érdekelteket a rendezvényrôl, az orvosegyetem több száz fôs elôadótermében jó, ha kéttucatnyi hallgatósága volt az egyes elôadóknak. Az orvosegyetem sok ezer orvosát, kutatóját, a külön értesített több száz pszichiátert nem érdekelte a szimpózium. Ez az érdektelenség veszélyesen ragályos: közelebb járok az igazsághoz, ha azt mondom, hogy a több ezer medikus közül egy sem volt ott, mintha azt mondanám, hogy öt. Nyilvánvaló, hogy az érdektelenség okai igen mélyek, és alapvetôen arról van szó, hogy a magyar egészségügyi rendszer krónikus betegsége nemcsak a kórházak falait repeszti meg, hanem az orvosok viselkedését, nyitottságát és érdeklôdését is súlyosan befolyásolja.
  Az Orvostovábbképzô Szemle olvasói a marihuána legalizálásával kapcsolatos kérdést többnyire bûnnek vagy viccnek tartották. Lester Grinspoon évtizedek óta foglalkozik a problémával. Elôadása végén utalt arra, hogy Semmelweis megfigyelése, miszerint a gyermekágyi láz és a szepszis kóroka azonos, hány nô életét menthette volna meg, ha korának orvosi elitje nem áll ellen oly mereven érveinek, ha nem ragaszkodnak koruk tudományának vélt axiómáihoz. Sajnálatos, hogy a Semmelweisrôl elnevezett egyetemen oly kevesen voltak kíváncsiak Grinspoon érveire.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu