Szegedy-Maszák Mihály:
,,Minta a szônyegen"
A mûértelmezés esélyei
Balassi Kiadó, Budapest, 1995
268 old., 600 Ft

Kötetének feltétlenül legnagyobb igényû, 1992-es keltezésû tanulmányában: Az irodalmi mû alaktani hatáselméletérôl a szerzô egy eredetien elképzelt rendszerben azt kísérli meg, hogy a költôi megnyilatkozás, illetve befogadás felôl ragadja meg és vonatkoztassa egymásra a retorika alakzatait, tehát következetesen a poétizáltság történeti változásának elvét érvényesítse egy olyan területen, amelyet hagyományosan idôn kívüliként szokás modellálni és kezelni. Kísérletének elvi megalapozásában Bahtyinra (és mintegy Bahtyinon keresztül Gadamerra) hivatkozik (28. old.); mint ahogy az elôzô évtizedben íródott Kemény-monográfia Bevezetésében is kinyilványítja, hogy Bahtyin Dosztojevszkij-könyvét tekintette ,,példának". ¹ Szívós hivatkozása persze elsôsorban az elmélet közvetlen tartalmát illetôen figyelemre méltó, de végsô soron különös jelentést kap az elmélet általános karaktere miatt is. Bahtyin kulcsfogalmai: a travesztia, a karnevál és a polifon regény eredetiek és erôsek, eredendôen irodalmi, nem pedig általános esztétikai vagy éppen filozófiai természetûek. Irodalmi mivoltukban viszont Bahtyin a klasszikus példatártól teljesen elütô és rendkívül széles területen illusztrálja ôket; így nem meglepô, hogy amióta ismertté váltak, megkerülhetetlenek; sokunk számára operatívak és meghatározók is, ha e széles terjedelem valamilyen részét érintjük. E rendkívüli hatás miatt aztán leleplezôdik, hogy e fogalmak elsôdleges történelmi alapja nemcsak kérdéses, hanem alig vagy egyáltalán nem is létezik. A travesztív mû tizennégy ismérvét Bahtyin a menipposzi szatíra, sôt ahogy ô legszívesebben nevezné, a ,,menippeida" ôspéldáján írja le,  ² vagyis egy olyan szerzô mûvein, akinek (miként ezt persze ô is megjegyzi) egyetlen sora sem maradt fenn, csak közvetett forrásokból kísérelhetjük meg elképzelni ôket. A polifon regény elvének kifejtésében pedig, amelyik Dosztojevszkij mûveiben jutott volna ideáltípusos megvalósításához, Bahtyin legnagyobbrészt az elbeszélésekbôl idéz, és részletesen csak elbeszéléseket elemez  ³ - nyilván e kivételesen nagy gondolat kellett ahhoz, hogy az irodalomtudomány állandó paradoxonja: diakronikus elv és történelmi anyag sajátlagos ellentéte ilyen kivételesen láthatóvá váljon.

Nagyon kevés lenne csak annyit mondani, hogy Szegedy-Maszák Mihály felismerte vagy szem elôtt tartja e paradoxont. Inkább arról van szó, hogy mindenekelôtt ezen és csak ezen gondolkozik. Az utóbbi években három könyvet publikált: a Kemény-monográfiát, az Ottlik-pályaképet  ⁴ és ezt a kötetet, amelyet 1987 és 1993 között írt tanulmányaiból állított össze. Írásai tematikailag tehát meglehetôsen sokfélék, annál is inkább, mert e kötetben is vannak mûelemzô tanulmányok: Kemény Zsigmond, Henry James, Kosztolányi, Márai és Esterházy regényeirôl. Szegedy-Maszák Mihály egészében törekszik megragadni ugyanannak a tendenciának egy-egy szakaszát. Így egyfelôl a két világháború közötti magyar regény, illetve a mai amerikai regény általános leírását nyújtja, másrészt eleve fogalmi, részint irodalomesztétikai, részint nyelvészeti kategóriák szerint rendezi az anyagát, például a már idézett retorikai tanulmányban, de abban a munkában is, amelyben a modern és a posztmodern alkotás alapelveit állítja szembe. Az alkalom és a mûfaj is elválasztja egymástól e könyveket; különösen a két írói életmû elemzésének eltérô szándéka és a súlya. Kemény Zsigmondról a szerzô nem pályaképet ír, hanem regényírói poétikájának fejlôdését elemzi, ezért szigorú fegyelemmel tartja magát az elméleti alapvetésben kidolgozott fogalmakhoz. Ottlikról viszont éppen szabályos pályaképet rajzol, tehát életrajzi tényeit is közli, és természetesen a szerinte sikerületlen s számára teoretikusan érdektelen alkotásokat is tárgyalja - igaz, érezhetôen kevés kedvvel. A másik kettô mércéjén ez a könyv elsietettebb és esetlegesebb, ám félreismerhetetlenül ugyanabból a kérdésfeltevésbôl íródott, és ugyanabban az irányban keresi a választ.

A legutóbbi kötet tanulmányai viszont mind egyértelmûen nemcsak tudományos igénnyel íródtak, hanem tudományos szenvedéllyel is. Mindenkori közvetlen témájukat, legyen az az Aranysárkány ,,értékszerkezete" vagy a Szerepjátszás és költészet néhány fontos modellje, kivétel nélkül mindegyikükben ugyanazon alapvetô paradoxon felôl ragadja meg Szegedy-Maszák Mihály; de míg a poétikai monográfia és a pályakép kezdôpontján egy bizonyos választ modellál (a Kemény-monográfia elsô két fejezetében), illetve tételez fel, és ebbôl kiindulva nyújtja a két mû történelmi és esztétikai elemzését, a tanulmányokban a paradoxon érvényesülésének különféle tartományai és aspektusai, a lehetséges válaszoknak, köztük önnön privilegizált válaszának korlátai és ellentmondásai foglalkoztatják. A sok bizonytalan, kétkedô és megszorító formula ebbôl a hat-hét év során szívósan újrafogalmazott azonos kérdésfeltevésbôl adódik, vagyis nem manír, de nem is valamiféle túlbiztosítás, hanem a kötet központi problémáját jelenti, és a mindenkori állításokon túl elsôsorban a tudományág, ,,a mûértelmezés esélyeinek" egészére vonatkozik.

Ez a központi kérdésfeltevés két elembôl tevôdik össze, és a következôképpen hangzik: van(nak)-e a modern és a posztmodern irodalom történelmi anyagában kánon(ok), és miként lehetne e kánon(oka)t diakronikus érvénnyel modellálni? A kérdés két eleme nyilvánvalóan nem homológ, hiszen az elsô a mûvészi, közelebbrôl pedig a prózai alkotásokra, a második viszont az alkotások feletti reflexióra vonatkozik. Összekapcsolásuk azonban megint csak nem gondolati hanyagságból ered, hanem koncepcionális, nyilvánvalóan ezért részesíti elônyben Szegedy-Maszák Mihály a régebbi fogalmakkal szemben a ,,kánon" általánosabb és mindenesetre ma még mindegyiküknél szabadabb fogalmát.  ⁵ A központi kérdésfeltevés tehát valójában még ambiciózusabb, mint a fentebbi összefoglalásban, mert sokszoros megszorításai és kételyei mögött nem kevesebbet tételez fel, mint hogy a Henry James nevével mintázható fordulat után is elvileg lehetséges volna a (prózai) mûalkotás és a róla szóló reflexió elveinek kanonikus összekapcsolása.

Egyik legelsô és annak idején szokatlan feltûnést keltett tanulmányában a szerzô tulajdonképpen ugyanebbôl az alapfeltevésbôl indult ki; de egy megelôzô korszakra: az Arany-Baudelaire nemzedékre és egy más mûfajra: a lírai költészetre vonatkoztatva.  ⁶ Ezen a líratörténeti metszeten viszont akkoriban annyira problémátlannak vélte a (romantikát és a szimbolizmust meghatározó) ,,szerves forma" és a (tudománytörténetileg kétségkívül erre az alkotásmódra kidolgozott) strukturalista interpretáció kánonját, hogy ennek nevében meglehetôsen szigorú ítéletet mondott Arany János költészetérôl. Legkésôbb a Hugo Friedrich könyve nyomán fellobbanó diszkusszió óta tudjuk azonban, hogy ez a kánon a nem szerves formák poétikájára, így az avantgárd kezdeteitôl egyre nagyobb nehézségekkel, csak egyre több idegen segédfogalom bevonásával érvényesíthetô.  ⁷ Könyvének egyik legelsô mondatában (7. old.), majd késôbb két helyütt kicsit részletesebben (20-21., 24-25. old.) Szegedy-Maszák Mihály röviden és végérvényesen el is határolja magát hajdani elméleti álláspontjától, megállapítván, hogy az avantgárd, tehát például Schwitters és Duchamp szövegei és tárgyai óta a mûalkotás objektív-nyelvi létének (,,belsô lényegének") alapfeltételezése természetesen visszamenôleg is tarthatatlanná vált, minden értelmezésnek legalábbis hallgatólagosan számot kell vetnie azzal, hogy egy írott vagy nem írott objektum csak egy mindenkori ,,pragmatikai" viszonyban, ahogy másutt az elbeszélô ,,beszédmûvelet[tel]" kapcsolatban írja, a ,,közösségileg elsajátított szokásrendszerek[ben]" (58. old.) tekintetik mûalkotásnak, egy kicsit túlélezett fogalmazása szerint nem a ,,belsô lényege", hanem a ,,hatása" teszi az ,,irodalmiság[át]". (Itt a továbbiak helyes értelmezése végett zárójelben megjegyzem: én a strukturalista elméletbôl sokkal többet megôriztem, mivel ha ismerni vélem is a nehézségeket, és egyes témáim szerint sok tekintetben én is állandóan szembesíteni törekszem más felfogásokkal, az önmagát leíró és meghatározó irodalmi alkotás alapfeltevését e mûvészet egészére feltétlenül a leginkább operatívnak tartom.) Elsô tekintetre tulajdonképpen az ellenkezôje a meglepô, az tehát, hogy ebben a kötetében egy másfajta, vagyis hogy bármiféle kánont kísérel meg a modern és a posztmodern irodalomra érvényesíteni. Hiszen akármilyen tartalmat adjunk is a posztmodern fogalmának, nem arra jött-e létre, szkeptikusabb hangfekvéssel szólva, nem arra találtatott-e ki, hogy éppen a valamilyen idôtartamra állandó és valamilyen kiterjedésben általános érvényû diszkurzív, kommunikatív, mûvészi vagy másféle referenciák megszûnését, vagyis egy kánon önnönmagát örökösen megszüntetô karakterét jelentse? Nos, Szegedy-Maszák Mihály úgy véli, hogy nem vagy legalábbis nem feltétlenül kell eljutni a dekonstrukció radikális következtetéséig. A kötet egyik legkorábbi, 1988-as tanulmányában ki is jelöli, meddig követi e fogalom bevett értelmezését, és hol kíván határozottan másfelé, ha úgy tetszik, visszafelé tekinteni. A sorokban, amelyeket most a szokottnál hosszabban idézünk, tulajdonképpen nem saját elképzelését foglalja össze, hanem Esterházyét, azt tehát, amit ô Esterházy mûvei lényegének tekint - talán ezért is fogalmazhat direktebben és sarkítottabban, mint teoretikus jellegû tanulmányaiban:

,,Esterházy azonban nem vállalja következetesen e posztmodern szemléletet (ti. a >>lét és a mûalkotás célelvûségének<< tagadását), pontosabban ellentmondásos álláspontot fejt ki [...] tehát míg egyrészt felszámolni igyekszik jelentés és használat megkülönböztetését, föltételezvén, hogy nem tudunk kibújni a saját bôrünkbôl, másfelôl viszont nem hajlandó lemondani az abszolútum eszményérôl, talán mert úgy érzi, nélküle szegényebb lenne az a kultúra, melyre a görög-latin ókor, a keresztény középkor s a metafizikai érzékenység nyomta rá bélyegét, más szóval egyszerre állítja, hogy a világ különbözô leírásai egyformán érvényesek, mert nincs mihez hozzámérni ôket, és ennek az ellenkezôjét." Majd két bekezdéssel késôbb: ,,Végsô soron ez annyit is jelenthet, hogy [...] végkicsengésével hagyományos értékek fönntartását erôsíti meg, s ennyiben visszafelé tekint, így próbál úrrá lenni a teljes értékviszonylagosság kísértésén, mely a posztmodern kultúrában hallgatólagos alapigazságnak számít, de a Bevezetés teremtette világban végül is nem minôsíthetô elfogadható föltevésnek, noha a könyv alaposan mérlegeli messzemenô következményeit, és rendkívül nehéz küzdelmet folytat velük." (264-265. old.)

Bizonnyal nem értjük félre e sorokat, ha programadó szándékot ismerünk fel bennük. A kötet és a vele azonos gondolatkörben keletkezett írói pályaképek kettôs alapkérdése pedig e programadó szándék felôl olvasva már semmi esetre sem meglepô, hanem érthetô és logikus - még ha, miként ezt a szerzô maga írja, ellentmondásos is.

Igényét különösen világosan néhány olyan kérdés jelzi, amelyet már jóval azelôtt is idôszerûtlennek véltünk, hogysem a posztmodern radikálisan elválasztotta volna egymástól az emberi tevékenység különbözô területeit; értelmezéseinek mintegy a peremén Szegedy-Maszák Mihály most mégis újra felteszi ôket. Idézzük a három legjellegzetesebbet, s egyszersmind, lehetôség szerint röviden a manapság közkeletû válaszokat is. A Márai-tanulmány kiindulópontján az a kérdés áll, mennyire azonosítható egymással a sors és a mû ,,példaszerûsége" (230. old.); többször és erôs nyomatékkal felteszi ,,a legfogasabb kérdés[t]", ,,mennyiben van átfedés történeti és mûvészi érték között?" (97. old.); szintén visszatérôen újra megfogalmazza a régi kételyt, leírható-e a magyar irodalom történeti fejlôdése olyan általános stíluskategóriákkal, amelyeket ez irodalom teljes nem ismeretében dolgoztak ki (119. old.).

Az elsô kérdés önmagában majdnem hogy meglepôen hangzik. Végre is a Rameau unokaöccse óta nem szokás az alkotó személyében az esztétikai és az etikai értékek harmóniáját keresni, és ha Szegedy-Maszák Mihály nem írja is le Diderot nevét (aki nem csak ebben az összefüggésben határozottan hiányzik is a könyvébôl), annál inkább idézi Nietzschét, aki viszont nemhogy az alkotó, de még a mû szintjén is széttörte bármilyen hasonló harmónia illúzióját. Természetesen ismeri, idézi is Gide nevezetes boutade-ját, mely szerint Dosztojevszkijt olvasva megértette, hogy nemes érzésekkel csak rossz regényeket lehet írni (Ottlik, 23. old.). S ha a ,,sors" vagy a ,,magatartás" valamennyire mást lennének hivatva jelenteni, úgy emlékeztessünk egy aránylag közeli párhuzammal arra, hogy életmûve legperfidebb írásában Thomas Mann ,,lieber und guter Herr Rolland"-nak titulálta vitapartnerét - ebbôl a perfid pamfletbôl a ,,német" sors ,,feneketlen mélységeirôl", ⁸ a felvilágosodás és a demokrácia veszélyeirôl, az elsô világháború metafizikai szükségességérôl támadt A varázshegy, míg Romain Rolland valójában példaszerû magatartása (kötetének híres címével) A zûrzavar fölött, a megbékélés próféciája Az elvarázsolt lélek regényciklusát ihlette.

A második kérdés teljes perspektívájának megértéséhez nem felesleges megjegyezni, hogy Szegedy-Maszák Mihály hallgatólagosan ahhoz a kategóriapárhoz nyúl vissza, amelyet Mehring az elsô német polgári szomorújátéknak, Lessing Miss Sarah Sampsonjának az értékeléséhez teremtett meg; és kétségtelen, hogy a marxizmusnak, vagyis a mûvészet közvetlen társadalomtörténeti meghatározottságának lehetséges olyan logikus kifejtése, amelyben egy mû (haladó) történeti és (ennek még nem megfelelô) esztétikai értéke eltér egymástól.  ⁹ Szegedy-Maszák Mihály nyilván nem ebbôl a filozófiai alapfeltételezésbôl indul ki, tehát sem a társadalomtörténeti mozgás hierarchikus-teleologikus rendszerében, sem az esztétikai alkotás ennek megfeleltethetô, ezt tükrözô karakterében nem hisz. Sokkal erôsebben, mint manapság szokásos, fenntartja viszont a mû ,,fejlôdéstörténeti" (15., 98., 222. old.), némely elemzésében pedig nemzeti ideologikumának jelentôségét, egy helyütt (igaz, kétellyel) még ,,az egyetlen irányban elôre haladó fejlôdés" formuláját is leírja (161. old.), az író-monográfia Bevezetésében pedig azt a kijelentést is megkockáztatja, hogy esetleg nem is léteznek ,,a nemzeti irodalom keretein túlmutató esztétikai értékek" (Kemény, 6. old.). Ennek az ideologikumnak jegyében alkalmazza meglehetôsen különbözô vonatkozásokban a mehringi szembeállítást. Bessenyei alkalmasint fontosabb költônek számíthat, mint Berzsenyi, annál inkább, mert az utóbbinak semmi esetre nem a felvilágosult episztolái a legjobb alkotásai (15. old.); a századeleji magyar progressziót ,,a mûvészi és társadalmi modernség" közötti ,,feszültség" jellemezte (157. old.); megjegyzésre méltó, hogy míg nyilvánvaló propagandamûvek nem jutottak el a ,,nagy mûvészet[ig]", a történelmi szkepszis vagy nihilizmus a magyar irodalomban is nagy alkotásokat ihletett (73. old.); Arany és Brahms pedig abban rokonok, hogy ,,mûvészi jelentôség[ük] felülmúlta történeti szerepüket", lévén, hogy csak átvették a ballada és a szimfónia ,,örökölt kereteit" (13. old.). A szembeállítást Szegedy-Maszák ismételten átfogalmazza tisztán esztétikai kategóriákba is (ilyen formában már mindenesetre messze kerülvén
Mehringtôl), és a kérdést úgy teszi fel, azonos idôben, de korábbi, illetve késôbbi, sôt még erôsebben: egy túlhaladott és egy korszerû stíluseszmény jegyében született alkotások közül elvileg eleve magasabb esztétikai értéket kell-e tulajdonítanunk az utóbbiaknak (98., 151. old.)? Idézzük fel mindenesetre, de megint csak lakonikusan a kézenfekvô válaszokat. A mû természetesen eszmetörténeti kontextus része, de egy nem hierarchizált és nem teleologikus történelemszemléletben egy késôbbi gondolat nyilvánvalóan nem determinál kényszerûen magasabb rendû esztétikumot, a nemzeti vagy szociális szempont konvertálásáról már nem is beszélve. A modern irodalomnak mondjuk Baudelaire-nél kijelölhetô kezdete óta csak az egyik tendenciája tematizálja és igenli, esetleg sajátítja el belsô alkotóelvként a modern technikai világot (Verhaeren, Apollinaire, Kassák, groteszk verzióban a német expresszionisták háborús költészete, persze a futurizmus), a másik tendenciája zárkózottan ignorálja vagy elveti a modern társadalmat (így mindenki elôtt maga Baudelaire, majd például Hofmannsthal, Rilke, T. S. Eliot, Pound, s így az egyik verzióban a Nyugat, egy másik verzióban Balázs és Lukács is, utóbbinak a korai mûveit egyébként mintha túlságosan a fordulat utániak felôl értékelné Szegedy-Maszák Mihály). Hozzáfûzöm, de ezt már csak a magam nevében, hogy a történelmileg nem releváns esztétikumot én éppúgy elképzelhetetlennek tartom, mint az esztétikailag felismerhetetlen történetiséget. Tisztán stílustörténeti kronológiájuk szerint viszont nyilván nem lehet az alkotások esztétikai értékét hierarchizálni, legfôképpen azért nem, mert ha egy formarendszer megteremtetik, hosszú ideig saját dinamikájában halad akkor is, ha közben az idôk változásával más rendszer(ek) is létrejönnek. Jól ismert, hogy legkésôbb a XVIII. század végének mûvészetétôl kezdve az egymást libasorban követô irányzatok fikciója tarthatatlan, és éppen Wilhelm Pinder, aki pedig nemcsak az irányzatok, de még ,,a generációk entelechiájá[ban]" is hitt, vezette be ,,az egyidejû különbözô idejûségé[nek]" (,,die Ungleichzeitigkeit des Gleichzeitigen") ¹⁰ a fogalmát.

Hogy a szerzô egyetlen nagy súlyú konkrét példáját idézzük: ha persze igaz is, hogy ,,Flaubert és Dosztojevszkij regényfelfogása kizárta egymást" (83. old.), történelmileg mindenki úgy tárgyalja ôket, mint a balzaci és tolsztoji realista regény utáni alternatív alakzatokat - így egyébként Bahtyin is, aki a ,,kronotoposzokról" szóló tanulmányát (amire a Kemény-monográfia megszorítatlan egyetértéssel hivatkozik) Dosztojevszkij és Flaubert szembeállításával zárja.  ¹¹ Továbbá éppen Bahtyin óta tudjuk, hogy öröklés és újítás nem feltétlenül diszjunktív fogalmak, az irodalom gyakran (néhány tanulmánya szerint, amelyek közül az egyiket idézi Szegedy-Maszák Mihály: mindig) az örökölt formák travesztálásában újul meg. Szegedy-Maszák Mihály példáinál maradva: talán ilyesmire gondolt maga Brahms is arról írván egyik levelében, hogy ô ,,nem szimfóniát, hanem csak szimfóniát" komponált,  ¹² és valóban, talán Arany késôi lírájának mozgása a hallgatás szavai felé (,,Igy kongatom most untalan / E verseket - bár hangtalan.") (Naturam furca expellas) is megközelíthetô efelôl. Aranyt mindenesetre az, amit Baudelaire tökéletes kétértelmûséggel ,,difficultés créatrices"-nak nevezett, lírája lepusztulásába és végül is a szavak nélküli hallgatásba vitte. A travesztia fogalma egyébként egész kivételesen jól illik Szegedy-Maszák Mihály kedvenc példáihoz, Richard Strauss és Sztravinszkij zenéjéhez (98., 151. old.), mivel egy fordulópont után mind a ketten elhatározottan nem követték a stílusfejlôdés és akár önnön életmûvük lehetséges dinamikáját, hanem elmúlt stílusok újraírásában komponáltak, ez lett a zenéjük központi elve és központi témája; és meglehet, hogy ez még Baudelaire utolsó korszakára is alkalmazható, hiszen a Rövid versek prózában kötetben a költô szisztematikusan újra felvette és prózába törte A romlás virágai nagy témáit és velük magát a versalkotást.

[Baudelaire neve legyen most alkalom arra, hogy a könyv koherens gondolatmenetének ismertetését valahol megszakítsuk, és zárójelben néhány, nagyon kevés számú, de nem egészen jelentôség nélkül való elírásra rámutassunk. Mint mindenki, aki egy adott jelenséget tér- vagy idôbeli elôzményeivel és folytatásával törekszik megragadni, Szegedy-Maszák Mihály is ,,ideáltípusok[ba]" (62. old.) rendezi anyagát, ezeken jogtalan is lenne árnyalatokat számon kérni. Kö- tete két vonatkozási pontjának, Shelleynek és
Baudelaire-nek ideáltípusa azonban egészében problematikus. A költészet védelme címû értekezésben Shelley valóban ír a költô tanító-törvényhozó szerepérôl is, de már ezt a mondatot is a ,,láthatatlan és a vallás" fogalmára csattantja (,,partial apprehension of the agencies of the invisible world which is called religion"), majd fejtegetéseit még ugyanebben a bekezdésben Novalisra emlékeztetô mondatokban folytatja (,,A poet participates in the eternal, the infinite, and the one"), ezt az igényt már nem változtatja meg, expressis verbis kinyilatkoztatja, hogy a líra kivonja magát az ész hatalma (,,the active powers of the mind") alól, hogy aztán a zárómondatban éppenséggel a romantikus ,,törvényhozó" ,,ideáltípusát" fogalmazza meg.  ¹³ Szegedy-Maszák Mihály nyilván ezt másképp olvassa, de meg kellett volna indokolnia, miért látja ebben a szövegben, illetve Shelleyben ,,a felvilágosult költô" és a ,,klasszicista szemlélet" ,,összhangját" (68. old.); a késôbbiek során egyébként még magára az eszmetörténeti értékelésre is vissza kell térnünk. - Az az ideálkép viszont, amelyet a szerzô a könyv különbözô pontjain tett megjegyzéseivel és idézeteivel Baudelaire-rôl vázol, egyoldalú és valamelyest téves is. A költô alakja a líratörténet fordulópontján a modernség két, lényeges ismérvét van hivatva megjeleníteni: egyrészt a világ és ily módon a mûalkotás ,,esetleges, véletlenszerû" jellegét, amelyet Baudelaire (egészen az ,,aleatorikus mûvészet" megsejtéséig) a fényképezés elterjedésével sajátított volna el (103. old.), másrészt pedig a Mûalkotás függetlenségét az Erkölcstôl (69. old.). Valójában Baudelaire a fényképezést rendkívüli szenvedéllyel elutasította, mivel a ,,teremtô képzelet" (,,imagination créatrice") ¹⁴ megszûntét, vagyis a mûvészet végét vélte benne felismerni; és ha az persze igaz is, miként ezt a kötetben egy jól kiválasztott idézet dokumentálja, hogy a társadalom pozitivista erkölcsét ingerülten elvetette, akárhány súlyos mondatot lehet idézni, amelyben hitet tett a Mûalkotás éppen hogy magasabb rendû Erkölcse mellett.  ¹⁵ Szegedy-Maszák Mihály természetesen ismeri ezeket, csak másképp hangsúlyozza ôket, mivel ô Baudelaire fejlôdéstörténeti helyét ,,a mélabú kifejezésében, a gúnyban és az iróniában" (69. old.) látja. Ez így azonban a késôi évekre, tehát a Párizsi képek verseire és fôként, miként fentebb jeleztük, a prózaversekre érvényes. Általánosan elfogadott tétel, hogy A romlás virágai korszakos jelentôsége Jó és Rossz újfajta, de nem hogy véletlenszerû, hanem minden korábbinál erôsebb mértékben törvényszerû költôi rendszerének megteremtésében áll, ,,mathématiquement exacte", írta maga Baudelaire.  ¹⁶ - Két kevésbé fontos és egy harmadik, fontosabb tollhiba: kár volt a Hölderlin-idézetet a szerzônek önkényesen elvágnia, a teljes mondat még pontosabban adja azt a jelentést, amit felfedez benne (70. old.); a George-sorban viszont, mivel egyértelmûen a tartalmi kijelentés miatt idéztetik, az igét a primér jelentés szerint, pontosan kellett volna lefordítani, ,,a szó" nem ,,elakad", hanem ,,hiányzik" (,,gebricht") (71. old.); továbbá: ha Kemény valóban olvasta Ranke Geschichte romanischer und germanischer Völker von 1494 bis 1514 címû könyvének az Elôszavát, úgy a nevezetes mondatot nem abban a teljesen eltorzított és valóban prepozitivista formában ismerte, ahogy az késôbb szállóigévé vált (,,wie es eigentlich gewesen"), hanem úgy, ahogy Ranke hegeliánus szellemben leírta: ,,...habe ich vorgezogen, von jedem Volk, jeder Macht, jedem Einzelnen, wie sie gewesen, erst dann ausführlicher zu zeigen, wenn sie vorzüglich tätig oder leitend eintreten..." (134. old.).  ¹⁷ Alaposabb indokolást igényelt volna a nagy retorikai tanulmány néhány kategóriája is, például hogy miért tér vissza Fontanier 1821-ben írt rendszere, de tulajdonképp Quintillianus nyomán a szinekdoché és a metonímia egyenrangú kategóriákként való szétválasztásához (42. old.), holott Jakobson és tulajdonképpen már Pierce érvei óta az elôbbit az utóbbi egyik fajtájának szokás tekinteni; vagy hogy miként ,,szelídülhetnek" az idôvel a ,,trópusok katakhrésziszekké" (uo.), noha sokkal inkább a fordítottját hinnénk, különösen a modern költészetben, amelynek éppen Baudelaire (és másfelôl: Heine) óta egyik állandó eszköze az állandóan továbbhaladó képzavar vagy éppen a képtörés; vitatható a különbözô témák kifejtésének általános módszere is, amennyiben néha nem szignifikáns vagy legalábbis megint csak nem eléggé megindokolt összekapcsolásokhoz és utalásokhoz vezet  ¹⁸ - de a könyv sokkal lényegesebb annál, hogysem ennél több terjedelmet áldozzunk esetleges fogyatékosságaira vagy elírásaira.]

A harmadik kérdés, amelyet fejtegetéseinek mintegy a peremén Szegedy-Maszák Mihály feltesz, arra vonatkozik, beleilleszthetô-e a magyar irodalom a (stílus)irányokban elképzelt nemzetközi történetbe? A szerzô ebben a könyvben (különösen 119 old.), de már a Kemény-monográfiában is (9-15. old.) Wellek tételébôl indul ki, mely szerint e kategóriák ,,egy meghatározott korszakban uralkodó normarendszert [jelentenek], amelyet el tudunk különíteni a megelôzô s a rá következô korszak normáitól". ¹⁹ A meghatározás következetes olvasata már tartalmazza is a leginkább evidens választ, és valóban, néhány oldallal késôbb Wellek azt fejtegeti, akármennyire ,,felületesek és durvák" legyenek is e kategóriák, elvitathatatlanul van bizonyos ,,elôrejelzô értékük" (,,predictability"), amennyiben rendszerük révén egy olyan irodalom valamelyik korszakának (Wellek példájával: a cseh romantikának) legáltalánosabb jellemvonásait is leírjuk, amelyet egyáltalán nem ismerünk;  ²⁰ a stílustörténeti kategóriák, akár hasznosak, akár elhibázottak, relatív és relacionális csoportokat modellálnak, csak ezt értelmes számon kérni rajtuk, sem direkt meghatározásra, sem nemzeti vagy éppen individuális sajátosságok leírására nem alkalmasak.

Ezek lennének tehát a három kérdésre adott közkeletû válaszok. Szegedy-Maszák Mihály természetesen nem is azért teszi fel ôket, mintha nem ismerné e válaszokat, hanem mert, vállalva akár (írjuk le azért egyszer: egészen egyedülállóan tájékozott olvasottsága mögött vagy éppen fölött) bizonyos konzervatív elképzelésnek a látszatát, és talán nem is csak a látszatát, nem fogadja el e válaszokat. ,,Nem könnyen megválaszolható kérdés, mi is legyen a viszonyítás alapja?" (237. old.), írja történetesen Márai kapcsán, de egész kötetére érvényesen. A három kérdésfeltevés e negyedik, legáltalánosabb felôl tekintve koherens és nemhogy a peremen marad, de minden írás lényegét érinti. Mû és személyiség, mû és történelem, illetve mû és nemzet (mármost egészen lecsupasztott szkémájukban megfogalmazva ôket) kapcsolatának ugyancsak hagyományos kérdéseit Szegedy-Maszák azért teszi fel ismét, hogy túl a viszonylagosságon, ha nem abszolút rendszert is, de abszolút ismérveket is (,,univerzáliák[at]") (64. old.) találjon a megválaszolásukhoz, pontosabban szólva, hogy a válasz egyes elemeit viszonylagosság és abszolútum kettôs arculatával modellálja.

Ebben az igényben integrálja a retorika és az elbeszéléselmélet(ek) szempontjait és fogalmait. Miként már eddig is világossá kellett válnia, semmiképpen sem valamiféle mozdulatlan egzaktságot tulajdonít nekik, hogy aztán velük mintegy lecövekelje az irányzatok bizonytalan rendszerét; hanem mindkét fajta fogalomrendszert történetileg, mindenekelôtt befogadástörténetileg mozgékonynak tekinti, és e kettôs rendszer (befogadás)történeti állapotait szembesítve írja le az egyes irányzatoknak, illetve néha az irányzatokon belül egy-egy emblematikus mûnek, például Henry James Minta a szônyegen címû kisregényének az ,,értékszerkezetét"; a könyv és vele együtt a két írói pályakép igénye valóban nem kevesebb, minthogy a szinkronikus mûvészeti anyag és a diakronikus elv kánonját, illetve kánonjait modellálják.

A szerzô némi leegyszerûsítéssel szólva három nagy kánont tanulmányoz. Kronológiailag az elsô a felvilágosodás, amelyik ,,egyoldalúan észelvû" (49. old.) felfogása okán tény és fikció merev elválasztásából indul ki, a tisztán fikciónak tekintett mûvet pedig egy tanítás teleológiájában beszéli el, illetve olvasatja. A második a romantika és a realizmus váltásánál alakult ki: ebben a kánonban az elbeszélés a cselekmény okozatiságában (Kemény, 104. old.), vagyis a tér, a perspektíva és a beszédhelyzet gyakori változásában halad elôre (lásd mindenekelôtt A rajongók elemzését), ily módon állandóan újra nyomatékosítva, alkalmasint tematizálva az elbeszélés ,,fatikus", közlésteremtô funkcióját (Kemény, 40. old.). Szóba kerül végül a modernnek és posztmodernnek nevezett mûvészet kánonja, amely a cél- és okeszmények elbizonytalanításával, esetleg felfüggesztésével az elbeszélésnek és benne minden személynek (az elbeszélôének is), minden térnek és perspektívának, sôt magának a puszta közlésnek az értékét is bizonytalanná tette.

A felvilágosodás korszakát a szerzô tulajdonképpen mindig csak igen röviden, szinte kiinduló állapotként tárgyalja, mint ahogy a fejlôdésregényt is mintegy alappontnak veszi fel; ezért itt is csak kevés megjegyzést teszünk - ezek mindenesetre határozottan kritikaiak. Ne vitassuk újra, hogy helyes-e Shelleyvel példázni az irányzat tanító elbeszélését. Ha helyes is, biztos nem elegendô, végre is Szegedy-Maszák Mihály az egész irányzatot jellemzi, ehhez pedig, akármilyen lakonikus összefoglalásban is, feltétlenül számításba kell venni autochton esztétáinak, tehát mindenekelôtt Lessingnek és Diderot-nak a gondolatait. Hiszen amit ôk fejtegetnek, egyáltalán nem mond ellent a tanító szándékú elbeszélés tételének a fejlôdésregény alakzatáig is elterjedô érvénnyel; de mindenesetre a természet, a törvény és a szépség összefüggésének, illetve a mûalkotás szellemi meghatározottságának sokkal tágabb rendszerébe állítja.  ²¹

A realizmus korszakában, pontosabban a romantika és a realizmus határmezsgyéjén kialakult kánont viszont Szegedy-Maszák Mihály ebben a könyvben is elmélyülten elemzi - a Keményrôl szóló könyvnek ez a fô témája. Mindkét könyv fejtegetéseiben Wellek általános felfogását követi; abból indul ki, hogy a realizmust a romantika felôl, a romantikától való elhatárolódásában határozza meg. Ismérvei azonban koncepcionálisan eltérnek e felfogástól, mivel Wellek fogalmainak a verifikációját teoretikusan is kérdésesnek tartja, továbbá úgy véli, hogy ha a legáltalánosabbak igazak is, az azokon túlmenôk jelentékeny része még csak fel sem merülhet a magyar irodalom vonatkozásában. Tegyük itt most félre az utóbbi problémát, csak annyit jegyezzünk meg, hogy egyik példáján, annak demonstrálásában, miért maradt kényszerûen felemás Jókai életmûve, Szegedy-Maszák Mihály három könyvének egyik legmeggyôzôbb bekezdését olvashatjuk: az író a képzelet romantikus kötetlenségét, sokértelmûségét és a tanító szándék meghatározottságát próbálta egyesíteni (127. old.). Wellek, hogy csak a vezérfogalmakra emlékeztessünk, képzelet, természet és mítosz adott rendszerében írta le a romantikát és (mivel külön tanulmányt nem szentelt neki) amennyire érintette, úgy e rendszer tagadásában írta le a realizmust. Szegedy-Maszák Mihály viszont, ha részben elfogadja is e kiindulást, ,,az elbeszélô eljárás" ²² meghatározásában vél valóban általános érvényû és történelmi mozgásukban (értsd: szándékukban és befogadásukban) verifikálható kategóriákat találni. ,,Keményt a nézôpontok összjátéka s az értékrendek, világszemléletek feszültsége, párharca foglalkoztatta" (131. old.), írja e kötetben. A megállapítás minden szavát igen finoman és precízen állítja az eszmetörténet és a nyelvi kifejezés történetének közös területére, ez az ô realizmusfelfogásának az alapmondata. Az íróról szóló egész monográfiának az a tárgya, miként közelítette meg, illetve valósította meg Kemény egyes mûveiben és leginkább A rajongókban ezt a poétikai eszményt; az elemzô eszerint rendezi az anyagát, a két elméleti fejezet után az egymást követô regények elemzését olvassuk. A kidolgozás részleteivel itt nyilván nem foglalkozhatunk, teoretikus mérlegét azonban meg kell kísérelnünk megvonni. Az elemzéssorozat fogalmilag tökéletesen koherens, amennyiben Szegedy-Maszák Mihály, miként ezt már fentebb megjegyeztük, valóságos aszketizmussal tartja magát azokhoz a kategóriákhoz, amiket az elméleti megfontolásokból magának kialakított. E kategóriák operatívak is, amennyiben a nyelvi megnyilatkozás változását, sôt fejlôdését írják le, annak egészen messzi implikációival, mint éppen az okozatiság elve, a regényzárlatok jelentése, sôt a legmerészebb állítással, ,,a szerkezet egészé[nek] realizmus[a]" (58. old.) (szemben Jókai realista betétjeivel). Kérdés azonban, hogy nem marad-e ki végül az egyes mûvek és így a történelmi mûalakzat primér meghatározottsága, vagyis a regény világának kapcsolata a regényen kívülivel, neveztessék ez életanyagnak, valóságnak vagy akár nem fikciónak? Nem szükséges bizonygatni, hogy a regénynek minden korszakban ez volt és ez marad az egyik és valószínûleg a legfontosabb meghatározója,  ²³ akár azért, mert e kapcsolatot éppen megszüntetni törekszik, mint a romantika, vagy akár azért, mert a tárgyak puszta jelenlétének reprodukálásával éppen túlhangsúlyozza, mint a francia ,,új regény", hogy Szegedy-Maszák Mihály kedvenc paralel példáinál maradjunk; de nem kétséges az sem, hogy a fejlôdésregényben és még inkább a realista regényben a kapcsolat egyedülálló fontosságot kap, a mû ebben ihletôdik és ezt tematizálja. Szegedy-Maszák Mihály ezt természetesen nagyon is jól tudja, a kapcsolat természetére többször vissza is tér, de a különbözô helyeken nem egészen azonos formulákra jut. Figyelmeztetô módon ez a három könyv egyetlen vonatkozása, amelyben felfogása eldöntetlen vagy önellentmondásos (például 22., 59., 156., illetve Kemény, 146., 205. old.); a szerzô nem ok nélkül utasítja el Bahtyin ,,karnevál" fogalmát (26. old.), aki éppen ennek révén tette a kapcsolatot a rendszere integráns részévé. A két szélsô megfogalmazást idézve, az elemzô az egyik helyen ,,mûvészet" és ,,élet" konfrontációját eleve eltévesztettnek tekinti, másutt viszont maga is ,,tény és kitalálás viszonyának újraértékelésé[bôl]" eredezteti ,,Kemény realizmus[át]". Magam az utóbbi formulát tartom helyesnek, méghozzá egy olyan (nyomatékosítom: semmi esetre sem eredeti, hanem közkeletû) radikális kifejtésben, ahogy Szegedy-Maszák Mihály semmiképpen nem gondolja: a regény vonatkozásában a realizmus olyan alkotást jelent, amelyben a fikciós világ egésze és lehetôség szerint a részletekig elmenôen minden eleme: cselekmény, konfliktus, helyzet, nyelv, jellem, de még az öltözékek és a helyszínek, és külön nyomatékkal hozzáírom: a gondolatok, a pszichikum is társadalmilag meghatározottak. A realista regény emblematikus mondata (amelyet annál inkább idézek, mert Szegedy-Maszák Mihály Keményt ugyanazon a fejlôdéstörténeti helyen látja, mint Stendhalt) (Kemény, 12. old.) Julien Sorel kijelentése az utolsó szó jogán: ,,De ha nem volnék is olyan bûnös, akadnak itt olyanok, akik nem törôdnek azzal, ami a fiatalságomban szánalmat érdemel, bennem szeretnék megbüntetni és örökre megfélemlíteni azokat a fiatalokat, akik elnyomott osztályban, szegényen születtek, s mégis oly szerencsések, hogy tanulhattak, és olyan vakmerôk, hogy keveredni merészeltek a társasággal, a gôgös gazdagok világával.

- Uraim, ez a bûnöm, és annál szigorúbb lesz a büntetésem, mert más osztálybeliek ítélkeznek fölöttem. Az esküdtek padsoraiban egyetlen parasztot sem látok, csak megbotránkozó polgárokat..."  ²⁴ Egészen pontosan: egy-egy fejtegetésen belül, két mondat tartamára Szegedy-Maszák Mihály is ugyanezt az értelmet adja a fogalomnak, ,,A Bovarynéban a szereplôk elsôsorban egy társadalom tagjaiként felfogható jellemek" (146. old.), írja az egyik tanulmányban, és: ,,a regény jelrendszere viszont kimondottan társadalmi jellegû és szatirikus mellékjelentéseket is von maga után" (Kemény, 90. old.), mondja az írómonográfiában, itt a románccal szembeállítva, tehát a mûalakzat egészének meghatározására.  ²⁵ Maga a könyv azonban egyértelmûen nem ebbôl a felfogásból íródott; hanem az ,,elbeszélô eljárás", sôt tulajdonképp a megszólalási formák, a retorikai tanulmány magyarítása szerint, ,,a beszédmûveletek" sokrétûbbé válásában és elmélyülésében írja le Kemény pályáját a romantikától a realizmushoz. A legelsô lapokon (18. old.) Fontane Effi Briestjének és A rajongóknak egy-egy epizódját állítja párhuzamba, hogy a könyv felfogását megmagyarázza. Fogadjuk el ezt a példát, annak teljes általános jelentésével, és annál inkább, mert a párhuzamos mû kiválasztása minden vitán felül áll, az Effi Briest a német realista regények (egyébként: meglepôen kevés számú) egyike, ha úgy tetszik, a par excellence német realista regény. Szegedy-Maszák Mihály azt a jelenetet taglalja, amikor a házasulandó lányt elviszik a galériába, hogy megmutassanak neki egy festményt,  ²⁶ és röviden a párbajjelenetre is utal; ezt, illetve ezeket látja homológnak Kassai Elemér halálának jelenetével, mivel mind a két mûben az író a regény ,,központi jelenet[ét]" igen tömören, többértelmû utalásokkal és elhallgatásokkal, a nézôpontok váltásával (ez utóbbira, Kemény, 259. old.) ábrázolja; az utóbbi értelmezéséhez a megelôzô cselekménybôl annyit közöl, hogy a szombatosok éppen azt próbálják egyik idegileg megzavart társukból kiszedni, valóban árulóvá vált-e, ahogy fennen vádolja magát. Kíséreljük meg másképp leírni e jeleneteket, azt tehát, hogyan jönnek létre és mi jelenik meg a konstellációjukban? Kemény regényében egy nagy hatalmú és eltorzult lelkû intrikus manipulálni akarja az unokaöccsét halálos ellensége tönkretételére, akit a révült szombatosok vezéralakjuknak tekintenek; a nem különösen éleseszû fiatal nemes leginkább jó érzéseitôl vezéreltetve átlátja, ha nem az egész kusza tervet is, de az alapvetô szándékot, megpróbál ellene tenni, és figyelmeztetni az áldozatot a veszélyre: egy rejtekajtón bejut a templomba, ahova az üldözött közösség bezárkózott; hirtelen felbukkanására elôször egy szombatos, méghozzá a despota fôúr egyik szökött jobbágya (aki, jegyezzük meg, mégis elsôsorban mint megszállott próféta teljesíti be a sorsát) és a közösség vezéralakja (aki már egy ideje baljóslatú csillagállások félelmében él) rémült felkiáltásban ismeri fel a gyûlölt ellenség rokonát, illetve az asztrológiai ,,veszedelem" megtestesülését, mire az amúgy is szorongó és felizgatott tömeg meggyilkolja az ifjút; beteljesült, amit mindig és mindnyájan élnek: a végzet.  ²⁷ Fontane regényében viszont egy polgárlány készül hozzámenni, majd hozzá is megy egy porosz báróhoz, akit a félelemmel határosan tisztel, de nem szeret; valóban, a báró kikezdhetetlen tartással éli az életet, és amikor évekkel késôbb megtudja, hogy a feleségének szeretôje volt, azt is megteszi, hogy közös sorsuk maradékát is lerombolja, és párbajt provokálva vagy a saját, vagy a riválisa (tulajdonképpen: hajdani riválisa) életét is feláldozza egy olyan morál, pontosabban egy olyan életkeret, sôt saját maga mindennél szarkasztikusabb szavával: egy olyan ,,Gesellschafts-Etwas" (,,társadalmi-valamicsoda") ²⁸ nevében, amelynek érvényében - amiként ezt a párbajt megelôzô éjjel egy hosszú és precíz okfejtésben elmondja - már saját maga sem hisz; a párbajban az ellenfél kap halálos sebet. Természetesen Szegedy-Maszák Mihály is értékeli a ,,cselekmény" jelentôségét: annyiban és úgy, ahogy az az ,,elbeszélô eljárás" felôl és felé megragadható, ehhez a bevezetô fejezetekben érdekes felosztást is alkot (Kemény, 88 skk. old.) (egyébként: itt írja le mégis a mûalakzat társadalmi meghatározottságáról szóló mondatot is), s a felosztást pontosan érvényesíti is. Így jut el annak a rekonstrukciójához, miként állítják be, illetve élik meg az elbeszélô és a hôsei az egyes történéseket, és ebben, tehát a helyzetek és nézôpontok növekvô differenciálódásában írja le Kemény fejlôdését, amely felfogása szerint tehát az elsô regények romantikájától A rajongók realizmusáig vezetett; s mindent következetesen tárgyal, vagy legalábbis érint, ami ebben megragadható, a nyelvi kijelentések karakterét, az elbeszélés idôrendjét, a fordulatok oksági, illetve teleologikus indokoltságát, az alakok szerzôi, illetve autonóm motiváltságát, természetesen a cselekménytípusokat, sôt bizonyos mértékben a világszemléletet és értékrendszert. Ám ugyanilyen következetességgel, sôt ahogy fentebb írtuk, valóságos aszketizmussal kirekeszt mindent, ami ebbe nem foglalható bele, tehát a tartalomelemzés evidens szempontjait, a cselekmény mibenlétét és irányát, a motívumok és a toposzok jelentését, a konfliktusok jellegét, a szereplôk és még inkább az egész regényvilág társadalmi meghatározottságát (,,Gesellschafts-Etwas", mondja a báró) vagy nem meghatározottságát stb. - mindazt, amiben a példaként választott két központi jelenet egyáltalán nem homológ egymással.  ²⁹

Annál inkább figyelemre méltó, hogy a kötet idevonatkozó tanulmányait, részint azt, amelyik ,,A magyar romantika sajátosságai[ról]" szól és még inkább azt, amelyikben Kemény ,,történelemszemlélet[ét]" a ,,tragikum" és az ,,irónia" vezetô fogalmai szerint elemzi, Szegedy-Maszák Mihály határozottan önkorrekciós szándékkal írta, a korszak és benne a regény kánonjának modellálásakor a korábbi, zártan elgondolt rendszer megnyitására törekedett. Ne tekintsük itt az elôbbiben a vitatható kiinduló kérdést és azt sem, hogy az utóbbi valamelyest esetlegesen említi és rendezi anyagát. Fontosabb, hogy a kánont már a címekben megjelölt célkitûzés más körbe helyezi, és ennek megfelelôen anyaguk is, fogalmaik is sokban mások. Az elsôben a magyar romantika nem individualista és nem vallásos, sôt alapjában nem filozofikus karakterét elemzi. Ehhez szociogazdasági és eszmetörténeti megfontolásokat sorakoztat fel a magyar városiasodás gyengeségérôl és arról, hogy amennyiben a költôk reagáltak a filozófiára, úgy a felvilágosodás (értsd: nem az ontológiai gondolkozás) tételeit tették magukévá; végül arra jut, hogy a magyar irodalomban a romantika csak felemásan valósult meg, a reformkor irodalma inkább a klasszicizmushoz maradt közel, a múlt századfordulón kezdôdô lírai megújulás pedig erôsen biedermeieres hanghoz nyúlt vissza (egyébként ebben a tanulmányban olvasható Jókai remek jellemzése is). A másodikban pedig (félreértés ne essék: a regényíró ,,történelemszemlélet[érôl]" van szó, az értekezéseket ennek megvilágítására taglalja) a monográfia ,,esztétikai minôségei" (129. old.) olyan kategóriákkal kerülnek korrelációba, mint a történelmi eszmények értéke az individuum számára (sôt ennek kapcsán a gondolatmenet Erdély emblematikus történelmi sorsának megállapításával zárul), az élet idôtlen, illetve idôbeli felfogása, ebbôl adódóan a történelmi haladás és az egyéni fejlôdés esélyei. Azok, akik a XVIII. század második felében megkísérélték saját korukat, illetve régebbi korokat kánonként leírni, tehát mondjuk Diderot, Goethe és aztán Schlegel, hasonlóan tág dimenziókban és részben tartalmilag is hasonlóan képzelték el a fogalmat.

Mindez, ismételjük el, figyelemre méltó és fontos. A kötet tanulmányaival azonban Szegedy-Maszák Mihály valójában sokkal többre és merészebbre törekszik, mintsem hogy csak jelezze, merrefelé lehet megnyitni azt a rendszert, amelyet a monográfiában a romantika és a realizmus váltásának leírására alkalmazott. Központi tárgyuk a modernnek és a posztmodernnek nevezett, mondjuk Henry Jamestôl Esterházyig terjedô korszak, és épp ezen az anyagon, amelynek esetleges egységét felette nehéz felismerni, kísérli meg a szerzô ,,az elbeszélô eljárás" vezetô szempontja alapján a harmadik történelmi kánont leírni. A feladat annál nehezebb, mert a fogalmat itt, miként e recenzió elején már utaltunk rá, Szegedy-Maszák következetesen a lehetô legtágabb, az alkotás és a reflexió összhangját jelentô értelmében használja, és tulajdonképpen mindegyik tanulmányában, ahogy kettônek a címében szerepel is, ,,értékszerkezet[et]" törekszik rekonstruálni. Ezért hivatkozik természetesen nem azonos mértékben, de azonos súllyal az irodalmi alkotókon kívül mondjuk Cage-re, továbbá mondjuk Wittgensteinre  ³⁰ és még tovább, mindenekelôtt Bahtyinra, mellette pedig például Vigotszkijra, Kermode-ra vagy Barthesra. Az elemzések központi alakja a kötetben Kosztolányi, de az Ottlik-pályakép is világosan ezzel az elvi igénnyel íródott; az e két írót körülvevô sok név közül pedig leginkább Musilé kap kiemelt fontosságot, és nemcsak, sôt nem is elsôsorban a nyilvánvaló tematikai párhuzam miatt, hanem mert a (töredékes) életmû egészen kivételes mértékben példázza ,,elbeszélô eljárás" és ,,értékszerkezet" lehetséges kapcsolatát.

E harmadik kanonikus korszakot meghatározó kategóriákat a szerzô legtöményebben a modernt és a posztmodernt esetleg elválasztó jelenségek elemzésekor fejti ki; itt egyébként arra a következtetésre jut, hogy a modern és a posztmodern között legfeljebb hangsúlyeltolódásokról van szó, a kategóriákat tehát a korszak egészére érvényesnek tartja. A felvilágosodás, illetve a fejlôdésregény egy domináló és többnyire egyenes vonalú célképzetet követ, reá feltétlenül igaz, amit Szegedy-Maszák Mihály a realista korszakra is kiterjeszt, ti. hogy ennek az alakzatnak az értelmében ,,a világtörténelem leplezett teodicea" (252. old.).  ³¹ A realista regényalakzatban pedig, hogy lakonikusan levonjuk a tanulmányokból és a Kemény-monográfiából adódó következtetést, a célképzet a különféle szemléletek, vagyis ,,nézôpontok" eltérésében vagy éppen ellentétében érvényesül, de érvényesül - ezt mutatják például a regények zárlatai, amelyeknek Szegedy-Maszák Mihály következetesen nemcsak fontos, hanem egyedüli és emblematikus jelentôséget tulajdonít, valószínûleg joggal (például 143., 192., Ottlik 102. old; és már a Kemény-monográfiában is, különösen, ahol azt elemzi, mennyire rezignált és ironikus A rajongók látszólagos happy endingje 254., 260. old.). Nietzsche filozófiája a teleológiai elképzelések radikális tagadásával, lét és történelem ciklikus mozgásának felfedezésével (pontosabban: eredeti újraelképzelésével) hozott fordulatot, és hatását Szegedy-Maszák Mihály joggal ismeri fel a különféle alkotókon, akár olvasták a különféle idézeteket, akár nem.  ³² E fordulat nyomán a harmadik kánon regényalakzatát a két elôzôvel szemben az elbeszélés teleológiájának egyre továbbhaladó felszámolása jellemzi, egészen addig, hogy a mû belsô elrendezése is aleatorikus (például mert a fejezeteket tetszôleges sorrendben kell olvasni); és ennek megfelelôen a zárlatuk is elvileg nyitott. Itt mindenesetre közbe kell vetnünk, hogy a szerzô egyik példája, egészen pontosan egyik ellenpéldája ismét eszünkbe juttatja kételyeinket; mert ha az igaz is, hogy a Bovarynét egy múlt idejû állítás zárja (és nem például egy, a jövôre, vagyis a mûvön kívüli idôre irányuló kérdés) (143. old.), egy teleológiai mozgás befejezését már nehéz felfedezni benne, hacsak nem a nihilizmus szarkasztikus teleológiájáét. Gyakran szokás idézni a Louise Colet-nak írt levél egyik mondatát, néhány hónappal azelôttrôl, hogy Flaubert a regényt írni kezdte: ,,Ez lenne szép, ilyesmit szeretnék csinálni: egy könyvet - semmirôl [...]"; ³³ és valóban, ha valamilyen formulában számot kell adnunk a Bovaryné utolsó mondatának paradox funkciójáról, úgy kellene fogalmaznunk, hogy ez a mondat egy, a semmibe vezetett világ teleológiáját zárja le. Erôsen hipotetikus értékkel hozzáfûzöm: lehetségesnek tartom, hogy e tekintetben lényegesen különbözik az építôelemek értéke a lírai mûvekben (amelyek elemzése Szegedy-Maszák Mihályt pályájának elején foglalkoztatta) és a prózai mûvekben, különösen a nagy terjedelmû prózai mûvekben (amelyeket ugyanilyen szigorú nyelvi szabályrendszerben törekszik most meghatározni). Egy vers lezárásának megszólalási formája kétségkívül aránytalanul nagy mértékben meghatározza a mûvet, egy olyan példánál maradva, amit már érintettünk: bármennyire eredeti allegóriákon keresztül vezeti is George az olvasóját a Das Wort címû versében, sôt bármennyire enigmatikus is a zárósor: ,,Kein ding sei wo das wort gebricht", ³⁴ az, hogy e sor egy aforizmatikus kijelentésben foglal össze allegóriákat, klasszicista jelleget ad az egész versnek. Kevéssé valószínû azonban, hogy egy ilyen ismérv egy regényt is hasonló mértékben meghatározzon. Ismét egy olyan példánál maradva, amelyet már érintettünk: az Effi Briest szállóigévé lett utolsó mondata: ,,Ach, Luise, la§... das ist ein zu weites Feld", a három ponttal és a határtalanról szóló kijelentéssel épp hogy nem kinyitja az ábrázolt világot, hanem a zártságát teszi végérvényessé, a lány szülei sem tudják és még mindaz után sem, ami történt, a báró kikezdhetetlen tartását megközelíteni.  ³⁵

A Bovaryné példájának, nyomatékosítom, sokkal nagyobb a jelentôsége, semhogy a felsorolásból, amelyben elôfordul, sejteni lehetne. Jól ismert (noha helyes lett volna jegyzetben és még inkább a szövegben néhány mondattal emlékeztetni erre), hogy Bahtyin éppen e mû kapcsán dolgozta ki a ciklikus kronotoposz kategóriáját.  ³⁶ Szegedy-Maszák Mihály fejtegetéseiben (aki, miként említettem, Nietzschére hivatkozik, de a kettô egyáltalán nem zárja ki egymást) ez a kategória központi jelentôséget kap: szemben az elôzô elbeszélések vonalszerû teleológiájával, a harmadik kánon elbeszélését a ,,körkörös" modell uralja.

A három könyv, úgy tetszik, legmeggyôzôbb fejtegetéseit ennek a kategóriának a konkrét alkalmazásában lehet felfedezni; szemléletének ismeretében egyébként ez csaknem kiszámítható is lenne, mindenesetre a szerzô gondolkozásának koherenciáját tanúsítja. Nem a különféle ,,fejlôdéstörténeti" tárgyú tanulmányokra gondolok, amelyek mind különféle szempontból az általános tendenciát mutatják be, amelyekben tehát, egy éles példával, Ellis, az utóbbi évek egyik leghíresebb regényének a szerzôje, és Zmegac, az utóbbi évek leghíresebb regénytörténetének a szerzôje ugyanazon kanonikus kérdésfeltevésre válaszol - egy ilyen tanulmányban a mûvek természetszerûen csak a tendencia egy-egy pontjának vagy aspektusának illusztrálására jelennek meg. Hanem elsôsorban a Kosztolányiról szóló három, illetve négy tanulmányra és mellettük az Esterházyról szóló elemzésre. Emlékeztetünk rá, hogy Szegedy-Maszák Mihály éppen Esterházy kapcsán fogalmazta meg az alkotói törekvést, amely a posztmodernség elkerülhetetlen felismerése ellenére sem kíván lemondani a hagyomány valamilyen jelenlétérôl. Szó sincs arról tehát, hogy Esterházyban, Kosztolányiról már nem is szólva csak az új kánon megvalósulását mérné fel. Sokkal inkább úgy látja, hogy Kosztolányi regényei, sôt egész életmûve (miként ez szintén jól tudott: nagymértékben primér Nietzsche-olvasmányok hatására) a teleologikus és a körkörös világszemlélet válaszútján íródtak. Kíséreljük meg a szerzô legfontosabb megállapításait összefoglalni.
A véres költô a történetmondó és az elbeszélô helyzetének, vagyis epikum, transzcendencia és irónia állandó feszültségében íródik (még ha Kosztolányi ebben a mûvében túlságosan ragaszkodott is a történelmi elbeszélés hagyományos hitelességképzetéhez, semhogy valóságos szintézist, vagyis valóságos fikciót teremtsen); célzata, hogy az átvett anyagban archetipikus emberi magatartások ,,létállapot[ok]" (183. old.) lehetôségeit ábrázolja (és nem annyira konfliktusát, mivel, ahogy Szegedy-Maszák Mihály finoman rámutat, a szereplôk jórészt csak monológokban beszélnek és élnek); az alakok, bármennyire motiváltak is, végsô soron sem változnak, a világ, vagyis a regény ,,értékszerkezete" mozdulatlan. A Pacsirtában a kezdôpont és a végpont összeér, a Vajkay család folytatni fogja hamis eseményekben cirkuláló életét, a szövegen belül pedig még külön, ironikus (tehát a nézôpontok konfrontálásával felépített) epizódok teszik semmivé a haladás bárminemû képzetét, sôt a mûvészi elbeszélés lehetôségeit is (hiszen a színielôadás épp annyira és éppúgy értéktelen, mint a különféle megnyilatkozások a Kaszinóban); de a regény az író külsö szemléletének érvényesítésével fenntartja egy minden szokásos idôn kívüli transzcendencia lehetôségét. Az Aranysárkány kétfajta idô- és térszemlélet, az itt ismét felvett mûszóval, kétfajta ,,értékrend" (190. old.) durva és reménytelen összeegyeztethetetlenségére épül, ami azonban azt is jelenti, hogy a tanár sem fogja sohase megérteni, ami vele történt, sem az (allegorikus színezetû) fejlôdésregény, sem pedig a (belsô megközelítésû) lélektani regény értelmében; Kosztolányi mindkettônek a lehetôségét érinti, de csak hogy elvesse ôket, és még az írói mindentudást is erôsen visszafogja, amennyiben a sokféle motívumból valóban sehol nem következnek egyértelmûen a végzetes döntések: a hagyomány két nagy modelljének válasz-útján, illetve meghaladásukkal a létregény felé közeledik. E három elemzés felôl olvasva a negyedik egyértelmûen ugyanazt a kanonikus törekvést írja le ,,Kosztolányi nyelvszemlélet[ében]." Kosztolányi felfogása a Humboldt óta általánosan elterjedt felfogáshoz áll közel, mely a nyelv(ek)ben az emberi lét pluralitásának paradigmatikus példáját látja,  ³⁷ de ezt szélsôségesen fejti ki: számára a nyelvek különálló (tehát egymásra lefordíthatatlan) és egyenként tökéletes rendszerek, amelyek közül a mindenkori anyanyelv a beszélô és legkivált a privilegizált beszélô, vagyis a költô számára saját mindenkori és egyetlen igazi transzcendenciáját jelenti.  ³⁸

Ekként lehetne lakonikusan összefoglalni a négy tanulmány alapvetô tételeit. Skolasztikus kérdés azon meditálni, elegendôek lennének-e ezek a tételek egy Kosztolányi regényeirôl szóló monográfia megírásához? A tanulmánysorozatban mindenképpen koherensnek és operatívnak bizonyulnak. Mint ahogy meggyôzôk és operatívak az Esterházy-tanulmányban, sôt mondhatnánk, még arról is meggyôznek, hogy kitalálni is nehéz volna szerzôt, aki jobban megfelelne Szegedy-Maszák Mihály érdeklôdésének és eszményének: a Bevezetés több mint 700 oldala egyetlen, örökké variált metanyelvi reflexió (miért is meghatározó szemantikai gesztusa az idézet), amelyik úgy függeszt fel, legalábbis elvileg, minden konvencionális jelentést, hogy nyíltan vállalt konzervatív gesztussal sosem ismeri el teljesen a jelentésrôl, vagyis az értékekrôl való lemondás kényszerét.

Az Ottlik-pályakép viszont, úgy gondolom, az elgondolás korlátait és problematikus jellegét tanúsítja. Ezzel természetesen nem vitatom el az eredményeit (mivel azonban e recenzióban a szerzô mindegyik írásának az elvi igényével foglalkozom, nem térek ki rájuk); ám nem is annak tulajdonítom, hogy láthatóan kevésbé elmélyülten írta meg, mint a másik két könyvet (különösen a regényt megelôzô korszakkal foglalkozó fejezeteket, ahol még a mûvek bemutatása, illetve megítélése is rögtönzött benyomást kelt, de erre sem hozok példát). Szegedy-Maszák Mihály kétszer is expressis verbis megnevezve a folytonosságot, Kosztolányi hagyományában helyezi el az Iskola a határon[t], az egyik bekezdésben azzal érvelve, hogy ôk ketten egymáshoz nagyon közel látták a komikumot és a tragikumot (92. old.), a másikban pedig abban, hogy mindketten úgy látták, az egymástól eltérô nyelvi megnyilatkozások eltérô világokat konstituálnak, Kosztolányinál erre mutatnak a nyelvi játékok, Ottliknál pedig, hogy ugyanaz a történet különféle szereplôk elbeszélésében mindig különféle (112. old.). Valóban ugyanolyan típusú kategóriákkal, sôt többször ugyanazokkal a kategóriákkal közelíti meg ezt a regényt, mint a három Kosztolányi-könyvet és közülük leginkább a Pacsirtát. A legfontosabbakat idézve: a regény idôszerkezete körkörös (82. old.), illetve nem folytonos (83. old.); Both Benedek ,,önmagát lefokozó elbeszélô", vagyis az egyes epizódoknak a valóságos lefolyása és ily módon a jelentése bizonytalan marad (89. old.), de Ottlik minden bizonytalanság felett is fenntartja, a kereszténység szellemében, az erkölcs objektivitását, így kerül az elemzésbe a Karl Barth-idézet is (99. skk., 131. old.);  ³⁹ ily módon a mû egy átmeneti alakzatatot képvisel a nevelôdési regény és a példázat, illetve ennek speciális eseteként az életrajzi regény és a példázat között:  ⁴⁰ nyitott példázat (132 skk. old.), sôt annyira az, hogy, egyetlen ,,kulcsfontosságú" példát említve, még Schulze tetteiben is fel lehet fedezni az ,,igazságosság" ismérveit (139 skk. old). A három könyv közös rendszerében azt lehetne mondani, hogy Ottlik regényében Szegedy-Maszák Mihály a célirányos elbeszélés, vagyis a célirányos létforma bizonytalanná, illetve többértelmûvé tételének egyik további változatát elemzi. Így idézi Ottlik szintagmáját is ,,Az elbeszélés nehézségei"-t, sôt könyvében ezt a szintagmát a korai mûvekkel foglalkozó fejezet címeként használja fel, nyilván úgy látva, hogy legalábbis a nagy regényig (mert az utolsó, posztumusz regényt elhibázottnak tartja) az egész életmû e tétel, illetve e probléma fokozatos kibontásában jött létre. Ottlik mindenesetre a szintagmát a regény legelsô részének címeként írta. E legelsô részben tizenöt oldalon szeszélyes rendben olyan eseményeket idéz fel, melyek máshol és máskor történnek, mint a további több mint négyszáz oldal, s amelyeket itt nem is lehet pontosan megérteni. Az azonban már itt is egyértelmû, hogy a kézirat hányattatásainak története legfeljebb csak látszat, csak ironikus utalás egy ôsrégi írói fogásra; s valóban, legvégül világossá válik, hogy ez a bevezetô epizódsorozat, amelyik tehát a regény terén, idején és elbeszélésén kívül áll, határozza meg a mû keletkezését. Ekként olvasva sokkal messzebb menô, sôt lényege szerint más törekvést fedezünk fel a regényben, mint ,,az elbeszélô eljárás" pluralizálásának és irányváltoztatásának egyik újabb és jelentékeny mértékben hagyománytisztelô verzióját: az ugyancsak szokatlan alcím, ismételjük el: Az elbeszélés nehézségei éppen azért íródott le, hogy e fogalmi rendszeren kívül határozza meg a mû egészét. Idézzük fel a ,,kulcsfontosságú" epizódot. Arról van szó, hogy az egyik ,,növendék", akit a hatalmaskodó banda elkezd gyötörni, civil reflexszel még szó szerint érti a tiszthelyettes kérdését: ,,Baj van?", és elmondja, mi történt. Szegedy-Maszák Mihály részletesen követi a jelenet kibontakozását és benne a ,,nyelv" ,,kevert" jellegét, a ,,beszédmód", illetve a ,,taglejtés[ek]" rekonstrukcióját,  ⁴¹ az ,,elbeszélés lassú ütemé[t]". Elemzését azon a ponton zárja le, amikor a tiszthelyettes az árulkodót jobban megbünteti, mint a vétkest: az epizód azt bizonyítaná, hogy Ottlik árnyalja Schulze alakját, aki semmi esetre sem olyan ,,egyértelmû", mint primitív beszédmódjából hinni lehetne, vagyis végsô soron azt, hogy a regény túlságosan ,,többértelmû" ahhoz, hogy ,,példázatszerû" legyen (143. old.). Ennek az elemzésnek, úgy tetszik, nem a részletei a vitathatók (sôt azok önmagukban többnyire teljesen meggyôzôek), hanem az egésze. Az epizód ugyanis semmi esetre sem valamiféle normálisnak vagy éppen ,,igazságos[nak]" tekinthetô értékrend megállapításával fejezôdik be, hanem azzal, hogy az elbeszélô egy egész bekezdésben kommentálja, miként jutott a többszörösen megalázott áldozat arra, hogy mindenre növendékreflexszel feleljen. A két lezáró mondat: ,,Az sem tûnt fel nekem, hogy nem lett semmi baj belôle, amikor rámondta az igenist, holott nem tudta, miért kapta a büntetést. A tiszthelyettes még csak meg sem rótta ezért a bambaságért."  ⁴²

E lezáró bekezdés felôl tekintve ,,igazságosság[ról]" írni egyszerûen tárgytalan, miként a legalapvetôbb síkon tárgytalan a ,,nyelvi" és nem nyelvi ,,összetettség" (144. old.) különféle megnyilvánulásait is elemezni. Az epizódnak, s mert valóban emblematikus fontosságú, úgy a mûnek épp az az egyetlen igazi tárgya, miként kényszerítenek rá fiatalok egy csoportjára egy teljesen mûvi és egyszersmind tökéletesen koherens, Ottlik úgy mondja: ,,hozzáférhetetlen és megvesztegethetetlen" ⁴³ nyelvi és nem nyelvi kommunikációs rendszert, amelyik annál tökéletesebben a legkülsô határán van a mindennapi jelrendszernek, minél inkább látszólag annak a mondatait és a jeleit ismétli, illetve variálja; s az elsô tizenöt oldal ,,az elbeszélés nehézségei[rôl]" mindenekelôtt végérvényessé teszi, hogy a hatalmaskodó banda bukásának, a világháborúnak és a különbözô szerelmeknek mindenféle eseményei ellenére ebbôl a nyelvi és nem nyelvi rendszerbôl többé nem kerültek ki.  ⁴⁴ Sokkal inkább, mint a katonaiskola közös tematikájában, ezen a szinten érdemes párhuzamot kereseni Musil és Ottlik regénye között.  ⁴⁵ Könyvének Benthamtól kölcsönzött mottóját tekintve mintha Szegedy-Maszák Mihály is talán efelé az értelmezés felé indult volna el: ,,A nyelvnek - csakis a nyelvnek - köszönhetik a kitalált lények lehetetlen és mégis nélkülözhetetlen létezésüket"; de e mottó nyomán a modern/posztmodern kánon egyik verzióját fejti ki; Ottlik mûve pedig e mottó radikális értelmezésére inspirál, amennyiben radikalitáson a kanonikus jelrendszerek és fogalomrendszerek lényegének, gyökerének megváltoztatását értjük.

Nehéz lenne, de eltévesztett is e három könyvet, mondjuk a német recenziók kedvelt módján, valamiféle ,,hozadékban" (Ertrag) vagy ,,eredményben" (Fazit) összefoglalni. Bírálatok, amelyeket olvastam, ismeretanyagát és fogalmi kultúráját emelik ki. Nekem elsôsorban az imponál, mennyire egységes törekvés határozza meg a három könyvnek minden gondolatmenetét, a marginálisnak látszó meditációktól a nyíltan meghirdetett központi problémákig; még ha szükségesnek véltem is nyomatékosan jelezni, hogy ítéletem szerint a kidolgozott fogalomrendszer a történeti anyagnak csak egyik lehatárolt tendenciáját írja le. Továbbmegyek: ha nem lenne is alaptalan különösen a tanulmánykötetnek ellene vetni, hogy a valóban rendkívüli apparátussal megfogalmazott kérdés aránylag kevés szilárd és megfogható állításhoz vagy éppen tételhez vezet, úgy arra is nyomatékosan emlékeztetni kell: már a hermeneutika diadala elôtt is tudtuk, hogy gyakran a kérdés megfogalmazása maga a fontos tétel.

Jegyzetek

1 Szegedy-Maszák Mihály: Kemény Zsigmond. Bp., 1989. 7. old. (A továbbiakban e mû oldalszámára szövegközi zárójeles utalással hivatkozom.)

2 Bahtyin: második Dosztojevszkij-könyvének (1963) részletei magyarul: M. M. Bahtyin: A szó esztétikája. Bp., 1976. 29-148. old.; a kérdéses 4. fejezet sajnos nincs lefordítva.

3 A polifónia fogalma is kétértelmû, néha az egy-egy hôsön belüli többféleséget, néha a hôsök többféleségét jelenti. Erre Szegedy-Maszák Mihály is utal, l. Kemény, 35. old. - Viszont az elmélet rendkívüli tág kisugárzásának dokumentálására hozzáfûzök két címet meglehetôsen messzi területekrôl. Klaniczay Gábor a középkori kultúra peremterületeinek elemzésében Bahtyin elemzéseit idézi (még ha nem ért is velük egészen egyet): A civilizáció peremén. Bp., 1990. 37 skk. old.; és egy, az opera dramaturgiáját elemzô könyv ugyancsak a polifonikus regényelméletbôl indul ki, Herbert Lindenberger: Opera. The Extravagant Art. Ithaca and London, 1984. 22. old.

4 Szegedy-Maszák Mihály: Ottlik Géza. Bp., 1994. (A továbbiakban e mû oldalszámaira szövegközi zárójeles utalással hivatkozom.)

5 Alapvetô értelmezésére l. két kötet vonatkozó tanulmányait. Hans-Ulrich Gumbrecht - Ludwig Pfeiffer (ed.): Stil. Frankfurt, 1986.; Reinhart Herzog - Reinhart Koselleck (ed.): Epochenschwelle und Epochenbewußtsein. München, 1987.

6 Szegedy-Maszák Mihály: Az átlényegített dal (A lejtôn). In: Németh G. Béla (szerk.): Az el nem ért bizonyosság. Elemzések Arany lírájának elsô szakaszából. Bp., 1972. 291-358. old.

7 Hugo Friedrich: Die Struktur der modernen Lyrik. Hamburg, 1956.; Reinhold Grimm (ed.): Die Lyrik-Diskussion. Darmstadt, 19742. Gyakorlati alkalmazásban l. pl. Rainer Warning - Winfried Wehle (ed.): Lyrik und Malerei der Avantgarde. München, 1982.

8 Thomas Mann: Betrachtungen eines Unpolitischen. In: Gesammelte Werke in dreizehn Bänden, XII. Stuttgart, 1974. 47. 55. (Szórakozásul vagy elszörnyesztésül németül is: ,,Der Begriff >>deutsch<< ist ein Abgrund, bodenlos")

9 Franz Mehring: Die Lessing-Legende. Zur Geschichte und Kritik des preußischen Despotismus. Stuttgart, 1893. Jegyezzük meg, hogy Mehring logikája a marxista gondolkozáson belül sem kényszerítô; Lessing mûvének tudós kiadója, Paul Rilla például határozottan elutasítja, azt fejtegetve, hogy éppen a történeti értéknek kell a marxizmus szerint esztétikai értékké válniuk, Gotthold Ephraim Lessing: Gesammelte Werke in zehn Bänden, X. Berlin, 1958. 451. old.

10 Wilhelm Pinder: Das Problem der Generationen. München, 1961 (1926), 33. old. Egyébként Pinder nem kevesebb, mint hatféle ,,Entelechiát" tételez fel: a mûvészetekét, a nyelvi kifejezését (des Sprachlichen), a stílusokét, a generációkét, az indivíduumét és a nemzetekét, i. m. 152-155. old.

11 A tér és az idô a regényben. In: Bahtyin: A szó esztétikája, 257-302. old.

12 ,,A regénynyelv elôtörténetéhez", i. m. 216-256. old., a travesztia általános meghatározására legfôképpen 229-231. old. A kulcsmondat: ,,Magát a mûfajt, a stílust, a nyelvet teszi mulattatóan vidám idézôjelek közé, azt az ellentmondásos valóságot csúsztatva háttérül, amely már nem fér el a kereteiken belül." Brahms levele Elisabeth von Herzogenberghez 1877. november 22-én. In: Brahms: Briefe. Frankfurt am Main, 1979. 95. old. (Az utalás természetesen arra vonatkozik, hogy a német 'Sinfonie' szó kevesebb lenne, mint görög eredetet jobban megôrzô szóalak.)

13 ,,Poets are the hierophants of an unapprehended inspi-ration; the mirrors of the gigantic shadows which futurity casts upon the present; the words which express what they under-
stand not; the trumpets which sing to battle, and feel not what they inspire; the influence which is moved not, but moves. Poets are the unacknowledged legislators of the world." Percy Bysshe Shelley: Selected Poetry. New York, 1966. 448. old.

14 Baudelaire: Oeuvres Complètes, II. Paris, 1976. 624. old.; de az egész Salon de 1859-nek ez a probléma áll a középpontjában.

15 ,,Il y a plusieurs morales. Il y a la morale positive et pratique à laquelle tout le monde doit obéir. Mais il y la morale des arts. Celle-ci est tout autre, et depuis le commencement du monde, les Arts l'ont bien prouvé." Uo. I. 194. old.

16 A teljes kijelentés: ,,Chez les excellents poètes, il n'y a pas de métaphore, de comparaison ou d'épithète qui ne soit d'une adaptation mathématiquement exacte dans la circon-stance actuelle [...]" Uo. II. 133. old. Figyelemre méltó, hogy a strukturalista elmélet éppen a szimbolista szerves forma elemzésében érte el legmeggyôzôbb eredményeit.

17 A kritikaírás felesleges voltát mindenesetre mi sem mutatja jobban, mint hogy ezt a tévedést már egyszer korrigáltam a BUKSZ hasábjain, 3/2, 172. old.

18 Három példa az Ottlik-könyvbôl: Ottlik mûveinek kronológiáját éppúgy nem lehet pontosan megállapítani, mint Berzsenyiét (50. old.), az Iskola a határon történetmondójának nem ugyanaz a szerepe, mint Faulkner Fiam, Absolon! címû regényében (87. old.), A Törless iskolaévei pedig esetleg romantikus társításokat céloz, mivel Schumannak van egy Traumes Wirren címû etûdje (109. old.). Az utóbbira: 1888-ban jelent meg Fontane Tévelygések, tévedések címû regénye, és önmagában ez sem jelent semmit, hiszen a szó nem ritka a német költôi nyelvben.

19 Id. Szegedy-Maszák: Kemény, i. m. 10. old.

20 René Wellek: Concepts of Criticism. Szegedy-Maszák: New Haven and London, 1963. 97., 195. old.

21 A felvilágosodás esztétikájáról, lásd mindenekelôtt Ernst Cassirer: Die Philosophie der Aufklärung. Tübingen, 1932. - Szegedy-Maszák Mihály annál nagyobb haszonnal nyúlhatott volna közülük Lessing mûveihez, mert egyik visszatérô gondolatának eredetét és pontos kifejtését is felfedezhette volna bennük. Kronológiailag elôször az Esterházy-tanulmányban ír arról, hogy ,,rend legfeljebb az örökkévalóság közegében lehetséges" (254. old.), ezt modulálja elôször a Kemény-tanulmányban, ahol is a gondolat eredetét Rankénak tulajdonítja (136. old.), majd több helyütt az Ottlik-könyvben (120., 132., 145. old.), és ezek közül az egyszer Karl Barth Biblia-exegézisét idézi. Az idézet nagyon szép, de a gondolat valójában Lessing egyik legfontosabb eszméje, amelyet esztétikájában is érvényesített, körülbelül azt állítva, hogy emberi szempontból komédiát vagy tragédiát kell írni, mivel a mindent kiegyenlítô melodrámához az Isten perspektívája szükségeltetnék (Hamburgi Dramaturgia, különösen a 69. paragrafus), és teológiájának is ez az alapeszméje. Lásd Die Erziehung des Menschengeschlechts címû értekezését és benne az életmû legszebb kijelentését, amelyet mindig gyönyörûség idézni: ,,Geh deinen unmerklichen Schritt, ewige Vorsehung! Nur laß mich dieser Unmerklichkeit wegen an dir nicht verzweifeln.- Laß mich an dir nicht verzweifeln, wenn selbst deine Schritte mir scheinen sollten, zurückzugehen! - Es ist nicht wahr, daß die kürzeste Linie immer die geradeste ist." (91. Pont) NB.: Néhány ponttal korábban azt olvashatni: ,,Die Erziehung hat ihr Z i e l, bei dem Geschlechte nicht weniger, als bei dem einzelnen. Was erzogen wird, wird zu etwas erzogen." (82. Pont) Szegedy-Maszák Mihály valóban közvetlenül és nagy haszonnal szembesíthette volna kategóriáit Lessing filozófiájával! Ha már filozófiai háttérrôl van szó, felhasználom az alkalmat, hogy emlékeztessek az Ottlik-könyv két kisebb elírására. Az egyik még érintkezik is a most tárgyalt korszakkal. A Lukácsról szóló bekezdés (Ottlik, 55. old.), kivált Habermas nevével együtt, félreérthetô. Valójában Lukács egész pályáját éppenhogy meghatározta Schiller és a jénai romantika eszménye az esztétikai társadalom megteremtésérôl, Habermas pedig ezért határozottan el is ítélte (Jürgen Habermas: Der philosophische Diskurs der Moderne. Frankfurt am Main, 1985. 62. old.). Továbbá: megjegyzésre méltó, hogy Ottlik mondata: ,,Világ egyedül nincsen, csak azzal együtt, aki szemléli" (116. old.) semmiképpen nem eredeti, az interjúban az író Ernst Mach ismeretelméleti alaptételének közkeletû összefoglalását ismételte meg. Így viszont talán másképp felette fontos, ha Mach és Musil kapcsolatára gondolunk. Vö. továbbá Judith Ryan: Vanishing Subject. Chicago and London, 1991., aki jószerint az osztrák századforduló összes nagyjain és még másokon is kimutatja Mach hatását. - Miként fentebb utaltam rá, Szegedy-Maszák Mihály is gyakran említi Musilt és természetesen a nagy regényt is, jelentôségét tehát ô is messzemenôkig fontosabbnak látja a katonaiskolai toposz megteremtesénél.

22 Szegedy-Maszák Mihály következetesen ekként fordítja Genette ,,instance narrative" fogalmát (pl. 54. old.). Döntése nem egészen problémátlan, mert az ,,instance" szó határozottan külsô, sôt felsô fórumot is jelöl. ` maga is nyilván ezt kívánta a jelentésbe bevonni, amikor a terminus kifejtésekor egy helyütt ,,a közlô tekintélye" szintagmát írja le (Kemény, 85. old.).

3 Ha ilyen általánosan fogalmazunk, ebben megegyezik a két elmélet, amelyre Szegedy-Maszák Mihály fokozott nyomatékkal hivatkozik. Lukács György: A regény elmélete (1916). Bp., 1975. Viktor Zmegac: Der europäische Roman. Tübingen, 1990.

24 Stendhal: Vörös és fekete. Bp., 1964. 445. old. Illés Endre ford.

Bahtyin ,,karnevál"-fogalmát illetôen, közvetlenül a kézirat leadása elôtt jelent meg Todorov rendkívül fontos és rendkívül szép cikke, amelyet (nem találván jobb helyet), ebben a jegyzetben jelzek: Tzvetan Todorov: Pourquoi Roman Jakobson et Mikhaël Bakhtin ne se sont jamais rencontrés? In: Esprit, 1997. 1. 5-30. old.

25 A definíciót szó szerint át is vette retorikai tanulmányába (61. old.), érvénye felôl tehát nem lehet kétely.

26 Interpretációja egy önmagában nem is annyira jelentékeny, kontextuálisan azonban aránytalanul fontossá váló tollhibát tartalmaz: a festménynek, amit a lánynak megmutatnak, nem ,,A holtak szigete", hanem ,,A boldogok szigete" (Insel der Toten / Insel der Seligen) a címe.

27 Találomra két idézet: ,,Minden cselekedetünk tükör, melyben a végzet mutatja meg képét", így a szökött jobbágy és próféta egyik belsô meditációjakor; ,,Mely halandó tudná eltalálni a végzet ujjmutatásait?", így az író kommentárja Pécsi Simon, a szombatosok vezéralakja vívódásaihoz azon a napon, amikor minden sikerül neki, de a csillagok rosszat jeleznek. Kemény Zsigmond: A rajongók, Bp., 1958. 169., 318. old.

28 A 27. fejezet.

29 Jelzem, egy korábbi tanulmányában még nyitva hagyta a lehetôséget, hogy ezeket a szempontokat is bevonja az elemzésbe. Szegedy-Maszák Mihály: Idô és tér Kemény Zsigmond regényeiben. Szemiotikai tanulmányok. 62., 1981. old.

30 A jelentékeny számú Heidegger-hivatkozást viszont én kevésbé tartom meggyôzônek, a szavak többnyire inkább csak hasonlítanak, mintsem hogy azonos kérdésfeltevésre vagy éppen rendszerre vonatkoznának. Lásd pl. a 102. oldalon közölt idézetet, amely az eredeti helyen egészen másról beszél. Nyomatékosítom: a filozófiai kérdésfeltevések gyakran valamilyen common sense-formában jelennek meg, ezért jogos például párhuzamot látni a modern próza metakommunikációs témái és Wittgenstein, sôt (hogy azt is említsem, ahol lehetségesnek vélem a nevét bevonni) Kosztolányi néhány novellája, illetve néhány verse és Heidegger filozófiája között; de épp mert szövegszerû egyezés csak nagyon ritkán adódik, a tartalmi megfelelést tanácsos nagyon szigorúan ellenôrizni.

31 Az olvasó tájékoztatására helyes lett volna nyomatékosítani, hogy ez a tétel Hegel történelemfilozófiájának alapmondatát reprodukálja: ,,Hogy a világtörténet ez a fejlôdésmenet és a szellem igazi létesülése, mialatt történetei változó színjátékokat nyújtanak - ez az igazi teodicea, isten igazolása a történelemben." Hegel: Elôadások a világtörténet filozófiájáról. Fordította Szemere Samu. Bp., 1966. 746. old. Jegyezzük meg, hogy egyik tanulmányában Szegedy-Maszák Mihály is a felvilágosodásra korlátozza a tételt (108. old.).

32 Visszatérve a fentebb már érintett kérdésre: az eszmetörténeti eredeztetés vitathatatlan, de éppen szövegszerûen nem (vagy csak nagyon ritkán) megragadható jellege miatt talán tanácsos lenne, ha egyik következô, hasonló tárgyú tanulmányában Szegedy-Maszák Mihály nemcsak egyes mondatokat idézne, amelyek erejét még csak nem is feltétlenül lehet megérteni a kontextus ismerete nélkül, hanem az idetartozó alapvetô tételeket is összefoglalná, ez egyébként nemhogy gyengítené, hanem éppen kiemelné Nietzsche megfogalmazásainak értékét. És más körben ide tartozik egy erôsen technikai jellegû megjegyzés is. Szegedy-Maszák Mihály gyakran úgy hasonlít, illetve állít egymással szembe mûveket, hogy csak a címeket idézi, és feltételezi az olvasójáról, hogy ismeri az ô általános felfogását, vagyis tudja, milyen ,,fejlôdéstörténeti" helyet tulajdonít nekik. Valóban, a három könyvbôl rekonstruálható kérdésfeltevés ismeretében például egyáltalán nem véletlenszerû azt állítani, hogy a Pacsirta nem hasonlít a Tom Jonesra (193. old.); de helyesebb is az ilyesmit jobban kifejteni; egy kicsit nagyobb esélyt hagy arra, hogy megértessünk. Lehetséges például, hogy azok az asszociációk sem esetlegesek, amelyeket én feljebb kifogásoltam, de én (sem) értettem meg az indokukat.

33 Flaubert levelei, Bp., 1968. Rónay György fordítása, 104. old.; a levél dátuma 1852. január 16. A kijelentés olyan fontos, hogy franciául is idézem: ,,Ce qui me semble beau, ce que je voudrais faire, c'est un livre sur rien [...]"

34 Stefan George: Werke, I. Düsseldorf, 1968. 467. old.

35 Vajon nem ilyesmit akart-e Kemény érzékeltetni a Zord idô lezárásában: a látványos tragédiák után a két testvér folytatja sztereotipikus, sôt kicsit bárgyú eszmecseréjét? A hasonlóság azért is érdekes, mert ezt a regényt maga Szegedy-Maszák Mihály sem tekinti realistának.

36 Bahtyin: A tér és az idô a regényben. In: i. m. 300. old. Azt hiszem, helyes lett volna egy jegyzetben és még inkább a szövegben néhány mondattal emlékeztetni erre, különösen az Aranysárkány idôfelfogásának elemzésében, mert itt Bahtyin tétele szinte idézetszerûen tér vissza (199. old.).

37 Ha itt nem volt is tere rá, egy másik alkalommal hasznos lenne, ha utalna e szemlélet tudománytörténeti hátterére, arra tehát, hogy elôzôleg sokáig uralkodott az abszolút nyelvet (és vele egy abszolút emberi létformát is) feltételezô felfogás, a felvilágosodás ez ellen fordult (lásd Voltaire vademberének tapasztalatait a nyelvek sokféleségérôl), Humboldt pedig ezt a fordulatot foglalta rendszerbe. Ez annál is hasznosabb lenne, mert így a fordításelmélet kérdéseihez, amelyek láthatóan foglalkoztatják, noha itt nem tudta kifejteni, fontos szempontokat kaphatna; hiszen az újabbkori fordításelmélet a Biblia fordíthatóságára irányuló meditációval kezdôdött.

38 Szegedy-Maszák Mihály nyilván még illúziótlanabb, mint én az ilyenféle korrekciók hasznát illetôen, és nem javítja ki Kosztolányi tévedését. Emlékeztessünk rá mégis, hogy a német ,,Dichter" csak homonimája a ,,sûrítô" jelentésû szónak (172. old.), valójában egy ófelnémet '*dihton' (írni) szóból származik, és a latin 'dictare' is befolyásolta.

39 Szegedy-Maszák Mihály felette korrekt módon hozzáfûzi, hogy ezt az interpretációt maga Ottlik eltúzottnak ítélte.

40 Az utóbbi aspektusnak s ezen belül annak a kérdésnek, mennyire azonos és mennyire nem Örley Medvével, illetve Ottlik Bébével Szegedy-Maszák Mihály aránylag sok mondatot szentel. Én ezt elvileg is problematikusnak tartom, de ellentétes is az összes többi írás általános kiindulásával. Hozzáfûzöm személyes tanúságként: én láttam a könyvnek egy olyan példányát, amit Ottlik ,,Medve" aláírással dedikált; az én szememben ez éppen lefokozza a biografikus tények jelentôségét.

41 Nyilván idôközben maga is felismerte, mennyire balszerencsés ötlet a tiszthelyettes jellemzésébôl a szocialista realizmusra tett parodikus utalást, másutt pedig, a hatalmoskodó banda bukásában a Rákosi-rendszer bukására tett utalást látni (136. old.).

42 Ottlik Géza: Iskola a határon. Bp., 1983. 90. old.

43 Uo. 152. old. A két jelzôt az epizód elemzésében Szegedy-Maszák Mihály is idézi (142. old.), Schulze ,,jelleme" ,,mélységé[nek]" és ,,talányos színei[nek]" újabb bizonyítékaként. Én határozottan másképp látom, és azt az epizódot is, amelyet ,,a távoli részek közötti szoros kapcsolat" (142. old.) jegyében nyomban utánuk felidéz. Amikor Schulze ragaszkodik hozzá, hogy ,,A növendék nem hazudik", nem olyat tesz, ami pozitív irányban ,,rácáfol" (143. old.) kezdeti értékelésére, hanem végletesen megerôsíti azt: ô mindig és minden körülmények között és még a növendékek számára is érvényesen fenntartja a mûvi nyelv értékét; Medve, aki sírással küszködik, jól megérti, mi történik mindnyájukkal (növendékekkel és a másik tiszthelyettessel) az igazmondás erényének címszava alatt (uo. 229-240. old.).

44 Rövid és egészen kivételes tanulmányában hasonló felfogásból elemzi Zemplényi Ferenc a mûvet: Regény a határon. Irodalomtörténeti Közlemények, 1982. 473-485. old. Jelzem, az Iskola a határon ilyen olvasatából kiindulva a Buda is egész más megvilágításba kerül, hogysem egy végsô soron tradicionális eszmény lukacsos folytatását lássuk benne.

45 Annál inkább, mert önmagában a kamasztéma Musil nemzedékében az irodalom egyik legfontosabb toposzát alkotta, egy errôl szóló könyv 1881 és 1925 között majdnem 300 ilyen témájú regényt tart számon, John Neubauer: The Fin-de-Siècle Culture of Adolescence. New Haven and London, 1992.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu