A holocaust azok közé a történelmi események közé tartozik, amelyeknek a leggazdagabb az irodalma, s egyben a legfrissebb is. Az ötvenes és hatvanas években a két kezünkön megszámolhattuk a zsidóság elpusztításával kapcsolatos monográfiákat. A hetvenes években felélénkült az érdeklôdés, talán azért, mert színre lépett egy új nemzedék, amely már ártatlan volt ebben a szörnyûséges bûntettben. Azóta a témáról szóló könyvek, cikkek és filmek termelése lankadatlan, sôt gyorsuló ütemben folytatódik. Az ezernyi könyv és tízezernyi cikk - közülük sok nemcsak pontos és megalapozott, hanem szép stílusú is - nem ért azonban célt. Meggyôztek talán más tudósokat, de nem a közönséget. Mert 1996-ban, amikor megjelent Daniel Goldhagen új meglátásokat ígérô könyve, Hitler's Willing Executioners: Ordinary Germans and the Holocaust (Hitler készséges hóhérai: az átlagnémetek és a holocaust), egy csapásra úgy tûnt, mintha az addig megjelent irodalom soha nem is létezett volna.

Az utóbbi idôben kevés könyv aratott nagyobb sikert és támasztott szenvedélyesebb vitát, mint Goldhagen munkája. Kétségtelen, hogy a könyv népszerûsítésében nagy szerepet játszott a kiadó rámenôs piaci tevékenysége, de ez önmagában nem magyarázza a közönségsikert az Egyesült Államokban, Németországban és más országokban, ahol mindenütt bestseller lett. Elsôsorban a holocaust szenvedélyes és indulatos dramaturgiával elôadott provokatív ábrázolása szította fel a vitát, táplálta a médialármát, és keltette fel a közönség érdeklôdését. Már a könyv kiadása elôtt figyelmet keltett a Harvard Egyetemen Goldhagen doktori disszertációja. Díjat is kapott, mint a legjobb dolgozat a politikai tudományok körébôl. Alfred A. Knopf igyekezett bôségesen kamatoztatni a kiadási jogokat, s agresszívan reklámozta a könyvet a médiában. Ez a munka - állította a kiadó - nemcsak ,,gyökeresen átalakítja a holocaustról és a náci korszak Németországáról alkotott képünket", hanem ,,radikális revíziónak is aláveti mindazt, amit mostanáig írtak". A New York Times ¹ és más amerikai kiadványok gyorsan csatlakoztak a kórushoz, számos cikket közöltek a könyvrôl és annak németországi fogadtatásáról. Goldhagen egyik napról a másikra híresség lett az Egyesült Államokban, gyakori vendége a televíziós mûsoroknak és más nyilvános fórumoknak.

A német történelem specialistáinak zöme már kevésbé volt lelkes, nemcsak a durva üzleti szellem felbukkanása, hanem a könyv magabiztos hangvétele miatt is. Goldhagen ugyanis a holocaustról szóló legtöbb munkát egyszerûen elvetette mint legalábbis kétséges értékût, ha nem kifejezetten hibásat. Ami a lényeget illeti, a történészek három fô kifogást emeltek a könyv ellen. Elôször: nem tud meggyôzô bizonyítékkal szolgálni legfôbb mondandójára, hogy ti. az ,,átlagnémetek" készségesen vettek részt a népirtásban, mégpedig azért, mert különleges, specifikusan német ,,megsemmisítésre törekvô antiszemita nézetrendszer" (eliminationist anti-Semitic mind-set) rabjai voltak. Másodszor: a könyv indokolatlanul vetíti ki
az egész német társadalomra azokat az adatokat, amelyek egyetlen ,,átlagnémetekbôl" álló rendôri alakulatnak a népirtásban tanúsított magatartását jellemzik. Harmadszor: Goldhagen szelektíven használja föl mind az elsôdleges, mind a másodlagos forrásokat, és elhallgatja a tételével össze nem egyeztethetô bizonyítékokat.

Vannak persze Goldhagennak védelmezôi is a tudósok és a publicisták soraiban egyaránt, ² köztük Elie Wiesel, Andrei S. Markowits és Dan Diner, akik elismerôen méltatták a könyvet. De a történészek és politológusok többsége - mint Raul Hilberg, Yehuda Bauer, Omer Bartov, ³ Fritz Stern, ⁴ Hans-Ulrich Wehler, ⁵ Dieter Pohl, ⁶ Christopher Browning, ⁷ Eberhard Jäckel, ⁸ Hans Mommsen, Robert Wistrich, David Schoenbaum, ⁹ Henry Friedlander, ¹⁰ Kristen R. Monroe, ¹¹ Ruth Bettina Birn ¹² és Norbert Frey ¹³ - folyóiratokban és más nyilvános fórumokon élesen bírálta a mûvet. Más történészek és publicisták, köztük Gordon Craig, ¹⁴ Volker Berghahn, ¹⁵ Paul Johnson ¹⁶ és Joseph Joffe ¹⁷ elnézôbben és kevésbé szenvedélyesen tárgyalják, ha elutasítják is a szerzô némely túlzott állásfoglalását és következtetését.

Néhány történész kétségtelenül túllôtt a célon, a könyv bírálatában személyeskedéshez folyamodott, vagy a nyilvánosság elôtt becsmérelte a szerzôt. Goldhagen szellemes és ékesszóló védekezése széles körû rokonszenvet keltett a laikus hallgatóság soraiban, például 1996 tavaszán Washingtonban, az Egyesült Államok Holocaust Emlékmúzeumában tartott szimpózium alkalmával. A vitriolos szakmai bírálatba belejátszhatott a féltékenység is. Történelmi munkák ritkán válnak bestsellerré, s még ritkábban fordul elô, hogy történészbôl közéleti személyiség lesz. Mint Joseph Joffe írja, ,,el lehet képzelni, mennyire dühíti a tudósokat, hogy évtizedekig dolgoztak keményen a Harmadik Birodalom történelmén, és távolról sem sikerült olyan figyelmet kelteniük, mint Goldhagennak". ¹⁸

Néhány kivételtôl eltekintve ¹⁹ a német publicisták és történészek is siettek elítélni Goldhagen könyvét, még 1996 szeptembere, a német nyelvû kiadás megjelenése elôtt. Rudolf Augstein, a Der Spiegel kiadója szerint a könyv értéke ,,gyakorlatilag nulla", ²⁰ Eberhard Jäckel történész pedig úgy vélte, hogy ,,egyszerûen rossz". ²¹ Kezdetben az egész német értelmiséget magával ragadta az, amit találóan neveztek el defenzív reagálásnak Hitler készséges hóhéraira. Egyes német tudósok azt próbálták éreztetni, hogy a könyv annyira rossz, hogy még elolvasni sem érdemes. ²² Goldhagennak abban az állításában, hogy ami a zsidók lemészárlását illeti, nem lehet világos határvonalat húzni a nácik és az ,,átlagnémetek" magatartása között, a kollektív bûnösség tézisének a felelevenítését látták, hiszen a szerzô ismét az egész német népet teszi felelôssé a holocaustért.

Az 1996. év nyara azonban fokozatos változást hozott a német-országi nyilvános vita hangnemében. Az értelmiségiek egy része megpróbálta a Hitler készséges hóhérai mondanivalóját beleilleszteni a szélesebb vitába, amely az ország viharos múltjának megemésztésérôl (Vergangenheitsbewältigung) folyik. Az újraértelmezés a Die Zeit címû hetilapban kezdôdött számos olyan kritikai cikk közzétételével, amely kiemelte a könyv erkölcsi értékét, és elnézôen kezelte szakmai hiányosságait. Goldhagen érdeme e nézet szerint az, hogy új szempontból ábrázolta a holocaustot. Talán közelebb férkôzött az igazsághoz azáltal, hogy steril akadémikus módszerek alkalmazása helyett szenvedéllyel és gyötrelmes részletességgel írt a németek kegyetlenkedéseirôl.

A Die Zeit - ritka gesztusként - egyik számában a könyvszemlerovat majdnem teljes terjedelmét Goldhagen rendelkezésére bocsátotta, hogy válaszoljon támadóinak. Ezt meg is tette Das Versagen der Kritiker (A kritikusok felsülése) címmel. ²³ Elszántan arra, hogy egy tapodtat sem enged, kijelentette, hogy kritikusai vagy félreértették, vagy eltorzították nézeteit, és fenntartotta minden állítását. Ezek után nagyszabású összecsapásra lehetett számítani 1996 ôszén, amikor Goldhagen tíznapos németországi turnéra indult, hogy ismertesse könyvét. De ekkor furcsa dolog történt: Goldhagen útja - amely elvezette minden nagyobb városba, Hamburgba, Berlinbe, Frankfurtba és Münchenbe - valóságos diadalmenetté alakult. Sok ezren tülekedtek a jegyekért, hogy láthassák a Harvard Egyetem jó svádájú és jóképû tanársegédjét, amint nekimegy bírálóinak. Goldhagen azonban - ellentétben könyvének és a Die Zeit közölte cikkének indulatos hangvételével - a nyilvánosság elôtt udvariasnak és békülékenynek mutatkozott. A szakmai fórumokon a német bírálók hamarosan megenyhültek, s látva, hogy a közhangulat ellenük fordul, kiutat kerestek: egyszerûen csak egyetértettek abban, hogy nem értenek egyet Goldhagennal. Kölcsönös szidalmazás helyett töméntelen ,,civilizált vita" folyt a könyvrôl, tükrözve a németek által oly nagyra értékelt ,,vitakultúrát" (Streitkultur), ami csak eufemisztikus megjelölése a vitatkozásról való lemondásnak. Mondani sem kell, hogy ezek után a nyilvános vitáknak nem volt lényeges eredményük: mindkét fél kitartott álláspontja mellett, anélkül, hogy valójában szembeszálltak volna egymással. A hallgatóság azonban mindig Goldhagen mellé állt, akinek joggal méltatták állóképességét az erôs nyomás alatt, a média erôszakos faggatódzása közben.

Mindennek tetejébe a publicisták elkezdték támadni a német történészeket, akik állítólag igyekeztek eltitkolni a holocaust szörnyûségeit. Hogy ezek a történészek hosszú pályájuk nagy részét a holocaust elemzésének szentelték, arról könnyedén megfeledkeztek. Némelyik német publicista vagy újságíró - például Evelyn Roll, a Süddeutsche Zeitungban - megjegyzi, hogy itt nemzedéki ellentétrôl is szó lehet: a harmadik generáció szeretné a bûnösség kérdését erélyesebben fölvetni, mint ahogyan az elkövetôk gyermekeinek generációja tehette.

Goldhagen csak egyetlenegyszer ismeri el, s akkor is csak lábjegyzetben, hogy a megsemmisítésre törekvô antiszemitizmus nem része a német nemzeti jellemnek: ,,Ezt semmiképpen sem szabad úgy érteni, mintha szerintem létezne egy idôtlen (kiemelés a szerzôtôl) német jellem. A németek jellemének struktúrái és közös kognitív mintáik történelmileg fejlôdtek és alakultak ki, s - különösen a második világháború elvesztése óta - drámaian megváltoztak." (15. fej., 38. jegyz. 582. old.)

Nehéz elképzelni, hogy az irracionalitás és a gyilkos zsidógyûlölet évszázadai után hogyan következhetett be viszonylag rövid idô alatt ilyen csodálatos átváltozás. Goldhagen németországi látogatása idején azonban ô is és hívei is jóval nagyobb hangsúlyt adtak ennek a második világháborút követô hirtelen fordulatnak, ezzel mintegy lelki vigaszt nyújtva a háború utáni német nemzedéknek.

A Goldhagen-jelenség Németországban azóta is nagyon eleven. A Hitler készséges hóhérai százhatvanezer példányban kelt el. Nem sokkal a szerzô németországi turnéja után már könyv jelent meg a Goldhagen körüli vitáról. ²⁴ Goldhagen Németországban is híresség lett. Általában méltányolják, hogy ráébresztette a közvéleményt a német nép cinkosságára a holocaustban. Idén márciusban Goldhagen megkapta a Blätter für deutsche und internationale Politik címû politikatudományi lap nagy tekintélyû Demokrácia-díját. A Bonnban tartott átadási ünnepségen nem kevesebb mint kétezer vendég jelent meg. Ebben az értelemben Goldhagen elérte, amit akart: felhívta a figyelmet általában a németek (nem csupán a nácik) cinkosságára a holocaustban. ²⁵ Más szempontokból azonban jóval kevésbé sikeres a könyve. Fejtegetéseinek vonala egydimenziós, érvelését indokolatlan extrapolációk és túlzások rontják el. A könyv úgy hangzik, mint egy prédikáció, annak minden kellékével, a magabiztos önelégültséggel, az eltérô vélemények megvetésével és az állandó ismételgetésekkel együtt. Indulatos és szenvedélyes hangvétele nagyon népszerû, de elüt attól a higgadt, tárgyilagos stílustól, amelyet a holocaust legtöbb történetírója következetesen alkalmaz, Raul Hilberg klasszikussá vált könyve, a The Destruction of the European Jews (Az európai zsidók elpusztítása) 1961-es megjelenése óta. Emögött mindig az az elképzelés állt, hogy a tények beszéljenek magukért.

A Hitler készséges hóhérai három részre tagolódik. Az elsô általánosságban vázolja az antiszemitizmus szerepét a német történelemben. A második rész tartalma három esettanulmány: egy, a ,,végsô megoldás" szolgálatába állított rendôrzászlóalj története; zsidó rabszolgatáborok; és zsidó ,,halálmenetek", a koncentrációs és megsemmisítô táborok hálózatának felbomlása után. A könyv harmadik része hosszadalmas végkövetkeztetés, amely összefoglalja a szerzô érvelését.

Mint többek között Hans-Ulrich Wehler német történész ²⁶ rámutatott, Goldhagen olyan problémákkal foglalkozik, amelyek még nincsenek kellôen feltárva. Számos tanulmányt szenteltek már a náci gyilkoló gépezetnek, a bevetési egységeknek (Einsatzgruppen), a különleges alakulatoknak (Sonderkommandos), az SS és a Wehrmacht egységeinek. De csak egyetlen nagyobb tanulmány jelent meg a rendôrzászlóaljakról, amelyek tevékenyen részt vettek a tömeggyilkosságokban: Christopher Browning Ordinary Men: Reserve Police Batallion 101 and the Final Solution in Poland (Átlagemberek: a 101. tartalékos rendôrzászlóalj és a végsô megoldás Lengyelországban) címû könyve (New York 1992.). Browning szerint többféle magyarázata van az elkövetôk indítékainak: a csoportnyomás, a karrierizmus, a háború okozta eldurvulás és az engedelmesség. Goldhagen ezzel szemben félresöpri az ilyen árnyalatokat. Azt hajtogatja, hogy a tartalékos rendôrök kegyetlenkedését a zsidókkal csak a ,,megsemmisítésre törekvô antiszemitizmus" magyarázhatja meg, az antiszemitizmus vírusának olyan törzse, amely ,,mélyen gyökerezett a német politikai kultúra szívében, magában a német társadalomban" (428. old.). Az átlagnémetek azért vettek részt a kivégzésekben, mert zsidókat akartak ölni.

Goldhagen joggal bírálható ezért a túlegyszerûsítésért. De minthogy gyökeresen más következtetésekre jutott, mint Browning, a hozzáállását el lehet fogadni. Jogos az a döntése is, hogy felderíti a lengyelországi zsidó rabszolgatáborok és a ,,halálmenetek" történetét, amelyeket könyvében erôteljes stílusban és hátborzongató részletekkel ismertet, hiszen errôl a két témáról nem sok tanulmány készült. Azért sem hibáztatható, hogy a figyelmet az Adolf Eichmann-szerû arctalan bürokraták szerepérôl az egyes elkövetôk kegyetlenségére irányítja.

Azzal, ahogyan Goldhagen ezeket a témákat tárgyalja, az a baj, hogy teljesen érzéketlen a történelmi fejlemények és a környezeti hatások, a politikai és történelmi összefüggések szerepe és az összehasonlítások iránt. Hogyan állíthatja valaki, hogy már a náci hatalomátvétel elôtt létezett sui generis német antiszemitizmus, ha azt nem hasonlítja össze az antiszemitizmus más formáival? Mit gondoljunk a franciaországi Dreyfus-ügyrôl, az oroszországi pogromokról, a Kelet-Európában eluralkodó zsidóellenességrôl, ha ,,az elkövetôk és általában a német társadalom gondolatvilágának közös struktúrája volt egy démonologikus antiszemitizmus, méghozzá annak virulens, fajvédô változata"? (392. old.) Hogyan lehet kijelenteni, hogy a zsidókat más bánásmódban részesítették, mint az egyéb áldozatokat, például a cigányokat vagy a szlávokat, ha nem hasonlítjuk öszsze következetesen az áldozatok sorsát? Ismeretes a nácik embertelen eugenetikai, euthanázia-, sterilizálási és etnikai tisztogatási programja. Ha hangsúlyozzuk is a holocaust központi jelentôségét, nem szabad megfeledkeznünk a nácik más tömeggyilkosságairól, amelyeket a lengyelek és a cigányok, a homoszexuálisok, több mint hárommillió szovjet hadifogoly és örökletes vagy elmebetegségben szenvedô német ,,árják" ellen követtek el.

Goldhagen túl könnyen talál racionális indoklást más genocídiumokra, például a törökországi örmények kiirtására 1915-ben, de a holocaustot teljes mértékben a német irracionalitás következményének tekinti. Mi az alapja annak az állításnak, hogy bizonyos kegyetlenség elkövetésére csak a németek voltak képesek, ha nem hasonlítjuk össze a németek magatartását más nemzetiségekével? Goldhagen a németeket csak a dánokkal és az olaszokkal veti össze (390. old.). E két nemzet, a bolgárokkal együtt - melyek talán még figyelemre méltóbbak e szempontból - állt leginkább ellen annak, hogy részt vegyen a népírtásban. De mit kezdjünk a 101. rendôrzászlóaljban szolgáló és a gyilkosságokban részt vevô luxemburgiak kegyetlenkedéseivel? Luxemburg lakosai bizonyára nem részesedtek Németország lakosságának népirtásra ösztönzô kulturális hagyományaiban. Az osztrákoknak, akikrôl Goldhagen szinte semmit sem szól, túlnyomó volt az arányuk az SS állományában és a koncentrációs táborok ôrségében. Pedig a Habsburgok alatti osztrák tradíció nemcsak az alsó középosztály bécsi típusú antiszemitizmusát tartalmazta, hanem - s még nagyobb mértékben - a multinacionalizmust is, meg a császár következetes szembenállását a nacionalizmussal és a fajgyûlölettel.

A zsidók tömeges legyilkolásában százezerszámra és lelkesen vettek részt észtek, litvánok, lettek, ukránok, románok, oroszok és más nemzetiségûek. Teljesen igaz, hogy a holocaust nem történhetett volna meg német vezénylet nélkül, azt azonban a Hitler-rendszer politikájának és a nemzeti szocialista ideológiának az összefüggésében kell vizsgálni. Goldhagen elveti a ,,kollektív bûnösség" elvét, de könyve végig azt sugallja. Kijelenti, hogy a rendôri alakulatokban szolgáló átlagnémetek tetteibôl levont következtetéseket ,,ki lehet, sôt okvetlenül ki kell terjeszteni általában a német népre. Amit ezek az átlagnémetek tettek, ugyanaz elvárható lett volna más átlagnémetektôl is" (kiemelések a szerzôtôl) (402. old.). Ez bizony súlyosan megkérdôjelezi Goldhagen módszerének hitelét.

A Hitler készséges hóhérai elsô recenziói fôleg a könyv legalapvetôbb tételét bírálták, nevezetesen azt, hogy a németek a zsidóellenes érzelemnek egy különleges fajtáját fejlesztették ki. A bírálók kifejtették, hogy a tétel indoklásában a szerzô felületesen elemzi a hitleri hatalomátvétel elôtti német antiszemitizmust és a másodlagos (fôleg amerikai) források közül csak azokat veszi figyelembe, amelyek beleillenek elméletébe. Rámutattak a könyv olyan téves megállapításaira is, mint az, hogy a XIX. században a németek többsége ,,konzervatív és völkisch" nacionalista volt (56. old.), vagy hogy Hitler ,,választási eszközökkel" szerezte meg a hatalmat (85. old.). A valóság az, hogy 1932 novemberében, az utolsó igazán szabad parlamenti választásokon a németek 67 százaléka más pártokra adta le szavazatát, nem a nemzeti szocialistákra. Goldhagen nem ábrázolja meggyôzôen a német politikai kultúrát, amikor a német történelmet a németek és zsidók harcára redukálja, és töretlen történelmi folyamatosságot lát az egyházak középkori zsidóellenességétôl egészen a XIX. és XX. század faji alapú antiszemitizmusáig.

Aki azt állítja, hogy a németek a XIX. század eleje óta a ,,megsemmisítésre törekvô" antiszemitizmus hívei voltak, számos tényt figyelmen kívül hagy. Az elsô az, hogy a Második Birodalomban voltak törvények a katolikusok, a szocialisták és a lengyelek ellen, miközben a zsidók szélesebb körû jogokhoz jutottak. Akkor is voltak persze német antiszemiták, sokan közülük befolyásos állásokban, de éppen annyi, sôt talán több német volt, ezek között is sokan fontos állásokban, aki ilyen vagy olyan okok miatt úgy vélekedett, hogy a zsidókat a törvény elôtt egyenlôvé kell tenni a többi némettel. A zsidók itt sokkal kiemelkedôbb szerepet játszottak, mint például az Egyesült Államokban.

Másodszor: ha a ,,megsemmisítésre törekvô faji antiszemitizmus" olyan elterjedt volt Németországban, mint Goldhagen állítja (75. old.), akkor miért menekült sok százezer zsidó Oroszországból és Kelet-Európából Németországba, s miért tûrték el a németek, hogy ott ne csak letelepedjenek, hanem gyarapodjanak is? Vagy mivel magyarázható a baráti fogadtatás és segítség, amelyet a kelet-európai zsidók nyújtottak a német hadseregnek az elsô világháborúban? Nem is szólva a New York-i zsidó elit kifejezetten németbarát beállítottságáról, amíg az USA be nem lépett abba a háborúba. Harmadszor: mint korábban már megjegyeztük, az elsô világháború elôtti Franciaországban erôsebb volt az antiszemitizmus, mint Németországban. Bismarck Németországában a katolikusok és a protestánsok közötti feszültség jóval fontosabb volt, mint a ,,zsidókérdés". Negyedszer: Goldhagen - abbéli igyekezetében, hogy a német népet a kollektív antiszemitizmus bûnében elmarasztalja - félremagyaráz olyan forrásanyagokat, amelyek ellentmondanak az állításainak. Jellemzô erre, ahogyan egy idôsebb nô megjegyzését tálalja, aki a Kristallnacht után azt mondta: ,,mi németek még drágán megfizetünk azért, ami ma éjjel a zsidókkal történt". Ami a helytelenítés kifejezésének hangzik, azt Goldhagen úgy értelmezi, mint ,,félelmet attól a lehetôségtôl, hogy a zsidók bosszút fognak állni Németországon". Goldhagen elmulasztja megemlíteni, hogy a szóban forgó nô - éppen aszerint a forrás szerint, amelybôl idéz - a háború elôtt és a háború alatt is zsidókat rejtegetett, és különféle más illegális módon segítette ôket. ²⁷

Goldhagen beszámolójában szinte szó sem esik a történelmi körülményekrôl, az elsô világháború alatti szociális feszültségekrôl, a weimari korszak politikai konfliktusairól, a nagy gazdasági válság okozta nyomorúságról, a nemzetiszocialista párt felemelkedésérôl, a náci rendszer zsarnoki jellegérôl és a második világháborúról. Goldhagen nem tagadja, hogy mindez fontos volt, de mások már foglalkoztak vele, tehát - érvel - neki nem kellett rá sok szót vesztegetni. ²⁸ Pedig, ha ,,az Auschwitzba vezetô út nem volt kanyargós" (425. old.), mint állítja, akkor elemzésében helyet kellett volna szorítania ezeknek a történelmi összefüggéseknek, hiszen komolyan próbára tehették volna elméletét. A könyv emiatt nem lett volna szükségképpen túl hosszú: a sok ismétlésbôl csak néhányat kellett volna kihúzni, hogy helyet csináljon egy ilyenfajta elemzésnek.

Minthogy a könyv nem sok bírálójának állt rendelkezésére az a levéltári anyag, amelyet Goldhagen felhasznált, általában kevésbé elutasítóan ítélték meg a könyv második részét, a három esettanulmányt. Igaz, néhány történész Goldhagen szemére vetette, hogy fôleg a 101. rendôrzászlóaljjal foglalkozik, amely éppen abban különbözött a többitôl, hogy majdnem kizárólagos feladata a zsidók tömeges legyilkolása volt. Azt is kifogásolták egyes történészek, hogy Goldhagen a 101. rendôrzászlóalj magatartását kivetíti az egész német társadalomra. Hasznos lett volna megvizsgálni más egységeket is, például a 306. rendôrzászlóaljat, amelyet a holocaust elôtt szovjet hadifoglyok lemészárlására vetettek be. Mások azért adtak hangot kétségeiknek, mert Goldhagen szinte kizárólag háborús bûnösöknek a háború utáni, bírósági tárgyalásokon elmondott vallomásaira támaszkodik.

Bírálóinak válaszolva Goldhagen elismerte, hogy az antiszemitizmusról szóló fejezeten lehet vitatkozni. Fenntartotta azonban, hogy a népirtás végrehajtásáról szóló második rész önmagában is helytálló. Bebizonyította, hogy ,,nem maroknyi német, hanem legalább százezer, sôt valószínûleg még sokkal több német tartozott az elkövetôk közé, és hogy ezek az átlagnémetek általában készséges, sôt lelkes hóhérai voltak a zsidó népnek, közte zsidó gyermekeknek is". ²⁹

Nemrég két recenzió jelent meg a könyvrôl, mindkettô elsôsorban a három esettanulmányra koncentrál. Dieter Pohl német történész legutóbb könyvet publikált a kelet-galíciai zsidók kiirtásáról. ³⁰ Most a Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte hasábjain a Goldhagen-vita összefüggésében tekinti át a holocausttal foglalkozó történelmi irodalmat. ³¹ Cikkének hangvétele mértéktartó, és korántsem utasítja el Goldhagen könyvét teljes egészében. Pohl egyetért Goldhagennal abban, hogy a történetírás, néhány kivételtôl eltekintve, elhanyagolta a tettesek szerepét. ³² Pohl is úgy véli, hogy az antiszemitizmus volt a zsidók tömeges legyilkolásának a legfôbb indoka, bár Goldhagennal ellentétben más intézményi és társadalmi tényezôknek szintén fontos szerepet tulajdonít. Másrészt viszont Goldhagen - Pohl érvelése szerint - semmivel sem tudja bizonyítani azt az állítását, hogy ,,átlagnémetek", akik nem voltak kapcsolatban a nácik által a ,,végsô megoldás" végrehajtására szervezett intézményi apparátussal, részt akartak venni a zsidók meggyilkolásában. Pohl - más bírálókkal összhangban - erôsen megkérdôjelezi Goldhagennak azt a tételét, hogy a holocaustot a háború alatt a német nép és Hitler közötti antiszemita szerzôdés alapján hajtották végre. Az antiszemitizmus az 1930-as években igen elterjedt volt Németországban, de ez nem jelenti, hogy az ,,átlagnémetek" helyeselték volna a zsidók kiirtását. ³³

Pohl ezen túlmenve megállapítja, hogy Goldhagen három esettanulmánya nem bizonyítja az ,,átlagnémetek" cinkosságára vonatkozó tételt. Elôször: Goldhagen nem vizsgálja a kérdéses rendôrzászlóalj szervezeti kialakulását, ezért alábecsüli az alakulat ,,nácifikálásának" mértékét. A rendôri egységek és az SS között 1941 óta közvetlen szervezeti kapcsolat volt. Másodszor: minthogy a zsidó munkatáborok Himmler megsemmisítô gépezetének részét alkották, az ôrök kegyetlenségét nem lehet ,,átlagnémetek" magatartásának tekinteni. Goldhagen emellett nem említi a zsidó táborok hasonlóságát más táborokhoz, amilyen például Dora-Mittelbau volt, ahol nem zsidó foglyokat dolgoztattak halálra. ³⁴ Harmadszor: a ,,halálmenetek" - Goldhagen állításával szemben - nem tekinthetôk a holocaust központi elemének, hiszen más nemzetiségekre is kiterjedtek, s különben is a háború utolsó szakaszának kaotikus körülményeivel összefüggésben tanulmányozandók. Pohl végül rámutat, hogy Goldhagen mellôzi az elméletével ellentétes adatokat, például olyan, fôleg idôsebb német ôrökre vonatkozó vallomásokat, akik nem kegyetlenkedtek a menetelôkkel. ³⁵

Mindnyájan jól tudjuk, hogy ugyanazt a dokumentumot nagyon is eltérô módon lehet értelmezni. Karsai László Goldhagen könyvérôl írott, nemrég megjelent terjedelmes bírálatában olyan magyar zsidók beszámolóit ismerteti, akik - bár 1944 tavaszán és nyarán Auschwitzba deportálták ôket - túlélték a holocaustot. Útjuk Auschwitzból német gyárakba vagy bányákba vezetett, sokukat halálmenetben hajtották végig Németországon, majd megélték a felszabadulást. A háború után a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság budapesti irodái 4600 túlélôvel készítettek részletes interjút. E fontos forrásanyagból jelenleg mintegy 3700 jegyzôkönyvhöz férhetnek hozzá a kutatók. Karsai 102 jegyzôkönyvet talált, amelyben az interjúalany megbecsüléssel szólt a német gyárvezetés, a munkások és az ôrség viselkedésérôl, sôt 63 túlélô az SA, az SS tagjai és a táborokat felügyelô egyéb személyzet részérôl tapasztalt emberséges bánásmódért fejezte ki elismerését. Több volt deportált, miközben a lengyel munkások vagy az ukrán ôrök kegyetlenségérôl panaszkodott, kiemelte, hogy életét a németek, sôt SS-esek beavatkozásának köszönheti. Karsai szerint mindez azt bizonyítja, hogy a tömeggyilkosságokban részt vevô németek viselkedése alapján nem lehet általános következtetéseket levonni a németekrôl és a német kultúráról, ahogyan a zsidómentô németekrôl sem lehet azt állítani, hogy ôk képviselték az ,,igazi" Németországot. ³⁶

Ruth Bettina Birn, a kanadai igazságügy-minisztérium háborús bûnökkel és emberiség elleni bûntettekkel foglalkozó osztályának vezetô történésze Pohlnál, sôt Karsainál is élesebben ítéli el a könyvet: felületes és megbízhatatlan kutatással vádolja Goldhagent. Azt állítja, hogy érvelését az elkövetôknek a háború utáni perekben mondott vallomásaiból vett ,,kevesebb mint 200 szemelvényre" alapozza. Birn, aki jelentôs könyvet publikált az SS-rôl ³⁷ - más történészekhez hasonlóan - bírálja Goldhagen extrapolálásait, ,,ugrását a korlátozott mennyiségrôl a kollektív minôségre, amivel valóságos eseményeket durván relativizál...". ³⁸ Helyesebbnek tartotta volna, ha Goldhagen több figyelmet szentel a holocaustban részt vevô más rendôri alakulatoknak is, amelyek nem tartalékosokból, hanem hivatásos rendôrtisztekbôl vagy önkéntesekbôl álltak. Birn példákat is felsorol, milyen vitathatóan bánik Goldhagen a bizonyítékokkal: az elkövetôk vallomásaiban a szégyenkezés és helytelenítés kifejezését például vagy módszertani szempontok miatt hagyja figyelmen kívül, vagy pedig summásan ôszintétlennek bélyegzi. ³⁹ Még továbbmegy, amikor kijelenti: ,,A tanúvallomások kezelésének Goldhagen-féle módszerével a ludwigsburgi anyagban könnyen elég idézetet találhatnánk ahhoz, hogy Goldhagen állításainak ellenkezôjét bizonyítsuk." ⁴⁰

Mint sok más történész, Birn is hangsúlyozza, hogy Goldhagennak az elkövetôkrôl adott elemzéseibôl hiányzik a komparatív perspektíva. Szerinte Goldhagen kiemeli a zsidó áldozatok elleni kegyetlenkedéseket, de nem említi, amit nem zsidók ellen követtek el, még ha mind a kettôrôl szó van is ugyanabban a vallomásban. Vitába száll Goldhagennak azzal az állításával is, hogy a németek a zsidókon kívül mindenkivel a gazdasági ésszerûség szerint bántak. A nácik a szovjet hadifoglyok millióit éheztették halálra, mielôtt ráébredtek volna, hogy munkaerôhiány fenyeget. Pohlhoz hasonlóan Birn is tagadja Goldhagennak azt az állítását, hogy a halálmenetek kizárólag a zsidók ellen irányultak. A nem zsidó foglyokkal gyakran ugyanolyan durván bántak (587. old.). Más szóval: a tanúvallomások azt mutatják, hogy az elkövetôk ugyanolyan lelkesen gyilkoltak más kisebbségeket, és hogy az antiszemitizmuson kívül más indokok játszottak közre.

Nem kell minden szempontból egyetérteni Martin Broszat vagy Hans Mommsen strukturális magyarázatával, amely szerint a holocaust afféle ,,kumulatív radikalizáció" volt, sem kritikátlanul elfogadni Hitler népirtó antiszemitizmusának ,,intencionalista" értelmezését. De történelmietlen dolog úgy kezelni a holocaustot és a német antiszemitizmust, mint ami a németek kivételével minden más nép számára kívül van az emberi lehetôségek birodalmán. Birn ezenfelül találóan mutat rá, hogy Goldhagen az egész könyvben túlságosan gyakran használja a ,,német" szót. Ez kétségtelenül összhangban van azzal, ahogyan a német nemzeti jelleg különlegességét hangsúlyozza, de mégsem szabad a társadalmi helyzetet teljesen figyelmen kívül hagyni egy-egy elkövetô tanulmányozásánál.

Goldhagen érdeméül szokták felhozni, hogy megtört három tabut: újra néven nevezi a bûnösöket (a németeket); részletesen leírja embertelen rémtetteiket (ezzel mintegy ellenpontozva Hannah Arendt szövegét); és hangsúlyozza az antiszemitizmus szerepét mint a holocaustra vezetô hajtóerôét. A tudományos irodalomban valóban mutatkozik olyan tendencia, hogy túl gyakran használják a ,,náci" terminust a ,,német" rovására. Goldhagen sajnos az ellenkezô túlzásba esik, amikor agyonhangsúlyozza a nemzetiséget, és méltatlanul elhanyagolja a társadalmi helyzetet.

Goldhagen nem szolgált rá a bírálatra sem témaválasztása, sem a tömeggyilkosságok erôteljes ábrázolása miatt. Azt a tételét pedig, hogy az antiszemitizmus a holocaust jelentôs tényezôje volt - ha újnak aligha nevezhetô is -, nem árt hangsúlyozni. A cél azonban nem szentesítheti az eszközt. Ami végül is fennmarad: a könyv elôítéletes fogalmai és megalapozatlan állításai, szándékolt sokkhatás a történészi kvalitás helyett.

Goldhagen munkájának közzététele és szédületes sikere - hiába a könyv kétségtelen értékei - aggodalomra ad okot. Gitta Sereny holocaustszakértô a londoni The Times hasábjain arra hívja fel a figyelmet, hogy Goldhagen veszélyes vizekre evez, amikor azt kiáltja: ,,Ne nevezzétek ôket náciknak! Hiszen németek voltak, németek, németek." Gitta Sereny így fejezi be írását: ,,A gyilkos fanatizmus nem gyökerezik valamely nemzet jellemében, hanem része az emberi állapotnak. Nemcsak a német fiatalokat kellene - ahogyan 1945 után történt - újra megtanítani az emberiességre, hanem minden gyermeknek, fehérnek, feketének, barnának és sárgának is meg kell ezt tanulnia, most és mindörökre." ⁴¹

  A tanulmány eredeti angol nyelvû változata Holocaust Views: The Goldhagen-controversy in Retrospect címmel a Central European Historyban jelenik meg (Vol. 30. No. 2. /1997/); a magyar változatot a kaliforniai folyóirat engedélyével közöljük.
  Itt mondok köszönetet dr. Valur Ingimundarson barátomnak és történésztársamnak, aki segített ennek a recenziónak az elkészítésében.

1 The New York Times, 1996. március 27., április 2., 14., 25.

2 Elie Wiesel: Little Hitlers. The Observer, 1996. március 31.; Andrei S. Markowits: Störfall im Endlager der Geschichte. In: Julius H. Schoeps (hg.): Ein Volk von Mördern? Die Dokumentation zur Goldhagen Kontroverse und die Rolle der Deutschen im Holocaust. Hamburg, 1996. 228-240. old. Richard Bernstein és A. M. Rosenthal nagyon elismerô bírálatai a New York Times-ban: 1996. március 27., ill. április 2.

3 Omer Bartov: Ordinary Monsters. The New Republic, 1996. április 29., 32-38. old., magyarul: Átlagszörnyek. BUKSZ, 1996. `sz, 358-362. old.

4 Fritz Stern: The Goldhagen Controversy: One Nation, One People, One Theory? Foreign Affairs, 75. 6. (1996. november-december) 128-138. old.

5 Hans-Ulrich Wehler: The Goldhagen Controversy: Agonizing Problems, Scholarly Failure, and the Political Dimension. German History, 15 (1997) 1. 80-91. old. (A Die Zeit 1996. május 24-i számában megjelent cikk bôvített változata.)

6 Dieter Pohl: Die Holocaust-Forschung und Goldhagens Thesen. Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte, 45. 1. (1997. január) 1-48. old.

7 Christopher Browning: Dämonisierung erklärt nichts. Die Zeit, 1996. május 17.

8 Eberhard Jäckel: Einfach ein schlechtes Buch. Die Zeit, 1996. április 19.

9 David Schoenbaum: Ordinary People? National Review, 1996. július 1.

10 German Studies Review, XIX. 3. (1996. október) 578-580. old.

11 Kristen R. Monroe, American Political Science Review, 91. 1. (1997) 212-213. old.

12 Ruth Bettina Birn: Historiographical Review: Revising the Holocaust. The Historical Journal, 40 (1997) 1. 195-215. old.

13 Norbert Frey: Ein Volk von ,,Endlösern"? Daniel Goldhagen beschreibt die Deutschen als ,,Hitlers willige Vollstrecker". Süddeutsche Zeitung, 1996. április 13.

14 Gordon Craig bírálata: The New York Review of Books, 1996. április 18.

15 Volker Berghahn: The Road to Extermination. The New York Times, 1996. április 14.

16 Paul Johnson: An Epidemic of Hatred. The Washington Post, 1996. március 24.

17 Joseph Joffe: Goldhagen in Germany. The New York Review of Books, 1996. november 28.

18 Uo.

19 Lásd pl. Volker Ullrich: Ein Buch provoziert einen neuen Historikerstreit: Waren die Deutschen doch alle schuldig? Die Zeit, 1996. április 12.

20 Der Spiegel, 1996. április 15.

21 Jäckel: i. m. (8. jegyzet)

22 Így minôsítette a könyvet Hans-Ulrich Wehler. Lásd Joffe: i. m. (17. jegyzet)

23 Daniel Goldhagen: Das Versagen der Kritiker. Die Zeit, 1996. augusztus 2.

24 Schoeps (hg.): i. m. (2. jegyzet)

25 Lásd Goldhagen megjegyzéseit a The New York Times 1996. Március 27-i számában.

26 Wehler: i. m. (5. jegyzet) 81-83. old.

27 Bent Engelmann: In Hitler's Germany: Daily Life in the Third Reich. Ford. Krishna Winston. New York, 1986. 138-139., 223. old. és passim. A Goldhagen-idézetet lásd könyve 101. oldalán.

28 Lásd különösen Daniel Jonah Goldhagen: Motives, Causes, Alibis. The New Republic, 1996. december 23. 37-45. old.; magyarul (rövidítve): Indítékok, okok, alibik. BUKSZ, 1997. Tavasz, 99-103. old.

29 Goldhagen: Motives, ... i. m. (28. jegyzet) 37. old.

30 Dieter Pohl: Nationalsozialistische Judenverfolgung in Ostgalizien 1941-1944. Organisation und Durchführung eines staatlichen Massenverbrechens. München, 1996.

31 Pohl: Die Holocaust-Forschung... i. m. (6. jegyzet) 1-48. old.

32 Uo. 15. old.

33 Uo. 16-21. old.

34 Lásd Henry Friedlandernek a 10. jegyzetben hivatkozott bírálatát, 580. old.

35 Pohl: Die Holocaust-Forschung... i. m. (6. jegyzet) 16-21. old.

36 Karsai László: Történészek, gyilkosok, áldozatok. Viták a Holocaust-szaktudományban. Beszélô, 1997. június, 34-59. old., az idézet: 53. old.

37 Ruth Bettina Birn: Die höheren SS- und Polizeiführer. Hitlers Vertreter im Reich und in den besetzten Gebieten. Düsseldorf, 1986.

38 Birn: Historiographical Review... i. m. (12. jegyzet) 197. old.

39 Uo. 198-199. old.

40 Uo. 200. old.

41 Gitta Sereny: The Complexities of Complicity. The Times, 1996. március 28.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu