Pósán László
A Német Lovagrend története a 13. században
Debrecen University Press, Debrecen, 1996.
231 old.
Történelmi Figyelô Könyvek 4.

A magyar történettudomány régi tartozását próbálta meg törleszteni Pósán László, amikor a Német Lovagrend XIII. századi történetének feldolgozására és bemutatására vállalkozott. A történészek éppúgy, mint az egyetemi hallgatók bizonyára haszonnal fogják forgatni az elkészült munkát, de a - szerzô e tárgyban korábban megjelent tanulmányait vélhetôen nem ismerô - nagyközönség számára sem lesz érdektelen ez a modern összefoglalás.

A külföldi és hazai szakirodalmat jól ismerô s nemegyszer annak szükséges kritikáját is nyújtó összefoglalásnak egyik legfôbb erénye, hogy a téma primer forrásait is felhasználta. A szerzô ügyesen dolgozta bele korábbi tanulmányait a kötetbe, s így sikerült homogénné tennie a három fô részbôl álló munkát. A kötet harmadát alkotó, rendkívül alapos és jól megírt elsô fejezet (10-70. old.) a Rend korai történetét mutatja be, azaz az akkoni ispotálytól a barcasági jelenléten át az európai politikában való szerepvállalásig vezeti az olvasót. Ebben a részben kapott helyet a Rend belsô felépítésének, illetve társadalmi összetételének ismertetése is, azon közösségnek, amelynek létrejötte a III. keresztes hadjárathoz, leginkább Akkon 1189-1191-es ostromához, illetve elfoglalásához köthetô. Lübecki és brémai zarándokok és/vagy keresztesek alapítottak ekkor egy ispotályt, amely 1196-ban, valamint 1198-ban jutott pápai megerôsítéshez. A betegápoló és katonai szerepet a kezdetektôl fogva ötvözô testület renddé alakult, s mint a Pósán által felvonultatott források meggyôzôen bizonyítják, közel három évtized alatt a Német Lovagrend ugyanazon kiváltságok birtokába jutott, mint a két másik nagy lovagrend, vagyis a templomosok és a johanniták. A hasonlóságot erôsíti az a - Pósán (16. old.) és a külföldi szakirodalom (például Udo Arnold) által egyaránt idézett - tény is, miszerint a Rend katonai tevékenységét alapvetôen a templomos regula szabályozta, a betegekkel való törôdéshez pedig a johannita szabályzat nyújtott útmutatást, legalábbis a XIII. század közepéig, amikorra a közösség kialakította saját szabálygyûjteményét (lásd az I/4. alfejezetet). Az utóbb említett mintával, vagyis a Szent János Lovagrend regulájával kapcsolatban azonban felmerül egy tamáskodó kérdés. Mind a kötetbôl, mind az abban hivatkozott szerzôk egy részének munkáiból az vehetô ki, hogy ez az átvétel már a XII. század legvégén megtörtént, s ennek feltehetôen így is kellett történnie, hiszen a pápai konfirmációk a rendek esetében általában a követendô szabályzatra is utaltak. A kérdés csupán az, vajon milyen útmutatást vehettek át a német lovagok ebben az idôben a johannitáktól a betegápolásra vonatkozóan. Ismeretes, hogy az 1123-1150 közé keltezhetô Johannita Regula, amely többször részesült pápai megerôsítésben, összesen négy passzusában ejt szót a közösség karitatív tevékenységérôl, de ebben egyáltalán nem esik szó az istápolásról. Az egyetlen - fennmaradt - forrás, amely itt számba vehetô, az 1181-es Generális Káptalan döntései, amelyben valóban találunk konkrét rendelkezéseket az ispotályos tevékenységre, de ezt össze kellene vetni a Német Lovagrend saját forrásaival, vagy ennek hiányában az erre vonatkozó hivatkozásokkal.

Az mindenesetre vitathatatlan, hogy III. Ince, VI. Henrik, majd II. Frigyes támogatása mellett létrejött a Rend, s már a XII. század végén rendházakat mondhatott magáénak Barlettában, Palermóban, Brindisiben, Cipruson, Kilikiában Tarsus mellett, illetve már német területeken is, ahol az elsô ház Halléban szervezôdött meg még 1200 elôtt. A megalapított vagy adományként kapott házak földrajzi fekvése is igazolja Pósán állítását, miszerint a XIII. század elsô három évtizede a földközi-tengeri és a levantei pozíciók megszerzésének jegyében telt el (20. old.). Ebbe a tervbe pedig jól illeszkedett a Szentföldre vezetô szárazföldi útvonal szempontjából stratégiai fontosságú Barcaságba való betelepülés.

Nagyon alapos s majdnem teljes historiográfiai bevezetést nyújt a szerzô a Rend barcasági történetének közel másfél évtizedét (1211-1225) feldolgozó, taglaló vagy éppen csak érintô munkákból. Szinte valamenynyi eddig napvilágot látott elképzelést felvonultatja, s egyúttal mértéktartó kritikájukkal, elemzésükkel is szolgál. A szerzô részben már az alfejezet címében leszögezte álláspontját: Kísérlet az önálló territoriális hatalom megteremtésére: a Német Lovagrend Erdélyben. Az idevonatkozó okleveles forrásokat (F. Zimmerman-C. Werner: Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. I. köt. 1191-1342. Hermannstadt, 1892) átnézve velünk együtt sokan jutottak, illetve jut(hat)nak arra a következtetésre, hogy ennyi adat alapján végleges, minden kétséget kizáró megoldás egyszerûen nem adható. Ugyanez a ,,feltételes mód" vonatkozik II. Andrásnak a lovagok behívását, illetve kiûzését eredményezô elképzelésére. Tudniillik a behívás okának éppúgy tekinthetô a missziós vagy éppen az expanziós elképzelés, de nem feledhetô a Rend esetleges telepítô tevékenységének reménye sem. Hasonlóan nehéz a kiûzés körülményeinek megítélése. Pósán László rendkívül körültekintôen s szinte minden egyes ,,hozzászóló" véleményét is mérlegre téve - részben - Fügedi Erik értékeléséhez közel foglalt állást, aki az 1223-as pápai oklevélben található in ius proprietatem apostolicae sedis megfogalmazásban az egyházi exemptióba szôtt világi uralmi terv lehetôségére hívta fel a figyelmet (40. old.). Ugyanakkor - másokkal ellentétben - Pósán nem fogadja el, hogy a Rend már államalapítási tervekkel érkezett Magyarországra. Szerinte az események ilyetén alakulását próbálták a lovagok kihasználni, a barcasági elöljáró, Theodericus azonban nem rendelkezett ,,kellô politikai-diplomáciai érzékkel", hogy megfelelôen felismerje lehetôségeiket s a megvalósításhoz vezetô utat (43. old.). A szerzô teljes joggal hangsúlyozza, hogy erre az ,,útra" gördült akadályként Rainald erdélyi püspök tevékenysége, aki a szaporodó kiváltságok, illetve az ezzel együtt szûkülô jogosítványai miatt emelt szót a Rend ellen. További problémát jelentett a Rend térítô tevékenységét illetôleg, hogy Béla herceget egyre inkább a békés úton történô térítés kezdte foglalkoztatni, s az elképzelés megvalósítása sokkal inkább a domonkosokra szabott feladat volt.

Természetesen, bármily fontossággal bírt is a Német Lovagrend barcasági jelenléte, a ,,katonai-szerzetesi" közösség az európai porondon sem tétlenkedett. Ebben a kifejezetten terjeszkedô idôszakban fontos szerepe volt a Rend elöljárója - Hermann von Salza - által tanúsított nem hétköznapi aktivitásnak, s tegyük hozzá, az egyre erôsödô politikai befolyásolásnak. A szerzô segítségével nyomon követhetjük, miként növelte a Rend házainak és birtokainak számát mind a Szentföldön (például Akkon), mind pedig Európában, s ennek kézzelfogható jelei többek között a létrejövô rendtartományok (Ballei-Landkomtúrság): ,,a thüringia-szászországi után létrejött az elzász-burgundiai, a cseh-morva, a lotharingiai, a westfáliai, koblenzi, bozeni, armeniai, szicíliai és apúliai komtúrság" (48. old., lásd még a 17., 44. old.). Mindazonáltal érdekes kérdés lehet, hogy az ekkor formálódó ,,közigazgatási egységek" tükrében hogyan értékelhetô a barcasági terület státusa, illetve, hogy a Rend maga minek tekintette azt. A territoriális növekedés mellett természetesen a jogi ,,alapozás", azaz a templomosokhoz és a johannitákhoz hasonló kiváltságok megszerzése is fontos célja volt a Német Lovagrendnek. Az exemptiók két fontos forrása a Rend esetében a császár és a pápa volt. A két másik nagy lovagrendhez való részleges ,,felzárkózás" II. Frigyes 1217-es oklevele (46. old.; Acta Imperii 1: 121-122.) révén teremtôdik meg, mi több, a király (1220-tól császár) oklevelében expressis verbis utal arra, hogy ugyanazon szabadságjogokkal ruházza fel a Rendet, amivel a milites templi, illetve a domus hospitalis sancti Johanni már régtôl fogva bírtak (Vö. 45. old.). Ugyanezen ,,felzárkózás" fontos mozzanata volt az is, amikor 1221-ben III. Honorius is megadta azokat a kiváltságokat, amelyekkel a két másik lovagrend már rendelkezett, s még ezt megelôzôen - 1220 decemberében - számukra is megtiltotta a hûbér jellegû birtokok elfogadását (47. old.). Természetesen az események ilyen gyors menetét kifejezetten elôsegítette az, hogy Honorius és - az ekkor már császárrá koronázott - Frigyes között ,,béke honolt", s ez rendkívül gyümölcsözô idôszak volt a császárhoz ekkor már nagyon közel álló nagymester terveinek megvalósításához.

Jóllehet, a nagymester célja továbbra is, sôt most talán még inkább a szentföldi és mediterráneumi pozíciók erôsítése, ám azzal, hogy II. Frigyes 1224-ben védelmébe vette Livóniát, Észtországot, Semgalliát és Poroszországot (50. old.), illetve hogy két évvel késôbb a rimini aranybullában már a Rend - esetleges - poroszok elleni harcának támogatásáról szól, a lovagoknak mintha ,,más szerepet szánt" volna. Ma már nehéz megmondani, vajon Frigyes elképzelése, Konrád mazóviai herceg hívó szava vagy éppen a Barcaságból való kiebrudalás nyomott-e többet a latban; annyi azonban bizonyos, hogy 1230-ban, a Szentszékkel való kibékülés után a Rend számára a porosz területek meghódítása került egyre kézzelfoghatóbb közelségbe.

A kötet elsô fejezetének utolsó része (57-70. old.) több szempontból is elválik az eddigi tárgyalásmódtól. Pósán rövid kitérôvel bemutatja a Német Lovagrend belsô életét meghatározó
a) általános szabályokat, a szabályzatot magyarázó, kommentáló
b) törvények és szokások rendszerét, valamint a Rend belsô igazgatását megalapozó
c) szokásokat (57. old.).
Megismerhetjük a rend struktúráját is, azaz a fejezetben felvonulnak a felszentelt paptestvérek, a lovagi-katonai réteg, az alkalmilag csatlakozott szolgálók, a csatlósok, a novíciusok, a turkopolok s nem utolsósorban a confratres csoport, melynek nem túl jól sikerült fordítása a ,,féltestvérek" kifejezés (58-61. old.). De ennél komolyabb problémának tûnik, hogy ez a fejezet szervesen nem kapcsolódik a Rend ,,történetét" taglaló rész(ek)hez, másrészt a forrásokat itt legtöbbször a szekunder irodalom helyettesíti, s talán ennek következménye, hogy a rendi hierarchia kiépülését illetôen idôbeli metszeteket nem találunk. Ami annál is inkább érdekes volna, hiszen összehasonlításra adhatna alapot a másik két lovagrenden belüli differenciálódással szemben. Bár a tisztségek megjelenésével együtt valamiféle kronológia körvonalazódni látszik (64-65. old.), itt azonban az jelenti a problémát, hogy a latinul és/vagy németül szerepeltetett tisztségnevekrôl sokszor nem derül ki, a források mikor melyiket említik, s közülük melyek az önelnevezések, melyek fordulnak elô normatív forrásokban, avagy narratív jellegûekben stb. S ez annál is inkább tisztázandó kérdés, hiszen nemcsak azt tudjuk meg, hogy a Rend tagjai elsôsorban német területekrôl származtak (69. old.), de azt is, hogy a Rend nyelve - íratlan szabályok szerint - a német volt (70. old.). Továbbá a szerzô említi a porosz és livón területeken kiépült hierarchiát, azonban, mint késôbb látni fogjuk, a szálakat nem kötötte öszsze; mint ahogyan itt (64. old.) kerül utoljára szóba a Rend betegápoló tevékenysége is. Ráadásul, úgy tûnik, ebben a részben Pósán összekeverte az ispotályt, amely a beteg- és szegényápolás színhelye volt, a Rend gyengélkedô tagjai számára létesített infirmatóriummal.

Mindazonáltal még ez a szervetlenül kapcsolódó alfejezet is közelebb áll a Német Lovagrend szoros értelemben vett történetéhez, mint - véleményünk szerint - a kötet középsô részét alkotó, a balti térséget a XII-XIII. század fordulóján bemutató fejezet (71-117. old.). A fejezet elsô két része Livónia és Poroszország történetét vázolja meglehetôs részletességgel, ám így néha egészen messze kalandozunk a teuton rendtôl. Félreértés ne essék! Nem az a probléma, hogy Livónia már a VI. századtól kezdve fókuszba kerül, vagy hogy a porosz törzsek mozgékony, parlagváltós földmûvelését is megismerjük, hanem az, hogy a szerzô a kötet elején (7. old.) azzal magyarázta a Rend történetének egy nézôpontra redukált (politika- és eseménytörténeti) bemutatását, hogy további szempontok beemelése a vizsgálatba szétfeszítette volna a munka kereteit. Mi azonban úgy véljük, hogy a közel 50 oldalas fejezetbôl, sôt a harmadik részbôl is többet kaphatott volna maga a Rend - például - európai és szentföldi történetének, belsô életének bemutatása, értékelése. Egy 1992-ben Londonban (Clerkenwell, St John's Gate) a lovagrendekrôl rendezett konferencia - azóta publikált - elôadásai is arról tanúskodnak, hogy a Baltikumon kívül is ,,termett babér" a lovagoknak a fegyveres harcban és a szegényápolásban egyaránt. (Lásd M. Barber [ed.]: The Military Orders: Fighting for the Faith and Caring for the Sick. Variorum, Aldershot, 1994) Az kétségtelen, hogy a hangsúly 1230-tól egyre inkább a balti területekre tevôdött át, de ezt komoly hiba lenne kizárólagos jelenlétnek tekinteni, mi több, éppen ennek folyamatszerûségét volna célszerû érzékeltetni. S ebbôl a - kellôen ki nem aknázott - szempontból a Rend XIII. századi története különösen érdekfeszítô lehet.

Nem vitatjuk azonban, hogy az említett területek gazdasági, politikai, katonai stb. viszonyait, fontos szereplôit, intézményeit a Rend megjelenését megelôzôen is meg kell ismernünk. Különösen akkor és ott, ahol konkrét érintkezési pontokat találunk: például a Kardhordó Rend jelenléte és szerepe (76., 86., 88. old.), Christian cisztercita szerzetes, késôbb a poroszok elsô püspökének tevékenysége (109. old., innentôl passim), vagy éppen a Dobrini Rend története, amely a poroszok elleni harcban megelôzte a vonakodó német lovagokat (116. old.). Gyakorlatilag a fejezet utolsó része a porosz missziók bemutatásával (a X. századtól 1230-ig) elôkészíti a Német Lovagrend poroszországi katonai-politikai szerepvállalásának felvázolását és elemzését.

A harmadik fejezetben tehát nyomon követhetjük, hogy a lovagok a Kulmerlandra való behívással kezdôdôen hogyan haladtak - kisebb-nagyobb katonai és politikai buktatókon keresztül - a baltikumi pozíciók stabilizálása felé. Anélkül, hogy reprodukálnánk a Swantopolk elleni háború mozzanatait, kitérnénk az elsô és második porosz felkelés részleteire, vagy taglalnánk a Pomerellen bekebelezését követô központáthelyezést, inkább néhány apró megjegyzést szeretnénk tenni. Egyrészt a Rend katonai terjeszkedésének rendkívül alapos és aprólékos bemutatását nagyban segítette volna, ha a hadmozdulatokat, el- és visszafoglalt területeket, felépített várakat és megalapított városokat a szerzô térképeken, térképszelvényeken is ábrázolja. Ezzel nemcsak az egyébként szûkös ,,térképválasztékot" bôvítette volna, hanem nagyszerû lehetôséget teremtett volna idôbeli metszetek készítésére. S ha már a geográfiánál járunk, ejtsünk néhány szót a terület- és egyéb elôforduló mértékegységekrôl. Feltehetôen az olvasók egy jelentôs részének nem egészen világos, mekkora földterületet takar 1 Hufe vagy 1 Haken, és az 1 Lof gabona átváltása sem triviális (például 182., 188. old.). Így persze egy-egy adomány nagyságának s ebbôl következôen fontosságának megítélése is problematikussá válhat. Célszerû lett volna egy-két lábjegyzetet szentelni az ilyen jellegû fogalmaknak és mértékegységeknek, esetleg a fôszöveg után egy rövid glosszáriumot elhelyezni, vagy végsô esetben a feloldások lelôhelyéhez kellett volna utalni az olvasót.

Ehhez hasonlóan, bár a könyv terjedelme nem feltétlen követeli meg, de a nagy számban elôforduló személy- és helynévanyag használatát, keresését egy mutató biztosan könynyebbé tette volna. Igazságtalan lenne azonban elhallgatni, hogy a kötetet nagyon alapos és jól áttekinthetô bibliográfia zárja, amely komoly segítség a késôbbi kutatások számára.

Egy másik probléma, amelyre részben fentebb már utaltunk, hogy a baltikumi történések szinte teljesen el vannak szakítva mind a Rend európai tartományainak életétôl, mind pedig a szentföldi eseményektôl. Jóllehet, egyszer értesülünk a gázai ütközetrôl, illetve az abban elesett 397 teuton lovagról (153. old.), de ugyanakkor nem hisszük, hogy ehhez a legautentikusabb forrás Zombori István ismeretterjesztô könyve vagy Walter Zöllner magyarra fordított munkája lenne. Továbbá többször is hallunk az európai rendházakból érkezô (személyi) segítségrôl és utánpótlásról (például 151., 194. old.), de sem a megsegítendô, sem a pótlásként érkezô csapatok számszerûségérôl, nagyságáról nem esik szó. Persze könnyen lehet, hogy errôl maguk a források is hallgatnak, de ezt az olvasó ex silentio nem tudja eldönteni. Minthogy arra sem derül igazán fény, mi szolgáltatta a terjeszkedés idôszakában a katonai tevékenység financiális hátterét. Volt-e például a johannitákhoz hasonló pénzbeszolgáltatási rendszerük (responsio), ami a János-lovagok esetében a szentföldi hadakozás elengedhetetlen feltétele volt.

Kétségtelen, hogy a bevezetôben (7. old.) mindezeket a kérdéseket Pósán egy késôbbi vizsgálatra utalta, de ez oda vezethet, hogy az elkészült mû - a címben foglaltakkal ellentétben - nem a Német Lovagrend XIII. századi történetét mutatja be. Vitán fölül áll, hogy a szerzô e tárgyban készült korábbi tanulmányai valóban a címükben deklarált témát merítették ki (A Német Lovagrend államalakítási kísérletei Kelet-Európában. Történelmi Szemle, 1990. 1-2. sz.; A ,,porosz" népnév tartalmi változásai a középkorban. Aetas 3 [1995], illetve A Német Lovagrend alapítása és korai története. Századok, 129:1 [1995]), azonban a részek összedolgozása, az idôbeli hiátusok kitöltése még nem feltétlenül eredményez ,,rendtörténetet".

Pósán László rendkívül alapos és hasznos munkát végzett, mégsem állíthatjuk, hogy megismertük a Német Lovagrend XIII. századi ,,átfogó" történetét. Nem hisszük, hogy pusztán politika- és eseménytörténeti szempontból, azaz - a szerzô megfogalmazásában - egy adott rend belsô felépítésének, jogrendjének, közigazgatásának, hadszervezetének, egyházi struktúrájának, valamint társadalmi-gazdasági viszonyainak feldolgozása nélkül meg lehetne írni annak történetét. Kétségtelen, hogy a munka haszonnal forgatható a kutatásban és az oktatásban egyaránt, de mindig szem elôtt kell tartanunk, hogy az egésznek csak részét tartjuk a kezünkben, s mint ilyen, mindig is torzítani fog valamelyest.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu