A pszichohistóriát általában gyanúval nézik a történészek, még azok is, akik különben nem idegenkednek a tudomány új irányzataitól. A gazdaság, a mentalitástörténet vagy a történeti antropológia szemlélete s módszertana ma már bevettnek, sôt divatosnak számít a tudósok között is. A pszichohistória mûvelôinek azonban gyakran nem marad más, mint a szakma felôl nézve kétesnek látszó közönségsiker.

E tanulmány témájának a lényegébe vág, hogy megértsük a gyanakvás igazi okait, s ne érjük be a szokásos, a szaktudósok nehézkességére vagy konzervatív szemléletére hivatkozó érvekkel. A gyanakvásnak ugyanis van alapja s létjogosultsága. Különösebb tudománytörténeti részletezés nélkül is elmondható: a történettudomány XIX-XX. századi megújulásai közepette sem vetette el az alapos (és persze az egyre módosuló követelményrendszert tartalmazó) forráskritika évszázadok alatt kialakult szabályait, sôt e megújulások legtöbbször együtt jártak forráskezelést illetô konzekvenciáik végiggondolásával.

Az is természetes volt, hogy a történettudomány tematikus és tárgyi bôvülése sem tette elavulttá a történelmi forráskritikát: a gazdaság- vagy a mentalitástörténet a történelmi tények új világát igyekezett föltárni, az azonban egy pillanatig sem volt kétséges, hogy e föltárásnak a tényrekonstrukció, azaz a forráskritika meghatározott szabályai szerint kell végbemennie.

A pszichohistória, noha a tudomány megújulásának említett fejleményei közé sorolja magát, két szempontból is kilóg a sorból. Egyrészt máig sem sikerült igazán bebizonyítania, hogy a valóság olyanfajta új és fontos szféráit hódította meg, amelyek elôbb ismeretlenek voltak, vagy legalábbis kimaradtak a tudományos kutatásból, közelebbrôl a történettudományból. (Dolgozatom nagy részében ennek okaival foglalkozom.) Másrészt, s most talán ez a fontosabb, a pszichohistória forráskritikai szempontból olyan naivitásnak és dilettantizmusnak engedett teret, amelyet pszichoanalitikus fogalommal nevezhetünk akár regressziónak is.

Ezt az állítást nem valamelyik harmadrangú munka hibáinak kipécézésével, hanem ,,a" klasszikus pszichobiográfia, Erikson A fiatal Luther címû tanulmánya ¹ forráskezelésének bemutatásával illusztrálom; egyrészt azért evvel, mert valóban gondolatgazdag és nagyszabású munkáról van szó, másrészt, mert olyan eseményt is vizsgálok, amely formailag emlékeztet Erikson könyvének kulcsmozzanatára.

A fiatal Luther kiindulópontja az a drámai esemény, midôn az ifjú Luther Márton valamikor 1507 körül az erfurti kolostor kórusában ,,ôrjöngeni kezdett", s ,,egy bika hangján üvöltötte: >>Ich bin's nit! Ich bin's nit!<<, illetve >>Non sum! Non sum!<<". ² Erikson elmondja: ,,...a kórusbeli dühroham-jelenet elsôsorban azért keltette fel az érdeklôdésemet, mert azt gyanítom, hogy a >>Nem vagyok!<< felkiáltás egy igen sajátos identitásválság részét alkotja." ³ A szerzô termékeny, az elfogadott freudi eszméket megôrzô, de ôket merészen meg is újító következtetéseket von le az ôrjöngési jelenetbôl, melynek végén Luther a földre zuhant: a pszichobiográfus ebbôl az eseménybôl bontja ki nagy hatású elméletét az emberi életciklusokról s az ifjúkori identitásválságról.

Erikson magát a jelenetet is találékonyan értelmezi. Szerinte a ,,Nem én vagyok!", illetve a ,,Nem vagyok!" kiáltás valójában az Újszövetség egyik részére utal; Luther ,,akkor esett a földre, amikor azt olvasta Krisztusról, hogy >>ejecto a surdo et muto daemonio<<, azaz Krisztus meggyógyított egy embert, akit megszállva tartott egy >>néma és siket lélek<<". Erikson - meg sem említve, hogy az Újszövetség melyik helyét idézte - így folytatja: ,,Ez pedig nem lehetett más, mint utalás Márk evangéliumának következô passzusára: >>A sokaságból így felelt neki valaki: Mester, elhoztam hozzád a fiamat, akiben néma lélek van.<<" ⁴

A szerzô szerint ,,[g]ondosan meg kell vizsgálnunk, hogy Márton a szóban forgó bibliai tartalmakra reagált[-e] lélektanilag". ⁵ Igenlô válasza után elôttünk a megfejtés: ,,A szavak, melyek Luther dührohamában hangzottak el, nyilvánvalóan azt a hatalmas belsô szükségletet fejezték ki, hogy tagadjon egy vádat: [...] Nem vagyok az, akinek apám mond, és amit lelkiismeretem, rosszabb pillanataiban, rám próbál erôltetni. [...] Azt mondhatjuk, hogy a roham verbális részében (>>Nem vagyok!<<), éppen azt tagadta, amit az apa mondott, nevezetesen azt, hogy Márton inkább megszállott, mint szent." ⁶

A kórusbeli ôrjöngésbôl lassan elôbukkan az ifjúkorban konfliktust okozó, tudattalan ödipális helyzet: ,,...huszonéves korában Luther még csak egy túlérzékeny és megsebzett lelkû fiatalember volt, aki egyáltalán nem tudta megfogalmazni, hogy voltaképp mi ûzi és mi bántja ôt. A legnagyobb terhe pedig minden bizonnyal nem egyéb volt, minthogy apja csak a legnagyobb vonakodások árán, csúnya szitkozódások közepette adta áldását fia egyházi pályájára." ⁷

Ha a pszichoanalízis második világháború utáni helyzete szempontjából vizsgálnánk ezt az értelmezést, nem volna nehéz kimutatni, mi rejlik Erikson magyarázata mögött. Ragaszkodás az Ödipusz-komplexus - átalakított s az életciklus-elméletben valóban megújított - képletéhez olyan körülmények között is, amikor ödipális konfliktust semmiféle korai adat nem támaszt alá (Luther csecsemô- és kisgyermekkoráról, anyjáról stb. lényegében semmit sem lehet tudni ⁸ ). Ez a felfogás nagyon is megfelel annak a modern analitikus tapasztalatnak, mely szerint az újabb generációkból kikerült páciensek kórtörténetében jóval kisebb, mindenesetre kevésbé plasztikus az annak idején Freud által leírt ,,szabályos" ödipális konfliktusok szerepe.

Erikson fejtegetését azonban most nem a pszichoanalízis, hanem a történelmi forráskritika szemszögébôl nézzük. Milyen filológiai alapokon áll az a történet, melyet a szerzô fölidézett? Már az is különös, hogy Erikson nem firtatja, milyen nyelven kiabált az ôrjöngô Luther. ⁹ Az ,,Ich bin's nit!" és a ,,Non sum!" jelentése hasonló ugyan, de azért mégsem teljesen azonos. Ráadásul amikor egy korai, tudattalan konfliktus jóval késôbb a Biblia szövegén mint közvetítôn keresztül bukkan elô ilyen drámai hevességgel, azt azért nem ártana tudni, hogy a közvetítô médium nyelve, a latin jelenik-e meg, vagy az állítólagos eredeti konfliktus közegéé, az anyanyelvé tör elô. Az is figyelemre méltó, hogy maga Luther késôbb ,,sohasem említette ezt az epizódot". ¹⁰

De mindez talán kukacoskodás ahhoz képest, hogy az egész történet mennyire hiteles. Erikson kénytelen bevallani: ,,A kórusbeli dührohamjelenet megtörténtét ugyanolyan gyakran tagadták, mint állították." ¹¹ A Luther írója nem elsôdleges forrásokat használ, a rohamra vonatkozó elbeszélést is egy olyan dokumentumgyûjteménybôl idézi, melynek kiadója nem hiszi el a történetet. Az ellentmondást Erikson így hidalja át: ,,...e jelenet még azokra is nagyon hatott, akik mindenáron szerették volna kiiktatni Luther életébôl." ¹² Végül maga is megpróbál érveket felhozni amellett, hogy Luther rohama valóban megtörtént. Így ír: ,,Ha tekintetbe vesszük azokat a szélsôséges lelkiállapotokat, amelyek Luthert egész életében végigkísérték, és melyek síráshoz, izzadáshoz, ájuláshoz vezettek, a kórusbeli jelenet valóban megtörténhetett, mégpedig pontosan úgy, ahogyan a krónikások elbeszélik." ¹³

Ez egyszerû petitio principii, ha nem elemezzük aprólékosan a többi ,,szélsôséges állapot" leírásának hitelességét. Erikson azonban evvel nem foglalkozik. Sôt odáig megy: mindegy is, hogy valóság-e vagy legenda a kórusbeli ôrjöngés: ,,Ha pedig van benne legenda, akkor ám legyen legenda! A legendaalkotás éppúgy része a tudományos történetírásnak, mint ahogyan része maguknak az eredeti tényeknek, melyekre a tudós támaszkodik." ¹⁴

E modernnek s bátornak látszó vélemény a lényeget hamisítja meg. Az eredeti legendát ugyanis Erikson észrevétlenül újraalkotta. Az ,,ejecto a surdo et muto daemonio" fordulat, melynek olvasása közben a legendák szerint Luther állítólag ôrjöngeni kezdett, nem Márk, hanem Máté evangéliumából való (9.32.), ¹⁵ s ezen a helyen szó sincs apáról, aki a démontól, ördögtôl megszállt fiát vinné Krisztus elé. Amikor Erikson az eredeti Máté-idézetet - mintha Luther asszociációja volna - összekapcsolja Márk evangéliumának egy másik, fiút és apát is tartalmazó passzusával, teljesen önkényesen jár el, de úgy tesz, mintha az apára való utalás az eredeti történet vagy legenda része volna.

Amikor a szövegértelmezés és a forráskritika regreszsziójáról beszéltünk, arra céloztunk, hogy Erikson e rövid, de elmélete szempontjából döntô fontosságú elemzése szervetlenül és reflektálatlanul keveri a szövegelemzés évszázadok alatt született különbözô módjait. A szerzô az ,,Erfurt" vagy a ,,kolostor" kifejezéseket nyilvánvalóan a maguk szó szerinti értelmében használja, az ,,ejecto a surdo et muto daemonio" mondatot az ,,apa" allegorikus megjelenítéseként kezeli, végül a kettôt egyetlen, általa konstruált történetben vegyíti egybe, olyan történetben, mely, amint láttuk, teljesen fiktív ugyan, mégis a naiv valóságközlô narráció elhitetô erejére apellál.

Az ilyen forráskezeléssel készült pszichohistória joggal ébreszt gyanút. A sok belsô textológiai ellentmondás kételyeket kelt a laikusokban, még ha nem tudnák is megnevezni a bajok igazi okát. A történészek pedig ugyanilyen jogosan vethetik föl: miféle ,,modern" szemlélet az, amely figyelmen kívül hagyja a modern történetírás és forráskritika eredményeit, öszszekeverve a tényeket és az értelmezést, a fikciót és a valóságot, a szövegek szó szerinti és allegorikus elemzését, s nem véve figyelembe mindazt, amit a modern textológia a különbözô narratívák szerkezetével kapcsolatban föltárt.

Ez a dolgozat nem elméleti jellegû. A Széchenyivel foglalkozó történeti, pszichológiai és pszichiátriai munkák vizsgálata s a különbözô Széchenyi-szövegek elemzése kapcsán mégis mindvégig szem elôtt tartom majd: a valóban korszerû pszichohistória elképzelhetetlen szigorú forráskritika és a textológia eredményeinek hasznosítása nélkül. Azért is kezdtem Eriksonnal, hogy könyve kapcsán hamar elvethessek egy közkeletû ellenérvet, amelyet gyakran hallani a pszichohistóriával - és sok hasonló interdiszciplináris kutatással - kapcsolatban. A fiatal Luther hibái is elintézhetôk volnának evvel: a szerzô végül is nem történész. Széchenyivel foglalkozván sok-sok pszichologizáló vagy pszichiátriai fogalmakkal operáló történész munkáját vizsgálom majd: mindrôl el lehetne mondani, hogy szerzôje végül is nem pszichiáter. És megfordítva, elemzem olyan pszichiáterek Széchenyi-dolgozatait, akik nem voltak történészek. Arra jutottam, hogy nem itt a hiba. (Ha itt volna, a tudományok mai specializálódása közepette eleve reménytelen lenne mindenféle interdiszciplináris kutatás.) A hiba a szövegek reflektálatlan kezelésében rejlik. Hogy példánknál maradjunk: Erikson nem történészként vagy teológusként - tehát nem a számára másodlagos tudományszak mûvelôjeként - követett el hibát, hanem pszichiáterként: ,,páciense" eredeti szövegét egybekeverte a saját analitikusi értelmezésével.

Hasonlót tapasztaltam a Széchenyi-értelmezôknél is, akár jellemrajzírók, akár történészek, akár pszichiáterek voltak. Magyarázatuk meggyôzô ereje nem feltétlenül múlt azon, hogy milyen szakszerû szorgalommal tanulmányozták a történelmet, a pszichiátriát - de mindig összefüggött avval, hogy mennyire voltak tudatában: különnemû és sajátos megközelítést követelô szövegekkel dolgoznak. E kérdés Széchenyi esetében különösen fontos, hiszen naplói több történészgenerációt csábítottak pszichologizálásra és sok pszichiátert történészkedésre.

ÉLMÉNY ÉS TÖRTÉNET
1848 ÕSZE: SZÉCHENYI ÖSSZEOMLIK

Egy másutt már megjelent tanulmányban, ¹⁶ amely Széchenyinek 1844-es, a pozsonyi országgyûlésen bekövetkezett ájulásáról szólt, kísérletet tettem arra, hogy kimutassam: a történetrekonstrukció alapja kimondatlanul is a szóban forgó személy feltételezett szubjektuma, melyet az elbeszélô a mindennapi emberi viselkedés ismert pszichológiai szabályszerûségei alapján állít elô. A történész a lélektani valószínûség szerint rostálja meg a hôse személyiségére vonatkozó forrásokat. Módszerének alapja az analógia. A szövegeket ,,...mindig valami mással hozza kapcsolatba: valamivel, ami másutt van, mint a mû; ez a másutt lehet egy másik (korábbi) mû, egy életrajzi körülmény vagy a szerzô valóságosan átélt >>szenvedélye<<, amelyet mûvében >>kifejez<<". ¹⁷ Az analógiák segítségével megalkotott személyiség a közepén van annak a körnek, melyet a körülmények, az élmények, az okok és a következmények alkotnak. A közepén van, de nincsen benne semmi sajátos. Ellenkezôleg. Mindig a körülmények, a hatások, a kiváltó okok a sajátosak: maga a személyiség nem egyéb, mint az ,,emberi természet" vagy lélek karteziánus módon fölfogott modellje. ¹⁸ A józan észen alapuló utólagos történeti rekonstrukció éppen azért lehetséges, mert mûvelôje e modell szerint dolgozik.

A történetközpontú naiv filológiának tehát a naiv pszichologizálás felel meg. Mert természetesen a hagyományos narratív ábrázolások is pszichologizálnak. De észrevétlenül: nincs szükségük ugyanis különleges pszichológiai fogalmakra (ilyenek alig is állnának rendelkezésükre); lélektanuk az individuumok esszenciális hasonlóságának feltételezésén alapul, s a történetmondás különbözô változataiban bújik meg. ,,A stratégia abból áll, hogy feltételezzük: a személy, akit meg kell értenünk, nagyon hasonló hozzánk. Mindenképpen ez a kezdeti stratégiánk, amelytôl egyre jobban eltérünk majd, ahogyan a bizonyítékok gyûlnek. Azzal kezdjük, hogy feltételezzük: az alapvetô és legfontosabb dolgokban másoknak hozzánk hasonló hiteik és értékeik vannak. Valakirôl, akit meg akarunk érteni, szükségképpen fel kell tételeznünk, hogy a mi makroszkopikus, többé-kevésbé tartós, számunkra ismerôs kauzális tulajdonságokkal rendelkezô fizikai tárgyakból álló világunk lakója; hogy az ô világa, akárcsak a miénk, emberekbôl áll, akiknek személyiségük és indítékaik vannak; és hogy ô is, mint mi mindnyájan, arra vágyik, hogy melegséget, szeretetet, biztonságot tapasztaljon, sikereket érjen el, és elkerülje a fájdalmat, a nélkülözést és a betegséget. Ahogyan belemerülünk a részletekbe vagy olyan dolgokhoz érkezünk, amelyek valamilyen módon kevésbé lényegesek gondolkodásunk szempontjából, úgy ismerhetjük el egyre könnyebben, hogy mások különböznek tôlünk. Anélkül azonban, hogy ne úgy interpretálnánk másokat, mint akik osztoznak velünk annak a döntô részében, amit röviden csak józan észnek nevezünk, nem volnánk képesek rá, hogy azonosítsuk a másik ember hitét, vágyát, a szándékát valamely propozicionális attitûdjét." ¹⁹

Ha most visszatekintünk kiválasztott példánkra, megfigyelhetjük: az ismertetett egyre bonyolultabb próbálkozások, melyek a naplók elôkerülése után is egyszerû és a józan ész alapján is követhetô újabb értelmezéseket eredményeztek, öntudatlanul bár, de a történetmondás e naiv pszichológiájának megôrzésére irányultak. Az ájulás újabb és újabb - egymás munkájára is támaszkodó - magyarázói nem Széchenyi személyiségét értelmezték eltérô módon, hanem vagy a külsô hatásokat és az indítékokat alakították ,,valószínûbbé", vagy a történet egyes elemeit egészítették ki új - vagy annak látszó - elemekkel.

Ez a történetközpontú, élményalapú modell érvényesült Széchenyi 1848. ôszi ,,összeomlásának" értelmezésénél is. A gróf Döblingbe vitele után almási Balogh Pál, Széchenyi orvosa, ²⁰ aki a beteget dr. Görgen intézetébe elkísérte, a Közlönyben viszonylag részletes ismertetést tett közzé Széchenyi összeomlásáról. ²¹ Balogh a Széchenyit illetô szélsôbaloldali támadások nyomán ²² mindenekelôtt azt kívánta bizonyítani, hogy a gróf tényleg beteg. A cikket más lapok is átvették: ²³ a benne foglaltak hosszú ideig a gróf ,,megôrülésének" egyetlen széles körben ismert forrása voltak. ²⁴ Balogh Pált ,,Széchenyi orvosának" szokták tekinteni, s valóban, évtizedek óta ismerte és kezelte a grófot. Figyelemre méltó azonban, hogy épp 1848 nyarán nem tartható egyértelmûen Széchenyi kezelôorvosának. Ellátja Széchenyi Istvánné Seilern Crescence-t, ki július elején torokgyulladással bajlódik. E minôségében többször is beszél Széchenyivel felesége állapotáról. ²⁵ Maga a gróf azonban ugyanebben az idôben más orvosokhoz fordul diffúz panaszaival. Augusztus 8-án Stáhly vizsgálja meg: ,,Azt mondja: ki vagyok merülve, öreg vagyok, más bajom nincs!" ²⁶ Augusztus 28-án, tehát egy nappal családja elutazása után Széchenyi Moskovics orvost hívatja. ²⁷ Mindebbôl következik: Balogh beszámolója lehet ugyan mérvadó, mert - akár Crescence kezelése miatt - 1848 nyarán figyelemmel kísérhette a gróf állapotát. Másfelôl: ez a vélemény talán inkább benyomásokon, mint alapos vizsgálatokon alapult. Harmadszor: tudjuk, Stáhly és Moskovics vizsgálatai sem vezettek sokra: Széchenyi betegségének jellege még 1848 augusztusában, egy héttel döblingi útja elôtt sem lehetett világos. Moskovics például ,,idegláztól" féltette a grófot, de egyáltalán nem tartott annak ,,rossz kimenetelétôl". ²⁸

Balogh közleményét nem is az orvos által fölállított s ma már értelmezhetetlen diagnózis miatt érdemes megfigyelni, bár az ismertetett tünetek érdekesek, s foglalkozunk majd velük. Az ájulási eset értelmezése után talán a legfontosabb mégis az összeomlásnak mint történetnek Baloghtól adott variációja, mert diagnózis híján is biztos életrajzi sémát kínált az összeomlott Széchenyi ábrázolóinak.

Az orvos kiindulópontja az emberi természet, illetve a józan ész és a viharos politika kapcsolata. Így kezdi: ,,Az ujabbkori események váratlan kifejlései és rendkívüliségei minden érzô kebelre mondhatlan hatást gyakoroltak. Nincs köztünk senki, kinek lelkülete azok által kisebb vagy nagyobb változást ne szenvedett volna. [...] Szerencsés az, ki cum mente sana in corpore sano juthatand el a mindnyájunk által buzgón ohajtott, de csak becsületteljes uton kivivandó béke oasisahoz. Ezen szerencsében, fájdalom! nem részesülhete hazánkfiainak legnagyobbika s átalakulásunk legrégibb hôse, gr. Széchenyi István, ki élete legfôbb feladatául tûzé ki, boldognak és nagynak látni e hont, az oly rég, s oly sokkép zaklatottat." ²⁹

Ezután a korábbi hetek politikai eseményeinek - e minden lélekre ható, fölkavaró történéseknek - kossuthiánus ismertetése következik: miként esküdött össze a szabadság megbuktatására az ármány, az árulás és gazság s ,,az alacsony udvari ³⁰ cselszövény". Széchenyinek, kinek ,,folytonos küzdelmek közt levô elméjére" már ,,a néhány hónap elôtt kifejlett világrendítô események [ti. 1848 márciusának eseményei] is [...] megrázó hatással voltak", mindez már sok volt: ,,borzasztó sejtelmeket érze keletkezni kebelében. [...] Lelkének folytonos feszülésben volt húrjai lankadni kezdének, [...] Bizodalma a nemzet sorsába csüggedni kezdett, s a láthatár, melyen epedve várjuk mindnyájan nemzetünk nagyságának fénysugarait fellövelni, elôtte naponkint sötétebb homályba merült." ³¹

A közbajok okozta megrázkódtatás élményét Balogh szerint Széchenyi magánbajai is elmélyítették: ,,Családja pár hét elôtt nyári lakába költözött, s ô ezen lelki levertségben magára hagyatva, az aggodalmak és szorongattatások kínjai közt élt, s minden kedvetlen hír, minden nem várt esemény megrezzentette keble húrjait." ³²

Itt érdemes egy percre megállni, hogy jobban lássuk e történet szerkezetét. Balogh nem véletlenül tér ki Széchenyi magánéletére. Láttuk: a gróf összeomlását eddig úgy magyarázta, hogy a politikai válság reá is, mint minden ,,érzô kebelre" nagy hatást gyakorolt. Most tehát el kell mondania: miért éppen Széchenyi omlott össze miatta, s miért nem ôrült bele mindenki. Erre szolgál a gróf magánéleti ,,válsága" mint újabb, immár személyes, speciális ok. E magánéleti válság Balogh-féle értelmezése azonban egyszerûen hibás.

Crescence és a két gyermek ugyanis nem pár héttel Széchenyi Döblingbe vitele elôtt ,,költözött" Cenkre, ,,magára hagyva" ôt, hanem augusztus 27-én, ³³ mégpedig a gróf hetek óta tartó határozott rábeszélése nyomán. Kétségtelen, ezután egyetlen alkalommal, augusztus 30-án Széchenyi azt írta naplójába, hogy megbánta Crescence elküldését, ³⁴ az is kétségtelen azonban, hogy korábban több mint két hónapig erôsen szorgalmazta az elutazást. ³⁵ Azt sem lehet mondani, hogy az asszony eltávolításának egyértelmûen az lett volna az egyedüli oka, hogy a gróf a zavaros politikai helyzetben biztonságos helyet keresett családjának. ³⁶ Kétségtelen, ez is ott volt folyamatos rábeszélése mögött, de korántsem csak ez. Igen jellemzô ebbôl a szempontból az a levél, melyet Széchenyi már Crescence elutazása után, szeptember 1-én írt jószágigazgatójának: a levélben benne van az aggodalom, hogy a család számára legyen egy ,,odú" Sopronban, ahol vész esetén meghúzhatja magát, de benne van az is, hogy a dolgot ,,teljhatalommal" a címzett intézze, mert a gróf Pestrôl képtelen erre. ³⁷

Crescence-ék eltávolításában nem egyszerûen a családfôi aggodalom játszott szerepet. Az 1848. nyári-ôszi naplók - melyek késôbb Széchenyivel együtt Döblingbe jutván elkerülték a Tasner Antal általi megcsonkíttatást - eléggé szókimondók avval kapcsolatban, hogy Crescence jelenléte ekkoriban ³⁸ mennyire zavarta Széchenyit. ,,Ez a jó lélek most nagyon a terhemre van... Isten a megmondhatója!" - írja a gróf június 17-én. ³⁹ Július 25-én pedig: ,,Crescence... szüntelen felöltözetlenül, csapzott hajjal!! ", Istenem - még ez a jóságos, nemes, de gyakorlatiatlan, lassú, idôölô asszony is!" ⁴⁰ Másnap: ,,Crescence gyengélkedik és kibírhatatlan! Isten adjon erôt neki és nekem!" ⁴¹ Augusztus 4-én mintha enyhülne a feszültség: ,,Felfedjük egymásnak aggályainkat". ⁴² 8-án Széchenyi följegyzi: fél egyedül lenni, pedig azelôtt szerette, ⁴³ 12-én végül újból elhatározza: Cenkre és Sopronba küldi Crescence-t. ⁴⁴ De semmi se történik.

Augusztus 24-én aztán Széchenyi egyszer csak ezt mondja feleségének: ennyi nyomorúságot nem tudok elviselni, ,,Öljük meg magunkat!" Crescence a napló tanúsága szerint öntudatosan válaszol: ,,Micsoda gyengeség, micsoda hitványság! Nem, mártírként kell meghalnunk!" ⁴⁵ Két nappal késôbb a gróf újból kérleli az asszonyt, utazzon, ⁴⁶ s Crescence most - éppen most, Széchenyi közös öngyilkossági ötlete után - rááll, és 27-én a gyermekekkel együtt hajóra száll. A naplóíró nem titkolja aggodalmát, de azt sem, hogy megkönnyebbült. ⁴⁷

Széchenyi családja elutazásának e részleteit nem pusztán azért kellett elmondanunk, hogy leszögezhessük: merôben fiktív s valóban csak a ,,józan észen" alapul Balogh Pál imént ismertetett ama véleménye, hogy a gróf állapota éppen Crescence távozása - vagyis az úgynevezett meleg családi élet hiánya - miatt romlott tovább augusztus utolsó és szeptember elsô napjaiban. Nem így volt. Még akkor sem, ha a történtek ellentmondanak a ,,józan észnek" s valami elképzelt általános emberi természetnek.

Ami a Balogh Pál által konstruált történet szempontjából a legfontosabb: a család elutazása nem volt oka Széchenyi további romlásának. Ennek magyarázatához meg kell említeni valamit, amit az orvos 1848 szeptemberében természetesen még nem tudhatott. Azt ugyanis, hogy Crescence ,,eltávolítása" hosszú ideig Széchenyi betegségének egyik legmasszívabb tünete maradt. Ez még akkor is elmondható, ha a betegség mibenlétét nem ismerjük pontosan. Tény ugyanis, hogy 1848 szeptembere és 1853 nyara közt a gróf látni sem akarta a feleségét, s ennek heroikusan kitartó találkozási szándéka ellenére el is érte, hogy - két, 1850 tavaszán történt (még említendô) ,,családlátogatást" leszámítva - ne lássa. Nem részletezzük most, milyen érvekre hivatkozott Széchenyi, amikor leveleiben megkísérelte indokolni: miért nem láthatják egymást Crescence-szal - volt közöttük vallásos-bûntudatos gondolat, de volt olyan kényszerképzet is, hogy ki kell irtania családját. ⁴⁸ Azt is csak megemlítjük, mennyire viszszavetette a grófot a két családlátogatás: ezután került a mélypontra. ⁴⁹ Annyi mindenesetre nagyon valószínûnek látszik: a család 1848. augusztusi elküldése része volt Széchenyi betegségének, egy hoszszabb folyamatnak, mely legalább 1853-ig tartott. Nem ok volt tehát, mint Balogh feltételezte, hanem tünet, következmény.

De ha ez így van, mit tartsunk Balogh Pál kórtörténetérôl, mely a mindenkire súlyosan nehezedô válságos politikai helyzet hozta megrázó élmények mellett Széchenyi összeomlásának éppen személyes okaként jelölte meg Crescence-ék elutazását? Ha ez a dolgozat arról szólna, mi baja volt a grófnak, elmondhatnánk: Balogh tévedett, amikor Széchenyi összeomlásának egyik tünetét a betegség speciális okának tette meg. De nem errôl beszélünk, hanem arról, hogy az orvos vélekedése milyen szerkezeti funkciót lát el a kórtörténetben.

Látható: Balogh véleménye nem a forrásokon, hanem azon a kimondatlan, kvázilélektani vélekedésen, illetve elôfeltevésen alapul, hogy a kifelé irányult, a világi szereplésre hivatott férfinak szüksége van a meleg családi háttérre, melynek hiánya rossz vért szül, hiszen akkor mi sem tompítja a külvilágból származó feszültségeket. Ennek az elôfeltevésnek a birtokában azután már nem nehéz élménnyé - mégpedig negatív élménnyé - avatni Széchenyi családjának elutazását. S ha ez sikerül, már kész is a történet, melyben a mondott negatív élmény - hiába is áll mögötte pusztán általános, a mindennapi valószínûségen alapuló vélekedés - személyes okká válik: esetünkben (az általános politikai helyzet mindenkire ható romlása mellett) Széchenyi összeomlásának speciális okává. Vagyis az összeomlás Balogh-féle ábrázolása, noha orvostól származik, szerkezetében semmiben nem különbözik a vázolt körülmény-élményalapú történetmondástól, például a dolgozat elején ismertetett ájulási eset különféle történészi magyarázataitól. Érdemes megfigyelni: a lélekre vonatkozó lehetséges metaforák közül Balogh a ,,kebel húrjai"-t választja, nem beszél tépett lélekrôl, megrepedt szívrôl stb. - a kebel egyre feszülô, majd elpattanó húrjai a legalkalmasabbak a külsô élmények fokozatos halmozódásának képi megjelenítésére, azaz a külsô hatások történetszerû ábrázolására.

Balogh kórtörténete és az ájulási eset értelmezései között van még egy hasonlóság, s témánk szempontjából talán ez a legfontosabb. Az elmondott történetek és a Széchenyi-naplók közötti kapcsolatról van szó. Az ájulás egyszerû történetként fölépített értelmezését épp a naplók szövege zavarta össze; a hagyományos magyarázatok csak a naplók mellôzésével voltak fenntarthatók. ⁵⁰ Az összeomlás esetében is ez a helyzet: Balogh ezt a történetet azért mondhatta el ilyen valószerûen - noha hibásan -, mert nem ismerte a naplókat.

Folytathatnánk a sort Széchenyi életének más, történetté formált eseményeivel, az Akadémia megalapításától a gróf és Crescence szerelméig, majd házasságáig, de akár Széchenyi öngyilkosságáig. Az öngyilkossággal kapcsolatban csak megemlítjük: az élményalapú történetmondásnak itt is vannak sebezhetô pontjai. A hagyomány szerint a gróf öngyilkosságában jelentôs szerepet játszott Thierry rendôrminiszter 1860. március 16-i levele, mely a történészek, sôt a szöveget tudományosan feldolgozó és kiadó Károlyi Árpád szerint is azt tartalmazná, hogy Széchenyi számára ,,a gyógyintézet nem lehet politikai asylum". ⁵¹ Thierry - kétségtelenül nem túl udvarias - szövege evvel szemben ennyit mond: ,,Das von Ihnen vor Jahren gewählte Asyl, hat längst ein Solches zu sein aufgehört." ⁵² A rendôrminiszter mondata tehát nem fenyegetés, hanem a múltra és részben a jelenre vonatkozó ténymegállapítás. E közlés önmagában nem okozhatott volna akkora pánikot Széchenyiben, mint azt rosszul lefordított változata alapján gondolhatnánk. Ez az élmény alapú magyarázat nálunk nyilván Kecskeméthy Aurél 1866-ban megjelent könyve nyomán honosult meg. A könyvben ez áll:

,,...bámulni kell azon merev, udvariatlan és gyöngédtelen modort, melyben Thierry [...] a gróffal - mint közönséges inquisittel való - minden érintkezés gondolatát is elutasítva, száraz szavakban adja tudtára, hogy elkészüljön - mert >>a döblingi tébolyda megszûnt reá nézve menhely lenni<< (hat für Sie aufgehört ein Asyl zu sein). Ez volt a Széchenyin ejtett utolsó s halálos döfés. Az öreg, beteg ember megtört." ⁵³ Kecskeméthy fél idézete, látható, éppen a mondat lényegét torzította el, nyilván mert - így, csonkán - egy másik szövegbôl származik: dr. Görgennek Széchenyirôl adott s az egyik bécsi lapban 1863-ban megjelent kórtörténetébôl. ⁵⁴

Aligha kerülhetô meg a kérdés: mi okozta, hogy az említett történetek makacsul tartották magukat a nekik ellentmondó naplók kutathatóvá válása után is? Ez a probléma nem is olyan könnyen elintézhetô, ha terminológiánknál maradva így fogalmazzuk meg: hogyan lehetséges, hogy Széchenyi életének döntô eseményeit élményalapon, az általános emberi természet, a mindennapi pszichológiai valószínûség és a józan ész felôl szemlélték -még azután is, hogy világossá vált: a gróf természete egyáltalán nem tekinthetô átlagosnak, ,,lelke" mindennapinak, ,,esze" pedig talán nem is volt egészen ,,józan"? Vannak ennek tudománytörténeti okai is, de ezekrôl másutt; akkor, miután megnéztük, milyen okból maradt virulens és szinte támadhatatlan Balogh doktor élménytörténet-alapú betegségábrázolása.

BALOGH PÁL, DR. GÖRGEN:
KÉT BESZÁMOLÓ SZÉCHENYI BETEGSÉGÉRÕL

Ha már viszonylag részletesen szemügyre vettük Balogh Pál Közlöny-beli betegségleírását, talán kevés, ha pusztán annak narratív szerkezetérôl esik szó. A doktor cikkének legalább két másik motívuma is figyelmet érdemel. Az elsô: hogyan ,,kezelte" Balogh a grófot a Pesttôl Döblingig vezetô út során? Úgy hisszük, s szeretnénk bizonyítani, hogy az orvos által útközben fölállított diagnózisnak, valamint az ennek nyomán alkalmazott gyógyeljárásának igen fontos következményei voltak a gróf késôbbi, döblingi kezelése szempontjából. Balogh nem mond el mindent, de cikke egyéb forrásokkal kiegészíthetô, s van is miért kiegészíteni.

Amilyen gyakran idézik Balogh elbeszélését Széchenyi Döblingbe vitelérôl, oly kevéssé vizsgálják az orvosnak az utazás idején követett terápiás tevékenységét. Ez részben érthetô: a Közlönyben Balogh Pál ,,mint a nemes gróf háziorvosa" ⁵⁵ nyilatkozott meg ugyan, cikke mégis mintha egy olyan utazás ismertetése volna, melynél a doktor feladata csak az óvó kísérés; egy olyan utazásé, melynek végén ,,szerencsésen jutottunk Döblingbe, hol ôt további orvosi felügyelés alá adtam át". ⁵⁶

Valójában sokkal több történt Pest és Döbling között. A szakirodalom azt már földolgozta, mi rejlik Balogh e mondata mögött: ,,... kocsira ült a gróf társaságomban, nem határozva, hova és merre". ⁵⁷ Kiderült, a gróf és háziorvosa eredetileg vidékre, ,,falura", ⁵⁸ azaz Cenkre készült pihenni. ,,A haladás azonban csak nevelé a gróf sötét melancholiáját", ⁵⁹ ezért Balogh menet közben úgy döntött, hogy Széchenyi szakszerû elmeorvosi ellátást igényel, így hát - Crescence-szal Gyôrben konzultálva - végül Döblinget választotta úti célnak. ⁶⁰ Az is világos többé-kevésbé, hogy Balogh elhatározásában a gróf öngyilkossági kísérletei játszották a fôszerepet. Két ilyen kísérletrôl tudunk, elsôsorban Kecskeméthy több mint tizenöt évvel késôbbi, közvetett forrásokra támaszkodó visszaemlékezéseibôl ⁶¹ - Balogh Pál csak általánosságban emlegette, hogy az utazás során Széchenyit ,,gyakran megkísérté [...] az öngyilkosság daemona". ⁶² Mindkét eset Esztergomban történt, s közülük legalábbis a második - midôn a kitûnôen úszó gróf a hajóállomásnál a Dunába ugrott - nem tekinthetô igazán komolynak. ⁶³

Balogh Pál mégis nagyon megijedt. Érdemes pontosan idézni beszámolóját. Szól a gróf ,,sötét melancholiájáról", amit idônként fölvált ,,az eszelôsség haragja". ⁶⁴ Az orvos azonban nem önmagában a melancholia vagy pusztán e dührohamok miatt döntött Döbling mellett, hanem mert - mint idéztük - a dührohamok idején tartania kellett attól, hogy Széchenyi öngyilkos lesz. ⁶⁵

Balogh Pál, ki a közös út három napja alatt természetesen nem gondolhatott hosszabb távú terápiára, egyetlen feladatának nyilván azt tartotta, hogy Széchenyit élve adja át döblingi kollégáinak. Ezért történhetett, hogy a gyôri Bárány fogadóban az ágyhoz kötöztette a grófot, ki akkor nyilván izgatott volt ugyan a Crescence-szal röviddel elôbb történt találkozás miatt, ⁶⁶ de öngyilkosságot itt már nem emlegetett, sôt - avval a feltétellel, hogy neje nem kíséri el - belenyugodni látszott az új úti célba is. Balogh nem írt az utazás e szakaszáról. Kecskeméthy szerint Széchenyi ,,Gyôrben találkozék nejével, ki ôt Bécsbe [azaz: Döblingbe] kísérni óhajtá; de ô azt meg nem engedte. Mosonyig meglehetôsen haladtak elôre. A gróf nyugtalan volt ugyan, de rohamok nélküli állapotban. Ott megérkezve azonban ismét kiugrott a kocsiból, s lármázva s kiabálva futott végig a fôutcán, hogy ô >>ég<<, ⁶⁷ s oly dühöngésbe jött, hogy kezeit-lábait meg kelle kötözni törülközôkkel, s ágyba fektetni. A fôre alkalmazott hideg borogatások után némileg enyhült állapota; s Bécsig tûrhetôen viselé magát. Azonban alig érkezett meg Döblingbe a számára rendelt szobába, oly ôrjöngô dühbe jött, hogy megkötözni kelle." ⁶⁸

A beszámolók e pontja, a Döblingbe érkezés pillanatának fölidézése különösen fontos, ha meg akarjuk ismerni a Balogh beszámolója és Széchenyi késôbbi kezelésének módja közötti összefüggést. Kecskeméthy, az iménti leírás szerzôje, ki csak 1857-ben ismerte meg a grófot, maga is bevallja: az elsô döblingi idôk leírásában Balogh cikkére és Kemény Zsigmond jellemrajzára támaszkodik. ⁶⁹ Kemény a mondott idôben nem volt Döblingben. Annak a jelenetnek, midôn Balogh 1848. szeptember 7-én átadta ápoltját az elmegyógyintézet igazgatójának, dr. Görgennek, a személyzet mellett két biztos tanúja volt: Balogh és Görgen. Balogh, láttuk, csak a szerencsés megérkezésrôl szólt. Görgen azonban - igaz, több mint tíz évvel késôbb - határozottan azt állította: ,,Megérkezésekor a grófnak keze-lába meg volt kötve, és úgy kiabált és tombolt, hogy az ágyhoz kellett szíjazni." ⁷⁰

A problémát Kecskeméthy is észrevette: ,,Görgen azt írja, hogy Széchenyinek az intézetbe érkeztekor kezei-lábai kötözve voltak. Ez ellenkezik dr. Balogh elôadásával." ⁷¹ Láthattuk: éppenséggel nem ellenkezik vele: a megérkezés részleteirôl Balogh egyszerûen nem beszélt (mint ahogy hallgatott az úti terv módosulásáról, Crescence és a gróf gyôri találkozásáról is). Régi hagyomány: a magyar történészek nem hisznek Görgennek. Az egykorú források is csak rosszat mondanak a döblingi igazgatóról, ⁷² a kései történészek pedig a maguk elfuserált elôfutárának tekintik; nem értik, hogy ,,szakember" létére miért nem adott biztos diagnózist Széchenyi betegségérôl, s miért nem alkalmazott határozott terápiát. A Széchenyi Döblingbe hozásáról szóló idézett mondata mégis részletesebb vizsgálatot kíván, mert rávilágíthat Balogh Pálnak a késôbbi terápiában játszott szerepére.

Görgent kétségtelenül nemigen foglalkoztatta Széchenyi mint ,,orvosi eset", általában békén hagyta a grófot, s van, aki ezt a javára írja. ⁷³ Érdektelensége és passzivitása jól tükrözôdik a Széchenyirôl adott, imént idézett kései kórtörténetében is. E szöveg mai olvasójának tudnia kell: Görgen írása nem annyira orvosi, mint inkább politikai-jogi érdekû: az igazgató a Széchenyi öngyilkossága után ellene felhozott vádak alól próbálta tisztázni magát. Görgen helyzete sokkal nehezebb volt, mint Baloghé. Utóbbinak, amint láttuk, az 1848. ôszi magyar sajtó gyanakvásával szemben egyszerûen azt kellett igazolnia, hogy a gróf nem politikai dezertôr, hanem igenis beteg. Görgen viszont a maga védelmében azt volt kénytelen bizonyítani, hogy Széchenyi beteg volt ugyan, mégis indokolható a nála alkalmazott, 1853 után teljesen megengedô orvosi eljárás.

A kórtörténet három részbôl áll. A harmadik rész védekezés: Görgen megpróbálja elmagyarázni, hogyan történhetett, hogy Széchenyi döblingi státusa mindvégig bizonytalan maradt: gondnokság alá nem helyezték mint elmebeteget, de el sem bocsátották az intézetbôl mint egészségest. Jól látható: a kései döblingi éveket illetôen az igazgatónak fogalma sem volt, mennyire beteg Széchenyi. A gróf gondnokság alá helyezésérôl Görgen, mintegy bejelentve illetéktelenségét, ezt írja: ,,Szerény véleményem szerint már 1857-ben vagy 1858-ban szigorú, de pártatlan orvosi konzíliumot kellett volna tartani törvényszéki orvosok bevonásával, és annak fô feladata az lett volna, hogy egyértelmû szavakkal megfogalmazott orvosi szakvéleményt mondjon ki. Szigorúan e szakvélemény alapján a grófot vagy gondnokság alá kellett volna helyezni, vagy - szükség esetén - az intézetbôl erôszakkal el kellett volna távolítani." ⁷⁴

Egészen másképp fogalmaz a kórtörténet szerzôje, amikor - írása elsô és második részében - Széchenyi elsô döblingi korszakáról beszél. Görgen itt egy cseppet sem tanácstalan. Nem is szabad annak lennie: védekezésének egész logikája arra épül, hogy - noha a gróf tünetei fokozatosan enyhültek, 1857 után pedig egészen elmosódtak - az intézetbe kísért Széchenyi 1848 és 1852 között nagyon is elmebeteg volt, az ô, Görgen terápiája pedig célravezetô. Kórtörténetével arra a nem is burkolt vádra kellett felelnie, mintha nem tett volna semmit, csupán tehetetlenül nézte az eseményeket. Az elsô részrôl, ⁷⁵ mely a gróf 1848 elôtti vázlatos élettörténetét adja, kiemelve a késôbbi összeomlásra hajlamosító tényeket, régóta kimutatták, hogy egyszerû másolata Széchenyi Görgenhez írott egyik önéletrajzi följegyzésének. Az igazgató természetesen nem említi, hogy csak másolt: ellenkezôleg, azt a látszatot kelti, mintha Széchenyi élettörténete az ô kezelése során tárult volna föl. Éppen 1857 utáni ,,passzivitásának" ellensúlyozásaképp Görgen minden módon aláhúzza a korai döblingi kezelés aktív jellegét, s az ô ebben vitt szerepét.

Hogy a lényegre térjünk: a kórtörténet írójának egyszerûen nem volt oka arra, hogy Széchenyi megérkezésérôl valótlant állítson, olyasmit, ami azt sugallná, mintha ô, Görgen, a kezdettôl fogva paszszív lett volna. Az ellenkezôje volt az érdeke. Ha tehát azt írta: ,,Megérkezésekor a gróf keze-lába meg volt kötve, és úgy kiabált és tombolt, hogy az ágyhoz kellett szíjazni. Errôl a rosszhiszemû tudósítók által sokszorosan letagadott körülményrôl még ma is hitelesen tanúskodhatik jelenlegi portásom, Georg Reschenauer - annak idején az intézet kertésze -, akit azon az elsô éjszakán a tomboló páciens veszedelmesen megrúgott" ⁷⁶ - ha tehát Görgen így írt, nincs okunk kételkedni abban, hogy igazat szólt. Hisz láttuk: Balogh az utazás során valóban többször lekötöztette Széchenyit, s nem is mindig okkal. De különben is: Görgen vallomásának semmi nem mond ellent, csak az ilyenfajta érvek: ,,Görgen - saját asszisztense, dr. Goldberg bizonysága szerint - annyira feledékeny volt, hogy míg egy szobából kiment, már elfeledé, mit rendelt valamely betegnek." ⁷⁷

Széchenyi tehát valószínûleg tényleg megkötözve érkezett Döblingbe, s amint szobájába vitték, rögtön az ágyhoz szíjazták. Mit jelent ez? Annyit mindenesetre, hogy Balogh Pál nemcsak a beteget adta át önállótlan kollégájának, hanem egyfajta terápiát is, mely, emlékeztetünk, eredetileg azért volt alkalmazva, hogy a gróf útközben ne lehessen öngyilkos. A védekezésben ötletes Görgen orvosi dolgokban korántsem látszik különösen találékonynak. 1848 ôszén úgy gondolkodhatott: nincs oka felülbírálni kollégája, Balogh ,,terápiás javaslatát", hisz addig jól bevált.

Erre mutat egy további körülmény is, az egyetlen olyan gyógyítási kísérlet, melyben Görgen látszólag aktívan részt vett. Arról a két említett bécsi látogatásról van szó, melyre a grófot rákényszerítették. ⁷⁸ Láttuk: Széchenyi sokáig mereven elzárkózott Crescence-nak még a látásától is (noha Lajos és Pál bátyját fogadta 1849 ôszén); ⁷⁹ Görgen azonban hozzájárult, hogy 1850 áprilisában Döblingbôl családjához vigyék a grófot, s a két bécsi látogatás határozottan rontott Széchenyi állapotán. Idézett késôbbi kórtörténetében Görgen meg sem említi az esetet, pedig perében - mint aktív terápiás kísérlet - mellette szólna. Kérdés: miért járult hozzá a két családi együttléthez, noha tudta, mert leghamarabb 1848 októberében tapasztalhatta, hogy Széchenyi látni sem akarja a feleségét? ⁸⁰ A család nyomása, elsôsorban Crescence sürgetô levelei mellett egyrészt talán azért, mert tényleg nem ismerte betegét. Másrészt elképzelhetô, hogy átvette Balogh Páltól azt a hamis kóroktani magyarázatot is, mely szerint a család hiánya nagy szerepet játszott a gróf összeomlásában. Ha így van, ez már a harmadik, amit Görgen Baloghtól kapott. Az elsô maga a beteg, a második az elsô idôkben követett terápia, a harmadik pedig a betegség Balogh-féle etiológiájának egyik eleme, a ,,meleg családi háttér" hiánya.

De ez még nem minden. Figyelemre méltó ugyanis, hogy - leszámítva a Döblingben töltött tizenkét év eseményeit, melyekrôl Görgen úgy-ahogy tudósít - a kései kórtörténet Széchenyi betegségének diagnózisáról egy szóval sem mond többet, mint a grófot három napig Döblingbe kísérô Balogh Pál Közlöny-beli beszámolója. Görgen szerint: ,,A gróf beszéde vallásos alapú, szélsôséges mania desperatoriára vallott." ⁸¹ Az igazgató ehhez csak két dolgot tesz hozzá: a betegség és a politika összefüggését, valamint Széchenyi súlyos önvádjait. ⁸²

Ha most újra megnézzük Balogh 1848. szeptemberi cikkét, Görgen diagnózisának minden elemét felfedezhetjük benne. A ,,vallásos túlingerültséget", a mániát s a desperatoriát is a ,,sötét melancholia" formájában. ⁸³ Balogh beszámolója tartalmazza az önvádak súlyosságát és politikai jellegét is: Széchenyi lelki küzdelmeihez ,,azon gondolat csatlakozott legkínosb hatással, hogy imádott hazája veszedelmének legfôbb oka ô maga..." ⁸⁴ (Balogh egyébként másutt rövidebben is leírta a grófról adott diagnózisát: ,,Mania religiosa et politica".) ⁸⁵

Összefoglalva: noha 1848 ôszén Széchenyit több orvos is látta, a körülmények úgy hozták, hogy egyikük, Balogh Pál ,,diagnózisa", ,,terápiája" s részben ,,etiológiai javaslata" vált az egyedül mérvadóvá a késôbbiekben is. Azé a Baloghé, akinek a legkevésbé adattak meg a nyugodt vizsgálati körülmények (sôt jobban meggondolva, kimerítô vizsgálat nem is volt a feladata). Azé a Baloghé, aki az 1848. ôszi magyar sajtóhírek ellensúlyozásaképp mégis rákényszerült, hogy valamiféle ,,összeomlás-történetet" és betegségdefiníciót adjon. Végül: azé a Baloghé, akinek átmenetileg - hogy betegét élve Döblingbe juttathassa - radikális intézkedésekre kellett elszánnia magát.

Széchenyi betegségének késôbbi kutatói szemében azonban több körülmény elhomályosította Balogh orvoslásának ad hoc jellegét, egyszersmind azonban irányt szabó szerepét is. Elsôsorban azért, mert egyikrôl sem beszélt senki. Baloghnak nem volt érdeke tudósítani a Közlöny olvasóit, hogy milyen lépésekre kényszerült, a gróf öngyilkosságát megakadályozandó. Görgennek nem állt érdekében saját gyógyító szerepének kisebbítése. Balogh nem tudhatta, hogyan kezelik Széchenyit a tébolydában. 1850 májusában meg akarta ugyan látogatni, s névjegyét beküldette a grófnak, e sorokkal: ,,Nagyon örülnék, ha szerencsém lehetne néhány szót szólni Excellenciáddal" - Széchenyi így felelt egykori háziorvosának: ,,Kérem Istenért ne jöjjön!" ⁸⁶

Ezek persze másodlagos okok. Az, hogy a késôbbi generációk számára, minden kezdetlegessége ellenére, Balogh betegségértelmezése maradt a mérvadó - még azután is, hogy a Görgené elôkerült -, más körülményeknek tulajdonítható.

1. Közlöny-beli cikke megírásakor Balogh számára - ha egyben-másban tévedett is - 1848 ôszén még természetes adottság volt a tünetek, a diagnózis és a terápia valamiféle egysége Széchenyinél. (Nem kis részben azért, mert mindháromnak a leírásában, értelmezésében, illetve kigondolásában jelentôs szerepe volt.) Ez az egység jelentôsen növelte a Döblingbe vezetô út ábrázolásának hitelét. Ilyen egységrôl az utóbb tizenkét év eseményeirôl kórtörténetet író Görgen már nem is álmodhatott: munkája nem látszhatott hitelesnek, hiszen dühöngô, majd apatikus, aztán tisztuló tudatú, végül a külvilág szemében majdnem gyógyultnak látszó páciense végül öngyilkos lett.

Fontos látni: amikor tünetek, diagnózis és terápia egységérôl beszélünk Baloghnál, s az egység hiányáról Görgennél - nem szakmai - gyógyászati kérdésben foglalunk állást. Nem egyszerûen pszichiáteri eljárásokat vizsgálunk, hanem orvosok mint szerzôk leírásait. A Döblingbe vezetô út három napja idején - mint idéztük - Balogh legalább annyiszor tévedett, mint Görgen tizenkét év alatt. Balogh leírásában azonban nincs kirívóan ellentmondásos elem. A szöveg hitelességének látszata tehát nem gyógyászati-pszichiátriai, hanem lényegében dramaturgiai kérdés. Görgennek viszont - bárhogy kezelte is a grófot - egyszerûen nem volt módja arra, hogy kórtörténetében áthidalja a tünetmentes Széchenyi, az öngyilkos Széchenyi és a terápia közötti súlyos ellentmondásokat. Nem feltétlenül az hitel nélkül való, amit tett, hanem az, ahogyan leírta. Talán ez okozza, hogy azóta sem veszik komolyan.

2. Széchenyi öngyilkossága nemcsak Görgen kórtörténetét rombolta szét, hanem visszamenôleg mintegy igazolta Balogh jóval korábbi véleményét s 1848. ôszi félelmeit. Görgen tudott ugyan arról, hogy Széchenyit ,,tán már harminc esztendeje, de 1848 óta szüntelenül" foglalkoztatta az öngyilkosság gondolata, ⁸⁷ Döblingben azonban 1860 elôtt nem tapasztalta öngyilkosságnak még a kísérletét sem. De még a retorikai fogások és a véletlenek összjátéka is a háziorvos hitelét növelte. Balogh nem orvosi véleményt nyilvánított, hanem szónoklattani eszközt használt, amikor Közlöny-beli írása végén ,,a sötét felhôk minél elôbbi szétoszlásával" s Széchenyi állapotának esetleges javulásával operált. ⁸⁸ 1848-49-ben több forrás is megerôsítette ezt a retorikai fogantatású reményt ⁸⁹ - tovább hitelesítve Balogh beszámolóját.

3. Ezek azonban csak apróságok. A Balogh-cikk legfontosabb momentumának utóbb ugyanis nem az bizonyult, amit az orvos a döblingi út leírásakor részben ösztönösen, részben tudatosan, határozott retorikai fordulatokkal kifejezni akart. Nem az összeomlás naiv, történetszerû ábrázolása, nem az élményalapú érvelés, nem a tünetek, a diagnózis és a terápia egysége, nem a döblingi kolléga önállótlansága. Eredeti kérdésünk az volt: miért maradt használható Balogh betegségleírása Széchenyi naplóinak fölbukkanása után is, noha rengeteg részletben ellentmond nekik. Ha erre a kérdésre felelni akarunk, vissza kell térnünk magához a diagnózishoz, s egyben-másban még szakmailag is igazságot kell szolgáltatnunk a háziorvosnak.

A diagnózis - részben talán a doktor homeopata beállítottsága miatt - teljesen tünettani. Mit tudunk meg belôle? Azt, hogy Széchenyinél kétféle lelkiállapot, kétféle hangulat váltotta egymást, mégpedig szabálytalanul és kiszámíthatatlanul: a ,,sötét melancholia" és ,,az eszelôsség haragja". ⁹⁰ Írjuk Balogh javára, hogy e kettôsséget nem vonta egyetlen kórképbe: az akkoriban már ismert cirkuláris elmezavaréba. Az orvos, aki Széchenyi összeomlása idején már vagy húsz éve ismerte páciensét, néhány fontos dolgot minden külön vizsgálat nélkül is tudott, s ezért képes volt kizárni néhány kórformát. Tudta tehát, hogy a gróf betegsége nem mánia-depresszíva. Tudta, hogy Széchenyi nem vérbajos, s nem epilepsziás. Széchenyi baját nem bírta azonosítani egyetlen akkor ismert elmebetegséggel sem. De a Közlönyben mondani kellett valamit, s amint láttuk, éppen azokkal szemben, akik Széchenyi betegségét kétellyel fogadták.

Érdemes megfigyelni: beszámolójában Balogh csak egyszer használja az elme szót: ,,A néhány hónap elôtt kifejlett események [...] a nagy férfiú folytonos küzdelmek közt levô elméjére megrázó hatással voltak." ⁹¹ A szöveg tizenegyszer a lélek s háromszor a kebel fogalmat tartalmazza, de a beteg kifejezés egyszer sincs mellettük. Ez a szó Baloghnál mindössze kétszer fordul elô, mégpedig sajátos összefüggésben. Elôször így: ,,Nem akarta hinni, hogy beteg." ⁹² Másodszor pedig így: ,,Beteg képzeleteinek tükrében már látta ô hazánk fôvárosát vad csordák által elpusztítva..." ⁹³ Az elsô olvasás után nem gondolnánk: a beszámoló expressis verbis nem tartalmazza, hogy Széchenyi lelke beteg.

A lélek szó leggyakrabban a küzdelem fogalmával áll együtt, az írás végén egészen különösen: ,,vérzô szívvel hagyám el lelki küzdelmei közt hazám nagy polgárát, távol kedvelt családjától, s idegen arcoktól környezve, kik nem értik lelke magas vágyait, s nem osztoznak keble nemes érzelmeiben." ⁹⁴

Balogh Pál Közlöny-beli beszámolójának narratív szerkezete az olvasó számára hitelesen jeleníti meg Széchenyi összeomlását; az utazás története s a körülmény-, élményalapú érvek még a gyanakvóbbakkal is elhitethetik: a gróf tényleg beteg. Egy orvos azonban nem történetmondó, hanem hosszasan megtanult speciális fogalmakat alkalmazó szakember: a szavain múlik minden, amint a terápia a diagnózison. A fogalomhasználat szemszögébôl nézve azonban Balogh állásfoglalása már sokkal óvatosabb Széchenyi betegsége kérdésében.

Ami a legfontosabb: az orvos fogalmi rendszerében ott rejlik egy másik, nem a külsô körülményeken és hatásokon, nem a józan észen, nem az ,,általános emberin", hanem Széchenyi sajátos, személyes alkatán alapuló magyarázat lehetôsége is. Amikor Balogh leírja a gróf lelkének kettôsségét - a passzív-melancholikust és az aktív-mániást - hozzátéve ráadásul a kettô küzdelmét -, nem egyszerûen a lélek egymással harcban álló részeinek platonista toposzát fogalmazza újra, hanem utat nyit Széchenyi másfajta lélektani megközelítése felé. Ez az út pedig nem keresztezi sem a naplókét, sem a grófra visszaemlékezôkét. Sôt nagyon is csábító. Görgen sem véletlenül kölcsönözte el azonnal a ,,kétlelkû" Széchenyirôl adott kórismét, ebben a formában: mania desperatoria.

Jegyzetek

1 A befejezetlenül maradt disszertáció elkészült fejezeteibôl.
Az elsô (bevezetô) fejezet az egész értekezés elôszavának készült; a második és a harmadik fejezet a Széchenyi-értelmezések: lélektan és szövegtan címû nagyobb részbôl valók, ugyanonnan, ahonnan a Széchenyi elájul címen már megjelent (2000, 1997. május 46-52 old.) fejezet is.
H. Erikson: Young Man Luther (1958). Magyarul, Erôs Ferenc fordításában: A fiatal Luther és más írások. Bp., 1991.

2 Erikson: i. m. 30. old.

3 Uo. 49. old.

4Uo. 30. old.

5 Uo. 35. old.

6 Uo. 51-52. old.

7 Uo. 35. old.

8 Uo. 99. old.

9 ,,Érdekes volna megtudnunk - írja a szerzô -, hogy vajon németül vagy latinul kiáltozott-e ebben a pillanatban Martin." Uo. 30. old.

10 Uo. 50. old.

11 Uo. 33. old.

12 Uo.

13 Uo. 49. old.

14 Uo.

15 Az új katolikus bibliafordítás szerint ,,egy ördögtôl megszállt némát hoztak eléje" [ti. Krisztushoz]; Károli szerint ,,egy ördöngôs néma embert hozának neki"; az új protestáns fordításban van szó egy olyan emberrôl, ,,akit megszállt egy néma és siket lélek". Ezek a fordítások épp a ,,démont" adják vissza különbözôképp, azt a szót, melynek olvastán, ha igaz, Luther ôrjöngésbe jött.

16 Lackó Mihály: Széchenyi elájul. 2000, 1997. május,
46-52. old.

17 Roland Barthes: A két kritika. Magyarul: Helikon, 1992. 2. szám, 280. old.

18 Az ,,emberi természetrôl mint a minden esszenciális tulajdonság mögött rejlô legvégsô állandóról" vö. Katherine Belsey: A szubjektum megszólítása. Helikon, 1995. 1-2. szám, 20. old.

19 Donald Davidson: Az irracionalitás paradoxonai. In: Filozófusok Freudról és a pszichoanalízisrôl. Bp., [1993] 176. old.

20 Balogh Pálról: Fialovszky Béla: Almási Balogh Pál dr. élet- és jellemrajza. Bp., 1933.; Korbuly György: Almási Balogh Pál némethoni naplója 1825-bôl. Gyógyászat, 1938. 14-16. szám, 3-21. old.

21 Közlöny, 1848. szeptember 20.

22 Errôl részletesen: Spira György: 1848 Széchenyije és Széchenyi 1848-a. Bp., 1964. 328-332. old.

23 Például Pesti Hírlap, 1848. szeptember 22.

24 Balogh cikkét már 1850-ben közölte a Szilágyi Sándor szerkesztette elsô jellemrajzkötet (A magyar forradalom férfiai 1848/49-bôl. 2. kiad. 240-242. old., de újraközölte Falk Miksa is: Széchenyi István gróf és kora. Ford. Á[ldor] I[mre], V[értessy] A[rnold]. Pest, 1868. 290-292. old., majd újabban, értelemzavaró olvasati hibákkal: Östör József: A döblingi Széchenyi. Bp., 1944. 45-47. old. Kéziratát megtalálta s kisebb olvasati hibákkal közölte: Ferencz Gábor: Újabb dokumentumok Almási Balogh Pálnak, Kossuth Lajos és Széchenyi István orvosának mûködésérôl. Orvostörténeti Közlemények, (45) 1968. 107-109. old.

25 Gr. Széchenyi István döblingi irodalmi hagyatéka. I. Szerk., bev. Károlyi Árpád. Bp., 1921 (a továbbiakban: Széchenyi döblingi hagyatéka I.) 342., 345-347. old.

26 Uo. 369. old. Az eredetiben németül; itt és az alábbiakban Györffy Miklós fordítását idézem (Széchenyi István: Napló. Vál., szerk. Oltványi Ambrus. Bp., 1978. [a továbbiakban: Széchenyi: Napló] 1301. old.).

27 Széchenyi döblingi hagyatéka I. 387. old.

28 Kovács Lajos: Széchenyi közéletének utolsó három éve. II. Bp., 1889. 295. old.

29 A szöveget végig Falk nyomán idézem. Falk: i. m. 290. old.

30 Az ,,udvari" szó a késôbbi újraközlésekbôl politikai okokból mindig kimaradt; Ferencz Gábor idézett közleménye újra tartalmazza (i. m. 107. old.).

31 Falk: i. m. 290-291. old.

32 Uo. 291. old.

33 Széchenyi döblingi hagyatéka I. 385. old.

34 Uo. 388. old. ,,Möchte Sie zurückkommen lassen." A legújabb szemelvényes magyar naplófordítás ezt a mondatot - talán az ismertetett vélekedések hatására - némileg túlozva így adja vissza: ,,Szeretném visszahivatni." (Széchenyi: Napló. 1319. old.)

35 Széchenyi döblingi hagyatéka I. 334., 337., 347., 357., 358., 359., 373., 374., 385. old. (Széchenyi naplójegyzetei, 1848. június 14., 17., július 9., 22., 23., 24., 25., augusztus 12., 14., 26.)

36 Ezt a nézetet a leghatározottabban Kovács Lajos személyes emlékeken is alapuló, de igen kései, 1889-ben megjelent feldolgozásában láthatjuk viszont. (Kovács Lajos: i. m. 292. sköv. old.) Kovácsra érezhetôen hatottak a szakirodalomnak - Balogh Pál most ismertetett írása után közhellyé vált - megállapításai az egyedül maradt Széchenyire leselkedô veszélyekrôl. Kovács hivatkozik is Balogh cikkére (294. old.), de emlékeibôl s Széchenyivel foglalkozó elôdeinek munkáiból levont következtetése mégis ellentmondó. Azt is mondja: ,,Mindent merek rátenni, ha családja körében marad, és annak befolyása alatt naponkint, mint addig is, annyi üdülést talál, hogy testi szervezete nem gyengül annyira, mint a magányban [...] - ô mentve van." (294-295. old.) De azt is mondja: ,,Nem hiszem különben, hogy családját valami veszélytôl féltette volna, a segély és védelemnek annyi eszközeivel rendelkezett, hogy minden aggály indokolatlan volt. Ezt azonban úgyhiszem csak ürügyül használta egy lehetô katasztrófa homályos elôérzetében, melynél családját távol szerette volna tudni." (294-295. old.) Látható: Kovács is habozik, hogy Crescence-ék elküldését reális veszélyre vagy a gróf bomló elméjének víziójára vezesse-e vissza.

37 A levelet Viszota Gyula (szerk., bev.) közli: Gróf Széchenyi István írói és hírlapi vitája Kossuth Lajossal. II. Bp., 1930. (a továbbiakban: Széchenyi vitája...II.) CDXXIV. old.

38 Lehetséges: nem csak ekkoriban. A korábbi naplók esetleg hasonló bejegyzéseit azonban Tasner, Széchenyi titkára törölte a szövegbôl.

39 Széchenyi döblingi hagyatéka I. 337. old.; Széchenyi: Napló 1271. old.

40 Széchenyi döblingi hagyatéka I. 359. old.; Széchenyi: Napló 1292. old.

41 Uo.

42 Széchenyi döblingi hagyatéka I. 367. old.; Széchenyi: Napló 1299. old.

43 Uo. 369. old. Az új magyar fordítás szerintem itt pontatlan. Az ,,egyedül lenni" (allein zu sein) kifejezést az ,,egyedül maradni" fordulattal adja vissza (Széchenyi: Napló, 1301. old.), pedig itt nem Crescence elutazásáról van szó.

44 Széchenyi döblingi hagyatéka I. 373. old.

45 Széchenyi döblingi hagyatéka I. 383. old.; Széchenyi: Napló 1315. old.

46 Széchenyi döblingi hagyatéka I. 385. old.

47 Széchenyi döblingi hagyatéka I. uo.

48 Széchenyi családirtási gondolatával a legrészletesebben Östör József foglalkozik (i. m. 69. sköv. old.).

49 Széchenyi elsô döblingi korszakával Széchenyi levelei és önvallomásai, valamint Viszota eredményei (Széchenyi vitája... II. CDXXVIII. sköv. old.) alapján Östör József foglalkozott a legbehatóbban (i. m. 17-58. old.). Östör sem volt pszichiáter, de azt jól látta, hogy Széchenyi nem Döblingbe vitelekor volt a legrosszabb állapotban, hanem késôbb, éppen az említett kilátogatások idején. Östör azt sejteti, hogy a gróf családirtási kényszere avval a másik nehezen magyarázható ténnyel van összefüggésben, hogy sohasem hagyta el Döblinget (i. m. 75. old.). A szerzô leírja: amint - nagy részben a grófot jól ismerô Tasner közbenjárására - Crescence és dr. Görgen felhagyott a ,,családegyesítési" kísérletekkel, békén hagyva Széchenyit az intézetben, a gróf családirtási eszméje elmúlt. Ez jó gondolat, de - mint kiderülhetett - én részben másképp látom a dolgot. Széchenyi amaz önvádas képzete, hogy az ô hibás és bomláshoz vezetô politikai fellépése és tevékenysége miatt Crescence-nak is meg kell halnia, nem döblingi eredetû, sôt megelôzi a legsúlyosabb önvádak kiformálódását. E képzet elsô jelentkezését én a gróf 1848. augusztusi, Crescence-szal közös öngyilkossági ötletében látom.

50 Lásd Lackó Mihály: Széchenyi elájul. 2000, 1997. május. 46-52. old.

51 Széchenyi döblingi hagyatéka I. 487. old.

52 Uo. 488. old.

53 Kecskeméthy Aurél: Gróf Széchenyi István utolsó évei és halála. S. a. r., bev. Gergely András. Bp., 1987. 157. old.

54 Görgen a bíróság elé terjesztett szövegét a Die Glocke 1863 májusában kihagyásokkal tette közzé, Viszota Gyula azonban - az eredeti másolatát alapul véve - a teljes szöveget közölte: Egykorú iratok Széchenyi elmeállapotáról és haláláról. Irodalomtörténeti Közlemények, 1934. 144-152. old. E fontos szövegrôl alább még bôven lesz szó. Györffy Miklós fordítása: ,,Diszharmónia és vakság". Széchenyi István utolsó napjainak dokumentumai. Szerk. Fenyô Ervin. Bp., 1988. 217-280. old.

55 Falk: i. m. 292. old.

56 Uo.

57 Uo. 291. old.

58 Vö: Kossuth visszaemlékezései Széchenyirôl. Széchenyi vitája... II. 1093. old.

59 Falk: i. m. 291. old.

60 Minderrôl újabban: Spira: i. m. 322-327. old., valamint: Kosáry Domokos: Széchenyi Döblingben. Bp., 1981. 5. old.

61 Kecskeméthy: i. m. 50. sköv. old. Bevezetôjében Gergely András is megjegyzi: ,,A könyv elsô része olyan eseményekkel foglalkozik, amelyeket Kecskeméthy közvetlenül nem ismert, de másoktól - Széchenyi orvosaitól, családjától - hallott: az 1849-1857 között Döblingben történtekkel." (i. m. 24. old.)

62 Falk: i. m. 291-292. old.

63 Maga Széchenyi is utalt erre öniróniával, mondván: ,,Minô bolondot tettem most; ezen emberek mind tudják itt, hogy jó úszó vagyok." (Kecskeméthy: i. m. 52. old.)

64 Falk: i. m. 291. old.

65 Uo. 291-292. old.

66 Ezt az epizódot Kautz Gyula följegyzései alapján Spira György is ismerteti, jogosan tartva alaptalannak Balogh aggodalmait. (Spira: i. m. 326. old.)

67 Ez a motívum nem elôször bukkan fel Széchenyinél. Ha hihetünk Kovács Lajos emlékezetének, a gróf már utolsó pesti napjaiban így beszélt: ,,Ég minden agyamban, [...] amint leülni próbálok, pokoli forróságot érzek, mintha lángot vetne agyam..." Kovács Lajos: i. m. II. 296. old.

68 Kecskeméthy: i. m. 53. old.

69 Uo. 50. old.

70 Viszota: i. m. 146. old. A szöveget itt és az alábbiakban Györffy Miklós fordításában (Diszharmónia... i. m. 272. old.) idézem.

71 Kecskeméthy: i. m. 54. old.

72 ,,Dr. Görgen maga oly korlátolt elméjû s trivialis lelkû férfiú volt, hogy [...] Széchenyi lelki- s kedélyállapotát fölfogni vagy megérteni távolról sem volt képes. Szellemi vagy kedélybeli állapotáról csak fölületesen vagy éppen badarul emlékezik" - írta Kecskeméthy (i. m. 53-54. old.). Görgenrôl nincs jó szava egyik beosztottjának sem. Guszmann nevû segédorvosa - aki 1857 és 1858 között volt Döblingben, de akinek e kis idô is elég volt ahhoz, hogy utóbb memoárt publikáljon Széchenyirôl -, Guszmann tehát egyenesen így jellemezte volt fônökét: ,,Széles e világon nem láttam a tudatlanság-, hiúság-, önzés és konokság nevetségesb egybeállítását, mint ezen doktornál." (Guszmann Rudolf: Gróf Széchenyi István a döblingi magány-tébolydában. Pest, 1860. 9. old.)

73 Östör: i. m. 101. old.

74 Viszota: i. m. 152. old.; Diszharmónia... i. m. 279. old.

75 Viszota: i. m. 144-146. old.

76 Viszota: i. m. 146. old.; Diszharmónia... i. m. 272. old.

77 Kecskeméthy: i. m. 54. old.

78 A két látogatásról a legtöbbet az egyik szemtanú, Széchenyi mostohalánya, gr. Zichy Mária 1850. április 26-i, Tasner Antalhoz írott levelébôl lehet tudni. Zichy Mária Tasnerhez 1849. január és 1851. április között írott leveleit kivonatosan ismerteti: Széchenyi vitája... II. CDXXXI-CDXXXV. old.

79 Uo. CDXXXII. és CDXXXVI. old.

80 Viszota: i. m. 146. old.

81 Viszota: i. m. 146. old.; Diszharmónia... i. m. 273. old.

82 Viszota: i. m. uo.

83 Falk: i. m. 292., 291. old., uo.

84 Uo. 291. old.

85 Sáfrán Györgyi 1960-ban közölte ezt az idézetet. Azt mondja, egy 1848. júliusi [!] akadémiai ülésben született papírfecnirôl való. Ezen Toldy írásban kérdezte Baloghot: ,,Kedves barátom, mi a szegény gróf bajának pathologiai neve?" (Sáfrán Györgyi: Kossuth Lajos levelei orvosához, Almási Balogh Pál akadémikushoz. Magyar Tudomány, 1960. 634. old.) Nem láttam ezt a cédulát, de természetesen nem lehet júliusi. Bár késôbbi keletkezés is elképzelhetô, az a legvalószínûbb, hogy a cédula 1848. szeptember 8. és Balogh Közlöny-cikkének megjelenése, szeptember 20. között keletkezett.

86 OSzK Kézirattár, Levelestár. A névjegyet Balogh késôbb archiválta: egy papírlapra ragasztotta, s erre ráírta: ,,Gr. Széchenyi István írása, midôn ôt Döblingben május 22 1850 meglátogatni akartam". Az a körülmény, hogy Széchenyi nem fogadta háziorvosát, magyarázhatja Balogh késôbbi hallgatását; noha Balogh 1867-ig élt, tudtommal többé nem írt a grófról.

87 Viszota: i. m. 150. old.; Diszharmónia... i. m. 278. old.

88 Falk: i. m. 292. old.

89 Lásd például Wesselényinek Kemény Zsigmondhoz 1848. november 16-án írott levelét. Wesselényi elmondja: ,,Ma beszélek Doctor Seligmannal, ki Széchenyit gyógyította s gyógyítja. [...] ô mondja, hogy Széchenyi bizonyosan meg fog és nem sokára gyógyulni." (Ferenczi Zoltán: B. Wesselényi Miklós levelei B. Kemény Zsigmondhoz. Irodalomtörténeti Közlemények, (14) 1901. 484. old

90 Falk: i. m. 291. old.

91 Uo. 290. old.

92 Uo. 291. old.

93 Uo.

94 Uo. 292. old.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu