SZEMLE

---

Pléh Csaba

Descartes:
A lélek szenvedélyei
Fordította és az utószót írta: Dékány András.
Ictus, Szeged, 1994.
189 old., 336 Ft

1996 Descartes-év volt, a francia filozófus születésének 400. évfordulója. Jó alkalom arra, hogy újragondoljuk Descartes jelentôségét az

európai gondolkodás történetében. Ez az újragondolás persze már régebb óta folyik, többnyire kritikák, néha egyenest szitokszavak közepette. Az általános hangnem (persze nem a Sorbonne-on tartott nagyszabású filozófiai emlékkongresszus, hanem a profánabb megnyilvánulások hangneme) Descartes megkérdôjelezése. A karteziánus hagyomány ma szinte közhelyként válik a „modernitás" úgymond meghaladandó mozzanatainak bûnös elindítójává. Descartes-nak szemére vetik, hogy a tudományos elemzés igényébôl kánont csinál, hogy kiindulópontja a rendezett, szekvenciálisan haladó és a „világos gondolatokat" elôtérbe állító racionális érvelés, valamint az egyén. Descartes messzemenôen individualista ismeretelméletet hirdet mind a tudományra, mind a hétköznapi halandók gondolati világára nézve, s végül, Daniel Dennett kedvenc kifejezését használva, az oszthatatlan én felfogásának párjaként kialakítja a „kartéziánus színpad" doktrínáját, azt a felfogást, mely szerint végül is minden gondolati mûködésünk egyetlen színpadon történik, közös mûveletek vagy megoldási módok nyelvére fordítunk le minden feladatot, és a lélek megismerô munkája egy belsô szem (a belsô nézô) mindent átható tekintete elôtt zajlik. S akkor még nem is szóltunk Descartes már jóval korábban kifogásolt gondolati megoldásairól a test-lélek problémát illetôen, dualizmusáról, arról az emberképrôl, amely kategóriahibára épít, ahelyett, hogy arisztotelészi módon a lelket a testi folyamatok szervezôdési módjának tartaná, ahogy azt Harkai Schiller Pál vagy Gilbert Ryle kifejtette.

A lélek szenvedélyei Descartes utolsó, még életében megjelent munkája. Valójában, ahogy Dékány András eligazító szándékú utószava is kezeli, etikai összefoglalásnak is tartható, olyan munkának, amely megadja, hogyan váljék a méltó életet, vagyis filozofikus életet élô ember saját érzelmeinek urává. Descartes könyve tekinthetô azonban összefoglalásnak is a karteziánus filozófiának a lelket, valamint a test és lélek viszonyát illetô gondolatairól, olyan kompendiumként, mely a pálya végén visszatér azokra a kérdésekre, amelyeket Az emberrôl szóló, eredetileg kiadatlan munkában a mechanikus fiziológia híres gépi emberképével kifejtett. Megjelenik benne azonban a lelki jelenségeknek az a felfogása is, amely a Értekezés a módszerrôl és az Elmélkedések Descartes-ját, a cogito uralmát mutatja.

Ha a pszichológia története s mindmáig érvényes kategoriális problémái felôl tekintjük, Descartes-nak tulajdonképpen kettôs üzenete és kettôs hagyománya van. Mai kifejezésekre fordítva, az egyik a dualista Descartes, aki teljesen elválasztja egymástól a testet és a lelket. A lélek funkcióját pusztán a tiszta megismerésre korlátozná. Olyan emberkép ez, amely a kogníció és az Én elsôbbségébôl indul ki. A lelket valamiféle redukálhatatlan isteni ajándéknak fogja fel. Ez voltaképpen a hivatalos és nyíltan hirdetett karteziánus felfogás, amely visszatérôen kritikák tárgya mind a filozófiában, mind a természettudományokban. Kritikák tárgya, mert egy szenvedélytelen, „sótalan", puszta megismerô embert állít elénk. Ezt nemcsak mai eszünk mondatja velünk, már Pascal is így gondolta, amikor Descartes Istenével a szenvedô ember Istenét állítja szembe, és Descartes kognitív lélekfelfogásával

a szenvedô ember lélekfelfogását. „Nem tudok megbocsátani Descartes-nak: legszívesebben egész filozófiájában meglett volna Isten nélkül."

Van azonban egy másik Descartes is, mely „nem hivatalos", mert nem expliciten kifejtett képet ad az emberrôl. Leginkább a pszichológia interakciós felfogása jellemzi: test és lélek között állandó kölcsönhatásokat tételez fel, és az emberi viselkedés szabályozásában az értelmezô, megismerô mozzanatok mellett legalább ugyanakkora jelentôséget tulajdonít a testi, zsigeri mozzanatoknak. Szélsôséges értelmezéseiben, például Az emberrôl szóló munka bizonyos paszszusai alapján ez a rejtett Descartes egyben a kiterjesztett mechanikus emberkép elindítója is. Vitathatóan ugyan, de annak a reflex központú idegrendszer felfogásnak az elindítóját is Descartes-ban szoktuk tisztelni, amely a XX. századra például Pavlov és a behavioristák munkáiban teljességgel egy idegrendszeri automatizmusra szeretné visszavezetni az ember egész viselkedését. Ehhez a „lélek" legfeljebb csak mint a tortára tett hab járulna hozzá, de valódi okként nem határozná meg viselkedésünket. Egyaránt Descartes-ra vezethetô tehát vissza a radikálisan mechanikus és a radikálisan kettôs emberkép.

A kis katekizmus, A lélek szenvedélyei, valójában jól mutatja Descartes kettôsségeit, ugyanakkor ha súlyozni lehetne, inkább a komplex Descartes irányába mozdul el. Hiszen az egész mû, ha céljait mai dikcióra fordítanánk le, arról szól, hogyan helyezzük el világunkban az érzelmeket, hogyan küzdjünk meg velük, hogyan találjuk meg a módot arra, hogy az érzelmek szolgáljanak minket, és ne mi legyünk az érzelmek rabjai. Descartes e könyvében az elsô ötven cikkely, több mint a könyv egyharmada foglalkozik a lélek általános felépítésével. A második rész (anakronisztikusan fogalmazva) az alapérzelmek fajtáit s az alapérzelmeket kiváltó helyzetek taxonómiáját adja meg, míg a harmadik rész azokat a komplex érzelmeket, illetve az érzelmekhez kapcsolódó temperamentumszerû egyéni különbségeket elemzi, melyek révén vázolódik egy sajátos sztoikus életvezetési, ha úgy tetszik, pszichoterápiás felfogás is. A második és harmadik rész két szempontból is nagyszerû olvasmány. Számos mai gondolatunk gyökereit találjuk meg itt. Persze nem mindig csak descartes-i gyökerek ezek, hanem sokszor azokra a Régiekre mennek vissza, akiket Descartes ebben a könyvében is meglehetôsen kettôsen kezel.

Felütésként, az I. cikkelyben kifejti, hogy el akar távolodni az Iskolák és az antikvitás hagyományától: „amit a Régiek tanítottak róluk, oly csekély, és jórészt oly kevéssé hihetô, hogy csak az általuk követett utaktól eltávolodva lehet némi reményem az igazság megközelítésére" (30. old.). Ugyanakkor, mint a kritikai kiadások sokszor rátérnek, jócskán merít is a Régiektôl. Ilyen értelemben A lélek szenvedélyei is a Descartes-filológia egyik közhelyének példája. Descartes az újkor határán álló szerzô, aki, miközben a modernitás, az önmagában, pusztán az eszére támaszkodó modern individuum kialakulásának apostola, sajátos toposzait, sokszor metaforáit és stílusfordulatait is az oly erôteljesen levetkôzni próbált Régiek hagyományából meríti. Élvezetes olvasmány a második és harmadik rész azért is, mert a száraz filozófus itt az élet ismerôjének bizonyul, aki nagyon határozott módon vázolja azokat az élethelyzeteket, amelyek oly fontosak az érzelmek alakulása szempontjából.

Az elsô rész viszont a karteziánus pszichológiai felfogás már említett újrakifejtése. Descartes számos okból a mai pszichológia gondolatmeneteinek és gondjainak elôfeltételezôje. Vannak ezek között olyan mozzanatok, amelyek nem igazán jelennek meg A lélek szenvedélyeiben. Ha egy mai diák Descartes-tal szeretne foglalkozni, lélekfelfogásának teljes megértéséhez okvetlenül forgatnia kell A lélek szenvedélyei mellett az Értekezést a módszerrôl – és az Elmélkedéseket is. Az etikai kiskátéból kimarad a cogito elsôbbségének elve, az a hírhedett és sokat emlegetett karteziánus gondolat, amely a lételmélet kiindulópontjának is a megismerést tartja. Hagyjuk most, hogy miért oly fontos mindez a filozófus számára. Érdemes azonban emlékeznünk rá, hogy a pszichológus számára azért alapvetô, mert ebbôl a gondolatmenetbôl fakad a megismerés, majd késôbb az egész lelki élet, a teljes belsô világ teljes áttekinthetôségének, transzparenciájának hite. Évszázados filozófiai uralma után a XIX. század második felében ez a hit az önmegfigyelés doktrínájává kristályosodva befolyásolja a modern kísérleti pszichológia megszületését. Ahogy e doktrína kritikusai, például Lancelot Law Whyte emlegetik, tulajdonképpen a filozófia karteziánus fordulata a megismerés elôtérbe helyezésével azonosította a „lelkit" a tudatossal. Ezután jó néhány évszázadra van szükség, hogy ezt újra levetkezzük.

A XX. századi pszichológia fogja – a legkülönbözôbb formáiban, gondoljunk a viselkedéstanra vagy a különbözô mélylélektani gondolatmenetekre, de akár a szociálpszichológia vagy a nyelvpszichológia jó részére is – hirdetni, hogy Descartes legalapvetôbb tévedése talán az a hit, hogy az érdekes, bonyolult vagy sajátosan emberi lelki jelenség azosítható a tudatossal, e szónak abban az értelmében, ami számunkra áttekinthetô, és közvetlenül be tudunk számolni róla. Ezt a gondolatot, akárcsak a tudományos elemzés módszertani elveit, vagyis hogy mindig az egyszerûbôl kell kiindulnunk, és a világot felszabdalva kell építkeznünk a megismerés során, Descartes e könyvében már ismertnek és elfogadottnak tételezi. Az analízis elve például nem kerül kifejtésre itt, de amikor megpróbálja diszkutálni, hogy miért éppen annyi alapérzelem van, amennyit ô hirdet, és ezekbôl hogyan vezethetôk le a bonyolultabbak, tulajdonképpen iskolapéldáját látjuk annak, hogyan terjesztôdik ki a szigorúan matematizáló gondolatmeneten túlmenô területekre is ez az elemzô viszony. A lélekrôl szóló könyv nem sokat kezd Descartes-nak a velünk született eszmékre vonatkozó tanításával sem, igazából elég nehéz lenne megtalálni valamilyen erre vonatkozó referenciát. Pedig ez a karteziánus racionalizmus máig maradandó gondolata, mely az empirikus tudományok innátizmus-vitáiban is elôjön mint vonatkoztatási keret.

Mi az hát, ami megmarad és megjelenik Descartes pszichológiai elveibôl a kifejezetten pszichológiai témájú munkában? A könyv elsô része valójában három központi jelentôségû karteziánus tézist mutat be: a megismerés elsôdlegességét, a lélek oszthatatlanságát és a testi folyamatok és a lélek közti bonyolult, ha úgy tet-

szik, interakciós viszonyokat. A lélek funkcióit egy olyan mechanikus gondolkodónak kell megtalálnia, aki végigtekinti, hogyan is mûködik óramûszerû gépezetként a test. De hát ha így mûködik, mi is lenne a lélek szerepe? Itt jelenik meg a Ryle által oly vitriolosan emlegetett „A gépben lakozó kísértet". „Miután így áttekintettük az összes funkciót, melyek egyedül a testhez tartoznak, könnyû felismerni, hogy semmi nem marad bennünk, amit a lelkünknek kellene tulajdonítanunk, hacsak nem a gondolataink, amelyeknek alapvetôen két fajtájuk van. Tudniillik egyesek a lélek cselekedetei, mások pedig a szenvedélyei […]. Általában a szenvedélyeknek nevezhetjük az összes bennünk található észleletet vagy ismeretféleséget, mivel hogy gyakran nem a mi lelkünk teszi ôket olyanokká, amilyenek, s mert a lélek mindig azoktól a dolgoktól kapja ôket, melyeket ábrázolnak". (42–43. old.)

Descartes a szenvedélyeknek megkülönbözteti egy szûkebb és egy tágabb értelmét. Tágabb értelemben „az összes észleletünk, azok is, melyeket a rajtunk kívüli tárgyakra, azok is, melyeket testünk különféle affekcióira vonatkoztatunk, valóban szenvedélyek a lelkünk tekintetében […]: mégis e szót csupán azon észleletek jelölésére szoktuk korlátozni, melyek magára a lélekre vonatkoznak". (47. old.)

A tágan értelmezett szenvedély fogalmába tehát beletartozik valójában minden „bemeneti" folyamat, a szûken értelmezett szenvedélybe viszont csak az, amit nem tudunk a külsô tárgyaknak tulajdonítani, intencionálisan magára a lélekre vonatkoznak. Ezeket tartjuk ma érzelmeknek. A lélek szenvedélyei „olyan észleletei, érzései vagy felindultságai a léleknek, melyeket különösképpen a lélekre vonatkoztatunk, s amelyeket a szellemek valamilyen mozgása okoz, tart fenn és erôsít meg" (48. old.). A „szellemekrôl" késôbb még lesz szó. Valójában ezek képviselik azt, amit késôbb az érzelmek vegetatív komponenseinek fogunk nevezni, Descartes-nál pedig ezek teljesítik ki az interakcionista felfogást test és lélek kapcsolatáról.

A karteziánus lélek egységes és oszthatatlan belsô színpad. „A lélek valójában az egész testtel van összekapcsolva és […] nem állíthatjuk valójában, hogy […] a test valamelyik részében van. […] Semmiképpen sem képzelhetjük el a felét vagy a harmadát egy léleknek, sem azt, hogy mekkora kiterjedést foglal el, és hogy egyáltalán nem válik kisebbé attól, hogy a test egy részét levágják, de teljesen különválik tôle, amikor szerveinek együttesét felbomlasztják." (50. old.) Valójában ez az az oldala Descartes-nak, mármint az oszthatatlan lélek koncepciója, amelyet a mai kognitív tudományban és a filozófiában a legkritikusabban kezelnek. Észre kell azonban vennünk, hogy egyben ez az a mozzanat, amely Descartes felfogását évszázadokkal késôbbi mai gondolatmenetekkel rokonítja. Az egységes lélekfelfogás valójában megfeleltethetô annak a komputációs elmeelméletnek, amit technikai irányból Newell és Simon, filozofikus irányból például Fodor és Pylyshin képvisel: minden gondolkodási folyamatunk egy közös mintázatkeresô, formailag szervezett, szintaktikai reprezentációt használó algoritmikus rendszerre vezethetô vissza. Nincsenek elvi különbségek a között, amikor egy futballeredmény-táblázatot memorizálunk, s amikor felismerjük barátnônk szôke fürtjeit. Minden gondolati tárgy elemi egységek konkatenációja, mely ennek értelmében propozicionálisan, kijelentésszerûen szervezôdne a fejünkben.

Descartes azonban következô lépésként a testhez fordul. Miután kifejti, hogy a léleknek nincs kiterjedése, és nem kapcsolható egyetlen helyhez, ebben a könyvében mégis kibontakoztat egy olyan fiziológiai doktrínát is, amely mintegy tovább folytatja az egységes és oszthatatlan lélek elképzelését. Az elvileg testetlen lelket kitüntetetten egy helyhez kapcsolja. „Noha a lélek az egész testtel van összekapcsolva, mégis van benne egy olyan rész, melyben jobban gyakorolja funkcióit, mint az összes többiben." (Vegyük észre, mennyire kompromisszumos és érvelés nélküli ez a „jobban gyakorolja" kifejezés – P. Cs.) Ez a rész „egy bizonyos igen kicsiny mirigy, mely az agy állományának közepében helyezkedik el, és […] a mirigy legkisebb mozgása is sokra képes, hogy megváltoztassa e szellemek áramlását, és viszont, a szellemek áramlásában bekövetkezô legkisebb változások is sokat tehetnek azért, hogy megváltoztassák e mirigy mozgásait" (51. old.). Ráadásul tobozmirigybôl csak egy van, hangzik Descartes további érve, márpedig az agyban az összes többi képlet megkettôzött, s ez ellentmondásban lenne (ismét vegyük észre a furcsa áthallásokat testi és tiszta lelki érvelés között) a lélek egységével és oszthatatlanságával.

Térjünk vissza a „szellemek" problémájára! Descartes „megszüntetve megôrzi" a Régiek életszellemeinek fogalmát, igyekszik azonban megszabadítani ezeket minden spirituális tulajdonságuktól. Ellentmondásos egységek ezek nála, ahogy egyik elemzôje, Georges Canguilhem tüzetesen tárgyalja. Az életszellemek Descartes-nál, bár nem rendelkeznek igazi lelki tulajdonságokkal, és legjobb úton vannak afelé, hogy a vérbôl kialakult különlegesen finom vérelemekként az idegrendszeri mûködések hordozóivá váljanak, egy picit megôriztek a lelkiségbôl, s nemcsak nevükben. Saját hôtermelésük van például. Ez Descartes személyiségtipológiájában igencsak fontos. Descartes a XXXVI. cikkelyben részletesen bemutatja az életszellemeknek és az általuk kiváltott testi reakcióknak a szerepét. A félelemkeltô tárgy hatására az életszellemek „részben azokba az idegekbe mennek, amelyek arra szolgálnak, hogy hátat fordítsunk és mozgassuk a lábunkat az elmenekülés érdekében, részben pedig azokba, melyek olyképpen tágítják ki vagy szûkítik össze a szív nyílásait, hogy ez a vér, másként ritkulva meg itt, mint szokott, olyan szellemeket küld az agyba, melyek alkalmasak a félelem szenvedélyének fenntartására és megerôsítésére" (54. old.). Ezért része Descartes számára az érzelmek meghatározásának, hogy a szellemek mozgásának, vagyis a vegetatív oldalnak okozati szerepe van. S mivel ezek a „felindulások" önálló életre kelnek, ezért a lélek nem képes teljességgel uralkodni a szenvedélyek felett. Tulajdonképpen a testi, vegetatív reakciók fennmaradása eredményezi ezt. A helyzet azonban nem reménytelen. Gyakorlással „még a leggyengébb lelkûek is abszolút hatalmat szerezhetnének összes szenvedélyük felett, ha eléggé igyekeznének, hogy a szenvedélyeiket idomítsák és irányításuk alá vonják". (66. old.)

Vagyis ami a test és lélek közötti kapcsolatot illeti az érzelmek esetében, Descartes korántsem annyira száraz és a lélek testtôl elválasztott jellegét hirdetô szerzô, mint az elsô pillantásra tûnt volna, s amint sokan ma is beállítják. Számára alapvetô jelentôségû, hogy kétirányú kapcsolat van a lélek és a vegetatív mûködések között. A vegetatív mûködések mintegy önálló életre kelhetnek, és éppenséggel ez a szó hétköznapi értelmében vett szenvedélyeink alapja.

A sztoikus etika ennek megfelelôen próbál uralomra szert tenni, úgy, hogy újra szétválasztja az élményeket és a testet.

Az érzelmek alapvetô tipológiájában Descartes a kiváltó tárgyakat tekinti a lehetséges osztályozás vezérelvének, tudva közben, hogy a közvetlen ok valójában a tobozmirigy és az életszellemek közötti sajátos kapcsolatokban keresendô. Bizonyos tárgyak jellegzetesen bizonyos érzelmeket váltanak ki. Descartes rendszere nem túl bonyolult, hat alapérzelmet különböztet meg, „tudniillik a Csodálkozás, a Szeretet, a Gyûlölet, a Vágy, az Öröm és a Bánat. És hogy az összes többi e hat közül néhányból van összetéve, vagy azok fajtája" (76. old.). Descartes meglehetôsen, olvasmányosan jellemzi e fejezetben a kiváltó helyzeteket. Nézzünk meg néhány példát. „A csodálkozás a lélek hirtelen meglepetése, s ez az oka annak, hogy hajlandó figyelmesen szemügyre venni a számára ritkának vagy rendkívülinek tûnô tárgyakat. Elsôdlegesen tehát az agyban levô benyomás okozza, mely a tárgyat ritkának, s következésképpen különösen figyelemreméltónak ábrázolja." (77. old.) Funkciója pedig, hogy „általa megtanuljuk és emlékezetünkben tartsuk azokat a dolgokat, amelyekrôl azelôtt nem tudtunk" (80. old.). Vagyis a csodálkozás valami olyasmi számára, mint a XX. század közepének pszichológiájában a tájékozódási reakció volt.

Az érzelmekhez jellegzetes vegetatív változások tartoznak. Nem a részletek itt az érdekesek, nem az, hogy a vágyban, az örömben vagy a bánatban melyik szerv mûködése változna meg Descartes szerint, hanem az egész gondolatmenet, amely minden érzelemhez valamilyen sajátos vegetatív változást szeretne hozzákapcsolni. Valójában a mai érzelempszichológia egyik állandóan visszatérô, vitatott kérdése, hogy megtehetjük-e ezt. Meg is szoktunk feledkezni róla, hogy már Descartes az egyik alapfelfogás mellett tette le voksát.

Ezek mellett azonban az érzelmeknek jellegzetes külsô jeleik is vannak. „Egyetlen olyan Szenvedély sincs, melyet ne árulna el a szem valamilyen sajátos mozgása […] Ám annak ellenére, hogy könnyen észrevesszük a szemnek ezeket a mozgásait s tudjuk, mit jelentenek, azért még nem könnyû leírni ôket, mivel mindegyik több változásból tevôdik össze, melyek a szem mozgásában és helyzetében következnek be. S ezek oly különösek és jelentéktelenek, hogy külön egyiket sem vehetjük észre." (103. old.) Ismét csak arról van szó, hogy Descartes, a „tiszta lélek" pszichológusa, a korábbi karakterelméletekhez hasonlóan nagyon határozottan kiáll egy specifikus kifejezéselmélet mellett, vagyis amellett, hogy minden érzelemhez hozzákapcsolódik egy jellegzetes kifejezô mozgás. Ismét a mai pszichológia egyik lehetséges álláspontját fejti ki.

A harmadik rész, amikor a komplex érzelmekrôl beszél („egyes szenvedélyek" címen) tulajdonképpen a reneszánsz és az újkor határán levô naiv emberismeret és ennek megfelelô „népi pszichológia" példasorozatai mellett sajátos lexikai szemantikai jellemzéseket ad. Érzelemkifejezéseket vezet vissza a lehorgonyzás révén alapvetônek beállított más érzelemkifejezésekre. Tulajdonképpen az érzelemkutatásban mindmáig meglehetôsen bevett eljárás ez, sokszor alkalmazzuk ezt a típusú szemantikai visszavezetést. Nézzünk egy példát. „A Csúfolódás vagy a Gúnyolódás egyfajta Gyûlölettel kevert Öröm, mely abból származik, hogy valamilyen kis rosszat veszünk észre egy olyan személyben, akirôl úgy véljük, hogy megérdemli. Gyûlöletet érzünk e rossz iránt és örömöt amiatt, hogy abban az emberben látjuk, aki megérdemli." (150. old.) Kapunk egy kis ízelítôt a kompenzációs felfogásból is. „Miért a legtökéletlenebb emberek gúnyolódnak a legtöbbet? Azt látjuk, hogy akiknek igen nyilvánvaló fogyatékosságuk van, például sánták, félszemûek, púposak, vagy akiknek valamilyen nyilvános megszégyenítésben volt részük, azok különösen hajlamosak a gúnyolódásra, lévén, hogy az összes többi embert testileg éppoly hibásnak szeretnék látni, mint amilyenek ôk maguk. Nagyon örülnek az ôket sújtó bajnak és úgy gondolják, hogy megérdemlik ôket." (151. old.) A szenvedélyek csökkentésére szóló tanácsok mind azzal kapcsolatosak, hogy a fellépô testi reakciókról jó, ha eszünkbe jut, hogy ezek elválhattak eredeti kiváltóiktól, azután, ha a szenvedélyeink túlzottan gyors cselekvésre késztetnek, akkor késleltethetjük reakcióinkat és így tovább. Az önfegyelem tulajdonképpen arra irányul, hogy a vegetatív mûködések közben vagy ezek hatására fellépô automatizmusokat elkerüljük. Itt már valóban tetten érhetô a kognitív irányba átalakító Descartes, az a Descartes, akinél az érzelmek valójában leküzdendô egyensúlyhiányok, rosszak az emberi életben.

Dékány András fordítása kiváló munka. Mai nyelven teszi hozzáférhetôvé a pszichológia egyik klasszikus munkáját, kiegészítve az elég gazdag magyar Descartes-fordításirodalmat. Valójában azt lehet csak sajnálni, hogy a szép kiállítású, karcsú kis kötet nem próbálkozott meg olyan megoldásokkal, mint a már említett Voss-féle amerikai „kommentált" kiadás (Descartes: The Passions of the Soul. Ford. Stephen Voss, Hackett, Indianapolis, 1989). Nem is annyira a kommentárokat hiányolom, vagy a szöveget részletesen értelmezô lábjegyzeteket. Meglepô módon Descartes munkája lábjegyzetek nélkül is közvetlenül szól a mai olvasóhoz. Voss azonban beemelte az érzelemkifejezésekrôl szóló részbe Lebrun 1696-ban, posztumusz megjelent, Descartes ihlette rajzait, melyek a híres francia mester korabeli értelmezését mutatják Descartes érzelemkifejezéseirôl, s mint ilyenek retrospektív betekintést engednek abba, hogyan jelenítette meg a klasszikus a karteziánus pszichológiát.

Deák István

The Holocaust in Hungary
Fifty Years Later
Ed. Randolph L. Braham, Attila Pók
Columbia University Press,
(East European Monographs, CDLXXVII. – Holocaust Studies Series)
1997. 783 old.

A magyarországi zsidók vagy a magyar zsidók, vagy a zsidó magyarok – az alábbiakban magyar zsidóknak fogom ôket nevezni – a leginkább integrálódott zsidó kisebbségek közé tartoztak Európában. Az 1918 elôtti szabadelvû korszakban történetük kivételes sikertörténet volt; s bár helyzetük 1918 után számottevôen rosszabbodott, a második világháború elsô éveiben a 825 ezer magyar zsidó nagy többsége – ideértve a mintegy 100 ezer, a zsidótörvények által zsidónak minôsített keresztényt – egészen a német megszállásig nagyjából bántatlanul élhetett. 1944 márciusáig, amikor a németek megszállták Magyarországot, mintegy 60 ezren váltak az erôszak áldozatává: egy részüket, miután mint állítólagos idegen állampolgárokat kiutasították ôket, az SS mészárolta le Galíciában, másokat egy délvidéki partizánüldözô akció során a magyar hadsereg ölt meg, ismét mások munkaszolgálatosként a keleti fronton pusztultak el, végül sokan – Stark Tamás szerint 20 ezren – hadifogolyként szovjet táborokban lelték halálukat. Mégis úgy tûnt, hogy a többiek biztonságban vannak, ha a foglalkoztatás, az üzleti élet, a nem zsidókhoz fûzôdô kapcsolataik területén súlyos és megalázó korlátozásokat kellett is elszenvedniük. És ekkor, amikor a világháború már a végéhez közeledett, az SS és a magyar hatóságok együttesen további 400 ezer magyar zsidót pusztítottak el. A háború után sok túlélô mégis úgy tett, mintha mi sem történt volna, ha lélekben nem érezte is többé magát a magyar nemzet szerves részének. Mivel a kommunista rendszer évtizedeken át alig vett tudomást a kérdésrôl, zsidók és nem zsidók csak újabban láttak hozzá a magyarországi zsidóság összetett, ellentmondásos, egyszerre szívet melengetô és szörnyûségekkel teljes történetének az újraértelmezéséhez.

A közös erôfeszítések szellemi irányítója Randolph Braham, a holocaust erdélyi túlélôje, a New York City University nyugalmazott professzora volt, akinek monumentális fômûve (The Politics of Genocide. The Holocaust in Hungary – A magyar Holocaust) két kiadásban angolul és magyarul is megjelent. A Braham és Pók Attila által szerkesztett jelen kötet fontos hozzájárulás a magyar zsidóság történetének irodalmához. A The Holocaust in Hungary. Fifty Years Later címet viselô kötet 36 tanulmánya eredetileg elôadásként hangzott el az 1994 áprilisában e címmel Budapesten tartott nemzetközi konferencián. A szerzôgárda – öt-hat kivétellel – magyar vagy magyar származású tudósokból áll. (1994 áprilisában a kérdésrôl – amerikai, angol, izraeli és magyar részvétellel – Londonban is konferenciát rendeztek – l. David Cesarani (ed.): Genocide and Rescue. The Holocaust in Hungary 1944. Berg, Oxford–New York, 1997. 220 old. A cím ellenére a kötet kétnyelvû: 21 cikk szövege magyar, angol összefoglalóval, a többi angol, magyar nyelvû rezümével. A kötet – a köszöntôket követôen – három kronologikus egységre tagolódik: Elôzmények; A Holocaust-korszak; A háború utáni korszak.

A könyv nem mentes a konferenciakötetek szokásos fogyatékosságaitól: sok benne az ismétlés, a szerzôk nem reflektálnak egymás mondandójára, és a bevezetô tanulmányok sem tekintik át a kutatás vitás kérdéseit. Teszik ezt annak ellenére, hogy a szerzôk álláspontja sokszor homlokegyenest ellenkezik egymással: így egyesek a magyar kormány, a nem zsidó értelmiségiek és a magyar nép bizonyítványát magyarázzák, mások viszont kímélet nélkül bírálják ôket. Néhány szerzô többet ígér, mint amennyit teljesíteni képes. Az Endre László, a „végsô megoldás" magyarországi élharcosa címû tanulmány például szinte teljesen mellôzi az életrajzi és pszichológiai elemeket, s ehelyett Endre jól ismert bûneit sorolja fel. Egészében véve, a könyvben – miként a hasonló szakmunkákban – keveset olvashatunk a tettesekrôl mint egyénekrôl, illetve csoportról. Úgy hisszük, elérkezett az idô, hogy alaposan megvizsgáljuk a tettesek társadalmi származását, ifjúságukat, korai pályafutásukat, ideológiájuk kialakulását, és azt, mit csináltak azon kívül, hogy kitervelték a zsidók kiirtását. Nem nélkülözhetjük a tettesekrôl, a zsidók védôirôl és a zsidóság vezetôirôl elkészítendô kollektív társadalmi-politikai életrajzokat sem. Az efféle gyengeségek ellenére a kötet nagyon érdekes, sok helyütt drámai, másutt kitûnôen megírt olvasmány: kibontakozik belôle a magyar zsidóság rendkívüli története, melynek jelene – számos más európai ország zsidóságától eltérôen – meglehetôs életerôrôl tanúskodik.

A magyar zsidók számára a pohár mindig is egyszerre volt félig tele és félig üres. A XIX. században a magyar nemesi vezetôréteg nagyobb része teljes emancipációjukért harcolt, e folyamat 1895-ben, a zsidó vallás – a katolikus egyház heves ellenállása dacára keresztülvitt – egyenjogúsításával tetôzött. 1882-ben, a tiszaeszlári vérvádat követôen antiszemita kilengésekre, kisebb pogromokra került sor, a következô évben megalakult az Antiszemita Párt. A tiszaeszlári zsidókat azonban a bíróság felmentette, az Antiszemita Párt pedig fokozatosan háttérbe szorult. De nem az antiszemitizmus. Épp ellenkezôleg, ahogy a zsidóság a szabad foglalkozású pályákra, sôt a közszolgálatba, a tisztikarba és a közigazgatásba is beáramlott, a középosztályban fokozatosan nôtt irántuk az ellenszenv. Megszûnt volna evvel a magyar nemesség és a zsidók közötti régi, hallgatólagos megállapodás, amely szerint az elôbbi kormányoz, az utóbbiak pedig korszerûsítik az országot? A konferencia elôadóinak többsége szerint erre teljesen sohasem került sor, még a két világháború közötti idôszakban sem, amikor pedig az uralkodó elit mind nagyobb része látta úgy, hogy a zsidókérdésre csak a tömeges – önkéntes vagy kényszerített – kivándorlás hozhat megoldást. Gondoljunk arra, hogy az elsô világháború idején a tartalékos honvédtisztek csaknem egyharmada zsidó volt, s alig tudunk antiszemitizmus elôfordulásáról a közös hadsereg magyar egységeiben. Az elsô világháború alatt, annak ellenére, hogy galíciai zsidó menekültek százezrei zsúfolódtak össze az országban, a zsidók úgy érezték, teljes elfogadásuk és integrációjuk karnyújtásra van.

Az elsô világháború nyomán azonban drámai módon megváltozott zsidók és keresztények viszonya. Sok nem zsidó a szenvedéseket, a nélkülözéseket, az áruhiányt zsidó spekulánsok rovására írta, a zsidókat lógósoknak tekintette, és ôket okolta a katonai vereségért, a Monarchia öszszeomlásáért, Magyarország megcsonkításáért, az 1918–1919-es forradalmakért. Különösen sokban járult hozzá az elit és középosztályi antiszemitizmus erôsödéséhez a Tanácsköztársaság, melynek vezetése túlnyomórészt fiatal zsidó értelmiségiekbôl állt. Ráadásul eltûnt az országból a legtöbb etnikai kisebbség, akikkel szemben a lojális és hazafias zsidókra példaként lehetett hivatkozni.

A fehérterrornak elsôsorban a zsidók voltak a célpontjai. Horthy hatalomra kerülésével a zsidók elvesztették a Habsburg-dinasztia jóindulatú pártfogását, ehelyett egy olyan bevallottan antiszemita katona uralma alá kerültek, aki politikai környezetével együtt a liberalizmust szitokszónak tekintette. Kívánatos lett volna, ha a könyvben élénk vita bontakozik ki arról, milyen volt az 1918 utáni politikai, szellemi és kulturális változások mértéke – a szerzôk ehelyett úgy mondanak egymásnak ellent, hogy a másik álláspontjáról tudomást sem vesznek. Ozsváth Zsuzsanna (Dallas) szokatlanul éles hangon (Lehet szavakkal ölni? Antiszemita szövegek és szerepük a magyar zsidóság tragédiájában) a holocaust szellemi elôkészítésével vádolja a legismertebb írók egy részét, a népi írókat, míg szinte szót sem ejt a számos nem antiszemita íróról és mûvészrôl, akikkel viszont a kötetben Tilkovszky Loránt foglalkozik (A zsidótörvények mint a Holocaust elôzményei). Mint Tilkovszky is írja, 1938-ban hatvan közismert mûvész és író, köztük Bartók és Kodály tiltakozott az elsô zsidótörvény ellen. Lackó Miklós (A zsidó értelmiség a Holocaust elôtt) azt hangsúlyozza, hogy több kiemelkedô, Ozsváth által támadott nem zsidó értelmiségi tett kísérletet zsidó írók védelmezésére, s adta ki írásaikat, költeményeiket még 1944-ben is. Ozsváth élesen bírálja Szekfû Gyulát is, akit viszont több más írás elismeréssel említ meg. Pók Attila (Bûnbakkeresés és Holocaust) szerint például Szekfû 1918 után kevésbé a zsidók, mint inkább a magyar liberális nemesség ellen irányozta kritikáját, amely, így Szekfû, eltékozolta Magyarország erkölcsi és vallási örökségét. Szekfû a második világháború idején bekapcsolódott a németellenes mozgalomba is. Általában véve mélyebb vizsgálatot érdemelne az is, miért vált sok hangos antiszemita a náci idôkre a polgárjogok védelmezôjévé. Míg Ozsváth feltétel nélküli zsidógyûlöletet emleget, anélkül hogy okaira magyarázatot találna, Hajdu Tibor (A hagyományos antiszemitizmustól a náci típusú antiszemitizmusig) fôleg antikapitalizmusról és antiliberalizmusról beszél. A többnyire a parasztság soraiból származó népi írók közül sokan, de távolról sem valamennyien a zsidó burzsoáziában fedezték fel az elszegényedett, paraszti Magyarország bajainak az okát. Hajdu arra emlékeztet, hogy nem minden népi író volt antiszemita, és nem tartozott a politikai jobboldalhoz sem; épp ellenkezôleg, néhányuk, fôleg 1945 után a kommunisták táborába sodródott. Szerintem a népi írókkal kapcsolatos fô probléma nem is antiszemitizmusukban rejlik – ennek hatása a holocaustra amúgy is megállapíthatatlan –, hanem naiv romantikus elképzeléseikben és opportunizmusukban, amely minden létezô rezsim nagyon is lojális ellenzéke szerepére tette ôket alkalmassá.

Hajdu másokkal együtt joggal emeli ki, hogy az elsô világháború utáni antiszemitizmus fô hordozói az elcsatolt területekrôl érkezô középosztályi menekültek voltak, akik a magánalkalmazotti piacon és a szabadfoglalkozások terén reménytelen küzdelemre kényszerültek a náluk jobban képzett zsidókkal. Történt mindez kétségbe ejtô gazdasági helyzetben, amikor a menekültek százezrei érkeztek az országba, közöttük rengeteg orvos, ügyvéd és köztisztviselô. A menekültek és más nem zsidó középosztályi értelmiségiek kormányzati beavatkozás – ha tetszik, pozitív diszkrimináció – iránti hangos követelôzése nagy szerepet játszott a zsidóellenes intézkedésekben. A megindult folyamatokat azonban nem lehetett megállítani, annál is kevésbé, mivel Európában mind általánosabbá vált a zsidóellenesség, melyben éppen Magyarország hagyományos szövetségese, Németország járt az élen. Hogy a vezetô magyar politikusok kívánták-e a zsidóellenes intézkedések enyhítését vagy éppen beszüntetését, és ha igen, a folyamat mely pontján kívántak fellépni, még mindig vitatott kérdés. Végtére is egy s ugyanazon politikus brit vagy amerikai látogatója elôtt rutinszerûen a kormány emberiesség melletti elkötelezettségét bizonygatta, náci vendége elôtt viszont azt hangoztatta, Magyarország eltökélte, hogy megszabadul zsidóitól. Horthy például tiszta lelkiismerettel és szilárd meggyôzôdéssel tudta mindkét álláspontot képviselni. Konzervatív politikusok egykorúan és késôbb is azt állították, hogy az 1938–1939-es zsidótörvények célja eredetileg az volt, hogy kifogja a szelet a szélsôjobb vitorlájából, a törvények azonban olyan folyamatot indítottak el, amire nincs jobb szó a szabad rablásnál, és amely – egyebek mellett – aláásta a közerkölcsöket. 1944 végére magyarok milliói váltak bûnsegédekké.

Minden szerzô kiemeli: a magyar politika fô célja az volt, hogy visszaszerezzék az elcsatolt területeket, miközben csak kis engedményeket tesznek Németországnak. Figyelemre méltó, hogy számos szélsôjobboldali is táplálta magában a reményt, hogy maximális német segítség fejében a magyar szuverenitás maximuma megôrizhetô. Azokat, akik – akár a jobb-, akár a baloldalról – arra figyelmeztettek, hogy ez lehetetlen, árulóknak kiáltották ki. Magyarország végül visszaszerezte az elcsatolt területek egy részét, de sokkal többet adott fel függetlenségébôl, mint amennyit Horthy és környezete tanácsosnak tartott volna. Igaz, amíg Horthy kormányzó volt, az ország sosem vesztette el teljesen önállóságát, és 1944 júliusa és októbere között az elvesztett szuverenitás jelentôs részét vissza is szerezte.

A területi nyereségek fejében Magyarország hadba lépett a Szovjetunió és a többi szövetséges ellen. Ez végül az ország pusztulásához vezetett. Hogy a háborúban való részvétel és az ország pusztulása elkerülhetô lett volna, azok közé a kérdések közé tartozik, melyeket senki sem képes megválaszolni. A másik ár, amit Magyarország a Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély és a Délvidék visszaszerzéséért fizetett, a zsidóellenes intézkedések meghozatala volt. Semmi kétség, óriási német nyomás nehezedett a kormányra, de – amint azt Randolph Braham bevezetôjében

(A Holocaust Magyarországon. Történelmi kérdések és problémák) kimutatja – a zsidóellenes intézkedésekért nem csak a németek tehetôk felelôssé.

A holocaustot sem lehet a magyar hadsereg veszteségeivel egybemosni. Az sem helyénvaló, ha kiemeljük, hogy Horthy és mások hány zsidó életét mentették meg, viszont hallgatunk arról, hány zsidó halt meg Horthy és más magyar vezetôk ellenséges magatartása vagy legalábbis közömbössége következtében. Végül, írja Braham, el kell ismerni a Vörös Hadsereg érdemeit is, amely megmentette a túlélô zsidókat. (Braham szavai egy olyan idôszakban hangoztak el, amikor egyes magyar kormánypolitikusok relativizálni igyekeztek Magyarország felelôsségét a holocaustért.)

Szûkebb tárgyától függetlenül valamennyi szerzôt foglalkoztatja a kérdés, elkerülhetô lett volna-e a holocaust, vagy sem. Hajdu Tibor szerint például a zsidók túlélésének szemszögébôl szinte mindegy volt, hogy a magyar kormány erôsebb ellenállást tanúsít, vagy még szorosabban együttmûködik a nácikkal. Való igaz, ha összegezzük a kollaborálás, illetve az ellenállás mellett szóló érveket, így azt, hogy a kollaborálás elodázta Magyarország német megszállását, az ellenállás viszont erôsíthette volna a magyarok körében a zsidók iránti szolidaritás érzését, el kell ismernünk: mindenki számára elfogadható ítéletet alkotni szinte lehetetlen.

Braham A magyar Holocaust címû könyvében úgy véli, hogy ha a magyar kormány 1943-ban és 1944 elején nagyobb súlyt fektet a németekkel való látványos kollaborálásra, és kevesebbet törôdik a szövetségesekkel kiépített titkos és teljességgel reménytelen kapcsolatokkal, megerôsíthette volna pozícióját a németekkel szemben, és elháríthatta vagy legalábbis elodázhatta volna az ország német megszállását. Braham szerint tehát egyenes összefüggés áll fenn a németekkel való kormányzati együttmûködés mértéke és a zsidók túlélési aránya között. Az érv csábító, ám rögtön ellene vethetô, hogy ha Horthy 1944 márciusában megtiltja a német megszállókkal való együttmûködést, ez akár olyan zûrzavarhoz is vezethetett volna, amely csökkenti a deportálás „eredményességét". Ez utóbbi érv ellen szól viszont az, hogy éppen a magyarországi zsidó szervezetek kívánták a legkevésbé a jogrend, a rend összeomlását. Eichmann és a magyarok rendelkezései iránt tanúsított készséges engedelmességük abban a reményben gyökerezett, hogy így hozzájárulhatnak a lehetô legtöbb élet megmentéséhez. Végül mindenki tette a maga dolgát vagy még annál is többet, így a deportálás szinte zökkenôk nélkül bonyolódhatott le.

Horthy azonban 1944. július elején – konzervatív tanácsadóinak ösztönzésére – megemberelte magát, és fegyveres egységek Budapestre rendelésével sikerült is a fôvárosban összezsúfolódó mintegy 200 ezer zsidó deportálását megakadályoznia. Így, amíg a vidéki, több mint 400 ezres zsidóság elhurcolása Auschwitzba egyedülállóan akadálytalanul és gyorsan ment végbe, Horthynak a budapesti zsidóság deportálásával szembeni fegyveres fellépése szintén páratlan esemény volt az európai holocaust történetében.

Ejtsünk néhány szót a kötet más, sokszor nagyon érdekes tanulmányairól is. Tilkovszky Loránt egyebek között kiemeli, hogy 1939-ben a kicsiny magyarországi cionista mozgalom támogatta Imrédy miniszterelnöknek a zsidóság külön etnikai csoporttá nyilvánítására irányuló tervét, a zsidók és nem zsidók nagy többsége azonban felháborodottan utasította el az elképzelést. Hozzá hasonlóan, Kovács M. Mária (A kisebbségek nemzetközi jogvédelmének politikai csapdája) azt mutatja be, hogy a két világháború között a magyar zsidók tudatosan lemondtak a Párizs környéki békeszerzôdések által a kisebbségeknek biztosított jogorvoslat igénybevételérôl. A magyarországi zsidó vezetôk elutasították, hogy a Népszövetség Magyarország belügyeibe avatkozzon. A budapesti zsidó vezetôk még azt követôen is hûségükrôl és tántoríthatatlan hazaszeretetükrôl biztosították a kormányt, hogy a magyar hatóságok már Auschwitzba küldték hitsorsosaikat. Karády Viktor (Kényszerû identitásstratégiák a Shoah elôtt és után) rámutat arra, hogy a cionizmus Magyarországon marginális mozgalom volt: 1919 és 1945 között csupán 5629 magyar zsidó vándorolt ki Palesztinába, kevesebben, mint ahányan egyetlen évben kikeresztelkedtek.

Szinai Miklós (A magyar kormányok politikája a zsidókérdésben, 1936–1944. március 19.) lelkesen védelmezi a két háború közötti, sôt a világháború alatti magyar politikát. Szinai rámutat arra, hogy a Nyugat közömbösnek mutatkozott Magyarország sorsa iránt, és hangsúlyozza, hogy 1944 augusztusáig a konzervatív elit öt ízben szerezte vissza a hatalmat a németek által támogatott szélsôjobboldali erôktôl. A Horthy által 1936 és 1944 között kinevezett nyolc miniszterelnök közül csak kettô (Sztójay és Szálasi) volt a németek bábja, hárman (Darányi, Imrédy, Bárdossy) intenzív német nyomásra tolódtak jobbra, hárman pedig (Teleki, Kállay, Lakatos) valamilyen formában a német agressziónak estek áldozatul.

Fejes Judit (Boston) informatív tanulmányában (Az 1941-es kárpátaljai deportálás történetéhez) kevésbé pozitívan ítéli meg a magyar kormányzat magatartását. Szita Szabolcs (A magyarországi zsidó munkaszolgálat) azt a gyakran rettenetes bánásmódot mutatja be, melyben a zsidó munkaszolgálatosok 1942-ben a keleti fronton részesültek. Hozzáteszi azonban, hogy sorsuk 1943-ban jobbra fordult, és 1944 tavaszának végén a korábban vadul antiszemita hadseregvezetés zsidók ezreinek az életét mentette meg avval, hogy munkaszolgálatra hívta be ôket. Magyar katonatisztek a deportálóvonatokról szállítottak le zsidó férfiakat, és helyezték ôket biztonságba a hadsereg barakkjaiban. Így a munkaszolgálatosok között jóval magasabb volt a túlélôk aránya, mint az Auschwitzba szállítottak körében.

Sajti Enikô dolgozata (Megtorlás vagy konszolidáció? Délvidék, 1941– 1945) is alátámasztani látszik fenti állításomat, miszerint a magyar zsidók számára a pohár mindig is egyszerre volt félig tele és félig üres. 1942 januárjában a magyar megszálló csapatok razzia ürügyén vérfürdôt rendeztek a Délvidéken – szerbeket, zsidókat és kommunistagyanús magyarokat mészároltak le. A parlamenti demokratikus ellenzék élénk tiltakozása ellenére – hogy Magyarországon egészen 1944 márciusáig létezhetett ilyen ellenzék, maga is csodaszámba ment – a magyar kormány elôbb takargatta a történteket, 1943 ôszén azonban a kormányzó utasítására, Kállay irányításával 15 magas rangú honvéd-, illetve csendôrtisztet állítottak bíróság elé. A hadbíróság hármójukat halálra, a többieket 10–15 évi börtönre ítélte. Jóllehet a halálraítéltek német segítséggel külföldre szöktek, vezénylô tisztek háborús bûncselekmény miatt, saját bíróság által történô ilyen szigorú megbüntetése egyedül áll a második világháború eseménytörténetében.

Gergely Jenô (A magyarországi egyházak és a Holocaust) hozzáértôen tárgyalja az egyházak zsidóüldözések idején tanúsított felemás magatartását. Molnár Judit – aki kutatásai alapján 1995-ben Zsidósors 1944-ben az V. (szegedi) csendôrkerületben címmel könyvet is megjelentetett – mintaszerû elemzést (A közigazgatás és a Holocaust az V. szegedi csendôrkerületben) nyújt arról, hogy 1944 tavaszán a vizsgált területen a helyi hatóságok egymást múlták felül a zsidók meggyötrésében, majd deportálásukban. Mivel a tisztviselôk igen gyakran meg sem várták a rendeletek kibocsátását, valójában törvénytelenül jártak el, még az alkotmányellenes zsidóüldözés keretei között is.

Elôadást tartott Rudolf Vrba is

(A magyarországi Holocaust elôkészületeirôl: egy szemtanú beszámolója), aki legendás szökésével és az auschwitzi haláltáborról készített jelentésével felmérhetetlen szolgálatot tett az emberiségnek. Vrbát teljesen érthetô módon ma is elkeseredéssel tölti el, hogy társa, Alfred Wetzlar és az ô figyelmeztetése ellenére sem sikerült magyar zsidók százezreit megmenteni: avval vádolja a szlovák és a magyar zsidó közösségek vezetôit, hogy a nácikkal összeesküdve más zsidók életét áldozták fel saját bôrük megmentéséért. Különösen érdekessé teszi Vrba szövegét, hogy a szerzô saját kétségkívül nyers álláspontjának alátámasztására részletes dokumentációt vonultat fel.

A kötet harmadik, rövidebb blokkjának tanulmányai az 1945 utáni korszakra vonatkoznak. Közülük Varga László (A Holocaust és ami utána...) és Stark Tamás (A magyar zsidóság vesztesége a Vészkorszakban) egyebek között az áldozatok számát kísérli meg számszerûsíteni. Ha figyelembe vesszük, hogy Magyarország ismét elvesztette az 1938 és 1941 között visszaszerzett területeket, hogy sok zsidó túlélô soha nem tért haza, s hogy sok túlélô, különösen a kikeresztelkedett zsidók nem jelentkeztek a zsidó szervezeteknél, nyilvánvaló, hogy az áldozatokra és a túlélôkre vonatkozó minden számadat csakis durva becslés maradhat.

Bárány György (Denver) és Ember Mária a Raoul Wallenberg-kutatás állását mutatja be – a svéd diplomata sorsáról ma sem tudni biztosat.

A kolozsvári Gáll Ernô (Kisebbség a kisebbségben) azt fejtegeti, mit jelentett és mit jelent ma Romániában magyar zsidónak lenni. Kovács András és Fischer György arról számol be, mennyire van (vagy nincs) jelen az antiszemitizmus a magyar egyetemi hallgatók körében, Karsai László pedig azt vizsgálja, hogyan sikerült – vagy inkább nem sikerült – a középiskolások számára írott tankönyvekben a holocaust bemutatása. Hernádi Miklós a magyar–zsidó együttélés végét siratja. Hernádi azonban négy éve írta e sorokat. Magyarország ma úton van afelé, hogy a zsidókkal közös erôfeszítésben felülkerekedjen a múlton. A magyarországi közvélemény nagy része mentes az antiszemitizmustól, s a kicsiny zsidó közösség és a többi magyar között a szolid együttélés nagyon is kézzel fogható lehetôség.
 
 

Fertô Imre

A magyar agrárgazdaság jelene és kilátásai
Magyarország az ezredfordulón – Stratégiai kutatások a Magyar Tudományos Akadémián II.
Az agrárium helyzete és jôvôje
Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1997.
203 old. 540 Ft

A Magyar Tudományos Akadémia 1996 nyarán nagyszabású, stratégiai kutatási programot indított, amelynek célja, hogy a hazai tudomány részt vegyen „a nemzet elôtt álló lehetôségek feltárásában, a kihívások és válaszalternatívák megfogalmazásában" (8. old.). Mindez olyan idôben történt, amikor készülôben volt az Akadémia azóta már elfogadott úgynevezett konszolidációja. Miközben akadémiai intézetek öszszevonásáról, megszüntetésérôl létszámleépítésrôl döntöttek, az Akadémia elnökének jelentôs pénzösszegeket sikerült a stratégiai kutatásokra megszereznie. A hazai tudományos közösség különbözô csoportjaiban nem kis ellenérzést keltett a terv. A látens kritika szerint ugyanis olyan idôben, amikor a tudományos kutatás állami forrásai szûkösek, meglehetôsen körvonalazhatatlan célokra, normatívnak korántsem nevezhetô eljárással jelentôs pénzeket költenek el. A másik ehhez kapcsolódó probléma, ki határozza meg, melyek a nemzet elôtt álló stratégiai feladatok, és kik azok az érdemes személyek, akik megmondhatják, merre van az arra. A kutatás eredményeit a hazai tudományos közösségnek ezért fokozott figyelemmel kell kísérnie: nemcsak a stratégiaalkotóknak, hanem a kimaradóknak is, hiszen sokat tanulhatnak tanult kollégáik munkáiból.

Az eddigi kutatások eredményei közül az elsôk egyikeként a hazai mezôgazdaság helyzetérôl szóló kötetet veheti kezébe az olvasó. A könyv beköszöntôjét G. aláírással jegyzô szerzôje szerint a cél az alábbi lehet: „Sikerült elérnünk, hogy a múlt és a jelen helyzet leírása mellett rákényszerítsük kollégáinkat a jôvôre vonatkozó gondolattöredékek leírására? Ha így van, sikerérzetünk lehet" (7. old.). Majd késôbb: „És az már csak óhaj: bárcsak azon a szinten élne társadalmunk, hogy iparos, paraszti polgártársainkkal is társaloghatnánk e témakörökrôl. Hogy hozzájuk is eljutnának tépelôdéseink, megfontolásaink. Mert ez a végsô célkitûzés. Mûvelt közösség tagjaiként élni az életünket [kiemelés az eredetiben]. Kutatók, tanárok, tisztviselôk, iparosok, földmûvesek." (8. old.) A kutatások eredményeit feltehetôen nemcsak a fent megjelölt foglalkozási csoportok tagjai, hanem a haza többi polgára is magáévá teheti, meg is vitathatja, sôt ez volna a kívánatos. Az alábbiakban néhány reflexióval szeretnék hozzájárulni nemcsak a szûkebben vett szakmai, hanem a laikus közönség elôtti vitához.

A kötet szerzôi többségükben a hazai tudomány megbecsült képviselôi: akadémikusok, a tudomány doktorai, egy kandidátus, továbbá két kakukkfióka: egy helyettes államtitkár, aki azóta már nem tölti be ezt a tisztséget, és visszavonták kétes körülmények között szerzett egyetemi doktori címét is, valamint egy országgyûlési képviselô. A kívülálló számára úgy tûnhet, hogy a kutatás jó kezekbe került. Ha valaki a kérdéskör iránt érdeklôdik, joggal érezheti, hogy autentikus véleményeket olvashat majd a kötetben. A szerzôk felelôssége tehát nagyon nagy. Az agrárkérdések ugyanis a privatizáció mellett az 1990 utáni politikai, gazdasági és társadalmi átalakulás legvitatottabb elemei közé tartoznak. Ugyanakkor a hazai mezôgazdaság tranzitológiai irodalma rendkívül kiterjedt, és a vélemények erôteljesen polarizáltak. Az egyik legismertebb vitapont, hogy a hazai agrárrendszer válsága megelôzte-e a rendszerváltozást, vagy az a rendszerváltó hibás (agrár)politika következménye. Az olvasó, legyen bár szakmai vagy laikus, arra számít, hogy az egymásnak ellentmondó értekelések között reális és kiegyensúlyozott képet kap a magyar mezôgazdaság jelenérôl és kilátásairól. A beköszöntôbôl megtudhatjuk, hogy a kötet „Az agrárprogram tudományos megalapozása" címû alprogram elsô ülésszakának elôadásszövegeire épül. Mi több, a szövegek az elhangzott elôadások bôvített változatai.

A kötettel kapcsolatos elsô, a laikusok számára talán szôrszálhasogatónak tûnô, formai észrevételünk, hogy egyik tanulmány sem tartalmaz irodalomjegyzéket, sôt nem tüntetik fel a táblázatok többségének forrását, azaz ismeretlenek azon eredmények forrásai, amelyekre a tanulmányok építenek. A probléma nem csak azért súlyos, mert a normál tudományos tevékenység egyik alapvetô követelménye sérült, hanem mert az egyes témák iránt esetleg mélyebben érdeklôdô nem szakember olvasók nem kapnak eligazítást a további lehetséges olvasmányokról. Ez pedig akadályozza a beköszöntôben hangoztatott óhaj teljesülését, hogy iparos és paraszti polgártársainkkal felkészülten társaloghassunk e témakörökrôl. A másik általánosabb megjegyzés, hogy a tanulmányok legújabb adatai szinte kivétel nélkül csak 1994-ig, illetve 1995-ig terjednek. Mivel a könyv 1997-ben jelent meg, a melléklet a tárgykörben tartott rendezvényeket azonban 1997. szeptember 4-ig tartalmazza, elvárható lett volna, hogy az adatokat (legalább az 1994-eseket) felfrissítsék. Így ugyanis a könyv címét meg kellene változtatni, hiszen nem a magyar mezôgazdaság jelenérôl, hanem közelmúltjáról van szó. Másrészt felmerülhet néhány rosszindulatú, túlzott kritikai hajlamokkal

megáldott olvasóban, hogy a kutatás elsô körében a szerzôk többsége nem végzett újabb vizsgálatokat, csak elôhúzta az íróasztalfiókból kész tanulmányai egyikét, és elfoglalt lévén, már nem volt ideje azt aktualizálni.

A könyv a két bevezetô elôadáson kívül nyolc tanulmányt, tizenkét hozzászólást, valamint zárszót tartalmaz. Szerkezetében némi aránytalanság tapasztalható, hiszen a leghosszabb szövegek: az Akadémia polihisztor hajlamú elnökének bevezetô elôadása, valamint egy, a kertészet helyzetérôl szóló tanulmány a fôelôadások terjedelmének több mint egyharmadát teszi ki. A következôkben nem foglalkozom minden elôadás részletes értékelésével, csak arra koncentrálok, miként járult hozzá a kötet a hazai mezôgazdaság helyzetének jobb megértéséhez.

Glatz Ferenc elôadása nemcsak terjedelme miatt érdemel megkülönböztetett figyelmet, hanem mert a Kritika címû folyóirat novemberi számában is megjelent. Az Akadémia elnöke tehát úgy gondolta, hogy mezôgazdasággal kapcsolatos gondolatait lehetôleg minél szélesebb körû közönségnek kell megismernie. Az írástudó felelôssége az ô esetében különösen nagy, hiszen tisztségébôl fakadóan szavainak joggal van kitüntetett súlya. A tanulmány a Rendszerváltás és agrárium címû bevezetô rész után négy kérdéskörrel foglalkozik: miért tekinthetô a magyar agrárium jövôje a magyar társadalom egyik legáltalánosabb stratégiai kérdésének; az agrárium fogalma; az európai uniós csatlakozás igényei és lehetôségei; az állam szerepe az agráriumban. A következôkben csak néhány olyan pontra mutatok rá, ahol a szerzô minden jó szándéka ellenére téved, illetve olyan kérdésben foglal egyértelmûen állást, amelyben finoman fogalmazva sincs szakmai konszenzus. Az agrárium a szerzô szerint négy ok miatt tekinthetô stratégiai kérdésnek: a fenntartható fejlôdés, az emberiség önfenntartásának igénye, az életminôség és az európai követelmények miatt. Az okok boncolgatása közben Glatz Ferenc két meghökkentô megállapítást tesz. Eszerint az agrárpolitikában a döntések kihatási ideje hosszabb, mint az iparban és a kereskedelemben, hiszen az agráriumot csak évtizedes termékfejlesztéssel, helyi munkaerôvel és szakértelemmel lehet fejleszteni. Ez az állítás termékszinten biztos nem igaz. Vannak ugyanis termékek, amelyek termelési ciklusa rövidebb egy évnél (zöldségek, baromfi), másoknak meg több év vagy évtized (ültetvények, erdô). Ugyanakkor a hajógyártás például okkal tekinthetô hosszú termelési ciklusúnak. A lényeg azonban a téves premisszához lazán kapcsolódó következtetés: az évtizedek alatt kialakult szakértelmi bázist, az ágazathoz kötôdést egy-két év alatt tönkre lehet tenni, lásd – mondja a történész szerzô – ötvenes és kilencvenes évek eleje. Nem kell az Antall-kormány hívének, és agrárpolitkája elvakult támogatójának lenni ahhoz, hogy némi különbséget érzékeljünk a padlássöprés, a kulákozás, valamint a kárpótlás között. Az európai követelmények taglalásakor a kárpótlás elfogulatlannak nem nevezhetô értékelése („szerencsés volt-e a termôföldet és általában a földtulajdont ilyen drasztikusan bevonni a napi politikai-társadalmi harcokba? És kárpótlási akciók tárgyává tenni a földet." 15. old.) közben a földbérleti rendszert mint káros jelenséget jellemzi, és a földtulajdon és földhasználat egybeesése mellett teszi le a voksot. A történész bizonyára jobban tudja nálam, hogy a földkérdés a történelem során döntôen mindig napi-politikai csatározások tárgya volt inkább, mint a tudósok racionális diskurzusainak a terepe. Lehet ugyan ezen sajnálkozni, de csodálkozni talán nem érdemes. Meg kell jegyezni továbbá, hogy a földbérleti rendszer jól ismert jelenség az emberiség néhány ezer éves történelme során, sôt tartóssá válása arra utal, hogy önmagában nem biztos, hogy nem hatékony megoldás. Másrészt a fejlett országok mezôgazdaságában sem esik feltétlenül egybe a földtulajdon és a földhasználat. Az általános tapasztalat, hogy a nagyobb méretekben termelôk saját földjük mellé földet bérelnek, és ez a szerzô állításával ellentétben nem vezet eleve alacsony hatékonysághoz, hiszen a bérleti díj csak a termelési költségek egyik eleme. A földbérletrôl szóló közgazdasági elméletek jelenlegi eredményei szerint, a hagyományos felfogással szemben, a bérlet nem tekinthetô eleve sem hatékonytalannak sem kizsákmányolásnak (Lásd Keijiro Otsuka. Efficiency and Equity under Share Contracts. In: John M. Antle-Daniel A. Sumner (szerk.): The Economics of Agriculture. Vol. 2. Papers in honor of D. Gale Johnson. University of Chicago Press, Chicago 1996.

80-100. old.) A másik súlyos tévedés, ahol Glatz Ferenc kritika nélkül átvette a szokásos agrárpanaszokat, a szovjet piacok összeomlásának kérdése. „Jóllehet megindult az élelemtermelés leépülése: a nyugati piacra nehezen engednek be bennünket, vagy nem vagyunk „»eurokomfort«" termelôk, ugyanakkor a keleti piacokat viszont felszámolták, illetve felszámoltuk." (19. old.) Ez az álláspont ugyanis nem hajlandó tudomásul venni néhány alapvetô tényt. Egyrészt, nagy forgalomingadozásai ellenére a FÁK-ba irányuló magyar kivitelnek a felét vagy több mint a felét a mezôgazdasági termékek teszik ki. Másrészt néhány évig döntôen csak nyugati közvetítôkön keresztül lehetett exportálni a FÁK országaiba. Harmadrészt, kormánygaranciával hitelben exportálni eddig azzal járt, hogy az exportôr beváltotta a garanciáját. Végül, a forgalomnak nagy része barterkereskedelem, amelyet bármely oldalról semmissé tehet az elcserélhetô árualapok hiánya. Összegezve úgy tûnik, hogy a magát „autodidakta »humán parasztnak«" (14. old.), illetve „urbánus parasztnak" (28. old.) valló szerzô a számára ismeretlen terepen mintha idegenül mozogna.

Varga Gyula, az elsô tanulmány szerzôje a hazai mezôgazdaság elôtt álló európai kihívásokat kívánta elemezni. Kedvenc módszere, hogy meg nem nevezett valódi és fantom vitapartnerek nézeteivel hadakozik. Pedig a tudományos vita szabályai megkívánnák, hogy néven nevezze vitapartnereit, már csak az érdeklôdô közönség kedvéért is, hadd szégyenüljenek meg nyilvánosan a téves eszmék hirdetôi. Az elsô ilyen tétel, amellyel a szerzô vitába száll: nem igaz, hogy az EU a hazai mezôgazdaság feláldozását várná el tôlünk a tagságért cserébe. Ez valóban nem igaz, de én még nem láttam leírva senkitôl ennek ellenkezôjét. Így azonban fölösleges a cáfolatra szánt energia. Ugyanakkor a szerzô tévesen utal arra, hogy a földtulajdon nagyságát szolgaian követné az üzemek nagysága is (38. old.). A szerzô a hazai agrárius közvéleménynek abba a megszokott hibájába esik, hogy a földtulajdont azonosítja a mezôgazdasági üzemmel. Igaz ugyan, hogy a földtulajdon valószínûleg elaprózódott (ennek mértékét azonban megbízható statisztikák hiányában nem ismerjük), de ez már nem áll az üzemszerkezetre. A földhasználati viszonyokról szóló legutolsó adatok szerint 1996-ban a földterület 53 százalékát a gazdasági társaságok és a szövetkezetek hasznosították. Azaz szó sincs az üzemszerkezet elaprózódásáról, amit olyan kitartóan sulykolnak a közvéleménybe. A szerzô másik kedvenc vesszôparipája, hogy aki megkérdôjelezi a hazai mezôgazdaság üzemrendszerének EU-konformitását, az ideológiai indíttatásból teszi, vagy csak rosszul tájékozott (40. old.). Nos ezt a kinyilatkoztatást a következôkkel érdemes árnyalni. Közhely, hogy Magyarország és az Európai Unió agrárstruktúrája között lényeges különbségek vannak, hiszen nálunk a bérmunkára alapozott, az ipari farmok jellemzôivel bíró nagyüzemek még mindig jelentôs súlyúak, ezzel szemben az EU-ban a családi gazdaságok a meghatározók. A hazai mezôgazdaság tehát nem konform az Unió agrárgazdaságával, amennyiben a konform szón azt értjük, hogy egybevágó, azzal megegyezô. A strukturális különbségek gátolhatják integrációs törekvéseinket. Nem arról van azonban szó, hogy nem vesznek fel bennünket az EU-ba, mert mezôgazdaságunk más strukturális jellemzôkkel bír. Ezt támasztja alá az Európai Bizottság azon állásfoglalása is, hogy mezôgazdaságunk nem jelent akadályt a csatlakozás elôtt. A csatlakozás után viszont könnyen szembekerülhetünk azzal a számunkra kedvezôtlen helyzettel, hogy a jelenlegi agrárszerkezet mellett csak korlátozottan részesülhetünk a Közös Agrárpolitika (CAP) által nyújtott támogatásokból. A CAP középpontjában mindig a családi farmok álltak, és nincs ok arra, hogy ettôl eltérjenek, mivel az EU agrárszerkezetének meghatározó eleme jelenleg és a belátható jövôben is a családi gazdaságok lesznek. Emlékeztetnék arra, hogy a családi gazdaságok sokfélék lehetnek, és maga ez a kifejezés nem utal méretükre és hatékonysági jellemzôikre. Ugyanakkor tényként megállapíthatjuk, hogy az EU korábbi bôvülései során egy ország sem jelentkezett olyan agrárgazdasággal, amelyben az ipari farmok jellemzôivel bíró nagyüzemek domináltak. Az is tény Varga állításával szemben, hogy az EU igenis diszkriminálja a nagyobb termelôket, például a beruházási támogatások, a strukturális alapok esetében. Tény továbbá, hogy eddig az EU nem fogalmazott meg egyértelmû csatlakozási kritériumokat a kívánatos agrárstruktúrákat illetôen. Varga döntô érve, hogy nincs semmi baj, a keletnémet tartományok példáján alapul, ahol a volt nagyüzemeket sikerült betuszkolni bizonyos támogatások címzettjei közé. Ezzel szemben két népi bölcsességet állíthatunk. Egyszer volt Budán kutyavásár, másrészt amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek. A komolyabb érvek: amennyiben a jelenlegi piacpolitikai vagy struktúrapolitikai szabályozásból indulunk ki, látható, egyre fontosabb cél, hogy a különbözô címeken juttatott támogatások elsôsorban az arra rászorulókat segítsék. Ennek érdekében az egyes szubvencióknak különbözô értékekhez kapcsolódó felsô korlátaik vannak. Ettôl a szabályozási alapelvtôl valószínûsíthetôen a CAP a késôbbiekben sem fog eltérni. A CAP-reform jelenlegi iránya alapján továbbá valószínû, hogy a jövôben tovább fog csökkeni az agrártámogatásokon belül az ártámogatások szerepe, folytatódik leválasztásuk a termelés mennyiségétôl. Másfelôl növekedni fog a strukturális programok jelentôsége. Ez súlyosan érinthet bennünket, mivel az ártámogatások mennyiséghez kapcsolt rendszere elsôsorban a nagyobb üzemeket kedvezményezi. Összefoglalva: nem valószínû, hogy az EU az új belépôk kedvéért, számukra elônyösen változtatja meg politikáját. Mire jut azonban a téma avatott szakértôje a csatlakozási tennivalókat illetôen? A teljesség igénye nélkül néhány példa. „Lesz terület, amit fel kell adnunk, vagy át kell engednünk!"(39. old.) A termelés biológiai és mûszaki alapjait illetôen megállapítja: „A megoldás a természettudományos és a gazdasági ismeretek együttes alkalmazását igényli, és csak konkrét programok kidolgozásával látszik reálisan elérhetônek."(uo.) A részmunkaidôs gazdaságokkal kapcsolatban: „Feladatunk tehát a kérdés pozitív, s részben az EU filozófiájával jól összeegyeztethetô megközelítése és beillesztése egyrészt az általános regionális szociálpolitikába, másrészt a kisgazdaságok világos megkülönböztetése a versenyzô mezôgazdasági üzemektôl." (42. old.) Ezekre a bölcs megállapításokra jutott az integrációs munkacsoport vezetôje, s be kell vallani, az általánosságoknak eme magas absztrakciós szintjén nehéz vele vitatkozni. Azt csak remélni merem, hogy az integrációs és a stratégiai kutatások egyszer talán arra is választ adnak, milyen konkrét kihívásokkal kell szembenéznie a hazai mezôgazdaságnak.

A következô öt elôadás a mezôgazdaság egy-egy részterületével foglalkozik: a termôföld, a növénytermesztés, az állattenyésztés, a kertészet, valamint az erdô-, vad- és fagazdaság helyzetével. A tanulmányok elôször helyzetleírást tartalmaznak, majd ajánlásokat fogalmaznak meg a szükséges teendôkrôl. Stefanovits Pál a termôföld hasznosításával kapcsolatos problémákat elemezte. A szocialista agrárpolitika (a szerzô fogalmazásával a mezôgazdaság központi irányítása) nem vette figyelembe a tájak különbözôségébôl származó eltérô lehetôségeket, aminek számos káros hatása volt: minôségi búza helyett takarmánybúzát termeltek, a lejtôs területeken is erôltették a kukoricatermesztést, a szôlôültetvények lecsúsztak a hegyek lábára a jobb gépesíthetôség miatt, a domb- és hegyvidéki területeken is erôltették a nagytáblás mûvelést. A problémák feltárását a szerzô szerint segítette az Országgyûlés által (az olvasó számára ismeretlen idôpontban) elfogadott Alföld-program, és hasonlóak lennének szükségesek az ország többi tájegységére is. Megtudhatjuk, hogy az állattenyésztés és a termôföld kapcsolatában fontos a rét-legelô kontra szántó viszony, valamint az állati eredetû trágya kezelésének problémája. A mûtrágya-felhasználás jelentôs visszaesése, továbbá az istállótrágyázás elmaradása a talaj tápanyagellátásának csökkenéséhez vezetett.

A talaj és a víz kapcsolata a mezôgazdaságban a belvízveszély és az öntözési lehetôségek miatt fontos. Az elemzés azonban, úgy tûnik, többnyire távolabbi múltra koncentrál, és kevés tény utal a közelmúltra, illetve a jelenre. Következésképpen nem tudjuk meg, hogy a szocialista múlt örökségébôl származó problémák miként változtak vagy oldották meg ôket az átmenet során, esetleg milyen újabb gondok merültek fel.

Ruzsányi László a növénytermelés, -nemesítés és -védelem helyzetével foglalkozott. A termés alakulásáról megállapítja, hogy 1970–1989 között dinamikusan növekedett, a gabonatermesztés ennek következtében a világ élvonalába került. Ez a kedvezô tendencia a kilencvenes évek elsô felében azonban megváltozott, nem részletezett társadalmi, gazdasági okból minden növény termése csökkent, valamint klimatikus és termelési tényezôk is közrejátszottak ebben. A fentiek kétségkívül igazak, de érdekes lett volna megtudni, sôt a helyzetleírás teljessége érdekében talán ennek kellett volna nagyobb hangsúlyt kapnia, hogy a terméscsökkenésben az egyes tényezôk milyen szerepet játszottak. A késôbbiekben némi adalékot kaphatunk ugyan errôl, hiszen a gép- és eszközellátás, a tápanyag-gazdálkodás és trágyázás, a növényvédelem, valamint a talajmûvelés kedvezôtlen változásairól olvashatunk, de ezek még a Stefanovits Pál által írottal együtt sem elegendôek a teljes kép kialakításához. Hasonlóképpen nem tudhatjuk meg, milyen regionális változások következtek be a növénytermesztésben. A szocializmus évtizedeiben ugyanis, mint az elôzô elôadásból is megtudhatjuk, a kedvezôtlen adottságú termôhelyeken is kellett például gabonát termelni, ami rontotta az országos termésátlagokat. Az átmenet során, illetve közvetlenül elôtte ezek a (formális és informális) kényszerek megszûntek, ami a növénytermesztés korábbinál kedvezôbb regionális szerkezetéhez vezetett. Másrészt a termésátlagok átlagos csökkenése súlyosabb jelenség, mint elsô látásra gondolnánk, mivel sok rossz termôhelyi adottságú terület kiesett a termelésbôl.

Horn Péter az állattenyésztés helyzetét elemzi. A tanulmány elsô, Mélyponton, 1990–1997 címû fejezetébôl

a következôket tudhatjuk meg. Hazánkban az állatsûrûség számosállatban kifejezve nagyjából ugyanakkora volt az elsô világháború elôtt, 1935-38-ban, valamint a nyolcvanas évek közepén, tehát az ország állateltartó képessége e határérték körül határozható meg. Mindössze egy mondat utal a fejezetcímre, miszerint az állatállomány az elmúlt hat évben drámaian, 1,6 millió számosállattal csökkent. A szerzô ugyanakkor a fejezetcímmel ellentétben csak 1994– 1995-ös adatokat ismertet. Ezt követôen olvashatunk egy listát az állattenyésztés legfontosabb gondjairól, amelybôl egyet érdemes részletesebben megvizsgálni. A szerzô szerint az állattenyésztés szerkezete nem a piachoz való alkalmazkodás, hanem az elapadó erôforrások kényszere miatt változott meg (72. old.). Mivel a tanulmány további részeiben sem találunk magyarázatot az állatállomány csökkenésére, illetve szerkezetének változásaira, talán érdemes a következôket számba venni. Az élelmiszerek iránti kereslet az árak emelkedése miatt, beleértve az állattenyésztésbôl származó árukét is, jelentôsen csökkent az átmenet elsô éveiben, és azóta sem tapasztalható nagyobb mértékû emelkedés. A belföldi kereslet csökkenését elméletileg ellensúlyozhatja a külpiaci értékesítés. Az adatok azonban azt mutatják, hogy a piaci gondok kialakulásában inkább a belföldi kereslet visszaesésének volt meghatározó szerepe, nem pedig a külpiaci feltételek szigorodásának. Kínálati oldalról a termelési és egyéb támogatások csökkentése hozta nehéz helyzetbe a versenytársakhoz képest magas költségekkel dolgozó hazai állattenyésztést, azaz a korábbi helyzettôl eltérôen nemcsak az értékesítés, hanem a termelés is piaci körülmények közé került. Tehát éppen a piaci folyamatok eredôjeként kerültek a piaci feltételekhez alkalmazkodni nem tudó vállalatok nehéz helyzetbe, a szerzô fogalmaival, apadtak el erôforrásaik.

A szerzô az egyes állattenyésztési ágazatok helyzetének rövid értékelésekor hitet tesz a termelés növekedése mellett. Ennek fô okát az EU-val való tárgyalásokon elérendô kedvezôbb alkupozícióval indokolja. Nyitva marad azonban a kérdés, érdemes-e a magyar adófizetôk pénzét olyan termelési programok finanszírozására költeni, amelyek nem a piac (belföldi vagy külföldi) valós igényein alapulnak, inkább, esetleg éppen komparatív elônyeink ellenében, kétes politikai megfontolásokon. A szerzô továbbá megismétli a keleti piacok összeomlásáról szóló, korábban már érintett népszerû agrárius legendát.

A kötet leghosszabb tanulmányát Papp János jegyzi a kertészet helyzetérôl. Bár az elsô, rövid fejezet a kertészet jelentôségérôl akarja meggyôzni az olvasót, mégsem ad megnyugtató választ a szokatlanul hosszú terjedelemre. Ebben a szakágazatban is jelentôsen visszaesett a termelés, bár az okok ez esetben sem gyûjthetôk össze egyértelmûen. Keresleti oldalon a kelet-európai piacok beszûkûlése ezúttal valóban jelentôs gondokat okozott. Kínálati oldalon pedig a szerzô szerint az agrárolló kinyílása és bizonyos években az idôjárási viszonyok kedvezôtlen alakulása sújtotta a termelôket. Az agrárollóra hivatkozás azonban csak az 1990– 1992-es idôszakra igazolható, mivel ezt követôen a termelôi és az inputárak hasonló ütemben emelkedtek. Más szóval az árszabályozás kötöttségeinek feloldása miatt az átmenet elsô éveiben megtörtént a korábbi torz árviszonyok kiigazítása. Bár a kertészeti termékek döntô többségének a szocializmusban is szabad ára volt, esetükben inkább az inputtámogatások megszûnte okozott alkalmazkodási problémákat. A birtokviszonyok kapcsán a szerzô is magáévá teszi az elaprózódásról szóló népszerû agrárius tételt anélkül, hogy statisztikai adatokkal igazolná.

Az utolsó ágazati tanulmány Solymos Rezsô tollából az erdô-, vad-, és fagazdaságról szól, melynek fele a világ, illetve Európa erdeirôl szóló információkkal van tele. A rövid történeti kitekintés a honfoglalástól 1995-ig vázolja az ágazat helyzetét. Megtudjuk, hogy az erdôk mintegy 55– 60 százaléka maradt állami tulajdonban, bár nem ismeretes, ez az adat milyen idôpontra vonatkozik. Érdekes tanulság azonban, hogy a kezelés és a tulajdonlás szétválása eddig nem okozott nagyobb problémákat. A tanulmány 4. ábrája jól érzékelteti, milyen bonyolult az erdôgazdaság irányítási intézményrendszere, s azt sejteti, hogy a sok bába között elvész a gyermek. A kutatás nehézségeit mutatja, hogy a fakereskedelem és fafeldolgozás területén nincsenek megfelelô országos adatok.

Az ágazati elemzések többségérôl megállapítható, hogy sokszor idôtlenek. Gyakori az olyan megfogalmazás: a kilencvenes évek elején vagy elsô felében. Ez azonban nem elegendô, mivel ebben az idôszakban gyakran egyik évrôl a másikra is jelentôs változások történtek például a nagy termésingadozások miatt. Az is elôfordul, hogy az elôadásokat követô táblázatok (már ahol van ilyen) nem kapcsolódnak azok tartalmához. Néhány példa: a növénytermesztés esetében százévesnél hosszabb idôsorokat találhatunk a vetésterület fôbb növénycsoportok szerinti, és a földterület mûvelési ágak szerinti megoszlására. Az állattenyésztés helyzetét elemzô dolgozat végén láthatunk egy táblázatot az állattenyésztés környezetterhelô nyomásáról Hollandiában és hazánkban, továbbá az állatállomány változásáról a közép-európai országokban, Ukrajnában és Oroszországban 1989–1995 között. A tanulmányok végén található ajánlások nagyon általános jellegûek, dominálnak az „ezt kell tenni", vagy „azt volna jó csinálni" fordulatok. Ha összegezzük ôket, egy olyan kívánságlistához jutunk, amely a kormányprogramok semmire sem kötelezô megfogalmazásaira emlékeztet.

Biacs Péter minôségrôl szóló tanulmánya érezhetôen kilóg a kötetbôl. Mgtudhatjuk ugyan belôle, miért fontos a minôség a szerzô számára, és melyek a dimenziói az agrárgazdaságban, de csak elvétve sikerült a mai helyzettel kapcsolatot találni. Az írás nem helyzetelemzésre, inkább kutatási koncepcióra emlékeztet. Ezt a feltevésünket az utolsó mondat is alátámasztja: „Reméljük, hogy munkacsoportunk [...] tudományos elképzelései meghallgatást nyernek." (129. old.) Az élelmiszerminôség jellemzôit és a biztonság és minôség kapcsolatát bemutató ábrákat ez esetben sem sikerült összhangba hozni a szöveggel.

Sipos Aladár tanulmánya az egyetlen, amely az agrárgazdasággal kapcsolatos tágabb összefüggések bemutatására vállalkozik. A terjedelem szabta korlátok között a szerzô reálisan mutatja be a mezôgazdaság elôtt álló lehetôségeket és korlátokat, valamint a belôlük következô teendôket. Az elôadás megközelítésmódja üdítô, különösen a korábbi néhány voluntarista hangot megütô tanulmányhoz képest. Helyesen hangsúlyozza: „A lehetséges piacok és az ott eladható termékek szerkezete határozza meg ugyanis, hogy az ország mezôgazdaságának és élelmiszeriparának milyen jellegû termékek termelésére célszerû szervezôdnie." (133. old.) Hasonlóan fontos megállapítás a termelés, illetve az export öncélú növelését hirdetôkkel szemben: „A hagyományos (tôzsdei természetû) exportcikkeinkre, a gabonára és húsra nemigen lehet tartós exportoffenzívát építeni." (135. old.) A jövôre vonatkozó következtetések közül ismét érdemes kiemelni egyet, amely gyakran feledésbe merül. „Amennyiben az átmeneti gazdaságban az értékesítési csatornák nem eléggé áttekinthetôek, a vertikális integráció fejletlen, a mezôgazdasági alkuerô kedvezôtlen, akkor szükségképpen a rövid távú elôrelátás és spekuláció, a kereslet és túlkínálat felfokozott ingadozása, a ciklikus és idôszakos túltermelés és/vagy hiány a jellemzô. A zavarok tehát korántsem átmeneti anomáliák, hanem a rendszerbôl fakadó szükségszerû következmények." (140. old.)

Az elôadásokat a hozzászólásokkal együtt elolvasva erôs hiányérzetünk támad. Igaz ugyan, hogy a ténybeli tévedések mellett a mezôgazdaság különbözô területeirôl többnyire hasznos, ha nem is a legfrissebb információkhoz juthatnak laikusok, de az olvasó számára valahogy nem áll össze a kép: nem tudjuk meg, milyen a hazai agrárgazdaság helyzete. Néhány alapvetô, a mezôgazdasági átmenet kapcsán gyakran felmerülô kérdésre nem kapunk egyértelmû, sokszor semmilyen választ. A teljesség igénye nélkül: van-e agrárválság ma Magyarországon, vagy sincs? Ha válságban van még az agrárágazat, melyek a fontosabb összetevôi általában és szakágazatonként? Mikor kezdôdött a válság: a nyolcvanas években, vagy csak a rendszerváltozással? Véget ért-e vajon az átmenet a mezôgazdaságban is, ahogy ezt például a gazdaság más területeirôl szóló tanulmányok sejteni engedik. Az elôszót jegyzô G.-nek sikerérzete lehet ugyan, hiszen kollégáit rábírta a múlt (inkább, mint a jelen) leírására, sôt a jövôre vonatkozó gondolattöredékeket is olvashattunk. Ez a siker azonban kevés a mai helyzet megértéséhez és a konkrétabb ajánlások megfogalmazásához. Egyetértek Csáki Csaba hozzászólásával: „El kell végeznünk mai teljesítményünk objektív és reális elemzését. Az ágazat egészének és az egyes termelési ágak helyzetének reális megítélésére van szükség. […] Valamennyi ágazati elemzés számára elôzetesen meg kellene adni a követendô elemzési sémát. Ezt közgazdászoknak kell elkészíteni, hiszen az ágazati specialistáktól nem várható el sem a közgazdasági gondolkodás, sem a különbözô mutatók ismerete. A reális nemzetközi összehasonlítás életbe vágó, és ez majdnem teljesen hiányzik az ülésen elhangzottakból." (150. old.) A végén joggal merül fel a kérdés, ha mindez idáig nem történt meg, illetve a korábban feltett kérdésekre nem kaptunk választ, mirôl szólt ez a könyv, mire fordítják a stratégiai kutatások százmillióit?
 
 

Csutora Mária

Csanádi Mária – Páczi Erzsébet:
A privatizáció környezetvédelmi vonatkozásai
Környezettudományi Központ, Budapest.
111 old., ár nélkül

Tetemrehívásnak tekinthetô-e a mû, avagy tanulságul szolgál a jövô számára most, hogy a privatizáció gyakorlatilag lezárult? Mint kordokumentum feltétlenül érdekes és hasznos, és hivatkozási alap lehet azok számára, akik a privatizációt történeti szempontból akarják tanulmányozni. Élvezetes olvasmány, mélyen átgondolt, jó stílusú. Bemutatja a környezeti károk kezelésével kapcsolatban a privatizáció során felmerülô legtöbb vitát, környezeti kockázatot és költséget okozó problémát. A privatizáció más környezeti vonatkozásaival nem foglalkozik részletesen, ami nem baj, de a cím szûkítését tette volna indokolttá.

A gazdaság átalakulása során kialakult káoszt Csanádi Mária a „struktúrák kiürülésével magyarázza". Felbomlik a kohézió, elszakadnak az összekötô szálak, szétzilálódik a korábbi magatartás-, tevékenység- és szervezeti rend. A struktúrák átalakulása és az erôforrás-áramlás megindulása, a funkciók átrendezôdése azonban ezeket a bomlási folyamatokat csak késéssel követheti. Ebbôl következik a struktúrák kiürülése, az a cseppfolyósság és bizonytalanság, amelyben nagy szerep jut a kapcsolatoknak. A döntésekben és az események kimenetelében pedig sok a véletlenszerûség. Az állam szintjén mindez a rövid távú gondolkodás érvényesülését hozza magával, és kedvez az ügyeskedésnek. A privatizációban pedig akkora pénzek mozognak, hogy az szinte törvényszerûen teret ad a korrupció burjánzásának, és ellenállhatatlanul vonzza az ügyeskedôket és szélhámosokat. A környezetvédelmen mint állatorvosi lovon mindez bemutatható, és a kötet be is mutatja.

A funkciók szétzilálódását mi sem mutatja jobban, mint hogy a szerzôk által megkeresett szervezetek sokszor csak azt felejtették el, mitôl szervezet a szervezet, s hogy annak valamilyen belátható játékszabályok szerint mûködnie kell, például a beérkezô leveleket iktatni szükséges, netalán válaszolni rájuk, amint azt a könyv szerzôinek kálváriája és a mellékletben leírt levélkalandok ékesen bizonyítják. Az esküt persze nem tenném le, hogy a kutatás engedélyezése körüli hercehurca véletlen volt, s nem a kényes területen áskálódó kutatók kedvének letörésére irányult.

A tanulmány áttekinti azt a fejlôdést, amelyen a környezeti terhek ügyének át kellett mennie a privatizáció idején ahhoz, hogy teljesen mellôzött kérdéskörbôl esetenként és látszólag figyelembe vett kérdéskörré váljon. A szerzôk és az események három szakaszra osztották ezt a folyamatot, melynek során az egyes érintett szervezetek – köztük az ÁVÜ – tanulási folyamaton ment keresztül. Ennek részét képezte az a tapasztalat, hogy a környezetvédelem negligálása a privatizációs tárgyalások során pénzbe, mégpedig nagyon sok pénzbe – a Lehel privatizációja esetén például több mint 5 milliárd forintba – kerülhet. A befektetôk ugyanis a hátrahagyott károkat komoly kockázatnak tekintik. Hiányolják a felelôsségre vonatkozó egyértelmû jogi szabályozást, és garanciákat követelnek a privatizációs szerzôdésben vagy más módon, hogy nem velük akarják megtisztíttatni a mások által elszennyezett területeket. A károk nagyságrendje sokszorosan meghaladta a becsléseket. A privatizáció elôrehaladtával ezért lassan kénytelen az ÁVÜ, illetve utódja, az ÁPV Rt. a környezetvédelem kérdéseivel foglalkozni. A vezérelv azonban továbbra is a „csak amit muszáj" és a „környezetvédôket minél jobban távol tartani". A vevô és az eladó kapcsolatától, alkupozíciójától és mindig az adott esettôl függôen és általános szabályokat nem követve kerül a környezeti terhek kérdése rendezésre. Az ÁVÜ-t és utódját csak részben menti, hogy a privatizációt nem lehetett jól csinálni (de kevésbé rosszul igen), és a környezeti terheket más sem tudta volna megnyugtatóan rendezni (de ennél jobban igen).

A tanulmány nyomon követi a kapcsolódó intézményi és szabályozási változásokat. A zavaros, átfedô és ugyanakkor hézagos szabályozást ismerve, ez a szerzôktôl igazán bravúros feltáró munkát igényelt. A környezetvédelem beépülését a privatizációs folyamatba, intézményekbe és jogszabályokba az érdekelt szervezetek (KTM, ÁVÜ) motivációinak, mûködési logikájának és érdekeinek bemutatását minden korábbinál részletesebben és kimerítôbben taglalja a könyv. Legértékesebb része bemutatja, ahogy lassan létrejön valamilyen kapcsolat a két szervezet között, de ezt a kapcsolatot a bizalmatlanság övezi. A KTM olykor éppolyan tanácstalannak bizonyul a privatizációs ügyekben, mint amennyire érdektelennek az ÁVÜ a környezetvédelemmel kapcsolatban. Idônként fel-felbukkan egy-egy paragrafus a jogi szabályozásban, amely lényeges környezetvédelmi kérdések rendezésére hivatott, de elôfordult, hogy a bizonytalan és véletlenszerû parlamenti döntések során egy újabb jogszabály újabb paragrafusa feltûnés nélkül érvénytelenítette azt.

Az erômûvek privatizációjáról szóló rész kissé kilóg a többi fejezet közül, hiszen ez az egyetlen, amely nem a felhalmozódott környezeti károkra koncentrál, hanem a privatizáció során felmerült más környezetvédelmi szempontokat is taglalja (átállás környezetkímélôbb technológiára, az EU elvárásainak való megfelelés stb.). Ezzel együtt ez a fejezet is szolgál néhány érdekes momentummal.

A könyv utolsó fejezete a vállalkozók és a környezet viszonyát interjúrészletek segítségével mutatja be. Ezek elsôsorban a problémák, csalások és joghézagok illusztrációjául szolgálnak, kevés a pozitív példa.

A magyarok leleményessége e téren a változatok igen széles skáláját hozta létre. A megkérdezettek köre mind a szervezetek fajtáját, mind pedig számát tekintve igen széles: felöleli az érintett vállalatokat, az ÁVÜ-t, a környezetvédelmi felügyelôségeket és a környezetvédelmi vállalkozókat.

A vállalati felszámolások a „keselyûk" egész hadát tartják el, akik a még megmaradt állami vagyonból minél többet próbálnak a maguk számára kiszakítani. Ide tartoznak mindenekelôtt a felszámoló cégek, amelyek harcban állnak egymással a pénzesebb ügyekért. A veszélyes hulladékok „kezelése" és elsüllyesztése akkora üzlet, hogy arra a maffia is kiterjesztette a kezét. A veszélyes hulladék legálissá varázsolt importja „vegyes vállalatnak álcázott aktív bérmunka" vagy jelentôs szennyezéssel járó intermedierek gyártása formájában is megjelenik.

Az elméleti vizsgálat és a környezetvédelmi oknyomozás külön-külön is érdekes, azonban más közönségnek szól. Elôbbi azon kutató számára érdekes, aki az átmenet kialakult problémáinak döntéselméleti és szervezeti okaira kíváncsi, és azt vizsgálja, ezek mennyiben szükségszerû velejárói az átmenetnek mint bomlási és újjáéledési folyamatnak. A környezetvédelmi fejezetek ezzel szemben nagyon is praktikus megközelítésûek, és kifejezetten a környezetvédelmi szakemberek érdeklôdésére tarthatnak számot. A maga nemében persze mindkét vonulat átgondolt és élvezetes.

Amit a tanulmányból hiányolok, az alapvetôen három kérdés köré csoportosul.

Az egyik legfontosabb, hogy egyáltalán reális volt-e a környezetvédelmi szakemberek azon várakozása, hogy a privatizációs bevételekbôl a környezeti terhek fedezhetôk lesznek (bár – ahogy a szerzôk megállapítják – a károk felmérése még nem történt meg). Erre a kérdésre más országok tapasztalatai alapján sajnos egyértelmû nemmel kell válaszolni. A környezetvédelmi minisztérium naivitása és arra irányuló igénye, hogy a környezeti károkat néhány év alatt a privatizációs pénzekbôl rendezzék, véleményem szerint túlzott volt. A túlzott elvárások pedig okvetetlenkedésnek minôsülhetnek, és nemhogy nem javítják, inkább rontják a környezetvédelem helyzetét a privatizációs eljárás során. Miért gondolom, hogy az elvárások túlzottak voltak? Csanády és Páczy könyvük elején utalnak arra, hogy „a lemaradás nem kizárólag rendszerspecifikus okokra vezethetô vissza.

A technikai fejlôdéssel együtt járó környezeti kockázatok növekedése a piacgazdaságú országokban is csak az elmúlt évtizedben vezetett oda, hogy a felelôsség és finanszírozás kérdése a figyelem középpontjába kerüljön." Tovább folytathatom ezt a gondolatmenetet, minthogy veszélyes hulladékok – melyek felhalmozódása és a belôlük következô talaj- és vízszennyezés okozza a legtöbb problémát a privatizáció során – az ipari forradalom korszaka óta keletkeznek, míg a rájuk vonatkozó szabályozás a legfejlettebb országokban is csak a hatvanas–hetvenes években alakult ki. A felhalmozódott károk rendezésével csak az utóbbi évtizedben próbálkoznak, és az amerikai Superfundhoz fûzött remények és még inkább kudarcok mutatják, mekkora sikerrel. Az amerikaiak saját bôrükön tapasztalták, hogy a felszámolandó valóban veszélyes veszélyeshulladék-lerakatokat még nagy pénzekért sem lehet egyik napról a másikra felszámolni. Németország az örökölt keletnémet környezeti terhekkel kapcsolatban egyértelmûen kimondta az állami felelôsséget, és ezek felszámolását meg sem próbálták az új tulajdonosokra hárítani vagy néhány év alatt megoldani.

A környezeti terhek szabályozásának szigorúságára vonatkozóan az európai országok három csoportba sorolhatók. A leggazdagabb országok a sokfunkciós megközelítést alkalmazzák, hogy a helyreállított környezet mindenféle célra alkalmas legyen. Ahogy a lábjegyzetben a szerzôk is megjegyzik, Hollandia épp most visszakozik ebbôl a pozícióból, mert nem bírja a költségeit. A második csoport a „legyen arra alkalmas, amire használni akarjuk" elvét vallja, míg a déli államokban egyáltalán nincs szabályozás a kérdéskörben. Nem furcsa és irrealisztikus, hogy Magyarországon a környezetpolitika épp a leggazdagabb európai országok példáját próbálta követni? A túl szigorú szabályok törvényszerû sorsa, hogy kijátsszák ôket. Valószínûnek tartom, hogy a privatizációból származó összes bevétel nem lett volna elegendô az összes környezeti kár teljes helyreállítására, ugyanakkor környezetvédô létemre is kételkedem abban, hogy a bevételek döntô többségét szükséges lett volna erre a célra fordítani. A környezetpolitikának inkább a legsürgôsebb – rövid távon veszélyes – károkra és az ezután keletkezô károk megelôzésére kellett volna a hangsúlyt helyeznie.

A tanulmány utolsó részében szerepel néhány interjú, amely bemutatja, hogy a külföldi résztulajdonban levô nagyvállalatok „azért" próbálnak tenni valamit a környezetvédelem érdekében. Számukra a jogszabályok betartása nem feltétlenül bírságok, sokkal inkább kulturáltság kérdése. Úgy gondolom, akadnak a mai magyar gazdaságban olyan motivációk, amelyek a környezetvédelmi szempontból helyes irányba terelik a vállalatokat, különösen azokat, amelyek ki akarnak lépni a magasabb környezetvédelmi elvárásokkal rendelkezô nemzetközi piacra, illetve ahol a külföldi tulajdonosok érdeke nem az ország kirablása, hanem a hosszú távú fennmaradás és békés együttélés a hatóságokkal és a lakossággal. Ezek szerepe szerintem nagyobb, mint amekkora súllyal a tanulmányban megjelenik, illetve felvillan. A tulajdonosváltás során nagyon sok vállalat hajtott végre környezetvédelmi beruházást. Az elavult technológiák lecserélésével automatikusan csökkent a szennyezéskibocsátás. A vegyes tulajdonba került nagyvállalatok pedig láthatóan törekszenek területük megtisztítására. A szennyezés országos szintû csökkenése bizonyíthatóan nem csak bizonyos gazdasági tevékenységek visszaesésének következménye. Nagyon sok a visszaélés, különösen a magántulajdonban levô kisvállalatok és a kifejezetten a környezetvédelem céljaira alalkult vállalkozások esetében, de remélhetôleg mégsem ez az uralkodó ma Magyarországon.

Tudom, nehéz az interjúkészítô feladata, ha Magyarországon kell dolgoznia. Az interjúalanyok panaszáradatot zúdítanak a fejére. Nem mintha nem lenne okuk panaszkodni, túltengô vágyukat eziránt azonban érdekes kulturális tényként nyugtázza a hazánkba látogató külföldi, aki inkább hajlamos az öndicséretre, mint a pesszimizmusra. Bizonyos távolságot kell tartani ahhoz, hogy ne csússzunk túlságosan félre a kapott információk megítélésekor. A szerzôk próbálták objektívan értékelni a megkérdezett személyek és intézmények helyzetét, felelôsségét és szerepét a folyamatban, ugyanakkor egyértelmûen azonosultak a környezetvédelem ügyével. Az álláspont feltétlenül rokonszenves, de az egyensúly fenntartása nem könnyû feladat, nem is sikerült maradéktalanul. A tanulmány elolvasása után az az érzésünk támad, hogy a nálunk uralkodó állapotok a balkáninál is balkánibbak, szinte megkérdôjelezve azt, hogy ilyen háttérrel mit akarunk kezdeni Európával, és Európa mire jut majd velünk. A kép, úgy érzem, egyoldalúra sikerült.

Végül, bár a privatizáció lezárult, a környezeti terhek változatlanul megmaradtak. Remélhetôleg nem örökre. Szívesen vettem volna néhány tanácsot ezek kezelésére, például a nemzetközi tapasztalatokra alapozva. Környezetpolitikánk még biztosan sok változáson megy majd keresztül a környezeti terhekre vonatkozó szabályozásban, a tanácsok így nem lennének megkésettek, és a mû aktualizálását is biztosították volna.

Az említett kérdésekre, úgy gondolom, választ kellett volna találni ahhoz, hogy a tanulmány egyensúlyba kerüljön, ne csússzon el a környezetvédelmi siránkozás irányába. Biztos vagyok benne azonban, hogy a szerzôk környezetvédelmi pályafutása még nem tekinthetô lezártnak, így ha ebben a mûben nem is, egy másikban még választ kaphatunk a most nyitva maradt kérdésekre.

Mindezzel együtt a tanulmány egyedülálló és hiánypótló.
 
 

Molnár Péter

Cseh Gabriella–Sükösd Miklós:
A médiatörvény s ami utána következik
Fogalmak, intézmények és vitakérdések a médiatörvényben
Alkotmány és Jogpolitikai Intézet
A Nyílt Társadalom Intézet Társintézete, Bp. 1997.
144 old. 580 Ft.

Szokatlan vállalkozás Cseh Gabriella és Sükösd Miklós könyve. Úgy írnak a médiatörvényrôl, hogy pontosan ismerik a törvényt a hozzá kapcsolódó nemzetközi egyezményekkel, törvényekkel, rendeletekkel és az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) határozataival együtt. Ez nem divat. A médiatörvény furcsa képzôdmény, szinte senki sem ismeri, de mindenki szidja. Okkal. A törvény ugyanis a szó szoros értelmében az alapjaiban rossz, pozitívumai a titokként rejtekezô részletekben találhatók. Az ördög nem a számos paragrafus eldugott mondataiban, hanem az elhibázott alapstruktúrában van. A túlméretezett és túlpolitizált médiafelügyelô testületek illuzórikussá teszik a rádió-televízió rendszer függetlenségét, fenyegetik a sajtószabadságot, és különösen, mivel túl sok a közszolgálati televízió, finanszírozhatatlanná tehetik a köztelevíziókon túl a magán-mûsorszolgáltatókat is, amelyeknek az egész rendszer túlfeszítettsége miatt a kis piacon szerzett bevételekbôl nagyon magas díjat kell fizetniük a frekvencia használatáért. A törvény által erôteljesen megnyitott médiapiac viszont kikényszerítheti a létrejövô rendszer viszonylag racionális mûködését, illetve megváltoztatását. A médiatörvény alapvetô hibái tehát valóban szembetûnôek, és még inkább azok a torz szerkezet következményei, azonban eközben erôsödik a verseny a különbözô rádiók és televíziók között a közönség megnyeréséért.

A Cseh–Sükösd-szerzôpáros tárgyszerû, a törvény egyes paragrafusait egymással és más jogszabályokkal összevetve értelmezô elemzését kéziszótárként használhatja minden érintett, akik közül sokan érthetôen visszariadnak az önmagában is szövevényes, terjedelmes törvény és kapcsolt részei tanulmányozásától. Ezért sokat számíthatnak az olyan magyarázó kiadványok, mint ez a könyv, amelyben több kifejezetten lényegre törô, jó összefoglalás olvasható. Rokonszenves, hogy a helyi rádiók és televíziók háttérbe szoruló, máig megoldatlan problémáit állítják elôtérbe, bár a címbôl és az alcímbôl ez egyáltalán nem derül ki. A jogász, illetve szociológus szerzôk egymást kiegészítve a médiapiac helyi szereplôit foglalkoztató kérdések feltérképezése alapján számos fontos és pontos jogértelmezést adnak, kitérve a törvény részleteiben lévô, esetleg csak törvénymódosítással feloldható ellentmondások egy részére is. A sokszereplôs médiapiac kialakulásához jogi kultúrára is szükség van, aminek feltétele, hogy színvonalas jogismertetô és -értelmezô munkák szülessenek, ami sajnos valódi hiánycikk. Ezért a szerzôknek nem is lehetett más választásuk, mint hogy ebben a kötetben elsôsorban olyan jogi bevezetést adjanak, amely a helyi médiumok helyzetét feltáró kutatásukat a jogi alapkérdések tisztázásához használja fel. Vállalt feladatuk szerteágazó volta és a médiatörvény párhuzamosan zajló alkalmazása, illetve nehézségei miatt a kézikönyv mégis pontosításokra és kiegészítésekre szorul. De éppen a törvény végrehajtásának meglehetôs problematikussága miatt is nagyon hasznos ez a könyv. A remélhetôen következô újabb kötetek vagy bôvített kiadások a jó alapra építve – az alakuló joggyakorlatot elemezve – egyre mélyebben mutathatják majd be a törvény hatását a helyi rádiók és televíziók, illetve az egész médiapiac világára.

A tanulmány alapvetô – a megjelenése óta történtek miatt egyre nyilvánvalóbbá váló – hiányossága az, hogy a helyi médiumokra koncentrálva nem elemzi kritikusan az egyébként érdekesen tipizált médiaszabályozási rendszerek magyarországi változatának a helyi rádiókra és televíziókra háruló, meglehetôsen súlyos következményeit. Erre akkor is ki kellene térniük a szerzôknek, ha természetesen nem láthatták elôre a kézirat 1997. januári lezárásakor, hogy az ORTT milyen tevôleges és mulasztásos törvénysértésekkel hozza lehetetlen helyzetbe a még 1997 végén is – a törvény hatálybalépése elôtt, a Mûvelôdési és Közoktatási Minisztériumtól egy 1993-as kormányrendelet szerint kapott – stúdióengedélyek alapján mûködô helyi rádiókat és televíziókat, amelyek a stúdióengedély helyébe lépô mûsorszolgáltatási szerzôdés nélkül nem kapcsolódhatnak hálózatba, pedig az többségük számára nagy valószínûséggel a túlélési esélyt jelentené az egyre keményebbé váló médiapiaci versenyben.

A rádiózás és a televíziózás világszerte természetes formáját jelentô hálózatos mûsorszolgáltatás ezen akadályán túl 1997. január 1-je elôtt a törvény csak nagyon korlátozottan tette lehetôvé a hálózatba kapcsolódást. Az emellett szóló érvek (63. old.) mellôl hiányoznak azok a kritikus ellenérvek, amelyek szerint nem lett volna szabad egy évig eleve kizárni a nagyobb vételkörzetû hálózatok szervezôdését, aminek révén a helyi médiumok elvben hamarabb fölkészülhettek volna az élezôdô versenyre. Nem derül ki a kézikönyvbôl, hogy ha a hálózatos mûsorszolgáltatás jellemzôi a hálózatba kapcsolódni szándékozó állomások mûsorszolgáltatási jogosultságától eltérnek, és ezért „a hálózatba kapcsolódás feltétele, hogy az ORTT a mûsorszolgáltatási szerzôdés(eke)t módosítsa" (64. old.), akkor az ORTT-nek jogában áll-e a szerzôdés módosítását elutasítani. A törvény 108. §-ában a

2. bekezdés 1. mondata szerint: „A tervezett hálózatba kapcsolódást az abba kapcsolódók együttesen bejelentik a Testületnek." (Az ORTT-nek.) A 3. bekezdés 1. mondata pedig így szól: „Ha a bejelentô megfelel a 98. §-ban foglaltaknak, a Testület módosítja a mûsorszolgáltatási szer

zôdéseket, egyidejûleg nyilvántartásba veszi a hálózatba kapcsolódást és a hálózatos mûsorszolgáltatót."

A 98. § szerint az ORTT-nek azt kell megvizsgálnia, hogy a mûsorszolgáltató megfelel-e a törvényben foglalt feltételeknek, amibôl egyértelmûen az következik, hogy a feltételeknek megfelelô rádió vagy televízió hálózatba kapcsolódásához szükséges szerzôdésmódosítást az ORTT nem utasíthatja el. Az ORTT önkényes mûködése esetén a feltételekre hivatkozva persze bármit meg lehet tenni.

Egy év elteltével bizonyossá vált, hogy a törvény strukturális alapproblémái közül az ORTT szakértelmet devianciává változtató átpolitizáltsága azt a magyar ugaron szokásos kérdést állítja középpontba a helyi médiumok életében, miként találhatják meg azokat a legális, féllegális vagy illegális kiskapukat, amelyeken keresztül az ORTT mulasztásai miatt kialakult helyzetben, ha csak korlátozottan is, mégis együtt tudnak mûködni. Errôl persze legfeljebb „szamizdatban" lehetne útmutatót írni, mégsem tekinthetünk el attól, hogy a törvény számos ésszerû rendelkezése sem mûködhet megfelelôen, ha a jogalkalmazásra és a paragrafusok értelmezésére hivatott testület gyakorlatában igazi ünnepnap, ha valamit szakértôi elôkészítés után, a más ügyekhez képest kisebb késéssel, viszonylag normálisan el tudnak dönteni. És az ORTT egész tevékenysége sem azt a Magyarországon is kívánatos szemléletet tükrözi, amit egy témába vágó amerikai szakkönyv szerzôi így fogalmaznak meg: „Az FCC-nek [Federal Communications Commission – Szövetségi Kommunikációs Bizottság, amelynek az Egyesült Államokban részben az ORTT itteni jogköréhez hasonló hatásköre van] mindenekelôtt a kifejezési szabadság örzôjének kell tekintenie magát, nem a mûsorszórás útján közvetített tartalom rendôrének." (Botein–Rice: A hálózati televíziózás és a közérdek – 1980. Lexington

Books, 150. old.) A törvény elemzésébôl hiányzik az összefüggések áttekintése akkor, ha a jogi és a szociológiai megközelítés összekapcsolási kísérlete ellenére a szerzôk szinte egyáltalán nem foglalkoznak a törvény alapvetô, elvi problémáiból fakadó veszélyekkel.

A helyi frekvenciapályázatokkal kapcsolatban – a nyilvánosság követelményének az ORTT teljes mûködését illetôen nagyon helyesen hangsúlyozott fontosságán túl – nem esik szó arról, milyen törvényi rendelkezéseket kell az ORTT-nek tiszteletben tartania ahhoz, hogy a pályázatok minimálisan elvárható korrektsége biztosítható legyen. Bár a szerzôk 1997 elején még nem tudhatták, hogy az országos televíziós pályázatok egyik résztvevôjének utólagos leértékelésével miként ûz csúfot az ORTT a törvény által elôírt nyilvános pályázati pontrendszerbôl, az ismert közállapotok miatt mégis indokolt lett volna kitérniük az elvi esélyegyenlôséget célzó garanciák alapos ismertetésére, különös tekintettel arra, hogy a helyi médiumok legalább annyira kiszolgáltatottak lehetnek a hatósági önkénynek, mint az országosak.

A tanulmányban átgondolatlannak tûnik néhány történeti megállapítás is, így a bevezetô részben a következô: „A jogszabály abban az értelemben korán jött, hogy nem az évtizedeken át kiérlelt rádiós-tévés kultúra koncepcióit rögzítette, azaz nem organikus fejlôdési folyamat eredményeképp született." (13. old.) Nyilvánvaló, hogy a „rádiós-tévés kultúra" sajtószabadság hiányában évtizedeken keresztül legfeljebb ellentmondásosan érlelôdhetett, sokszereplôs piaci viszonyok közötti fejlôdésére pedig éppen a törvény késlekedése miatt hosszú éveken át a rendszerváltást követôen is csak nagyon korlátozottan volt lehetôség.

A törvény megszületésének történetét leíró és hatásait elemzô fejezetben pedig csak részben helytálló a következô állítás: „1994–95-ben a szerepek megfordultak, s ekkortól az új ellenzéki pártok követelték a média számára a közhatalomtól való, lehetô legteljesebb függetlenség garanciáit." (22–23. old.) Valójában komoly, nyilvános koalíciós konfliktus keletkezett abból, hogy az SZDSZ határozottan ellenezte a kormány számára intézményesített befolyást biztosító rendelkezéseket, míg az MSZP ezeket nem zárta ki teljesen, az MDF pedig bizonyos szempontból következetesen 1994 nyarán is fenntartotta azt a korábbi, kormánypártként vallott álláspontját, hogy a kormány, illetve a miniszterelnök jogosítványa is lehet a különbözô vezetô média-tisztségviselôk kiválasztása. A szerepeken tehát a parlamenti pozíciók változása csak részben fordított. Végül a parlamenti pártok közvetlen tagjelölési jogai miatt kialakuló többpárti felügyelet rendszerét – meggyôzôdésbôl vagy a törvény más részeiért cserébe elfogadott kompromisszumként – valamennyi parlamenti frakció támogatta, illetve tudomásul vette. A miniszterelnök a törvény szerint „csak" az ORTT elnökének jelölésében vehet részt, de ennek eredményeképpen a mostani kormányfô volt személyes tanácsadója tölti be ezt a legbefolyásosabb pozíciót, ami persze erôsíti a végrehajtó hatalom közvetett beavatkozásának lehetôségét is. A médiatestületek kormánypárti–ellenzéki kiegyensúlyozottsága fékezheti ugyan a többség zsarnokságát, de éppen a médiapiac egészét és a helyi médiumokat is felügyelô ORTT esetében az elnök személyén keresztül közvetlen miniszterelnöki befolyás is járul a többpárti felügyelet porciózós hatásához. Utóbbit mérsékelhetik az összeférhetetlenségi szabályok és a médiatestületi tagok határozott idejû megbízatása, de miként a szerzôk helyesen írják: „A törvény betûje természetesen önmagában semmire sem garancia, hiszen a médiumok nem tudják magukat függetleníteni a történelmi, társadalmi és aktuálpolitikai környezettôl, amelyben mûködnek." (34. old.) „…a jó szabályozás önmagában kevés garanciát nyújt a médiaszabadság kiteljesítésére: csupán szükséges, de nem elégséges feltétele a demokratikus, szabad, független és sokszínû média mûködésének. Ám a másik oldal ugyanilyen fontos: egy »rossz médiatörvény« könnyen járhat súlyos következményekkel." (35. old.)

A továbbiakban viszont a törvény egyébként színvonalas elemzése során több helyen az állami szerepvállalás problematikájának nem kellôen átgondolt volta mutatkozik meg.

A média szabályozásáról szóló fejezetben vitatható kijelentés, hogy azt a „megközelítést – amely megkérdôjelezi az állam szükségességét a médiaszabályozás területén – az anarchista kérdésfeltevésnek nevezhetjük" (37. old.). Az állam médiaszabályozó szerepére vonatkozó jogfilozófiai kérdés radikális végiggondolása elengedhetetlen a túlszabályozás elkerüléséhez, akkor is, ha valaki nem anarchista. (Nem mintha pejoratív tartalommal érteném az anarchista szót, aminek valódi tartalmáról magyar nyelven többek között Sükösd Miklós révén olvashatunk.) Az állami beavatkozás elfogadható mértékének tisztázatlansága érzôdik a következô mondat elnagyoltnak tûnô okfejtésén is: „Ha… elfogadjuk a jogállamiság, a demokrácia és a szólásszabadság alapelveit, az informálódás és az önkifejezés jogát, valamint az e jogok érvényre jutását biztosító törvényi szabályozás szükségességét, akkor el kell fogadnunk a frekvencia-használat állami szabályozásának szükségességét is." (40. old.) A véleménynyilvánítás technikai eszközeihez való hozzáféréshez valóban szükség lehet a korlátozott számú frekvencia hasznosításának szabályaira. De ez nem ad okot az állami beavatkozásra általában. Rádiózásról és televíziózásról lévén szó, alapvetôen hiányzik a frekvenciaszûkösség által nem érintett, mûholdról, illetve kábelhálózatokon terjesztett mûsorszolgáltatás szabályozásának indoklása. A jogfejlôdésre is ható nehézkedési erôn túl (ami a mûsorszolgáltatásnak a nyomtatott sajtóhoz képest hagyományosan szigorúbb törvényi keretek közé szorított voltából fakad) a rádió és a televízió egyidejû tömeghatása (amit a politikusok is hamar felismertek) indokolhatja leginkább az újabb technológiák révén közölt programok „megregulázását", de például Halmai Gábor megfontolandó véleménye szerint: „Az elektronikus kommunikáció technikai lehetôségeinek jelentôs kiterjedése idején nem indokolt a mûsorok tartalmának olyan állami befolyásolása, amely akár az egyes állomások belsô, akár az összes állomás külsô pluralitását célozza. A kereskedelmi médiumok okozta kiegyensúlyozatlanságokat az állam legfeljebb a közszolgálatiakra vonatkozó elôírásokkal korrigálhatja. Vagyis a kereskedelmi célú elektronikus sajtó állami szabályozási igénye lényegében azonos azzal, ami a nyomtatott sajtó esetében igazolható. Ez pedig nem más, mint a monopóliumellenes szabályozás." (Halmai Gábor: A véleményszabadság határai. Atlantisz, 1994. 128–129. old.)

Az Internet használatát korlátozó, 1996 februárjában elfogadott egyesült államokbeli illetlenségi törvényt megsemmisítô bírósági döntések erôteljesen szólásszabadság-párti érvei is a kétségeket erôsíthetik a különbözô kommunikációs eszközök révén zajló párbeszéd szabályozásával szemben, még ha a népszerû új médiumra vonatkozó – például szerzôi jogi – szabályok megalkotása napirenden van is többek között az egyesülô Európa illetékes testületeiben. „Amiképpen az Internet ereje a káoszban van, úgy szabadságunk ereje is abban a káoszban és hangzavarban rejlik, amelynek forrása az Elsô Kiegészítés [Az Egyesült Államok alkotmányának híres Elsô Kiegészítése szerint „A Kongresszus nem alkothat törvényt… a szólás vagy a sajtó szabadságát csorbítva…"] által védett, korlátok nélküli beszéd. … Ha »az Elsô Kiegészítés úgyszólván áthatolhatatlan kerítést emel a kormányzat és a nyomtatott sajtó közé«, annak ellenére, hogy a nyomtatott sajtóban nem valósul meg az eszmék piacától remélt sokszínûség, akkor ennek az »áthatolhatatlan kerítésnek« léteznie kell annál a médiumnál is, amely sikerrel teremti meg ezt a sokszínûséget" – írta Dalzell bíró a philadelphiai szövetségi bíróság 1996 júniusában hozott döntéséhez fûzött indoklásában. (Közli Jóri András az Illetlenség a hálózaton címû tanulmányában – Café Bábel, 1996. 3., 109. és 115. old.)

A frekvenciakincs állami tulajdonáról és a frekvenciák bérbeadásáról szóló rész viszont végre olyan leírást tartalmaz, amelyben nincs szó az oly sokat emlegetett, nem létezô privatizációról. A következô mondat azonban megint – talán a korábban említett végiggondolatlanság következtében – némi bizonytalanságot tükröz az állami szerepvállalással kapcsolatban: „Bár a közmédia függetlenségére a médiatörvény garanciákat nyújt, a közpénzek elosztása állami feladat marad." (41. old.) A közmédia autonómiájának pénzügyi biztosítéka – a törvény egyik értékes részeként – éppen az automatikusan biztosítandó költségvetési támogatás. Ezért nem következhet a szerencsére nem létezô állami feladatból – mint azt a szerzôk írják – az, hogy az államnak szerepet kell vállalnia a közszolgálati média szabályozásában. Valójában a közmédia közfinanszírozása és a ténylegesen közszolgálati mûködéséhez fûzôdô közérdek indokolja a szabályozást. Feltehetôleg a fentiekbôl is következik A mûsorszolgáltatók típusai címû fejezetben a következô, látszólag jelentéktelennek tûnô pontatlanság: „A közszolgálati médiát részben közpénzekbôl tartják fenn." (49. old.) A törvény értelmezô rendelkezéseket, azaz definíciókat tartalmazó 2. §-ában a 20. pont a közszolgálati mûsorszolgáltatóról azt mondja, hogy annak „fenntartása alapvetôen közpénzekbôl történik", ami lényeges különbség, és a törvényesen biztosítandó, a közjó érdekében való mûködést feltétlenül alapkövetelménnyé teszi.

A tanulmány számos értékes részének egyikeként örömmel olvastam, hogy a szerzôk megemlékeznek a „kalózrádiók" szerepérôl, amelyek a kilencvenes évek elején „felhívták a figyelmet a törvényes frekvenciaosztás igényére, és a nonprofit média típusa jogi megjelenítésének szükségességére a szabályozás típusai között" (57. old.). Üdítô az is, hogy a sokak által szajkózott duális rendszer helyett – amely a közszolgálati-kereskedelmi kettôsségre egyszerûsíti le az egész plurális médiarendszert – Cseh és Sükösd a törvény sokkal differenciáltabb tipizálásának leírását adja. Ehhez kapcsolódóan többek számára megvilágosító erejû bekezdés lehet annak az egyszerû magyarázata, hogy a kereskedelmi mûsorszolgáltatás meghatározása miért nem található meg a törvényben: „A kereskedelmi jelleg meghatározása talán azért maradt el, mert a törvény éppen a kereskedelmi – a piaci alapokon mûködô, profitorientált – mûsorszolgáltatást veszi alapul, amelyhez képest minden más státuszú média speciálisnak számít." (57. old.)

Megítélésem szerint viszont téves a nem nyereségérdekelt mûsorszolgáltató törvényi definíciójának az az értelmezése, amelyik a „kulturális cél… szolgálatát" (2. § 34. pont) leszûkíti a kulturális kisebbségek szolgálatára (53. old.). Az 54. oldalon szereplô lábjegyzettel szemben a „kulturális cél" egyértelmûen általánosan értelmezendô. Kérdéses továbbá, hogy a közalapítványok közül valóban csak „az önkormányzat által alapított közalapítvány" végezhet nem nyereségérdekelt mûsorszolgáltatást (56. old.), vagy azt a törvény az Országgyûlés és a kormány által alapítottak számára is lehetôvé teszi.

A kábelhálózatokról szóló fejezetbôl pedig nem derül ki az a nem jelentéktelen különbségtétel, ami abból adódik, hogy a törvény külön kiemeli a helyi nem nyereségérdekelt médiumokat és a – törvény közszolgálati követelményeit ingyen használt frekvenciákért cserébe vállaló – közmûsor-szolgáltatókat, amikor a 118. § (3) bekezdése szerint szerzôdéskötésre kötelezi a kábelhálózatokat kapacitásuk legalább tíz százalékáig, de legfeljebb három mûsorszolgáltatás mértékéig a helyi állomások mûsorainak elosztására. A törvény által kiemelt típusú adókat a törvény szövege értelmében elsôbbség illeti meg a kábelhálózat szerzôdéskötési kötelezettségének teljesítésekor.

A további fejezetekbôl a mûsorszolgáltatók mûködésének pénzügyi feltételeit említô, a frekvenciáért pályázók által a törvény szerint letétbe helyezendô összeg szükségességérôl szóló vita érveinek sokoldalú ismertetése (72–73. old.) mellett kiemelném a Mûsorszolgáltatási Alap mûködtetésérôl, az ahhoz biztosítandó széles nyilvánosságról megfogalmazott célszerû ajánlásokat (75. old.), mert a mûsortámogatási és a nem nyereségérdekelt rádiók és televíziók, valamint a közmûsor-szolgáltatók mûködési támogatását célzó pályázatok várható korrektségére és politikai alkuktól való mentességére az eddigi tapasztalatok nem nyújtanak garanciát.

A reklám szabályozásáról szóló rész jó példa a könyv kéziszótárszerû használhatóságára, valósággal „lefordítja" a törvény egyes kitételeit. Helyesnek tartom a szerzôk határozott álláspontját abban az ismertetett vitakérdésben, hogy a helyi médiumok számára indokolatlanul nagy terhet jelent-e a törvénynek az a rendelkezése, amelyik szerint „a hír és politikai mûsorokban rendszeresen szereplô külsô és belsô munkatársak nem jelenhetnek meg reklámban": (82. old.) „…fontosabb … a tárgyilagos tájékoztatás követelménye…, mint a törvény betartásával járó lehetséges anyagi teher elkerülése." (83. old.) Elsô látásra nem túl izgalmas, de valójában rengeteg pénzrôl szóló észrevétel a reklám definíciójának ellentmondásosságáról szóló fejtegetés is (87. old.).

A szerzôi jogba rövid bevezetést nyújtó fejezet részletesen tisztázza azt a komoly félreértéseket okozó problémát, hogy az önkormányzatokhoz kapcsolódó helyi médiumok milyen formában mûködhetnek tovább (107–108. old.). A monopóliumellenes szabályozásról szóló rövidre szabott rész viszont annyiban egyoldalú, hogy következtetésként tulajdonképpen a törvényi szabályoknál szigorúbb korlátozást javasol (116–117. old.), figyelmen kívül hagyva azt a szempontot, hogy tôkekoncentráció is szükséges a médiapiaci szereplôk életképes mûködéséhez, és azt, hogy Európa-szerte viszonylag tágak a monopolellenes rendelkezések.

A kábelhálózatok mûködésének szerzôi jogi kérdései közül különösen alapos annak a problémának az elemzése (129–132. old.), amelynek lényege, hogy a törvény szerint a kábelhálózatok által kötelezôen elosztott közszolgálati mûsorszolgáltatások után sem a kábelhálózatok, sem a közszolgálati adók nem fizetnek jogdíjat. Itt csak annyit árulnék el, hogy ebben a kérdésben a nemzetközi jogértelmezési vitákban az „új közönség"-elmélet és az „új felhasználás"-elmélet közül az utóbbi látszik gyôzedelmeskedni, amely szerint az új felhasználás alapján akkor is kell jogdíjat fizetni, ha azáltal a mûsor – például a Magyar Televízió mûsorszórás révén is terjesztett elsô programja – nem ér el új közönséget.

A tanulmány végén az ORTT és a szakmai szervezetek közötti nyilvános eszmecsere élénkítésére vonatkozó javaslat fontosságát mutatja a Helyi Televíziók Országos Egyesületének nyílt levele az ORTT-hez, amely a következô sorokkal zárul: „Kérjük, hogy… újabb, személyes és elvi konfliktusokat okozó, kellô szakmai tartalmú magyarázatot és ismereteket nélkülözô felszólító levelek helyett a mûsor-szolgáltatási szerzôdésre vonatkozó ajánlatot szíveskedjenek mihamarabb megküldeni." (Média, Kábel, Mûhold, 1997. 12–1998. 1.)

Végül marad talán a közérthetôség kérdése, ami egy kézikönyv esetében szintén követelmény lehet, még akkor is, ha szakkönyvrôl van szó. Az elemzett kiadvány biztos lehetne olvasmányosabb, persze csak amennyire a terjedelmi korlátok megengedik. De ne felejtsük el, hogy a szakmabeliek számára legalábbis ajánlott irodalomként megjelölhetô médiatörvény sem a Micimackó, még ha a Tilos Rádió születésében oly fontos szerepet játszott is a „Tilos az Á" örök érvényû igazsága. Amit bizonyosan javítani kellene az esetleges bôvített, új kiadás készítése során: alaposabban végiggondolandó a törvény alapszerkezetének az önmagukban mûködôképes rendelkezéseket is eltorzító hatása az állami szerepvállalás tisztázandó, kívánatos mértékével összefüggésben.

Erdélyi Ágnes

Elisabeth Welzig
Die Bewältigung der Mitte Ernst Manheim: Soziologe und Anthropologe
Böhlau Verlag, Wien–Köln–Weimar, 1997.
292 old.

Elizabeth Welzig könyvének mûfaja: életrajz. A szerzô szempontjából nézve ez az életrajz családtörténet is, hiszen a hôse, Ernst Manheim rokon: a szerzô édesanyjának unokafivére. Nekem, az olvasónak viszont egy másik rokoni szál volt fontosabb: a ma 98 éves Ernst Manheim ugyanis Karl Mannheim unokaöccse.

A történet kezdete – a századelô Budapestjének értelmiségi közege – nagyon ismerôs volt, s ahogy haladtam elôre, egyre erôsebb lett bennem a déjà vu érzése. Mindent és mindenkit ismerni véltem, egy kivétellel: szerepelt a történetben egy bizonyos Manheim – így, egy „n"-nel –, akit korábban, bevallom, nem ismertem (csupán néhány hivatkozásban találkoztam a nevével, például Habermasnál, A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásában. Gondolat, Bp., 1971. 55. és 56. old.). Ettôl támadt az a furcsa érzésem, hogy a sztorit már ismerem, csak most mintha valaki másról szólna, mint hittem. Mintha egy jól ismert képet néznék nagyításban, és a közepén, ahol korábban csak sötét pontokat láttam, most világosan ki tudnék venni egy alakot, akit eddig nem vettem észre. Minden egyéb maradt a régiben: a többi alak most is ugyanott van, ahol volt, ugyanazt csinálja, amit eddig csinált, a színek és az arányok is változatlanok – csak éppen most valami más van a kép központjában, mert most az egészet a kép közepén látható, ismeretlen alak perspektívájából nézem.

Egy darabig még azt is fontolóra vettem, hogy az ismeretlen figura középen és az ô perspektívájából elmondott történet csak fitív játék: milyen lenne a „nagyok" története az egyik szereplô unokaöccsének szemszögébôl nézve. Ilyen érzésem volt például a második fejezetben, ahol a szerzô az akkor 17–18 éves Ernst Manheimnak a budapesti értelmiségi körökhöz fûzôdô viszonyáról ír: amit itt olvasunk, az egy Lukácsról, Karl Mannheimról vagy a Vasárnapi Körrôl szóló monográfiában is szerepelhetne, csak a monográfiák rendszerint nem emlékeznek meg azokról a személyekrôl, akik jelen voltak ugyan, de komoly befolyást nem gyakoroltak, például azért nem, mert – mint Ernst Manheim akkoriban – túlságosan fiatalok voltak. Egy jól dokumentált történetbe könnyen be lehet illeszteni kis elbeszéléseket, melyek arról szólnak, hogy mit tettek vagy gondoltak azok a személyek, akik pusztán – de dokumentálhatóan – jelen voltak. Az mindegy, hogy ezek a kis elbeszélések igazak vagy fiktívek, csak arra kell vigyázni, hogy a jól dokumentált történettel összeegyeztethetôk legyenek. Elisabeth Welzig például elmeséli, hogy Ernst (akkoriban még Ernô) „80 éven át íróasztalában ôrzött egy másolatot annak az elôadásnak a kéziratából", mellyel unokabátyja, „Karl, akkoriban még Károly, a »Vasárnapi Kör« iskolájának második szemeszterét megnyitotta" (35. old.). A tények stimmelnek (a Szellemi Tudományok Szabadiskolájának – melyet a Vasárnapi Kör tagjai szerveztek – második szemeszterét valóban Mannheim Károly nyitotta meg 1918 februárjában, a Lélek és kultúra címû elôadásával), az elôadásból vett idézet pontos – és a jól dokumentált történet e két alkotórészén (a tényekrôl tett állításon, illetve az idézeten) a beillesztett kis elbeszélés semmit nem változtat: minden változatlan marad, akár tény, akár fikció az, hogy Ernst Manheim 80 éven át ôrizte unokabátyja elôadásának kéziratát.

A harmadik fejezet elején, a bécsi emigrációról szóló alfejezetben még inkább az volt az érzésem, hogy a könyvben furcsán keverednek a jól ismert, jól dokumentált tények és a fiktív elemek. Élvezettel olvastam a jól ismert szereplôk eddig ismeretlen történeteit, például a fiatalkori szerelmi történetet Ernst Manheim és Lukács elsô felesége, Jelena Grabenko között, valamint a szerelmi háromszöget, melynek harmadik szereplôje Révai József lett volna. A történet akár igaz is lehet: annyit tudunk, hogy Grabenko és Révai akkoriban (1920-ban és 1921-ben) szintén Bécsben volt. Ami Révait illeti, azt is lehet tudni, hogy Bécsben gyakran találkozott Grabenkóval. Lukács mondja életrajzi interjújában, hogy Jelena Grabenko már „Pesten összebarátkozott a fiatalokkal, ezzel a Ferenczy Béni-körrel, Révaival, Sinkóval és így tovább […], és ez folytatódott aztán Bécsben, ahol például továbbra is nagyon jó viszonyt tartott fönn Révaival." Noha Lukács nem beszél érzelmekrôl, a megfogalmazás – az, hogy Grabenko „nagyon jó viszonyt tartott fönn Révaival" – tulajdonképpen nem mond ellent annak, amit Welzig állít, nevezetesen, hogy Révai szerelmes volt Grabenkóba, aki viszont csak barátságot érzett iránta, s „inkább Ernst Manheim felé hajlott" (60. old.).

A történet azzal ér véget, amit más forrásokból is tudni lehet: Jelena Grabenko „hazament Oroszországba, […], hogy beteg apját ápolja" (63. old.). Tulajdonképpen az egész história igaz lehet – tökéletesen bele van építve egy jól dokumentált történetbe, körül van bástyázva biztos tényekkel –, mégis maradt bennem némi bizonytalanság: igaz, hogy semmi nem szól ellene, de mellette sem szól semmi. Grabenko jól olvasható levelezôlapja (64. old.) csak azt támasztja alá, hogy Grabenko és Manheim baráti viszonyban voltak, tegezôdtek, és további közös barátaik voltak: nemcsak Révairól („Józsi"), hanem például Lukácsról („Gyuri") és Ritoók Emmáról („Emma") is szó van a levelezôlapon. Miért nem említik másutt is ezt a történetet? Vagy, ha másutt is említik, akkor a szerzô miért nem hivatkozik más forrásokra? A szerzô valószínûleg azért nem említ más forrásokat, mert nem talált ilyeneket. Ettôl persze még lehetnének, de van egy súlyos érvem amellett, hogy nincsenek: megkérdeztem Vezér Erzsébetet, és ô sem tudott róla, hogy bárki írt vagy említést tett volna a Révai–Grabenko–(Manheim) viszonyról.

A könyv egészére azonban inkább az jellemzô, hogy a szerzô minden állítását alaposan dokumentálja. Csakhogy néha éppen a dokumentálás módja teszi gyanakvóvá az olvasót (legalábbis engem). Gyanakodni kezdtem például, amikor a szerzô az Ernst Manheim és Malinowski közti baráti viszonyról és hasonlóságról ír, majd állítását egy idézettel támasztja alá: „Mindkettôjükre, Ernstre és Malinowskira is áll, hogy nem csak a tudománynak kötelezték el magukat, hanem ahhoz is nagyon értettek, hogy élvezzék az életet. »Nem volt szent, nem akarta megreformálni a világot, csak élni akart, és másokat is hagyott élni«, írta Ralf Dahrendorf Malinowskiról." (114. old.) De a teljes igazság kedvéért azt is hozzá kell tennem, hogy a Malinowskihoz fûzôdô kapcsolatról – és általában: a londoni évekrôl, a London School of Economicsról – szóló alfejezetek a könyv legérdekesebb és legjobban dokumentált részei közé tartoznak.

Röviden: hol regénynek, hol meg dokumentumgyûjteménynek olvastam ezt az életrajzot, végig az volt az érzésem, hogy keverednek benne a valóságos és a fiktív elemek, de ezt egyáltalán nem találtam zavarónak, inkább azt mondanám, hogy ez tette élvezetes olvasmánnyá a könyvet.

Lassanként megismerkedtem egy hihetetlenül rokonszenves emberrel: Ernst Manheimmal. Egészen más személyiség, mint akiket ugyanabból a körbôl már ismertem, mégis sok hasonlóságot – olykor meghökkentô párhuzamot – találtam. Ernst Manheim egyik legkorábbi gyermekkori emléke például mintha az ellentétpárja lenne annak a történetnek, amelyet Lukács mesélt az anyjával vívott „partizánharcról". Elôször Manheim visszaemlékezését idézem: „Egyetlen alkalommal büntettek meg, két- vagy hároméves koromban. Nem tudom, mit követtem el – valami olyat tettem, ami tilos volt –, ám arra pontosan emlékszem, hogy elbújtam egy szekrénybe. Bezárkóztam egy ruhásszekrénybe, mert nem akartam többé látni ezt a bûnös világot, legalábbis egy darabig nem akartam. Tudtam, hogy anyám ugyanígy érez. Nagyon meglepôdtem, és nagyon csalódott voltam, amikor hallottam, hogy anyám azt mondja a szobalánynak: »Lekevertem egy akkorát a fiamnak, hogy csöngött tôle a füle.« Így mondta, ilyen könnyedén, ez érthetetlen volt. És felejthetetlen is." (28–29. old.)

Lukács a maga történetét mind rövid önéletrajzi vázlatában, a Megélt gondolkodásban, mind életrajzi interjújában elmeséli, az utóbbiban elég részletesen. A gyermekkori élmény számára is felejthetetlen volt – még nyolc évtizeddel késôbb is emlékezett a részletekre –, de ô nem találta érthetetlennek a történteket. Ô pontos magyarázatot adott, mégpedig nemcsak retrospektíve – nyolc évtized távlatából visszatekintve –, hanem az akkori, szokatlanul reflektált kilencéves gyermek szemszögébôl nézve. Lukács így emlékszik vissza: „Anyám ellen partizánháborút folytattam. Tudniillik anyám szigorú volt hozzánk. Büntetései közé tartozott, hogy volt a lakásban egy fáskamra, egy sötét kamra, és oda bezárt minket, amíg bocsánatot nem kértünk. Testvéreim azonnal bocsánatot kértek, én azonban éles különbséget tettem. Ha reggel tízkor zárt be, akkor én tíz óra öt perckor bocsánatot kértem, és minden rendben volt. De fél kettôkor jött haza az apám. És apám megérkezésekor az anyám nem akarta, hogy otthon feszült állapotok legyenek, ennélfogva ha egy óra után zárt be engem, akkor a világért sem kértem volna bocsánatot, mert tudtam, hogy fél kettô elôtt öt perccel bocsánatkérés nélkül is ki fog engedni."

A két gyermekkori emlék, illetve az, ahogyan nyolc, illetve kilenc évtized után felidézik, két nagyon különbözô személyiséget sejtet. A könyv más helyein viszont felfedezhetünk bizonyos hasonlóságokat. Például ott, ahol Ernst Manheim fia, Tibor gyermekkorát „intellektuálisan izgalmasnak és ösztönzônek, de nem igazán boldognak" nevezte, és elmondta, hogy 45 éves volt, amikor apja elôször átölelte (118. old.).

Lukács 86 éves korában írt elôször az érzelmeirôl (a Megélt gondolkodásban, ám ott is meglehetôsen visszafogottan). Párhuzamot találtam továbbá a zsidósághoz fûzôdô viszonyukban. „A zsidóságról […] sem otthon, sem a baráti körben nem esett szó" – áll a könyvben (180. old.). Lukács esetében ezt valószínûleg úgy kellene megfogalmazni, hogy a zsidóságról otthon is és a baráti körben is csak mint társadalmi vagy történeti (esetleg még: vallásszociológiai) problémáról esett szó.

Állandóan, szinte maguktól adódtak a párhuzamok. Ernst Manheim életútja Budapestrôl Bécsbe, onnan Németországba (Kielbe és Lipcsébe), majd Londonba, Chicagóba s végül Kansas Citybe vezetett. A végállomás kivételével mindenütt jól ismert szereplôk között és jól ismert intellektuális közegben mozgott: ismert figurák ismert és eddig ismeretlen történetei elevenednek meg a lapokon, csak most Ernst Manheim perspektívájából nézve. És ez nem akármilyen perspektíva, hiszen Manheim szinte mindenütt ott volt, ahol a XX. században valami fontos történt a társadalomtudományban, abban a közegben élt és dolgozott – része volt annak a közegnek –, amelyben a nagy teljesítmények születtek. A könyv azt hozza életközelbe, azt mutatja be „alulnézetbôl", a mindennapok aprómunkájának tükrében, amit „felülnézetbôl", például az unokafivér nagy teljesítménye felôl nézve, vagy egy elvont történet perspektívájából (mint a német – illetve német kultúrájú közép-európai – zsidó társadalomtudósok emigrációját, vagy még elvontabban: mint a világszellem átköltözését Amerikába) nagyon jól ismerünk. Érdemes elolvasni a könyvet: az olvasó megismerkedhet egy végtelenül rokonszenves, vonzó és sokoldalú emberrel: a tanítás és a tudomány (pontosabban tudományok: antropológia és szociológia) mûvelése mellett zenét szerez, és asztalosmunkát végez (maga csinálta a bútorait), és akkor a hobbikat (például a fôzést) nem is említettem. Közben pedig – szinte észrevétlenül – rengeteget tanul a korról és a XX. századi társadalomtudományról.

Én például rábukkantam valamire, ami – ha nem egyszerûen hiba – fontos adalék lehet Max Weber amerikai recepciójának történetéhez. Ha egyszerû hibáról van szó, akkor – ezt fontosnak tartom hangsúlyozni – nem Elisabeth Welzig követte el a hibát. A könyv VI. fejezetében két másik szerzô, Stefanie Averbeck és Hossein Bahmaie Ernst Manheimrôl írott tanulmánya található. Mindaz, amit a következôkben elmondok, csak és kizárólag Bahmaie Sicherheit, Autorität und Gesellschaft: Ernst Manheims Londoner Dissertation címû tanulmányára vonatkozik.

Ernst Manheim 1938-ban, a London School of Economicson megvédte a – Morris Ginsberg, Bronislaw Malinowski és Karl Mannheim szakmai vezetése alatt készült – Security, Authority and Society: An Ethnological Introduction into Sociology címû doktori értekezését. Errôl a londoni disszertációról írt tanulmányt Hossein Bahmaie, és ez a tanulmány szerepel Elisabeth Welzig könyvének végén (257–272. old.). Az angolból németre fordított tanulmány egyik része az „autoritás" fogalmának történetével foglalkozik, s ezen belül azt is elemzi, hogyan használta a fogalmat Max Weber. A mindössze másfél oldalas Weber-részben tizenkilencszer fordul elô az „Autorität" szó, ám mindössze háromszor szerepel abban az értelemben, ahogy Weber használta a kifejezést, az összes többi helyen „Herrschaft"-ot kellene mondani ott, ahol Bahmaie – illetve: Ernst Kilian, a német fordító – „Autortät"-et mond. Ennek a rossz találati aránynak vagy Ernst Manheim londoni disszertációja, vagy Bahmaie – esetleg: a fordító – hanyagsága az oka. A londoni disszertáció sajnos nem áll rendelkezésre nyomtatott formában, így nem tudtam ellenôrizni, vajon maga Ernst Manheim elemezte-e a weberi fogalmakat, és az „uralom" értelmében beszélt-e „authority"-rôl. Amennyiben igen, akkor talán neki is szerepe volt abban, hogy az angol és amerikai Weber-kiadások – nem igazán szerencsés módon – az „authority" szóval fordították angolra a német „Herrschaft"-ot. Félô azonban, hogy nem errôl van szó, hanem egyszerû hanyagságról. Bahmaie tanulmányának német fordítója kétségtelenül nem volt elég alapos, mégsem valószínû, hogy a rossz találati arány csak az ô hanyagságának a következménye, mert csak hanyag volt, de nem hibázott: idézetben jól szerepel az „Authorität", a hibás elôfordulásokat – noha szinte szó szerinti idézetek – nem tette idézôjelbe. Az utolsó – és legvalószínûbb – lehetôség az, hogy a tanulmány szerzôje, Hossein Bahmaie volt hanyag: ô gondolta azt, hogy Manheim „authority"-fogalmának történelmi elôzménye Weber, de ötletét nem ellenôrizte az eredeti Weber-szövegben. Hogy egészen pontos legyek, Bahmaie mindenképpen hanyag volt, csak lehet, hogy hanyagsága fontos recepciótörténeti adalékra hívja fel a figyelmünket.

Bahmaie melléfogása azonban nem von le Elisabeth Welzig érdemeibôl.

Ô írt egy érdekes és informatív könyvet Ernst Manheimrôl, amely nemcsak életrajz, hanem egyúttal kortörténet.

A szerzô is annak szánja. Mint rövid elôszavában mondja: „Ernst Manheim életrajza egy darabka kortörténet. Manheim annyi idôs, mint az évszázad, élete egy közép-európai, zsidó értelmiségi élete […], aki a Habsburg-monarchiában nôtt fel, és még ma is a mûvelt német polgársággal azonosítja magát, holott 1933-ban el kellett hagynia Németországot. Végül Amerika közepén talált magának új hazát." (7. old.) Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy – mint a könyvbôl kiderül – Manheim soha nem adta föl magyar identitását: „Két néppel azonosítom magamat: egyfelôl a magyarral, másfelôl az amerikaival" (203. old.). Amerikában évtizedek óta otthon van, Magyarországra pedig – több mint 70 éves távollét után – hazalátogatott: 1992-ben (92 éves korában!) meglátogatta szülôvárosát, Budapestet.

Befejezésül még annyit, hogy Ernst Manheim a napokban ünnepelte 98. születésnapját. Boldog születésnapot és jó egészséget!