Szegedi Péter

KREACIONISTA TUDOMÁNY?

---

Székely László:
Az emberarcú kozmosz
Áron Kiadó, Budapest, 1997.
292 old., 880 Ft

A szerzônek ez a második könyve a kozmológia témakörében. Az elsô1 nagy siker volt, példányai – a terjesztés nehézségei ellenére – elfogytak, haszonnal forgatták egyetemi hallgatók és laikus érdeklôdôk. Túl azon, hogy ismertette a XX. századi kozmológiai elméleteket, nagy súlyt fektetett a kozmológiai és világnézeti kérdések összefüggésére, de megkülönböztetésére is. Amellett érvelt, hogy a végsô világnézeti kérdéseket a kozmológia (bizonyos természettudósok reményei ellenére) nem oldotta meg, és nem is fogja megoldani.

A mostani könyv bizonyos értelemben az elsô folytatása, más szempontból azonban ellentétben is áll vele. Folytatása, mert lényegében az elôzô könyv mindössze húszoldalas – akkoriban csupán ráadásnak tunô – utolsó részének az alapos kifejtése, és újabb fejleményekkel foglalkozik. A tárgy az antropikus kozmológiai elv, amely – némileg leegyszerusítve – minimum azt követeli meg a kozmológusoktól, hogy világmagyarázatukban vegyék figyelembe saját létezésünket (azaz az általuk készített világmodellekbe eleve legyen beépítve az ember létezésének lehetôsége), s amelynek ismertetésére még visszatérünk.

A könyv elsô része ennek az elvnek a történetét, különbözô megfogalmazásait, egyes elemeit, a vele kapcsolatos ellenvetéseket mutatja be. Az elvvel összefüggô ismeretelméleti és ontológiai problémákat (például a design argumentumot) elemzi a második rész. A harmadik rész pedig elsôsorban a filozófiatörténeti (metafizika-történeti) beágyazás feladatát végzi el.

Ellentétben is áll azonban e könyv az elôzôvel, mert míg az megpróbálja megvonni a határokat természettudomány és filozófia között, addig a mostani (feltehetôleg a szerzô szándéka ellenére) sokszor összemossa a szaktudományos és világnézeti kérdéseket, illetve válaszokat. Ennek egyik fô oka valószínuleg az, hogy Székely László túlértékeli írása központi fogalmának – az ún. antropikus elvnek – a természettudományban betöltött szerepét. Róla írja a könyv elsô mondatában: “Az utóbbi két évtizedben egy új kifejezés káprázatos karriert futott be a fizikai kozmológiában.” (9. old.) Nos, ami a fizikai kozmológiát illeti, arra ez az állítás nem érvényes. Ennek a diszciplínának mostanság számos igen komoly kihívással kell szembenéznie, ám az antropikus elvet nem lehet közéjük sorolni. A mai kozmológiai szakirodalomban továbbra is jelentôs helyet foglal el – a szerzô elôzô könyvében részletesen tárgyalt – inflációs univerzum modellek továbbfejlesztése, valamint az univerzum tömeghiányának (a sötét anyagnak, a neutrínó tömegének) problémája, az újabb galaxisstatisztikák által mutatott inhomogenitás értelmezése, a COBE muhold ezredfok pontosságú háttérsugárzás-méréseinek (a kimutatott inhomogenitásoknak és egy esetleges abszolút vonatkoztatási rendszer létezésének) magyarázata. Az antropikus elv ezek között nem szerepel, legfeljebb a finomhangoltság fogalma fordul elô, amelyre a késôbbiekben még ki fogok térni.

Természetesen Székely az antropikus világegyetem fogalmát nem a légbôl kapja, mint azt számos pontos hivatkozása tanúsítja is. Az általa emlegetett szerzôk között valóban sok híres és jelentôs kozmológus található, jó néhány hivatkozott cikk kozmológiai szakfolyóiratban jelent meg. Csakhogy a kozmológia – a megfigyelési lehetôségek korlátozott voltából következôen – már eleve talán a legspekulatívabb természettudomány, amelyet ráadásul, éppen világnézeti jelentôsége miatt, egy még ennél is spekulatívabb szellemi légkör vesz körül. Maga a fizikai kozmológia azonban ez utóbbitól igyekszik elhatárolni magát.2 Azaz minimális mennyiségben hivatkozik az antropikus elvet emlegetô cikkrészletekre, bármilyen neves személyiségtôl származzanak is. Ez bizonyos mértékig még magukra az inkriminált szerzôkre is vonatkozik, hiszen például a téma egyik atyamestere, Barrow képes egészen szolid szakcikkeket írni, sôt a világegyetem eredetét tárgyaló ismeretterjesztô muvében3 csak óvatosan támaszkodik az antropikus elvre.

Mielôtt rátérnék erre a bizonyos – túlságosan is komolyan vett – antropikus elvre, ismertetném azt az elvet, amely valójában meghatározó szerepet töltött – és tölt be ma is – a kozmológiában, és amelyet az antropikus elv felváltani szándékozik. Egyszeruen “a kozmológiai elv”-ként szokták emlegetni, bár nevezik kopernikuszi posztulátumnak (egyesek akár a középszeruség elvének4) is. A gondolat valójában nem annyira Kopernikusztól származik, mint inkább Brunótól,5 aki párbeszédes formában megírt muvében – a Föld, közvetlen környezete és a távolabbi égitestek jogállására vonatkozóan – a következô mondatokat adja szereplôinek szájába: “FRACASTORIO: ...Miért állítsuk tehát, hogy különbség van e világ és ama égitestek között, mikor mindenben csak analógiát látunk? Miért tagadjuk ezt az analógiát, amikor nincs sem észok, sem észrevevés, mely arra késztetné, hogy benne kételkedjünk? BURCHIO: Így hát bebizonyítottnak veszed, hogy azok a testek nem különböznek ettôl? FRACASTORIO: Annak veszem; mert amit ezen látni lehet onnan, azt lehet azokon is látni innen; amilyeneknek azok látszanak innen, olyannak látszik ez onnan...”.6 Vagy ahogy a velencei törvényszék elôtt összefoglalja nézeteit: “...bizonyossággal állíthatjuk, hogy a világegyetem csupa középpont, vagy hogy a világegyetem középpontja mindenütt van...”.7

Bruno szerint tehát a Föld nem foglalhat el kitüntetett helyet a világegyetemben. Pontosan ezt a kozmológiai elvet szokták szakszeruen a világegyetem homogenitásának és izotrópiájának követelményeként megfogalmazni a csillagászatban. Persze, ha tovább olvassuk Brunót, kiderül, hogy a kitüntetettség tagadását a világegyetemet alkotó elemekre is kiterjeszti (tehát a Föld és környezete fizikai-kémiai értelemben sem különleges), sôt az életre is (vagyis biológiai és társadalmi szempontból sem kitüntetett a helyzetünk). Jól látható, hogy kiindulását és tartalmát tekintve ez nem egyszeruen szakmai állítás, hanem egy világnézeti elv leszögezése. Ez az elv – ha nem egyszeruen a kozmológiai megfogalmazását, hanem a szélesebb értelmét tekintjük – Bacon dezantropomorfizálásra irányuló törekvéseivel együtt nem csupán a kozmológia, hanem az egész újkori tudomány alapja. Fô funkciója éppen a szubjektivitástól való megszabadulás, az ókori és középkori teleológiától való elhatárolódás volt – még akkor is, ha az alapérvek teológiai jellegu megfontolásokat tükröztek. Ez tette lehetôvé a tudomány és a vallás tartalmi megkülönböztetését – még akkor is, ha elsô alkalmazói mélyen vallásos emberek voltak. Mint látni fogjuk, a kozmológiai elvnek az antropikus elvvel való helyettesítése ennek a világnézeti döntésnek a visszavonását célozza, amikor az antropomorf, teleologikus és részben a vallásos világkép természettudományba való visszahozásán fáradozik. Hiszen, mint Davies egy némileg rokon téma ürügyén kifejti:

“A természettudomány a teológia oldalhajtásaként született. Minden természettudós, akár ateista, akár hívô, [...] lényegében teológiai világképet fogad el. Amint láttuk, a Földön kívüli lényekrôl folytatott eszmecsere során csupán századunkban vált világosan el egymástól a kérdés természettudományos és vallási vonatkozása. Valójában azonban e két megközelítés közötti válaszfal csupán hajszálvékony.”8

A magam részérôl azonban – ellenpéldákat látván – nem hiszem, hogy akár a természettudományok, akár a vallás mai problémáit (amelyek tagadhatatlanul jelentôsek) a kettô közötti válaszfal ledöntésével lehetne megoldani. Ez az elôrevetés, miszerint az antropikus elv úgy rossz, ahogy van, azonban elôítéletesnek minôsülhet. Ezért a következôkben – Székely könyve alapján és szemléletét is bírálva – megpróbálom kimutatni azokat a hibákat, amelyeket az antropikus elv mellett érvelôk elkövetnek.

Magának az antropikus elvnek a történetével, különbözô formáival kapcsolatban az olvasót inkább a szóban forgó muhöz irányítanám, hiszen mindezt a szerzô igen pontosan és részletesen ismerteti. Elôre jelzett fenntartásaim ugyanis egyáltalán nem vonják maguk után azt, hogy bárkit is óvnék a könyv elolvasásától. Ebben a tárgykörben eddig magyar nyelven nem született ennyire széles köru elemzés. Ha figyelembe veszem a szaktudományos anyaghoz társuló filozófiai (ismeretelméleti, ontológiai, filozófiatörténeti) elemzéseket, még azt is bátran kijelenthetem, hogy ekkora feladatra a közeljövôben valószínuleg nem is lesz vállalkozó. A mu tehát hézagpótlónak minôsíthetô, és még sokáig a magyar nyelvu alapmunek fog számítani a téma iránt érdeklôdôk körében. Sokrétusége miatt nem is tudok kitérni a könyv összes témájára, inkább – vállalva az esetleges kiegyensúlyozatlanságot – csak a leglényegesebb szemléleti problémákkal foglalkozom. Lássuk tehát mindenekelôtt a különbözô erôsségu antropikus elveket, ahogy Székely könyvében szerepelnek:

“Mint láthattuk tehát, Dicke módszerével a csillagok tömeg szerinti eloszlása után a Carternél szereplô második, statisztikai alapon valószínutlen és ezért magyarázatot kívánó összefüggés – és ezzel a Dirac-féle hipotézisben szereplô egybeesés – is racionálisan levezethetôvé válik a hagyományos fizika és a modern kozmológia standard paradigmájának segítségével. Ha ennek ellenére Dicke és Carter eljárása mégis szokatlannak tunik, ez abból fakad, hogy érvelésük döntô módon az emberi tényezô figyelembevételén alapul. Ez a sajátosság Carter megfogalmazásában egy elv követését jelenti, mely szerint »számításba kell vennünk azt a tényt, hogy a világegyetemen belüli elhelyezkedésünk szükségképpen privilegizált a következô értelemben: összeegyeztethetô megfigyelôként való jelenlétünkkel.« (Carter, B., Large Number Coincidences and Anthropic Principle. 293. old. in: Longair, M. S. [ed.], Confrontation of Cosmological Theories with Observational Data. Dordrecht: Reidel, 1984.)

Carter ezt az elvet a »gyenge« antropikus elvnek nevezi. […]

Ezt végiggondolva a Dicke-féle logika alkalmazásának elôföltételét úgy fogalmazhatjuk újjá, hogy ahhoz olyan világegyetem-modellek szükségesek, melyekben egy bizonyos idôtartományban eleve megjelennek a szénalapú élet föltételei. Persze az is nyilvánvaló, hogy ezzel szemben azok a világegyetem-modellek és elméletek, melyek vonatkozásában

Dicke okfejtése nem alkalmazható, egyúttal szükségképpen alkalmatlanok a tapasztalati kozmológia teoretikus reprodukciójára is. Hiszen az élet kozmoszunkon belüli jelenléte legelemibb evidenciánk: mi itt és most itt vagyunk, s ezért kozmoszunk vonatkozásában minden olyan elmélet, amely életünk kozmikus föltételeinek kialakulását nem teszi lehetôvé, szükségképpen hamis és használhatatlan. Erre a kozmológiai elméletek megítélésében evidens kritériumra utal Carter »erôs« antropikus elve, mely szerint

»a világegyetemnek (s így azoknak az alapvetô konstansoknak, amelyektôl az függ) olyannak kell lennie, hogy fejlôdésének valamely stádiumában megengedje megfigyelôk kialakulását.« [Uo.]

Az erôs elv tehát módszertani vonatkozásban azt mondja ki, hogy amikor kozmológiát alkotunk, eleve olyan elméletet kell választanunk, melyben a világegyetemben legalább egyszer és egy helyen kialakulnak a megfigyelô jelenlétéhez szükséges körülmények. Sôt, ennél erôsebben is fogalmazhatunk: szénalapú megfigyelôkrôl beszélhetünk, hiszen saját életünk, “ittlétünk” elemi evidenciaként tanúsítja a szénalapú élet jelenlétét a világegyetemben.” (45., 46–47. old.)

Ehhez az antropikus elvhez vezetô gondolatmenetnek egy kissé szatirikus analogonját adnám itt elô – e gonoszkodásért elôre is elnézést kérek az antropikus elv valamennyi hívétôl és Székely Lászlótól –, amely alkalmas lesz a kritika céljaira. Nos, feltételezzük, hogy Ön, az olvasó éppen kézben tartja és olvassa a BUKSZ-nak ezt a számát. (Ha mégsem ez történne, mert mondjuk egy képernyô elôtt ül, és az írást az Interneten keresztül érte el, akkor példázatom nem érvényes. Ez azonban nem valószínu, mert a

T. Szerkesztôség az utóbbi idôben csak igen nagy késéssel rakja fel a cikkek egy részét a hálóra.)

E ténybôl látatlanban is komoly következtetéseket lehet levonni az Ön környezetével kapcsolatban. Tudható például, hogy a BUKSZ szokásos példányai – így az is, amit Ön most olvas – papírból vannak. Mint Bradbury megtanította nekünk, a papír 451 Fahrenheit fokon (233 °C) meggyullad, és bár a másik hôfokot senkitôl sem hallottam még emlegetni, de sejthetô, hogy a papír bizonyos hômérsékletérték alatt törékennyé válik, tehát többé nem lapozgatható. Ennek alapján bátran kijelenthetem, hogy az Ön környezetében a hômérséklet csakis egy többé-kevésbé pontosan megadható intervallumban mozoghat, holott elvileg bármilyen is lehetne. A hômérsékleti skála végtelen kiterjedéséhez képest ez az intervallum – még ha nagynak tunik is az Ön számára, hiszen több száz fokról van szó – végtelenül kicsiny. Ha azt kérdezzük, mekkora annak a valószínusége, hogy a hômérséklet épp ebbe a végtelenül kicsiny intervallumba essen, akkor azt kell válaszolnunk, hogy az végtelenül kicsiny, lényegében nulla. Hogyan magyarázható, hogy Ön mégis papírt tart a kezében? Azonnal adódik két egyszeru magyarázattípus. Az egyik, hogy végtelenül sok9 környezet van, ezekben a hômérsékleti értékek véletlenszeruen (vagy esetleg ravaszabb módon) oszlanak el, de a végtelen számú környezetben biztosan van(nak) olyan(ok), amelyben a hômérséklet a megadott intervallumon belül van, ez éppen az Öné. Ezzel a problémát megoldottuk, habár igaz, hogy közben végtelen számú létezô környezetet feltételeztünk, ami sokaknak nem tetszik.10 Akinek ez a magyarázat nem megfelelô, rájöhet, hogy esetleg egyáltalán nem véletlenül esik bele a környezeti hômérséklet ebbe a meghatározott intervallumba. Ez a teljesen valószínutlen hômérsékletérték azért jött létre, mert az Ön környezete eleve úgy van beállítva, hogy létezhessen benne papír. Valaki, valamilyen okból szükségesnek tartotta a papírt, és ezért úgy hangolta be – mégpedig rendkívül finoman, mert pontosan beletalált egy végtelenül kicsiny intervallumba – az Ön környezetét, hogy megfelelô idôpontban és helyen a papír létezését biztosító hômérséklet beálljon. Ezzel a csaknem kielégítô magyarázat meg is született, és teljesen kielégítôvé válik, ha megnevezzük a Tervezôt. Hogy mindeközben az Ön szobájában a hômérsékletet egy termosztát segítségével a gázkazán fél fokos pontossággal – vagyis még az eddig emlegetettnél is szukebb intervallumban – 21 °C-on tartja (most nyár van ugyan, de mire ez az írás megjelenik, már ôsz lesz, így ez vagy egy hasonló feltevés is elég kézenfekvô) egészen más célból, amely csak közvetetten függ össze a papírral, azt most felejtsük el. Erre ugyanis nem lehet következtetni a papír puszta létébôl, lehet, hogy Önnél nem is gázkazán van, ki tudja (a szélesebb intervallumra vonatkozó állítás viszont biztosan igaz). Az antropikus elv hívei pontosan ugyanígy szokták elhanyagolni az általuk nem ismert összefüggések egy részét.

Ha példázatunk középpontjába a BUKSZ lapjai helyett az embert és szukebb-tágabb környezetét állítottuk volna, akkor az antropikus elv szokásos formáihoz jutunk. Elôször a hasonló gondolatmenetek – és Székely könyve – azon hibáira szeretnék rámutatni, amelyek a matematika alkalmazásának módjával kapcsolatosak: a természeti állandók számértékeivel történô manipulációkra, majd pedig a valószínuség téves használatára. Fentebb már szó volt róla, hogy a papír 451 °F-on gyullad meg. A tudomány története során számtalan esetben tapasztalták, hogy bizonyos megmért (vagy akár csak megszámolt) mennyiségek mindig, mindenhol (vagy legalábbis rögzített feltételek mellett) ugyanazt az értéket mutatják – vagyis állandók. Ilyen lehet egy anyag olvadáspontja (a fogalom egy bizonyos értelmezése mellett), a bolygók száma, a gravitációs állandó stb. Az egyes állandók által érintett dolgok, jelenségek köre változó lehet – csak egy adott kémiai elemre, az összes atomos anyagra, vagy akár még nagyobb halmazra terjedhet ki -, de szinte mindig valamilyen összességre vonatkozik. Emiatt bizonyos állandók nagyon fontosak az emberi megismerés számára. Természetes módon vetôdik fel a kérdés, miért pont annyi egy adott állandó értéke. Legalábbis Püthagorasz óta hajlamosak vagyunk magában a számértékben keresni az okot. Sajnos azonban rossz helyen keresünk. Nyilvánvaló, hogy a 451-nek semmi jelentése nem lehet a természet szempontjából – pedig kiváló elméleteket tudnánk kitalálni vele kapcsolatban: középsô számjegye a két szélsô összege, számjegyeinek összege 10 stb. –, hiszen ugyanez az érték Celsius fokban megadva 233 (ami viszont ráadásul prímszám). Természetesen a két szám között is találhatunk misztikus összefüggéseket, ha akarunk (az átszámítási szabályon kívül), például a második szám számjegyeinek összege éppen az elsô számjegyével kisebb az elsô szám számjegyeinek összegénél, az elsô szám két szélsô számjegyének különbsége éppen kétszer (vagyis az elsô számjegyszer) szerepel a második számban, a második szám kétszerese éppen 15-tel nagyobb az elsô számnál (a 15 pedig visszafelé olvasva az elsô szám elsô két számjegye) stb. Ezt a kis számolási gyakorlatot azért mutattam be az olvasónak, hogy bizonyítsam: bármely szám, számpár stb. esetében lehetséges aritmetikai összefüggéseket kreálni. Ha azonban valaki ismeri a hômérsékleti skálák kialakulásának történetét, akkor tudja, hogy ezek rögzített pontjait és a fokok beosztását a természet szempontjából majdnem teljesen önkényesen – egy-egy speciális anyag- vagy jelenségfajtához kötve – állapították meg. Annak persze ettôl még lehet magyarázata, hogy a papír miért pont azon az adott hômérsékleten gyullad meg, hogy egy adott vegyület miért pont azon az adott hômérsékleten olvad, hogy a gravitációs állandó miért pont akkora, amekkora. Az elsô két példa esetében ezt a magyarázatot a molekulákra, atomokra, elektronokra vonatkozó mikrofizikai elméletek adják meg, a harmadiknál a kölcsönhatások egyesített elméletére és/vagy a kozmológiára számíthatunk.11 Lehetnek esetek – például a bolygók száma a Naprendszerben –, amikor ebben a szigorúan oksági értelemben nincsen magyarázat, de lehetségesek más (mondjuk valószínuségi) típusú magyarázatok. Ameddig azonban ezek a magyarázatok nincsenek meg, addig tág lehetôsége van a számmisztikának. A tudósok egy része hajlik is arra, hogy – mindenképpen törekedve valamiféle magyarázatra – alkalmazza. Kepler ilyen alapon dolgozta ki a bolygók mozgástörvényeit, amelyeket aztán Newton mindenféle misztikától függetlenül okságilag megalapozott. Sommerfeld is hangsúlyozta az atomszínképekkel kapcsolatos számmisztika jelentôségét, a kvantummechanika azonban rövid idôn belül megfosztotta a fizika ezen ágát is a számmisztikától. Általában is kijelenthetjük, hogy bár a jelenségszintu magyarázatok idôszakában elôfordulhatnak számmisztikai utalások, a tudományos kutatások folytatása az adott területen elôbb-utóbb elvezet(ett) ezek feladásához, sôt elutasításához.

Az antropikus elv hívei is legtöbbször az úgynevezett univerzális természeti állandók számértékeibôl indulnak ki. Ezeket dimenziótlan – tehát a mértékegységek esetleges megválasztásától független – alakra hozva megpróbálnak aritmetikai összefüggéseket megállapítani, ami persze pontosan ugyanaz, mint amit Püthagorasz és követôi csináltak, amikor azt állították, hogy – az akkori értelemben vett – bolygók száma a szent 10-zel kell, hogy egyenlô legyen. Összekeverik tehát a számmisztikát a természettudományos magyarázattal. Szintén ebbe a hibába esik Székely, amikor egy elemzésében elôször az állandók mellett esetlegesnek nyilvánítja a természettörvényeket is: “A természettudomány semmiféle választ sem adhat arra, hogy miért pont az adott, s nem más törvények érvényesek, és ez a sajátossága nem mai állapotával függ össze, hanem a természettudomány lényegébôl következik...” (22. old.); s bár felveti hogy esetleg “...alapvetô természeti törvényeink olyan állandókat nem tartalmazó eredendôbb természeti törvényekre vezethetôek vissza, amelyek összjátékából logikai szükségszeruséggel következnek ezekaz értékek” (23. old.), szerinte ebben nem lehet bízni: maguk a törvények akkor is esetlegesek maradnának. Majd ezzel a lehetôséggel mintegy egyenrangúvá emelve elkezdi tárgyalni a századelô híres fizikus-csillagász kutatójának-népszerusítôjének, Eddingtonnak a számmisztikáját. Holott a gyakran elôforduló tudománytörténeti folyamat éppen oly módon zajlik, ahogy például Galilei szabadesési törvényét és a benne szereplô gravitációs gyorsulási állandót Newton visszavezeti általánosabb törvényekre és univerzálisabb állandókra (amelyek létezését nem kell kizárni, mint Székely tenné), egyszeruen úgy, hogy az általánosabb törvényeket alkalmazza a Földön érvényesülô körülményekre. Ezen dolgozik ma a részecskefizika és a kozmológia az elmúlt idôszakban megmagyarázatlan természeti állandókkal és törvényekkel kapcsolatban. A kutatás elején természetesen érdekes lehet az állandók közötti aritmetikai vizsgálódás is, amely azután vagy vezet valahová, vagy sem, de semmiképpen sem marad meg a misztika szintjén. Ilyen vizsgálódásból fakadt – a szimmetriák, a tudomány esztétikai oldala iránt vonzódó – Dirac néhány ötlete, amelyek közül egyesek beváltak, mások nem, de egyik sem abszolutizálható. Eddingtonnak a finomstruktúra állandóval kapcsolatos kombinatorikai okfejtését, a világegyetem részecskeszámára és a kettes szám hatványainak kozmológiai jelentôségére vonatkozó megfontolásait12 azonban nem illik komolyan venni. Eddington kozmikus számmágiája, az “Eddington féle összefüggések – Székely véleménye szerint is – összeomlottak”,13 “sôt egyenesen gúny tárgyává vált[ak]” (24. old.), ezeket az értékítéleteket mégsem terjeszti ki az Eddingtonéhez hasonló összefüggésekbôl kiinduló késôbbi számmisztikára és antropikus elvekre, holott ez lenne a logikus. Megint azt kell mondanom, hogy túlértékeli ennek az epizódnak a szerepét a kozmológia történetében.14 Mellesleg ugyanígy túlértékeli az e témához kapcsolt Bondi–Gold–Hoyle-féle állandó állapotú (steady state) világegyetem elméletet15 is, amelyet eredeti formájában sem empirikusan, sem elméletileg, sem tudományfilozófiailag nem lehet komolyan venni, mivel állításai kifejezetten ad hoc jelleguek, közvetlenül alig igazolhatók vagy cáfolhatók, bizonyos következményeik azonban cáfoltak. A kozmológusok döntô többsége – kezdve Kanton és folytatva a szaktudósokkal – mellesleg ennek az elméletnek a céljával sem ért egyet, mert sosem akarta a kozmológiai elvet az idôre is kiterjeszteni (ezt jelentené a steady state hipotézis), hiszen számukra éppen hogy egyre fontosabbá vált a világegyetem történetisége.

Részben a számmisztikához kapcsolódik, részben azonban attól független is lehet a matematikai módszertannal kapcsolatos másik általános visszaélés az antropikus gondolatmenetekben, nevezetesen a valószínuség fogalmának értelmetlen használata. A kérdés és a feladat még mindig ugyanaz: miért pont annyi egy természeti állandó (vagy általunk annak kinevezett mennyiség) értéke, vagy kettônek a hányadosa, vagy valamely még bonyolultabban elôállított mennyiség. Már láttuk, hogy – ha elég ügyesek vagyunk – elôbb-utóbb sikerül kimutatnunk valamilyen aritmetikai összefüggést. Eddington nyomán például Dirac – aki sokkal ügyesebb volt az átlagnál, Wigner szerint egy kötögetô hölgyet nézve a simából fejben kitalálta a fordított szemet – a következôre jutott: ha elosztjuk az ôsrobbanás óta eltelt idôt a fény atomon való áthaladásának idejével16 (ez egy dimenziótlan szám lesz), akkor ugyanazt a nagy számot kapjuk, mintha a proton és az elektron közötti elektromos kölcsönhatás erôsségét elosztanánk a köztük lévô gravitációs kölcsönhatás erôsségével.

És most jön az új kérdés: mi a valószínusége egy ilyen egybeesésnek? A válasz: lényegében semmi. Akkor tehát: valami ravaszság (hangoló, tervezô, teremtô – lehet valami más ezeken kívül?) van a dologban. A bökkenô azonban az, hogy már a kérdés sem tehetô fel. Valószínusége ugyanis csak megismételhetô vagy ismétlôdô eseményeknek van. Másképpen: a valószínuség fogalma csakis bizonyos feltételeket kielégítô elemi véletlen események egy halmazának segítségével értelmezhetô. Gravitációs állandóból, a Dirac-féle hányadosból stb. azonban csak egy van, értéke tehát sem nem valószínu, sem nem valószínutlen. Ha ezek valószínuségérôl beszélünk, akkor tulajdonképpen elfogadjuk, hogy nem egy világ van, hanem különbözô természeti állandókkal rendelkezô világok halmaza. Ha ezek számát végtelennek gondoljuk, akkor a – mesterségesen teremtett – problémát már meg is oldottuk a papír példájánál említett módon. Ekkor létezik valószínuség, és nem csoda, hogy kis valószínuségu események (a mi világunk) is bekövetkeznek. A valószínuséget értelmesen felhasználó út tehát nem vezet tovább az antropikus elv felé, az értelmetlenül felhasználó pedig sehová sem vezet, vagyis az antropikus elv a valószínuség fogalmával megalapozhatatlan. Az érdekesség az, hogy Székely tökéletesen tisztában van a valószínuség fogalmával kapcsolatos fenti feltételekkel (210–214. old.) és emiatt maga is természettudományos szempontból megalapozatlannak tartja a valószínuség használatát az antropikus elv levezetésében. Ez azonban csak akkor derül ki egyértelmuen, amikor könyve kétharmadát – amelyben egy-egy megjegyzés kivételével,

ugyanúgy használja a valószínuségi érvelést, mint az antropikus elv hívei – már elolvastuk. És amikor végre eljut a valószínuség fogalmának természettudományilag mérvadó értelmezéséhez, akkor végrehajt egy fordulatot – sajnos hasonlót az antropikus elv elleni más fellépések értékelésénél is elkövet –, és az egész hibát igazságtalanul az antropikus elv ellenzôinek nyakába varrja (214–215. old.). Az persze tagadhatatlan, hogy ez a párt az antropikus elvtôl való menekülés közben idônként világok sokaságát feltételezi – ezt Székely metafizikának minôsíti, feltehetôleg joggal –, de a valószínuségre hivatkozni, még csak nem is metafizikailag, hanem egyszeruen értelmetlenül, a másik párt kezdett. A szerzô tehát pontosan az ellenkezô oldalra üt, mint ahová a valószínuség fogalmát bemutató gondolatmenete alapján kellene. Mivel a valószínuség szerinte sem használható a világegyetem vagy akár az univerzális állandók esetében, ezért ezen a ponton bevezeti a paraméterek értékmezejének variálását, sajnos azonban a paraméterek értékmezejének tulajdonságai semmiben sem különböznek a valószínuségi alaphalmaztól, ezért ugyanúgy nem volna szabad használni. Ettôl függetlenül továbbra is elô-elôkerül a valószínuség általa is bírált említési módja (például 250. old.).

Megjegyezem még, hogy az antropikus elv hívei azzal szoktak kibújni a valószínuség használata ellen irányuló érvelés alól, hogy nem ténylegesen létezô világok végtelen halmazán értelmezik a valószínuséget, hanem a lehetséges világok halmazán. Hogyan tudjuk meghatározni a lehetségességet a világegyetem vonatkozásában? Az egyik megközelítés az, hogy bármilyen világ létezhet, bármilyen törvényekkel vagy törvények nélkül, bármilyen állandókkal vagy állandók nélkül. Ebben az esetben a tudomány semmi továbbit nem tud mondani. Mások szerint a lehetséges világokban mindenütt ugyanolyanok a természeti törvények, ezen belül azonban lehetségesek variációk, például a kezdeti feltételekben. Egy harmadik elképzelés, hogy a lehetséges világokat egy-egy természeti állandó különbözôsége választja el egymástól, és ennek következményeit kell vizsgálni. Mivel azonban nem ismerjük a “végsô” természeti törvényeket és viszonyukat, s nem ismerjük a természeti állandók közötti tényleges (nem pusztán aritmetikai) kapcsolatokat, valójában az utóbbi két esetben sem tudjuk, melyek a lehetséges világok. Ezért az antropikus elv híveinek az a módszere, hogy minden egyebet ugyanolyannak feltételezve, egy természeti állandó értékét – mondjuk az elektron tömegét – változtatják, és kimutatják belôle a világ jelenleg ismert rendjének azonnali felborulását, nem tunik túl értelmes játéknak, ugyanis valójában nem tudják, hogy az elektron tömege nincsen-e fizikailag valamely más (esetleg univerzálisabb) állandóhoz vagy törvényhez kötve, amely esetben a világ többi részének változatlanul tartása elvileg is lehetetlen.

Elérkeztünk a könyv és talán kritikám leglényegesebb pontjához, az antropikus tulajdonságok problémájához, amely, bár kapcsolódik az elôzô és további matematikai meggondolásokhoz, talán már túlmegy a puszta matematikán. Ezen tulajdonságok döntô többségének nem sok köze van persze az emberhez, de erre még visszatérek. Mirôl van szó? Olyasmirôl, amirôl a papír kapcsán már beszéltem. Vegyük például a csillagok tömegeloszlását (36–40. old.). A ténylegesen elôforduló csillagok lehetséges tömege eléggé korlátozott, mert ha egy bizonyos értéket a tömeg átlép, akkor az égitest elôbb-utóbb fekete lyukká alakul, azt pedig nem nevezzük csillagnak; ha pedig alatta marad egy kritikus értéknek, akkor nem képes fúziós magenergia termelésére, és szintén nem nevezzük csillagnak (hanem például ködnek, felhônek vagy bolygónak). Ha úgy gondoljuk, hogy elvileg a csillagok tömege akármilyen kicsi és nagy lehet (Székely valamiért pont ebben az esetben nem teljesen gondolja így, és meglehetôsen önkényes határokat szab, de a lényeg csupán az, hogy ennek az intervallumnak a mérete nagyságrendekkel nagyobb legyen a két kritikus érték közötti szakasznál), akkor megkérdezhetjük, “hogy vajon miért olyanok fizikai törvényeink, hogy csak egy ilyen igen szuk tömegtartományban engedik meg a csillagok kialakulását?” (41. old.) Székely szavaival: “meglepôdésünket” és “csodálkozásunkat” fejezhetjük ki e tény fölött. A választ, a meglepôdés és csodálkozás feloldását állítólag az antropikus hangoltság fogalmának segítségével találhatjuk meg.

Az embernek nyilván annyi köze van a dologhoz, hogy az ember létezéséhez szükség van csillagokra. A csillagoknak viszont nincsen szükségük az emberre, így sajnálatos módon ez a hangoltság már az ember létezése elôtt is fennállt, azután is fenn fog állni, és akkor is fennállna, ha ember soha sem létezne, ezért aztán az antropikus jelzô tökéletesen felesleges. Persze valójában semmiféle hangoltságról nincsen szó. A csillagok pontosan azért léteznek az adott tömegtartományban, mert azon kívül nem létezhetnek. Nincs olyan szélesebb intervallum, amellyel összehasonlíthatnánk, következésképpen a lehetséges tömegtartomány nem szuk és persze nem is tág, egyszeruen ilyen. Csak a világok fent említett megsokszorozásával lenne értelmezhetô a szóban forgó tartomány terjedelme. Ráadásul ez esetben egészen pontosan tudjuk, miért ekkora e tartomány, ismerjük az anyag azon (gravitációs, magerôkkel kapcsolatos stb.) tulajdonságait, amelyek lehetetlenné teszik e tartományon kívüli létezésüket.

Hogy egy ilyen tartomány létezésén meg kell-e lepôdni, el kell-e csodálkozni, az nyilván egyéni habitus kérdése is. Mindenesetre talán azt lehet mondani, hogy ha az ember valamivel naponta találkozik, nem feltétlenül kell meglepôdnie és csodálkoznia rajta. Márpedig akárhol nézünk körül – a természettudományok által vizsgált területen bizonyosan –, ezzel a dologgal szinte mindenütt találkozunk. Nincs másról szó ugyanis, mint arról, hogy “mindennek, ami létezik, mértéke van”,17 vagy a közmondással szólva: a fák nem nônek az égig. Erre persze rá lehet csodálkozni, de az emberek (és a kozmológusok) többsége nem teszi, mert megszokta. Meg is lehet kérdezni, miért van így,18 és a sorban valahányadik kérdésre azt is lehet válaszolni, hogy azért, mert ez biztosítja a megfigyelô jelenlétét a világban. De erre megint csak azt tudjuk mondani: minden másnak a jelenlétét is biztosítja, nem csupán az emberét. Az olvasóra bízzuk egy olyan világ elképzelését, ahol bármi bármekkora lehet. És itt akkor idôszeru idézni Wittgensteint: “Nem az a misztikum, hogy milyen a világ, hanem az, hogy van.”19 Amit Székely is idéz (271. old.), de nem igazán vesz figyelembe, amikor a misztikumot éppen a világ milyenségében keresi.

Nem szeretném a további, antropikusnak nevezett tulajdonságokat – mint a tér háromdimenziós volta, az elektron- és protontömeg hányadosa vagy az élettel kapcsolatos jellegzetességek – egyenként elemezni, az érdeklôdôk tisztes tájékoztatást és irodalomjegyzéket kaphatnak a könyvbôl. Az általános séma azonban már az eddig leírtakból is világos: 1.) Vesszük az embert, akinek létezése evidencia. 2.) Vesszük az ember létezéséhez szükséges közvetlen és közvetett feltételeket, megállapítjuk, hogy ha nem állnának fenn, akkor nem létezhetnénk. 3.) Némi vizsgálódás után kijelentjük, hogy ezek a feltételek csak igen szuk paramétertartományokban (az “antropikus csúcsokon”) – vagyis elhanyagolható valószínuséggel – valósulnak meg. 4.) Arra következtetünk, hogy a világegyetem antropikusan hangolt, kifejezetten azért ilyen, hogy létezhessen benne megfigyelô. 5.) Az e pont alá tartozó további következtetéseket egyelôre az Olvasóra bízzuk, de kérjük, mielôtt a cikk végére érne, gondolja át, mi következik az elôzô pontból.

Kezdjük az általános séma vizsgálatát az 1.) ponttal – ami persze hétköznapi értelemben igaz –, azzal hogy mi köze van mindennek az emberhez. Nyilván semmi. Bármilyen létezôt tekintünk, ugyanezt a gondolatmenetet járhatjuk végig. Vegyük például a már emlegetett BUKSZ-példányt az Ön kezében, amely papírból van. A tárgyalt muben antropikusként emlegetett összes tulajdonságra szükség van a létezéséhez: háromdimenziós térben van, elektronokból és protonokból áll, létezésének elôfeltétele a csillagok és bolygók megszületése, kell hozzá az élet jelenléte (például cellulóz) és minden ezzel járó “antropikus” mozzanat, sôt kell hozzá maga az ember jelenléte, a papír létezésének ugyanis ez is feltétele. Joggal nevezhetjük tehát ezt a világegyetemet papirikus világegyetemnek, hiszen számos paraméterérôl kimutattuk (részletek Székelynél), kifejezetten azért van ilyen finoman hangolva, hogy a papír létezhessen benne. Továbbmenve, ha figyelembe vesszük, hogy az Ön által nézett papíron betuk is vannak, akkor feltételeznünk kell, hogy a cikknek nyomdásza, sôt szerzôje is van. Elkezdhetném vizsgálni az utóbbival kapcsolatos paramétereket is, de ezt szerénységem tiltja. Csak egyetlen dolgot említenék. Ahhoz, hogy ez az írás megszülessen, a recenzensnek ki kellett választania a tárgyalt könyvet.

A könyvek paraméterhalmaza gyakorlatilag végtelen, annak valószínusége, hogy valaki pont ezt választja, lényegében nulla. Mégis ezt választottam, ami ugye arra utal, hogy vagy nagyon sok példány létezik belôlem, és ezek a példányok mind más-más könyvet választottak, ez itt éppen ezt a könyvet, vagy pedig a világ eleve arra volt hangolva, hogy errôl a könyvrôl mondjam el Önöknek a véleményemet. Ha valakit félrevezetne, hogy utóbbi soraimban is szerepel az ember, akkor természetesen az általános sémát alkalmazhatja akár a halakra is. A halak létezésének szintén elôfeltétele az “antropikus” tulajdonságok túlnyomó többségének megléte (az égitestekre, az elemi részekre, a vízre stb. vonatkozó hangoltságok), talán egyedül az emberi értelem felé mutató “antropikus nyíl” (105. old.) nem szükséges hozzá. (E fogalommal írja le Székely az evolúciónak azt a tulajdonságát, hogy az egyes elágazásokon az értelem mindig csak az ember felé mutató ágon fejlôdött tovább, a többin nem. Kétséges azonban, hogy ez a tulajdonság egyáltalán fennáll-e.)

Az antropikus tulajdonságokra vonatkozó általános séma kiindulópontja tehát annyiban hamis, hogy önkényes benne az ember szerepeltetése. Ezt persze a szerzô is tudja, ezért – anélkül, hogy következetesen elhatárolódna az antropikus jelzôtôl és további használatától – bevezeti a szénalapú megfigyelô, szénalapú élet fogalmát. Csakhogy az ember, a szénalapú megfigyelô és a szénalapú élet nem szinonimák. Anélkül, hogy most belebocsátkoznék abba a vitába – amelynek kimenetele nem olyan egyértelmu, mint ebben a könyvben –, hogy lehetséges-e nem szénalapú élet, csak megjegyzem, ha Székely levonta volna saját elemzéseinek konzekvenciáit, akkor természetesen nem használhatta volna könyvének címében20 az emberarcú jelzôt (vagy csak kérdôjellel).

Az általános séma 2.) pontja a fentiek értelmében körülbelül a következôképpen fogalmazható meg: ha a világ másmilyen volna, akkor másmilyen lenne. Ennek megállapításához nem kell nagy ész, viszont sokkal okosabbak sem leszünk tôle.

Konkrét esetekben és a valószínuség szempontjából már foglalkoztam a 3.) ponttal, most általánosan is le kell szögeznem, hogy semmilyen létezô mennyiség, természeti állandó értéktartományát nem minôsíthetjük szuknek vagy valószínutlennek, ha nincs mivel összehasonlítanunk, vagy ha a feltételezett lehetséges tartományt gyakorlatilag végtelennek véljük. Székely megpróbálja kicsit formalizáltan is definiálni az antropikus tartomány, pont, csúcs fogalmát – és ehhez illeszteni az antropikus hangoltságot, antropikus tulajdonságot –, de ez mit sem változtat azon, hogy az a tartomány, amelyet (az antropikus elv híveivel együtt) kicsinek szeretne látni, csak azért kicsi, mert messzirôl nézi. Ha közelebb menne hozzá, mindjárt nagyobbnak látná. De fogalmazhatunk fordítva is: egy végtelen számegyeneshez képest minden véges tartomány végtelenül kicsi. Vagyis nincsen olyan véges paramétertartomány, amelyet az antropikus elv követôi ne tarthatnának teljesen valószínutlennek és ezért tervszeruen hangoltnak. Ha például a proton és az elektron tömegarányának világunkban esetleg megengedhetô intervalluma nagyságrendek tucatjaival lenne nagyobb, a vázolt érvelésminta alapján akkor is antropikusan hangoltnak volna minôsíthetô, mert az elképzelt végtelen skálához képest még mindig elenyészôen kicsiny, lényegében nulla lenne. A világ csak akkor nem minôsülne antropikusnak, ha bármely jellemzôjét bármilyen mértékben megváltoztatva még mindig ugyanolyan maradna.

Ennek alapján a 4.) pontról azt kell mondanunk, hogy nem csupán antropikus hangoltság nincsen, de ebben az értelemben egyáltalán nincsen hangoltság – még akkor sem, ha errôl valóban szó esik kozmológiai tárgyú cikkekben is.

Természetesen az antropikus elvvel kapcsolatos ellenvetéseket nem én fogalmaztam meg elôször (csak igyekeztem azokat és oly módon elôhozni, amelyeket és ahogyan e könyv olvasása vet fel). Az egyoldalúság elkerülése céljából Székely lelkiismeretesen sorra is veszi és elemzi a fellelt ellenérveket. Ezek között vannak a fentiekben elôadottakhoz igen hasonlóak is, és hogy mégis le mertem írni ôket annak ellenére, hogy Székely az összes ellenvetést visszautasítja, az arra utal, hogy érvelését ezeken a pontokon nem tartottam meggyôzônek. A “más típusú” életek feltételezésével szembeni fejtegetése például éppoly spekulatív, mint az ellenfeleié, akiket ezzel vádol. Természetesen empirikus bizonyítékunk az itteni életen kívül semmire sincs, sem pro, sem kontra. Azonban nagyjából tudjuk, miért rendkívül nehéz ilyen bizonyítékokat begyujteni, ezért nem teljesen sportszeru a bizonyítékok felmutatásáért macerálni a partnereket. Hogy ki tud elképzelni másfajta, például nem szénalapú életet, az jelenleg még fôleg fantázia kérdése, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy nem nagyon rendelkezünk az életnek egy olyan definíciójával, amely ne az itteni alapján keletkezett volna. Így persze könnyu. Bizonyos reális lehetôségeket azonban fel lehet mutatni ezen a téren is, vagyis semmiképpen sem önmagában elítélendô, ha valaki lehetségesnek tart ilyesmit.

A mai fizika például kiderítette, hogy egyszeru szerkezetu közremuködôk segítségével is létrejöhetnek és létrejönnek bonyolult struktúrák, önszervezôdô rendszerek, ami valószínusíti, hogy Székelynek nincs igaza abban, hogy “információgazdag struktúrák csak a kémiai lépcsôn elindulva alakulhatnak ki” (117. old.). Éppen ezért valószínuleg az sem igaz, hogy “ha a világegyetem paraméterei kicsit mások lennének, egyáltalában nem jöhetnének létre összetett struktúrák” (120. old.), legfeljebb nem atomok jönnének létre, hanem másfajta szerkezetek.

Végül visszatérünk az antropikus érvelés sémájának 5.) pontjához. Mire következtetett a

4.) pontból a Tisztelt Olvasó? Valószínuleg arra, amire egyáltalán következtetni lehet, ugyanarra, mint Newton a Bentleyhez írt leveleiben: “egy bölcs és találékony Akaratra”, “oly Ok muködésére”, amely “áttekintette és összevetette a Nap és a bolygók anyagának mennyiségeit, az ebbôl fakadó gravitációs erôket” (és amely “Ok nem lehetett vak és véletlenszeru, hanem fölöttébb jártas kellett legyen a mechanikában és a geometriában”), vagyis “természetfeletti Erôre”, “e rendszer Alkotójára”, “egy Isteni Lényre”.21 Csakhogy Newton ezt nem a Principiában írta, hanem magánlevelekben, s amikor errôl írt, nem a természetkutatásnak abban a tárgykörében nyilatkozott, amelyet a Principia elôszavában körvonalazott, hanem – kétségtelenül fizikájával összefüggô, de – hitbeli kérdésekrôl fejtette ki álláspontját. Egy pillanatig sem tagadom, hogy Newton világnézete jelentôs befolyást gyakorolt tudományos érdeklôdésére és nézeteire.22 Ezt azonban a tudományosságot megcélzó muveibôl megpróbálta kiszurni az objektivitásnak abban a szellemében, amirôl írásunk elején beszéltünk. Követôi, a természettudományok XVIII–XX. századi muvelôi, még fokozottabban törekedtek erre, függetlenül felekezeti hovatartozásuktól. (Ez persze hol jobban, hol kevésbé sikerült nekik.) Mint elôrebocsátottuk, az antropikus elv hívei ezt a törekvést utasítják el, fordítják az ellenkezôjébe. Székely helyenként megpróbálja elhatárolni magát a 4.) pontból szükségszeruen adódó következtetéstôl, szerinte “az antropikus mozzanatok önmagukban nem visznek be teleológiát a természettudományba, s nem kapcsolódnak szükségszeruséggel az ilyent alkalmazó magyarázatokhoz” (112. old.). Ez azonban lehetetlen: aki elismeri antropikus tulajdonságok létét – abban az értelemben, ahogy ezt a kifejezést az antropikus elv hívei és Székely is használja –, az nem kerülheti meg a teleológiát. Erre utal magának az antropikus szónak a használata is, amelyrôl kimutattam – de említettem, hogy lényegében maga a szerzô is látja, csak nem veszi tudomásul –, hogy tudományos szempontból teljesen indokolatlan. De tiszta teleológiát jelent Székely könyvében az általa antropikus problémaként megjelölt kérdés felvetése is: “Miért olyan egyáltalában a világegyetem, hogy létezhet benne az értelmes élet, s miért nem inkább olyan, amelyben létezésünk föltételei nincsenek adva?” (221. old.) Miközben Leibniznek – Heideggerrel szembeállítva – felrója, hogy a fizikai módszereket terjeszti ki a metafizikára, s ezáltal “isten, mint a világ elégséges alapja, logikailag tekintve hasonlóképpen oka a világnak, mint egy evilági oksági lánc egyik eleme az ôt követô okozatnak” (269. old.), addig az idézett kérdésben nem fedezi fel ugyanezt. Ha felteszem azt a kérdést, “Miért olyan egyáltalában a televízióm, hogy létezhetnek benne kábelcsatornák, s miért nem inkább olyan, amelyben ennek föltételei nincsenek adva?”, akkor erre adhatok valamilyen célszeruségre hivatkozó választ. Ha olyan kérdést teszek fel, amelyben valamilyen nem ember által készített, de konkrét létezô szerepel, akkor megadhatom az oksági lánc elôzô elemét. Semmilyen bizonyítékunk sincsen azonban arra nézve, hogy ezen konkrét kérdések sémáját büntetlenül kiterjeszthetjük a világegészre. Mit várunk el egy ilyen “miért”-tel kezdôdô konkrét kérdésre való választól? Azt, hogy megjelölje a televíziós készüléken kívüli, azon túlmutató célt vagy okot. Amikor tehát a szerzô – vagy oly sokan mások – felteszik az idézett kérdést, akkor automatikusan megvan a válaszuk is, hiszen a kérdésbôl következik egy, a világon kívüli, azon túlmutató cél vagy ok megjelölésének kényszere. Székely szerint az antropikus kérdés lényegében kétféleképpen válaszolható meg: vagy a klasszikus módon, a “teleologikus kozmosz és a teremtô-alkotó ideája” (275. old.) segítségével, vagy pedig a kérdés elfedésével, illetve a statisztikai sokaság felhasználásával történô elbujtatásával. A második stratégiát hiteltelennek, inautentikusnak minôsíti. A könyv utolsó bekezdésében megpróbál egy harmadikat felajánlani,23 de ez lényegében azonos az elsôvel. Természetesen bárkinek szíve joga hitkérdésekben dönteni. Ennek azonban semmi köze a kozmológia tudományához. Székely rendkívül erôteljes szavakkal tiltakozik (például a 265. old.-on) az ellen, hogy a természettudomány magának vindikálja a jogot a metafizikai kérdések eldöntésére (kevesebb emocionális töltéssel ezt elôzô könyvében is megtette – és igaza volt); én pedig hadd tiltakozzam az ellen, hogy elôzetesen kialakított metafizikai-vallási koncepciók erôszakolják rá magukat a természettudományra, vagy akár csak visszaéljenek annak félremagyarázott eredményeivel.24

A fentiek tanúsága szerint ugyanis az antropikus elv bevezetésének, az antropikus tulajdonságok felmutatásának egyetlen indoka van: az ember világegyetemben betöltött kitüntetett szerepének alátámasztására, a brunói fordulat visszavonására, az isteni gondviselés bizonyítására való törekvés. Ez a törekvés – a vizsgált könyv szellemével ellentétben – nincsen komoly mértékben jelen a mai természettudományban, annak nincs is szüksége rá, sôt valószínuleg káros rá nézve, amennyiben félreviszi a kutatásokat. Évszázados tapasztalatok utalnak arra, hogy ez a törekvés – a tudomány területe felé irányulva – a hit számára sem szolgál megfelelô eredményekkel. Ennek ellenére most újra megjelent egyfajta köztes – nagyrészt népszerusítô, filozofálgató – irodalomban. Maga a tudomány azonban fô áramát tekintve – és ezt most mint empirikus tényt szögezem le – ma sem halad a kreacionizmus felé.
 
 

Jegyzetek

1 Székely László: Einstein kozmoszától a fölfúvódó világegyetemig. Filozófiaoktatók Továbbképzô és Információs Központja, Bp., 1990.

2 Dávid Gyula írja egy lábjegyzetében például a – késôbb itt is tárgyalandó – fizikai állandókkal kapcsolatos egyes spekulációkról: “Ezek a vad elképzelések éppen annyira jogosultak, mint az oszcilláló univerzum eredeti, konzervatív modellje – vagyis semennyire. [...] Arról beszélni, hogy mi volt a Nagy Bumm elôtt, vagy mi lesz a Nagy Reccs után, éppenséggel lehet, de ez nem tartozik a jelenleg érvényesnek tartott tudományos elmélet kompetenciájába.” In: John D. Barrow: A világegyetem születése. Kulturtrade, Bp., 1997. 2. fejezet 1. jegyzet, 147. old.

3 John D. Barrow: i. m.

4 Paul Davies: Egyedül vagyunk a Világegyetemben? Kulturtrade, Bp., 1996. 30–31. old.

5 Bruno persze – ami a csillagászatot illeti – Kopernikuszra épít, de – világnézeti szempontból – legalább ilyen mértékben Cusanusra, aki szerint “ha [a világnak] középpontja lenne és pereme is, és így lenne kezdete és vége, a világ határolt volna valami máshoz viszonyítva, és a világon kívül még volna valami más is. [...] Így hát a machina mundi középpontja bárhol lehet”, továbbá “Miután egyetlen univerzális világ van, nincs semmi okunk, hogy feltételezzük, hogy a változás és szétbomlás csak itt van a Földön, és nem mindenütt a világegyetemben. Nem, nekünk minden okunk megvan, hogy feltételezzük, bár természetesen nem tudhatjuk, hogy végül is mindenütt ugyanaz.” Cusanus: De docta ignorantia. Lipcse, 1932. Idézi Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete. Gondolat, Bp., 1978. 135–136. old.

6 Giordano Bruno: A végtelenrôl, a világegyetemrôl és a világokról. Kriterion, Bukarest, 1990. 144. old.

7 Giordano Bruno: Párbeszédei. Franklin, Bp., 1914.

8 Davies: i. m. 129. old.

9 A matematikában kicsit is jártasabbak persze megkérdezik, mennyire végtelenül sok, de szerintem ôk rögtön ki is találják, hogy legjobb, ha kontinuum számosságú.

10 “…filozófiai szempontból olyannyira ellenszenves…”.

Davies: i. m. 141. old.

11 Az utóbbi lehetôséget Székely tagadja, és – számomra érthetetlen módon, mert nem tudom, mi módon lenne képes a tudomány saját területén történô továbbhaladását meggátolni – a természettudomány számára egyszer s mindenkorra megközelíthetetlen kérdések közé sorolja. (85. old.)

12 Arthur Eddington: A természettudomány új útjai. Franklin, Bp., 1939. 224–242. old.

13 Székely: Einstein kozmoszától…. 227. old.

14 Idézzük az ügyben érdekelt Davies helyzetleírását: “Ezek az íróasztal melletti töprengések ugyan izgalmasak lehetnek,

a tudósok többségének érdeklôdését mégsem keltették fel.” Paul Davies: Az utolsó három perc. Kulturtrade, Bp., 1997.

89. old.

15 Vagy akár Hawking esetében, akinek munkássága az idô elôrehaladtával egyre kevésbé képviseli a szolid természettudományt. Ezzel nagyjából a szerzô is tisztában van (57., 199. old.), mégis túl komolyan veszi, aminek egyik paradox megnyilvánulása, hogy – teológiai okokból és nem túl udvariasan – hihetetlenül butának és muveletlennek nyilvánítja (262. old.), ráadásul pedig még nevetségesnek is, mert korlátozza istent a maga mindenhatóságában, holott korábban Székely is leírta, milyen kozmoszt várna egy “értelmes és gondviselô alkotótól” (196. old.).

16 A dolog már itt kezd problematikussá válni: miért pont az atom (és melyik)? Az atom egy ideiglenes képzôdmény a világegyetemben. Ha ilyen önkényességet megengedünk, akkor bármit ki tudunk hozni. Ez a játék rendkívüli módon vonzza az amatôröket is, volt szerencsém olyan dolgozatot olvasni, amelyben egy mérnök – elég jól elrejtett – kiindulópontja egy általa munkájában használt elektromos impulzus lefutása volt, és ennek az egyetlen önkényes elemnek a behelyezésével le tudta vezetni az összes ismert természeti állandót, sôt még olyanokat is (például legnagyobb és legkisebb létezô erô), amilyenekre mások még csak nem is gondoltak.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu