Pléh Csaba

Pszichológia

---

A tudományos elméletek szimbolikus vonatkozásaik, de közvetlenül hirdetett oksági mechanizmusaik révén is a társas-társadalmi világ részévé válnak, s így nemcsak objektív érdemeik meg a közvetlen hatalmi összefüggések miatt kultiválják ôket, hanem a mögöttes érdekmeghatározottság miatt is, mivel így tudnak a társadalmi viselkedés irányítójává válni.

Dolgozatom azt próbálja megmutatni, hogyan jelenik meg ez egy olyan helyzetben, ahol a központi akarat nem tudott kiterjedni az élet minden oldalára, s miközben maga egy sajátos szimbolikát preferált, éppen ennek ellentéteként létrejött egy alternatív szimbolika is. Ez a szimbolikus-társadalmi meghatározottság nem egyirányú, nem pusztán felülrôl lefelé mutat. Éppen a szimbolikus tényezôk miatt sok tudományos kérdés úgy válik értéktelítetté, hogy rejtve megkérdôjelezi az uralkodó s hegemónnak kikiáltott nézeteket. De mivel mindez kölcsönös rejtôzködések közepette folyik, a kódolt lázadó mondanivalót a hatalom nehezebben tudja leleplezni. Az 1960-as évek szocialista Magyarországában a pszichológia kibontakozása jellegzetesen ezt a rejtett meghatározottságot mutatta. A társadalomban kétségkívül jelen volt a politika erôszakos, meghatározó szerepe. Ez azonban nem érvényesült már a maga nyerseségében. A küzdelem a fejekért a szimbólumok szintjén is folyt, s ebben a folyamatban, mivel témája az ember, a pszichológia szimbolikus emancipálódási próbálkozásai különösen tanulságosak.

Passzív szervezet szemben az aktivitással

A hatvanas évek magyar pszichológiájában az aktivitás problémája központi jelentôségu volt.2 Valójában egy lazán, életlenül körvonalazódott szembenállás bontakozott ki ekkoriban a viselkedés és az elme kétféle megközelítése között. Ezeknek, mint az 1. táblázat mutatja, az emberi természet egészével kapcsolatos két felfogás, sôt a társadalomszervezôdés két felfogása is megfelelt.

Az emberi viselkedés nem ortodox elképzeléseit, melyek sok mindenben eltértek egymástól, egybefogta az, hogy több aktivitást kerestek az embernél. Magyarázatra szorul persze, mi is volt az ortodox felfogás, mi jellemezte a “jó fiúkkal” szembeállított “rosszakat”.

A döntô mozzanat az, hogy e korban olyan társadalomszervezéssel van dolgunk, melyben nemcsak hogy beavatkozik a politika a tudományokba, hanem mindez egy centralizált világképpel jár együtt. A hatalomhoz közel álló pszichológusok ennek megfelelôen nemcsak hogy többnyire russzofilek, szemben a nyugatimádókkal, különösen az anglománokkal, hanem alapvetôen hittek is az egyetlen, végre megtalált és megváltoztathatatlan társadalmi rendben, aminek szakmájukban jól megfelelt a passzív emberkép. A percepció aktív és passzív modelljeinek vitájában vagy az instrumentális és a pavlovi kondicionálás jelentôségének vitatásában s hasonló kérdésekben mindezek miatt ott rejlett egy társadalmi kérdés. Nevezetesen az, hogy mennyire vagyunk mi magunk mint a Nagy Inkvizítor alanyai pusztán átfogó társadalmi törvények megnyilvánulásai, vagy magunk is cselekvôk vagyunk-e. Mondhatnánk akár azt is, hogy a “nyitott gondolkodásra” érzékeny pszichológusok saját szakmájukban is több “ágensséget” kerestek. Bár ez a gondolkodásmód fokozatosan többségivé vált, ekkor, a hatvanas években távol állt a hatalomtól. Ez indokolta, hogy önmegjelenítésükben számos szakmai mozzanat oly nagy érzelmi hangsúlyt kapott. Számukra ugyanis ez szimbolikus társadalmi szembenállást is jelentett. Ezek a mögöttes tényezôk és a velük kapcsolatos társadalmi szimbolika akkoriban nem tudatosult a szocializálódó új nemzedékben sem. A szembenállások úgy jelentek meg, mint a provinciális tájékozatlanság és a felvilágosodás közötti feszültségek. A hatalomtól távol állók érzelmi vonzereje azonban átütô ereju volt az ifjúságra. Három évtized után könnyebb megérteni, miért volt olyan fontos a “jobbak” számára, hogy felfogásukat szembenállás formájában fejtsék ki, még akkor is, ha bizonyos tézisekkel kapcsolatban nem volt is olyan világos hivatalos oppozíció, s miért hordoztak érzelmi hangsúlyokat olyan gondolatok, melyeknek “puszta” tudományos kérdéseknek kellett volna lenniük. Valójában az ideális “normális tudományfejlôdéshez” viszonyítva kissé kiélezett, de sok más “szocialista országhoz” képest jóval kevésbé szélsôséges helyzetben azt érhetjük itt tetten, hogyan válik a tudós mint társadalmi lény számára érzelmi kérdéssé a maga képviselte elmélet, hogyan töltôdik meg emberi tartalommal olyan helyzetben, ahol van a hivatalosság, a csaknem kizárólagosság státusára számot tartó központi ideológia.

A kondicionálás esete

Az egyik idetartozó legvilágosabb szembenállás a pavlovi és az instrumentális tanulás között jelent meg, ahogy azt a 2. táblázat összefoglalja.

A “jobbak” persze az instrumentális tanulás mellett álltak ki. Ennek egyik mozzanata, hogy úgy mondjam, intézményes eredetu volt. Magyarországon a biológia jó részének és a pszichológiának a pavlovizációja meglehetôsen drasztikus és gyors folyamat volt az ötvenes években. Az önmaguk lehetôségeire újra ráébredô pszichológusok a hatvanas években erre az örökségre reagáltak. Pavlov volt a hivatalosság. (Bár meg kell mondani, hogy az ötvenes évek végén egy darabig nem is játszott olyan negatív szerepet: az akadémiai Pavlov Bizottság több lehetôséget nyújtott a pszichológia rekonstrukciójára, mint a pszichológia feletti pedagógiai uralom. Most azonban egy ennél valamivel késôbbi szakaszról beszélünk.) Voltak kísérleti pszichológusok, akik szerettek volna együtt élni Pavlovval, mint egy természettudományos eséllyel a pszichológia kibontakoztatása érdekében, rámutatva, hogy Pavlovot össze lehet egyeztetni a kísérleti (horribile dictu az amerikai) pszichológiával. Ez az “egyeztetés” persze nem volt konfliktusoktól mentes. Az új nemzedék számára azonban valamivel késôbb ujjnyi rés nyílt meg az instrumentális kondicionálás jelentôségének hangsúlyozásával.
 
 

Területek	Rögzítettfelfogás	Dinamikus aktívfelfogás
viselkedéstudomány	pavlovi kondicionálás passzív érzékelés (tükrözés) egycsatornás pályák tanulás és tükrözés	instrumentális tanulás aktív és motoros percepciómodellek orientáció és szelekció többszörös utak motivált tanulás
kísérô társadalomszervezés és filozófia	fölülrôl lefelé szervezôdés egyén passzív alany rögzített jutalmak zárt világ	alulról felfelé szervezôdés egyének aktív ágensek változó jutalmak nyitott világ

A pavlovi kondicionálásnak számos olyan jegye volt, melyek arra predesztinálták, hogy “klasszikussá” váljék, olyan felfogássá, mely egyszerre hirdeti a viselkedés módosíthatóságát, úgy, ahogy az egy hivatalosan forradalmi átalakítást valló ideológiával átitatott társadalomhoz illik, de ugyanakkor szimbolikájában azt is kifejezi, hogy ebben, vagyis a viselkedés módosíthatóságában mi, egyének puszta kiszolgáltatott tárgyai vagyunk egy máshonnan, rajtunk kívülrôl származó szervezô elvnek. Az állat helyzete a klasszikus kondicionálás kísérleti elrendezésében meglehetôsen jól fejezi ki ezt. Pavlov kutyái le vannak kötözve a kísérleti állványra. Szalagok tartják ôket, az állat nem tud mozogni, egyetlen lehetséges aktusa a nyálazás, vagy egyetlen le nem kötözött lábának elmozdítása.

Az instrumentális tanulás úgy áll ezzel szemben, mint az amerikai mentalitás az orosszal. Van azonban egy további, szemantikailag gazdagabb szembenállás is. A Skinner-dobozban levô állatnak, úgy tunik, több kezdeményezési lehetôsége van. Thorndike kifejezését használva, a “problémadobozban levô macskák” több mozgást próbálnak ki, s a következményeknek megfelelôen választanak ki egyet.3 Vagyis az instrumentális tanulásban mind a véletlennek, mind a kezdeményezésnek szerepe van.

Az instrumentális tanulás valójában a tudás eszközfelfogásának felelne meg (szó szerint instrumentum alapú lenne), valamint annak az eszménynek, hogy a tudás változása mindig lépésenkénti. Ebben a keretben a motivációnak alapvetô, és nem pusztán háttér szerepe van. Tanulás csak akkor megy végbe, ha van késztetés, és van megerôsítés is. A pavlovi eset bizonyos értelmezései mellett azonban a tanulás puszta érintkezés révén is végbemegy.

Van egy társadalmi kép, mely könnyen rávetíthetô erre a tudományos szembenállásra: az egyik felfogás szerint az embereknek érdekeltnek kell lenniük abban, amit csinálnak, a másik szerint semmilyen társadalmi tevékenységhez nincs szükség közvetlen megerôsítésre, közvetlen jutalmakra. A tudás instrumentális felfogásában és az instrumentális tanulásban motivációra és beválásra van szükség, valamint arra, hogy az állat önmaga kezdeményezze tevékenységét.4

Mindezek a jegyek egy meglehetôsen restriktív hivatalos társadalomban az instrumentális tanulás furcsa “ideológiai helyzetét” eredményezték. A tanulásnak ugyanaz a skinneri modellje, mely a hatvanas évek végén az amerikai társadalomban és társadalomtudományban a kontroll, a manipuláció és a szabadsághiány, a determinisztikus emberkép szimbólumává, a magas intellektuális körökben pedig Skinner túl ambiciózus redukcionizmusának szimbólumává vált, Kelet-Európában a szabadság és az aktivitás hallgatólagos szimbólumaként jelent meg, szemben Pavlov kutyáival, akik pusztán szenvedô alanyai voltak beavatkozásoknak, s úgy “estek át” a tanuláson, hogy nem is igen csináltak semmit.5 Putnoky Jenô munkáiban mindez egy még tágabb kiterjesztést is kapott: adott egy olyan értelmezést a korban számos okból elôtérbe került interiorizációs felfogásnak, amely részben Piaget gondolataira, részben a kor neobehaviourista motoros megismerés-elméleteire, például Osgood munkáira támaszkodva a motoros megismerés-elméletek felújítását egy aktivitás központú, kezdeményezô emberkép egészébe illesztette.6

Barkóczi Ilona és Putnoky Jenô kis tankönyve s Grastyán Endre neurofiziológiai megerôsítés-elmélete a hatvanas évek elejétôl, mely szélesebb pszichológus és pedagógus közösségek számára is hozzáférhetô volt, mintaadó példái lettek annak az értelmezésnek, amely az instrumentális tanulást a cselekvô ember modelljeként állította elôtérbe.7

Pavlov számos követôjének nehéz sora volt a Szovjetunióban, mint köztudott, sokan számítottak eretneknek. A dolgok itt emlegetett “szimbolikus logikája” szempontjából nem érdektelen, hogy az eretnekségek egy része összefüggésben volt az aktivitás kérdésével, és a kísérletezés rejtett szemantikájával.

A grúz Beritashvili hányatott sorsa, aki szabadon mozgó állatokkal természetes elrendezéseket használt, világosan mutatja, milyen rendkívül erôs volt a pavlovi ortodoxia szimbolikus vonatkozása.8 A szovjet ötvenes években a kísérleti elrendezés szimbolikus mozzanata egy igen kemény társadalmi valóság aktív tényezôjévé vált, a tudósok meghurcolásának akár lecsukásig is kiterjedô alapjává. A hatvanas évek Magyarországában nem voltak ennyire kiélezettek a viszonyok. A kutatókat nem üldözték azért, mert komolyan vették Skinner vagy a szintén az instrumentális tanulást elôtérbe állító lengyel Konorski munkáit, preferenciáiknak azonban kétségtelenül volt szimbolikus oldala. Ezek a szakmai preferenciák a bevett autoritást megkérdôjelezô felhanggal bírtak, s ezzel elutasító reakciókat is váltottak ki a hivatalosságból.

Az észlelés és az aktivitás: a megelevenedett tükör

Ugyanez a mögöttes tényezô, az aktivitás középponti szerepe jelent meg a korabeli perceptuális kutatásban és elméletírásban. A fiziológiában és a filozófiában egyaránt (s természetesen a pszichológiában is) volt az észlelésnek egy olyan de facto passzív felfogása, mely a percepciót egy egyszeru képelméletnek megfelelôen valamiféle epifomenális árnyéknak tartotta. Márkus György mutatta be a korban ezt mint saját felfogásának ellentétét. Márkus a passzív felfogást tetten éri mind a klasszikus filozófiában, mind a korabeli sztenderd, iskolás marxizmusban. Ez az “észlelési felület” mintegy tehetetlen tükröt tartana a világ elé. Azt is mondhatnánk, hogy az ismeretelmélet leninista változatának, ahol a pszichikum “tükrözi a világot”, és a két jelzôrendszerrel operáló pavlovi fiziológiának alacsony színvonalú, finomultságoktól mentes összekapcsolódása a hivatalos ideológiával szomorú karikatúrája lett a modernitás reprezentációs elmefelfogásának. A “hivatalos felfogás” társas szimbolikája ismét a passzivitással volt kapcsolatos: a “tükrök” és a “jelek” nem sokat csinálnak, velük a dolgok csak történnek.9

Ezzel a hivatalos passzív felfogással szemben “a jobbak” azt hirdették, hogy a percepció aktív folyamat. Magyarországon belül is számos változata volt ennek az általános tézisnek. Magán a marxista elméleten belül is voltak próbálkozások az emberi megismerés aktívabb felfogásának irányába. Volt ennek egy ekkoriban kanonizáltnak számító kincstári változata, mely az “aktív tükrözés” fogalmát abban a jelszóban tömörítette, hogy “a külsô hatások a belsô feltételeken keresztül érvényesülnek”. Megjelent azonban az igény az észlelési aktivitás fogalomkörének olyan filozofikus értelmezésére is, mely szorosabb kapcsolatot tartott a kor szaktudományos fejleményeivel. Márkus György említett munkája a kor filozófiai és pszichológiai irányzatait feldolgozó szintézist készített. Munkája átfogta az agykérgi plaszticitással kapcsolatos kutatásokat (Lashleytôl Sperryig, vagyis a harmincas évektôl kora legtöbbet vitatott kísérleteiig) vagy a perceptuális tanulás különbözô értelmezéseit, és az észlelés motoros elméleteivel kapcsolatos kutatásokat. Márkus egy olyan percepcióelmélet mellett állt ki, mely nem húz éles határvonalat észlelés és motoros alkalmazkodás közé. Az észlelésnek diszpozíciós, válasz-elôkészületi értelmezését adja. Eszerint az észlelés nem egyirányú információfelvétel, nem “passzív tükrözés” a kor szóhasználatában. Ehelyett a tárgyi cselekvés és az agykérgi válaszdiszpozíciók állandó visszahatása érvényesül a perceptuális képmás alakulásában. Az észlelés a szervezetnek a környezethez való aktív viszonyulását biztosító “reflexgyuru” egyik láncszeme.10 Sajátos párhuzam vehetô észre Márkus aktív észlelés-felfogása és a tudás instrumentális koncepciójának elsô lépései között. A reflexes alkalmazkodás értelmezésében a pragmatisták nagyon hasonló felfogást hirdettek. John Dewey saját lépcsôzetes fejlôdéselméletének és dinamikus emberképének kiindulópontja a reflexív fogalmának bírálata volt nevezetes programadó cikkében. Az alkalmazkodási folyamatokat is, akárcsak fél évszázad múltán Márkus, az egyirányú determinista képalkotás helyett a ciklikus szabályozás keretébe próbálja illeszteni: a reflexív minden fázisa csak egy lépés az alkalmazkodás ciklikus folyamatában. “Nem pusztán a válasz bizonytalan, hanem ugyanolyan bizonytalan az inger is.”11

Márkus azt emeli ki, hogy az orientáció viszonylag önálló folyamat a magasabb rendu állatoknál, s a viselkedést a teljesebb kontextushoz illeszkedô belsô diszpozíciók határozzák meg. Számára ez egyszerre jelent szabályozási és modellálás központú (ha úgy tetszik, kognitív) megközelítést az emberi viselkedéshez. Ez az aktivitás szempontú megközelítés Márkusnál nemcsak a passzív emberképpel állt szemben, amikor az észlelést az emberi aktivitás ontológiai kategóriájához kapcsolta. Egyben egy új korszak ígérete is volt: a perceptuális kutatás filozófiai elemzését összekapcsolta a nyelvfilozófiai kérdésekkel is, nevezetesen azzal, hogy mi köze van ennek az észlelési nyelv elemzéséhez az analitikus filozófiában. Milyen kapcsolatban lehet mindez például a primitívnek tartott kategóriák elemzésével a perceptuális tanulás elméletben, így a funkcionális, az állat viselkedését ténylegesen irányító és a névleges inger megkülönböztetésénél?

Ez az alapállás elég eretneknek bizonyult a tükrözés hagyományos lenini felfogásához képest, de nem minden pszichológust vonzott. Az “ágens” mivolt némi aktivista reformmarxista színezetu hangsúlyozása a pszichológusok egy része, elsôsorban a filozófia és a szociálpszichológia felôl közelítôk számára vált vonzóvá. Azt ígérte ugyanis, hogy összhang teremthetô egy reformmarxista emberképnek megfelelô cselekvés- vagy tevékenységelmélet, a Vigotszkij iskola pszichológiai felfogása és az akkori kísérleti pszichológiában megjelenô aktivitáscentrikus értelmezések között. Váriné Szilágyi Ibolya ekkori munkái már címeikben is programszeruen kifejtik ezt a meggyôzôdést, ha szabad ironikusan fogalmazni, a hitet a kettôs igazságban: az aktivista Marx-olvasat és az aktivitáselvu percepciókutatás egy irányba mutat.12

Az aktivitás mint “jó mozzanat” szerepének összekapcsolására a marxista kettôs igazság rejtett elvével jó példa Vereczkei Lajos következô évtizedbôl származó monográfiája. A Grastyán Endre pécsi aktivitáscentrikus pszichofiziológiai iskolájának képviselôje azt igyekszik megmutatni, hogy összhang van Lenin, Rubinsteinnek a külsô hatások és a belsô feltételek viszonyáról hirdetett koncepciója és a korabeli kísérleti pszichofiziológia között. Háromféle aktivitáskoncepció helyezôdik itt egymásra: az aktivációs mechanizmusok, a motivált instrumentális tanulás és az észlelés motoros elméletei szerinte együttesen alátámasztanak egy aktív tükrözés-felfogást. “Tény tehát, hogy a világ passzív szemlélete nem eredményezhet megismerést. A megismerés csak a valóság aktív elsajátítása [...] révén jöhet létre. A modern idegrendszerkutatásra alapozott magatartáskutatás így teljes következetességgel a Marx által elôlegzett dialektikus materialista filozófiai alapelvekhez vezet, azokat konkretizálja és igazolja.”13

Ez az összekapcsolási igény a marxizmussal a pszichológusok között ritkaságszámba ment. A kísérleti pszichológusok jó része idegenkedett az efféle árukapcsolástól: nemcsak politikailag, hanem szakmailag is veszélyes témának érezték. Így aztán a pszichológusok többsége megelégedett az aktivitás fogalmával, úgy vélve, hogy maga az “ágensség” fogalma túl spekulatív, és sokuk számára túl marxista felhangokat is hordozott. Ezek a szakpszichológusok az új, aktivitás hangsúlyú észleléskoncepció keretében fôleg a percepció motoros összetevôinek alapvetô jelentôségét hangsúlyozták. Ennek általános kereteként a percepció analízis-szintézis elvet használó felfogása mellett álltak ki, ahol az észlelést a mögöttes háttértudás, a kontextus és a modalitások közötti kölcsönhatás, közte a mozgás befolyásolná. Tánczos Zsolt indított el konkrét laboratóriumi kísérleti programokat annak tisztázására, pontosan milyen szerepük van a motoros tényezôknek, a saját test mozgásainak és a szemmozgásoknak, vagyis az

adaptációnak a kísérletileg bevezetett retinális torzítások (például retinakép-megfordítások) kompenzálásában. A Magyarországon különlegesen népszeru témák közé tartoztak ugyanis Ivo Kohler nevezetes innsbrucki torzításos kísérletei.14 Marton L. Magda munkássága mutatja, hogy a hazai pszichológiában az észlelés adaptív újraintegrációjának problémája a késôbbi korszakban is központi szakmai kérdés maradt. E felfogásban a motoros elméletek összetalálkoztak a percepció Jerome Brunertôl származó új felfogásával. Az észlelést ebben az értelmezésben az elvárások, a kontextus és az értékelô rendszerek állandóan befolyásolják. A perceptuális tanulás hangsúlyozása azt sugallta, hogy egy olyan “folyékony” világban élünk, mely perceptuális értelemben sem elôre meghatározott, és természetesen társadalmi értelemben sem. A Marton Magda kiadta olvasókönyv e megközelítés iránymutató, egy egész nemzedéket befolyásoló referenciakeretévé vált.15 Ugyanakkor, mint már utaltam rá, voltak olyan pszichológusok is, akik a tevékenység kérdéskörének megújított marxista értelmezésére reagáltak (az egyszeruség kedvéért ezt neomarxista értelmezésként emlegetem), s a percepció s az emberi ágens mivolt szovjet aktivista felfogását, fôként Leontyev koncepcióját próbálták meg követni. Ismét a kor egy jellegzetes olvasókönyve, a Váriné Szilágyi Ibolya szerkesztette munka jól foglalja össze e törekvést.16

A két megközelítés az ideológiai sugallatok miatt nem triviális értelemben volt egymás riválisa. A neomarxizmussal szimpatizálók úgy gondolták, hogy olyan perceptuális elméletet fognak kialakítani, mely a korai Marx-írásoknak megfelelôn összeegyeztethetô egy, az embert a szokásosnál “aktívabbnak”, ágensszerubbnek tekintô emberképpel. A kísérletorientált pszichológusok viszont úgy vélték, miközben kerülték ezt a veszélyes témát, hogy a pszichológiai kérdéseket a pszichológusoknak kell eldönteniük, és azt nem kell összekeverni a marxizmus inkább tevékenységelméleti és aktivista vonulatának megfelelô újraértelmezésével. A pszichológiának a lehetô legkevésbé kell mai filozófiai megfontolásokkal “fertôzöttnek” lennie (hiszen a mai filozófia úgyis ideológia). De nemcsak politikai okokból alakult ez így, hanem kategoriális okokból is. Az “ágens”, “pszichikum” és ehhez hasonló terminusok gyanúsan reifikáltak, túl “lélekszagúak” voltak a kísérletezô pszichológus számára.

Ezt nem úgy kell értelmezni, mint a filozófiai kérdésfelvetéssel való szembenállást vagy valamiféle elméletellenes attitudöt – bár a marxisták hajlamosak voltak így értelmezni, s a kísérleti pszichológusokat egyszeruen muveletlennek tartani –, hanem inkább mint tapasztalatokon alapuló óvatosságot. Ez a tapasztalati alap az volt, hogy a politikailag értelmezhetô filozófiákkal való akár szakmai, akár puszta személyes összekapcsolódás már korábban is több alkalommal politikai alapokon nyugvó szakmai diszkriminációhoz vezetett a magyar pszichológiában.17 Bár a kísérleti pszichológusok többsége szimbolikusan is preferálta az emberi elme (vagy ha úgy tetszik “pszichikum”) aktív felfogását, nemigen érezték szükségesnek, hogy ezt valamilyen reformmarxista irányultsággal összekapcsolják. Vigyáztak arra, hogy ne sétáljanak bele abba a csapdába, amely a filozofikus kérdéseket a marxizmus keretében fogalmazta meg. Inkább hagyták magukról terjedni a földhözragadtság benyomását, mintsem hogy a marxizmus helyes értelmezésérôl vitázzanak. Számukra a percepcióval vagy a személyiséggel kapcsolatos modelleknél igényelt nagyobb “aktivitás”-ért folytatott küzdelem egyben küzdelem volt az egész szakma nagyobb önállóságáért és függetlenségéért. Tanulságos ebbôl a szempontból összevetni Marton L. Magda és Váriné Szilágyi Ibolya már említett köteteinek bevezetôjét.

A két válogatásban sok a tartalmi érintkezés az észlelés aktív összetevôit és a perceptuális rendszerek módosíthatóságát illetôen. Marton L. Magda számára azonban a filozófiai referencia a klasszikus empirizmusviták világa, expliciten megfogalmazva a XVIII. századi filozófia, addig Váriné Szilágyi Ibolya számára a marxi tevékenységelmélet.

A kor hivatalos zsargonjának megfelelôen a kísérleti pszichológusok nyílt vagy rejtett öntávolítása az ideológiailag súlyozott értelmezéstôl annak a máig nem ártatlan gondolatmenetnek felelt meg, hogy a pszichológia “természettudomány”, ezért nem része a “felépítménynek”, s ezért nem érzékeny az “osztályérdekekre” meg effélékre. Ez korántsem ártatlan felfogás: a hivatalos filozófia s persze tudománypolitika a pszichológiát társadalomtudománynak tartja – mindmáig, s a pszichológia természettudomány volta a magyar pszichológiában még ma is igen érzelemteli kérdés. Ebbôl a perspektívából ma már látni, hogy a marxista tudományosztályozás korabeli kérdése egy elég sok következménnyel járó, de mégiscsak egyedi esete volt az ember naturalisztikus és szellemi vagy kulturális konstruktivista felfogásai között zajló két évszázados vitának.

A motiváció

Az aktivitási gondolatmenetnek megfelelôen a kíváncsiság, a tájékozódási reakció, a kognitív motiváció és a spontán tevékenység szintén alapvetô szerepet játszott az újjászületô magyar pszichológia önmeghatározásában. Ez számos formát öltött. A pszichofiziológiában Moruzzi és Magoun, az aktivációs agyi rendszerek elsô leírói szinte biblikus hivatkozásokká váltak, s számos kísérletileg igen termékeny kutatás formálódott azzal kapcsolatban, mi az aktiváció szerepe a tanulásban, mi a kapcsolatuk a szenzoros megerôsítéssel, a játékkal s egyéb önindította tevékenységekkel, hogyan kell értelmezni az optimum motivációs görbét különbözô feladathelyzetekben s így tovább. Az ötvenes évektôl egészen a nyolcvanas évekig Grastyán Endre bizonyult ezen irányzat legjelentôsebb képviselôjének. Nemzetközileg is figyelemre méltó, hogy ô volt az elsô 1961-ben, aki a tanulás irányításában egy igen fontos tanulási központnak tartott agyi képlet, a hippocampus központi szerepét hangsúlyozta, felismerve ahogy a tájékozódási reakciót s annak habituációját, ismételt ingerlésre történô eltunését irányítja.18

A humán pszichológiában is elôtérbe kerültek az aktivációs mechanizmusok, ismét például Marton

L. Magda munkásságában, mint olyan mechanizmusok, amelyek a viselkedés energetikáját, célirányosságát és a tanulást kapcsolják egymáshoz. Ennek megfelelôen a nálunk ekkor Marton Magda által meghonosított modern kísérleti személyiségtipológiai kutatásnak is a középpontjába került az aktivációs rendszer. Az aktivációs fogalomkör és a vigilancia fogalma a tudatállapotok klinikai értelmezésében is tankönyvi referenciakeretté vált. A “manipulációs viselkedés” jelentôsége és az önirányította, aktív keresô kognitív motiváció szerepe ekkortájt a csecsemôfejlôdés kutatásában is központi jelentôséguvé vált a hazai pszichológiában, elsôsorban Barkóczi Ilona munkáinak köszönhetôen. Mindez Pikler Emmi kutatócsoportjában összekapcsolódott egy olyan csecsemôneveléssel, amely azt emelte ki, hogy a csecsemônevelésben kisebb szerepük kell hogy legyen a korlátozásoknak, és ugyanakkor a felnôtt környezet tanító-támogató munkáját is a csecsemô saját aktivitásával kell felváltani.19

Olyan emberképet sugallt mindez, mely szerint az ember nem pusztán egy (p)orosz ellenôrzés alatt álló passzív információ- és tudásfelvevô lény, hanem aktívan keresi a tudást. A “progresszív” pszichológusok a kiváltott viselkedést szembeállították a spontaneitással.

Ezzel párhuzamosan merült fel a nem homeosztatikus motivációs mozzanatok kérdése, illetve a homeosztázis fogalmának dinamikusabbá tétele.20 A szimbolikus mozzanatot itt az képezte, hogy a szigorúan homeosztatikus mechanizmusok egy zárt világnak feleltek meg, míg a kíváncsiság és az aktiváció párhuzama a nyitott, változó világ.

Valójában a hatvanas évek hazai pszichológiájának és filozófiájának egyik érdekes szimbolikus üzenete, hogy minden elválasztó tényezô mellett, ami az aktivitás jelentôségét illeti, naturalisták és szociális konstrukcionisták gondolkodhatnak hasonlóan: az egyik azért tartja üdvözítônek az aktivitást, mert ez felel meg az emberi természetnek, a másik azért, mert ez fejezi ki, hogy az embernek nincsen rögzített természete.

A csoportszervezôdés

A szociálpszichológia újraéledése során (hiszen korábban is voltak magyar szociálpszichológusok) Magyarországon a hatvanas éveket egy olyan gondolati minta jellemzi, amely azt hangsúlyozta, hogy a spontán és érzelmi vagy vonzalmi alapú csoportosulásoknak fölényük van a formális csoportokkal szemben. Ez a felfogás a hivatalossághoz képest alternatív pszichológiai szervezôdést képviselt. Alternatívát a létezô hierarchiákkal s azok betöltôivel szemben, ugyanakkor elfogadta a közösségi alapú társadalomszervezés primátusát. Ne feledjük, hogy ez a rejtett ideológia a spontán közösségi mivoltról egy olyan társadalomban alakult ki, ahol a hivatalos ideológia is rendkívül nagy szerepet szánt a “közösségi szervezôdésnek”. Eközben a tényleges társadalom igen erôs és megkérdôjelezhetetlen hierarchiákon alapult.

A “jobbak” a spontán közösségi szervezôdések

jelentôségét a hivatalos közösségcentrikussággal állították szembe. A hatvanas évek Magyarországa a szociometriai kutatás és aktivizmus paradicsoma volt, együtt a csoportfogalom elméleti kultivációjával, amit a hetvenes években követtek az aktív csoportmozgalmak. A csoport iránti érdeklôdésnek volt egy nyilvánvaló sugallata: az elsôdleges csoportokat valóságos vonzalmakra kell alapozni, és ahogy Mérei Ferenc Morenot a vonzalmi választáson túl a funkcionális választások irányába kiterjesztô eljárásai sugallták, az elsôdleges csoportokat és a vezetést egyenesen a hatékonyságra és a hozzáértésre kell alapozni, s nem a hivatalos döntésekre.21

A mögöttes üzenet szerint a hivatalos csoportosulások, különösen a mindenkori hivatalos vezetés egész egyszeruen rossznak mutatkoztak. A pszichológia azt sugallta, hogy meg tudja mutatni az alternatív, az “igazi vezetôket” a hibásan kiválasztottakkal szemben, bármiféle választás során, legyen az akár szociometriai választás is. A szociometria eszméje ebben a társadalmi közegben a politikát helyettesítette: a politikán kívüli szervezôdést hangsúlyozta, ugyanakkor az egész eljárás szavazásra és választásra épült, ami nem létezett a magyar társadalmi életben. Az érzelmek, a közvetlen társas hatalom és a választás hangsúlyozásával a szociometriának fenyegetô üzenete lett.

Mindez a politikapótlék a szociometriában nem volt független Mérei Ferencnek, a magyar szociometriai mozgalom mindenki által elismert és csodált vezetôjének drasztikusan korlátozásra ítélt egykori politikai ambícióitól. Mérei a hatvanas évekre már meglehetôsen viharos, de mindig közösségcentrikus politikai és tudománypolitikai múltját, meghasonlott politikusságát és vezetôi ambícióit is átemelte a szociometriai mozgalomba. Legfôbb tudományos témái és eredményei is azzal kapcsolatosak, milyen összefüggés van a csoport és az egyén között, a jó és rossz hálózatok között, ami a demokráciát és az egyéni boldogságot illeti. Korai, híressé vált dolgozata rámutatott arra, hogy a csoportkölcsönhatás olyan “élménytöbbletet” teremt, amely eltér az egyéni élmények puszta összegétôl. Késôbb több irányba továbbfejlesztette ezt az alapgondolatot: kidolgozta az “utalás” mint a csoport-hovatartozásra emlékeztetô mechanizmus elméletét, számos munkát szentelt a pár és a csoport, a csoport és a vezetô értékrendje közötti kapcsolatoknak.22

Mérei élete és kutatómunkája annak lett a példája, hogyan hatolt be a politika egy persze alapvetôen politikus ember életének keretében a tudós és a gyakorlati pszichológus világába, és onnan vissza a politikába. Amint Erôs Ferenc rámutatott, az aktív politikai vezetô és a negyvenes évek nevelési reformere, amikor kegyvesztetté vált és börtönbe került, saját példájából tanulta meg, hogy a közép-európai tudósnak fontos korlátai vannak. Az egyik az élet és a hatalom ingatag természete, a visszatérô átfordulások a külsô és belsô körök között. (Mérei maga igen világosan megfogalmazta ezt a szociometriai peremhelyzet és az átbillenések, illetve a Saulus-Paulus váltások sokszori elemzésével.) Mindez a hatalom és a valódi értékkel bíró emberi csoportok közti kapcsolatok elemzéséhez vezette el. Egy olyan elmélet és gyakorlat következett ebbôl, amelyben Méreit a spontaneitásra és a spontán csoportszervezôdésre helyezte a hangsúlyt. Ebbôl következôen számára az elsôdleges csoportok és érzelmi vonatkozásaik nemcsak az emberi élet legfôbb kohéziós tényezôjévé, hanem egyben a hivatalossággal szemben a túlélés és az egyéni integritás megôrzésének kulcsává is váltak.23

Tudományos tudás és a köznapi politikai ismeret viszonya

A hruscsovi idôket követôen a közép- és kelet-európai értelmiségtörténetnek van egy érdekes mögöttes problematikája, s a pszichológia sajátos helyzete is ebbe illeszkedik. A tudósok mindig abban hittek, hogy a jó oldalon állnak, azaz: a valódi haladás szempontját képviselik. E téren a hivatalossággal nem mindenben azonosuló, az önállóság esélyeit keresô társadalomtudósok sajátos pozícióban találták magukat. Lehet, hogy a hatalom eltorzította a haladás fogalmát, gondolták, de a tudósnak mégis hinnie kell a “valódi” haladásban. A tudomány közvetlen világa számára ez a haladás társadalmilag azt jelentette volna, hogy a kutatás szabadabbá válik, és a tudósok világosan és egyértelmuen kiállhatnak az obskurantizmussal, esetleg még az ideológiailag és politikailag védett obskurantizmussal szemben is. Az igazság gyôzni fog, hosszú távon nem lehet elnyomni, s ennek megfelelôen hallgatólagos szövetség is kötheti a reformista társadalmi és politikai változások képviselôi és a tudomány által közvetített igazság között. Nehéz ma ezt a naiv bizodalmat elfogadni, különösen, mivel a vele járó depolitizálás nem bizonyult alkuk nélkülinek. A tudomány egyértelmu, majdhogynem azt is mondhatnánk, “pozitivista igazságában” rejlô hit abban az idôben erkölcsi és intellektuális lázadás kérdésének is számított. A hatvanas évek feljövôben lévô társadalomtudományaiban, így a pszichológiában is a progresszív nemzedék azt hirdette, hogy a tudományos igazság oszthatatlan, objektív és nem megkonstruált. Ez a “szcientizmus” csak látszólag volt reflektálatlan: különösebb nyílt harc nélkül egy olyan társadalomszervezôdéssel és ideológiával állt szemben, melyben az ember és a tudós is állandóan az igazság megtervezett és manipulatív eltorzításával találkozott.

Ez a hit az oszthatatlan igazságban, bármennyire az igazság gyôzelmének történetével, vagyis egy változási koncepcióval járt is együtt a tudósoknál, ugyanakkor túlzottan “katolikus” szemléletnek mutatkozott. Nem véletlen tehát az a késôbbi fejlemény a hetvenes években, amikor a progresszív gondolkodás képviselôi a tudományelméleti relativizmus, illetve másik oldalról az alternatív marxista felfogások és a “szocializmus építésének különbözô útjai” nevében szálltak szembe a monolitikus tudományfelfogással, s ezzel megkérdôjelezték az alternatívák nélküli társadalomképet. A mai hermeneutikus hangsúlyú relativisztikus igazságfelfogások persze jóval tovább mennek: megkérdôjelezik ezt az egykori haladásba vetett hitet is Európa korábbi szocialista részén ugyanúgy, mint a “haladottabb Nyugaton”. Érdemes azonban emlékeztetnünk arra, hogy mind az egykori s még tán ma is létezô igazsághívô tudós, mind a hermeneuta hisz abban, hogy növelni kell az emberi szabadságot. Eltérnek azonban egymástól a tekintetben, hogy a szabadság felé tett lépést az értelmezés teljes szabadságává terjesztik-e ki, vagy sem. A hermeneuta felfogás szerint az igazság objektivitásában hinni megalapozatlan dologiasítás, hiszen maga az igazság is egy konstrukció. A szcientista tudós viszont abban hitt és hisz, hogy az értelmezés szabadságának korlátai vannak. A hierarchikus társadalomban a szcientista világkép éppen a politika önkényes szabadsága ellen küzd, amikor azt hirdeti, hogy “az emberi természet” sok mindent behatárol abból, amit a politikusok és ideológusaik mondhatnak. A hermeneutikus viszont a szabadság nevében az igazság fogalmát magát is megkérdôjelezi.

Ezeknek az eltérô s máig vitázó lázadásoknak, a tekintéllyel szembeni fellépésnek párhuzamos változatai voltak a kísérleti tudósok és a neomarxisták próbálkozásai a rögzített emberkép meghaladására a hatvanas évek magyar filozófiájában és pszichológiájában.

A köztük zajló dialógus hiánya is tanulságos. Mindkét csoport több szabadságot keresett, de mindkettô gyanakvással tekintett a másikra. Úgy vélték, hogy a másik új korlátok nevében lemond a valódi szabadságról. Az adatokat elônyben részesítô társadalomtudósokat (beleértve a pszichológusokat is) a konstrukcionista ideológiák azzal a nem is rejtett váddal illették, hogy túl szorgalmasan építgetnek egy determinisztikus emberképet. Ennek a szimbolikus mondandója azonban éppen a társadalmilag determinisztikus, de tényszeruen voluntarisztikus hivatalos felfogás ellensúlyozása volt. Ugyanekkor a neomarxisták közül sokan egyre inkább a társadalmi élet és a társas determináció “konstruált jellegét” hangsúlyozták, s ez gyanús volt az embert a természettudósok mintájára felfogó szerzôk számára. Amikor a természettudós vagy a tágabban az embert meghatározott lényként kezelô tudós arra törekedett, hogy intellektuális menhelyet teremtsen a hatalom voluntarizmusával szemben, számára ez a neomarxista konstrukcionista kép meglehetôsen fenyegetônek tunt.

Csak remélni lehet, hogy a mai politikailag semlegesítettebb távlatok mellett ôszintébb – mert félelemmentesebb – dialógus fog kiépülni az ember naturalista és konstruktivista felfogásai között. S az olyan viszonylag kicsiny és áttekinthetô értelmiségi közösségek, mint amilyenek Magyarországon léteznek és léteztek, ebben a dialógusban még mások számára is érdekessé válhatnak.

Kiinduló kérdésünkre – a tudományos elméletek szimbolikus értékére – visszatérve, példánk azt illusztrálja, hogy a monolitikus gondolkodásmód politikailag kicsiny engedményei a humán tudományokban olyan elméletek és témák kutatásához vezettek, amelyek egy mozgó s kezdeményezô emberképet állítottak elôtérbe. Az is kiderült azonban, hogy ezek az egymással társadalmi mondandójukban rokon törekvések megosztottak voltak aszerint, hogy az európai gondolkodás naturalisztikus vagy a természetet és kultúrát mereven elválasztó hagyományát követték-e. Az aktivitás, a kezdeményezés, a spontán vezéreltség olyan témák s közös nevezôk voltak, melyekben az egyébként egyet nem értô törekvések közös szimbolikus alternatívát találtak a bornírt hivatalossággal szemben.
 
 

Jegyzetek

1 A dolgozat készítése során a szerzô a Stanford Egyetemen, Kaliforniában a Center for Advanced Studies in the Behavioral Sciences vendégszeretetét élvezte. Munkáját a Mellon Alapítvány Gardner Lindzey ösztöndíja támogatta. Szeretném megköszönni Vajda Zsuzsának, hogy lehetôvé tette, hogy gondolataimat Szegeden–Budapesten 1997 augusztusában a Humán Tudományok Európai Társaságának elsô kongresszusán kifejtsem. Köszönöm Kiss Szabolcsnak, hogy emlékeztetett Piaget jelentôségére az aktivitáselméletek kapcsán. Erôs Ferenc biztatása és kritikai megjegyzései (különösen Mérei Ferenc szociálpszichológiájának pontosabb beállításáról és a szovjet tevékenységelméletek kétes státusáról) sokat segítettek abban, hogy a kézirat magyar változata is megszülessen.

2 Valójában persze az amerikai pszichológiára is érvényes ez. William Woodward hívta fel a figyelmemet rá, hogy a hatvanas évek magyar pszichológiájának általam bemutatott képe ôt felsôbb egyetemi éveire emlékezteti. A sajátosság inkább arra vonatkozik, hogy nálunk mindennek erôteljesebb volt a kapcsolata egy rejtett társadalmi és politikai szimbolikával.

3 E. L. Thorndike: Animal Intelligence. MacMillan Company, New York–London, 1898.

4 Ezt az instrumentalizmust képviselte a filozófiailag, tanuláselméleti és oktatásszervezési elképzeléseiben ma újra felfedezett John Dewey legfontosabb munkáiban: J. Dewey: The Influence of Darwin on Philosophy. Holt, New York, 1910.; Az iskola és a társadalom. Lampel, Bp., 1912.; A nevelés jellege és folyamata. Tankönyvkiadó, Bp., 1978.

5 A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy Skinner helyzete Amerikában is ellentmondásosabb, mint arra emlékezni szoktunk. James Deese: American Freedom and the Social Sciences (Columbia University Press, New York, 1985) c. könyvében mutatott rá, hogy a determinizmust és a szabadság gôgjét leküzdeni hirdetô Skinner (l. errôl sokat vitatott könyvét Beyond Freedom and Dignity. Bantham, New York, 1972) ugyanakkor az instrumentális tanulás egész elrendezése, saját büszkén képviselt szakmai paradigmája révén már pályája kezdetétôl (The Behavior of Organisms. Appleton-Century, New York, 1938) a véletlen szerepét, a viselkedés és viselkedésváltozás konstruktív felfogásának rejtett szemantikáját képviseli. A nyílt ideológus ellentmondásban van benne a tudós rejtett ideológiájával. Az operáns viselkedés fogalma Deese értelmezésében a hírhedett deterministánál megôrzi a szándékos viselkedés elvét. Egy másik paradoxon Skinnernél, hogy ez az egészében determinista szerzô azt hirdeti, hogy az operáns viselkedés leíró törvényei nem vezethetôk vissza semmire, önmagukban álló fenomenológiai törvények.

6 Putnoky Jenô: Az interiorizációról. Magyar Pszichológiai Szemle, (23.) 1966. 51–61. old.; Ch. Osgood: Megismerés és nyelv mint kognitív jelenségek behaviorista elemzésben. In: Kardos Lajos (szerk.): Behaviorizmus. Gondolat, Bp., 1970.

7 Barkóczi Ilona, Putnoky Jenô: Tanulás és motiváció. Tankönyvkiadó, Bp., 1966. Grastyán néhány, jelentôsebb hatást is gyakorolt munkája: A tanulás alapvetô elméleti problémái, paradoxonai és azok idegélettani feloldása. Pedagógiai Szemle, (8.) 1967. 893–914. old.; A játék neurobiológiája. Akadémiai, Bp., 1985. Grastyán értékeléséhez: Molnár Péter: Grastyán Endre (1924–1988). Janus, (No. VII.) 1989. 2.1–19. old.

8 D. Joravsky: Russian Psychology: A Critical History (Blackwell, Oxford, 1989) címu muve mutat be ebbôl részleteket.

9 Márkus György: Az észlelés és a pszichofizikai probléma. Magyar Filozófiai Szemle, (12.) 1968. 2. szám, 217–299. old.

10 Márkus: i. m. 247. old. Az említett “kincstári felfogás” egyébként Sz. L. Rubinstein (Lét és tudat. Kossuth, Bp.,1967) koncepciója, mely a korban sokkal nagyobb súllyal bírt, mint azt a triviális megfogalmazás ma vissza képes adni.

11 J. Dewey: The reflex arc concept in psychology. Psychological Review, (3.) 1896. 357–370. old. Magyarul in: Pléh Csaba (szerk.): Pszichológiatörténeti szöveggyujtemény I., Tankönyvkiadó, Bp., 1989. 259–269. old., az idézet a 267. oldalon.

12 Márkus György említett filozófiai munkája Marxizmus és “antropológia” (2. kiad., Akadémiai, Bp.1971.) c. könyve. Váriné Szilágyi Ibolya említett tanulmányai: A modern tudomány az emberi látórendszer munkájának aktív jellegérôl. Magyar Pszichológiai Szemle, (26.) 1969. 403–420. old.; A marxista ismeretelmélet és az észlelés korszeru koncepciója. Magyar Pszichológiai Szemle, (27.) 1970. 636–647. old.

13 Vereczkei Lajos: A marxista tudat-felfogás a tanulási, megerôsítési és motivációs elméletek tükrében. Akadémiai, Bp., 1975. 166. old.

14 A percepciós kísérletek nagy hazai visszhangjára lásd

Váriné: i. m., Kardos Lajos: A korrekciós rendszerek szerepe az érzékleti szervezôdésben. Pszichológiai Tanulmányok,

(9.) 1966. 11–20. old. A tényleges kísérleti munka Tánczos Zsolt nevéhez fuzôdik. Fontosabb tanulmányai: Szenzomotoros koordináció inverz látómezôben. Pszichológiai Tanulmányok, I. 1958. 133–140. old.; Érzékelés és mozgás kölcsönhatásának formái. Pszichológiai Tanulmányok, II. 1959. 105–120. old.; Propriocepció kis latenciaideju hatása a vizuális lokalizációra. Pszichológiai Tanulmányok, III. 1961. 117–133. old. Munkásságának kései összefoglalására: A látás alapfolyamatai. Akadémiai, Bp., 1984. Bár a munka zöme a színlátással foglalkozik, néhány fejezetben visszatér percepció és mozgás kapcsolatára.

15 A máig használt olvasókönyv: Marton L. Magda (szerk.): A tanulás szerepe az emberi észlelésben. Gondolat, Bp., 1975. Az érdeklôdés folytonosságát olyan dolgozatok mutatják tôle, mint: Az állandó tér észlelése (I): Pszichológiai és idegélettani megközelítés. Pszichológia, (1.) 1981. 57–81. old.

16 A. A. Leontyev: Tevékenység, tudat, személyiség. Gondolat–Kossuth, Bp., 1979.; Váriné Szilágyi Ibolya (szerk.):

A pszichikum és a tevékenység a mai szovjet pszichológiában. Gondolat, Bp., 1974.

17 Lásd errôl: László János, Pléh Csaba: Hungary. In:

V. S. Sexton, John D. Hogan (eds.): International Psychology. University of Nebraska Press, Lincoln, 1992. 196–205. old.; Pléh Csaba: Magyar hozzájárulások a modern pszichológiához. Világosság, 1998. augusztus.

18 Az említett klasszikus dolgozat: G. Moruzzi, H. W. Magoun: Brain stem reticular formation and activation of the EEG. Electroencephal. Clin. Neurophysiol., (1.) 1949. 455–473. old. Grastyán Endre sokat hivatkozott dolgozata: The significance of the earliest manifestations of conditioning in the mechanism of learning. In: J. F. Delafresnaye (ed.): Brain Mechanisms and Learning. Blackwell, Oxford, 1961. 243–263. old. Ennek részleteire magyarul a fentebb idézett munkák mellett lásd : Grastyán Endre, Czopf János, Ángyán Lajos, Szabó Imre: Motivációs mechanizmusok jelentôsége a feltételes reflexes kapcsolatok szervezôdésében. Pszichológiai Tanulmányok, VII. 1965. 153–198. old.

19 Az említett témák sorrendjében: Marton L. Magda: Az aktivációs és a tájékozódási reakció fôbb muködési elvei és jelentôségük a pszichikus folyamatok megismerésében. Pszichológiai Tanulmányok, VI. 1964. 37–50. old.; uô. és Urbán János: Pszichofiziológiai módszerek alkalmazása a személyiségvizsgálatokban. Pszichológiai Tanulmányok, VII. 1965. 199–206. old.; Böszörményi Zoltán, Moussong-Kovács Erzsébet: Orvosi pszichológia. Tankönyvkiadó, Bp., 1967.; Barkóczi Ilona: A kutató és manipulációs tevékenység sajátos formái csecsemôknél és fiatal majmoknál. Pszichológiai Tanulmányok, VII. 1965. 115–122. old.; uô: A megismerési motiváció ontogenezise. Magyar Pszichológiai Szemle, (27.) 1970. 26–58. old.; Pikler Emmi: Adatok a csecsemô mozgásának fejlôdéséhez. Akadémiai, Bp., 1969.

20 Lásd: Barkóczi, Putnoky: i. m., 1966., Grastyán: i. m., 1967., i. m., 1985.

21 Mérei Ferenc: Közösségek rejtett hálózata. Közgazdasági, Bp., 1971. Negyedik (!) kiadása: Osiris, Bp., 1997.

22 A klasszikus munka. Mérei Ferenc: Az együttes élmény. Officina, Bp., 1947. Group leadership and institutionalization. Human Relations, (2.) 1949. 23–29. old. Az említett kiterjesztéseket hozzáférhetôen összefoglalja Mérei Társ és csoport (Akadémiai, Bp., 1989) c. gyujteményes kötete.

23 Erôs Ferenc: Mérei Ferenc életmuve és a magyar szociálpszichológia. In: Kiss György (szerk.): Pszichológia Magyarországon. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Bp., 1995. 123–126. old. Erôs Ferenc figyelmeztetett arra is, hogy kissé idealizált képet mutatok Mérei Ferencrôl, akinek igen karakterisztikus nézetei voltak például a vezetésrôl. Ezt a leegyszerusítést elismerem. A jelen összefüggésben azonban csupán a spontán közösségszervezés mint alternatív életmód érdekes számunkra.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu