Max Black:
A nyelv labirintusa
Ford.: Ábrahám
Zoltán
Holnap Kiadó, Budapest,
1998.
176 old., 1600 Ft
Az utóbbi idôben
sok kétes értékû vagy kifejezetten rossz fordítás
került forgalomba. Max Black könyvének magyar változata
az utóbbiak közé tartozik. Bizonyos, hogy a könyv
nem jelent volna meg ebben a formában, ha valaki, aki tud angolul,
összehasonlította volna a fordító által
elkészített szöveget az eredetivel. Mivel nem lenne
helyes, ha ez az állítás elsikkadna, rendhagyó
módon ezúttal a fordítás bírálatával
kezdem a könyv ismertetését – már csak azért
is, mert nem lehet kizárni azt a lehetôséget, hogy
a szánalmas és mulatságos hibák kipécézése
végre némi elrettentô hatással lesz azokra,
akik megrendelik és megjelentetik a fordításokat.
A számottevô
fordítási hibákat, mivel százával fordulnak
elô,1 nem lehet egyenként felsorolni. Félrefordítás
mellett sajtóhiba is szép számmal akad a könyvben.
Két szó szerinti idézet következik: „sok állat
él magas szinten szervezett telepeken; megint mások adunk
esztétikai válaszokat a környezeti ingerekre” (9. old.),
„Vagy Alfred North Whiteheadet és idézhetnénk” (116.
old.). Nyilvánvaló sajtóhiba található
a 130. oldal utolsó lábjegyzetében is. Az eredetiben
olvasható „Few philosophers are equally candid” (178. old.) mondat
magyar megfelelôje mindössze ennyi: „Kevés”, úgy
látszik, a mondat többi része már nem fért
el a lapon. A szövegkörnyezet alapján valószínû,
hogy a „piros ajkú élôlény”
(9. old.), amely az eredetiben
„the animal with red cheeks” (1. old.) volt, csak véletlen elírás
következtében lett „arcú”-ból „ajkú”-vá.
Sokszor nem lehet eldönteni,
fordítási vagy sajtóhibával állunk-e
szemben. Ide sorolhatók az olyan esetek, amikor szavak, mondatrészek
és mondatok hiányoznak. Az „articulated expression of thought”
(91. old.), vagyis „a gondolat tagolt kifejezése” a magyar változatban
„artikulált gondolat” (71. old.) lett. Ha az „artikulált
gondolat” esetleg nem sajtóhiba, hanem szándékos döntés
eredménye, akkor viszont le kell szögeznünk, hogy az „articulated
expression” nem pleonazmus. Black ugyanis szembeállítja egymással
a tagolt és a tagolatlan kifejezést.
A magyar változatból
hiányzó hosszabb-rövidebb szakaszok természetesen
nem egyforma mértékben akadályozzák Black nézeteinek
megismerését. De az mindenesetre bizonyos, hogy semmiképpen
nem volna szabad hiányoznia annak, aminek a jelentôségét
Black kurziválással hangsúlyozta. A következô
mondat fordításából éppen a kiemelt
„everywhere” szó hiányzik: „Words having ’similar roles’
in the language (i. e. capable of mutual substitution everywhere) are said
to belong to the same form class.” (43. old.) A fordításban
ez így hangzik: „Azt mondjuk, hogy azok a szavak, melyeknek »hasonló
nyelvi szerepük« van (azaz amelyek kölcsönösen
helyettesíthetik egymást), ugyanahhoz a formaosztályhoz
tartoznak.” (38. old.) (Az „are said” és az „azt mondjuk” különbségét
most ne is feszegessük.)
Vannak tehát egyrészt
hiányok, másrészt vannak olyan betoldások is,
amelyeket hiába keresnénk az eredetiben: Az „[o]ur materials
are scattered in works of psychology…” (20. old.) magyar változata
a következô: „bôségesen, jóllehet fragmentumokban,
található ehhez anyag pszichológiai […] mûvekben”
(21. old.), ahol is az angol szöveg alapján sem a bôség,
sem a töredékesség, sem a „jóllehet” nem igazolható.
Hasonlóképpen nem világos, hogy az „intolerable prolixity”
(176. old.) miért lett a magyarban „elviselhetetlen, de szükséges
terjengôsség” (129. old.).
Szintén Black mondandója
és a magyar olvasó közé áll a fordítás
következetesen rendszertelen szóhasználata. Például
az eredetiben olvasható convention” szónak a magyarításban
a következô szavak felelnek meg: „szabály” (13., 19.,
22. old.), „megállapodás” (19., 62. old.), „szokás”
(22. old.), „egyezmény” (28. old.), „konvenció” (47. old.),
„megegyezés” (28., 40. old.), „egyezség” (58. old.), sôt
az is elôfordul, hogy semmi nem felel meg neki (10., 29. old.). Megesik,
ráadásul nem is ritkán, hogy ugyanazt a terminust
egymást követô mondatokban más és más
magyar szó adja vissza. Vajon ilyenkor honnan kellene rájönnie
a könyv magyar olvasójának, hogy Black már nem
valami másról, hanem még mindig egészen pontosan
ugyanarról beszél?
A fordítási
hibák között van kisebb és nagyobb.
A könyv kontextusában
a kisebbek közé tartozik az olyasmi, hogy a „nagyon igyekezni”
jelentésû „take special pains” (93. old.) helyén „speciális
eszközöket bevetni” (72. old.), a „törvénybe iktat”
jelentésû „codify” (97. old.) helyén „kódol”
(74. old.), az „üledék, lerakódás” jelentésû
„deposit” (98. old.) helyén „raktár” (75. old.) , a „valaminek
a határát kijelölni” jelentésû „draw a
line” (184. old.) helyén „meghúzni a vonalat” (134. old.),
a „hivatalos szóvivô” jelentésû „official spokesman”
(142. old.) helyén „tisztviselô” (105. old.), a „kivégzôosztag”
jelentésû „firing squad” (5. old.) helyén „tüzérosztag”
(11. old.), a „beszédhiba” jelentésû „speech impediment”
(27. old.) helyén „beszélôkészülék”
(27. old.) áll. Hogy az adott kontextusban az „insight” (188. old.)
miért nem lehet semmiképpen sem „belátás” (137.
old.), s hogy a „discretion” (189. old.) miért nem „ítéletalkotás”
(137. old.), vagy az „exchange between ideas” (10. old.) miért nem
fordítható „gondolatáramlás”-sal (15. old.),
súlyához képest hosszas magyarázatot igényelne.
A nagyobb hibák közül mindössze 15 olyan jellemzô
példát mutatunk be, melyet viszonylag röviden el lehet
intézni.
1 Philosophers are repeatedly
admonished
to desert their armchairs,
to get out into
the world and to “look about
them” like a
scientist. (192. old.)
A filozófusok újra
és újra figyelmeztetésben
részesülnek,
hogy hagyják ott a karosszéküket,
menjenek ki a világba
és „nézzenek ki
úgy”, mint a tudós.
(140. old.)
A magyar szöveg alapján azonnal a következô kérdések vetôdnek fel: mit jelent az, hogy tudósnak kellene kinézniük? Több gondot kellene fordítaniuk a külsejükre? Vagy kevesebbet? Esetleg jobban kellene öltözniük? Vagy rosszabbul? Talán tudósnak kellene látszaniuk? Miben különbözik külsôre a filozófus a tudóstól? Különben is: a filozófus nem tudós? De ezeket a kérdéseket nem Blacktôl, a könyv szerzôjétôl kell megkérdezni. Az angol szöveg merôben mást állít. A „look about” jelentése nem „kinéz”, hanem „szétnéz, körülnéz”. A „scientist” pedig nem általában vett tudós, hanem természettudós. Így már rögtön több értelme van a mondatnak. Black szerint ugyanis arra noszogatják a filozófusokat, hogy úgy tekintsenek körül a világban, mint a természettudósok. A hibát még csak azzal sem lehet mentegetni, hogy valami képtelenül bonyolult mondatszerkezetrôl, esetleg valami ritkán elôforduló vagy könnyen félreérthetô kifejezésrôl lenne szó.
2 …two speech-tokens can be
alike in all
respects, without being identical…
(25. old.)
…két beszédjel
azonos lehet minden tekintetben
anélkül, hogy
egymással azonosak lennének… (26. old.)
Ez a mondat a hibák másik típusába tartozik. Tagadhatatlanul félrefordítás ez is, de nem a fogyatékos nyelvtudás, hanem figyelmetlenség és gondatlanság következménye. A magyar szöveg itt is roppant elônytelen színben láttatja Blacket. Ha két beszédjel minden tekintetben azonos egymással, akkor azonosnak is kell lenniük, különben nem lennének minden tekintetben azonosak egymással. Ha viszont, miként az angol szöveg állítja, mindössze arról van szó, hogy minden tekintetben hasonlóak, akkor a legkevésbé sem szükségszerû, hogy ezenfelül még azonosak is legyenek. A nyelvi azonosság nem materiális hasonlóságon, hanem konvención alapul. Többek között ezért hangsúlyozza Black oly sokszor a konvenció jelentôségét. Ez viszont – mint láttuk a konvenció megfelelôi kapcsán – nem derül ki a fordításból.
3 Exception must be made for
such
significant features as pitch,
stress,
intonation, that have already
been
mentioned. (33. old.)
Ez alól az olyan kis
jelentôségû vonások
jelentenek kivételt,
mint a hangmagasság,
a hangsúly, vagy az
intonáció. (31. old.)
A „significant” szónak két jelentése van. Az egyik a „jelentéssel bíró”, a másik a „jelentôséggel bíró”. Ebben a mondatban a „significant” természetesen az elôbbi értelemben áll. Azt még csak-csak meg lehet érteni, hogy valaki összekeveri a szó két jelentését. Nem világos viszont, hogy került a mondatba a „kis”? És miért hiányzik a magyarból az a megjegyzés, hogy Black ezeket a vonásokat korábban már említette? A „significant” szó fordítása egyébként ott is (30. old.), máshol is (32. old.) hibás.
4 Does the proverb ’Feed a
cold and
starve a fever’ mean that
if you feed
a cold you will have to cope
with a
fever – or merely that colds,
by
contrast with fevers, need
an ample
diet? (172. old.)
A „Feed a cold and starve
a fever!” közmon-
dás vajon azt jelenti-e,
hogy ha megfázik az
ember, akkor lázzal
kell megküzdenie, vagy
azt, hogy megfázáskor
– ellentétben azzal,
ahogy láz esetén
kell eljárnunk – bôségesen
kell táplálkoznunk?
(126. old.)
Magát a közmondást is le kellett volna fordítani – legalább lábjegyzetben –, talán valahogy így: „Etesd a náthádat, koplald a lázadat.” Black az idézett közmondást a többértelmû grammatikai szerkezetekre hozza példának. A többértelmûség ezúttal abban áll, hogy pusztán a mondatból nem lehet eldönteni, hogy a két tagmondatot egymástól függetlenül vagy egymásra vonatkoztatva kell-e érteni. Az utóbbi esetben a mondat egésze azt jelenti, hogy a náthás ember, ha sokat eszik, belázasodik. Ez az értelmezés hiányzik a magyar változatból. Amit helyette olvashatunk, az távolról sem azt mondja, mint Black szövege.
5 But the request must be
understood in
order to be followed; and
it can be
understood, though disregarded
(20. old.)
A kérést azonban
meg kell érteni ahhoz,
hogy teljesíteni tudjuk
– ha nem hajtjuk
végre, nem értettük
meg. (21. old.)
Az elôzôhöz hasonló, érthetetlen hiba. Komoly ellenvetéseket lehetne Blackkel szemben felhozni, ha a fordítás megfelelne az eredetinek. Abból ugyanis, hogy nem teszünk eleget egy kérésnek, egyáltalán nem következik, hogy nem értettük meg. Az angol mondat második fele pontosan ugyanezt mondja: a kérést meg lehet érteni, ugyanakkor figyelmen kívül lehet hagyni.
6 …to imagine what may never happen… (82. old.)
…elképzelje a lehetségest… (63. old.)
Erre aligha lehet ráfogni, hogy sajtóhiba. Még akkor sem lenne jó a fordítás, ha a „lehetséges” helyén „lehetetlen” állna. A „may never happen” ugyanis azt jelenti: „lehet, hogy soha nem történik meg”, tehát Black nem dönti el, lehetséges-e vagy lehetetlen az a bizonyos valami, amit az ember elképzel.
7 …spoken words have a ’triggering’ effect… (80. old.)
…a kimondott szavak „elsülnek”… (62. old.)
A magyar szöveg értelme ezen a ponton meglehetôsen homályos. Hogyan kell érteni azt, hogy a szavak a lôfegyverekre hasonlítanak? Az angol szövegben nincs semmi ehhez hasonló homályosság, igaz abban a kimondott szavak nem elsülnek, hanem hatást idéznek elô, mert a „trigger” – miként egyébként a kontextusból is meglehetôsen világos – azt jelenti: „beindít, elôidéz, kivált”.
8 …it is no more than a platitude
in fancy
dress… (69. old.)
…olyan, mint szimpla megoldást
alkalmazni egy
különleges ruhán…
(55. old.)
A „fordításnak” ebben az esetben sincs semmi köze az eredetihez. A szövegrészletet megelôzôen Black a behaviourizmus egyes tételeit támadja. Egyebek mellett azt állítja, hogy csekély magyarázó ereje van annak, hogy a beszéd létrehozása és megértése nem más, mint viselkedés. Ezek után következik ez a mondat. A magyar változatban olvasható hasonlat, forgassuk bárhogy, nem mond semmi értelmeset. Nyilvánvaló, hogy Blacktôl viszonylag távol áll a behaviourizmus. Ezt az irányzatot hasonlítaná egy különleges ruhához? (A „fancy dress” mellesleg nem „különleges ruha”, hanem „jelmez, álöltözet”.) De ha a behaviourizmus a ruha, akkor mi felel meg a szimpla megoldásnak? (A „platitude” természetesen nem „szimpla megoldás,” hanem „közhely, banalitás”.) Esetleg arra kell gondolnunk, hogy ha a beszédet és megértését viselkedésnek tekintjük, akkor méltatlan módon járunk el egy jobb sorsra érdemes elmélettel? Hogyan lehetne akkor a különleges ruhához illô különleges megoldást találni erre a problémára? De feleslegesek ezek – a magyar változat alapján nehezen elkerülhetô – kérdések. A mondat mást jelent. Valahogy így lehetne visszaadni: „nem több, mint maskarába öltöztetett közhely”. Black tehát nem tagadja, hogy a beszéd viselkedés. Éppen ellenkezôleg: trivialitásnak tekinti, melynek jelentôségét nem kell eltúlozni. A homályos értelmû magyar szöveg az ellenkezô irányba viszi az olvasót.
9a …in the privacy of the speaker’s mind… (90. old.)
…a beszélô privát elméjében… (69. old.)
9b …in the privacy of the speaker’s mind… (91. old.)
…a privát beszélô elméjében… (70. old.)
Mit tekintsünk a privát
elme ellentétének? A nyilvános, a hivatalos vagy a
közösségi elmét? Mi a privát beszélô
ellentéte? Esetleg a kórus? Mi lehetne a privát szinonimája
ezekben az összetételekben? A fordítás ismét
olyan kérdésekre indítja az olvasót, melyek
az angol szöveg alapján fel sem merülnek. Az idézett
szövegrészletek elôzménye az, hogy Black azt a
felfogást tárgyalja, amely szerint a jelentést akkor
ismerjük, ha tudjuk, hogy a beszélô mire gondolt. Black
változatos érveket hoz fel ez ellen a felfogás ellen,
például azt, hogy hiba lenne feltételezni: a szavaknak
nincs jelentésük akkor, ha a beszélô gondolatai
nem megismerhetôk, vagy ha a beszédhez nem társulnak
mentális történések. Ebben a tagadólagos,
finoman ironikus kontextusban fordul elô az idézett szöveg.
Egyébként a „privacy” szó magyar megfelelôjét
szinte mindig nehéz megtalálni, de az bizonyos, hogy a „privát”
teljesen alkalmatlan. A szó hozzávetôleg olyasmit jelent,
hogy „elkülönültség, elvonultság, elzártság
a külvilággal való kapcsolattól, mások
firtató tekintetétôl”. A kifejezést talán
a következôképpen lehetett volna lefordítani:
„a beszélô elméjének keretei között”.
De a „privát elmé”-nél és a „privát
beszélô”-nél még az is sokkal jobb lett volna,
ha a szövegben egyszerûen ez áll: „a beszélô
elméjében”.
10 I don’t mind your splitting
hairs; it’s when
you quarter them that I want
to stop. (104. old.)
Nem érdekelnek a szôrszálhasogatásai,
szeretnék már
a negyedelésüknél megállni. (79. old.)
A hiba ismét nyilvánvaló: az „I don’t mind” ebben a mondatban nem azt jelenti, „Nem érdekelnek”, hanem azt, hogy „Nincsenek ellenemre” vagy „Nem zavarnak” – hogy a többi, kisebb pontatlanságot meg se említsük.
11 …familiar words lose their
meaning and
become mere sounds… (154.
old.)
A megszokott szavak elvesztik
jelentésüket
és puszta szavakká
változnak… (115. old.)
Ez az eset a 2. példára hasonlít. A magyar szövegben – teljesen indokolatlanul és szöges ellentétben az eredetivel – ugyanaz a szó ismétlôdik. Ha a mondat olvastán a magyar olvasó azt szeretné megtudni, Black miért és mi alapján állítja szembe egymással a megszokott szavakat a puszta szavakkal, s hogy mit is jelent a „puszta szó” kifejezés, akkor hiába fog lapozgatni a könyvben. Az angolból ugyanis nyilvánvaló, hogy Black „ismerôs szavak”-ról és „merôben hangok”-ról beszél.
12 They use the snaffle and
the curb all right,
But where is the bloody horse?
(140. old.)
Zablát és béklyót
használnak, rendben van,
de hol a véres ló?
(104. old.)
Ez a klasszikusan szép
félrefordítás leginkább arra alkalmas (bekeretezve
és a falra kitéve), hogy fordítói kurzusokon
jövendôbeli fordítókat riogassanak vele. A „bloody”
ugyanis nagyon erôs szitokszó. Erôsebb a „hitvány”-nál,
az „átkozott”-nál és a „rohadt”-nál. A brit
pincér komoly inzultusnak venné, ha a nem teljesen átsütött
bélszínre gondolva
„bloody beefsteak”-et rendelnénk
nála. De az „all right” fordítása sincs rendben. Az
olyan mondatokban, mint például a „He is dead all right”
a legkevésbé sem azt jelenti, hogy „rendben van”, hanem „kétségkívül”
értelemben ad nyomatékot az elhangzott állításnak.
Az idézett mondatot talán így lehetne elkezdeni magyarul:
„Zablát és béklyót használnak, nem vitás.”
13 …voiced and unvoiced p… (30. old.)
…hangzó és nem hangzó p… (29. old.)
Az efféle félrefordítások rendíthetik meg leginkább az olvasónak a fordításba vetett bizalmát. Ilyen végletesen elemi hibát ugyanis nem lenne szabad elkövetni. A „voiced” jelentése „zöngés”, az „unvoiced”-é pedig „zöngétlen”. Ez az eset egyébként azért is érdekes, mert itt maga Black is tévesztett. A szövegbôl egyértelmûen kiderül, hogy zöngés és zöngétlen p helyett hehezetes és nem hehezetes p-t kell olvasni, már csak azért is, mert a zöngés p az angolban nem más, mint a b fonéma.
14 …Jowett of Balliol… (69. old.)
…Jowett of Balliol… (55. old.)
Nem tudom eldönteni, hogy az angol vagy amerikai olvasók többsége el tudja-e helyezni a „Jowett of Balliol” nevet a megfelelô kontextusban, de az biztos, hogy magyar szövegben roppant furcsán mutat. Ez a név éppoly középkoriasnak néz ki, mint mondjuk a John of Salisbury. Helyes lett volna tájékoztatni a magyar olvasót, hogy Benjamin Jowettrôl (1817–1893), az oxfordi Balliol College tagjáról van szó.
15 The individual player can
count upon
the acceptance of the rules
(even if he
tries to cheat!) in a way
that he could
not in the case of mere regularities
of
behaviour. (74. old.)
Minden egyes játékos
nagymértékben
számolhat ilyen helyzetben
a szabályok
elfogadásával
(még akkor is, ha csalni
próbál): pusztán
a viselkedés szabályszerû-
ségeivel kapcsolatban
ez nem teljesül ekkora mértékben.
(59. old.)
Az idézett szöveg
elôtt Black egy képzeletbeli ország, Erehwon (melynek
magyarul nyilván nem „Erehwon”-nak, hanem „Meslohes”-nek vagy „Lohes”-nek
kellene lennie) játékszokásairól ír.
Lohesben nincsenek állandó szabályai a játékoknak,
így a kártyajátékokat is alkalomszerû,
állandó vitatkozásban kialakított szabályokkal,
véletlenszerûen összeválogatott kártyapaklikkal
játsszák. Ezzel a játékkal veti össze
Black az általunk ismert bridzset, és ekkor hangzik el az
idézett mondat. A fordítás alapján arra gondolhat
a magyar olvasó, hogy Black mindössze fokozati különbséget
lát a kétféle játék között.
Errôl azonban szó sincs. A magyar szövegben szereplô
„nagymértékben” és „ekkora mértékben”
szavak olyan betoldások, amelyek elferdítik Black mondandójának
az értelmét. Rejtély az is, mit keres a magyar szövegben
az „ilyen helyzetben” betoldás. (Csak nem ez az „in a way” megfelelôje?)
Black élesen szembeállítja egymással a kétféle
játékot. Az egyikben a szabályokat mindenki elôre
ismeri, és magára nézve kötelezônek tekinti,
vagyis a szabályoktól való eltérés elfogadhatatlan.
A lohesi játékban – mivel az egyes szabályok léte
is vita tárgya – nem lenne értelme ugyanilyen szabályokról
és ugyanilyen szabályszegésrôl beszélni.
Black egyébként
a behaviourista felfogást vitatja akkor is, amikor a bridzséhez
hasonló, megszeghetetlen szabályokat tulajdonít a
nyelvnek. Lehet, hogy ebben nincs igaza, de még ez sem jelentené
azt, hogy könyve fordításában szélsôségesen
lohesi módra lehetne eljárni, és csaknem találomra
lehetne megfeleltetni egymásnak angol és magyar mondatokat
és szavakat. Egy szó, mint száz, aki Black könyvére
kíváncsi, helyesen teszi, ha az eredetit olvassa.
Hogy szerencsés választás
volt-e éppen ezt a könyvet lefordítani a hatalmas nyelvfilozófiai
irodalomból, korántsem egyértelmû. Elképzelhetô,
hogy talán azért esett Black könyvére a választás,
mert átfogó bevezetést látszik kínálni
a kezdônek a nyelvfilozófia kérdéseibe. Ha azonban
valaki ebbôl a könyvbôl akar tájékozódni
arról, mivel is foglalkoznak manapság a nyelvészek
és a nyelvfilozófusok, rossz helyen keresgél. Egyrészt
a könyv fogyatékosságai, következetlenségei
már megjelenésének idején láthatók
voltak, másrészt az azóta eltelt három évtized
fejleményei a könyv jelentôs részét avíttá
tették. Talán érdemes Blacktôl lefordítani
valamit, talán nem, de ha már mindenképpen rá
esett a választás, azokat a tanulmányait kellett volna
összeszedni, amelyeket kevésbé kezdett ki az idô.
De nemcsak Black tanulmányaiból lehetett volna sokkal jobb
kötetet összeállítani, hanem Willard van Quine,
Gilbert Ryle, Paul Grice, Nelson Goodman, David Lewis, Peter F. Strawson,
Stanley Cavell, Arthur C. Danto, Donald Davidson könyveibôl,
tanulmányaiból is – hogy a gazdag kínálatból
csak néhány szerzôt említsünk. Amikor Black
A nyelv labirintusát írta, Chomsky második könyve
éppen megjelent, és még viszonylag kevés látszott
a beszédaktus-elmélet, a társalgási maximák,
a relevanciaelmélet, a nyelvre alkalmazott játékelmélet,
a nyelvi kohézió és a szociolingvisztika idôközben
hatalmasra nôtt irodalmából.
A könyv elsô harmada
nyelvészeti bevezetés, melyet némi eklektikusság
hat át. A szerzô fonológai kérdésekben
Leonard Bloomfieldet, a mondattanban viszont többnyire Noam Chomskyt
követi. A könyv utolsó kétharmada a nyelv és
a valóság, a nyelv és a gondolkodás, valamint
a nyelv és a logika viszonyával, a jelentés és
a nyelvhasználat kérdéseivel foglalkozik. Ezekben
a fejezetekben Black nyelvkoncepciója a logikai pozitivizmushoz,
a hétköznapi nyelv filozófiájához és
az analitikus filozófiához áll közel.
Mûve következetlenségeit
Black legrokonszenvesebb vonásaival, sokirányú tájékozottságával
és hajlékonyságával lehet összefüggésbe
hozni. Black nem maradt meg az említett filozófiai irányzatok
gondolatvilágán belül, hanem láthatóan
komoly erôfeszítéseket tett, hogy megértsen
és bizonyos mértékig a sajátjává
tegyen bizonyos nyelvészek és némely irodalmár
által képviselt nézeteket is. Ez a szintetizáló
kísérlet a koncepció kettôsségét
eredményezte. Az egyik, a domináns koncepció összhangot
teremt a nyelvészeti strukturalizmus, a generatív nyelvészet
és az analitikus filozófia egyes tételei között,
a másik koncepció – melyet jobb szó híján
talán kontextualizmusnak lehetne nevezni, s amely más irányba
vinné a gondolatmenetet – legtöbbször rövid megjegyzésekben,
az elsô koncepció megfogalmazásaihoz fûzött
kiegészítésekben van jelen. Lehetne úgy is
fogalmazni, hogy gyakran a kontextualizmus óvja meg Blacket a szélsôségektôl
– és teszi ellentmondásossá a mûvét.
A kettôsség végigfut a könyv egészén:
jelen van abban, amit Black a jelentésrôl, a fordíthatóságról,
a nyelv változhatatlanságáról, a nyelvek relativitásáról
mond. Lássunk néhány példát.
A generatív jelentéstant
megalapozó írás fô tétele szerint a beszélôk
képesek arra, hogy „végtelenül sok mondat szemantikai
szerkezetét megragadják, a mondat környezetére
vonatkozó információk nélkül és
függetlenül a beszélôk közötti egyedi
különbségektôl”.2 Black átveszi ezt a tételt
– némi módosítással. Nála ez így
hangzik: „A nyelv kompetens beszélôje elôre tudja, hogyan
kell érteni azt a meghatározatlanul sok mondatot, melyen
még soha nem gondolkozott el, vagy mellyel még soha nem találkozott.”
(66. old.) A könyvben olvasható állításból
hiányzik a beszélôk közötti különbségekre
és a kontextusra tett utalás. Black domináns koncepciója
azért nem számol a beszélôk közötti
különbségekkel, mert a szerzô nyilvánvalónak
tekinti, hogy ezeket el lehet hanyagolni. Ez a felfogás azt mondatja
Blackkel, hogy éppúgy nem volna értelme eltérni
a mindenkire vonatkozó nyelvi szabályoktól és
konvencióktól, ahogyan bridzset sem lehet úgy játszani,
hogy közben az ember semmibe veszi azokat a szabályokat, melyek
alapján a többiek játszanak. Black érve természetesen
nem új. Már William Dwight Whitney is a kölcsönös
elvárásokkal magyarázta a nyelv önazonosságát:
„a kölcsönös érthetôség az a kapocs,
mely a nyelv egységét létrehozza”.3 Black hozzáteszi
azt is: „Attól, hogy végül megváltoznak, semmivel
kevésbé nem kötelezôek a nyelvi szabályok
mindaddig, amíg érvényben vannak.” (75. old.) A jelentés
– állítja Black – független a beszélôktôl:
„A nyelv intézményének szabályai határozzák
meg, hogy a beszélô szavai mit jelentenek, s hogy a konvenció
alapján hogyan kell azokat érteni, függetlenül
attól, hogy használói mit szeretnének, hogy
jelentsenek.” (22. old.) A nyelvi egyöntetûség, vagyis
a különbségek lényegtelensége és
a beszélôktôl független jelentés elképzelése
természetesen összefügg egymással. Ha azonban valamiféle
személytelen nyelvi intézmény határozná
meg minden emberi beavatkozás nélkül, mit jelentenek
a szavak, akkor egyrészt szélsôséges esetben
elôfordulhatna, hogy a nyelvközösség minden egyes
tagja rosszul használna és félreértene valamilyen
nyelvi megnyilatkozást, ami meglehetôsen abszurd következménynek
látszik; másrészt nem lenne igaz, hogy a nyelvi megnyilatkozás
azt jelenti, amit a beszélôk (összessége vagy
egyes csoportjai) gondolnak. Vegyünk egy példát a könyv
fordításából.
Mit jelent a virulens szó?
A latinban „mérgezô”-t jelentett, következésképpen
ezt kellene jelentenie magyarul is. Sokak számára valóban
ezt is jelenti. Tagadhatatlan azonban, hogy a szó a magyarban összekeveredett
a „virul” igével, és – mintha a magyar igetô kapott
volna latin képzôt – sokak számára az „életképes,
életerôs” szinonimájává vált.
Ez áll a könyvre is: ami az angolban „much alive” (86. old.),
az a magyarban „virulens” (67. old.). Egyesek azok közül, akik
ismerik a szó eredeti jelentését, úgy vélhetik,
hogy a szó egyáltalán nem ezt jelenti. Számukra
ez barbárságnak vagy helytelen használatnak hathat.
(A „helytelen használat” kifejezés a Magyar Értelmezô
Kéziszótár „virulens” szócikkébôl
származik.) Ez azonban nem változtat azon a tényen,
hogy a szó „életerôs”-t jelent mindazok számára,
akik úgy gondolják, hogy ezt jelenti, függetlenül
bármiféle nyelvi intézménytôl vagy szótártól.
A nyelv még azokat is kiszolgálja, akikrôl mások
úgy vélik, hogy hibáznak. A jelentés még
annak is létezik, aki téved. Mivel a hangalakok és
a jelentések között a kapcsolat önkényes és
változó, az is kérdéses, lehet-e egyáltalán
helytelen használatról beszélni ilyen és hasonló
esetekben. A „helyes” használathoz nem kell más, mint olyan
beszélôk, akik úgy vélik, hogy a szó
ezt jelenti. Ez a példa arra is rávilágít,
hogy az egyes nyelveket anyanyelvükként beszélô
egyének és csoportok között valós különbségek
vannak. Néhány fejezettel arrébb, más címszó
alatt természetesen Black is tud errôl. Amikor a kommunikáció
zavarairól beszél, megjegyzi, elô-elôfordul,
hogy az egyes emberek eltérô jelentésben használják
ugyanazokat a szavakat (180. old.). Ez, Black nyelvén fogalmazva,
azt jelenti, hogy a nyelvi intézmény nem egységesen
határozza meg számukra a szavak jelentését.
Black – szemben a behaviouristákkal, akik szerinte a viselkedést
tekintették alapvetônek – a sakk és a kártya
modelljét alkalmazta a nyelvre. Ebben a modellben azonban nincs
megfelelôjük a nyelvi változatoknak, és egy-egy
játszmán belül nem lehet áttérni a bridzsrôl
a pókerre, vagyis a változatok nem keveredhetnek egymással,
vagy ha mégis keverednek, az csakis az egyes játszmákon
kívül történhet meg, és ebben az esetben
új játék alakul ki. Ha valaki abból indul ki,
és mindvégig kitart amellett, hogy a nyelv egyazon szabálykészlete
érvényes minden egyes beszélôre, akkor a kisebb-nagyobb
változatok és az alkalmi eltérések valóban
kommunikációs zavarnak, nem pedig a nyelv természetes
állapotának fognak látszani.
A kontextust más okból
nem említi Black, amikor újrafogalmazza Katz és Fodor
tételét. Blacknek az egyik legérdekesebb és
legnagyobb hatást kiváltó tanulmányát,
a metaforával foglalkozó írását kellene
teljes egészében megtagadnia, ha egyetértene azzal,
hogy a kontextust figyelmen kívül lehet hagyni a megnyilatkozások
jelentésének megállapításakor.4 Black
ebben a tanulmányban ugyanis azt állította, hogy a
metaforikus keret kontextusában a fókusz új és
megjósolhatatlan jelentést vesz fel. Ennek ismeretében
nem meglepô, hogy – szemben a két generatív nyelvésszel
– azt mondja: az elhangzó illetve leírt szavak csupán
részei a teljes beszédaktusnak, melyhez hozzátartozik
a környezete is (131. old.). Voltaképpen Black vitapartnere,
Donald Davidson képviseli Katz és Fodor álláspontját
ebben a kérdésben. Davidson tagadja, hogy a metafora jelentésváltozást
idéz elô: „a metaforák semmi mást nem jelentenek
azon kívül, amit a metaforákat alkotó szavak
legszószerintibb jelentése tartalmaz.”5 Ha, mint Black, valaki
ragaszkodik ahhoz, hogy a nyelvi megnyilatkozás nem érthetô
a kontextus tanulmányozása nélkül, akkor nem
állíthatja azt is, hogy a beszélô elôre
tudja, hogyan kell érteni meghatározatlanul sok mondat jelentését.
Könnyû belátni, hogy a megnyilatkozások jelentésének
kiszámíthatóságára, megjósolhatóságára,
illetve a kontextus alapvetô jelentésmeghatározó
szerepére vonatkozó állítások, ha egyáltalán,
akkor nem könnyen egyeztethetôk össze, és nem tekinthetôk
egyazon elmélet különbözô aspektusainak. Black
ezt az egyeztetést nem végzi el, sôt még a két
tétel közötti feszültséget sem érzékelteti.
A könyvbôl, mint
egy retusált szovjet csoportképrôl, érezhetôen
hiányzik valami, aminek pedig ott lenne a helye. Ez a hiányzó
elem nem más, mint a metafora, melyet Black mindössze négyszer
említ, és sehol nem tárgyal, jóllehet kevésbé
fontos dolgoknak is sok teret szentel. A könyvbôl egyáltalán
nem derül ki, hogy Black fenntartja-e még azokat a nézeteit,
melyeket a metafora-tanulmányában fogalmazott meg. Ez a hallgatás
érthetô: metafora-tanulmányát az ötvenes
évek közepén írta, és érezhetô
rajta I. A. Richards The Philosophy of Rhetoric címû könyvének
szélsôséges kontextualizmusa. Ebben a tanulmányban
Black egyebek mellett azt állította, hogy az új jelentést
teremtô metafora nem fordítható és nem fogalmazható
át a kognitív tartalom vesztesége nélkül.
A jelen könyv domináns koncepciója mást diktál
Blacknek: a fordíthatóságról azt olvassuk,
hogy „minden, ami mondható, bármely nyelven mondható”
(64. old.), igaz, Black azt is megjegyzi, hogy a mûalkotásokra
ez nem áll (4. old.). A mostani Black szerint a különbözô
filozófiák a különbözô nyelveken egyaránt
könnyedén kifejezhetôk (100–101. old.). Ez nemcsak annak
mond ellent, amire Heidegger vagy Buber fordítói szoktak
panaszkodni, hanem annak is, hogy a metafora-tanulmány Blackje a
fordíthatatlan metaforát kimondva-kimondatlanul a filozófia
egyik középponti tényezôjének tette meg
– s ezzel egy akkortájt meglehetôsen kihalt, ám roppant
elôkelô klub tagjává vált. Black elôtt
ebbe a klubba járt Nietzsche, azóta pedig Derrida, és
bekukkantott oda Ricoeur is. A tájékozatlan olvasó
akár azt is gondolhatná, hogy voltaképpen két
Max Black van, akik között a kapcsolatot – nyelvészetileg
megfogalmazva – a homonímia alapján kell elképzelni.
A könyv lapjain gyakran
kerül elô a nyelvek relativitásának gondolata
– még ott is, ahol a szöveg látszólag valami
másról szól. Black futólag megemlíti,
hogy a viszonylagosság gondolata Humboldt, Cassirer és Wittgenstein
írásaiban bukkan fel (Sapirt érthetetlen módon
nem említi), majd nem velük foglalkozik, hanem egy hozzájuk
képest jelentéktelen mérnök és amatôr
nyelvész, Benjamin Lee Whorf felfogását mutatja be.
Ez az eljárás aligha tekinthetô fairnek. Ha netán
megcáfolnánk is Whorf gondolatait, még akkor sem végeztünk
a relativitással. Az említett gondolkodók ugyanis
mást és másképpen mondanak. Whorf egyébként
azt állította, hogy a világot a nyelvek strukturális
sajátosságainak megfelelôen tagoljuk, tehát
a nyelvek eleve megformálják, mit gondolhatunk a világról.
Black nem közvetlenül ezt a tételt támadja meg,
hanem leginkább azt a kérdést feszegeti, hogy tudatosulnak-e
bennünk azok a kategóriák, melyek esetleg alapjául
szolgálhatnak a világ tagolásának. Mivel erre
nem lát bizonyítékot, csakis a jövôben
tudja elképzelni a nyelvi relativitás értelmes kifejtését.
Black ezzel le is tudta Whorfot. Rejtély azonban, miért nem
tárgyalja Wittgensteint, akit pedig kiválóan ismer.
A nyelvi játékok, melyek egy másik fejezetben kerülnek
elô, kiváló terepet nyújtanának annak
tanulmányozására, hogyan mûködik a relativitás
egy adott természetes nyelven belül. Lehet, hogy Black erre
azért nem talál alkalmat, mert a nyelveket egy-egy monolitikus
tömbnek, vagy egy-egy játéknak gondolja, és nem
vesz tudomást a nyelvi változatokról. Vagy felhasználhatná
az egy nyelven belüli relativitás – melynek lehet, hogy csak
sajátos kiterjesztése a különbözô nyelvek
közötti relativitás – leírására mindazt,
amit a modellrôl ebben a könyvben, illetve a modellekrôl
szóló tanulmányában állít.6 Vajon
lefordíthatók-e egymásba mindazok az állítások,
amelyeket a két modell, a nyelv mint viselkedés és
a nyelv mint játék diktál? S ha ehhez hozzátesszük
még azt is, hogy a metafora és a modell között
sokak szerint, Black szerint is, szoros kapcsolat van, amit a könyv
még csak nem is érint, akkor nem kell tovább részletezni,
miért hagyja Black könyve kielégítetlenül
az olvasót.
Végezetül természetesen
a következô kérdést kell feltennünk: hol
az a véres fonal, melynek segítségével a filozófus
kijuthatna az útvesztôbôl?
könyv eredeti címe:
The Labyrinth of Language. Angolul több kiadó is megjelentette.
A fordítás az alábbi kiadás alapján
készült: A Mentor Book published by the New American
Library, New York and Toronto, 1968. Az én példányom,
melybôl az oldalszámok származnak, a Penguin kiadónál
jelent meg, de hiányzik belôle a kiadás évszámát
jelölô oldal.
1 Kettôszáznál
hagytam abba a számolást.
2 Jerrold J. Katz,Jerry A.
Fodor: The Structure of a Semantic Theory. Language, 39 (1963) 170–210.
és 176. old.
3 William Dwight Whitney:
Language and the Study of Language. Scribner, New York, 1867. 158. old.
4 Metaphor. Proceedings of
the Aristotelian Society, 55 (1955) 273–294. old. Megjelent Black Models
and Metaphors c. könyvében is (Cornell University Press, Ithaca,
1962. 25–47. old.) Magyarul: A metafora. Helikon, 36 (1990) 433–447. old.
5 Donald Davidson: A metaforák
jelentésérôl. Helikon, 36 (1990) 448–465. old. A hivatkozás:
449. old.
6 Models and Archetypes.
In: Charles E. Boewe,Roy F.
Nichols (eds.): Both Human
and Humane. The Humanities and Social Sciences in Graduate Education. University
of Pennsylvania, Philadelphia, 1960. Megjelent a Models and Metaphorsban
is: 219–243. old.
Max Black könyvei
The nature of mathematics
a critical survey
K. Paul, Trench and Trubner,
London, 1934. 219 old.
Critical thinking
an introduction to logic
and scientific method
Prentice-Hall, New York,
1946. 402 old.
Language and philosophy
studies in method
Cornell University Press,
Ithaca, 1949. 264 old.
Problems of analysis
philosophical essays
Cornell University Press,
Ithaca, 1954. 304 old.
SOCIAL THEORIES OF TALCOTT
PARSONS: A CRITICAL EXAMINATION
Englewood Cliffs,
Prentice-Hall. 1961. 363
old.
Models and metaphors
studies in language and philosophy
Cornell University Press,
Ithaca, 1962. 267 old.
A Companion to Wittgenstein’s
Tractatus
Cornell University Press,
Ithaca, 1964. 450 old.
Margins of precision
essays in logic and language
Cornell University Press,
Ithaca, 1970. 277 old.
Caveats and critiques
philosophical essays in language,
logic, and art
Cornell University Press,
Ithaca, 1975. 274 old.
The prevalence of humbug,
and other essays
Cornell University Press,
Ithaca, 1983. 187 old.
Perplexities. rational choice,
the prisoner’s dilemma, metaphor
poetic ambiguity, and other puzzles
Cornell University Press,
Ithaca, 1990. 201 old.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta