Laki Mihály

Janus-arcú rendszerváltozás
Tanulmányok
Összeállította: Schmidt Mária és Tóth Gy. László.
Kairosz Kiadó, Budapest, 1998.
446 old., 1790 Ft

Tanulmánykötetet gyakran publikálnak egy mester (vagy fônök) tanítványai (beosztottai), máskor kutatások, konferenciák résztvevôi adják közre eredményeiket kötetbe gyûjtve. Nemritkán kerek évforduló (városunk, egyetemünk, intézetünk, tudományos társaságunk fennállásának, a nagy ember halálának/születésének ünnepi dátuma) alkalom a csoportos megjelenésre. A tárgy hol azonos – például egyes kutatási zárókötetek esetében – máskor a szerkesztô fûzi fel az elsô pillantásra eltérô témájú produktumokat valamely ideológia vagy okfejtés fonalára. A Schmidt Mária és Tóth Gy. László jegyezte kötet egy további, a divatból (átmenetileg?) kiment alfaj, a hasonló politikai elkötelezettségûek csoportos jelentkezésének dokumentuma: „a szerzôk mindegyike a polgári jobbközép elkötelezett és elismert híve” (5. old).
Nemcsak a résztvevôk köre, de a szerkesztôk által célba vett tárgy is jól körülhatárolható. A Fidesz, illetve a Magyar Polgári Demokraták Társasága körül gyülekezô, jórészt országosan ismert, sôt elismert tudósok és politikai elemzôk számos szakmából, tudományterületrôl rekrutálódtak, de a „tanulmányok mindegyike a rendszerváltozásról szól” (5. old.). A kíváncsiságunkat nemcsak az csigázza, hogy a miniszterelnök, Orbán Viktor mutatta be a kötetet, de az is, hogy a szerkesztôk szellemi újdonságot ígérnek: „ez az elsô kísérlet, amely ilyen [milyen? – L. M.] megközelítésbôl elemzi a rendszerváltozás gazdasági és társadalmi folyamatait, illetve ezek következményeit.” (uo.)

Elkötelezettség és tudományos teljesítmény

Nincs a birtokunkban kutatási beszámoló arról, hogyan befolyásolja a pártkötôdés a tudományos vagy elemzôi teljesítményt. Ha kimutathatnánk például, hogy a Kisgazda Párttal szimpatizáló társadalomtudósok idézettségi indexe magasabb, mint a MIÉP-et kedvelô tudósok hasonló mutatója, közelebb jutnánk a válaszhoz. De egy ilyen elemzés éppúgy várat magára, mint a politikai irányzatok elkötelezett hívei és a politika iránt közömbösek teljesítményének összevetése. Sajnos arról sem tudunk, készült-e ilyen elemzés más szakmákról. Nem tudjuk, jobban operál-e a szabad demokrata, mint a fiatal demokrata orvos, és ugyanígy a sötétben tapogatózunk a szocialista és a kereszténydemokrata gondolkodású vadôrök teljesítményének összehasonlításakor.
Nem kizárt, hogy a közös gondolkodás és a politikai, világnézeti elkötelezettség teremtette érzékenység jó kérdéseket, elemzési szempontokat ad. Ebbôl a szempontból sincsenek átfogó, általánosítható kutatási eredmények, a szórványos tapasztalatok pedig korántsem egyértelmûek. Tudunk eseteket, amikor a radikális társadalomkritikai szemlélet igen váratlan kérdéseket, jól használható fogalmakat hozott létre, máskor viszont az egyébként igen tehetséges tudósok elvakult hite késleltette a kézenfekvô következtetések levonását. A jelzett gondok miatt nem vállalkozunk a politikai elkötelezettség és a tudományos teljesítmény közötti kapcsolatok vizsgálatára. A tanulmányokat és a kötetet a szokásos szempontok szerint mutatjuk be és értékeljük.

Készültségi fok

A szerkesztés elve egyszerû és világos: a kötetben szereplô tizenhat tanulmány a szerzôk családnevének betûrendjében követi egymást. Így a hasonló tárgyról szóló írások összevetésekor lapozgatnunk kell, viszont (követve a telefonkönyvek ismert logikáját) a név és a cím alapján nagy valószínûséggel megtaláljuk a számunkra érdekes írásokat. Persze más megoldás is lehetséges lett volna. Ha például a két makrogazdasági tanulmány egy blokkot képezne, úgy könnyebb lett volna áttekinteni, miben ért egyet és miben nem Mellár Tamás és Matolcsy György. (Matolcsy az optimistább.) Diczházi Bertalannak a magyarországi privatizációt és Sepsey Tamásnak a kárpótlás hazai történetét elemzô írásai is számos szálon kötôdnek egymáshoz. Fritz Tamás színvonalas elemzése a magyarországi pártszerkezet kialakulásáról és változásáról is megelôzhette volna Tóth Gy. László Posztkommunista kormánykoalíció Magyarországon címû tanulmányát.
A kötetben összegyûjtött írásokat nemcsak témájuk, de készültségi szintjük és mûfajuk alapján is csoportosíthatták volna a szerkesztôk. Több szerzô tudatosan vállalja, hogy esszét írt (például Tellér Gyula, Matolcsy György), mások a tudományos publikálás bizonyítási, idézési stb. szabályai szerint elôállított írást adtak közre. Ilyen például Kahler Frigyes Erkölcsi és jogi igazságtétel címû tanulmánya, amely elsôsorban a vonatkozó jogszabályok elemzése alapján írja le az igazságtétel ügyének 1989 utáni történetét.

Vázlatok, hipotézisek

Martonyi János Értékek és külpolitika címû rövid írása egy olvasott ember külpolitikáról vallott – nem különösebben eredeti – nézeteinek vázlatos összegzése. Máshol is olvasható gondolatait ismétli Mellár Tamás a kilencvenes évek gazdasági helyzetérôl készült, konjunktúrajelentések összefoglalóját idézô elemzésében. Elhagyható lett volna a kötetbôl Tóth G. László már említett publicisztikája. A durva, személyeskedô hangú, zavaros szerkezetû írásban a szerzô saját gondolatok hiányában szorgalmasan ismétli Tellér Gyula, Tôkéczki László és Schmidt Mária nézeteit (lásd késôbb) az SZDSZ és a MSZP együttmûködésérôl, a Demokratikus Chartáról. Kilóg a sorból Molnár Attila Károly A nyitott társadalom és a Kaotikus Fegyház címû tanulmánya, amelyben a szerzô „a kötet szerkesztôjének felkérésére” (270. old.) folytatja, illetve megismétli vitáját Karl Popperrel a nyitott társadalom mibenlétérôl és veszélyeirôl.
A kötet írásainak zöme több ennél: (készülô? tervezett?) nagyobb tanulmányok, esetleg könyvek gondolatmenetének, fô tételeinek összefoglalásai. Ilyen Illés Zoltán és Medgyesi Balázs A környezet- és természetvédelmi mozgalom szerepe a rendszerváltásban címû írása. A szerzôk a nyolcvanas évek második felében ellenzéki környezetvédelmi mozgalmak aktivistái voltak. Mint „részvevô megfigyelôk” összefoglalják, hogyan kezdôdött a környezetvédelmi ellenállás Magyarországon. Bemutatják az akciók, fôként a Dunaszaurusz elleni fellépések eseménytörténetét. A másik oldalt is megismerhetjük írásukból. Áttekintik a kommunista rendszernek, benne a KISZ-nek, az ellenzéki mozgalmak szétverését szolgáló, álszervezeteket, ellenprogramokat kreáló tevékenységét. Csak reméljük, hogy a források, dokumentumok alapos feldolgozása után, a mozgalmakról mások tollából megjelent írásokat is áttekintô, érdekes tanulmány születik majd. Különösen sok munka vár rájuk a rendszerváltás utáni események értelmezésében. 1989 után „A többnyire egy tôbôl építkezô mozgalom egyszerre találta magát az új kormányban és az ellenzékben” (154. old.). Nem kis gondot okozhat a továbbiakban annak a helyzetnek az elemzése sem, amikor „[a] mozgalmak támogatásának fô forrása a központi alapokból építkezô, újraelosztó rendszer, amelyet többnyire pont azok a szervek képviselnek, amelyek ellenôrzésére a környezetvédelmi társadalmi szervek hivatottak lennének” (155–156. old.). A továbbfejlesztett változatból talán kiderül az is, miért vált a kilencvenes évek közepén csupán néhány ezer aktivista ügyévé az ember és a természet viszonyának szabályozása, s miért nem vesz részt a lakosság túlnyomó többsége a környezetvédelemben.
Ôry Csaba, aki a TDDSZ és a Liga Szakszervezeti Szövetség aktivistájaként szerzett nevet,  résztvevô megfigyelôként írta Munka hadának... címû rövid tanulmányát a magyar szakszervezeti mozgalomban lezajlott felemás rendszerváltásról. Bemutatja, hogyan jött létre az az értelmiségi csoport, amelyik a jogszabályok, joghézagok teremtette térben a lengyel Szolidaritás után másodikként legális, a kommunista párttól független szakszervezetet alapított egy szocialista országban. Az új szakszervezetekbôl alakult, jelentôs nemzetközi elismerésben és támogatásban részesülô Liga hamarosan a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások résztvevôje lett.
A jogi és a politikai környezet szempontjából semmi akadálya nem volt annak, hogy a kommunista hatalom által kreált „transzmissziós” álszakszervezeteket és szövetségüket 1990 után egy új, független szakszervezetekbôl álló szövetség váltsa fel. Tudjuk, nem ez történt. A TDDSZ ma már néhány száz tagból álló nosztalgiaklub csupán, a Liga is a peremre szorult. Akkori ellenfeleik, Nagy Sándor, Kósáné Kovács Magda, Csintalan Sándor és társaik nemcsak átmentették a régi szakszervezetet, de a SZOT-utód MSZOSZ hosszú idôre a szakszervezeti oldal legerôsebb eleme lett. Ôry Csaba fontos felismerése, hogy az új szakszervezetek kudarca és a szakszervezeti mozgalom általános gyengesége nem csupán a vagyonmegosztási vita elhúzódásával és az új, független szakszervezetek hibáival, aktivistáik radikalizmusával magyarázható: „Az érdekképviseletek helyzetét súlyosbították a gazdasági szerkezetben bekövetkezett változások. Megváltozott a gazdálkodási egységek tulajdoni formája és mérete, szektorok tûntek el, mások pedig felértékelôdtek. Közel 800 000 kisvállalkozás 11 fô alatt alkalmaz munkavállalókat, akik gyakran nem mások, mint családtagok, rokonok. Ezeken a helyeken természetesen nem lehet szakszervezetrôl beszélni.” (281. old.)
A szakszervezeti mozgalom állapotát a rendszerváltozások után az is befolyásolta, hogy „a mindenkori kormány kevéssé érzékeny az érdekképviseletek által felvetett problémákra, annál inkább érdekelt abban, hogy az érdekképviseleteket semlegesítse. Az Antall-kormány idején ez azt jelentette, hogy az oszd meg és uralkodj elv alapján, lebegtette az érdekképviseleti rendszerre vonatkozó elképzeléseit. Ígért és fenyegetett, és halogatta a döntéseket. [...] A Horn-kormány ezzel szemben magához korrumpálta a szakszervezeti vezetôket. A szakszervezeti bürokráciának nyújtott elônyökért cserébe passzív érdekérvényesítést várt. Végül is ez történt.” (283. old.)
Résztvevô megfigyelô volt Sepsey Tamás is, aki a Kárpótlási Hivatal korábbi vezetôjeként alapos és részletes tudással rendelkezik A kárpótlás rövid története megírásához. Sepsey a történet kezdetét 1945-re teszi, ám igazából az 1989 utáni eseményekre figyel. Már az is ellentétes érdekeket szült, hogy „[a] kárpótlással a jogalkotó megpróbálta az elmúlt rendszerek törvénytelenségeinek jóvátételét összekapcsolni a szociális piacgazdaság kiépítésével.” (326. old.) Eközben tapasztalatok nélkül, a cselekvô tanulás keretében, „[a]z egymást követô jogszabályok kidolgozása során kellett kimunkálni a kárpótlás jogelméleti alapjait, a végrehajtás tapasztalatai beépültek a jogszabályalkotás folyamatába, s mindeközben az Alkotmánybíróság igen jelentôs tevékenységgel gazdagította, finomította a kárpótlás elméletét.” (333. old.)
Sepsey tanulmányának két fôszereplôje van: a parlamenti többséggel rendelkezô kormány és az Alkotmánybíróság. Jogértelmezési küzdelmeiket erôs korlátok közé szorították az ország gazdasági lehetôségei. Egyfelôl hamar kiderült, hogy a kárpótlásra jogosultak száma korlátlanul növelhetô, hiszen „a diktatórikus hatalomgyakorlás önmagában is tömeges méretekben okozott kárt az állampolgároknak” (332. old.), másfelôl „a jóvátétel mértéke meghatározásánál tekintettel kellett lenni az ország gazdasági teherbíró képességére is” (uo.). Sepsey rámutat, hogy ilyen helyzetben csak korlátozottan jó jogszabályi rendszer és végrehajtó apparátus jöhetett létre.
Úgy tûnt akkor, hogy nemcsak a kormány és az Alkotmánybíróság, de az ellenzék és a kormány között is a kevésbé rossz keresésérôl folyik a vita. Sepsey azonban anélkül, hogy dokumentálná, arra a következtetésre jut, hogy az akkori ellenzék pártjai (nem tudjuk, hogy a Fidesszel vagy a Fidesz nélkül?) „a megegyezés keresése helyett – politikai céljaikat elôtérbe helyezve – nem a múlt okozta sérelmek feltárásában és a lehetôségek szerinti kompenzálásban voltak érdekeltek, hanem a társadalmi feszültség olyan mérvû növelésében, mely szándékaik szerint a kárpótlás ürügyén akár az akkori kormány megdöntésére is vezethetett volna” (335–336. old.).
Az ígéretes vázlatok közé tartozik Diczházi Bertalan Tulajdoni átalakulás Magyarországon címû írása is. Diczházi, aki elsôk között fogalmazta meg a magyarországi magánosítás lebonyolítására vonatkozó markáns terveit, késôbb az Állami Vagyonügynökség vezetô munkatársaként, igazi résztvevô megfigyelôként szemlélhette a hazai privatizációt. Elôbb a nyolcvanas évek végén egymással versenyzô privatizálási elképzeléseket mutatja be, majd ezeket összeveti a lezajlott folyamatokkal. Fontos megállapítása, hogy a tulajdoni átalakulás már 1985-ben a vállalati tanácsok megalakulásával elkezdôdött, hiszen ekkor „a vállalatok egy része saját maga kereste cége átalakulásának módját” (67. old.). Ekkor egy sajátos hatalmi vákuum keletkezett, amelyben „[á]llami tulajdonosi kontroll nélkül akár egész cégeket lehetett ellenérték nélkül »magánelsajátítani«” (uo.). Nem lett volna érdektelen, ha Diczházi ütközteti álláspontját az övétôl eltérô nézetekkel.  Voszka Éva legújabb könyvében például arra a megállapításra jut, hogy ekkor még nem beszélhetünk privatizációról, hiszen „[a] spontán privatizáció idôszakában [...] a magántôke beáramlása a nagyvállalatokba éppen csak megindult” (A dinoszauruszok esélyei. Nagyvállalati szerkezetváltás és privatizáció. Pénzügykutató Részvénytársaság, Bp., 1997. 57. old.).
Diczházi erôssége a csoportképzés, a jellemzô esetek, tipikus ügyletek bemutatása, de igen tanulságos a privatizációs történet szakaszainak elhatárolása, az egyes kormányok privatizációs politikájának vázlatos összehasonlítása is. Igen fontos állítása, hogy a privatizáció kedvezményei egyenlôtlenül oszlottak el: „Igazi nagy elônyöket a bankrendszerhez közel állók tudtak szerezni. A kárpótlási jegy felhasználásában pedig a bennfentesség, az információ, a spekuláció játszott fôszerepet.” (85. oldal) A privatizáció hatására javult a magyar gazdaság teljesítménye: „Még nincsenek végleges tapasztalatok, de már megállapítható, hogy a magánosított vállalatok általában jól mûködnek. Az új tulajdonosok a költségek lefaragásával, átszervezésekkel hatékony vállalati struktúrát hoztak létre.” (87. old.) Diczházi a privatizáció társadalmi hatásairól már nincs ilyen jó véleménnyel. Szerinte az igazi nyertesek a külföldi befektetôk és a volt nómenklatúra tagjai. Ezzel szemben a nyolcvanas évek vállalkozói, „[a]z egykori gmk-sok, kisszövetkezetek az elképzelésekhez képest kevéssé voltak eredményesek a nagy vagyoni elosztásban” (90. old.). Reméljük, hogy a szerzô hamarosan dokumentumokban gazdag könyvben bizonyítja tételeit.
Gergely András Antall József, a rendszerváltozás miniszterelnöke címû tizenhárom oldalas vázlatában új megvilágításba helyezi a miniszterelnök életét a szocializmus éveiben. Az „alámerült” múzeumigazgató a szerzô interpretációjában a Kádár-korszak magyar szellemi ellenállásának egyik központi figurája. Elôbb csak nyugati újságírók „adták egymásnak a tippet”, késôbb, „[a]z 1980-as évektôl Budapesten akkreditált diplomaták is vették már a bátorságot, hogy ellátogassanak Semmelweis szülôházába, az Orvostörténeti Múzeumba, hogy szót váltsanak ezzel a magyar és a világpolitikához egyaránt értô, de attól szemlátomást távolságot tartó, az aktív szerepvállalásra minden látszat szerint nem vágyakozó emberrel – Antall Józseffel”. (122. old.) Az érzékletes leírás mellett (szinte látjuk, ahogy a köpenyükbe burkolózó diplomaták és újságírók alaposan körbenéznek, majd besurrannak a múzeum kapuján) Gergely András figyelemre méltó magyarázatokkal is szolgál Antall félsikereire és kudarcaira. A miniszterelnök kommunikációs nehézségeit így magyarázza: „Nem állíthatjuk, hogy Antall József az úriemberség egyetlen lehetséges formáját testesítette meg, de a baszdmegjózsik kacsingató, bratyizó stílust teremtô, mindennapiasnak szánt, ám a politikát is eluraló világában megjelenését, beszédmódját tekintve volt a lényében valami, ami a »nem közülünk való« érzületét váltotta ki. Nyilván azért is, mert úriember volt egy olyan korban, amikor ilyen lénnyel nemzedékek egész sora nem találkozott.” (128. old.)
Gergely szerint a miniszterelnök elsôsorban a hozzá hasonló (úri)emberekre számított tervei végrehajtásában: „Saját korosztályában, környezetében bízott, s a fiatalabbak közül azokban, akiknél a családi háttér is garanciát jelentett. »Új, friss erôkben« azért nem hitt, mert látta, megélte a jórészt új erôkbôl szervezôdô 1945 utáni parasztpárt, a szociáldemokraták, a kisgazdák akkori erkölcsi széthullását.” (131. old.)
Gergely úgy véli, hogy Antall József káderpolitikai kísérlete csak részben sikerült. Csapata falanxként megakadályozta ugyan az ország szétlopását, ám „[h]iába remélte, hogy van hagyomány és folytonosság, amely megmentheti az országot a balkanizálódástól. Az elmúlt negyven év erkölcsileg intakt egyéneket kitermelt, szociológiailag körülírható rétegeket már nem. És az egyéneket nem lehetett azonnal elitté szervezni.” (131. old.)

Kétpólusú szerkezet:
az elnyomorodott lakosság
és a befolyásos csoportok

A magyar nép nyomorúságos erkölcsi állapotát Tôkéczki László is említi Értékvesztés és iskolapolitika címû – ugyancsak a vázlatok sorába illô – tanulmányában: „Magyarországon »kizökkent az idô«, s a társadalom nagyobb részének manipulált, illetve hiányos éntudata és mûveltsége miatt ez a többség képtelen az önvédelemre, önszervezôdésre és saját erkölcsi-politikai kifejezésére. A legtöbben a régi, reálszocialista módszerhez nyúlnak, megpróbálják a túlélést, s közönyük ugyanúgy, mint elfojtott frusztráltságuk a régi-új hatalombirtokosok objektív segítôje lesz.” (423. old.) Az iskolarendszer is felelôs ezért a helyzetért: „...a kiválóan oktató iskolákban az indoktrináló reálszocialista nevelési elvek hallgatólagos elvetésével hihetetlenül legyengült az értékelvi/erkölcsi szocializáció. A becsületes pedagógusok »hajtós«, felvételi sikerekre beállított munkája sajnos jórészt magára hagyta a diákokat akkor, amikor a családok egyre nagyobb része sem volt képes – számos okból kifolyólag – gyerekei nevelésére. A tiszteletre méltóan színvonalas oktatás mellett így jött létre egy egyre nagyobb iskolai erkölcsi deficit, amelynek legfontosabb következményei közösségi jellegûek voltak: ugyanis, akit az önzés, az egyéni érvényesülés és a versenyképesség vezet, az nem képes, még a számára is nélkülözhetetlen egyén feletti ügyekben, struktúrákban gondolkodni.” (425. old.)
Tôkéczki sajnos nem mutat be a megállapításait alátámasztó, saját vagy mások által végzett és publikált kutatásokat. Adósunk az övétôl eltérô nézetek, kutatási eredmények említésével és bírálatával is, pedig nem kizárt, hogy a racionálisan viselkedô emberek képesek egyszerre versenyezni és kooperálni. Az sem elképzelhetetlen, hogy a kemény munka javítja az erkölcsöket, továbbá honfitársaink munka után vagy elôtt egyén feletti ügyekben is dönthettek vagy éppen nevelték gyermekeiket. Tôkéczki helyenként nem is titkolja, hogy nem sokra tartja a (Fidesz vezette koalíciót azóta parlamenti többséghez juttató) egyszerû magyar polgárokat: „Az egyéni életbe és a családba visszaszorult felelôs és független döntési lehetôségek évtizedes kényszerei visszaprimitivizálták népünk tömegeit. Mint a nem olvasó embernek az olvasás, a nem demokratikus életeknek a demokrácia – a politika – fárasztó, céltalan. Hihetetlen ingadozások, befolyásolhatóság jellemzi a magyar társadalom többségét.” (431. old.)
A visszaprimitivizált, befolyásolható magyar nép motívuma a kötet más szerzôinél is visszatér – késôbb majd bemutatjuk. A másik póluson pedig jól szervezett, a hatalmat, befolyást koncentráló idegen és hazai csoportok irányítják az eseményeket. Matolcsy György tanulmányának már a címe is erre a feltevésre utal: Magyarország eladósítása – és nem eladósodása. A szovjet birodalom külföldi adósságainak alakulását Matolcsy a nyugati kormányok és pénzügyi körök összehangolt akciójára vezeti vissza: „Ugyanis ennek az országcsoportnak az eladósítása a nyugati államok, illetve bankjainak egy nagyívû történelmi játszma része volt, melynek keretében a Nyugat politikai érdeke a Jalta után kialakult európai status quot kívánta megbontani majd felszámolni.” (201. old.) E nagy játszma (majdhogy nem azt írtam, „a nagy összeesküvés”) része volt a magyar eladósítás is. Az „adósságfegyver” (jellemzô kifejezés) jól mûködött, a rendszer felbomlott. Az események azonban nem várt fordulatot vettek, a Nyugat nem engedte el a magyar adósságokat: „nem került sor a várt történelmi igazság-tételre”, „a jutalom elmaradt”
(208. old.). Magyarország azóta is képtelen semlegesíteni a Nemzetközi Valutaalap nyomását.
Matolcsy szerint a belsô államadósság növekedése sem spontán folyamat volt, hanem tudatos döntések következménye. Azok támogatták, akik szerint jó, ha az eladósodott állam nem tud felelôtlenül költekezni, de valójában a belsô eladósodás a pénzvilágnak vált hasznára, és ezen belül is különösen jól jártak a külföldi tulajdonosok. „Ha mint egyéni befektetô nyertem azon, hogy állampapírt vettem egy saját cégbe történô befektetés helyett, s ha ez tömeges méretû akció, akkor tôkét és profitot visz át a reálgazdaságból a pénzgazdaságba. Hasonló módon jelentôs tôkét vitt át a belföldi államadósság felduzzadása a kamatfizetéseken keresztül a belföldi szereplôktôl a külföldi szereplôkhöz, mert a pénzgazdaság szereplôi – tehát a nyertesek – alapvetôen külföldi tulajdonú pénzintézetek, befektetôk és brókercégek ebben az évtizedben.” (222–223. old.)
Az idézet jól mutatja az összeesküvés-elmélet e válfajának gyengéit. Matolcsy feltételezett viselkedést részmozzanatokkal magyaráz. Ha ugyanis azt is megnézné, hogy mit kezdett a pénzvilág, a külföldi befektetô a nyert pénzzel, hogy mit vásárolt belôle és kitôl, hova fektette be és miért, akkor a nyertesek és a vesztesek köre már nem lehetne számára ennyire kézenfekvô. Ha végiggondolná azt az esetet is, amikor nem valamilyen központban tervezik és koordinálják a világrengetô folyamatokat, hanem azok egymástól vagy a tervektôl független akciók, és más tervek eredôi, akkor talán annak is adna esélyt, hogy Magyarország inkább eladósodott, mint eladósították.
A kötet más szerzôi is támaszkodnak érvelésükben arra a tételre, hogy a nyugati kapcsolatokkal rendelkezô csoportok jártak jól a rendszerváltozással. Bárány Anzelm Volt egyszer egy sajtószabadság címû tanulmányában így érvel: „Mivel a magyar rendszerváltozás keretfeltételeit és átalakulási mintáit döntôen a nyugati hatalmak alakították ki, azok a csoportok kerültek lépéselônybe, amelyek nyugati tapasztalattal és információkkal bírtak. A pénzügyesek és a diplomaták mellett ide tartoztak az újságírók is.” (20. old.)
A befolyásos csoportok és a befolyásolható, velük szemben ellenállásra képtelen tömegek modelljét alkalmazva Bárány arra a következtetésre jut, hogy az elônyök halmozottan jelentkeztek azoknál, akik nemcsak nyugati tapasztalatokkal, kapcsolatokkal rendelkeztek, de ráadásul birtokon belül is voltak. A szabadság, a politikai önigazgatás jelszava egy ilyen helyzetben (ahogy nem is olyan régen mondták, objektíve) a régi hatalmi szerkezet fenntartását szolgálta: „Az SZDSZ egész stratégiája ugyanis arra épült, hogy mindkét médiumban szimpatizáns többséget tudhat maga mögött, ezért a szakma önigazgatásának és szabadságának jelszava kiválóan szolgálta meglévô sajtópozícióinak védelmét.” (25. old.) Bárány számos érdekes adalékkal szolgál arra, hogy a régi rendszert kiszolgáló sajtómunkások hogyan ôrizték meg, szerezték vissza pozícióikat. Elsôsorban egy 1992-es felmérés alapján arra a következtetésre jut, hogy „Magyarországon a médiamunkások rekrutációs bázisa elsôsorban történelmi okok miatt szinte kizárólagos balliberális többséget eredményezett” (25. old.). Megjegyzem, hogy a szerzô által közölt adatok ezt nem feltétlenül támasztják alá. Akkor az újságírók között messze még a legnépszerûbb a pártpreferenciák szerint a Fidesz 38%-kal, míg az MSZP-nek 13, az SZDSZ-nek csak 12% jutott. Ez csak akkor felel meg a szerzô állításának, ha az akkori Fideszt is balliberálisnak minôsíti.
A megoldás Bárány szerint a tulajdoni szerkezet átalakítása (az újságok, a rádiók és televíziós társaságok új, részben állami tulajdonba adása), majd az állomány cseréje: „Nos a káderhiányra panaszkodó MDF-médiapolitikusok valószínûleg [...] jobban támaszkodhattak volna azokra a tehetséges és nem kompromittálódott fiatalokra, akik ezekben a lapokban [a megyei lapokban – L. M.] bontogatták szárnyaikat. Ezek az idealista szegénylegények, akik korábban a megyei lapok belsô ellenzékének számítottak, független lapjaik gazdasági csôdje után ott álltak állás nélkül a rendszerváltozás elsô vesztesei között.” (29. old.) Hasonlókat már Csurka Istvánnál is olvashattunk, ezért nem meglepô, hogy Bárány nem elsôsorban a MIÉP-vezér koncepcióját, hanem harcmodorát kritizálja: „Miután Csurka a strukturális és részben spontán folyamatokban is összeesküvést látott, ilyen diagnózis után programja nem is lehetett más, mint hogy a tévé manipulatív vezérkara a nemzet útjában áll. A szimbolikus politizálás azonban az erôdemonstrálás nélküli ökölrázásával azokat is Csurka, majd késôbb az MDF ellen hangolta, akikkel talán korrekt viszonyt lehetett volna kialakítani.” (22. old.)
Bárány érvelésével nem az legfôbb a gond, hogy hasonlít a szélsôjobb prominensének nézeteihez. Sokkal nagyobb hiányossága, hogy a média privatizálását, majd visszaállamosítását, a médiaháború számos érdekes mozzanatát bemutató tanulmánya adósunk a piaci erôknek és a politikai szabadságnak az új egyensúly megteremtését szolgáló állami (forradalmi?) korlátozásával járó hátrányok bemutatásával. A Magyar Nemzet visszaállamosítása, az adófizetôk pénzébôl alapított kis példányszámú, veszteséges napilapok bukása, a közszolgálati televízió kézi vezérlése 1992–1994-ben korántsem olyan történetek, amelyek egyértelmûen alátámasztanák a beavatkozók álláspontját.
A hatalomátmentô elit harcmodorának leírására tesz kísérletet Schmidt Mária is Az „antiszemitizmus elleni harc” szerepe a rendszerváltás éveiben címû esettanulmányában. A szerzô ebben az írásában számos alkalommal súlyosan megsérti a logika és az érvelés elemi szabályait. Esetenként összekeveri a feltételezést az állítással. Noha nincs rá bizonyítéka, és mástól sem idéz dokumentumokat, azt állítja például, hogy a baloldal erôi „..megfelelô anyagi lehetôségeiket felhasználva »támogatják« az egyre újabb és újabb pártok és mozgalmak létrejöttét az ellenfél területén. A teljesen szétforgácsolódott jobboldallal szemben a baloldal – jelen esetben a posztkommunisták és a »liberálisok« – minden erejüket egyesítve, népfrontos összefogással, egyre nagyobb területet foglalnak el a politikai mezôben.”
Schmidt ráadásul nem rejti véka alá vonzalmait a cenzúra iránt: „Szomorú, hogy [...] Kende Péter, aki infernális cikkekkel uszított éveken keresztül a legvészterhesebb, rákosista években, egyáltalán nyilvánosságot kaphat a demokratikus Magyarországon.” A tudományos közlés szabályainak felrúgása, hogy egyes idézetei nem bizonyítják, hanem cáfolják állításait. Az általa nem kedvelt Göncz Árpádról írja: „Jó tudni, hogy Elnökünk szerint a sztálini mészárlásokat az különbözteti meg a holocausttól, hogy azok »morális értéket szolgáltak«.” (314. old.) Az olvasó tájékoztatására közöljük Göncz Árpád teljes mondatát Schmidt tanulmányából: „Ami a holocaustot a még nagyságrendileg azonos mértékû sztálini mészárlástól is megkülönbözteti, az az, hogy a sztálini rendszer legalább úgy tett, mintha valamiféle morális értéket szolgálna.” (Uo. – kiemelés tôlem – L. M.)
Számos gond és félreértés forrása továbbá, hogy Schmidt Mária, úgy tûnik, nem tudja: az antiszemitizmusnak nem az a lényege, hogy a zsidókat, a hazai vagy a nemzetközi zsidó közösséget valaki bizonyos jegyek alapján megkülönbözteti a nem zsidóktól. Nagy szorgalommal idézi vitapartnereinek, például Szabó Miklósnak, Konrád Györgynek, Korniss Mihálynak a magyar zsidóságról tett (sajnos nem kellôen végiggondolt) egyes megállapításait. Felháborodva tapasztalja, hogy ôket nem, ám a gyûlölet keltésére alkalmas (és ráadásul hamis) megkülönböztetések szerzôit antiszemitaként tartják számon.
A súlyos módszertani és morális gondok ellenére sem érdektelen áttekinteni Schmidt Mária gondolatmenetét. Tanulmányának legfontosabb kategóriája az amerikai konzervatív történészektôl átvett tematizálás, az a folyamat, amikor befolyásos, jól szervezett és exkluzív médiakapcsolatokkal rendelkezô értelmiségi csoportok a köz érdeklôdésére, hasznára szolgáló, ám a csoport érdekeit sértô témákról elterelik a figyelmet. Ennek fontos eszköze egy másik téma intenzív szerepeltetése a tudományos folyóiratokban, az újságokban és az elektronikus sajtóban. Schmidt szerint „[a] nácizmus és a holocaust tematizálása – az 1968-as prágai tavasz, a »humanizált szocializmus« eltiprása, a harmadik világ progresszív divatjának kifulladása után – éppen kapóra jött az USA és Nyugat-Európa baloldali értelmiségi köreinek, hiszen így megkerülhették a létezô szocializmus gyakorlatával és a szocializmus jövôképének semmivé foszlásával való konfrontálódást és megrendült identitásukat a már nem létezô és semmilyen tényleges erôt felmutatni nem képes egykori nácizmussal, fasizmussal és antiszemitizmussal szembeni rendíthetetlen elutasítással vélték megerôsíteni.” (287. old.)
A cselekvésnek ezt a zárt szervezetekre, alakulatokra jellemzô összehangoltságát véli felfedezni a rendszerváltás utáni Magyarországon is. A jelenség ismert, alig egy évvel az elsô szabad választások és az Antall-kormány megalakulása után újság- és folyóiratcikkek százai jelentek meg, amelyek szerzôi elítélték a burkolt és a nyílt antiszemitizmus jelentkezését a hazai tömegkommunikációban. A zsidókérdésrôl megjelent cikkek, publikációk számának robbanásszerû növekedését akár túlreagálásnak, csoportos hisztériának is tekinthetné a szerzô. Különösen akkor, ha mindezt nemcsak tévképzetek, de fontos fejlemények is magyarázhatják. Például az (a tanulmányból is kiderül) hogy, az 1990-es választáson gyôztes, legnagyobb kormánypárt alelnöke, a Magyarok Világszövetségének elnöke és alelnöke, tehát a hatalom belsô köreihez sorolható személyek írásaiban jelentek meg antiszemita motívumok. Ez nyugtalaníthatta nemcsak a zsidó közösség tagjait, de a polgári demokrácia híveit is. Schmidt Mária ezt a bonyolult, elemzésre váró jelenséget csupán tudatosan eltervezett, a honi viszonyokra alkalmazott tematizálásnak tekinti: „a véleményformáló értelmiségnek a pártállami rendszeren belül álló és súlyosan kompromittálódott része tehát abban volt érdekelt, hogy a kommunista diktatúra kegyetlen valósága ne leplezôdjön le az információtól évtizedeken át elzárt szélesebb nyilvánosság elôtt” (288. old.). „Ehelyett taktikai megfontolásból a »zsidókérdést« helyezték elôtérbe.” (uo.) Szerinte „ettôl kezdve minden jogos vagy jogtalan kritikát, érjen az »zsidót« vagy »nem-zsidót« – antiszemitizmussá változtattak, bírálóikat antiszemitának bélyegezték, szélsôjobboldalinak állították be” (289. old.).
Schmidt Mária nem dokumentálja azt, hogy „a véleményformáló értelmiség súlyosan kompromittálódott része” hol, mikor és milyen formában egyeztette, dolgozta ki tematizálási elképzeléseit. (Más szerzôket sem említ, akik ilyenfajta dokumentumok birtokában lennének.) A tematizálási hipotézist nem alkalmazza a magyar politikai élet más csoportjaira. Pedig saját logikáját követve semmi oka feltételezni, hogy mások kevésbé használnák a politikai befolyás növelésének ezt a módszerét. A „par excellence népi hôs” (300. old.) Csurka Istvánról egy helyen megemlíti ugyan, hogy „[a]ugusztus 20-i tanulmánya provokáció volt. Tudta, mire számíthat, mégis közzétette” (301. old.) – de ezt nem minôsíti tematizálásnak.
Schmidt szerint a „médiakommandó” könnyen körülírható csoport. Tanulmányában azonban egyetlen olyan név nem szerepel, egyetlen olyan személytôl nem idéz, aki 1956 és 1989 között a kommunista rendszerben felelôs vezetô állást töltött be a sajtóban, rádióban, televízióban, vagy a kommunista agitációs és propagandaszervezetben. A szerzô vitapartnerei a volt demokratikus ellenzék tagjai, a Kádár-rezsim elôl Nyugatra menekültek, bebörtönzött forradalmárok közül kerülnek ki. Nem derül ki a tanulmányból, miért lennének éppen ôk érdekeltek a zsidókérdés tematizálásában.

Tellér Gyula: egy másik minôség

Recenzens, aki sok éven át dolgozhatott a Szövetkezeti Kutató Intézetben az általa vezetett csoportban, úgy véli, hogy Tellér a magyar társadalomtudomány s benne a szociológia egyik jeles egyénisége. Nemcsak fáradhatatlan terepmunkás, a nemzetközi szövetkezeti mozgalom történetének egyik legjobb ismerôje, de fogalomteremtô és -kezelô képessége, intuíciói a társadalomelmélet mûvelésében is izgalmas eredményeket hoztak.
Az itt közreadott öt esszé tárgya a magyarországi polgárság, a középrétegek sorsa a szocializmusban, majd az átmenet idôszakában. Tellér nemcsak azt mutatja be, hogy a kommunista hatalom kegyetlen eszközökkel szétverte a magyar paraszti és városi polgárság intézményeit, megfosztotta ôket a tulajdonuktól, de arra is rámutat, hogy az új munkásság nagy csoportjai is ebbôl a kisemmizett rétegbôl rekrutálódtak. Tellér – szemben a szocializmus reformálhatóságának régi és mai híveivel – hangsúlyozza, hogy a rendszer a kezdetektôl súlyos mûködési zavarokkal küzdött. E zavarok láttán a kommunista vezetés az 1956-os forradalom után kiegyezett a társadalom fontos csoportjaival. A munkássá, szövetkezeti taggá lett kispolgárok, parasztok lehetôséget kaptak arra, hogy az állami-szövetkezeti szektoron kívül, a legális és az illegális kisvállalkozások világában tegyenek szert jövedelmekre. A politikai elit kiegyezett a vállalati-szövetkezeti vezetôkkel is. Ôk egyre több, a vállalatokat érintô kérdésben döntöttek, mind nagyobb mértékben mûködtették a tulajdont.
A leírás érzékletes és pontos. Talán csak egy mozzanat kap túlzott jelentôséget. A helyi uralkodó osztály Tellér szerint „[a]lig várta, hogy az informális, esetleges, alkalmi tulajdonbirtoklását formális, tényleges, végleges tulajdonosi pozícióvá változtassa át” (371. old.). Ez jórészt utólagos belemagyarázás, hiszen az említett csoport tagjai egészen a rendszer összeomlásnak pillanatáig kettôs játékot ûztek. Felkészültek egy, a fundamentalista kommunisták vezényelte visszarendezôdésre, de nem érte ôket váratlanul az sem, ami végül is bekövetkezett.
A rendszerváltás eltérô esélyeket adott, Tellér szerint, a két csoportnak. A munkás-polgárok a rendszerváltás vesztesei lettek. Nem tudták folytatni a korábbi manôverezést az állami és a magánvilág között. Kimaradtak, mi több kizárattak a privatizációból is. Az élelmes és tájékozott igazgatók, szövetkezeti elnökök és közvetlen beosztottjaik viszont a privatizáció során megszerezték „vállalataik” addig „lebegô” tulajdonát.
Az átmenet során létrejött osztály-
és rétegszerkezet láttán Tellér igen merész (noha antikapitalista ideológiákból ismert) következtetésre jut: „...a demokratikus intézmények megfelelô, magukat és elveiket folyamatosan újratermelô mûködését nem képes akármilyen társadalom biztosítani. A demokrácia intézményei ugyanis nem maguk teremtenek demokráciát, hanem – jó esetben – mozgásformát adnak a társdalomban, politikában a demokratikus erôk játékától függetlenül létezô, egymást többé-kevésbé kiegyensúlyozó csoportok és erôk játékának. Ezeknek az erôknek az egyensúlya pedig mindenekelôtt a társadalom jelentôs részét elfoglaló erôs középrétegek létéhez kapcsolódik.” (374–375. old.) Fôként az 1989 utáni folyamatok hatására „[a] mai Magyarországon viszont a »rendszerváltás társadalmából« hiányoznak az erôs középrétegek” (375. old.).
A helyzet talán még rosszabb, mint a Kádár-korszakban volt: „a rendszerváltás gazdasági és politikai folyamatai azonban legnagyobbrészt ezt a kvázi-polgárságot is visszaszorították a munkavállaló pozíciójába, a társadalmat pedig korábbi, kétpólusú állapotába” (376. old.). Tellér Gyula úgy látja a nép állapotát, ahogy Tôkéczki László, Bárány Anzelm vagy Gergely András: „Mindezek mögött a jelenségek mögött az egész társadalom morális és kulturális süllyedése, az összefogásra, az önszervezôdésre való képtelenség, az egyéni boldogulási stratégiákra való berendezkedés is ott áll: az autonóm, belsô formával rendelkezô, értékek vezérelte személyiség eltûnése, a kizárólag anyagi fogyasztásra beállított, az anyagi érdekeken, fogyasztási ígéreteken keresztül, kívülrôl vezérelhetô és manipulálható, cselekvésében morális korlátokat nem, csak fizikai korlátokat elismerô és tekintetbe vevô személyiségtípus eltömegesedése.” (379. oldal)
Ha a nép ilyen nyomorúságos, saját helyzetét nem értô, változtatni még kevésbé akaró állapotban van, akkor nyakunkon A demokrácia veszedelme (sajátos fejezetcím az egyik esszében a 379. oldalon): „egy viszonylag kis létszámú csoport kezében a hatalomgyakorlásnak olyan jelentôs eszközei halmozódnak fel, melyek nemcsak függetlenek a demokrácia intézményrendszerében mûködô hatalomtól, de azzal szembe is fordíthatók”. (379. old.)
Újból kínálkozik a következtetés: aki a jelen állapotok között demokráciát, szabadságot hirdet, az a posztkommunista elit malmára hajtja a vizet. És persze nem kerülhetô meg a kérdés: ha mindez igaz, akkor kik vezetik ki a népet ebbôl a csapdából? Tellér sajnos nem teszi fel ezt a kérdést, és ebben az írásában nem is gondolja végig a lehetséges megoldásokat. Fájdalom, ismerünk (ô is ismer) olyan szerencsétlenül végzôdött eseteket, amikor antikapitalista forradalmárok arra a következtetésre jutottak, hogy éppen a hatalmi monopóliumok megtörése érdekében „egy viszonylag kis létszámú csoport” (a tiszta kezûek, a népbarátok stb.) kezében kell felhalmozni a hatalomgyakorlás jelentôs eszközeit. ...és megint retorta.
Életrajzok, életutak

Schmidt Mária figyelmeztet: „Magyarország csak egész történelmével együtt vállalható, hasonlóan az egyes emberekhez.” (315. old.) Talán eme intelem hatására a kötet végén a gondos szerkesztôk közlik a szerzôk rövid életrajzát. Igen változatos életpályák tárulnak elénk. Néhány ismertetés azonban elnagyolt, és kivétel nélkül hiányzik a szinopszisokból a szerzôk korábbi (MSZMP, SZDSZ, sôt MDF) párttagsága. És a felgyorsult idôben a szerkesztôk már nem írhatták le azt, hogy a szerzôk jelentôs része fontos, új megbízást kapott és fogadott el az 1998-ban gyôztes politikai erôk alakította kormánytól. Mintha – persze akaratlanul – Marx híres Feuerbach-tézisét követnék: „A filozófusok már eleget magyarázták a világot, most ideje, hogy megváltoztassuk.”
Hát még egy kicsit magyarázhatták volna.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta