Szabó István korai filmjeinek identitáskeresõ hõsét teszi meg nagyszabású családregényének fõszereplõjévé.

Alighanem kevés olyan újabb magyar filmet lehetett mostanában látni, mely inkább zavarba ejtené nézõjét, mint az új Szabó István-film: az, hogy valaki mind extenzitását, mind intenzitását tekintve ekkora vállalkozásba fogjon, s egyetlen összefüggõ történetbe akarja foglalni több mint száz év magyar és magyar zsidó történelmét, már önmagában hordja az istenkísértésnek valamely, akár dicsõ, akár gyarló gesztusát; hogy valaki egy átfogó zsidó, magyar, sõt: magyar zsidó történelmi körképet amerikai módon is fogyasztható filmbe próbáljon átfogalmazni, a közép-európai nézõ számára kiküszöbölhetetlenül gyanúsnak tûnik fel; hogy egy film egyszerre nyújtsa négy generáció cselekvõ és szenvedõ történelmének történelmileg és lélektanilag hitelesnek szánt példázatos képét, a megszokott történelmi filmek megszokott, esendõ dramaturgiájából következõen eleve kudarcra volna ítélve; s végül hogy három generációnak három szimbolikus képviselõjét ugyanaz a színész játssza el, bizonyára csak olyan nagy színészek esetében képzelhetõ el, amilyeneket tulajdonképpen nem is tudunk elképzelni (s amilyennek a híres Ralph Fiennes sem mutatkozik) -- nos, mindennek aztán az a vége, hogy a nézõ csak fejét csóválhatja.

Ismeretes, hogy a magyar irodalom és mûvészet bõvelkedik olyan kis és nagy történetekben, portrékban és családregényekben, melyek a magyarországi zsidóság generációs változásain keresztül a zsidóságnak (vagy egy részének) életformát és beilleszkedést illetõ stratégiáit, vagyis az asszimilációs dilemmát dolgozták fel; egyéni sorsokban próbálták megrajzolni e társadalmi mozgásoknak sikeres és tragikus, dicsõséges és groteszk, szimbolikus és mindennapi elemeit. E nagyszabású téma, mely ritka mélységben tudja magába foglalni a nagy és kis történeti összefüggéseket valamint a társadalmi és személyiségpszichológiai mozzanatokat, változatos módon tudott hol remekmûveket, hol fércmûveket generálni, s a hajdani problémák folyamatos újraéledése és újraértékelése kapcsán ez még nyilván sokszor fog megismétlõdni. Szabó István filmje is egy ilyen, a mai napra kész újrafogalmazás szeretne lenni: családtörténete, mely a magányos bevándorlófiú szédületes gazdagsághoz vezetõ karrierjével indul, a befogadott magas beosztású állami hivatalnok és a minden ellen lázadó kommunista értelmiségi testvérpár ellentétes kettõsével, majd a társadalmi helyét már csak túlteljesítéssel, azaz kikeresztelkedéssel és olimpiai bajnoksággal biztosítani tudó, mégis pusztulásra ítélt tehetség felemelkedésével és meggyilkolásával folytatódik, hogy azzal érjen véget, ahogy a háborút túlélõ legkisebb fiú, ki elõbb ávósként, aztán 56-os forradalmárként, majd börtönviselt, talajnélküli értelmiségiként próbál fennmaradni: leszámol férfi-elõdeinek kísérleteivel, s a hajdani magyarosítás inverzeként felveszi dédapjának egykori nevét. Nagyszabású tanmese akar lenni e film: mintha a -- hagyományos?, teljes? történelmi? -- asszimilációt lehetetlennek vagy eleve kudarcosnak látván, egy -- a filmben ki nem mondott, csak érzékeltetett -- enyhén disszimilációs tendenciát szeretne körülrajzolni, s egy olyan -- új vagy régi? - identitás igenlését teszi meg a film záróaktusává, mely a régi, de a történelem fordulataiban megváltozott név helyreállításának titkával tudja megoldani a filmnek? a fõszereplõnek? a narrátornak? személyiségproblémáit. Ám ez az újrafogalmazás sok szempontból problematikusnak látszik: míg egyrészt igencsak elegánsan történik (alighanem keresve sem lehet találni még egy olyan, súlyos szenvedéstörténetet ábrázoló történelmi filmet, amely a politikai korrektségnek ily magas szintjén lenne megfogalmazva, s a másokkal szembeni gyûlöletkeltés indulatát, még a legszörnyûbb, szenvedõ eseményeket is érintvén, ennyire féken tudná tartani!), másrészt azonban, sajnos, kifejtetlenül marad. A nézõ e filmbõl nem fogja megtudni, mit is jelent a fõhõs és a narrátor számára a visszanyert név, s miért éppen a név (és a film alapján: semmi más!); nem fogja megtudni, mihez tér meg vagy vissza (hova?) a fõhõs a történelem fordulatai után (?), s fogalma sem lesz róla, milyen hitek, meggyõzõdések vagy kötõdések alapján is beszéli el a fõhõs-narrátor roppant különbözõ felmenõinek (egységes? vagy sokféle?) történetét. S a film súlyos (és sajnos megoldatlan) mûvészi problémáit is alighanem e kettõsség okozza: a rendezõ a klasszikus értelemben vett tanmesét akart volna teremteni, ám mégis megmaradt egy történelmi album képeinek némileg összefüggés nélküli mutogatásánál.

Sajnos, azt a nézõi beidegzõdést, hogy egy széles látókörû történelmi film az összefüggésekkel ismertessen meg, nemigen lehet negligálni -- hacsak nem akarunk a groteszk játékterébe átlépni. Az a rendezõi választás, mely szerint a film a történetnek száz évét is átfogva, mindvégig csak a kiválasztott család figuráit és eseményeit láttatja, azt eredményezi, hogy a szereplõk életét meghatározó történelemrõl, a változásokról és választásokról semmit nem fogunk megtudni. E filmben a családtörténetnek, a figuráknak, a jeleneteknek (s így a zsidósággal kapcsolatos változásoknak és dilemmáknak) a történelmi vagy társadalmi környezete nincsen megrajzolva; mintha a szereplõk egy tökéletesen magukra zárt világban élnének, melynek csupán egyetlen (változó) mozzanata mutat kifelé (vagy ez a mozzanat kívülrõl mutat befelé?): idõnként a zsidóságot általában érintõ gesztusok és antiszemita megnyilvánulások jelentkeznek. Ám az, hogy milyen e család viszonya az asszimiláció elõtti zsidó világgal, a többi zsidó családdal, a társadalom nem-zsidó rétegeivel, hogy hogyan mûködnek a családtagok a - kinti világban -- kívül marad a film érdeklõdési körén (nem sejtjük, milyen gyáros és hogyan viselkedik a dédapa, milyen hadbíró a nagyapa, milyen kommunista a nagybácsi, csak a vívóbajnokot látjuk akció közben, igaz, õt aztán látványosan!). A film mindvégig arról akar beszélni, hogy milyen lehetõségek adottak a zsidóság számára a beilleszkedésre vagy az asszimilációra -- ám hogy milyen az a világ, melynek pedig e család is része, arról semmiféle képet nem kapunk (nem könnyen érthetõ, miért kerüli ki annak ábrázolását, hogyan is hatottak az élet vitelére a zsidótörvények, s a vészkorszak megjelenítése is a minimumra szûkül). E családnak, úgy látszik, nincsenek úgynevezett társadalmi kapcsolatai; szerepeik nem érintkeznek mások szerepeivel. S így a film alapproblémája is homályban marad: hiszen az asszimiláció kérdése akkor vetõdnék fel, ha láthatnók, honnan, mihez képest s mihez kellene vagy lehetne asszimilálódni; s a disszimiláció is csak úgy lenne érthetõ vagy belátható, ha érzékelhetnénk, minek a nevében lehet fenntartani a különálló identitást.

A film nem kívánja történetét kívülrõl, a társadalmi összefüggések oldaláról magyarázni; de arról is lemond, hogy hõseinek beállítódását, vélekedéseit belülrõl bemutassa. Az egyes jelenetek -- családtörténetekre egyébként nem jellemzõ módon -- szinte minden reflexiót nélkülöznek: nagyon különbözõ dolgok történnek, ám a hõsök nem is gondolkoznak el azon, mi is történik velük, vagy mit is csinálnak õk. Azok a nagy választások, amelyek a névmagyarosítást, a kikeresztelkedést, a kommunistává válást, a testvérek közti szakítást okozzák, talán valamely belsõ folyamatnak is részei lehettek; a film mindezeket csak mint rideg és magyarázatra nem szoruló tényeket közli, minek utána a nézõ bizony gondolkodhat: kényszerbõl vagy jószándékból döntött úgy a jelenet hõse, ahogy épp döntött...

A film elbeszélõje (rendezõje) elképesztõ önmérséklettel tartja vissza értékelõ gesztusait, s úgy tesz, mintha - objektíve nézné a történelmi különbözõségeket: nem csak hogy nem mondja ki, szerinte kinek van, volt, nincs igaza, hanem képeinek egyenletes, mondhatni - közömbös felépítésével nem is érzékelteti. E filmben a szerepek teljesen egyenjogú egymás mellé rendelése történik, sem magán-erkölcsi, sem közösségi, sem vallási, sem történelmi - ítélet nem születik. Mintha az a személyes és társadalmi választás-sor, mely gyakran egymásnak szögesen ellentmondó gesztusokat is felmutat, mindig, minden elemében - szükségszerû lett volna, s emiatt ugyanolyan érdek és tanulság kapcsolódik hozzá. Az ember -- már az ahogy adódni szokott -- hol gyáros, hol hadbíró, hol olimpiai bajnok, hol pedig ávósból lett 56-os forradalmár... (Hacsak nem úgy kell értelmeznünk ezt az egészet, mint némelyek szerint Az ember tragédiáját: a férfiak gyarló kísérletezései helyett az igazi, nagy erkölcsi mintát a nõ, az örök nõ, a társadalmi világtól külön élõ megtartó erõ, vagyis itt a nagymama mutatná fel -- akinek alakja azonban, sajnálatosan, épp a nagy, zsidósággal kapcsolatos konfliktusok kapcsán marad mindig sematikus és körvonalazatlan.) Ez az - ítélet-nélküliség így persze kétes eredménnyel jár: a távolságtartás hiánya, az irónia teljes kizárása révén a film patetikusan feszültség nélkülivé válik, s a kiegyensúlyozott, változatosságában is végtelenül humortalan epikai lassúság (mely persze a konfliktusos jelenetek visszaszorításával tud csak érvényesülni), a kimért egyenletesség révén érdektelenséget és unalmat hordoz.

Egy valami menthetné persze a film szerkezetét: ha azt akarná képviselni, hogy e család, mint a zsidóság választásainak szimbolikus megtestesülése, lényegében egyként funkcionál, s az egyes választások és variánsok csupán ennek az egyetlen valaminek lennének megnyilvánulásai. (E törekvésre van is példa: a film vége felé a levelet olvasó narrátor-fõhõs elõtt egymásba alakulnak át felmenõi, s mintegy együttesen olvassák fel leszármazottjuknak hagyatékukat; s talán ennek szimbolikus megjelenítése végett játssza el az egy férfi fõszereplõ a három generáció három fõszerepét -- persze feltehetõ a kérdés: akkor a negyediket miért nem?) Ám ha így áll a dolog, még súlyosabb a nézõ hiányérzete.

A film, sajnos, az amerikanizált társadalmi tablók túlságosan is ismert dramaturgiáját és jellemzési módszertanát követi, a forgatókönyv az életpályák kínos vonatkozásait csak említi. Nemcsak a deportálás vagy bujkálás szörnyû eseménysora marad ki, hanem az is bizonytalan, vajon hogyan ítélkezett egy hadbíró az elsõ világháborúban a balkáni hadszíntéren, vajon mit csinált az emigrációban, majd itthon a kommunistává lett, kiválóan zongorázó intrikus nagybácsi, sõt az is, amire csak a film legvégén történik utalás: miért csalta meg imádott urát az imádott nagymama? Mint amikor egy nagy dobozból kiborulnak a családi fényképek, s valaki, csak úgy mesélget a családtagokról (mint ahogy e filmben a fényképezgetõ nagymama készíti képeit); pletykálgat róluk, hisz ismeri és szereti õket. Ám ami egy - családi fényképnézés esetében természetes, nemigen fogadható el természetesként egy történelmi tablóban. S e ponton vetõdik fel annak a kérdése, ki is meséli el a történetet. A film kétharmadáig csak hangként él egy figura, aki képpé elevenedvén majd befejezi az események sorát, de hogy kicsoda õ az elbeszélés pillanatában, és mit csinál, arról semmit nem tudunk meg. Holott az ily visszatekintõ dramaturgia alapkérdése alighanem az, milyen szereplõ kap akkora lehetõséget, hogy nagy bemutatót tarthasson, s mi teszi érdemessé arra, hogy épp az õ történetét méltassuk figyelmünkre. A narrátor e filmben jelentéktelen figura, aki a megelevenített (ávós és forradalmi) jeleneteiben sokkal naivabbnak és kevésbé intelligensnek mutatkozik, sem hogy képesnek vélnõk nagyszabású áttekintésre (hacsak nem úgy szól a szerzõi szándék, hogy a végsõ levél olvasása intellektuálisan is revelatíve hatott volna hõsünkre -- ennek ábrázolása azonban szintén elmarad...); cselekedetei és narrációja semmilyen viszonyban nem állanak egymással.

A nagy lehetõség azért is marad ki, mert az alkotók egyszerre becsülték túl és alá filmjüket. A nagy vízió nem jött létre, a magyar zsidó társadalomfejlõdésnek csak azon megállapításai köszönnek vissza a vászonról, minden kommentár nélkül, melyeket a történész-publicisztika már untig elismételgetett. Szabó István miközben nagy történelmi körképet akart készíteni, csinált egy szép egyenletesre csiszolt, hollywoodi filmet, amelyben az egyes jelenetek még csak nem is öntörvényûen, hanem eme dramaturgia szabályai szerint forognak (a film címadása, a család neve, a család titka valamint a név napfényes jelentése között vibráló allegorikus játék -- vajon mit csinálna egy olyan fõhõs, kinek nem ilyen szép nevet juttatott a II. József-i névadási törvény? -- ugyanúgy a giccs határán jár, mint mondjuk az az egybeesés, mely az atya halálát a császár halálára vetíti, vagy az a megoldás, mely a titkos és sokat keresett füzet látványos veszni hagyását és a szellemi hagyaték megtalálását ugyanabba a jelenetbe sûríti...). E filmben a lehetséges nagy konfliktusokat regényesítették, a tragikus összeütközéseket megszelídítették, mindent, az egész történelmet sokkal szebbre fogalmazták annál, mint ahogy azt a kelet-európai tapasztalat eddig rögzítette (elég csak annak hihetetlenségére hivatkozni, ahogy a család háza, zsidótörvények, ostrom, szovjet megszállás után is érintetlenül megmarad; vagy arra a jelenetre, amelyben az agg császár, miután hellyel kínálta [!] a hadbírót, úgy küldi a háborúba bíráskodni, hogy a nemzetiségi kérdés toleráns megítélését ajánlja figyelmébe...), s abból is csak érdekes, bár nem különleges látványosság lett, amit pedig nyilván a legfontosabbnak tartottak. A nézõnek, amikor már sokadszorra hallotta a Tavaszi szél vizet áraszt tiszta forrását, valamint Schubert négykezesének vezérmotívumait, amikor szolidaritást érzett a lelkileg felszabadult fõhõs örömével, látván a napfény ízében tündöklõ felújított Váci utcát és Felszabadulási emlékmûvet (s miután elcsitította a benne bujkáló kisördögöt, aki azt dúdolja fülébe: mert érted szép ez a város), bizonyára a közkeletû bölcsesség fog szellemébe vésõdni: a felhõk fölött mindig kék az ég...

A napfény íze magyar német kanadai osztrák, 1999. Rendezte: Szabó István. Írta: Israel Horovitz és Szabó István. Kép: Koltai Lajos. Zene: Maurice Jarre. Díszlet: Kovács F. Attila. Jelmez: Szakács Györgyi. Vágó: Michel Arcand és Dominiûue Fortin. Szereplõk: Ralph Fiennes (Sonnenschein /Sors/ Ignác, Sors Ádám, Sors Iván), Jennifer Ehle (Sors Vali), Rosemary Harris (Az idõs Sors Vali), Rachel Weisz (Gréta), Molly Parker (Hanna), David de Kayser (Sonnenschein Manó), Miriam Margolyes (Rózsa), James Frain (A fiatal Sors Gusztáv), John Neville (Az idõs Sors Gusztáv), Mark Strong (Sors István), Deborah Kara Unger (Karola), William Hurt (Knorr Andor), Törõcsik Mari (Kati), Andorai Péter (Anselmi), Halász Péter (A filmrendezõ), Gálffi László (Rossa). Producer: Robert Lantos és Andras Hamori. Gyártó: Alliance Atlantis – Serendipity Point Films – Kinowelt. Forgalmazó: InterCom. 180 perc.