Az eltûnõ öröm nyomában
Györffy Miklós

Wim Wenders és Ry Cooder zseniális muzsikusokat talált Kubában: mûvészetüknél csak emberségük nagyobb.

Havannában volt egyszer egy Buena Vista Social Club nevû szórakozóhely, amely vagy negyven éve megszûnt már, de az épület, amelyben mûködött, áll még. Igaz, alig lehet ráismerni, nyomorúságos lakások vannak benne, de az idõsebb havannaiak még jól emlékeznek rá. Ha valaki érdeklõdik utána, rögtön egész kis csõdület támad, hogy útbaigazítsák. Ebben a klubban valamikor legendás zenészek játszottak, akik az elmúlt évtizedekben feledésbe merültek, megöregedtek és elszegényedtek, bár aligha voltak valaha is gazdagok. Egy amerikai zenész és lemezkiadó, Ry Cooder, akinek szenvedélye a kubai népzene, elhatározza, hogy néhány régi felvétel nyomain elindulva felkutatja õket.

Wenders dokumentumfilmje ennek a vállalkozásnak az eredményeit rögzíti. Alkalmi stúdió létesül Havannában, ahol új zenefelvételek készülnek. Az idõs férfiak és egy énekesnõ társuk olyan önfeledten és elragadóan zenélnek, mintha mi sem történt volna velük. Mintha ma is naponta fellépnének az egykori klubban. Kedélyük töretlen. A zene lényege a vérükben van, a zenélés, az éneklés az életformájuk, többnyire a szüleiktõl tanulták, a bõgõsnek már a szépapja is bõgõs volt. Hangszerüknek igazi mesterei, az õsz szakállú zongorista, aki egy idõben tíz éven át nem jutott zongorához, és olyan öreg, már, hogy nehezére esik a járás, a nagy jazz-zongoristák virtuozitásával játszik.Nem vagyok zene-szakértõ, nem tisztem leírni és minõsíteni a zenét, amelyet játszanak, és amely Wenders filmjének középpontjában áll. Mint laikus egyaránt kihallom belõle az amerikai feketék zenéjét, a spanyol népzene dallamait és afrikai ritmusokat. A Buena Vista... többek közt elsõrangú zenés film; akik ezért nézik meg, nem fognak csalódni benne. De más is van benne: arcok, emberek, sorsok. Elragadóan kedves és egyszerû öregemberek, valósággal márquezi mesékbe illõ lények. Wenders három síkot váltogatva mutatja be õket. Hol az ócska havannai stúdióban látjuk a muzsikosokat felvétel közben, hol otthonukban vagy a havannai utcán, amint bemutatkoznak és naiv bájjal dióhéjban elmondják az életüket. Árad belõlük a hit, a derû és az életkedv. Humora, bája van a dalok bolondos szövegének is, magyar feliratozásuk ezúttal indokolt és jól sikerült. Hol a riportok szemszögébõl, hol tõlük függetlenül, kubai életképeket, havannai utcajeleneteket is látunk, a zenével aláfestve. A harmadik sík egy amszterdami koncert 1998 márciusában. A film vége felé derül ki, hogy a lemezfelvételek nagy sikerének köszönhetõen hívták meg a társaságot Európába. Sõt végül még a New York-i Carnegie Hallban is fellépnek, pedig ez elõször -- nyilván politikai okokból -- lehetetlennek tûnt.

A politikum hangsúlyosan hiányzik a filmbõl. Látni ugyan, hogy a valaha gyönyörû, fényûzõ város milyen szörnyû állapotban van -- a kommunizmus mindenütt egyforma nyomokat hagyó rombolása szerint. Az egykori koloniálbarokk palota árkádos dísztermében ma gyermekek sportolnak. A töredezett burkolatú utcákon, a málló házakban úgy élnek az emberek, mintha valamikor, ötven-száz éve megállt volna az idõ. De a beszélgetésekben és vallomásokban egy árva szó sem hangzik el a viszonyokról, még arról sem, miért zárt be annak idején a Buena Vista Social Club, miért és hogyan-hová tûntek el zenészei. Talán azért mellõz a film minden politikai felhangot, mert -- nem is olyan régen még erre mifelénk is így volt ez -- Wendersnek tekintettel kellett lennie zenészeire, akiket, egyszerû kubai állampolgárok lévén, kellemetlenségek érhetnek, ha olyan filmben szerepelnek, amely bírálja vagy gúnyolja Castro rendszerét. E derék kubaiak a film végén, nagy sikerû koncertjük után, olyan álmélkodással bámészkodnak New York-ban, mint az egyszeri magyar parasztember, mikor életében elõször és utoljára megfordult Pesten.

De talán inkább azért ódzkodik a film a politikai kommentártól, mert Wenders, akitõl egyébként is idegen minden politizálás, éppen az ábrázolt világra, a zenészek és zenéjük szépséges derûjére és méltóságára való tekintettel a róluk szóló filmbe nem akarta belekeverni a politikát. E zenészek még élõ Kubájában, amelynek aligha van sok köze Castro rendszeréhez, de amelyet bizonyos részleteiben mégis ez a világtól elzárt rendszer konzervált mindmáig, a havannai házak pusztuló pompájában, az utcák autómentes elhanyagoltságában, az emberek édes semmittevésében Wenders még mintha kicsit gyönyörködne is. Társa ebben Jörg Widmer operatõr, aki virtuóz steadicam-technikával, szinte állandóan mozgó kamerával fényképezte a filmet, újra meg újra teljes köröket írva le a zenészek körül. A legfejlettebb technika és egy nagy, szervezett multinacionális apparátus fogott össze, hogy a világpolgár Wenders az utolsó pillanatban megragadjon valami abszolút helyi szépséget és hagyományt, amelyet a még élõ többi hasonlóval együtt éppen ez a csúcstechnika és globális koncentráció fog végképp eltüntetni.

Buena Vista Social Club – német–amerikai, 1999. Rendezte: Wim Wenders. Kép: Jörg Widmer, Robby Müller, Lisa Rinzler. Zenei vezetõ: Ry Cooder. Közremûködõk: Compay Segundo, Eliades Ochoa, Ibrahim Ferrer, Omara Portuondo, Orlando "Cachaíto", López, Amadito Valdés, Rubén Gonzáles, Manuel "Guajiro", Mirabal, Barbarito Torres, Pío Leyva. Gyártó: Road Movies Filmproduktion. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 101 perc.