Ha unod, nézd harminckét percig!

Bill Viola kétségkívül az egyik legjelentõsebb és legelismertebb ma élõ film- és videómûvész. A New York-i MoMA millenniumi kiállításán, amely az elõzõ száz év modern mûvészetének egészét kísérli meg bemutatni, mindössze egyetlen mozgóképes anyag látható, és ez Bill Viola egyik kísérleti filmje. A San Francisco-i modern mûvészetek múzeumában pedig õsszel egy teljes emeletet foglalt el Bill Viola életmû-kiállítása, több tucat videóinstallációval és sok-sok órányi kísérleti filmmel.

Viola mûvészete a film és a képzõmûvészet kettõs vonzásában áll. A képzõmûvészek filmesnek tekintik, a filmesek viszont képzõmûvésznek, és ennek megfelelõen szinte egyáltalán nem vesznek tudomást mûvészetérõl. Lényegesen elismertebb a galériák világában – mint ezt a két említett kiállítás is igazolja –, ugyanakkor õ maga mindig filmesként határozta meg magát.

Bill Viola videóinstallációinak alapelve a nézõ sokkolása. Ezt a hatást azonban különös módon éri el. Szinte mindegyik mûvének ugyanaz az alapszerkezete: monoton, már-már unalmas hosszú szekvencia után valami meglepõ, mind vizuálisan, mind a hanghatást tekintve agresszív, a monotonitást megtörõ akciót látunk és hallunk.

Az egyik installációjában például a nézõ sötét szobában áll: éjjeliszekrényre tett tévéképernyõn egy alvó nõ képét látni. Körülbelül egy percig semmi nem történik, a nézõ már épp elkezdené nagyon unni az egészet, amikor hirtelen a szoba mind a négy falára képek vetülnek, nagy erejû hangeffektusok kíséretében. A képek látszólag összefüggéstelenek és igen gyorsan követik egymást: fénytõl megrettent madarak közelképe, a kamerába ugató kutyák, szaladó emberek árnyéka. Majd a szobára ismét sötétség borul, és megint csak az alvó nõ képét látjuk.

Egy másik videóinstallációban is teljesen elsötétített szobában áll a nézõ. Félpercenként a szoba egyik fala egyre világosabb lesz, és egy emberi alakot látunk állni az út szélén, mint egy elhaladó autó felvillanó fénypászmájában. Majd ismét sötét lesz.

Talán a leghatásosabb installáció egy sötét szobában a mennyezetrõl lógó hatalmas vászonra vetített mozgókép, amelyben egy férfi lassan egy medence partjához lép, majd hosszú ideig a víz partján áll. Az egyetlen mozgás, ami a képen látható, a medence vizének – s benne a férfi tükörképének – fodrozódása. Majd a férfi hirtelen beugrik a vízbe.

A monotonitáson és annak hirtelen megtörésén alapuló látványvilág legegyszerûbb, leglecsupaszítottabb, már-már triviálisnak ható megnyilvánulása az az installáció, amelyben a teremben levõ kamera egy vízcsepp alakulását és lecsöppenését veszi fel és vetíti ki az egyik falra. A vízcsepp lassan-lassan egyre nagyobb lesz, majd végül lecseppen, és a csap alatt álló dobra esve igen erõs hangeffektust ad.

A videóinstallációk esetében a meglepetés, a sokkolás eleme lényegesen erõsebb, mint az azt megelõzõ várakozással teli periódusé. A San Francisco-i modern mûvészetek múzeumában látható csaknem húsz videóinstalláció például sötét, zegzugos folyosókkal volt összekötve, és összhatásában egy félelmetes labirintus benyomását keltette, ahol minden teremben újabb és újabb effektusok borzolják a látogató idegeit.

Viola kísérleti filmjeiben ezzel szemben a meglepetés és a sokk helyett a monotónia hangsúlyosabb. Legtöbb filmje kifejezetten a nézõ untatását tûzi ki célul. Itt persze az unalom inkább John Cage unalom-fogalma szerint értendõ. „Ha valami unalmas két percig, próbáld ki négy percig. Ha unalmas négy percig, próbáld ki nyolcig. Tizenhatig. Harminckettõig." – írja Cage. Viola filmjei hasonló módon épülnek fel, mint Cage kompozíciói, voltaképpen Cage zenéjének filmes megfelelõiként is felfoghatók.

Legtöbb kísérleti filmjében egy szobában rögzítetten álló kamera veszi a szobában ülõ, álló, fekvõ, vizet ivó, leginkább semmit nem csináló magányos férfit (akit legtöbbször maga Viola játszik). Egy másik filmjében havas tájban egy ember gyalogol a kamera felé: elõször csak apró pontot látunk, amely egyre nagyobb lesz, majd a férfi egészen közel ér a kamerához, a kamerába néz, és elindul visszafelé, amíg megint csak egy apró pontot nem látunk belõle.

Amitõl ez mégis más és talán érdekesebb lesz, mint például Warhol kísérleti filmjei, az az, hogy nem megvágatlan anyagot látunk, hanem komponált egészet, ahol néha ugrik a kép, ezzel törve meg a film monotonitását. Érdekes módon Viola legjobb videóinstallációi a kísérleti filmjeinek módszerét követik. Greeting címû installációjában például egy többszázszorosan lassított felvételen látjuk, amint két nõ beszélgetését megszakítja egy harmadik nõ érkezése, aki üdvözli az egyik nõt, és szinte azonnal (a lassított felvételen persze hosszú percek múlva) tovább is megy.

A néhány másodperces jelenet fél óráig tart a lassítás miatt. Egy mozgó festményt látunk, egy képet, amely átmenet a mozgókép és az állókép között. Az installáció festészeti allúzióit tovább erõsíti a kompozíció hasonlósága egy kora reneszánsz Angyali üdvözlet festményéhez. Itt tehát nyoma sincs a nézõ sokkolásának, nincsenek hirtelen vizuális- és hanghatások. A nézõ lelassult észlelése miatt azonban a harmadik nõ megjelenését – amely a filmen valójában csigalassúságú – a két nõ képének monotóniáját és egyensúlyát megtörõ, meglepõ, hirtelen felbukkant kompozicionális elemnek látjuk.

Bill Viola filmjei és videói monotonok, de nem unalmasak. Ezek a mûvek – akárcsak Tarr Béla Sátántangója – azt feszegetik, hogy mi az, ami az unalmon túl kezdõdik.