Egy igazi hõs. Miért éppen most, a millennium igézetében kell filmet készíteni a legnagyobb magyarról? Indul A hídember forgatása.
– Tanítványok, Eldorádó,
Turné és most a készülõ A hídember...
Mit szólt volna hozzá, ha néhány évvel
ezelõtt valaki azt mondja, a magyar filmgyártás történetének
talán legdrágább filmjét fogja forgatni Széchenyi
Istvánról, a hivatalos millennium évében ?
– Azt, hogy bolond az illetõ.
Hiszen a filmrendezõnek reálisan kell gondolkoznia. De még
akkor is azt mondtam, mármint hogy lehetetlen a vállalkozás,
amikor felkínálták, vegyek részt a forgatókönyvírásban.
Hogy mikor, melyik filmtervbõl születik majd film, annyira
a körülmények határozzák meg, hogy a végén
már nem is tudom pontosan, hogyan pattant ki a fejembõl,
hogyan keveredtem bele az egészbe. Az irodalom, persze, más.
Az biztos, én mindig a magyar
film valamifajta válsághelyzetében jutottam filmhez.
A Tanítványokat 1985-ben forgattam, komoly szellemi hullámvölgy
idején, Nemeskürty István éppen távozóban
volt a szakmából, utolsó döntéseinek egyike
volt, hogy felkért rendezésre. Az Eldorádó
úgy készült 1988-ban, hogy Kardos Sándor operatõr
meg Ozorai András gyártásvezetõ megkerestek
a filmgyárból, elmondták, hogy most kellene gyorsan
megcsinálni egy filmet, mert jövõre veszélybe
kerülhet a magyar filmgyártás anyagi tõkéje.
Az Eldorádót álomszerû könnyedséggel
és gyorsasággal forgattuk, mert alig dolgozott valaki a kollégáim
közül. Zavarban voltak. Zavaros idõket éltünk.
Süket csöndben készült a Turné is. És
most pedig a Széchenyi teljesen lerombolt, lerabolt filmháttérrel
kezdi el a munkáját, ellehetetlenült gyártási
körülmények között, ráadásul,
nagyszabású film akar lenni. Ezt a produkciót, egyébként,
összekapcsolták a filmgyár újjáépítésével,
újraállamosításával. A Mafilm új
igazgatója egyben a Széchenyi gyártásának
vezetõje. Hogy aztán ez mennyire használ vagy árt
a filmnek, nem tudom... Úgy látszik, olyankor nyílik
nekem módom filmkészítésre, amikor éppen
senki nem tud, vagy a régi módon már nem lehet filmet
csinálni.
– Azért a helyzet még
nem forradalmi. Van egy filmterve, kitûnõ forgatókönyve
a honfoglalásról, sajátságos történet
õseink vándorlásának korából.
A Filmvilág is közölt belõle részleteket.
Nem sikerült vászonra vinnie. Csak a körülmények
okolhatók?
– Túlságosan öntelt
volt akkoriban a magyar film. Azt gondolták, biztosan tudják,
milyen mûvekre van szükség. Erre a témára
több jelentkezõ is akadt. Én nem fértem bele.
De amikor éppen semmi nincsen, valahogyan szóhoz jutok. És
ezért érhet mindig az a vád, hogy a zavarosban halászok.
– Zavarosságról szó
sem lehet, hiszen a Széchenyi terve éppen a rendetlenségen,
a lepusztultságon változtatni akaró, szakma-építõ
folyamat része. Másfelõl maga Széchenyi figurája
a kristálytiszta racionalitást, a következetes cselekvést
sugározza. Egyébként ez a film, bármely film,
hogyan segíthet talpra állítani egy lerabolt infrastruktúrát?
– Például úgy,
hogy a Széchenyi, mert nagy részben mûteremben forog,
újraéleszti a filmgyári építészetet,
olyan állapotba hozza a fóti mûtermeket, hogy aztán
késõbb más magyar filmekre és külföldi
bérmunkára újra alkalmasak legyenek. Kosztümös
film lévén, feltölti a jelmezraktárat, meg a
díszlettárat... Sorolhatnám tovább.
– Széchenyi a második
neves történelmi személyiség, akirõl filmet
készít, a Tanítványok Teleki Pálja után.
Mindketten, sõt mindhárman, ha ide sorolom az Eldorádó
névtelen hõsét, saját nagyapját, kiemelkedõen
erõs személyiségek, akik tragikus véget értek.
Teleki öngyilkos lett, a nagyapja egy ostoba vakbélgyulladásnak
esett áldozatul, Széchenyi megbolondult és végzett
magával. A cselekvõ, tenni akaró magyarok klasszikus
sorsvégzete?
– Az élet a halálig
tart, s ha a halál azt jelenti, hogy rosszul jár az ember,
akkor igaza van. Ezek a filmek hosszú, évtizedes életpályákat
kísérnek végig. Az élet a halállal szokott
befejezõdni, és ezek közül egyiket sem tartom méltatlan
halálnak. Ezek a hõsök nem dekadens, szomorú
figurák. Széchenyi halála gesztusértékû,
nemes befejezése egy fantasztikus életnek. Engem a vitalitásuk
érdekel, az erõ kirobbanása. Nem szeretem a szomorú
példázatokat. Amikor Háberman Jenõ producer
megbízott Can Togay-jal együtt a forgatókönyvírásra,
majd rendezésre, ez a végtelen erõ ragadott meg Széchenyiben.
– Az elõbb említette,
többnyire akkor jut szóhoz, filmhez, amikor csend övezi
a magyar filmgyártást. Vajon az ifjonti hévvel országot
építõ, reformáló Széchenyi témája
miért éppen most vált kapóssá, oly annyira,
hogy a film a hivatalos millenniumi program része?
– Talán ezért, mert
mostanában itt Kelet-Európában, Magyarországon
is hosszú békére készül mindenki. Békés
berendezkedésre, építkezésre. Ahogyan Széchenyi
is csak békében tudta elképzelni tervei megvalósulását,
hagyományt teremteni, felvilágosult polgáriasodást.
– Ha gonoszkodni akarnék, azt
is mondhatnám, mai hivatalos polgári ideológiánk
zászlós hajója is lehet a Széchenyi...
– Én meg erre nem tudnék
válaszolni, mert bár valóban "rendelt film" a Széchenyi,
hiszen felkértek a rendezésére, de végül
is egy mûvet a szemlélete határoz meg, és ebbe
a filmbe senki soha nem szólt bele. Talán azért készült
most film Széchenyirõl, mert a száz éves magyar
filmtörténelemben, mint téma, elõször merülhet
fel. Engem nem érdekel a napi politika, nem akarom és nem
is tudom meghatározni, hová vezet ez a jelenlegi történelmi
korszak. Azt tudom, hogy Széchenyi mit akart, és hogyan csinálta.
Olvastam a dokumentumokat. Ez érdekel engem.
– Vajon miért éppen
most merülhet fel Széchenyi témája?
– Mert a dzsentrik uralta Horthy-korszakban
egy arisztokrata élete nem üzent semmit. Trianon akut lázában
a nagy történelmi példákat nem volt ildomos emlegetni.
A háború utáni idõknek is kényelmetlen
figurája volt, szóba sem jöhetett. És a Kádár
korszakra is ugyanez a viszony jellemzõ, mert az forradalmat hazudott
magáról, világképébe inkább Kossuth
illett. Úgy látszik, a Széchenyi téma vizsgáztatja
a történelmi szituációkat.
– És a filmrendezõket.
Bereményi Géza melyik Széchenyibõl felel? Elõttem
a forgatókönyv, mely harmincöt év történetét
meséli el a császárhû, nyalka katonatisztrõl,
aki mániákus reformépítõ tervei folyamán
a hatalom szolgálójából a forradalmi kormány
miniszterévé lép elõ, önkéntes
döblingi elzártságában pedig a levert szabadságharc
emlékének ébrentartója, a világ szemében
komilfónak tetszelgõ birodalom egyre kellemetlenebb ellenzéke.
– Széchenyi István különbözik
a többi, hozzá hasonlítható magyar történelmi
személytõl, mert igazán szabad volt. Szabadon döntött
mindig, sosem vergõdött a körülmények szorításában.
Maga teremtette a körülményeket, melyekért felelõsnek
érezte magát. Nem volt elõképe a történelemben.
Eredeti és etalon. Nem véletlen, hogy mitikus alakká
vált. Igazából keveset tudunk róla. A köztudatban:
palástos köztéri férfiú, aki jóval
nyugodtabb alak, mint a szenvedélyes Kossuth. A klasszicizmus, a
nyugalom, az építés embere. Törekvéseiben
valóban az, de alkatában, az életsorsában szenvedélyes
és forrongó ember volt. Akkor érezte elemében
magát, 1825-ben, az országgyûlésben, amikor
a politika még a kevesek kiváltsága volt. Nem szónokolt
olyan ragyogóan, mint Kossuth. Nem szerepelt olyan jól a
tömeg elõtt. Míg Kossuth bízott a nyilvánosság
erejében, tudta, hogy hamarosan a tömegé lesz a fõszerep.
És ahogyan "tömegesedett" a politika, Kossuth vette át
tõle a vezetõ szerepet. Széchenyi arisztokrata, Kossuth
dzsentri.
– A magyar történelmi,
politikai hõs mítosza mégis Széchenyivel kezdõdött?
– Igen, Rákóczi után
õ az elsõ, s mert hogy idõben közelebb érezzük
magunkhoz az õ XIX. századát, élõ és
közeli alak ma is. Hiszen akkor kezdõdött az intenzív
iparosítás, akkor szervezõdtek a tömegmozgalmak,
akkor nézett szembe elõször Magyarország olyan
kérdésekkel, melyekkel a XX. században is kénytelen
szembesülni.
– Széchenyi története
Döblingben, a tébolydában ér véget. A
forgatókönyv szerint egyébként életének
leglucidabb pillanatait is itt élte meg. A kiegyezés elõtt
búcsúzunk el tõle. A legtöbb magyar történelmi
film éppen az ezt követõ éveket, a kiegyezés
okozta morális válságban küszködõk
sorsát választotta témájául.
– Az idõpontok kiválasztása
nem az enyém, hanem Széchenyi döntése volt. Õ
kimaradt a szabadságharcból, a pesti forradalom idején
Pozsonyban volt. A megtorlás éveiben tért magához,
Döblingben. Életének helyszínei szerepelnek a
filmben. Errõl a korról azt tudjuk meg, amit Széchenyi
tapasztalt és látott, életének fordulópontjain.
Elõször megijedtem, amikor
ráébredtem, hogy körülbelül harmincöt
évet fog felölelni a film története. Nem szoktak
ugyanis ilyen hosszú korszakot bemutató játékfilmeket
csinálni, mégpedig nem véletlenül. Talán
maga a mûfaj nem engedi? Egyetlen ember élettörténetébõl
fel lehet-e építeni ilyen nagy ívet, nem roppan-e
össze?! Az, amit maga olvasott, a hetedik változata a forgatókönyvnek.
A mese idõnként, észrevétlenül, tíz
évet ugrik az idõben, Széchenyi, más-más
ruhában, idõsebb emberként jelenik meg.
– Mi vonzza Széchenyiben?
– Az öntörvényûsége.
A szabadsága, melyet már említettem. Õt nem
fogta satujába a történelem, minden döntését,
a jókat és a rosszakat is, vállalta. Fiatal korában
nehezen találta meg helyét a kortársai között.
Arisztokrataként kötelessége volt elõre haladnia
a tiszti pályán, jól házasodnia, de õ
valahogyan nem fért bele a rendszerbe. És akkor egyszer csak
elérkezett a pillanat, amikor hazájának latin nyelvû
országgyûlésén magyarul szólalt meg.
Egész éves jövedelmét egy magyar tudós
társaság megalapítására ajánlotta
fel, hogy bizonyítsa, nem csak léha és kártyás
arisztokraták élnek e hazában, hanem van "másmilyen"
is. És ettõl kezdve vállalt felelõsségének
rendelte alá életét. A döntést senki nem
kérte tõle, senki nem kényszerítette. Szabadon
cselekedett. Ezt a pillanatot szeretném tetten érni. Leginkább
a Naplója volt segítségünkre, életének
lázgörbéjét próbáltuk követni,
az õ feljegyzéseinek vonalán halad a film.
– A legtöbb alkotó kialakít
valamifajta érzelmi viszonyt a hõsével. Szereti, gyûlöli,
kicsit magát látja vagy szeretné látni benne.
Bereményi Gézának mi köze van Széchenyihez?
– Én nem vagyok olyan filmrendezõ,
aki magát akarja látni a hõsében. Megpróbálom
felidézni Széchenyi szellemét. Végre találkoztam
egy igazi hõssel.
– Akirõl mesélni lehet?
Tehát mesélni szeret leginkább?
– Igen. Megmutatni, hogyan is voltak
a dolgok. Engem a filmben leginkább az epikusság izgat. Az
idõ munkája, ahogyan bonyolódnak az események.
– Provokatív korszerûtlenség!
– A film mûfajának igenis
alapvetõ, eredeti képessége az epikusság, amellyel
élnie kell.
– És a film elmúlt negyven
évének története, amely éppen a történetmesélést,
az epikusságot veti el? A francia új hullámosok meg
a többiek, megannyi eltévelyedett kisiklás?
– Igen. Tönkretették az
európai filmet. Azzal, hogy semmibe vették az idõ
múlásának láthatóvá tételét.
A film eredeti képességeit és lehetõségeit
kell felkutatni, nem szabad lebénítani különbözõ
rögeszmék miatt. Az európai film elveszítette
azt a lehetõségét, hogy tovább lépjen,
saját meséjével megtalálja saját közönségét,
és ne terrorizálja azt. Átengedte a terepet Hollywoodnak.
Ami pedig a korszerûséget illeti, egyre több kis ország
filmesei, a skótok, az írek próbálkoznak sikeresen
azzal, hogy saját történeteiket átélhetõ
módon meséljék el a világnak. Magával
ragadó hõsöket mutassanak. A Széchenyi forgatókönyvét
is értékelték a külföldi szakemberek, társultak
is a produkcióhoz.
– Mai történettel is mutathatna
képet a világnak errõl a kis országról...
– Igen, és szívesen
is forgatnék mondjuk egy maffiavezérrõl. Olyan valakirõl,
akirõl sok szó esik manapság, például
az olajügyek kapcsán. Pontosabban a mítoszról,
amely körbelengi. De hát nekem Széchenyi jutott... Egy
különb mítosz.