Sonnenallee
Sonnenallee -- német, 1998. Rendezte: Leander
Haussmann. Írta: Thomas Brussig és Leander Haussmann. Kép:
Sendy Saffeels. Zene: Stephen Keusch, Paul Lent, Einstürzende Neumann.
Szereplõk: Alexander Scheer (Micha), Alexander Beyer (Mario), Katherina
Thalbach (Anya) és Henry Hübchen (Apa). Gyártó:
Boje Buck Produktion / Ö-Film / SAT1. Forgalmazó: Kinowelt
Hungary. Feliratos. 101 perc.
Kezdetben volt a vadászles. Annak is a városi
változata, amelyet Nyugat-Berlinben állították
fel a fal mentén. A nyugati turisták felmásztak a
vadászlesre, kellõ borzongással átnéztek
a keleti tartományba, hitetlenkedve látták, hogy ott
is emberek élnek, aztán e látvánnyal gazdagabban
visszautaztak Münchenbe, Manchesterbe vagy Kansas Citybe. A fal azóta
leomlott, a vadászleseket hatalmas építési
daruk váltották fel az egyesült Berlin szívében,
de a nyugatról leselkedõk és a meglesett keletiek
viszonyában azóta is kísért a régi elzárkózás
emléke. Ma is készülnek "nyugati" és "keleti"
filmek, melyek az egyik vagy másik oldal szempontjából
mesélik el többnyire a múltat, de olykor a jelent is,
ahol a "wessi" és az "ossi" továbbra sem nagyon érti
egymást.
A Napfény allé jellegzetesen "keleti" filmnek
adja el magát, habár kérdéses, hogy a valódi
keletiek magukra ismernek-e az édes-bús történetecske
gondtalan hõseiben és nosztalgikus epizódjaiban. A
soványka történet a berlini fal tövében,
a keleti oldal egyik zsákutcájában játszódik,
melynek folytatását szögesdrót és határátkelõ
állomás zárja le az NDK polgárai számára.
A zárt tér és a még zártabb rendszer
monotóniáját csak a rockzene oldja. A fiatalok, mint
mindenütt a hatvanas-hetvenes években, zenélnek,
zenét hallgatnak és a zenehallgatás lehetõségéért
gürcölnek egész nap. Ahol fiatalok vannak, ott szerelmek
is szövõdnek, s a nagy szerelmi drámák
fordulatait az egész baráti és iskolai kör a
beavatottak kíváncsiságával követi. A
zene, a szerelem és a barátság létfontosságú
témái mellett amúgy mellékesen van jelen a
másik élet. Idegesítõ felnõtt hozzátartozókkal,
tanárokkal és rendõrökkel, iskolai rendezvényekkel
és katonasággal – ami minden fiatalnak kijutott a legendás
hatvanas-hetvenes években. S ráadásul a berlini fallal,
a Stasi mindenhova beépülõ ügynökeivel és
a leselkedõ nyugatiakkal, akik oly pimasz fölénnyel
bámultak át keletre – ez utóbbi az "ossik" meghatározó
élménye volt ama messzeszállt években.
Leander Haussmann rendezõ filmje német
precizitással sorolja fel a diktatúra összes kellékét,
de a zenés-nosztalgikus filmben mindez inkább csak hangulatfestõ
elemként jelenik meg. Végül minden botrány elsimul,
még a Stasi-ügynöknek jelentkezett barát is bocsánatot
nyer, s az apró kis ügyeskedésekre arany fátylat
terít az ifjúkor iránti nosztalgia. Sohasem voltam
olyan boldog, mint akkor régen a Napfény allén, a
régi Kelet-Berlinben, búcsúzik tõlünk
a narrátor a film végén. Ha akarjuk, elhisszük
neki, ha nem akarjuk, nem. A film leginkább ahhoz hasonlít,
amikor egy házibulin "hozott anyagból", divatjamúlt
tárgyak és hanglemezek segítségével
néhány órára eljátsszuk a múltat,
a korabeli szenvedélyek valódi tétje nélkül.
Hegyi Gyula
Bajnokok reggelije
Breakfast of Champions -- amerikai, 1998. Rendezte: Alan
Rudolph. Írta: Kurt Vonnegut regénye alapján Alan
Rudolph. Kép: Elliot Davis. Zene: Mark Isham. Szereplõk:
Bruce Willis (Hoover), Nick Nolte (LeSabre), Barabara Hershey (Celia),
Albert Finney (Kilgore Trout). Gyártó: Raincity Inc. Forgalmazó:
Budapest Film. Feliratos. 110 perc.
Kínában és a jobb kínai könyvesboltokban
még találni abból a Szung-dinasztia korából
maradt tusból, ami fenyõfakoromból készül,
valamint olyan enyvbõl, amit csak a vadszamár bõrébõl
lehet kivonni. Ha ezzel a tussal festünk, fizikailag feketét
mutat ugyan, de tarka színeket szuggerál a szemünknek.
A fekete elnyeli a fényt.
Talán tartalékolja is.
Ha ez így van, a fekete a legszínesebb,
a fekete humor a legösszetettebb.
Egyik jeles képviselõje Drezdában
született 1945. február 13-án, amikor amerikai hadifogolyként
õreivel és társaival egy vágóhíd
lógó állattetemei között hasalva, véletlenül
nem esett áldozatul saját honfitársai bombázásának.
Ez a bombázás késõbb teljesen feleslegesnek
bizonyult, különösen a 135. 000 pincékben elevenen
megégett áldozat szemszögébõl nézve.
Kurt Vonnegut Jr. azóta sokszínû
feketében ír nyomorúságosan kacagtató
világunkról, ahol számos az esetlegesség és
kevés a logika. Rutinos idegenvezetõje a világméretû
bolondokházának, egyszerûen összetett stílusa
azonban már többször jégre vitt ambiciózus
rendezõket.
A Bajnokok reggelije különösen csúszós
pálya. Briliáns ábrázolása az Amerikai
Rémálomnak: van itt klasszikusan befutott autókereskedõ
egy lépéssel az idegösszeroppanás elõtt,
drive-in-rõl álmodó szeretõ, férfiasan
transzvesztita helyettes, nõiesen homoszexuális fiú,
öngyilkos feleség. Mindenki mindenkitõl retteg, senki
nem ért semmit, legkevésbé saját magát.
Háttérben mosolygó reklámok.
És van egy keserû öregember, aki vagy
olcsó sci-fiíró, vagy maga a Teremtõ. Esetleg
Vonnegut. Vagy mindhárom.
A könyv írói bravúr, bûvészmutatvány,
lázadó röhej és rezignált összegzés.
A film egy újabb sikertelen adaptáció
Vonnegut történetével, a szelleme helyett. Valahol a
fekete szürkés peremén.
Talán majd a kínaiak.
Kézai Krisztina
Hibátlanok
Flawless -- amerikai, 1999. Írta és rendezte:
Joel Schumacher. Kép: Declan Quinn. Zene: Bruce Roberts. Szereplõk:
Robert DeNiro (Walt Koontz), Philip Seymour Hoffman (Rusty), Barry Miller
(Leonard), Wanda de Jesus (Karen). Gyártó: MGM / Tribeca.
Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 112 perc.
Kevesebbek lettünk egy legendával. Pedig szép
lett volna, nem vitás: Joel Schumacher, a szuperprodukciók
levezénylésében megfáradt profi visszatér
a tiszta forráshoz, figyelmét a számítógépes
story-board-ról a történetre és színészeire
fordítja, kis pénzbõl nagy filmet csinál, afféle
szerzõit. Szinte hallom, ahogy fellélegzik: végre,
csakis magának (no meg azért egy kicsit az örökkévalóságnak
is) dolgozhat!
Õ nem akart mást, csak megmutatni, hogyan
látja ma a világot, s benne az embert -- mondta volna,
majd a tévénézõk rászegezõdõ
tekintetétõl és az állva tapsoló kollégák
örömujjongásától kísérve,
látszólag kissé zavartan, de minden mozdulatában
méltóságteljesen távozik a reflektorfénybõl.
Hogy mit tart a kezében? Naná, hogy a legjobb rendezésért
járó Oscart.
A homofób, amúgy érzéssel
tangózó egykor hõs zsaru (a fásultan játszó
DeNiro) és a szomszédjában lakó, fiúnak
született díva (a tehetséges Seymour Hoffman)
kapcsolatát bemutató kamaradarab (a zsaru lebénul,
s hogy újra beszélni tudjon, a transzvesztitától
kell énekórákat vennie) úgy lett kitalálva,
hogy fontos film legyen. Hogy hivatalosan sem került az áhított
kategóriába, a díjosztók ritkán
megnyilvánuló tisztánlátását
mutatja.
Az õszinteség már szándékszinten
kiveszett a projectbõl, mégis a film szinte minden kockájáról
süt az író-rendezõ küldetéstudata.
Hiába az elegáns címke, a drágának hitt
parfüm pacsuli-szagot áraszt. Ennél már
az is jobb, amikor Schumacher egyszerûen nem tudja, mihez kezdjen.
Ilyenkor a giccsbõl krimibe, kisrealizmusba, (ritkán, de
legalább mûködõ) szatírába vált.
Hõseink, Rusty és Walt hajlamosak az önbecsapásra,
e gyengeséget mégsem õk példázzák
a leginkább hitelesen. A Hibátlanok annyiban õszinte,
amennyiben rendezõjét õszintén lehet sajnálni.
Köves Gábor
U-571
U-571 -- amerikai, 2000. Rendezte: Jonathan Mostow. Írta:
Sam Montgomery, David Ayer és Jonathan Mostow. Kép: Oliver
Wood. Zene: Richard Marvin. Szereplõk: Matthew McConaughey (Tyler),
Bill Paxton (Dahlgren), Harvey Keitel (Klough), Jon Bon Jovi (Emmett).
Gyártó: Universal Pictures / Canal Plus. Forgalmazó:
Kinowelt. Feliratos. 116 perc.
A cselekményváz a legerõsebb ebben
a filmben. A megtörtént események sorából
oly ügyesen kiválasztott -- és nyilván átformált
-- a II. világháborús, tengeralattjárós
kommandóakció alaphelyzete, olyannyira szilárdan összecsavarozott
a váratlan fordulatok egymásutánja, hogy könnyen
feledjük a forgatókönyv gyengéit. Például
azt, hogy a karakterek két kivétellel (a Kapitány
és elsõ tisztje) ködfoltok csupán.
Ebbõl következõen a színészek
közül a jellemábrázolás lehetõségét
Matthew McConaughey (elsõ tiszt) és Bill Paxton (kapitány)
kapja csak meg, a kiváló Harvey Keitel alig, a rocksztár
Jon Bon Jovi pedig egyáltalán nem, pusztán idõnként
ott van a vásznon.
A rendezés megbízható munka. A film
kezdõjelenetét (hadihajóról ledobott mélységi
töltetek támadása a tengeralattjáró ellen)
még kétszer ismétli meg a rendezõ, bizonyítva
jártasságát a fokozás fortélyaiban.
Szaporodik a bombák száma, egyre közelebb robbannak,
mind nagyobb pusztítást végezve. Ráadásul
együtt kerülnek bevetésre a modern filmhangtechnika vívmányaival:
a hatás nem marad el.
Amerikaiak a németek ellen. Tudjuk, ki gyõz.
Tengernyi mélységeket persze nem várunk az effajta
mélytengeri filmtõl, e hollywoodi darab azonban -- említett
„fogyasztási értékei” ellenére -- minden szakmai,
érzelmi többlet híján van, ami akár a
maga mûfajában emlékezetessé tehetné.
Harmat György
Pénzt és életet!
Where the Money Is – amerikai, 2000. Rendezte: Marek
Kanievska. Írta: E. Max Frye, Topper Lilien és Caroll Cartwright.
Kép: Thomas Burstyn. Látvány: André Chamberland.
Zene: Mark Isham. Fõszereplõk: Paul Newman (Henry), Linda
Fiorentino (Carol), Dermot Mulroney (Wayne). Gyártó: Gramercy
/ Intermedia Films. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 88 perc.
A tucatkrimik korában éppoly ritka az eredeti
alapötlet, mint az átélt színészi játék.
A Pénzt és életet! mindkettõbõl részelteti
nézõjét. A történetbõl nem árulhatunk
el semmit, hogy az izgalmak a mozira maradjanak, de azt el kell mondanunk,
hogy a Paul Newman alakította örökifjú rablónak
stílusa van. A kópéság végtelenül
kifinomult húrjain játszik. Intelligens, empatikus svihák,
emelt fõvel megy végig az életen -- legyen éppen
rabkórházban vagy idõsek otthonában --, lelki
egyensúlyából vagy hetven éve nem zökkenthették
ki. A marsallbot a kezében marad még akkor is, mikor úgy
néz ki, már nem tõle függnek a dolgok. Elkerüli
a degenerálódási folyamat. Egyénisége
könnyed és nyugodt, mentes minden görcstõl.
Igazi felüdülés -- az olcsó,
humortalan jópofizás, az ötlettelen magamutogatás
talmi Bábelében érezni a visszafogott derût,
a csintalan pajkosságot Newman mozdulataiban, mímelt szélütöttségében,
férfias szemcsippentésében.
A rendezõ, Marek Kanievska a megfelelõ
csalit tette a horogra. Igazolván az egyszerû bölcselmet:
az a jó csalétek, amely a halaknak ízlik, nem a horgásznak.
Tamás Amaryllis
Én és én meg az Irén
Me, Myself and Irene – amerikai, 2000. Rendezte és
írta: Bobby és Peter Farrelli. Kép: Mark Irwin. Zene:
Lee Scott és Pete Yorn. Szereplõk: Jim Carrey (Charlie Baileygates),
Renée Zellweger (Irene), Chris Cooper (Gerke hadnagy). Gyártó:
Fox. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 116 perc.
Olybá tûnik, a kortárs vígjátékok
legújabb tendenciája, melyet jobb híján hívjunk
farce-szerû vonulatnak, a Farrelly-testvérek Dumb és
Dumber címû förmedvényétõl datálódva
lepte el a filmvásznat. Az opusznak köszönhetõen
azóta, ha a mûfaj vígjáték, a filmek
java része a humor fõ forrását a tabunak tekinthetõ
témákban, elsõsorban az anyagcserére vonatkozó
utalásokban és a magányos, esetenként az átlagostól
különbözõ orientációjú szexuális
tevékenységekben látja és láttatja.
A két báty a Dumb és Dumber óta, ha nem is
lépett le, mindenesetre elkalandozott a vásári élcelõdés
jellemezte ösvényrõl; filmjeikben egyre többet
kísérletezgetnek, méghozzá a humor különféle
mûfajaival: a kevésbé sikerült Tökös
tekés travesztia az amis közösségekrõl,
a zseniális Keresd a nõt! pedig a rom-com, a romantikus komédia
egyik reprezentánsa. Legújabb filmjük, mely mind közül
eddig a legszórakoztatóbb, a társadalmi szatíra
jegyében fogant. Az amerikai kontinens PC-õrülete (politikai
korrektség és nem személyi számítógép
értelemben) mára már eljutott abba a stádiumba,
amit nevezhetünk akár végsõnek is. Ennek köszönhetõen,
a nemzet komoly elfojtásoktól terhes -- a felszínen
dr. Jekyll, kusza tudattalanjában azonban fortyogó Mr. Hyde.
Hõsünk, a Rhode Island-i Charlie járõr (Jim Carrey)
egy személyben metaforizálja nemzetét; rezzenéstelen
arccal neveli fehér felesége és „saját” színesbõrû
(hogy jómagam is PC legyek) csemetéit, viseli a hivatal packázásait,
míg egy szép napon kiszabadul a szellem a palackból:
Hank, Charlie skizoid tudattalanja. A munkaköri kötelességnek
induló feladat, tudniillik a vonzó Irene-t (Reneé
Zellweger) kell átszállítani egy másik államba,
bimbódzó románccá alakul: hõseinket
a maffia, Irene-t pedig Charlie és Hank akarja megkaparintani.
Jól tudom, a szüzsé kissé hiányosnak és
elcsépeltnek tûnik, arra azonban bõven elég,
hogy részben sziporkázó tablót fessen a kortárs
Amerikáról, kifigurázza az ezredvég minden
jellegzetes vonását az eutanáziától
kezdve a plasztikai sebészeten és a rap-kultúrán
keresztül egészen a szexuális praktikákig; részben
pedig eljátszadozzon a mûfaj biztosította lehetõségekkel
(a narrátor komoly, megfontolt elõadásmódja
és az ezt kiegészítõ képek kontrasztja
már önmagában vicces) és egy botrányosan
jó komédiát eredményezzen.
Hungler Tímea
Öld meg Rómeót!
Romeo Must Die -- amerikai, 2000. Rendezte: Andrzej Bartkowiak.
Írta: Mitchell Kapner, John Jarrell és Eric Bernt. Kép:
Glen MacPherson. Zene: Stanley Clarke. Szereplõk: Jet Li (Han),
Aaliyah (Trish), Delroy Lindo (Isaak), Russell Wong (Kai). Gyártó:
Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 94 perc.
Homályos hollywoodi legendák szerint a West
Side Story intrikákban és rejtélyes balesetekben bõvelkedõ
forgatását csak egy sátáni paktum segítségével
lehetett megszabadítani a mûve Broadway-adaptációján
feldühödött Shakespeare bosszúszomjas szellemétõl.
A United Artists valamennyi óriásstúdióra kiterjedõ
vérszerzõdést írt alá egy viharos éjszakán
az Úr 1961. évében, amelynek értelmében
Lucifer mindaddig kordában tartja a szabados életvitele folytán
örök kárhozatra ítélt bárdot, amíg
a Rómeo és Júlia modern filmfeldolgozásaiban
eltérõ etnikumhoz tartozó alvilági csoportok
játsszák a fõszerepet. Ettõl kezdve az évszázados
Macbeth-átok mellett egy hétpecsétes szerzõdés
kísértete is ott lebeg a Shakespeare-meséket aktualizálni
vágyó alkotók fölött. A makacs Abel Ferrara
1987-ben csak azután változtatta polgárháborús
helyszínét a New York-i Chinatown és Little Italy
határmesgyéjére, hogy segédoperatõrét
lefejezte egy elpattanó rögzítõkábel (így
lett a Dél szépébõl Kínai lány)
-- Baz Luhrman pedig három hétig harcolt a vidéki
házát ostromzár alatt tartó tasmán ördögökkel,
míg végül kandallóba hajította a homoszexuális
tõzsdealkuszok érdekháborújába helyezett
elsõ sztorivázlatát.
Mivel annak idején a Warner-fivérek is
pecsétjükkel szentesítették az alkut, az Öld
meg Rómeót! kezdeti verziójában a Cosa Nostra
és a jakuzák családi viszálya biztosította
volna az alapkonfliktust (amely szerencsére az egyetlen közös
pontot jelenti az eredeti drámával); neves kínai importsztárjuk,
a hongkongi mozikban Jackie Chan komoly riválisaként számon
tartott Jet Li és az énekesnõi pályafutása
mellé filmkarriert vásárló afro-amerikai Aaliyah
személye azonban etnikai profilváltásra kényszerítette
a népes írógárdát. Andrzej Bartkowiak,
a lódz-i születésû, veterán Lumet-operatõr
elsõ rendezése tehát mindennemû tragédiától
mentesen zajlott le -- leszámítva magát a végeredményt.
Az ügyetlenül megírt, teljesen érdektelen szerelmi
szálat és hatalmi cselszövéseket színesítõ
szórványos akció-betétek többsége
szegényesen koreografált és agyondrótozott
(kivételt mindössze a kõkemény kínzókamra-jelenet,
valamint egy kifejezetten szellemes kung fu menage-á-trois jelent),
amelyek összképén még a Sivatagi cápákban
nemrég megcsodált digitális röntgen-pillanatfelvételek
sem képesek javítani. Chow Yun-fat után egy újabb
kiváló keleti akciósztárt temetett maga alá
a hollywoodi tucatbóvli lavinája, pedig túlburjánzó
forgatókönyvek helyett ezúttal bõven elég
lett volna egy feszesre rántott, tízoldalas sztori ürügyén
néhány jól kigondolt díszlet között
gátlástalanul szabadjára engedni a kincset érõ
wu shu bajnokot.
Hiszen mint tudjuk: drámát legjobban Shakespeare,
gengsztert Jet Li irt.
Varró Attila
Krokodilok bölcsessége
The Wisdom of Crocodile – angol, 1998. Rendezte: Po Chih
Leong. Írta: Paul Hoffman. Kép: Oliver Curtis. Zene: John
Luhn. Szereplõk: Jude Law (Steven Grlscz), Elina Löwensohn
(Anne), Timothy Spall (Healey). Gyártó: Arts Council of England
/ Goldwyn Films / Zenith Productions. Forgalmazó: Budapest Film.
Feliratos. 99 perc.
Az expozíció vámpírfilmet
ígér, de a mozi végül is mást, a szeretet
erejérõl regélõ, a melodrámába
fojtott sorozatgyilkos-történetet nyújt: a zsáner
csupán keret, a századvég emberének társtalanságát
illusztrálandó. A Krokodilok bölcsessége hõse
egy csökkent értékû és redukált
képességû vérszívó, aki még
arra sem képes, hogy vámpirizálja áldozatait,
az életerõ elvételéért cserébe
semmit sem nyújt. Két világ közt õrlõdõ,
lélekben megroggyant lényét csupán a tiszta
szeretet ereje mentheti meg az örök kárhozattól,
ám ezt mindhiába keresi, a büntetõ igazság
nem hagy egérutat számára.
Az opus tehát nem vámpírmese, az
viszont mindenképpen a rendezõ érdemeként könyvelhetõ
el, hogy számos kollégájával ellentétben
nem travesztálja a mítoszt. Már csak azért
sem, mert néhány mutatós kellék bevetésén
kívül jószerivel semmiben sem kapcsolódik hozzá
munkájában. Pedig a kacskaringós életpályájú,
már másfél tucatnyi filmen túl lévõ
Po-Chih Leong elõtt feltehetõleg nem idegen a vámpírmitológia
alapját képezõ határhelyzet-élmény:
az Angliában született, kínai származású
direktor a ’70-es évek derekán vuhszia-kalandfilmek, szalon-melodrámák
és tucatvígjátékok levezénylésével
Hongkongban kezdte, majd a ’90-es évektõl Nagy-Britanniában
folytatta karrierjét. A Krokodilok bölcsességét
már itt forgatta.
A vámpírfilmekben kötelezõ
egzotikumot ezúttal a fõhõs bolgár (!) felmenõi
és különösen hangzó neve, illetve a román
származású színésznõ, Elina Löwenshon
személye és sajátos akcentusa szavatolja. Ezekért
a nehézkes ötletekért, illetve az „üzenet” súlytalanságáért
az elõadásmód inventív vonalvezetése
kárpótolja a nézõt. Kárpótolja,
de csak részben, hisz a forma is hibrid: az alaptónust döntõen
meghatározó dekorativitás, a helyenként tetszetõs,
helyenként giccsbe hajló artisztikum keveredik a filmben
a konvencionálisabb megoldásokkal.
Pápai Zsolt
Az ûrhajós felesége
The Astronaut’s Wife – amerikai, 1999. Írta és
rendezte: Rand Ravich. Kép: Allen Daviau. Zene: George S. Clinton.
Szereplõk: Johnny Depp (Spencer Armacost), Charlize Theron (Jillian
Armacost), Joe Morton (Sherman Reese), Nick Cassavetes (Alex Streck). Gyártó:
New Line Cinema. Forgalmazó: Flamex. Feliratos. 109 perc
Félreérthetetlen utalásokkal és
kiáltó áthallásokkal telepakolt mixtúra,
alapvonalon a Rosemary gyermekétõl megihletett pszichothriller.
A problémageneráló elem ezúttal a Sátán
ivadéka helyett a földönkívüliek porontya:
ilyesmit is láttunk már néhányszor. A film
mintáit keresve, egyebek mellett, szóba jöhet még
Az elátkozottak faluja, A lény 2. és Az ördög
ügyvédje címû darab – különösen
utóbbi, és nem pusztán azért, mert ott a Gonosz
szolgálatába szegõdött ifjú jurátus
asszonykáját is a jelen opus fõszerepét alakító
Charlize Theron adta.
A nagyjátékfilmmel most debütáló,
egyben a forgatókönyvet is jegyzõ Rand Ravich a sztorifûzéstõl
kezdve a színészvezetésen át olyan apró
részletekig, mint smink és make-up annyira nyíltan,
már-már pimaszul merít idézett mozikbõl,
hogy felmerül a gyanú: a rendezõ mintha szándékosan
és tudatosan kerülné az eredetibb megoldásokat,
s a produkció tétjét abban látja, hogy a pépessé
rágott klisék mentén, ám mindeközben a
közönség érdeklõdését megõrizve
terítse a történetet. És szó mi szó,
Ravich fifikásan végzi a dolgát, ügyesen elbogarászik
a milliószám összehordott mozaikdarabkákkal,
s ebbõl végeredményben egy kevés fehér
foltot mutató, egységes kép kerekedik. Sõt,
a suspense is, úgy-ahogy, mûködik. Igaz, hogy a film
jóformán semmit sem bíz a nézõre – a
kezdetektõl nyilvánvaló, hogy hová fut ki a
cselekmény, s a zárlat sem szolgál meglepetéssel
–, ugyanakkor a feszültség végig szinten tartott benne:
a jól ismert modulok láttán egyes pillanatokban ugyan
elpilledve, de végigizguljuk a mesét.
Az amerikai közönség azonban nem díjazza,
ha egy filmbõl hiányoznak a történet menetét
180 fokos félfordulatokkal összerondító, csavaros
megoldások: Az ûrhajós felesége 34 milliós,
diszkrétnek mondható költségvetésének
töredékét sem hozta be az államokbeli mozikban.
Tosoki Gyula
Árnyék nélkül
Hollow Man – Rendezte: Paul Verhoeven. Írta: Gary
Scott Thompson. Kép: Jost Vacano. Zene: Jerry Goldsmith. Szereplõk:
Kevin Bacon (Sebastiane Caine), Elisabeth Shue (Linda), Josh Brolin (Matt).
Gyártó: Columbia. Forgalmazó: InterCom. Feliratos.
112 perc.
Csapnivaló forgatókönyv, közepes
színészi játék, látványos trükkök,
ókonzervatív mondandó – ha a csúcstechnológiai
körítéssel alig leplezett alpári technológia-ellenességet
mondandónak nevezhetjük egyáltalán… Más
megközelítésbõl: az Árnyék nélkül
méltán pályázhatna az év legbutább,
mi több, legrosszabb filmje titulusra. Vagy még arra se. Hiszen
szinte minden bóvliban felfedezünk egyfajta bumfordi bájt,
az õszinte és hamisítatlan giccs szépségét.
Úgy érezzük: „ez már annyira rossz, hogy jó”.
Konklúzió: a szóban forgó
mozi a rossznál is rosszabb. És még árt is.
A szerzõk neoluddita közhelygyûjteményt
gyártottak le. Végy egy megszállott, de zseniális
tudóst, titkos laboratóriumot, olvass hozzá valamennyit
a legelõrehaladottabb tudományos kutatások lebutított
változatából – hangzik az alaprecept. (Mindezt nem
árt szexis hölgyeményekkel fûszerezni – olvassuk
az alaprecept második pontjában.)
A logikai bökkenõ csak ott van, hogy a száz
százalékig a hivatásuknak élõ kutatókat
holmi szerelmi galibák nem szokták eltéríteni.
Sebaj, íme a kivétel, és máris jöhet gyilok,
apokaliptikus tûz, kõkemény akció. Egyszer meghalni
nem elég, célszerûbb, ha háromszor-négyszer
pusztulunk. Minél látványosabban, hadd álljon
a nézõ hátán a szõr!
Ám a szõr nem áll; izgalom helyett
nevetünk, feszültség helyett unatkozunk. S ha valakiért,
akkor (természetesen) a „rosszért” szorítunk. De leginkább
senkiért… Vagy azért, hogy az oly sok õrült tudós
és „veszélyes technológia” után végre-valahára
a pozitív oldalról is készítsenek mozikat.
Ne csak hébe-hóba,
s még akkor is, ha az kevésbé
látványos, kevésbé hatásvadász.
Ezt a szerencsétlen – a Frankensteinbõl
és A láthatatlan emberbõl lenyúlt témákat
a mába ültetõ – fércmûvet meg a lehetõ
leggyorsabban felejtsük el!
Kömlõdi Ferenc