Hetvenes évek örökkévalóságában ellenméreg volt egy nylonharisnya vagy egy farmer olaszból. Meg az elorzott ifjúság lágerfilmjei: a Sípoló macskakõ, a Jutalomutazás.

Itt ülök a Balaton partján a MÚOSZ üdülõ parkjában, szakszervezetileg nyaralok, elvtársak, polgártársak, s nem hiszek a szívemnek. Nosztalgia érzés dereng a sárguló levelû nyárfák hegyén. Az ablak nem nyílik, az ágy kényelmetlen, a pók izgága a sarokban, a menzán mindig disznóhúst adnak, s mindig másként hívják, egyszer például hagymásrostélyosnak. Azonnal tudtam, ez a hetvenes évek dereka, amikor a szeme sem rebbent annak, aki a sertéshúsra ráfogta, hogy marha! Elérzékenyültem, mert akkor voltam fiatal, lettem érett, társadalmilag-szexuálisan-ideológiailag. Például a KISZ-ben gyõztek meg arról, hogy nincsenek angyalok, hisz számtalan szovjet ûrhajós járt fent s még senki nem látott egy angyalt sem. (Ez gyönge poénnak tûnik, pedig tényleg ezt mondták, és meggyõzhetõ voltam, fõleg, hogy egyetemre készültem.) Fontos kor volt nekem, nekünk, annak ellenére, hogy éreztük mindannyian, egy fikarcnyit sem számítunk ennek az országnak. Inkább Szabad Európán hallgattuk a Csekét, s Zánka helyett Siófokon lógtunk, az elsõ cigi meg albán márkájú volt, Porti. Az egyik csajomnak meg munkásõrparancsnok volt az apja, mégis összejöttünk. Nem számítottak az õsök, röhögtünk rajtuk, ugyanakkor nem gondoltuk, hogy vége lehet annak a kornak, ahol elvont fogalmakban, ang.szoc. nyelven, mozaikszavakkal beszéltek. Tímár Péter Egészséges erotikájában a „gusztus 20”, vagy Hofi cocializmusa, esetleg a Jeles András Álombrigádjából ismert író-olvasó találkozókon felcsendült mûvész-elvtársak köszöntés tökéletesen kifejezte azt a nyelvi eltévelyedést, amit a marxizmus-leninizmus okozott az utolsó csatlós országában. Békeharcot vívtam én is, Vietnamba én is küldtem takarót, de ez már a fejlett szocializmus korában történt, amikor a gázálarctáskán az atomcsend jele volt a baloldali lázadás maximuma. A menõk már akkor is Guevarás pólót hordtak. Amúgy termelõerõnek és szövetséges osztálynak is pocsék voltam, s a munkatáborokból vagy hazaküldtek, vagy stoppal elszöktem. A szülõket behívatták, bementek.
Igen, a Sípoló macskakõ pontos és hiteles film volt, még most is az, európai idõ szerint 2000-ben, magyar idõ szerint a Balaton partján 1970-ben -- megállapíthatom. Annak  idején éreztem, láttam, tudtam is, furcsa kompatibilitás révén, hogy filmes alkotó és az õ célzott nézõje értette és kívánta egymást a mozivásznon. A világot aszerint is ismertem, ahogy a magyar film mutatta, s a világ is tükrözte a mozit. A hetvenes években tört ki az arc forradalma. A hetvenes évekre valami mégis csak átszivárgott a kapitalista individualizmus és a fogyasztói társadalom pornográfiájából, de az is lehet, hogy csak a nagy kollektivizálás feküdte meg osztályöntudatunkat, amivel szemben ellenméreg volt egy nylonharisnya vagy egy farmer olaszból. Három évente egyszer, dugipénz a tubusban.