György Péter

A televízió nem pedagógiai eszköz többé. A televízió azoké, akik fogyasztani akarnak: szórakozni, dáridózni, kukkolni, hajszolni az élvezeteket.

A televízió születésének elsõ pillanatától fogva saját erejével küzdött. E technológiai találmány társadalmi valóságként mindig is túl erõs volt, túl hatékony, megkerülhetetlen. A televíziózás létrehozóinak elsõ nemzedéke hol rémülten, hol meghökkenve vette észre, hogy mit is jelent az a túlerõ, amely a mûsorszórásból ered: olyan készülékkel állottak szemben, amelyben ha valamit elsuttogtak, azt milliók üvöltésként hallották. A második világháború utáni évek egyrészt a nácizmus televíziózással kapcsolatos rövid kalandjának elemzésével teltek el, mely azt mutatta, hogy milyen hatékony is ez az eszköz egy tehetséges önkényuralom kezében (azaz a rossz csábítása mily vonzó, ha ilyen koncentrált kommunikációs erõre akad a gonosz); másrészt meg kellett kezdeni azoknak a társadalmi normáknak a kidolgozását, amelyek a televíziót elfogadhatóvá tették a demokratikus berendezkedésû társadalmak számára is. Mindez annyit jelentett, hogy a televíziózást domesztikálni kellett, némileg a rádiózás példájára, ám az eltérõ körülményeknek megfelelõen más politikai normák szerint. A világháború utáni években az amerikai technológiai fölény következtében a korai televíziózás globális története az Egyesült Államokban kezdõdött el, s annak belsõ erõviszonyai jelentõs mértékben determinálták a médium történetét. A vita fõ hangsúlyai az elsõ alkotmány-kiegészítés, tehát a korlátozhatatlan szólásszabadság normájának gyakorlati meghaladása, nyílt bevallása, illetve a szólásszabadság korlátozott formában való megõrzése voltak. A mccarthyzmus idején, a hidegháború évei alatt a televízió társadalmi és politikai jelentõségre tett szert: amíg a szabadság képeit sugározta, addig eleget kellett tennie annak a politikai hisztériának, amelynek eredményeként az Egyesült Államok korai ötvenes évekbeli politikai kultúrájában a kicsit rózsaszínt már vörösnek látták. A szabályozás azért tûnt elkerülhetetlennek – szemben az elsõ alkotmány-kiegészítés hagyományával – , mert a televíziózás esetében is fennállott a frekvenciák kiosztására vonatkozó állami feladat, továbbá az új eszköz minden egyes tapasztalata arra mutatott, hogy a politikusok ezúttal az atombombához hasonló csodafegyvert kaptak a kezükbe. S ennek amennyire örültek, olyannyira komolyan is vették. Hamar kiderült, hogy a televíziózás a demokrácia folyamatos mûködtetésének egyik legfontosabb záloga: nyilvánvalóvá vált, hogy hozzájárulhat a széjjelveréséhez is, ezért aztán a politikai szélsõségeknek ilyen hatásos kommunikációs csatornán semmi keresnivalójuk nincs. Mindez a hatvanas évek Egyesült Államok-béli kulturális térképén nem annyira az azon a tájon nem igazán létezõ szélsõjobboldal ignorálását jelentette, hanem sokkal inkább a szélsõbaloldal, az alternatív kultúra kiszorítását a médiumból.