A társadalmi méretû igazságigényt a televíziós jogi mûsorok a közszolgálat leple alatt feláldozzák a show oltárán.

16 óra, perpatvar, 16 óra perpatvar, ismételgette mániákusan Dustin Hoffman az Esõemberben, mielõtt beerõszakolta magát egy békés amerikai család tévészobájába, elüldözve onnan a rajzfilmre váró gyerekeket. Ennyit az egyik – azóta már megszûnt – jogi show-mûsor címének eredetiségérõl, a szinkronfordítók már évekkel ezelõtt automatikusan így fordították le a filmben szereplõ, számunkra ismeretlen amerikai jogi mûsor címét. Ez biztos olyan lehet, mint nálunk a Jogi esetek, nevetett egy barátom a filmet nézve az idõközben szintén megszüntetett kecskeméti Városi Moziban. A 80-as évek tévémûsorain szocializálódott korosztályokban mély nyomot hagyott a dr. Erõs Pál vezette mûsor, az írógépkopogással és érthetetlen jogi szöveggel aláfestett fõcímmel, a felek problémáit kínosan erõltetett módon elõadó statisztákkal, és az igazából csak a jogban járatos nézõk által megérthetõ, száraz megoldásokkal. (Bennem az a kártérítési eset hagyott maradandó nyomot, amikor zsebpénzért kutyasétáltatást vállaló diák olyan gondatlanul sétáltatta egy öreg hölgy uszkárját, hogy a jobb sorsra érdemes eb séta közben véletlenül megesett egy vizslától.) Persze a nép is hangot adhatott véleményének, precízen szûrt, a mûsor elején ismertetett nézõi levelek formájában, amelyek mintegy az egyszerû ember tudatlanságát, jogban járatlanságát hívatottak demonstrálni. A célzottan nevelõ szándékú Jogi eseteknek általában sikerült a nézõket még jobban elidegeníteni a jog amúgy sem túl barátságos és érthetõ világától, viszont, a magyar nép találékonyságát dicsérendõn az akkori Híradó utáni legszárazabb mûsorból is tudtak egyfajta show-t kreálni, a mûsorvezetõ sajátos beszédmódja pedig kihagyhatatlan lehetõséget adott a humoristáknak, akik a magas labdát a korszellem adta keretek között le is ütötték. Emlékszem, a jelenségnek akkora folklórja volt, hogy '88-ban a zalaegerszegi laktanya csapatmûvelõdési otthonában a szórakoztatásunkra kitalált Ki mit tudon Pados honvéd dr. „Jogerõs” Pál parodizálásával érte el az elsõ helyezés.
A rendszerváltásnak nevezett idõszak magával sodorta a Jogi eseteket, kollégáival, a Kék fénnyel és Családi körrel együtt, helyettük megjelentek a nyugatról beszivárgott, az addig számunkra ismeretlen stílus és képi világgal élõ, különbözõ témájú talk-show-k, vetélkedõk, és csak idõ kérdése volt, hogy valamelyik csatorna elõálljon egy új köntösbe bújtatott, nyugati mintájú jogi mûsorral is. Nem tudni miért, de erre viszonylag sokat kellett várni, talán a producerek korábban nem láttak elég fantáziát a témában, vagy csak a közelmúltban jutott eszébe valakinek, hogy egy ilyen mûsorral esetleg nézõszámot lehetne növelni, mindenesetre majd egy évtized kellett ahhoz, hogy a „jogra éhes” közönség újra paragrafusokkal illusztrált stúdióval találkozzon a képernyõn. Mindennek ellenére, vagy talán éppen ezért a hosszas reklámkampánnyal elõvezetett RTL KLUB-os Perpatvar és az M1-es Nem jogerõs kissé váratlanul érhette a magyar közönséget, a mûsorszerkesztõk nehezen találták meg az optimális vetítési napokat és mûsorkezdési idõpontokat. Pedig a jog egy kicsit olyan, mint a foci: mindenki ért hozzá, közvetve vagy közvetlenül minden ember életének része, és mindenkivel történtek már kisebb-nagyobb jogsérelmek, így téma meglehetõs közérdeklõdésre tarthatna igényt. Nem is ez az igazi kérdés, hanem az, lehet-e a jogból show-t csinálni? És ha show-t csinálunk belõle, marad-e valami köze a joghoz?
Az angolszász tárgyalótermi filmekhez szokott közönség tényleg show-nak, egyfajta játszmának, vetélkedõnek látja a bírósági tárgyalásokat. Nálunk azonban a jogrendszerünk különbségei miatt ez egészen másképp fest. Aki már valamilyen okból járt bíróságon, az érzékelhette, hogy a magyar jog eljárási szabályai sokkal kötöttebbek, továbbá nagyon fontos tulajdonsága jogrendünknek, hogy csak kis mértékben alkalmaz precedensjogot (korábban lezárt, hasonló jogesetekre csak korlátozottan lehet hivatkozni). Éppen ebben rejlik a két mûsor alapvetõ problémája. Mivel két egyforma jogeset nincs, a mûsorokban feldolgozott példák valójában szinte semmiféle jogi útmutatást nem adnak a laikus közönségnek az adott ügy magyarázatán kívül. Ha valakinek hasonló jogi problémája adódik, közel sem biztos, hogy az a  valóságban is úgy végzõdik, ahogy a mûsor végén bemutatott ítélet sugallja. Ez még nem volna baj. Felfoghatjuk a mûsorokat a nézõk igazságérzetére alapozott egyfajta vetélkedõként is, ahol a verseny szabályait a jogszabályok alkotják, a keretet pedig tárgyalótermi miliõ. A magyar tárgyalótermek világa viszont rendkívül száraz és unalmas, nem nyújthat látványos keretet semmiféle show-mûsornak – ha viszont a mûsor sutba dobja a tárgyalótermi dramaturgiát, semmi köze nem marad a joghoz. A Nem jogerõsön nagyon kiütközik ez a probléma, mivel a maga módján rekonstruálni igyekszik a valós bírósági tárgyalás szabályait. Nem is lehet igazán show mûsornak tekinteni, hiszen csak kis mértékben él a show elemeivel, inkább hû maradt az M1-es hagyományokhoz. A peres feleket játszó színészek csak annyiban különböznek a Jogi esetek statisztáitól, hogy nem szenvtelenül, hanem a Szomszédokat idézõ beleéléssel és hanghordozással adják elõ az ügyeket. Ez néha kínossá teszi a mûsort; a komolykodó bíró úr, aki valószínûleg több évtizedes pervezetési gyakorlattal rendelkezik, láthatóan feszeng a stilizált tárgyalásokon.
Ezzel szemben az angolszász elemekkel furcsán vegyített Perpatvar lényege a show, minden más másodlagos. A jogvégzett mûsorvezetõ legtöbbször még arra sem törekszik, hogy a mûsorvezetés elemi etikai szabályai betartásán kívül a jogi terminológiák pontos használatára ügyeljen (hamis vádért például nem lehet keresetet indítani), és ha már a mûsor stilizált tárgyalás, legalább azt az alapvetõ elvet betartsa, hogy nem prejudikál, elõzetesen nem ítélkezik. Ha igaz, amit a mûsor végén kiírnak – az ügyek és legtöbbször a szereplõk is valósak –, nem értem, hogyan férhet bele esetenként a nem szimpatikus fél megalázása, a közönség tendenciózus irányítása tapslámpákkal, a büntetõügyeknél az ártatlanság vélelmének semmibevétele. Ha valakinek jogi problémája van, és bíróság elõtt kell küszködni az igazáért, már önmagában is elég megterhelõ tud lenni. S ha még ezen felül vállalta a mûsorban való szereplést, személyes dolgok esetleges feltárását a nézõk elõtt, ezzel alapvetõen a mûsorkészítõknek tett szívességet, még ha esetleg valamennyi pénzt is kapott érte. Ehhez képest csak a show és a jópofaság kedvéért megjegyzéseket tenni rá, kellemetlen, gúnyos kérdésekkel bombázni mûsorvezetõi pozícióból nem csak etikátlan, hanem káros is: a tárgyalótermet még nem látott nézõ azt képzelheti, ez a valóságban is így folyik. Próbálja ezek után rávenni valaki tanúskodásra.
Ebben a jogilag bizonytalan társadalomban, ahol bírósági ítéleteket, ügyészségi állásfoglalásokat, alkotmánybírósági döntéseket értelmezhetnek többféleképpen, különbözõ fondorlatokkal családokat fosztanak meg lakásuktól, vagyonuktól, ártatlanul évekre elõzetes letartóztatásba helyezhetnek szerencsétleneket, egy korrekt jogi mûsorra – akár show formában is – volna igény. Az emberek sokszor a legalapvetõbb jogaikkal nincsenek tisztában (meddig mehet el a rendõr az igazoltatás során, mire vigyázzanak lakásvásárláskor, milyen feltételekkel mondhatják fel a munkaviszonyukat, megannyi példát lehetne sorolni). Addig is maradnak az unalmas bírósági tárgyalásokat utánzó, semmitmondó vagy félrevezetõ, a szereplõk problémáit kabarévá alacsonyító nem jogerõs perpatvarok.