Az Ûrodisszeia kabinon belül formatiszta film, mozgóképi allegóriái kevésbé idõállóak.

Mindig éber tekintettel figyeltem, hogy a filmbeli tudományos fantasztikum, függetlenül a cselekmény bárgyú katasztrofizmusától és western-romantikájától, mennyire ki volt/van szolgáltatva a mindenkori divatnak, dizájnnak. Rakétasilók, fel-, és leszállópályák, hajtómûvek, fedélzeti mûszerek, jelzõk, vezérlõ-berendezések, billentyûk, nyilászárók, fegyverzetek, kommunikációs eszközök, jelmezek, maszkok, torzult ábrázolatok, a bestiárium!, még a különféle oszcillogrammok és villogások is mennyire korhoz, naphoz kötöttek. Egyrészrõl élõsdijei a tudományos haladásnak, másrészt azonban termékei a piacon versengõ effektus-iparágnak. Ami az Air Force-nál virtuális kiképzõelem, majd háborúsdi, az szabadon elegyedik Disneylanddel s a videóanimációs mûtermek újdonságaival. Csak pénz kérdése, hogy a képzelet manipulációit tágas térbeli méretekben vagy monitornyi szûkösségben végezhetjük-e.
Mindjárt 2001-et írunk. Az Ûrodisszeia megcélzott évét. Kubrick nem érte meg, de nekrológ helyett talán kimondható, hogy Clarke-kal közösen alkotott egykori film-utópiája csak kevéssé évült el. Õ (vagy õk) a pontosan meg nem határozott végcélú ûrkaland kockázatos voltát, két magasrendû intellektus (a központi számítógép és az argonauta) beláthatatlan kimenetelû küzdelmét axiómaként kezelték. Rejtélyes szabályokat alkottak az integritásra, az elkülönülésre, a belsõ gravitációs terek átjárhatóságára, az obszerváció és a gondolatátvitel kettõs játékaira. Az ûrhajón belül teremtett magány és figyelem kinematográfiája révén sikerült kiváltaniuk a nézõbõl is: itt lényegi dolgok történnek, a száguldás dimenziói immár nincsenek szinkronban az ember által érzékelhetõ idõvel (idõtlenséggel), felgyorsult idõvel. Kubrick kabinon belül formatiszta filmet csinált, de a száguldó világegyetem állomáshelyein õ sem úszta meg brachista megoldások nélkül (ez minden utópia, képzelgés hátulütõje). A fény-hangáradás még elmegy. A majmok bolygója nem. Az alvó jövõidõ kolumbáriuma végképp nem. A mozgóképi allegóriák (pláne, ha irodalmi fogantatásúak) nem nagyon idõállóak.
Egy klubvetítésen láttam az ürodisszeia egy swifti változatát, egy körülbelül ötven perc terjedelmû videó-mûvet, bár elnéztem volna több órán át is. Valóság-alapú „alkotásról” van szó, a BBS jegyezte, valójában azonban két honfitársunk – Artner Iván és Barcs Miklós — keze munkája. A kukkoló, lánglelkû szuper-hackerek otthon barkácsolt ketyeréikkel „ráálltak” az orosz (szovjet?) ûrközpont és a Mir hullámhosszára, s órákig, napokig (talán hetekig) lopták, dekódolták az ûrállomásról közvetített, belsõ használatra szánt képet és hangot. A kép néha kissé kásás volt, a hang elmosódott, szaggatott (ez még növelte az orv munka hitelét). Az ûrállomás kitartóan száguldott Föld körüli pályáján. Hogy mióta tartózkodtak odafent az ûrmunkások, az nem tudható, ám a felvételekbõl kisejlett, régóta. Mert gyakran cefetül unatkoztak. S hogy a közérzetük ne romoljon, játszadoztak.
Súlytalanságban dalra fakadtak. Kiszedték ketreceikbõl az odafenn kikelt kis szárcsa-fiókákat, lebegõ táncot járattak velük, úgyhogy az állatok szeme majd kigúvadt, lábuk kalimpált (volna). Üdítõital- gömböcskékkel passzolgattak, néha valamelyiket lenyelték. Otthonról hozott emléktárgyakat mutogattak, párosítgattak így-úgy. Mulattatóan mímelték a tubusból evést. Elõpecáztak valami ûrbeli kis koszt, szemetet s egy Junoszty márkájú ódon porszívóval (nem könnyen) beszippantották. Bohóckodtak a kondicionáló futópadon. Képbe került a szerszámos-készlet: mintha egy Kurszk melléki falu autójavító mûhelyébõl kölcsönözték volna: fogók, vésõk, kalapácsok, csavarhúzók s egyéb, ormótlanságok. Egy férfias küllemû kollegina is belibegett, vele némafilmes pantomim-szerelmet lehetett utánozni.
A mutatvány kényszeredettnek tûnt. Az idõ végtelennek. Az ûrközpont láthatatlan ügyeletesei talán hivatalból bajtársiasak, inkább fásultak voltak. A „vége-érzet” dominált. Most, hogy a MIR végre lakatlan és a hidegháború idiotizmusa (mint ürügy) szertefoszlani látszik, az ember (én is, mint kukkoló) könnyebb szívvel búcsúzhat egy falsra sikeredett utópiától: „gyerekek, irdatlan mennyiségû ûrhulladékot hagytatok odafenn, a következõ fordulóban tisztább, megfontoltabb programot javasolnánk”.