Tigris és Sárkány
Sade márki játékai (Quills)
Titus
A sebezhetetlen
A vörös bolygó
A harc mestere
Õsz New Yorkban
Számkivetett
The Way of the Gun
Hangyák a gatyában

A 90-es évek hajnalán tetôzô kosztümös kung-fu/kalandfilm dömping idején csábító kihívást jelentett a neves Hong Kong-i filmmûvészek számára, hogy saját wuxia-darabbal bizonyítsák szakmai rátermettségüket és egyéni látásmódjukat a túltelített piacon. Miközben az elsôvonalas akció újhullám vezéralakjai legendás népi hôsök agyonkoptatott filmmeséibe leheltek új életet (Tsui Hark: Volt egyszer egy Kína, Ringo Lam: Lángoló menny), az európai nagyfesztiválok friss ígéretei rendszerint a természetfeletti elemekben bôvelkedô shen gong szubzsánert részesítették elônyben: Ann Hui (A könyv és kard románca), Clara Law (A szerzetes) vagy Wong Kar-wai (Az idô hamvai) kísérletei azonban vitathatatlan mûvészi értékeik dacára nem fogalmazták újra az ôsi mûfajt, és jobbára visszhangtalanul tûntek el a mozipénztárak süllyesztôjében. Az évtized végén új jelentkezô akadt a merész küldetésre, ezúttal az utolsó független kínai földdarabnak számító Tajvanról: a hollywoodi közelharcokban is bizonyító Ang Lee hat éves várakozás után végre megvalósíthatta régi álmát, és egy klasszikus wuxia-eposszal tért vissza mandarin gyökereihez.
A Wang Du-lu századfordulón írt regényciklusának közepébôl kiragadott Tigris és sárkány igazi össznemzeti sztárparádét kínál a nemzetközi piac számára: míg Hong Kong hagyományait a mûfaj veteránjának számító csodálatos Michelle Yeoh és az élete elsô kardforgató szerepét lenyûgözô magabiztossággal alakító Chow Yun-fat konfucionista álompárja képviseli, ellenpontként az ifjú tajvani drámai színész, Chen Chang, illetve az új Gong Li-ként ünnepelt pekingi Zhang Ziyi formálja meg a Tao-kör egymásba olvadó ôselemeit jelképezô Tigrist és Sárkányt. A rangos színészgárda fajsúlyos alakítással hálálja meg a gazdag történet erôteljes karaktereit, miközben amatôr harcmûvészektôl meglepô könnyedséggel táncolják végig a nélkülözhetetlen (valamint bravúrosan koreografált és fényképezett) wudan-légibaletteket. Lee azonban míves amerikai regényadaptációival (Jégvihar, A pokol lovasai) ellentétben ezúttal képtelen volt egységes történetbe foglalni a remekbeszabott epizódokat, a film közepébe iktatott terjengôs flashback vagy a fogadóbeli komikus közjáték pedig csak tovább rontja az összképet.
A Tigris és sárkány a mûfaj méltó belépôje lehet a nyugati multiplexekbe, sôt az Oscar-mezônyben is komoly eséllyel indulhat, de a wuxia még mindig vár a maga Vad bandájára. Talán Hu Hsziao-hsziennek majd sikerül.

Sade márki játékai (Quills)
Quills – amerikai, 2000. Rendezte: Philip Kaufman. Írta: Doug Wright. Kép: Rogier Stoffers. Zene: Stephen Warbeck. Szereplôk: Geoffrey Rush (Sade márki), Joaquin Phoenix (de Coulmier abbé), Kate Winslet (Madeleine), Michael Caine (Royer-Collard). Gyártó: Fox Searchlight. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 124 perc.

Bámulatos Sade-tanulmányát, amikor arról beszél, hogy a márkinak megtiltják a sétát és az írást, Roland Barthes a következô futammal zárja: „Cenzúra alá kerülnek a kezek, az izmok, a vér és az ujj, amely a tollon át a szóra mutat. A kasztráció pontosan körülírt, a skriptuális sperma nem lövellhet ki többé. Séta és toll nélkül Sade dugulásban szenved, eunuch lesz.”
Ha Doug Wright, a Quills drámaírója olvasta netán ezt az esszét, akkor bizonyosan nem fogadta el Barthes végkövetkeztetését. Noha mûve középpontjába az írást és az írás tiltását állította, nála Sade csak amputált lesz, de nem kasztrált; hiszen mindhiába metélik le kezét, fejét lábát, pennája végül diadalmaskodik. A dráma alapján készült forgatókönyv (magyarul a Titkosírás. Mai amerikai drámák, kötetben jelent meg) és film jelentôsen enyhíti Wright félradikális, grand guignol elemekkel fûszerezett filozófiai-társadalmi rémbohózatát; ekként kissé hollywoodiasabb, kissé szentimentálisabb, kissé jókaisabb, kissé kiszámíthatóbb, kissé kisszerûbb, kissé giccsszerûbb lesz a formálás. Mindamellett igen jól megcsinált film, amelybôl kilúgozódott a nagyralátó filozófia, de üledékként persze még ott úszik valahol, amire az alkotók nagy szakértelemmel fel is hívják a figyelmet. Ugyanis ez a hátramaradt szellemiség hivatott biztosítani a film art kino-menlevelét. Amolyan csiszolt middle-brow mûvészet kerekedik így: komolynak híg, hígnak komoly. A félmûvelt befogadó azzal a szatiszfakcióval távozhat a moziból, hogy ô mindig is tudta azt, amit most avatott kezek öltöztettek remekbe szabott kosztümbe-képbe: a szadizmus és az egész Sade-eset azért egy hüvely(k)nyit bonyolultabb annál, amint a társalgási lexikonok mórickái elképzelik.
A Philip Kaufman rendezte film politico-historico nézete Magyarhonban – most és mindörökké – sajnos evidens. A fikció szerint Sade írásait a hatalom tiltja, mivel úgy véli, felkavaró hatásúak, aláássák a társadalom rendjét. Ezért az eljárás egyszerû: miután valamennyi próbálkozás, hogy megtörjék a tébolydába zárt Sade írókedvét, kudarcba fullad, kivágják a nyelvét, ami inkább látványos, mint dramaturgiailag logikus megoldás; arról nem szólva, hogy ellentmond a történeti tényeknek, de ez most lényegtelen. Ami elôtte történik, az a legvakmerôbb képzeletû Rab Rábyn is túltesz: Sade elôbb a lepedôjére ír vörösborral (mint borbarát e sorok írója nagyon reméli, hogy nem Cheval Blanc-t használt a mételyes fônemes), aztán a ruhájára ír vérével, aztán – immár nyelv nélkül, de nem nyelvtelenül – mohó gyomra végtermékét használja faliújságtintának. Sade mint performer: ezek a film legszellemesebb képsorai.
A márkit amolyan nagyvadosan alakító Geoffrey Rush nem lel igazi partnerre a Madelaine-t, az egyszerû kis mosodai alkalmazottat egyszerû kis masamódi eszközökkel domborító – és valóban megkapó hegyrajzú – Kate Winsletben, pedig ô már a Titanic katasztrófáját is túlélte. Michael Caine mint Sade egyik ellenlábasa, meggyôzôen öregedô bonviván. A másik ellenfél, az Isten és a mosó Madelaine ágyéka közt vergôdô papocska (Joaquin Phoenix) pontosan olyan, amilyenek egy vívódó katolikus szépfiúnak lennie kell: sokat forgatja a szemét, és álmában bûntudatosan koitál a vért izzadó feszület alatt.
Fényképezés (Rogier Stoffers): a legelsô osztály. Zene (Stephen Warbeck): a legutolsó.

Titus
Titus – angol–amerikai, 2000. Rendezte és William Shakespeare drámája alapján írta: Julie Taymor. Kép: Luciano Tovoli. Zene: Elliot Goldenthal. Szereplôk: Anthony Hopkins (Titus), Jessica Lange (Tamora), Alan Cumming (Saturnius), Harry Lennix (Aaron). Gyártó: Overseas Filmgroup/Clear Blue Sky Productions. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 162 perc.

Ideje volt már, hogy az elmúlt tízegynéhány év új Shakespeare-megfilmesítési hulláma, ez a hovatovább mindent elsöprô vihardagály felkapja és magával sodorja a korai rém- és bosszúdrámát, a római történelembôl vett cselekményû Titus Andronicust is. Shakespeare ekkor még, részben a Senecától tanult vérfagylalást, részben a pályatárs-példaképek, Marlowe és Kyd „ezt nektek, ha nektek ez kell” receptjét követve nem egy, hanem számtalan lapáttal tesz rá: a darabban – Jan Kott számításai szerint – van harmincöt hulla, ebbôl jó tizet a nézôk szeme láttára ölnek meg, azonkívül levágott kezek, kimetszett nyelv, erôszak, kínzás, valamint lakmározás pástétom formájában felszolgált emberi húsból. Mindez halálosan komolyan, egyben játékosan önparodisztikus módon: grand guignolt látunk, borzongva röhögünk rajta.
A rendezô-asszony ebbôl a kettôsségbôl inkább a vérfagyasztó elemet hangsúlyozza, s csupán itt-ott enged teret a nevetésnek, akkor is jobbára önmaga ellenére. Láthatólag komolyan vette dolgát, amihez a jelek szerint gondosan körül is tekintett: hasznosította, egyben kommerszre hígította Jarman és Greenaway barokkos-manierista para-Shakespeare-munkáinak tanulságait, a II. Edward homoerotizmusát és cseles anakronizmus-technikáját, A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretôje mûvészettörténeti ihletésû inszcenírozási eljárásait. Filmjében a római hadtörténelembôl a mindenkori militarizmus mûködésképlete bújik elô, az eredeti római helyszínek, illetve ezek Mussolini-klasszicista modern másai zsarnokság és klasszika között sejtetnek összefüggést, az általános elvetemültség látomását züllésben és perverzióban gazdag orgia-jelenetek közvetítik. Mindehhez szorongatónak szánt, bár eléggé gyermeteg rémlátomás-elemek társulnak.
Az eredeti darab szerepei brutálisan elnagyolt, bár éppen ettôl hatásos figurák, a késôbbi nagy Shakespeare-alakoknak, Learnek, Othellónak, Jágónak, Lady Macbethnek itt még gépies elôzményei. A film szereplôi ennek szellemében játszanak: nagyon buják, nagyon elvetemültek, nagyon perverzek. Két kivétel van: Anthony Hopkins a késôbbi Lear felôl értelmezi át Titus Andronicus szerepét, egész meggyôzôen, különösen a film második felében; Jessica Lange viszont egyszerûen rossz Tamora gót királynô szerepében: se nem buja, se nem aljas eléggé.

A sebezhetetlen
Unbreakable – amerikai, 2000. Írta és rendezte: M. Night Shyamalan. Kép: Eduardo Serra. Zene: James Newton Howard. Szereplôk: Bruce Willis (David Dunn), Samuel L. Jackson (Elijah Price), Robin Wright Penn (Audrey). Gyártó: Touchstone Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 102 perc.

Számítógép-designból és marketingstratégiából nem lehet komolyan vehetô, célcsoportot nem ismerô mesét gyúrni. Ez még akkor sem megy, ha az embert éppenséggel George Lucas-nak hívják. Ha már Lucas is besorolt a technikai vívmányok és a kiszámítható profit bûvöletében víziójukat (ha egyáltalán volt nekik ilyen) vesztett rendezôk sorába – márpedig a tavalyi Baljós árnyak erre engedett következtetni –, akkor nagy kérdés, ki fog nekünk, a moziban vigaszt keresôknek mesélni? Amikor M. Night Shyamalan saját anyagból megrendezte a Hatodik érzéket, és emlékezetes trükkjével, a filmet teljes egészében átértelmezô befejezéssel, bankot robbantott, szakmai felkészültségén kívül még nem adta jelét annak, hogy a szíve is a helyén van. A meglepô gyorsasággal elkészített „follow-up” meghozta a választ: újra van mesélônk. Pedig minden jel arra utalt, hogy A sebezhetetlennel az egy évvel korábbi siker felmelegítését kapjuk: a helyszín (Philadelphia – az Indiából áttelepült rendezô második otthona), az évszak (ôsz), az alaphelyzet (hétköznapi hôs – emberfeletti képesség), a sztár (Willis), a hangulat (csöndbe fojtott fájdalom) ugyanaz, a nôi szerep megint csak marginális, a gyerekszereplô pedig a Hatodik érzék szellemlátó kisfiújának mása. Jó darabig ismét az orrunknál fogva vezetnek, s félô, hogy ugyanoda terelnek, mint korábban. Valahol félúton azonban kiderül, hogy a hasonlóságok ellenére nem ugyanabba a mérnöki precizitással megszerkesztett labirintusba, hanem egy játékos fantázia szülte mesébe kerültünk. A valóság és a fantázia határán, hol ide, hol oda billen a történet, s végül összemosódik a két világ, csakúgy, ahogy az egy képregény-faló kiskamasz fejében történik. Shyamalan is így olvashatta a filléres füzeteket, hasonló élményre én is emlékszem. Talán badarság az egész, aludjunk rá egyet..., de mozi a javából!

A vörös bolygó
Red Planet – amerikai, 2000. Rendezte: Antony Hoffman. Írta: Jonathan Lemkin, Channing Gibson, Chuck Pfarrer. Kép: Peter Suschitzky. Zene: Graeme Revell. Szereplôk: Val Kilmer (Gallagher), Tom Sizemore (Burchenal), Carrie-Anne Moss (Bowman), Benjamin Bratt (Santen), Terence Stamp (Chantilas). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 106 perc.

Tavaly az ismert okok miatt Hollywoodban gyorsan képbe kerültek a Marson játszódó sci-fik, ám a stúdiómogulok mintha megátalkodottan kerülnék a rutinos idegenvezetôk szerzôdtetését a bolygót megcélzó filmexpedíciók levezényléséhez – a különbözô istállókhoz tartozó producerek egymás sarkát taposva igyekeznek meglovagolni a trendet, s e sietséggel magyarázható, hogy csupán az A-kategóriás sci-fikhez elengedhetetlenül szükséges gigászi költségvetés elôteremtésére fordítanak gondot, az alkalmas rendezô kiválasztására már kevesebb idôt és energiát vesztegetnek. Pedig a népszerû téma önmagában nem elég ahhoz, hogy sikerre vigyen egy produkciót: nemrég a sci-fi mûfaját hírbôl is alig ismerô Brian DePalma balul sikerült kozmoszbéli kalandján (A Mars-mentôakció) rémüldözhetett a közönség, most pedig egy debütáns rendezô próbálkozásán ámuldozhatunk.
2050-ben járunk. A Föld lassan lakhatatlanná válik, ezért az emberiség más planéták felé tapogatódzik. A vörös bolygó a Marsra induló misszió krónikája, mégpedig igen szikár kivitelezésben: Antony Hoffman rendezô tüntetôen hanyagolja a modernebb, ezredvégi effektek alkalmazását, emellett egynemû faktúrájú képekkel dolgozik, amelynek eredményeképp olyan az opusa, mintha évtizedekkel ezelôtt készült volna – mégsem minden élvezeti érték nélkül való a darab. Vitathatatlan, hogy Hoffman nem bonyolítja túl a sztorit, munkája mellett szól viszont, hogy jóval összefogottabb és egységesebb szerkezetû, mint Brian DePalmáé volt a közelmúltban. Noha a stáb tekintélyes része – a nôi fôszerepet játszó Carrie-Anne Moss mellett két producer, továbbá a látvány- és a jelmeztervezô is – a Mátrixból érkezett, ez a mozi nem csavaros meseszövéssel, parázs akciókkal és látványos tûzijátékokkal tüntet, megelégszik a hitelesen megfestett enteriôrök, a leleményesen megidézett tárgyi világ és az ötletesen fényképezett külsô terek ábrázolásával. Egy szikkadt és szálkás, de azért tisztességesen összeütött, színvonalas B-mozit látunk tehát, melynek végére csupán egyetlen kérdôjel marad a nézô elôtt: vajon mire ment el a film tetemes, 78 millió dolláros büdzséje?

A harc mestere
The Art of War – amerikai, 2000. Rendezte: Christian Duguay. Írta: Wayne Beach és Simon Barry. Kép: Pierre Gill. Zene: Normand Corbeil. Szereplôk: Wesley Snipes (Shaw), Anne Archer (Eleanor), Michael Biehn (Bly), Donald Sutherland (Douglas). Gyártó: AmenRa Films/Franchise Pictures/Morgan Creek. Forgalmazó: Best Hollywood. Feliratos. 117 perc.

A világ már csak ilyen… Újra és újra meg kell valakinek váltania. Ezen szükséglet kielégítéséhez azonban a legkülönbözôbb rémeket kell a falra festeni, amelyek leküzdése után kollektíve szabadulhatunk meg a gonosztól. Hollywood profán mitológiája szerint a fenyegetés lehet külsô (pusztító óriásmeteor, álnok földönkívüli) vagy belsô (hibbant diktátor, elvetemült terrorista), vagy esetleg más önjelölt próféta próbálkozik az igazságosztással.
A harc mestere az utóbbi kategóriába tartozik. A filmben minden amerikai masszív Kína-paráját látjuk megelevenedni, amely szerint a triád megjelenése csak az elôszele a sárga inváziónak. Ám a történetben éppen nagyszabású kereskedelmi megegyezésre készül a két nagyhatalom, és ezt a sokszereplôs diplomáciai játszma résztvevôi mind saját szájuk íze szerint próbálják manipulálni. Wesley Snipes az ügyeletes világmegmentô titkosügynök szerepében kénytelen rendet vágni a fondorlatos helyzetben, miután maga is minimum három erôszakszervezet célpontjává válik.
A politikai krimi mûfaji szabályai szerinti négy-öt drámai fordulat (ki irányít kicsodát?) és rengeteg látványos akciójelenet (ezek mintája többnyire a Mátrix irreális világa) után Shaw ügynök meglepô módon teljesíti küldetését. Mindenki hátradôlhet: helyre állt a status quo, hôsünk pedig Franciaországba megy kipihenni kalandjait kínai (!) barátnôjével.
A politikai korrektség azonban talán mégsem az ilyen mûanyag befejezésekben teljesül. Feltehetô ugyanis a naiv kérdés: a film legbrutálisabb gyilkosságait vajon miért kizárólag véreskezû kínai gengszterek követik el?

Õsz New Yorkban
Autumn in New York – amerikai, 2000. Rendezte: Joan Chen. Írta: Allison Burnett. Kép: Changwei Gu. Zene: Gabriel Yared. Szereplôk: Richard Gere (Will), Winona Ryder (Charlotte), Anthony LaPaglia (John). Gyártó: Lakeshore/United Artists. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 106 perc

Az ôsz nem múlik el, csak átalakul. Kicsit hidegebb lesz, meg fehérebb – de csak átmenetileg. Jó ezt tudni, amikor errôl a filmrôl beszélünk. Richard Gere ôsz, mosolygós bája is örök és állandó: biztos pont a szeszélyesen változó idôkben. Ebben a filmben is irigylésre méltó adottságokkal rendelkezik: dúsgazdag, stílusos, fôz és csettintésre hullanak a lába elé a fiatal és korosabb hölgyek. (Utcalányra már nem költ, mint a Pretty Womanben!) Szakítani is oly egyszerûen tud – ha éppen így kívánja kedve –, hogy még véletlenül sem terheli meg vele gondos hétköznapjait: sétáit a New York-i ôszben. Elôkelô éttermében csak úgy hemzsegnek az újabb jelöltek, és ô türelemmel válogat közöttük, kábé úgy, mint a zöldségek között, ha beáll egy kis hobbifôzésre a konyhába. Ennyi ínycsiklandozó körülmény után mégis beüt a végzet: szerelem, méghozzá egy gyermekien fiatal, felnôttesen komoly, és a halálhoz közel járó lány személyében. Bár az udvarlás során egy ideig vele is beválnak a kipróbált „receptek”, mégis úgy tûnik, elkerülhetetlen a változás: következik a zord tél, annak minden megpróbáltatásával együtt.
Ha van a giccsnek prototípusa, ez az alkotás biztosan az. Otthonosan szép, minden elemében vonzó, tragédiájában is elegáns és idilli, ugyanakkor az elsô képtôl az utolsóig arcátlan hazugság. Mesének nem jó, mert túl komolyan veszi magát, drámának vérszegény és otrombán kiagyalt. Az ôszinte és hiteles emberi gesztusok, motivációk, gondolatok rendre elkerülik a fôhôsöket. A rendezô el akarja hitetni velünk, hogy miként változik meg a nagy, magányra kárhoztatott New York-i Don Juan az ô Donna Elvirájától: hogyan válik az igazi érzelem és felelôsség birtokosává. A legszomorúbb, hogy ebben a „fejlôdéstörténetben” semmi vonzó sincs, és ezt az alkotók is érezhették, mert a záróképben Richard Gere ugyanolyan sármôr, mint elôtte: mesebeli vonzereje nem múlt el, csak átalakult.

Számkivetett
Cast Away – amerikai, 2000. Rendezte: Robert Zemeckis. Írta: William Broyles Jr. Kép: Don Burgess. Zene: Alan Silvestri. Szereplôk: Tom Hanks (Noland), Helen Hunt (Kelly). Gyártó: 20th Century Fox/DreamWorks. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 143 perc

A négy részbôl álló film elején hôsünk, Chuck Noland, a munka megszállottja, egy repülôgép szerencsétlenség következtében a Csendes-óceán lakatlan szigetére sodródik, ahol végeláthatatlan harcba kezd az életben maradásért. A második rész az emberi evolúció szimbolikus bemutatása a víz- és élelemszerzéstôl a hajlék keresésén át a tûz felfedezéséig. A harmadik az életmentô tutaj elkészítésére és a tengeri utazás megpróbáltatásaira, míg a negyedik a civilizációba való visszatérésre koncentrál. Modern Robinson Crusoe-történet, ám míg Defoe a természet erôit legyôzô, az emberi élet feltételeit megteremtô diadalmas ember eszményét hirdette, addig Zemeckis a társadalomból kiemelt, a technikai eszközeitôl megfosztott embert állítja középpontba. Az elhagyatott és magányos Hanks ruhadarabjaival együtt fokozatosan megszabadul régi énjétôl is. Felismeri a szerelem (menyasszonya arcképe) és a barátság (Wilson névre keresztelt röplabda) fontosságát, ám ezektôl a közhelyektôl a nézôk nem lesznek boldogok. A rendezô nem bízott a képek erejében, ezért Hanks idôrôl-idôre egyetlen társával, a megszemélyesített röplabdával monologizál. Bár a film nagyobb részében keveset beszélnek, ez mégis több a szükségesnél. Végül is mindaz, ami jó a Számkivetettben, az Defoe regényébôl származik. A remény szimbólumaként partra vetett, angyalszárnyakat ábrázoló doboz viszont már amerikai találmány, akár a giccs címkéje is lehetne. Az érzelgôs és konvencionális befejezés felemészti Hanks morális odüsszeiájának tartalékait. Így hiteltelen a szerelem és barátság szembeállítása a pénz és hatalom hétköznapi világával. Amikor pedig egy könnyek és esô áztatta édes-bús jelenetben hôsünk a család szentségének nevében lemond szerelmérôl, a jobb ízlésûek elfordulnak a vászontól.
A Számkivetett Hollywood eszményeit illusztrálja szépen lekerekítve, biztonságos kliséket alkalmazva, az Oscar-díjra éhesen. Mi itt Európában, más kultúrával a hátunk mögött, ugyanezt nevetségesnek érezzük.

The Way of the Gun
The Way of the Gun – amerikai, 2000. Rendezte és írta: Christopher McQuarrie. Kép: Dick Pope. Zene: Joe Kraemer. Szereplôk: Ryan Phillippe (Parker), Benicio Del Toro (Longbaugh), Juliette Lewis (Robin), James Caan (Sarno). Gyártó: Artisan. Forgalmazó: Kinowelt Hungary. Feliratos. 119 perc.

Vannak filmek, amelyek a fôszereplôk életrôl szólnak. Vannak filmek amelyek a fôszereplôk haláláról. Esetleg mindkettôrôl.
Ez a film kivétel. Az abszolút fôszereplô, minden cselekmény fô mozgatórugója még arra sem veszi a fáradtságot, hogy egyszer megjelenjen a színen. Pedig minden egyéb szereplô erre vár. Ô nem. Vidáman kuksol a mamája hasában, míg a külvilágban hullanak a felnôttek, mint a legyek.
A mama kevésbé tûri jól a helyzetet, hiszen béranyaként arra vállalkozott, hogy egy kétes eredetû vagyon nagyhatalmú gazdáját és feleségét megajándékozza a várt örökössel. Az anya használat után eldobandó. Fôleg, ha bebizonyosodik, hogy nem állt minden erejével ellen két bizonytalan származású és még bizonytalanabb jövôjû alaknak, akik nem átallottak szemet vetni a bébire és az érte remélt milliókra. A gén szerinti apa adakozás helyett azonban inkább beizzítja jól kiképzett killereit és egykori pénzbehajtóját, az ötvenes túlélôbajnokot.
Aki emlékszik még a Közönséges bûnözôkre, tudja mire számíthat. Senki nem az, aminek látszik, mindenki mindenkivel kavar, a Kedves Nézô csak úgy kapkodja a fejét. Remek szereposztás, jó figurák, helyenként egy-két jó beszólás. Juliette Lewis pocakja fedezékébôl lyukat robbant az ajtóba. Benicio del Toro pénzrôl tárgyal James Caannal egy kávé mellett. A végén mindenki tüzel és meghal. Vagy majdnem.
Leszámítva a bébit, aki végül mégis a világra jön, miközben miszlikké lôttek mindent a szülôszoba – civilben egy mexikói bordélyház szobája – körül. „Felnôttek” – gondolhatja dohogva magában a kupleráj közepén. „Férfiak” – gondolhatja dohogva magában a mama, amíg egy-két félig túlélô között betolják a mentôautóba. Néhány hörgés elhal a távolban.
Aki emlékszik még a Közönséges bûnözôkre, tudja mire számíthat. A film író-rendezôje ezért a forgatókönyvéért kapta elsô Oscarját. Christopher McQuarrie-nek hívják.

Hangyák a gatyában
Harte Jungs – német, 2000. Rendezte: Marc Rothemund. Írta: Granz Henman. Kép: Hans-Günther Bücking. Zene: Johnny Klimek. Szereplôk: Tobias Schenke (Florian), Axel Stein (Red Bull), Luise Helm (Lisa). Gyártó: Constantin Films. Forgalmazó: Best Hollywood. Feliratos. 95 perc.

Az ideáig tengerentúli mûfajként kárhoztatott sophomoric, vagyis a hormon-orientált tinédzser-vígjáték begyûrûzött az öreg kontinens filmgyártásába is: elkészült a német Amerikai pite, amely pont olyan zaftos, olajos, geil, mint gyorséttermi verziója, és pont annyira fekszi meg a könnyed vígjátékokon nevelkedett nézô gyomrát, mint a filmes kiadás.
A téma a szokásos: a kis Flo(rian) egy szép napon arra ébred, hogy a szunnyadó Erosz követelôzik benne. Szegény összezavarodott feje elsôként Red Bullhoz, a „Baráthoz” fordul segítségért, aki az iskola fehérmájú nôszemélyét szemeli ki a tûzoltásra, halálos sebet ejtve ezzel a pubertálni alig kezdett, sorára türelmesen várakozó hûséges barát(nô) szívén.
Miközben a színjátszó körben a világirodalom egyik klasszikusát, Shakespeare Rómeó és Júliáját próbálja a társaság, Flo megpróbál a nadrágjában és a fejében egyaránt rendet teremteni. A viccesnek csak nagy jóindulattal nevezhetô helyzetek és dialógusok természetesen a hormonháztartás kérdései körül csúcsosodnak ki; téveszmék tömkelegét hallgathatja végig a nézô szexrôl/szerelemrôl, s ez – tekintettel a célközönségre – igencsak kínos.
Az éjszakai német erotikus mûsorok és óvszerreklámok modorában a dialógusok zöme Flo és nadrágjának (hiper)aktivizálódott tartalma között zajlik, aki/ami hôsünket meglehetôsen tudathasadásos állapotba kergeti: szorult helyzetében kire hallgasson, az eszére, a szívére vagy valaki/valami másra?
A probléma végül megoldódik, a Fehérmájú lelép a Machóval, hôsünknek pedig megmarad a régi helyes kis barátnô, aki nyiladozó nôiségét (hogy a film ne csak a fiúkáknak mutasson kerülendô példákat) rögtön azzal a ballépéssel kezdi, hogy ahelyett, hogy egészséges nôi öntudattal más fiú után nézne, visszafogadja a (rém)álmából ébredt Csipkerezsôkét.